Biztonságpolitika

Lors de la conférence de presse qu’il a animée cet après-midi, Vladimir Petkovic a défendu ses choix concernant les joueurs retenus pour la Coupe d’Afrique […]

L’article Pourquoi pas d’Abada et Bentaleb, convocation de Boulbina et Berkane… Petkovic défend ses choix est apparu en premier sur .

Les services de la Gendarmerie Nationale ont émis un avertissement concernant l’état critique de certaines routes suite aux chutes de neige. Selon un communiqué diffusé […]

L’article Neige en Algérie : fermeture des routes dans ces wilayas est apparu en premier sur .

Szíria sokszínű etnikai és vallási összetételű ország, ahol a lakosság túlnyomó többsége szunnita muszlim, de jelentős vallási kisebbségek élnek együtt a többségi társadalommal. A legfontosabb vallási közösségek közé tartoznak az iszlám síita ágaihoz sorolt alaviták (a kormányzó elit hagyományos bázisa), a különböző keresztény felekezetek (ortodox, katolikus és protestáns egyházak), a drúzok, illetve kis számban más csoportok, például az iszmáiliták és jezidik. Emellett etnikai kisebbségek is formálják az ország társadalmi képét: a lakosság nagyjából felét kitevő arabok mellett jelentős a kurd közösség (becslések szerint a népesség ~10%-a), továbbá élnek az országban örmények, asszírok, türkmének, cserkeszek és palesztin származású közösségek is. Ez a kulturális és identitásbeli sokszínűség a modern szíriai állam kezdete óta létezik, és a társadalmi kohéziót, valamint a politikai viszonyokat egyaránt befolyásolja.

A 2011-ben kirobbant szíriai polgárháború mélyen érintette a kisebbségi közösségeket is, és 2025-re a háború és annak következményei alapvetően meghatározzák a kisebbségek helyzetét. A konfliktus kezdeti szakaszában sok kisebbség – különösen az alavita vezetés alatt álló rezsimhez kötődők – az államhatalom oldalán kerestek védelmet, míg a többségi szunnita felkelők között szélsőséges iszlamista csoportok jelentek meg, amelyek ellenségként tekintettek a nem-szunnita közösségekre. A harcok során a vallási és etnikai hovatartozás gyakran a politikai szövetségek és üldöztetések alapjává vált: a keresztényeket, drúzokat, síitákat és alavitákat sokszor egy oldalon emlegették a világi szunnitákkal, szembeállítva őket a dzsihádista csoportokkal, amelyek “hitetleneknek” bélyegezve próbálták elűzni vagy megsemmisíteni ezeket a közösségeket saját teokratikus céljaik érdekében. Ennek következtében a kisebbségek jelentős része közvetlen erőszaknak, diszkriminációnak vagy kényszerű migrációnak volt kitéve az elmúlt évtizedben.

 

Vallási kisebbségek Szíriában (2025)

Jogi helyzet

Szíria alkotmányos berendezkedése formálisan szekuláris államot rögzít, ugyanakkor tartalmaz bizonyos vallási kitételeket, amelyek közvetve érintik a kisebbségeket. A 2012-es szíriai alkotmány 3. cikkelye kimondja, hogy az államfőnek muszlim vallásúnak kell lennie, és az iszlám jogforrásai (saría) a jogalkotás egyik fő alapját képezik; ugyanakkor az állam deklaráltan tiszteletben tart minden vallást, és biztosítja a vallási szertartások szabad gyakorlását, amennyiben azok nem sértik a közrendet. Ezen alkotmányos garancia alapján a történelmileg jelen lévő vallási közösségek – így a különböző keresztény egyházak, a drúzok, az iszlám síita ágaihoz tartozó csoportok stb. – hivatalosan elismert részei a társadalomnak. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a nagyobb vallási közösségek számára autonóm személyjogi szabályozás létezik: külön törvények vonatkoznak például a muszlimok (szunniták és síiták) személyes jogi ügyeire, a drúzokra és az egyes keresztény felekezetekre is. Működnek saját egyházi vagy felekezeti bíróságok, amelyek illetékesek a házasság, válás, öröklés és egyéb családjogi kérdések eldöntésében a vonatkozó közösségen belül. Így a szíriai jogrend formálisan tiszteletben tartja a vallási sokféleséget a magánjog terén, és lehetővé teszi, hogy a vallási kisebbségek a saját hagyományaik szerint intézhessék személyes ügyeiket.

Mindazonáltal bizonyos jogi korlátozások érintik a vallási kisebbségek teljes egyenjogúságát. Az alkotmány előírása, miszerint az ország elnöke csak muszlim lehet, gyakorlatilag kizárja például a keresztény vagy drúz államfő lehetőségét, ami a politikai élet legmagasabb szintjéről formálisan kizárja e csoportokat. Emellett az alkotmány 8. cikkének (4) bekezdése tiltja politikai pártok alakítását vallási, felekezeti alapon, ami – bár az egység megőrzését célozza – a kisebbségek érdekképviseletét is korlátozza olyan értelemben, hogy nem szerveződhetnek nyíltan felekezeti alapon politikai mozgalmak. A vallás szabad gyakorlását ugyan a törvény biztosítja, de a mindenkori kormányzat ellenőrzése alatt tartja a vallási intézményeket és figyelemmel kíséri a vallási tevékenységeket. A szíriai jog nem ismer el formálisan bizonyos újabb vagy az iszlám által eretnekségnek tekintett vallási csoportokat – például a bahá’í hit követői korábban üldöztetésnek voltak kitéve, mivel a rezsim nem ismerte el őket hivatalos vallási közösségként. Az állami iskolákban az iszlám vallásoktatás kötelező a muszlim tanulóknak, míg a keresztény tanulók saját hittanórákon vehetnek részt, de áttérés az iszlám hitről más vallásra gyakorlatilag nem lehetséges komoly társadalmi és jogi hátrányok nélkül. Összességében a jogi keretek névleg védik a történelmi vallási kisebbségek létét és belső autonómiáját, ugyanakkor az államhatalom jellege és a politikai korlátozások miatt e közösségek bizonyos szempontból másodlagos szerepet foglalnak el a “muszlim” államfői pozícióval és arab nemzeti identitással meghatározott rendszerben.

