Biztonságpolitika

Divatos témakör, nem először és nem utoljára.

 

Zord

A 2026-os amerikai félidős választásokon a demokraták magabiztos győzelmet arattak: megszerezték a többséget a Képviselőházban és a korábban nehezebben elérhetőnek látszó Szenátusban is. A washingtoni politikai fordulat szorosabb kongresszusi ellenőrzést és komoly törvényhozási akadályokat hozhat Donald Trump elnökségének második felében. Korántsem magától értetődő azonban, hogy az új erőviszonyok megbénítják az elnök tevékenységét.

 

Az eredmény

A november 3-i választásokon az Egyesült Államokban a Kongresszus alsóházának, a Képviselőháznak mind a 435 tagjának, valamint a 100 fős felsőház, a Szenátus 35 tagjának személyéről döntöttek. Ezzel párhuzamosan több államban tartottak kormányzóválasztást, illetve az állami törvényhozási kamarákat is újraválasztották.

Az eredmény egyértelmű, a Demokrata Párt elsöprő sikert aratott. Azt már korábban is lehetett sejteni, hogy többséget fognak szerezni a Képviselőházban, de pár hónappal ezelőtt a Szenátus átfordítása még szinte lehetetlennek tűnt, különösen mivel inkább a tradicionálisan republikánusnak besorolható államok szenátori helyeiről kellett dönteni. A már eldőlt választókerületek alapján a demokraták 253, a republikánusok 157 képviselőházi mandátumra számíthatnak, 25 hely sorsa pedig még nyitott. A Szenátusban a demokraták és a velük egy frakcióban működő függetlenek együttesen 54, a republikánusok 44 hellyel rendelkezhetnek; az alaszkai és a mississippi verseny még nem dőlt el. A demokrata többség így mindkét kamarában biztosított, bár a pontos mandátumarány még változhat (2026. november 6-i állás).

A demokrata előretörés a hagyományos csatatérállamokon túl is érződött. Texasban és Kansasban olyan szenátusi helyeket szereztek meg, amelyek hosszú ideje republikánus kézben voltak. Ebből azonban még korai lenne messze menő következtetéseket levonni a jövőre nézve. A közvéleménykutatások alapján a megélhetési költségek (különösen az üzemanyagárak), az iráni háború és a kormányzat működésével kapcsolatos elégedetlenség egyaránt szerepet kapott. Az eredményt inkább Donald Trump politikájának elutasításaként, mintsem a demokraták programjára adott egyértelmű felhatalmazásként értelmezhetjük. Az új Kongresszus 2027. január 3-án kezdi meg munkáját.

 

A törvényhozás korlátai

Az új törvényhozás első feladatai közé tartozik vezetőinek megválasztása. A Képviselőházban Mike Johnson helyére demokrata elnököt választanak, de a bizottságok élére is új elnökök kerülnek, ami jelentősen befolyásolhatja, hogy mely ügyek jutnak el a szavazásig. Donald Trump törvényhozási programja így már azelőtt elakadhat, hogy érdemi vita kezdődne róla. A demokraták közben saját témáikat is előtérbe helyezhetik, például a megélhetési költségek csökkentését vagy az egészségügyi ellátás megfizethetőségét, ezzel tematizálva a közéletet. Ebbe olyan javaslatok is beletartozhatnak, amelyek elfogadására kevés esély van, de tovább növelhetik a népszerűségüket, vagy akár politikai állásfoglalásra kényszeríthetik ellenfeleiket.

A napirend alakítása azonban egy dolog, a törvényalkotás pedig már egy másik kérdés. Egy javaslatnak a Képviselőházban és a Szenátusban is azonos szöveggel kell átmennie, és csak ezután kerül az elnökhöz. Donald Trump továbbra is vétójoggal rendelkezik, amellyel már előre jelezte, hogy élni is fog. Vétóját pedig mindkét házban csak a szavazatok kétharmadával lehet felülírni. Ehhez tehát republikánus támogatásra is szükség lenne, hiszen a demokraták egyik háza sem fog rendelkezni kétharmados többséggel. Következtetésképpen tehát mindkét fél könnyen akadályozhatja a másik törvényhozási törekvéseit.

A Szenátusban emellett további korlát az úgynevezett filibuster (szenátusi obstrukció) intézménye, amely a vita elhúzásával akadályozhatja a törvényjavaslatokról szóló szavazást. A legtöbb rendes törvényjavaslatnál a vita lezárásához, az úgynevezett cloture-hoz rendszerint 60 szavazat szükséges, miközben a végső elfogadáshoz egyszerű többség is elegendő. A demokrata szenátoroknak így saját törvényjavaslataik előmozdításához is szükségük lehet republikánus voksokra.

Bizonyos költségvetési intézkedésekre ugyanakkor gyorsított eljárás, az úgynevezett reconciliation is alkalmazható. Ebben az eljárásban a vita időtartama korlátozott, ezért a kisebbség filibusterrel nem akadályozhatja meg a végszavazást, a javaslat a Szenátusban egyszerű többséggel is elfogadható. Ez elsősorban az adókat, egyes kiadásokat és az államadósság felső határát érintő változtatásoknál jelenthet előnyt. Az úgynevezett Byrd-szabály azonban korlátozza, milyen rendelkezések kerülhetnek a javaslatba: nem elegendő, ha egy intézkedésnek csupán járulékos költségvetési hatása van. A reconciliation így nem használható bármilyen politikai elképzelés elfogadtatására, és Trump elnöki vétóját sem kerüli meg.

A költségvetés a demokraták egyik legerősebb alkueszköze lesz. A szövetségi szervek jelentős részének működéséhez szükséges előirányzatokat a Kongresszusnak kell jóváhagynia. Ehhez az immár demokrata többség támogatására is szükség lesz, amely különböző módosításokat kérhet, feltételeket szabhat, vagy megtagadhatja egyes javaslatok támogatását. Ha nem születik megállapodás, és az addigi finanszírozás lejárta előtt sem éves előirányzatokat, sem átmeneti finanszírozást nem fogadnak el, ismét a tavaly már tapasztalt részleges kormányzati leállás, a government shutdown lehet a következmény.

 

Vizsgálatok és kinevezések

A hagyományos törvényhozási munka mellett a demokratáknak más eszközeik is lesznek arra, hogy növeljék a kormányzatra nehezedő nyomást. A bizottságok meghallgatásokat tarthatnak, iratokat kérhetnek, tanúkat idézhetnek, és a közpénzek felhasználását vagy a döntések meghozatalának hátterét vizsgálhatják. Ez egyaránt jelenthet jogi ellenőrzést és politikai tematizálást. Olyan ügyek kerülhetnek az országos vita középpontjába, amelyekkel a Fehér Ház nem szívesen foglalkozna, az itt feltárt adatok pedig később akár hatósági eljárások alapjául is szolgálhatnak.

Természetesen az ellenőrzés sem akadálytalan. A kormányzat titokvédelemre vagy nemzetbiztonsági okokra hivatkozva vitathatja a különböző irat- és adatbekéréseket, és az idézések kikényszerítése is elhúzódhat.

Fontos megemlíteni az impeachment lehetőségét is, amely az elnök hivatalból történő eltávolításához vezethet. Trump ellen első elnöki ciklusa alatt kétszer, 2019-ben és 2021-ben is vádat emelt a Képviselőház, de a Szenátus mindkét alkalommal felmentette. A vádemeléshez a Képviselőház egyszerű többsége elegendő, az elítéléshez és a hivatalban lévő elnök eltávolításához azonban a jelen lévő szenátorok kétharmadának támogatása szükséges. Ehhez tehát a demokraták mostani többsége sem elegendő. Jelentős republikánus támogatás nélkül az eljárás nem vezethet Trump eltávolításához, aminek így jelenleg csekély az esélye.

