Feed aggregator

12 palesztin megsérült és többeket őrizetbe vettek Jeruzsálemben, miután ismét zavargások voltak a Templom-hegyen, az al-Aksza mecsetnél. Palesztin terroristák emellett Gázából rakétákat is kilőttek a déli Szderót városára.

Naftogaz, the Ukrainian state-owned oil and gas firm, is making 10 billion cubic meters (bcm) of natural gas storage available to Europe “right now”, the company’s CEO told EURACTIV.

A besztercebányai nyomozóknak újabb késes támadással akadt dolguk. Az incidens kedden este történt a megyeszékhely egyik lakóházában, ahol két bérlő összekülönbözött – állítólag a folyosón szárított ruhák miatt. A konfliktus verekedéssel ért véget, amelynek során az egyik férfi (24) hasba szúrta egy késsel a másikat (53).

The increasing brutality against migrants at the EU’s external borders demonstrates the failure of EU migration policy, Swedish EU lawmaker Malin Björk, a member of The Left group at the European Parliament, told EURACTIV in a video interview. The MEP...

Tout comme les autres véhicules, les voitures électriques seront aussi soumises à l’impôt ordinaire de 4%.

Függőséget okozó szer hatása alatt történt veszélyeztetéssel gyanúsítja a rendőrség azt a magyar állampolgárt (21), akit hétfőn (4. 3.) Tátralomnicon (Tatranská Lomnica/Poprádi járás) éjjel állítottak meg az autójával és ellenőriztek a rendőrök. A rendőrségi szonda csaknem 5 ezrelék alkoholt mutatott ki a szervezetében.

South Korean President Yoon Suk Yeol came to Tokyo this week to meet with his Japanese counterpart, Prime Minister Fumio Kishida, in a hint of further diplomatic softening. Due to concerns in South Korea–Japan relations, it was the first official visit of a South Korean president to Tokyo in 12 years. Yoon’s visit comes just over 10 days after the two presidents reached an agreement to settle a disagreement over South Korea’s 2018 court verdict against Japanese corporations’ use of forced Korean labor during World War II.

Few issues between Japan and South Korea command as much attention and political capital while yielding as fragile outcomes as historical reconciliation. Yet, all of these reconciliation initiatives have been fundamentally faulty, whether in terms of procedure, substance, or seeming insincerity. Because of Japan’s history of ineffective apologies and accords, many Koreans believe the country has not fully expressed remorse for its colonial sins. Meanwhile, some Japanese have „apology fatigue” which results from giving multiple apologies without witnessing long-term changes in relations.

The names of the bodies of water separating Japan and the Korean Peninsula, Sea of Japan or East Sea; sovereignty over a group of rocky islets between the two countries (Dokdo/Takeshima); the legality of Japan’s colonization of Korea from 1910 to 1945; and the treatment of sexual slaves, also known as „comfort women”, by the Japanese imperial military during the course of the conflict are among the many areas of historical tension between South Korea and Japan. These historical grievances often spill over into non-historical disagreements, such as Japan’s decision to dump Fukushima Daiichi nuclear power plant wastewater in 2021 and its 2019 tightening of export regulations on chemicals used by South Korea’s semiconductor sector.

Background

While South Korea and Japan restored ties in 1965, unsolved historical issues continue to obstruct real bilateral reconciliation and effective diplomatic, security, and economic cooperation. Previous attempts to enhance ties, both bilaterally and trilaterally with the US, have traditionally stressed a „future-oriented” strategy centered on joint security and economic objectives. Without a comprehensive settlement to historical difficulties, „future-oriented” bilateral cooperation on diplomatic, security, and economic issues would be restricted and unsatisfactory. Poor ties between the US and its two closest regional allies are not just an irritation, but also a direct danger to the US’s long-standing objective of creating a network of allies in the area, as well as its current goal of attaining integrated deterrence as part of its Indo-Pacific strategy.

Yet, despite previous attempts to resolve Japan’s imperial heritage, historical disagreements may grow and generate regions of enmity that harm future ties. For example, after Japan’s decision in August 2019 to remove South Korea from its „white list” of trustworthy economic partners, South Korean President Moon Jae-in said in an emergency cabinet meeting that „we [South Korea] will never again lose to Japan.” Japan’s export restrictions disrupted South Korean supply lines, forcing the Moon administration to rely on local suppliers and other nations to manage its increased economic vulnerability. This trade conflict, which arose as a result of a court judgement on forced laborers in 2018, was as much a reflection of present economic warfare and national pride as it was unresolved history.

Conservative South Korean leaders’ attempts to repair ties with Japan have been pragmatic but unpopular. They focused on security and economic concerns while dismissing their opponents. Yet, this strategy has never resulted in the type of long-term goodwill that exists between South Korea and Japan that exists among NATO members. However, these attempts have been faced with persistent criticism for failing to address territorial issues and compensate Korean victims of Japanese colonization. The 2015 comfort women agreement, South Korea’s final important accord with Japan, disintegrated fast after progressive reformer Moon Jae-in was elected president in 2017. Moon’s cancellation of the deal, as well as the South Korean Supreme Court’s 2018 judgment ordering Japanese corporations to pay compensation to World War II-era forced labor victims, hastened the deterioration of ties between Tokyo and Seoul. The Abe administration imposed tighter limits on technology exports to South Korea, resulting in local boycotts of Japanese products and Seoul’s attempts to minimize its economic dependency on Japan via increased R&D expenditure.

A promising summit

Nonetheless, the recent Yoon-Kishida meeting offers a diplomatic boost to Seoul and Tokyo, as well as a more political impetus to develop a „future-oriented” bilateral partnership. Much of the rapprochement between the two neighbors is motivated by growing security concerns about Pyongyang’s repeated missile tests, China’s escalating military posture, and tensions across the Taiwan Strait, which both Tokyo and Seoul regard as critical to their respective security. The event also speaks well for enhanced trilateral ties between the United States, Japan, and South Korea. As a result, it has a favorable impact on the Biden administration’s Indo-Pacific Strategy. Nonetheless, the Yoon administration confronts significant internal political challenges from its own people.

The summit could be considered as a crucial step toward resuming bilateral South Korean-Japanese ties, which resumed after Yoon’s inauguration in May 2022. Before yesterday’s summit in Tokyo, the two leaders had met four times. Better bilateral ties have also facilitated trilateral contacts between the United States, Japan, and South Korea, with the three nations hosting roughly 40 trilateral meetings in the previous year. To keep the sense of optimism going, Japan declared its intention to lift export limitations on certain chemicals used in the production of semiconductors and displays that have been imposed on South Korea since 2019, likely in reaction to the forced labor court verdict. South Korea’s trade minister indicated that his nation will abandon a World Trade Organization case against Tokyo. These moves present an opportunity for enhanced economic security cooperation, including supply chain coordination and resilience against Chinese economic pressure.

Kishida also announced that the two nations’ military cooperation and strategic discussions will restart at the vice-ministerial level. The talks will almost certainly culminate in the complete reinstatement of the General Security of Military Information Agreement, which both nations signed in 2016, allowing them to exchange sensitive information. Enhanced security connections will aid in the strengthening of defense and deterrence on the Korean Peninsula and beyond. Keidanren, Japan’s biggest business association, has recently announced intentions to create a joint scholarship fund with South Korean corporations to boost youth exchanges. Yoon was joined by a group of South Korean business executives to meet with their Japanese counterparts. People-to-people interactions can help cement South Korea-Japan connections from the ground up, rather than only from the top down.

The Biden administration has been eager to applaud the diplomatic reconciliation between two of America’s closest allies. Separate but complementary remarks from the White House and the State Department welcomed the historic and promising new chapter between Japan and South Korea. While Washington urged both parties to pursue reconciliation and established political space for talks in trilateral forums, the latest attempts at rapprochement should be attributed to Seoul and Tokyo. The constant escalation of North Korea’s nuclear and missile threats, including a long-range missile test the morning of the Yoon-Kishida meeting, as well as worries over China’s challenge to the current rules-based regional order, have all contributed to improving South Korea-Japan ties. The two US partners are now taking practical efforts to strengthen security cooperation on the Korean Peninsula and in the Indo-Pacific region. All of this works favorably for Washington, which is attempting to rally like-minded friends and partners in order to maintain regional stability. As stated in the Phnom Penh Statement on US-Japan-Republic of Korea Trilateral Partnership for the Indo-Pacific, the Biden administration would particularly welcome cooperation with its two allies on matters other than Northeast Asia. In 2018, Japan approved its Free and Open Indo-Pacific Strategy before the United States. With South Korea releasing its own Indo-Pacific Strategy by the end of 2022, more collaboration is needed in areas such as new technology, climate change, and development financing, among others.

Possible solution through the way of memorialization and education

78 years after the war’s conclusion, reconciliation between Japan and South Korea must meet the wishes of the surviving war victims while also forcing both nations to rethink how they interact with their history. Any deal that relies mostly on apologies for external geopolitical security concerns or economic gains will have the same basic weaknesses as prior accords. Addressing the requests of victims has not been a fundamental component of Japan-South Korea reconciliation, security, or economic accords, which is why elite-led initiatives feel hollow. Short-term and state-centric goals promote cynicism among public hardened by years of short-lived accords, ensuring that the few survivors do not get closure. As a result, Washington’s engagement in mediation should be restricted in order to prevent the idea that reconciliation is just an impediment to be surmounted in order to concentrate on regional security challenges, particularly as the US has never completely acknowledged its role in covering up the original sin. Moreover, a restricted involvement of the United States in mediation would prevent the possibility of two significant friends misinterpreting anything less than complete support as a slur.

The Korean government and the public should assist, rather than obstruct, the willing acceptance of compensation. Despite the fact that hundreds of victims accepted it, the Moon administration shut down the fund created in 2015. Similarly, victims were prevented from receiving payments from the Asian Women’s Fund, which was established in 1995, since nonprofit groups pressed victims not to take Japanese money in order to get a special payout from the Korean government. Organizations that assist victims should only play a supportive role and should not speak or accept agreements on behalf of the real victims. Finally, the choices of relatives with legal standing to advocate for victims who have died or are incapable should be respected.

With the establishment of memorials and the dissemination of historical knowledge, the Japanese and Korean governments and their respective populations may ’move with’ history rather than ’moving on’ from the historical problems. Japan and South Korea’s relations should center on investments that have the potential to return „dividends,” which means they should contain activities that develop new areas of collaboration rather than placing a definitive mark on the past. Engaging with history, both in the here and now and in the future, critically is an effective strategy to prevent any diplomatic flare-ups that emerge from the politicization of historical concerns. The construction of memorials commemorating comfort women in South Korea and other countries across the globe has been the most contentious aspect of the comfort women problem in recent years. The demand of Japan to have the comfort women monument in front of the Japanese Embassy in Seoul removed was a major sticking point in the 2015 comfort women agreement. Third-party nations were likewise subjected to intense lobbying pressure from Japan and South Korea in relation to comparable statutes.