A Szenátus megszerzése azért is fontos, mert annak hatáskörébe tartozik bizonyos elnöki kinevezések jóváhagyása. A felsőház ugyanis egyes kormányzati vezetők, nagykövetek és szövetségi bírák jelölését elutasíthatja. Ezzel szintén hátráltathatja a Trump-kormányzat terveit, vagy akár kompromisszumra kényszerítheti azt. A demokraták azonban nem állíthatnak saját jelöltet Trump jelöltjeinek helyére. Az elnök így kompromisszumképesebb személyek jelölésére kényszerülhet, vagy a jogszabályi kereteken belül átmeneti vezetési megoldásokkal próbálkozhat.

 

Külpolitika szűkebb mozgástérrel

Gyakran felmerülő feltételezés, hogy az amerikai elnökök utolsó ciklusuk végéhez közeledve szívesebben foglalkoznak külpolitikával, ahol nagyobb önállósággal alakíthatják politikai örökségüket, és akár merészebb kezdeményezésekre is vállalkozhatnak. Ronald Reagan például második ciklusának utolsó szakaszában, 1987-ben írta alá Mihail Gorbacsovval a közepes és rövidebb hatótávolságú rakéták felszámolásáról szóló INF-szerződést, Barack Obama pedig második ciklusában kezdeményezte a Kubával fennálló kapcsolatok normalizálását, és kormányzata meghatározó szerepet játszott a 2015-ös iráni nukleáris megállapodás létrehozásában. A félidős választások után fellépő belpolitikai akadályok mellett a külpolitika valóban vonzó terület lehet Trump számára, mert ott széles kezdeményező szerepe és jelentős végrehajtó hatásköre marad. A hadsereg főparancsnokaként hozott döntései, illetve a diplomácia napi irányítása nem kerülnek át a Kongresszushoz.

A helyzet ugyanakkor nem egyértelmű, hiszen éppen egyes külpolitikai lépései, különösen az iráni háború következményei járultak hozzá a republikánusok gyenge eredményéhez. Azt a tényezőt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a ciklus végéhez közeledve, az elnök belpolitikai erejének csökkenésével külföldi partnerei és ellenfelei is dönthetnek úgy, hogy inkább kivárják mandátumának lejártát. Ez megnehezítheti a hosszú távú megállapodások létrehozását, és gyengítheti a tartósságukba vetett bizalmat.

Ukrajna esetében még kedvezőbbé válhatnak egy új támogatási csomag kongresszusi feltételei. A demokrata vezetés napirendre veheti a katonai segítséget, pénzt szavazhat meg beszerzésekre és utánpótlásra, és könnyen lehet, hogy egyes republikánus politikusok is partnerek lennének hasonló intézkedések elfogadásában. A Fehér Ház vétójoga azonban továbbra is fennáll, a támogatások végrehajtása pedig a kormányzat feladata marad, a törvényben meghatározott keretek között. A demokrata többség így javíthatja Ukrajna támogatásának politikai feltételeit, de önmagában nem garantál több vagy gyorsabb fegyverszállítást.

Az Oroszország elleni szankcióknál hasonló a helyzet. A Kongresszus törvénybe foglalhat szigorításokat, jelentéstételt követelhet, és szűkítheti a szankciók alóli felmentési lehetőségeket. Az erőteljesebb fellépésnek a republikánusokon belül is vannak támogatói. Ezt mutatta az orosz dízel amerikai importjának engedélyezéséről szóló októberi bejelentés negatív fogadtatása is. A kérdés tehát az lesz, hogy az ilyen ügyekben megjelenő pártokon átívelő egyetértés elegendő-e konkrét intézkedések elfogadásához.

A félidős választás egyik meghatározó külpolitikai tényezője az iráni háború volt. Itt elsősorban a katonai fellépés jogalapja és finanszírozása kerülhet előtérbe. A kongresszusi többség elvesztése nem jelenti a hadműveletek automatikus leállítását, ugyanakkor a törvényhozás vizsgálhatja az elnök felhatalmazását, és megtagadhatja a folytatáshoz szükséges új előirányzatok megszavazását. A már rendelkezésre álló források és egyes átcsoportosítási lehetőségek miatt azonban ennek sem feltétlenül lenne azonnali hatása. A háború így viszont fokozott politikai költségekkel járhat. A bizottságokban a demokraták kérdéseket tehetnek fel a katonai fellépés indokoltságáról, a veszteségek mértékéről és a költségekről, valamint bekérhetik a döntéseket megalapozó dokumentumokat. Ezzel olyan ügyek is előtérbe kerülhetnek, amelyeket a Fehér Ház nem szívesen tárna a politikai nyilvánosság elé.

A választás előtti sajtóbeszámolók szerint Trump újabb csapásokat mérhet Iránra a voksolás után. Mivel azonban a háború és gazdasági következményei hozzájárultak a republikánusok vereségéhez, kérdéses, hogy végül ezt a megoldást választja-e.

Érdemes megemlíteni azt is, hogy Trump a választás előtt ismét felvetette az Izraelnek nyújtott rendszeres katonai támogatás megszüntetését. Mindez olyan időszakban történt, amikor Izrael megítélése romlott az amerikai lakosság körében, különösen a fiatalok között. Ez az új kongresszusi erőviszonyokkal együtt növelheti a támogatások feltételeiről és mértékéről szóló viták súlyát, és bizonytalanabbá teheti Izrael számára a korábban megszokott amerikai támogatás fennmaradását.

 

Összességében tehát elmondható, hogy Trumpnak továbbra is jelentős jogosultságai és lehetőségei maradnak az amerikai belpolitika és a nemzetközi politika alakítására. A választási eredmény nem írja át alkotmányos hatásköreit, azok gyakorlásának politikai feltételeit azonban jelentősen megváltoztatja. Az elnöknek szorosabb ellenőrzéssel, több törvényhozási akadállyal és döntéseinek magasabb politikai költségével kell számolnia.

 

Szerkesztette: Rohoska Réka, műhelyvezető

A Dr. Gólya Richárd: Félidős választás, megosztott hatalom: hogyan változhat Trump elnökségének második fele? bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Le montant circulait depuis environ une semaine sur les réseaux et dans certains médias : 3,84 millions d’euros, ce qui avoisinne 60 milliards de centimes […]

L’article Petkovic a-t-il pris 60 milliards pour partir ? La FAF réagit est apparu en premier sur .

Les conditions météorologiques restent instables en Algérie à l’approche de la nouvelle semaine. Les services de l’Office national de la météorologie (ONM) ont actualisé leurs […]

L’article Météo Algérie : des pluies et des orages dans 14 wilayas ce dimanche, voici les régions concernées est apparu en premier sur .

Avec un score de 83,8 points sur 100, l’Algérie se classe deuxième à l’échelle africaine dans la catégorie « Protection sociale et bien-être », selon […]

L’article Protection sociale : l’Algérie décroche la 2eme place en Afrique (IIIAG 2026) est apparu en premier sur .

Les saisies de prégabaline ont atteint 36,97 millions de comprimés au premier semestre 2026, soit déjà plus que sur toute l’année 2025. La cocaïne et […]

L’article Drogue en Algérie : en six mois, les saisies de prégabaline dépassent déjà toute l’année 2025 est apparu en premier sur .

Coup dur pour les Verts : Bachir Belloumi ne pourra pas jouer la double confrontation contre le Togo, les 14 et 17 novembre. Son entraîneur […]

L’article Équipe d’Algérie : Bachir Belloumi forfait contre le Togo, son entraîneur à Hull City confirme est apparu en premier sur .

2026 októberében a globális erőviszonyok szétfeszülésének és a szövetségi kohézió éles próbatételeinek hónapja volt az Atlanti-óceán mindkét partján. Az alábbiakban a BSZK Euramerika Műhely havi összefoglalója olvasható.

Összeállították: Faragó Bulcsú, Fodor Balázs és Rohoska Réka (Euramerika Műhely)

  

ÉSZAK-AMERIKA

Iráni eszkaláció, kereskedelmi ellentétek, az albertai szeparatizmus veresége, EU-Kanada partnerség

Október elején az Egyesült Államok vezetése döntött az iráni térségben tartózkodó két repülőgép-hordozó harccsoport mellé egy újabb átcsoportosításáról. A USS Theodore Roosevelt kísérőhajóival és egy partraszálló hajórajjal együtt érkezett a Közel-Keletre, sajtóhírek szerint a USS George Washington leváltására. A két hajó szolgálatának átfedésével azonban a jelenlegi amerikai katonai jelenlét a térségben az áprilisi szintet is elérte, amely 2003 óta a legnagyobb ott állomásozó erőt jelenti. Az átcsoportosítással F-35C és F/A-18 Super Hornet típusú vadászgépekkel, és mintegy 9000 fővel növelik erőiket.

 

A félidős választások előtt Donald Trump és adminisztrációja egy kereskedelmi megállapodásra törekszik Kanadával, azonban egyre kétségesebb, hogy sikerülhet-e november 3-a előtt elérni a kívánt célt. Mark Carney álláspontja szerint nyitottak a megállapodásokra, abban az esetben, ha azok mindkét állam érdekeit képviselik, azonban kihangsúlyozta, hogy jelenleg nem megfelelőek a feltételek Kanada számára. Az amerikai adminisztráció egyre kétségbeesettebb, jól mutatja Donald Trump egy michigan-i gyűlésen elhangzott szavai: „[…] bármit hajlandóak megadni nekünk ezen a ponton.”.

 

Október 19-én tartották Kanada Alberta tartományában a függetlenségi népszavazást. Az albertai szeparatista mozgalom jelentős történelmi gyökerekkel rendelkezik, elsősorban gazdasági és politikai érveket sorakoztat fel maga mellett. (Megj.: a québeci szeparatizmus ezzel szemben nyelvi és etnikai alapokon nyugszik.) Már az 1905-ös szövetséghez való csatlakozásuknál kezdődtek a súrlódásuk a kormánnyal, azonban a mozgalom jelentős felerősödéséhez az 1980-as évek eseményei járultak hozzá. Az ekkor elfogadott NEP (National Energy Program) jelentős kulturális ellentétet is generált, a nyugati, fejlett Alberta és a keleti tartományok között. A 2022 óta kormányon lévő szuverenista, azonban nem szeparatista, Danielle Smith kormánya 2026 februárjában jelentette be a népszavazás időpontját, amelynek eredménye kérdés nélkül elutasította a külön utat. A szavazók 76%-a választotta a bennmaradást, míg a fennmaradó 24% az elválást. Mark Carney, aki nagyrészt Albertában nőtt fel, és ismeri az Ottawa által okozott sérelmeket, pozitívan értékelte az eseményt, és kihangsúlyozta az egység megőrzésének fontosságát a növekvő amerikai nyomás tekintetében.

Október 29-30-án Kanada egy kétnapos csúcson fogadja az Európai Unió vezetőit. A csúcson gazdasági-kereskedelmi kérdéseken kívül igyekeznek elmélyíteni a korábban megkezdett partnerséget, amely során egymás erősségeire építkezne a két fél.

 

Szerző: Faragó Bulcsú

 

EURÓPA

Nyugat-balkáni bővítés, hibrid támadás, védelmi kiadások

Az Európai Tanács október 9-én megjelent sajtóközleménye szerint az Európai Unió Tanácsa elfogadta az úgynevezett „ötödik omnibusz” jogalkotási csomagot, amelynek célja az európai védelmi ipar fellendítése és a biztonsági beszerzések egyszerűsítése. A három új jogszabályból álló keretrendszer felgyorsítja a védelmi projektek engedélyezését, csökkenti az adminisztratív terheket és megkönnyíti a védelmi termékek EU-n belüli transzferét. A bürokratikus akadályok lebontása jelentősen hozzájárul Európa biztonságához, valamint védelmi felkészültségéhez, hiszen gyorsabb és hatékonyabb együttműködést tesz lehetővé a tagállamok és az ipari szereplők között.

 

Az Európai Unió egyre több országa készül egy esetleges nagyszabású hibrid támadásra a közeljövőben. 2026 októberében egyre többen foglalkoznak a témával, hiszen az elmúlt hónapok szabotázsakciói és dróntámadásai miatt egyre nagyobb az aggodalom Brüsszelben. Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke új vészhelyzeti biztonsági protokollt és Európai Biztonsági Tanácsot szorgalmaz, amelyek a november elejére tervezett európai biztonsági stratégiában is megjelenhetnek. Több ország a már működő uniós válságkezelési mechanizmusok fejlesztését és használatát szorgalmazza, mint például az IPCR (Integrated Political Crisis Response) alkalmazását. Viszont ez egy kérdést és megoldandó feladatot is állít az EU és a NATO számára, hiszen Oana Lungescu (a NATO korábbi szóvivője) szerint világos munkamegosztásra lenne szükség: a katonai elrettentés és a hírszerzési együttműködés maradjon a NATO feladata, míg az EU a polgári válságkezelésre összpontosítson a jövőben is.

 

Az Európai Tanács októberi ülésén a miniszterek az Unió bővítésének jövőbeli biztonsági hatásairól egyeztettek. A bővítés egyszerre jár számtalan lehetőséggel, de több kihívást is magával hordoz. Kaja Kallas, az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője és a Külügyek Tanácsának elnöke szerint a bővítés az Unió egyik legsikeresebb külpolitikai eszköze, hiszen számos tagjelölt ország (mint például Ukrajna, Moldova és a nyugat-balkáni partnerek) már most is jelentősen hozzájárul biztonságunkhoz. A cél egyértelmű: a bővítési folyamatok mellett a biztonsági és védelmi együttműködéseket is mélyíteni kell.

 

Az Európai Tanács október 23-i bejelentése szerint november 25-én kerül sor egy találkozóra az uniós és a nyugat-balkáni vezetők között Brüsszelben. Antonio Costa, az Európai Tanács elnöke, szerint „a Nyugat-Balkán jövője az Európai Unióban van. A nyugat-balkáni partnerek csatlakozása prioritást, közös törekvést és kulcsfontosságú geopolitikai befektetést jelent számunkra ezekben a viharos időkben. Az EU a régió legmegbízhatóbb partnere, és ez a jövőben is így marad.” A csúcstalálkozó kiváló lehetőség a partnerek számára, hogy felgyorsítsák és könnyebben együttműködve teljesítsék az uniós csatlakozáshoz szükséges kötelezettségvállalásokat a jövőben.

 

A nyugat-balkáni térséghez szorosan kapcsolódik az a történelmi fordulat, amely Szerbiában a vasárnapi, október 26-i előrehozott parlamenti választásokon történt. Az újvidéki tragédia utáni diáktüntetésekből kinőtt Egyetemista Lista megszerezte a parlamenti többséget, míg Aleksandar Vučić elnök pártja több mint egy évtized után elvesztette a hatalmat. Az eredmény alapjaiban rajzolhatja át Szerbia EU-hoz és Oroszországhoz fűződő stratégiai viszonyát.

 

Szerző: Fodor Balázs

 

LATIN-AMERIKA

Választási polarizáció Brazíliában, műveleti fázisban a Shield of the Americas, tartós válság Haitin

A hónap legjelentősebb politikai eseménye a Brazíliában lezajlott általános választás volt.  A szoros második forduló során a hivatalban lévő, baloldali Luiz Inácio Lula da Silva aratott győzelmet a szavazatok 51.8%-ával, ezzel történelmi módon negyedik elnöki mandátumát szerezte meg. Ellenfele, a szélsőjobboldali Flavio Bolsonaro – a korábbi államfő fia – az első fordulós előnye után alulmaradt, ám az eredményeket vitatva nem ismerte el vereségét, és politikai szövetségeseihez az Egyesült Államokba távozott. A feszült légkörben lezajlott választást követően a szövetségi hatóságok fokozott készültséget rendeltek el az intézményi stabilitás védelmére, miközben a Legfelsőbb Bíróság határozatai mentén indultak vizsgálatok a szavazást követő destabilizációs kísérletek feltárására.