It is not necessary for statues remembering Korean victims of colonialism to have a hostile tone. Several already exist, such as the Monument in Memory of Korean Victims of the A-bomb in Hiroshima Peace Memorial Park and the Monument for Korean Atomic Victims in Nagasaki Peace Park. Both memorials make reference to the use of forced labor as the motivation for Koreans’ presence in Hiroshima and Nagasaki in 1945, the years in which the atomic bombs were detonated. The building of both monuments was a difficult and highly political endeavor. Both arose from civil society pressure and grew in size and significance over time as the local and South Korean governments collaborated in their advancement. As a result of the successes of these two cases, it is possible that new memorials commemorating forced laborers and comfort women could be built; however, the nature of these memorials and their locations should be continuously negotiated in the interest of fostering better relations and developing a deeper comprehension of the events of the past going forward.

The establishment of peace museums would be an effective means of resolving disinformation and education shortages as well as developing constructive narratives around the relationship between Japan and South Korea. It is possible for museums dedicated to peace to play a significant part in the process of educating people about peace by bringing attention to the various meanings that can be ascribed to the concept of peace and by providing opportunities for visitors to contemplate, engage in conversation about, and take part in deliberated routes leading to both personal peace and cultures of peace. In Japan, such a place to reflect on Japan’s colonial history already exists, most notably at the Hiroshima Peace Memorial Museum, the Nagasaki Atomic Bomb Museum, and the Women’s Active Museum on War and Peace in Tokyo, despite the fact that the issue is limited to only a small portion of the former two museums. A Japanese government-supported museum in Tokyo with a board of trustees comprising stakeholders from both nations would complement the War and Women’s Human Rights Museum in Seoul, which is primarily a point of contention between the two countries. By delegating power to the Japanese side, the Korean side recognizes Japan’s attempts to retain its peace identity.

Monuments and museums dedicated to peace leave behind a physical legacy for victims who will soon no longer be alive. In addition, museums and monuments are forward-looking because people will continue to visit them eternally, and the information presented in museums is continually revised, negotiated, and discussed. This discussion necessitates both parties critically examining how they have previously recounted history. In order to successfully negotiate this issue, both parties will need to do an in-depth analysis of how they have previously described the events. South Korea should not silence academic exploration of the complexities of the colonial era and should bring attention to the domestic discrimination that comfort women faced in the postwar era, which included ethnic Japanese. Japan must clearly condemn any reports that reject the coercive and brutal character of the comfort women system.

It would be arrogant of us to attempt to sketch out what the ultimate wording of a settlement with comfort women or forced workers ought to be. The victims should decide, in the privacy of negotiation chambers, what constitutes a sufficient apology, and the terms of that apology should only be made public at the victims’ request. In light of this, it is imperative that the governments of Japan and South Korea, as well as the general people in both countries, avoid reliving the past on their behalf and instead devote their energies to critically examining the past and finding new areas of collaboration. Taking responsibility for the past is just the first step, and establishing peace museums and monuments will demonstrate a concrete commitment to extending a sincere apology to victims and to advancing human rights in the future.

Summit’s implications

Even though the meeting has significant positive implications for a „future-oriented” relationship between South Korea and Japan, and by extension for trilateral relations between the United States, Japan, and South Korea, more work needs to be done by all parties to cement newly discovered gains in bilateral relations. The opposition Democratic Party in South Korea referred to the agreement reached by the Yoon administration with Japan on the matter of forced labor as the „most humiliating moment” in South Korea’s diplomatic history. In the same vein, the opposition criticized Yoon for walking away from his meeting with Kishida without having been offered an apology first. According to the results of a recent survey, around 60% of people living in South Korea are against Yoon’s unilateral gesture to Japan. Opponents think that Yoon surrendered too much ground to Japan when he chose to let South Korean firms pay victims rather than Japanese corporations.

If Tokyo is willing to meet Seoul halfway on the reparation fund, it will be able to give the Yoon administration with more diplomatic cover, which will reduce the likelihood that domestic politics would once again derail ties between Korea and Japan. However, the Japanese corporate community has not provided any indication as of now on whether or not it will make voluntary contributions. Yoon also indicated that his administration would not require Japanese corporations to contribute money to the fund, and he said that this was something that they would not do. But, such approaches may help put an end to demonstrations in South Korea or, at the very least, bring to light the unyielding attitude of those Koreans who are reluctant to make any concessions in order to restore relations between South Korea and Japan.

When it comes to making extra gestures that seem to go beyond the 1965 bilateral agreement that Tokyo considers to have completely addressed all compensation concerns, Kishida certainly confronts his own set of political obstacles that he must overcome. Nevertheless, in order for this agreement to go through, Japan has to prove that it is sincere, that it is flexible, and that it has the same kind of guts that Yoon has shown in taking this route. If that were to happen, the political opposition in South Korea would have to show some self-control and refrain from undoing the Yoon-Kishida accord in the future.

Conclusion

Yet, strengthening relations between Seoul and Tokyo remains a significant objective. Both Japan and South Korea have a fundamental set of beliefs and interests in common that are distinct from those of the majority of other Asian nations. They are dedicated to protecting democratic political institutions, free and fair elections, and the right to speak one’s mind, assemble with others, and practice one’s religion, none of which are generally respected in the Asian area. Both countries are economic powerhouses with significant cultural impact and a great deal of soft power, despite the fact that they have a lot of difficulties in common. It is possible that friction among the area’s democracies may wind up further boosting its forceful dictatorships since authoritarian nations in the region, notably China, Russia, and North Korea are becoming more supportive of one other. In addition, mending the damaged trade ties between Japan and South Korea is essential to the well-being of the world economy at a time when interruptions to supply chains are becoming more common and economic nationalism is on the rise.