 

Párhuzamosan folytatódott a Shield of the Americas biztonsági koalíció gyakorlati intézményesítése. Az Egyesült Államok folytatta a „narkoterroristáknak” minősített hajók elleni csapásait. Október 5-én a Karib-tengeren négy, október 27-én a kelet-csendes-óceáni térségben öt halálos áldozatról számolt be a SOUTHCOM, és az utóbbi csapással a halálos áldozatok száma elérte a legalább 240 főt több mint 70 bevetés után. Az USA kartelek elleni kampányának súlya a tengeri interdikcióból a szárazföldi felkészülésre tolódott: Washington több száz katonát küldött Panamába képzésre, majd Hondurasban és Kolumbiában tervezte a közös gyakorlatokat. A 10. hegyivadász hadosztály közel 600 katonája vett részt a panamai telepítésben. Emellett MQ-9 Reaper drónokat helyeztek át Kolumbiába és Ecuadorba. Santo Domingóban október 27-én 19 ország védelmi és belbiztonsági vezetője ülésezett az Americas Counter Cartel Coalition (röviden A3C) keretében. A találkozó célja a közös hírszerzés, az interoperábilis kommunikáció és a határokon átnyúló műveletek koordinálása volt.

 

Haitin október 18-án fegyveresek robbantottak fel egy ENSZ által támogatott Gang Suppression Force (GSF) páncélozott járművet Port-au-Prince mellett, mely során négy salvadori repülőműszaki tűnt el. Nayib Bukele elnök válaszul először mintegy 100 különleges erőt, majd október 29-re több mint 2000 salvadori katonát telepített Haitire a túszok felkutatására és a bandák elleni műveletek támogatására. A bevetés jelentősége túlmutat a mentőakción: a salvadori erők a GSF jelenlegi nemzetközi kontingensének közel megfelelő méretűek, és Bukele szerint a költségek mintegy 90 százalékát El Salvador viseli. Ez a haiti misszió eddigi legnagyobb egyoldalú katonai megerősítése, ugyanakkor parancsnoki integrációs és mandátum-jogi kérdéseket is felvet. A helyzetet súlyosbította, hogy a GSF továbbra is messze elmaradt a tervezett létszámtól, miközben az orvosi segélyszervezetek az urbanizált területeken újra fokozódó lövöldözésről, útzárakról és drónhasználatról számoltak be.

 

Szerző: Rohoska Réka

A EURÓPAI ÉS AMERIKAI HÍRFIGYELŐ, 2026. október bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

2026 októberének utolsó hetében sem csökkent a diplomáciai és biztonsági nyomás a transz-atlanti térségben. Miközben az Európai Unió diplomáciája határozottan tiltakozik Oroszország nemzetközi visszaintegrálása és esetleges részvétele ellen a floridai G20-csúcson, Washington újabb, több milliárd dolláros Patriot-rakétabeszerzéssel igyekszik jelezni, hogy továbbra is elkötelezett Kijev mellett – jóllehet a gyártási és szállítási kapacitások korlátai továbbra is feszültséget okoznak. Eközben a NATO keleti szárnyán a hibrid hadviselés közvetlen fenyegetéssé vált: a Romániában leleplezett szabotázshálózat rávilágít, hogy a szövetséges infrastruktúra elleni akciók egyre nagyobb felkészültséget követelnek meg a tagállamoktól.

 

1. A nagy orosz G20-as visszatérés, avagy mégsem?

Kaja Kallas, az Európai Unió Külügyi- és Biztonságpolitikai Főképviselője, Vlagyimir Putyin orosz elnök lehetséges G20-as visszatéréséről beszélt. Kallas az alábbi újságírói kérdésre, melyben arról kérdezték, hogy lát-e esélyt Putyin elnök ilyen jellegű visszatérésére az informális klubba a decemberben esedékes floridai G20 ülésen, a következőket válaszolta: az észt főképviselő szerint egy ilyen lépés nagyban hozzájárulna ahhoz, hogy Oroszország háborús atrocitásait a jövőben normalizáljuk, és ennek elkerülésére mindent meg kell tenni. Hozzátette, hogy ezeket az ENSZ Alapokmányában minden G20-tag korábban elfogadta.

(Forrás: Politico, Bloomberg)

 

2. Újabb amerikai-ukrán fegyvereladási szerződés köttetett

Az Amerikai Egyesült Államok kormánya egy 500 darab Patriot elfogórakétáról szóló fegyvereladási üzletet jelentett be Ukrajnával. A mintegy 2,1 milliárd USD értékű megállapodásról az USA Külügyminisztériuma számolt be október 30-án. Korábban a rakéták leszállításában keletkezett késések fokozták az USA és Ukrajna közötti feszültséget, de ez most talán feloldásra kerül, legalábbis részben. Azonban ez az ukrán katonai, illetve civil vezetés számára nem lesz egy gyors üzlet, mivel ezeknek az eszközöknek a legyártása és leszállítása elképzelhető, hogy éveket vehet igénybe, a gyártói előrejelzések szerint 2030-ban érkezhetnek meg az első darabok. Az ukrán védelmi minisztérium már javaslatot tett egy olyan konstrukcióra, melyben a meglévő amerikai készletekből kapnák meg ezt az 500 darab rakétát, és az USA majd azokat pótolja a jövőben legyártottakkal, de erre egyelőre nem érkezett érdemi válasz Washington részéről.

(Forrás: US Department of State, Reuters)

 

3. Lebuktattak egy orosz szabotázshálózatot Romániában

A román hírszerzés egy orosz szabotázshálózatot buktatott le, október 26-án erről számolt be több hírportál is. Többek között ezt a csoportot még egy szeptemberi tűzesetért is felelőssé teszik, amely Románia egyik ipari központjában ütött ki, közel egy román állami tulajdonú fegyvergyárhoz. A román kormányfő már többször jelezte, hogy mióta támogatják Ukrajna harcát Oroszországgal szemben, az ország ellen megszaporodtak a hibrid támadások. A szabotázscsoport akciói a kibertámadásoktól a drónos felderítésig és a védett légterek megzavarásáig terjedtek. Lengyelország is hasonló problémákkal küzd, és úgy tűnik, ezek nem független akciók, hanem Oroszország által koordinált hibrid műveletek.

(Forrás: Reuters, AP News)

 

Összeállította: Huszár Róbert

Szerkesztette: Rohoska Réka, műhelyvezető

A Heti Gyorsjelentés: Diplomáciai normalizáció, késleltetett fegyverbeszerzés és orosz hibrid fenyegetés a keleti szárnyon (2026.10.26–11.01.) bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Houses damaged by the flood in Trishuli Bazaar, Nuwakot. Credit: Sharada Bashyal/Oxfam

By Umar Manzoor Shah
NAIROBI & SRINAGAR, India, Nov 5 2026 (IPS)

The world’s wealthiest people are driving a disproportionate share of climate pollution while poorer communities bear the heaviest costs of floods, heatwaves, food insecurity and other climate disasters, according to a new report by Oxfam International.

The report, Disaster Divide: How Climate Chaos Deepens Inequality and Enriches the Few, published on October 27, 2026, argues that climate change is not simply an environmental crisis. It is also deepening existing economic and social inequalities, leaving people with the fewest resources struggling to survive and recover from increasingly destructive events.

The report highlights a widening divide between those who contribute most to global emissions and those who are most exposed to their consequences. Wealthy households can often afford safer homes, insurance, private transport and alternative accommodation when disasters strike. Poorer families, meanwhile, may lose their homes, livelihoods and savings, sometimes without the means to rebuild them.

“The richest 0.1% of people generate more consumption-based emissions than the poorest 3.5 billion combined,” says the report, highlighting the enormous gap between the environmental footprints of the wealthiest and the world’s poorest populations.

Oxfam argues that addressing the climate crisis requires more than cutting emissions. Governments must also confront the concentration of wealth, improve access to climate finance and ensure that disaster recovery policies protect vulnerable communities rather than disproportionately benefiting those who are already wealthy.