The leaders of South Korea and Japan were able to attain a significant milestone in the development of their bilateral ties as a result of the statesmanship shown by both Yoon and Kishida. It is inevitable that historical concerns may reemerge in South Korea’s relations with Japan; nevertheless, the succession of diplomatic actions made over the course of the last year between the two nations gives a chance to further strengthen cooperation in the Indo-Pacific region.

Other publications in english available here.

Cover photo from Pintereset.

A History and rapprochement of South Korean and Japanese relations bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

The Federation of German Industry (BDI) effectively called for a renegotiation of the frozen EU-China investment deal in a somewhat surprising statement on Wednesday (5 April).

Le Royaume-Uni continue d’attirer de plus en plus de ressortissants étrangers pour divers motifs. Notamment, pour y travailler ou pour poursuivre leurs études. En 2022, […]

L’article Paiement des frais de visas : le Royaume-Uni annonce une nouvelle mesure pour les Algériens est apparu en premier sur .

Erst vor wenigen Wochen hat Wladimir Putin bei seinem Treffen mit dem chinesischen Staatschef Xi Jinping die Nichtweitergabe von Atomwaffen gelobt. Jetzt verspricht er, sie in Belarus zu stationieren. Experten zufolge will er damit den Westen und die USA unter Druck setzen, doch die Macht der russischen Panikmache schwindet.

Ungarn werde die Integrationsbemühungen der Ukraine in die NATO nur unterstützen, wenn die Rechte der ungarischen Minderheit in den Unterkarpaten wiederhergestellt werden, erklärte der ungarische Außen- und Handelsminister Péter Szijjártó am Dienstag auf Facebook.

TASR: A március 18-i tűzkárok felszámolására nyújtott segítségről tárgyal szerdai kihelyezett ülésén a kormány Selmecbányán. Eduard Heger megbízott kormányfő megjegyezte, nem egészen három héttel a tűz után ülésezik a kabinet a városban. „Megígértük, hogy segítünk, így is lesz” – írta Heger kedden a közösségi hálón.

C'est donc ce mercredi 05 Avril 2023 que va se jouer le dernier Clasico de la saison. Le Barça reçoit le Real Madrid à l'occasion de la demi-finale retour de la Coupe du roi au Camp Nou.

Lors du match aller, le Real Madrid avait perdu (1-0) au Santiago Bernabèu. Privé de Ousmane Dembélé, Xavi va compter sur Lewandowski pour éliminer les Madrilènes à domicile.

Voici les compositions officielles du Clasico :

Real Madrid : Courtois, Carvajal, Militao, Alaba, Camavinga ; Kroos, Modric, Valverde ; Rodrygo, Vinicius y Benzema.

FC Barcelone : Ter Stegen - Kounde, Araujo, Alonso, Balde - Busquets, Kessie, S. Roberto - Raphinha, Lewandowski, Gavi.

J.S

Die Präsidentin der Europäischen Kommission, Ursula von der Leyen, und der französische Präsident Emmanuel Macron wollen bei ihrer Reise nach China am Mittwoch eine einheitliche europäische Front vertreten, während Europa darum ringt, seine Beziehungen zu Peking zwischen dem Abbau wirtschaftlicher Abhängigkeiten und dem Ansprechen heikler Themen wie der Ukraine zu definieren.

AMENDMENTS 1 - 229 - Draft report on the 2022 Commission Report on Albania
Committee on Foreign Affairs
Isabel Santos

Source : © European Union, 2023 - EP

AMENDMENTS 1 - 320 - Draft report 2022 Commission Report on North Macedonia
Committee on Foreign Affairs
Ilhan Kyuchyuk

Source : © European Union, 2023 - EP

A camp for displaced people in Jindairis in northwestern Syria. Credit: UN News/Shirin Yaseen
 
Syrians whose lives have been upended by a 12-year civil war and a catastrophic earthquake are looking to return home and rebuild their lives. Shirin Yaseen from the Office of the Spokesperson for the UN Secretary-General visited northwestern Syria as part of an interagency mission to assess the situation there. 1 April 2023

By Malik al-Abdeh and Lars Hauch
LONDON, Apr 5 2023 (IPS)

Europe’s current approach to facilitating refugee returns and containing new arrivals from Syria is based on wishful thinking. Europeans have come to terms with the fact that a political settlement for Syria’s 12-year conflict is not on the horizon.

In conversations with diplomats, one hears a reoccurring theme these days: Syria is not a priority anymore. Notoriously hesitant to lead and busy with Russia’s invasion of Ukraine, Europeans want to keep things as calm as possible.

But what stands in the way of this old-fashioned wait-and-see approach is the issue of refugees. Not only are significant numbers not returning to Syria, but tens of thousands more continue to set out to the EU each year.

Against this background, Europeans have indicated to president Bashar al-Assad that concessions on the ‘refugee issue’ could prompt them to re-think their policy of ostracising the Syrian dictator and his regime.

Notably, discussions on refugee return have almost exclusively been about their return to regime-held Syria. Much of the official thinking on the matter, which includes that of the UN envoy, envisages Assad conceding to taking back refugees in return for the normalisation of relations with other Arab countries and Western political and financial inducements.