Mateo Adarve Zuluaga, Global Research and Advocacy Lead at Oxfam GB. Credit: Oxfam

In an exclusive interview with IPS, Mateo Adarve Zuluaga, Global Research and Advocacy Lead at Oxfam GB, said that the report shows that wealth can buy protection from the climate crisis. He said that the richest can purchase safer homes in better-protected communities and easily absorb rising food and water costs, while billionaires go as far as buying islands and building underground bunkers.

“California’s wildfires illustrate this starkly. Early warning systems alert wealthy residents, who hire private firefighters and evacuate by helicopter to five-star hotels, often with bills prepaid by their insurers. Those insurers charge up to six-figure annual premiums, and such policies are typically available only for properties valued above US$1 million.”

According to Zuluaga, poorer communities cannot cope in the same way, and in Altadena, a historically Black and brown middle-class community with a legacy of generational home ownership, many homeowners had no insurance or only partial cover.

He said that when the 2025 wildfires struck, countless families lost their homes, and with them, the main source of wealth built over decades. Desperate, many sold their ruined properties at discounted rates to predatory real estate companies, giving up both financial security and community ties.

“More broadly, for people already living in poverty, every flood, drought, wildfire or heatwave strips away scarce resources, destroying livelihoods and homes and pushing many into debt, displacement or homelessness. Hit by successive shocks, they struggle to recover and fall deeper into poverty. The report calls climate disasters “inequality machines”: a vicious cycle in which inequality creates the conditions for disaster, and disaster in turn deepens inequality. This is the disaster divide.”

When asked if the report estimates that the richest 1% have been responsible for around 20% of global warming since 1990 and that what policy measures should governments introduce to ensure that the wealthiest individuals and major polluters bear a fairer share of the costs of climate change? Zuluaga said  that the emissions of the super-rich and major corporations are driving the climate crisis, and together with historically high-emitting rich countries, they carry a responsibility to cut emissions first and fastest.

He added that they must also help redress the damage they have caused, including its impact on low-income countries and people living in poverty.

According to Zuluaga, governments should begin by adopting ambitious national climate plans aligned with the Paris Agreement and the fair share principle, cutting emissions fast enough to keep warming to 1.5°C.

He said that under this principle, the richest countries and the richest individuals, whose emissions far exceed everyone else’s, must lead the way with rapid, deep reductions.

“Taxation is the second key tool. Governments should impose permanent progressive taxes on the wealth and income of the richest 1% and introduce a permanent rich polluter tax on fossil fuel corporations so that profits above a low benchmark face a higher rate. Wealth and income from polluting investments should be taxed at additional higher rates, alongside windfall taxes on excess profits gained through market control. Punitive taxes on high-emitting luxury items and activities, such as private jets, would further discourage the most extreme emissions,” Zuluaga said, adding that finally, governments should regulate corporations and investors to cut emissions radically and fairly.

This means compelling them to disclose their Scope 1, 2 and 3 emissions across operations and supply chains, report regularly on progress, and set ambitious science-based targets with clear pathways for reducing emissions across all scopes in line with the Paris Agreement.

When asked if the research done in the report highlights the role of billionaire investments in high-emission industries and that how governments can hold wealthy investors accountable for climate damage without allowing corporations to shift the costs onto workers and low-income consumers?

Zuluaga termed it part of the just transition dilemma, and it can be addressed by making the wealthiest and most polluting actors pay for their pollution.

“Governments should introduce a polluter profits tax on fossil fuel companies, ensuring renewables become more profitable than fossil fuels, with revenues funding climate action in the Global South. Since the richest 1% have seen their wealth surge by US$33.9 trillion since 2015 while billionaires pay only around 0.3% in real taxes, taxing the super-rich is both feasible and fair. Governments should also end tax abuse by multinationals through effective global tax reforms,” he said.

To protect workers and consumers, energy should be treated as a human right and public good, with public and community ownership, transparency and community oversight guarding against elite capture. Finally, governments should shift away from the “Wall Street Consensus”, which socialises risk and privatises profit, so costs do not fall on ordinary people.

Activists at COP30. Credit: Karelia Pallan/Oxfam America

Speaking about the safeguards governments should introduce to ensure that public disaster-relief funds reach vulnerable people rather than reinforcing existing inequalities,

Resilience, according to Zuluaga, should not be measured by how much hardship people can endure but by how well societies look after one another. For too long, he said, the burden has fallen on the poor while the wealthy escape responsibility. To change this, governments must curb corporate power and ensure that climate response serves human needs rather than shareholder profit.

“First, governments should regulate corporate conduct in emergencies through enforceable codes and standards. Profit ceilings or excess profits taxes can prevent firms from profiteering on emergency contracts, while permanent windfall taxes on crisis profiteers, including a polluter profit tax, can fund climate action and be reactivated whenever disaster strikes. Temporary caps on prices and margins for essential goods during declared disasters would protect people at their most vulnerable. Insurance markets also need oversight to prevent excessive premiums or withdrawal of coverage, supported by tools such as government-backed reinsurance, catastrophe pools and affordability programmes.”

Second, he said, food systems require particular attention, and that the governments should stop further market concentration in agricultural inputs and commodities through windfall taxes, ban or tightly regulate speculative trading in food during crises, and cap the prices of essential food and farming inputs in emergencies.

“Finally, the public sector must be strengthened to lead disaster response and recovery, reducing reliance on private contractors. Public finance should take priority over private finance and be delivered as grants rather than loans, so relief does not deepen the debt of affected communities.”

Pubudini Wickramaratne, Land Rights Policy Lead at Oxfam International. Credit: Oxfam

Pubudini Wickramaratne, Land Rights Policy Lead at Oxfam International, in an interview with IPS said that Nepal is a powerful example of one of the greatest injustices of the climate crisis: those who have done the least to cause it are often suffering its worst consequences.

She said that despite contributing less than 0.1% of global greenhouse gas emissions, Nepal is experiencing increasingly severe climate impacts, from glacier melt and flooding to extreme heat and landslides.

“This reflects a much wider pattern across South Asia and the world. The people and countries most exposed to climate disasters are often those with the smallest carbon footprints. Meanwhile, a relatively small, wealthy segment of the global population is responsible for a disproportionate share of emissions. Our report sh

ows that the richest 1% account for around 17% of global emissions, while the richest 0.1% have contributed nearly 400 times more than the poorest half of humanity to the increased likelihood of the extreme heat events we are experiencing today,” Wickramaratne said.

Meanwhile, Oxfam argues that funding should prioritise vulnerable populations and not create additional debt burdens for countries already struggling with climate-related losses.

The report also challenges governments to examine the role of public policy in determining who benefits from economic growth and who bears its environmental costs.

Reducing emissions, it argues, must be accompanied by measures that make societies fairer and better prepared for climate shocks.

The report does not present climate disasters as isolated events that affect everyone equally. Instead, it describes a cycle in which inequality increases exposure to harm, disasters deepen poverty, and the resulting economic losses make future recovery more difficult.

It says that breaking that cycle will require both climate action and policies that address the distribution of wealth and resources.

With climate-related disasters becoming an increasingly pressing challenge for governments worldwide, Oxfam argues that the measure of an effective response should not be limited to the amount of money spent or infrastructure rebuilt.

It should, as per the report, also consider whether people who have contributed least to global warming can access the protection and support they need  and whether they are able to recover without being pushed further into poverty.

IPS UN Bureau Report

 

 

 

 

Related Articles

• Pacific Scientists Build a Regional Picture of a Changing Ocean
• From Small Islands to Antalya: COP31 Must Move Climate Promises from Paper to People

Jetzt ist sie endgültig vorbei, die Tennis-Karriere von Gaël Monfils. Nach dem stillen Rücktritt Anfang Oktober wurde er emotional verabschiedet – inklusive Grussbotschaften einiger Legenden.

Gegen Aston Villa erzielt Barça-Star Lamine Yamal seinen 14. Treffer in der Königsklasse. Damit macht er sich zum treffsichersten Teenager der Champions-League-Geschichte.

Historische Luxushotels verströmen einen ganz besonderen Charme. Zu diesen einzigartigen Häusern gehört das Waldhaus Sils, das nicht zuletzt mit seiner phantastischen Bar begeistert.

Der «Hoselupf» mal anders. Am Rande der Olympischen Jugendspiele sind drei Schweizer Schwingtalente in den Senegal gereist und lernen dort die Sportart von einer ganz anderen Seite kennen.

Michael Moser, Romain Collaud und Matthieu Burger zeigen im Senegal ihre Sportart. Das Video der schweizerischen Botschaft vor Ort zeigt, wie sie sich dabei geschlagen haben.

Az utóbbi hónapokban érdekes trend látszik kirajzolódni a kelet-közép-európai térségben; több gyújtogatás is történt a Starlink műholdas kommunikációs infrastruktúra ellen, amelyekkel az ukrán hadsereg internet-hozzáférését próbálták megzavarni.

A Starlink-hálózat kritikus szerepet játszik az ukrán hadsereg kommunikációjának támogatásában, elérhetetlenné válása esetén drasztikusan visszaesik a drónokkal való csapásmérő képességük, illetve a légvédelmük pontossága. A hatóságok az orosz hírszerzés tevékenységét sejtik a szabotázsok hátterében, amely jól illeszkedne az ország hibrid hadviselési hagyományaiba. Szeptember 23-án egy Varsótól délre eső Starlink-állomáson ütött ki tűz, a helyszínen Molotov-koktél nyomaira bukkantak, a lengyel hatóságok két török állampolgárt hoztak az incidenssel kapcsolatba. Október 9-én egy Szófia közelében található állomás tizenhét Starlink-antennájából tizenegyet gyújtottak fel, amellyel kapcsolatban két 19 éves német férfi ellen adtak ki európai elfogatóparancsot a bolgár hatóságok. Október 18-án pedig egy litván adatközpont-vállalat Starlink-alkatrészeket is raktározó telephelye ellen történt támadási kísérletet sikerült meghiúsítani hírszerzési adatok alapján a telephely védelmének megerősítésével. Érdekes mellékszálként a román hatóságok nyilvánosságra hozták jelentésüket, melyben orosz szabotázskísérletnek minősítették a szeptember 14-én a brassói Carfil lőszergyárnál történt gyújtogatást, és azzal összefüggésben két személyt Németországban letartóztattak, harmadik társukkal szemben pedig európai elfogatóparancs kibocsátásra került sor. A történteket az elmúlt időszak hasonló incidenseivel összefüggésben vizsgálva jól megfigyelhető mintázat rajzolódik ki, amely ismét felhívja a figyelmet a kritikus infrastruktúra fokozott védelmének fontosságára.

Nemcsak ez a kérdés merül fel azonban az incidensek kapcsán, hanem a fiatalok radikalizálódása is. A gyermekkori internet-használat növekedésével az értelmi-érzelmi fejlődés intenzív szakaszában válnak sérülékennyé a gyermekek a rosszhiszemű befolyással szemben. Az identitáskeresés fázisában szélsőséges csoportok, terrorista sejtek vagy akár titkosszolgálatok képviselői az összetartozás illúziójára építve hálózhatják be a fiatalokat, majd erre a befolyásra építve feladatként határozhatják meg nekik különböző erőszakos cselekmények elkövetését. A svéd példa mutatja, milyen súlyos társadalmi válsággá nőheti ki magát az, hogy szervezett bűnelkövetői csoportok szisztematikusan használnak fel akár tizenöt év alatti gyermekeket is olcsó végrehajtóként robbantások, gyilkosságok végrehajtására. A toborzások célpontjai a szegénységben élő, beilleszkedési nehézségekkel küzdő, gyakran migrációs hátterű fiatalok akár online, akár személyesen való megkereséssel. Ezzel a komplex megoldást igénylő problémával néznek szembe a modern társadalmak nem csak Svédországban, de a világ más országaiban is.

A cikk eleji gyújtogatással kapcsolatban már említett Lengyelországban például október első felében három, fiatalok által elkövetett támadás is történt oktatási intézményekben, melyekben több sérült mellett egy áldozat el is hunyt. Mindezek után október 21-én érkezett a hír, miszerint egy tizenhat éves varsói fiút fogott el a lengyel rendőrség, aki a gyanú szerint több ember megölésére készülhetett. A nála tartott házkutatás során lőfegyvernek tűnő tárgyak, szúró-vágó eszközök és más, az élet kioltására alkalmas eszközök kerültek elő. A fiú feltehetőleg titkosszolgálati információk alapján kerülhetett a hatóságok látókörébe. Az elkövetők indítékai jelenleg nem ismertek a nyilvánosság előtt, azonban opcióként mérlegelni kell a fiatalok radikalizálódását, az utánzó bűnelkövetést, de a külföldi szolgálatok esetleges felforgató tevékenységét is.

Magyar szála is akad a történteknek, ami számunkra is kifejezetten aktuálissá teszi a témát, több esetben bombariadó volt ugyanis magyarországi iskolákban az elmúlt hetekben. Október 14-én egy, másnap tíznél több budapesti intézményhez érkezett fenyegetés, október 19-én pedig immár hetvennél több iskola volt érintett országszerte és a Vajdaságban, robbanószerkezetet azonban sehol nem találtak a kiérkező tűzszerészek. Ez utóbbi e-mailben érkezett több sajtótermékhez, akik továbbították azt a rendőrségnek. A nyomozó hatóságok közveszéllyel fenyegetés, terrorcselekmény előkészülete, illetve terrorcselekmény elkövetésével fenyegetés bűntette miatt indítottak büntetőeljárásokat, melyben azt is vizsgálják, van-e összefüggés a három eset között. Egyes szakértők orosz tevékenységet sejtenek a háttérben az e-mailes elkövetés szervezettnek tűnő jellege miatt, azonban én óva intenék mindenkit az elhamarkodott következtetések levonásától. Könnyen lehet, hogy ez a verzió bizonyul helytállónak, azonban jelenleg igen korlátozott információmennyiség áll rendelkezésre – főleg a nyilvánosságban – ennek minden kétséget kizáró eldöntésére. Egyelőre az sem zárható ki, hogy egy unatkozó diák heccből küldte a fenyegetéseket – ennek a megállapítása a nyomozó hatóságok feladata lesz. Mindenesetre kétségtelen, hogy a történtek alapos vizsgálatára van szükség, hiszen a fals bejelentések is elvonják a rendőri állományt a közterületről és egyéb feladataiktól, de a hatóságok munkájának tesztelésére is alkalmasak egy esetlegesen később végrehajtott, tényleges támadás megtervezéséhez. Ezek beleillenek a hibrid hadviselés taktikájába, így nem ördögtől való a külföldi szolgálatok tevékenységére gondolni az incidensek fényében.

Források: BBC, 24.hu, The New York Times, 444.hu, 24.hu, HVG

A Elek Balázs: Fenyegetések Európa szívében bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

La 6e édition du Cyber Africa Forum (CAF) aura lieu les 16 et 17 novembre 2026, au Sofitel Cotonou Marina Hôtel & Spa. Le Fondateur et commissaire général, Franck KIÉ, a annoncé l'évènement ce lundi 2 novembre 2026 lors d'une conférence de presse placée sous le thème « Construire la confiance numérique de demain ». Il était entouré pour la circonstance de Marc-André LOKO Directeur général de l'Agence des systèmes d'information et du numérique (ASIN), de Ouanilo MEDEGAN FAGLA, Directeur général du Centre national d'investigations numériques (CNIN), de Richmond TIEMOKO, Représentant résident de l'UNFPA au Bénin, et plusieurs autres personnalités.

Face à l'intensification des cybermenaces et à l'accélération de la transformation digitale, le continent africain doit renforcer ses capacités de protection et construire un environnement numérique plus sûr. Telle est l'ambition au cœur du Cyber Africa Forum qui tient sa 6e édition à Cotonou les 16 et 17 novembre 2026. Il s'agit de faire de la confiance numérique un pilier stratégique d'avenir.