Putting refugee return on the negotiating table with Assad makes sense from a diplomatic expediency angle. And it is certainly attractive: if voluntary and dignified returns can be realised, this would please the domestic audience in Europe and foreign ministries as well as EU institutions could sell it as an indicator that political progress is being achieved.

However, Europe’s current approach to facilitating refugee returns and containing new arrivals is based on wishful thinking.

Assad’s ‘population warfare’

First of all, Europe falsely assumes that Assad wants his people back. Apart from the crippling pressures that any sizeable refugee return would place on resources in regime areas – water, electricity, fuel, food, etc. – there is the more important matter of security.

The regime considers all Syrians who have fled to neighbouring countries to be at best cowards and at worst traitors. By placing themselves out of the reach of the regime’s military conscriptors, they are seen as having voted with their feet in Syria’s civil war.

‘We will never forgive or forget’ echoes a longstanding view among regime supporters of those perceived to have skipped the war but now want to return once the fighting is over.

The testimonies of those who have returned only to see their loved ones arrested and killed suggest that it is not an empty threat. Those connected to rebels or their families by blood or marriage, or those that have been reported as having anti-Assad views by informants, immediately fail the regime’s security check for returning refugees, as will most that hail from former rebel strongholds.

Additionally, living in a neighbouring country for many years and establishing roots there, as most refugees have done, enables the regime to brand them as ‘politically suspect’. Syria’s Foreign Minister claims that refugees can return ‘without any condition’, but this magnanimity is only voiced when around Western reporters.

‘Perhaps the most noteworthy aspect of the Syrian regime’s discourse on refugees is that there barely is one’, a study on the matter finds. This should not come at all as a surprise.

Syria’s mass population displacement has for too long been seen as an unfortunate secondary effect of the war rather than an intended goal. But in civil wars that take on an ethnic or sectarian nature, de-population becomes a strategic goal in itself.

According to one study, ‘combatants displace not only to expel undesirable populations but also to identify the undesirables in the first place by forcing people to send signals of loyalty and affiliation based on whether, and to where, they flee.’

In Syria, population displacement was at the heart of Assad’s counter-insurgency strategy. Moreover, Assad’s use of chemical weapons and its wider war effort are inextricably linked – tactically, operationally and strategically.

Whether it be artillery strikes, barrel bombs, or sarin gas, the overall war strategy was collective punishment of the population in opposition-held areas.

Assad’s ‘population warfare’ doctrine aims to ensure the population balance of pre-war Syria – so nearly fatal to his family and clan – cannot be recreated. ‘Two-thirds of the population [of Syria] was Sunni and half of it has been scattered to the winds, as refugees or internal exiles’, writes one observer – a favourable outcome for the Alawite president.

For Assad, the country has now gained a ‘healthier and more homogenous society’. With that in mind, it is understandable that most Syrians reject returning to areas under the control of his regime.

Working with Turkey

Does this mean that Europeans should remove the ‘refugee file’ from the negotiating table? Not quite. But they would be well advised to be sober about their goals. If they try to utilise the refugee file as an entry point for advancing a moribund political process, it would be ethically irresponsible.

In fact, EU diplomats have already signalled that credible steps allowing refugee returns could pave the way for gradual engagement with the Assad regime. This is concerning given that turning refugees into a diplomatic currency to trade concessions with Assad hardly passes the ‘do no harm’ test.

If the goal is to get results where refugees actually return to Syria in large numbers and fewer people leave the country, Europeans should be talking not with Damascus but with Ankara.

The inconvenient truth about refugee return is that it will only work if enough refugees are willing to return voluntarily, given realistic conditions and a serious partner on the ground with an active interest in seeing returns happen.

Right now, only Turkey and a share of its Syrian refugees can tick both boxes, given the connectivity between populations on both sides of the border and Turkey’s ability to assure relative security.

According to UNHCR figures, about 800 Syrian refugees are returning to Syria from Turkey every week despite the UN agency’s assessment that conditions are not suitable for a large number of voluntary returns.

Moreover, of the nearly 750,000 refugees that have returned to Syria since 2016, most of them (500,000) have returned from Turkey to opposition-controlled areas in the north and northwest of Syria. In contrast, only 10,766 refugees returned to regime-controlled areas between January and October 2022. A greater number have fled Assad’s Syria in the same period.

The absence of security hurdles to return and compulsory military conscription (both major push factors in regime areas and those controlled by the US-allied Syrian Democratic Forces) and the fact that Sunni internally displaced people (IDPs) and refugees feel relatively safe under Turkey’s protection are solid foundations on which to build a realistic returns policy.

Perhaps most important for European policymakers, Turkey controls the territory in northern Syria through which large numbers from regime and SDF areas are passing through to enter Turkey and continue to Europe, all for vast sums of money.

Dealing with Ankara on a programme for voluntary refugee return would create a firebreak in the logistical chain of the people traffickers that ends in Berlin and Amsterdam but begins at the M4 Highway.

In sum, Europeans should recognise that significant refugee returns to areas currently controlled by the Assad regime cannot precede a political settlement. Talk of ‘post-conflict reconstruction’ and investments in local development labelled as ‘Early Recovery assistance’ will not change that fact.

This also applies to limiting new refugee movements. Any sort of minor concession from the regime has the purpose of maintaining the momentum of normalisation, but it cannot alter the calculus of Syrians who have no illusions about the regime’s unalterable nature.