Pour cette nouvelle édition du CAF, plus d'un millier d'acteurs intervenant dans les secteurs public et privé, la cybersécurité, la confiance numérique et la transformation digitale, sont annoncés à Cotonou.
Pour le Commissaire général du CAF, la confiance numérique ne relève plus d'une simple préoccupation technique. C'est la condition essentielle à la généralisation des usages numériques. Selon ses explications, chaque interaction en ligne suppose que les utilisateurs ont l'assurance que leurs échanges, leurs données et leurs transactions sont protégés. Ceci, au regard de l'ampleur que prennent les cybermenaces.

Selon Franck KIÉ, les attaques ne concernent plus uniquement les grandes institutions financières ou les entreprises technologiques. Elles peuvent toucher les administrations, les infrastructures stratégiques, les entreprises de toutes tailles et les citoyens. Dans ce contexte, l'Afrique ne saurait considérer les cybermenaces comme des risques lointains. Le continent est aussi exposé à des réseaux de cybercriminels plus organisés et à des attaques qui dépassent les frontières nationales, a expliqué Franck KIÉ, mettant l'accent sur l'urgence qui, d'après lui, consiste à agir dès maintenant, en renforçant les dispositifs de prévention, de détection et de réponse aux incidents.

Ne plus subir les révolutions technologiques, mais les anticiper
Au-delà de la protection des systèmes informatiques, cette 6e édition du CAF porte une ambition plus large : permettre à l'Afrique de participer activement à la construction de son avenir numérique. « Demain se construit aujourd'hui », a précisé le Commissaire général exhortant les pays africains à sortir d'une posture essentiellement réactive face aux grandes mutations technologiques.

Avec la transformation digitale et les nouvelles technologies, une autre perspective se dessine : celle qui consiste à construire des stratégies adaptées aux réalités africaines, développer des compétences locales et mettre en place des mécanismes de protection durable des écosystèmes numériques. Cette démarche suppose une mobilisation collective qui implique les pouvoirs publics, les entreprises privées, les experts, les institutions financières et les acteurs de l'innovation à conjuguer leurs efforts afin de faire de la cybersécurité, une priorité transversale.

Le Bénin, un cadre d'accueil qui s'inscrit dans cette dynamique
Le choix porté sur Cotonou pour accueillir cette 6e édition du CAF, consécutive à la 5e, témoigne de l'intérêt porté à la dynamique numérique au Bénin. Le pays selon le Commissaire général du CAF, présente un environnement favorable aux réflexions et aux initiatives liées à la transformation digitale, à la cybersécurité et à l'innovation. Et cette nouvelle édition sera l'occasion de mettre en lumière les expériences nationales, de favoriser les échanges entre les différents acteurs et d'encourager l'émergence de partenariats structurants. Saluant le gouvernement béninois pour son accompagnement, Franck KIÉ a exprimé sa satisfaction de voir le pays accueillir une nouvelle fois ce rendez-vous continental.

Plus qu'un simple rendez-vous consacré aux questions technologiques, le Cyber Africa Forum ambitionne de devenir un espace de réflexion stratégique et de coopération autour des grands défis numériques du continent.

Les discussions devront ainsi dépasser le seul constat de la progression des cybermenaces pour explorer les réponses concrètes à apporter : Comment mieux protéger les infrastructures critiques ? Comment renforcer les capacités locales en cybersécurité ? Comment instaurer un climat de confiance entre les citoyens, les entreprises et les administrations ? Et surtout, que faire pour que l'Afrique ne soit pas uniquement consommatrice de solutions numériques conçues ailleurs, mais qu'elle participe pleinement à la définition de ses propres standards de sécurité et de confiance ?

Autant de questions qui placent cette 6e édition au cœur d'un enjeu stratégique majeur. Car, dans un monde où les économies et les sociétés sont de plus en plus connectées, la confiance numérique n'est plus une option. Elle est l'une des conditions fondamentales d'une transformation digitale durable, inclusive et maîtrisée.

F. A. A.

Amikor a saját bázistól távol, külföldön kell repülőműszaki munkát végezni, az sok szempontból ugyanolyan, mint az otthoni, hiszen a technológiától eltérni nem lehet, az nem helyszínfüggő. Ugyanakkor mégis más, amiben az idegen környezet és a helyszíni lehetőségek játszanak nem elhanyagolható szerepet. Sorozatunk harmadik részében a magyar repülőműszakiak szemszögéből járjuk körbe a NATO Tiger Meet 2026-ot. A felkészülés és a görög bázison töltött napok főbb mozzanatainak felidézésében Sárai Róbert őrnagy, szolgálat vezetőmérnök volt segítségemre.

Felkészül a „szolgáltató szektor”

A kecskeméti repülőműszakiak is azon az előtervező konferencián találkoztak először a gyakorlat részleteivel, ahol a többi terület képviselői, és megannyi részlet tisztázása után benyújtották igényeiket. Erre egy SOR-nak (Statement of Requirements) nevezett dokumentum szolgál, amelyben minden szerepel, a logisztikától kezdve, az egészségügyi biztosításon, üzemanyagon, ipari gázokon át a gépjárművek beléptetéséig. A SOR benyújtása mellett akárcsak a többi szakterületnek, a repülőműszakiaknak is fontos mozzanat volt a helyszínbejárás, a „site survey”, amikor körbejárták a fogadó repülőteret és megnézték a lehetőségeket. Mindenki a saját szakterületének megfelelően vizsgálta, hogy hova fog települni, és ott milyen feladatokat kell majd végrehajtania. A pilóták, a logisztika, a repülőműszakiak, az őrzés-védelem, a kommunikáció, az informatika, minden kiszolgáló terület olyan szemmel vizsgálta a helyszínt, hogy a végén egy kerek egész képet kapjanak.

[...] Bővebben!

Key Takeaways (Executive Summary)

• UN Charter (October 24, 1945): Codified the prohibition of force (Article 2(4)) and institutionalized collective security alongside Great Power realpolitik via the Security Council (Chapter VII).

• Cuban Missile Crisis (October 16–29, 1962): Highlighted the operational risks of nuclear brinkmanship, leading to the creation of the Washington–Moscow Hotline and modern decision-making models.

• Operation Enduring Freedom (October 7, 2001): Triggered NATO’s Article 5 for the first time, introducing the „Afghan Model” of light-footprint precision warfare and long-term COIN challenges.

  1. Entry into Force of the United Nations Charter (October 24, 1945) 1.1 Structural Foundations and Legal Architecture

• The formal entry into force of the United Nations Charter on October 24, 1945, represented a decisive structural transformation in global security governance. Following the failure of the League of Nations to prevent systemic conflict in the 1930s, the Allied powers constructed a legally binding international architecture to enforce peace and regulate state behavior. Drafted at the United Nations Conference on International Organization in San Francisco, the Charter established a centralized institutional framework centered on maintaining international peace and security.

• The Charter’s core legal innovation lies in Article 2(4), which codified a comprehensive prohibition on the threat or use of force against the territorial integrity or political independence of any state. This norm replaced the classical jus ad bellum framework of Westphalian sovereignty with a restricted regime where armed force is legitimate under only two specific exceptions:

  1. Individual or collective self-defense in response to an armed attack (Article 51).

  2. Explicit authorization by the United Nations Security Council (UNSC) under Chapter VII.

Chapter VII provides the UNSC with sweeping coercive powers. Under Article 39, the Security Council holds the sole authority to determine threats to peace, breaches of peace, or acts of aggression. Once identified, the Council can mandate non-military sanctions (Article 41) or authorize military force (Article 42) to restore international security.

1.2 Realpolitik and Security Council Veto Dynamics

While the Charter established normative principles of sovereign equality (Article 2(1)), its structural implementation acknowledged power politics. By granting permanent membership and veto power (the P5) in the Security Council to the primary victors of World War II—the United States, Soviet Union, United Kingdom, France, and China—the Charter embedded a compromise between universal normative aspirations and Great Power realpolitik.