The facts support the case for European engagement with Turkey both on returns and border security. Europeans are of course entitled to take a critical stance on Ankara’s Syria policy. Notwithstanding their condemnation of Turkey’s incursions into Syria, new realities have emerged that require a nuanced position rather than blissful ignorance.

Unless Europeans adapt to the reality that Syria is now a de facto divided country, their policy response will remain poor. If areas outside of the regime’s control continue to be seen as not being part of Syria proper, and therefore not integral to any credible nationwide refugee return programme, there will be much more talk but no delivery.

Individual diplomats may be very much aware of this reality, but as long as this realisation does not translate into actual policy, the EU will continue to deceive itself.

Malik al-Abdeh is a conflict resolution expert focused on Syria. He is managing director of Conflict Mediation Solutions, a consultancy specialized in Track II work.

Lars Hauch works as a researcher and policy advisor for Conflict Mediation Solutions, a London-based consultancy specialising in Track II diplomacy.

Source: International Politics and Society (IPS) Journal published by the International Political Analysis Unit of the Friedrich-Ebert-Stiftung, Hiroshimastrasse 28, D-10785 Berlin

IPS UN Bureau

 

Follow @IPSNewsUNBureau
!function(d,s,id){var js,fjs=d.getElementsByTagName(s)[0],p=/^http:/.test(d.location)?'http':'https';if(!d.getElementById(id)){js=d.createElement(s);js.id=id;js.src=p+'://platform.twitter.com/widgets.js';fjs.parentNode.insertBefore(js,fjs);}}(document, 'script', 'twitter-wjs');  

Am Mittwochmorgen stehen rund 20 Klima-Aktivistinnen und Aktivisten mit grossen Transparenten und einem CO2-Ballon vor der St. Jakobshalle in Basel. Damit wollen sie vor der GV der Grossbank ein Zeichen fürs Klima setzen.

Csaknem 10 évvel ezelőtt hatalmas menekülthullám áramlott Jordániába és a környező országokba. Ennek oka az arab tavasz nyomán kitörő polgárháborúk Irakban és Szíriában, illetve az Iszlám Állam nevű terrorszervezet megjelenése a térségben. A Jordán Hásimita Királyságnak és az ide menekülő szíriai és iraki állampolgároknak számtalan problémával kell és kellett szembenézniük: integráció az új társadalomba, menekülttáborok létrehozása, a menekültek elhelyezése és egy új esély biztosítása számukra. Mára Jordánia az az ország, amely lakosságához viszonyítva a legtöbb menekültet fogadja: 1000 lakosra összesen 89 fő menekült jut. Habár az ország kapcsán legtöbbször a palesztin menekültek helyzete merül fel, elemzésemben a kevésbé taglalt, szíriai és iraki menekültközösségek helyzetét, kapcsolatát és a menekülttáboraikat szeretném bemutatni.

A Jordán Hásimita Királyságról röviden

Jordán Hásimita Királyság egy Közel-Keleten található „demokratikus alapokon működő alkotmányos monarchia”[1]. Az ország tulajdonképpen egy mesterséges képződmény, hiszen az észak- jordániai lakosok hagyományosan Szíriához, a dél-jordániaiak pedig az Arab-félszigethez kötődtek, a nyugat-jordániaiak pedig a ciszjordániai palesztinokkal azonosultak. A területe az évszázadok során különböző birodalmak részét képzete és ütközőzónaként szolgált az arab törzsek számára. 1921-ben, brit mandátum alatt jött létre a Transzjordánia Emirátus, majd 1946. május 25-én független királysággá vált. Ekkor egyesült Kelet-és Ciszjordánia is, és jelentős számú palesztin menekült jordániai állampolgárságot kapott. A területet 1967-ben megszállta Izrael, amelynek következtében a palesztin csapatok is felléptek a régió elnyerése érdekében. Ennek eredményeként Jordánia 1988-ban lemondott Csiszjordániáról és megszakított mindennemű kapcsolatot.[2]

A Westminster Foundation for Democracy szerint az ország azonban jelenleg csak formálisan alkotmányos monarchia. Az Alapítvány megjegyzi, hogy bár előrelépés történt a parlamenti demokrácia és a fokozott decentralizáció irányába, még mindig esedékes a „parlamenti gyakorlat korszerűsítése, a pluralizmus előmozdítása, valamint a választott képviselők és a lakosság szélesebb köre közötti párbeszéd elősegítése”. Az állítást más források is előtámasztják: a Freedom House szerint királynak domináns szerepe van a politika és a közigazgatás irányításában, továbbá parlament alsóházát választják, de a választási eljárás szándékosan hátrányos helyzetbe hozza az ellenzéket, és a kamara csekély valódi hatalommal rendelkezik. A kormány nyomása és a korlátozó szabályozások megnehezítik a média és a civil társadalmi szervezetek működését. Az igazságszolgáltatási rendszer nem független, és gyakran nem tartja tiszteletben a tisztességes eljáráshoz való jogot.

Megfigyelhető, hogy többször is megkérdőjeleződött a demokrácia érvényesülése az országban az évek során. A szegénység és a megélhetési költségek növekedése miatt a polgárok és az állam közötti bizalom már számtalanszor megingott, illetve a lakosság részvétele a döntéshozatalban korlátozott, különösen a marginalizált csoportok, például a nők, a fiatalok és a fogyatékkal élők körében. A Freedom House által a politikai jogokról és a polgári szabadságjogokról világszerte készített éves tanulmány szerint Jordánia nem tekinthető szabad országnak sem. A Freedom on the Net tanulmányuk alapján pedig az internet szabadsága Jordániában továbbra is korlátozott: „az internethez való hozzáférés az elmúlt években jelentősen javult, bár továbbra is fennállnak az online tevékenység állami felügyeletével kapcsolatos aggodalmak”.

Az iraki és szíriai menekült közösségek helyzete

A lakosság száma a menekült hullámoknak köszönhetően növekedett meg a 20. században, legtöbb menekült Palesztinából és Irakból érkezett. Szám szerint 2,6 millió (regisztrált) palesztin menekült, 1 millió iraki menekült és 1,6 millió szíriai menekült tartózkodik Jordániában, továbbá a külföldi munkavállalók számával együtt, a nem jordániai állampolgárok száma meghaladja az 5 millió főt, amely csaknem a lakosság felét jelenti.[3] A soknemzetiségű társadalomnak és mai napig nagy jelentőségű törzsi tagolódásnak köszönhetően az országban a szociális biztonsági faktorokon több törés is fellelhető.

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) szerint Jordánia az az ország, amely lakosságához viszonyítva a legtöbb menekültet fogadja, 1000 lakosra összesen 89 fő menekült jut. Összességében az ország több, mint 1,3 millió szíriai állampolgárnak ad otthont. 2023. februári adatok szerint az aktívan regisztrált érintettek száma 661,854 fő, ebből 20% (135,028 fő) él menekülttáborokban, és 80 százalékuk (526,826 fő) pedig a táborokon kívül. 2022-es adatok szerint az iraki aktív, nyilvántartott, érintett személyek száma 66 029 fő, kevesebb, mint a szíriaiaké. Így összesen 727 883 szíriai és iraki menekültet és menedékkérőt tart nyilván az UNHCR Jordániában.

Fontos megjegyezni, hogy a két menekült közösség megítélése között általában óriási különbségek vannak. Az iraki menekültek a két állam közötti történelmi kapcsolatok miatt jobb helyzetben vannak a jordániai társadalomban, így az országot „mindig is politikai menedékhelynek tekintették az iraki állampolgárok”. Tekintettel arra, hogy az iraki menekültek többsége városi területekről származik, Jordánia városai kézenfekvő menedékhelyeket kínálnak az irakiak számára. Leginkább Amman, Zarqa és Ibrid városába érkeznek, különösen a közlekedési és szolgáltatási infrastruktúra miatt. Ráadásul a jordán-iraki határ mentén nincsenek igazi határvárosok (mint például a szíriai és a jordániai határ mentén). Az iraki menekültek az ország stabilitása miatt biztonságosnak írják le a Jordániában való életet.

Ami a szíriai menekültek helyzetét illeti, a jordániai állampolgárok úgy vélik, hogy ez a réteg kevésbé képzett és szegényebb, mivel a szíriaiak többsége vidéki területekről származik Dél-Szíriából. A több ezer szíriait, akik átlépik a határt, általában nem fogadják be a jordániai nagyvárosok, így a legtöbbjüket a 2012. júliusában létrehozott, az UNHCR és a jordániai kormány által közösen irányított zaatari táborban és az 2014-ben létrehozott azraqi táborban helyezik el. A zaatari tábor az egyik legnagyobb szíriaiakat befogadó menekülttábor, a menekültek száma 82 268 fő. Mafraqtól (egy észak-jordániai várostól) 10 km-re keletre található. Az Azraq táborban 39 322 menekültet helyeztek el, amely Északkelet-Jordániában található.

Ezek az eredmények azt mutatják, hogy a szíriai menekülteknek több kihívással kell szembenézniük, mivel nem rendelkeznek ugyanazokkal az előnyökkel, mint az iraki nemzetiségűek. Általánosságban elmondható, hogy az iraki menekültek nagyon gyorsan és könnyen be tudnak illeszkedni a társadalomba, mivel a városi területeken és a városokban szívesen látják őket, így csak az alapvető szociális biztonsági problémáktól szenvedhetnek, de a szíriai menekültek kiszolgáltatottabbak a társadalmi elutasítás és a vidéki területeken, valamint a menekülttáborokban uralkodó életkörülmények miatt. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának adatportálja is alátámasztja ezt az állítást, a „Registered Persons of Concern Refugees and Asylum Seekers in Jordan” adatlap szerint a szíriai menekültek és menedékkérők 62,3%-a a nagyvárosi régión kívül él, az iraki menekültek és menedékkérők 88%-a azonban a fővárosi régióban.

A menekülttáborban vagy azon kívül?

A szíriai és iraki menekültek számára fenntartott két fő jordániai tábor a már említett zaatari és azraqi tábor. A zaatari menekülttábor 11 éve nyitotta meg kapuit, kezdetben 80 000 fő szíriai állampolgárt helyeztek el itt. A 12 körzetre osztott tábor a csúcspontján mintegy 200 000 szíriai menekültnek adott otthont, ezzel Jordánia negyedik legnagyobb városává vált. Az évek során sok menekült visszatért Szíriába vagy más országokba költözött, a táborban még mindig mintegy 80 000 ember él, akiknek több mint fele (55%) gyermek.  A tábor 58 közösségi központtal, 32 iskolával és nyolc orvosi rendelővel rendelkezik.