This design reflected the consensus that collective security could function only if Great Powers were legally shielded from enforcement actions against one another, thereby preventing direct military conflict between nuclear-capable states. However, this architectural constraint generated systemic vulnerabilities:

• Strategic Paralysis: During the Cold War, opposing superpowers frequently utilized the veto to block UN intervention in conflicts within their spheres of influence.

• Informal Adaptation: To bypass Security Council gridlock, the UN General Assembly adopted the Uniting for Peace resolution (Resolution 377A) in 1950, allowing recommendations for collective action when the Security Council stalled.

• Emergence of Peacekeeping: Because Chapter VII enforcement actions were frequently stymied, the UN developed traditional „Chapter VI and a Half” peacekeeping operations—deploying neutral military observers with host-state consent to maintain ceasefires.

1.3 Strategic Communication and Contemporary Relevance

From a strategic communication perspective, the UN Charter created a permanent platform for diplomatic signaling and crisis management. The Security Council serves as a critical forum for narrative warfare, normative framing, and public diplomacy. States routinely utilize UN debates to build international legitimacy, justify military interventions, or expose the legal vulnerabilities of strategic rivals.

In contemporary security policy, the UN Charter framework faces severe stress tests, including grey-zone aggression, cyber operations, proxy warfare, and direct breaches of territorial sovereignty by P5 members. Despite these strains, the legal principles established on October 24, 1945, remain the baseline benchmark for evaluating the legitimacy of military operations worldwide.

References & Key Literature

• Bowett, D. W. (2009). Self-defence in international law. Manchester University Press.

• Chesterman, S. (2001). Just war or just peace? Humanitarian intervention and international law. Oxford University Press.

• Garey, A. (2020). The United Nations and security sector reform: Policy and practice. Routledge.

• Kelsen, H. (2000). The law of the United Nations: A critical analysis of its fundamental problems. The Lawbook Exchange.

• Weiss, T. G., & Daws, S. (Eds.). (2018). The Oxford handbook on the United Nations (2nd ed.). Oxford University Press.

2. The Cuban Missile Crisis (October 16–29, 1962)

2.1 Escalation Dynamics and Nuclear Brinkmanship

The Cuban Missile Crisis of October 16–29, 1962, stands as the most acute nuclear confrontation in history, bringing the United States and the Soviet Union to the verge of thermonuclear exchange. The crisis began when U.S. U-2 reconnaissance aircraft confirmed the covert deployment of Soviet R-12 (SS-4) and R-14 (SS-5) medium- and intermediate-range ballistic missiles in Cuba.

From Moscow’s perspective, Operation Anadyr served dual strategic objectives: rectifying the nuclear imbalance created by U.S. missile deployments in Turkey and Italy, and deterring an American invasion of Cuba following the 1961 Bay of Pigs expedition. For Washington, nuclear missiles 90 miles off Florida fundamentally reduced strategic warning time and represented an unacceptable shift in the regional balance of power.

U.S. President John F. Kennedy established the Executive Committee of the National Security Council (ExComm) to evaluate response options. Kennedy selected a naval „quarantine”—a blockade intended to halt offensive military shipments while leaving diplomatic space for de-escalation without provoking an immediate Soviet retaliation against West Berlin.

2.2 Crisis Communication and Decision-Making Models

The thirteen days demonstrated the friction inherent in nuclear brinkmanship. Operational escalation regularly threatened to outpace diplomatic command and control:

• Tactical Miscalculations: On October 27 („Black Saturday”), an American U-2 aircraft was shot down over Cuba without direct authorization from Moscow. Simultaneously, the isolated Soviet submarine B-59, subjected to non-lethal U.S. depth charges, nearly launched a nuclear-tipped torpedo due to lost communications.

• Back-Channel Diplomacy: Public posturing at the UN Security Council was matched by secret negotiations. Key channels included informal contacts between KGB agent Aleksandr Feklisov and journalist John Scali, alongside direct high-level meetings between Attorney General Robert Kennedy and Soviet Ambassador Anatoly Dobrynin.

The resolution required a complex diplomatic compromise. Premier Nikita Khrushchev agreed to publicly dismantle and withdraw Soviet offensive missiles under UN verification. In return, President Kennedy pledged publicly that the U.S. would not invade Cuba, while privately agreeing to remove U.S. Jupiter missiles from Turkey.

Strategic Dimension American Positioning Soviet Positioning Public Stance Naval Quarantine; Demand for immediate missile removal Declaration of defensive aid; Resistance to U.S. piracy Operational Action DEFCON 2; Blockade; Preparation for air strikes Covert deployment; Air defense readiness in Cuba Secret Concession Removal of Jupiter missiles from Turkey Agreement to UN inspection/verification frameworks 2.3 Theoretical and Strategic Aftermath

The crisis became the primary empirical foundation for modern strategic studies. Graham Allison demonstrated that state behavior during acute crises cannot be fully explained through a singular „Rational Actor” model (Model I), as decisions are heavily shaped by „Organizational Process” mechanics (Model II) and „Bureaucratic Politics” bargaining (Model III).

The realization that intelligence gaps and operational friction could trigger unintended nuclear war led directly to strategic adjustments:

1. Direct Communication Channels: In 1963, Washington and Moscow established the Washington–Moscow Direct Communications Link („Hotline”) to ensure rapid crisis communication.

2. Arms Control Regimes: The crisis catalyzed bilateral arms control, leading to the Limited Test Ban Treaty (LTBT) in 1963, the Non-Proliferation Treaty (NPT) in 1968, and the Strategic Arms Limitation Talks (SALT) in the 1970s.

References & Key Literature

• Allison, G., & Zelikow, P. (1999). Essence of decision: Explaining the Cuban Missile Crisis (2nd ed.). Longman.

• Blight, J. G., & Welch, D. A. (1989). On the brink: Americans and Soviets reexamine the Cuban Missile Crisis. Hill and Wang.

• Dobbs, M. (2008). One minute to midnight: Kennedy, Khrushchev, and Castro on the brink of nuclear war. Alfred A. Knopf.

• Gaddis, J. L. (2005). The Cold War: A new history. Penguin Press.

• Trachtenberg, M. (1991). History and strategy. Princeton University Press.

 

3. Launch of Operation Enduring Freedom in Afghanistan (October 7, 2001) 3.1 Post-9/11 Security Paradigm and Alliance Mechanics

The initiation of Operation Enduring Freedom (OEF) on October 7, 2001, launched the Global War on Terror (GWOT) and redefined Western alliance structures. Following the September 11 terrorist attacks by al-Qaeda, the Bush administration defined the conflict as an armed attack triggering the right of national self-defense under Article 51 of the UN Charter.

On September 12, 2001, NATO allies invoked Article 5 of the Washington Treaty for the first time, declaring the attacks against the U.S. to be an attack against all member states. However, the initial military campaign did not deploy under a formal NATO command structure. Seeking maximum operational autonomy, U.S. leadership adopted an „ad hoc coalition of the willing” approach, aligned with Defense Secretary Donald Rumsfeld’s operational doctrine that „the mission determines the coalition.”

A Three October Turning Points in Modern Security Policy (1945, 1962, 2001) bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A máltai csata hangárja

A harmadik hangárt, amely méretében nagyjából a harmada a nagy hangárnak, a kanadai királyi légierő, a RCAF (Royal Canadian Air Force) tagjainak emlékére hozták létre, akik a második világháborúban Málta védelmében harcoltak. A hangárban járművek, roncsdarabok és más relikviák társaságában két ikonikus vadászgép áll.

*

Mindjárt a bejáratnál egy nyolc géppuskás Hawker Hurricane IIA fogadja a látogatót. A gép évtizedeket töltött a tengerfenéken, miután 1941. július 4-én hajnalban felszállás közben, valószínűleg motorhiba miatt a vízbe zuhant és pilótája életét vesztette. A gépet 1993-ban egy búvár találta meg a part közelében, 40 méter mélyen. Kiemelésére két évvel később kerülhetett sor

[...] Bővebben!