Az azraqi menekülttábort 2014-ben nyitották meg azzal a célzattal, hogy csökkentse a zaatari tábor túlzsúfoltságát. Jelenleg 40 000 fő menekültnek ad otthont, irányítását a Szíriai Menekültügyi Igazgatóság (SRAD) és az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága koordinálja. A menekülttábort szintén falualapú megközelítéssel hozták létre, hogy a lakosok körében erősítsék a felelősségvállalás és a közösség érzését. Az Azraq táborban jelenleg négy egészségügyi alapellátási központ, 15 iskola és 388 hivatalos üzlet működik, amelyek a menekültek és a befogadó közösség tagjainak tulajdonában van. A magas szintű biztonság és a távoli elhelyezkedés miatt az azraqi tábort általában a „kevésbé vonzó” tábornak tekintik. Sőt, Azraq soha nem érte el a 120 000 fős maximális befogadóképességének a felét sem, mivel a menekültek többsége úgy döntött, hogy táboron kívül jobb helyzetben élhet. Továbbá, a táborokban a nők és lányok elleni nemi erőszak miatt dönt úgy sok család, hogy lehetőség szerint elkerüli az ide való költözést.

Zaatar-ban és Azraq-ban különböző módon juthatnak a menekültek jövedelemhez. A jövedelemszerzési lehetőségek lehetséges formái közé tartozik például az ösztönző alapú Önkéntességi rendszer (Az IBV aktív szerepet játszik abban, hogy a menekültek lehetőségük legyen kiegészítő jövedelemhez jutni) és a magánvállalkozások működtetése a helyi piacon, amely által a menekültek különböző vállalkozásokat is működtethetnek; például fodrászüzleteket, ruházati boltokat, illetve ételstandokat. Minden menekült havi 23 jordániai Dinár (32 dollár) értékű élelmiszer-utalványt kap a Világélelmezési Programtól (WFP), továbbá a WFP az iskolai étkeztetési program keretein belül napi étkeztetést biztosít a két táborban működő iskolák tanulói számára. Azonban ezek a támogatások már nem elégítik ki az alapvető szükségleteket a növekvő élelmiszeráraknak köszönhetően. Külső válságok sorozata gazdasági válságot és inflációt idézett elő Jordániában (a szíriai konfliktus gazdasági következménye, COVID-19 világjárvány, orosz-ukrán háború) ennek következményeképpen pedig a szíriai és iraki menekültek rendkívül nehéz helyzetbe kerültek az országban. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága szerint a zaatari táborban élő menekült családok nagy része eladósodott, és 92 százalékuk arról számolt be, hogy emiatt kénytelek az élelmiszerfogyasztás csökkentéséhez vagy illegális munkák vállalásához folyamodni. A jordániai menekülttáborokban már az ukrajnai háború kitörése előtt is nőtt az élelmiszerellátás bizonytalansága: a táborokban a menekült háztartások több mint fele (58%) élelmezési gondokkal küzd, míg két évvel ezelőtt ez az arány csak 39,5% volt. Továbbá a szigorú be- és kilépési feltételek miatt a táborok lakói nagyrészt el vannak zárva a külső munkaerőpiacoktól és élelmiszervásárlási lehetőségek széles skálájától, így rendkívül érzékenyen reagálnak a táboron belüli élelmiszerár-emelkedésekre.

Viszont úgy tűnik, hogy a Zaatar-on és Azraq-on kívül jelenleg nehezebb a megélhetés a menekültek számára. A táborokban uralkodó nehéz helyzet és szigorú szabályok ellenére a menekültek egy része úgy döntött, hogy visszaköltözik a menekülttáborokba (munkanélküliség, valamint az emelkedő üzemanyag- és áramárak miatt), amelyeket korábban elutasítottak. Zaatar-ban és Azraq-ban (az Azraq tábor az első megújuló energiával működő menekülttábor a világon) napenergiával biztosítanak áramot a lakók számára, illetve menedékházakban helyezik el a menekülteket, így az itt élők megélhetési költségei alacsonyabbak. Továbbá, úgy tűnik, hogy a jordániai kormány is a menekülttáborokba való visszatérésre ösztönzi az egykori lakókat, hiszen így csökkenhetnek az anyagi nehézségeik. Azonban a növekvő lakók száma egyre nagyobb terhet ró az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságára, hiszen már így is túlzsúfoltak a táborok, ahol szükség lenne a szolgáltatások bővítésére és korszerűsítésére.

Tekintettel a jelenlegi világgazdasági helyzetre és a növekő inflációra Jordániában az ideális megoldás a táborok fejlesztése és kapacitásának kibővítése lenne, így a visszatérő és már bent élő menekültközösségek kevésbe szenvedik el a válság következményeit. Ahogy említettem, a menekülttáborokban is rendkívüli nehézségekkel néznek szembe a lakók, azonban a kialakított szociális hálónak köszönhetően biztosabb megélhetés vár az itt élőkre.

 

[Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-22-2-II-NKE-61 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.]

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva olvashatók.

Photo by Mohammad Almashni on Unsplash

[1]George, Alan. Jordan: Living in the Crossfire. London: Zed Books Ltd, 2005.

[2]George, Alan. Jordan: Living in the Crossfire. London: Zed Books Ltd, 2005.

[3]7Singh, Mnajari. األزمة إدارة إلى األزمة ضبط من :19-كوفيد بعد األردن) Jordan after COVID-19: From Crisis Adjustment to Crisis). Washington: Washington Institue for Near East Policy, 2020/04/15.

 

A Egy évtized küzdelem: A szíriai és iraki menekültek helyzete a Jordán Hásimita Királyságban bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Kaum eine Woche im Amt, da ist das erste Saisonziel für Thomas Tuchel beim FC Bayern schon futsch. Kritik am Trainer gibts dafür aber keine. Aber sonst ist einiges los.