 

Politikai helyzet

A szíriai vallási kisebbségek politikai helyzete 2025-re elsősorban a polgárháború alatti és utáni hatalmi viszonyok függvénye. A Ba’ath párti rezsim hatalmát 1970 óta az alavita Assad-család gyakorolja, így az alaviták sajátos helyzetbe kerültek: bár lélekszámuk szerint az ország kisebbsége (a lakosság kb. 10–15%-át teszik ki), aránytalanul nagy politikai és katonai befolyással rendelkeznek. Hafez al-Assad uralomra jutásától kezdve tudatosan törekedett arra, hogy az alavitákat kulcspozíciókba emelje a hadseregben, a titkosszolgálatokban és az állami intézményekben, ezzel egyfajta hatalmi monolitot hozva létre a közösségből. Ennek eredményeként a polgárháború kezdetéig az alavita közösség tagjainak nagy része – egyes becslések szerint több mint 80%-a – az állam alkalmazásában állt, legyen szó katonai, rendőri vagy közigazgatási munkakörről. A többi vallási kisebbség számára a politikai szerepvállalás hagyományosan korlátozottabb és inkább a rezsimhez való lojalitás keretei között mozgott: a keresztények és drúzok közül is kerültek ki parlamenti képviselők, miniszterek vagy magas rangú tisztviselők, de többnyire a Ba’ath párt égisze alatt vagy a rendszer klienseiként. A rezsim a háború előtt igyekezett látszólagos konfesszionális egyensúlyt mutatni – például volt rá példa, hogy keresztény vallású védelmi minisztert neveztek ki –, ám a valódi hatalmi döntéshozatal továbbra is szűk alavita elit kezében maradt.

 

A 2011 utáni konfliktus során a vallási azonoság és a politikai lojalitás szorosan összefonódott. A felkelés szunnita többségű bázisa és a kormányzat alavita vezetése közti törésvonal mentén szektariánus indíttatású erőszak is lezajlott. Szélsőséges szunnita milíciák (mint az al-Káida egykori ágából kinőtt Hay’at Tahrir al-Sham, illetve az ISIS) kifejezetten a síita ágakhoz tartozókat (alavitákat, iszmáilitákat) és a keresztényeket vették célba, amikor területet foglaltak el. Például 2015-ben az al-Nuszra Front fegyveresei lemészároltak több mint 20 drúz polgári személyt az északnyugati Idlib tartományban, egy kisebb drúz faluban, a közösség megfélemlítésének céljából. Az Iszlám Állam 2018 nyarán a drúzok lakta Szuvajda tartományban hajtott végre terrortámadást: összehangolt rajtaütéseik során mintegy 250 drúz civil esett áldozatul, mielőtt a helyi milíciák és a hadsereg visszaszorította a támadókat. Ezek az események megerősítették a kisebbségek (keresztények, drúzok, alaviták) sok tagjának meggyőződését, hogy a világi Assad-rezsim – elnyomó jellege ellenére – védelmet nyújt számukra a szunnita szélsőségesekkel szemben. Így politikailag a legtöbb vallási kisebbség inkább a kormányzat fennmaradásában volt érdekelt, és lojális maradt a rezsimhez a konfliktus évei alatt.

 

2025-re a polgárháború akut szakasza lecsillapodott, de az ország továbbra is megosztott ellenőrzés alatt áll: az állam területének nagy részét az Assad-kormány ellenőrzi, míg Idlib tartományban egy szunnita iszlamista ellenzéki szervezet (HTS) gyakorol hatalmat, az északkeleti kurd többségű területeken pedig egy autonóm adminisztráció működik. A vallási kisebbségek politikai mozgástere ezekben a zónákban eltérő. A kormány ellenőrizte régiókban – például Damaszkuszban, Aleppóban, Latakiában – az alavita dominancia továbbra is érzékelhető, ugyanakkor a rezsim a háború utáni konszolidáció részeként igyekszik minimális képviseletet biztosítani más felekezeteknek is a politikai vitrinben. Az újonnan alakult parlamentben és kormányban is találhatók keresztény vagy drúz személyek, de továbbra is inkább kirakatjelleggel, hiszen a hatalmi döntéshozatal kulcspozícióit – mint a katonai és biztonsági szféra – többnyire alaviták töltik be. A drúzok dél-szíriai közössége sajátos helyzetben van: Szuvajda tartományban de facto önvédelemre berendezkedett milíciáik (például a Ridzsál al-Karáma mozgalom) a háború alatt távol tartották a konfliktust a drúz lakosságtól, és a rezsim is hallgatólagos autonómiát hagyott nekik (beleértve, hogy sok drúz fiatal nem vonult be a hadseregbe). 2023 végén Szuvajda városában jelentős kormányellenes, de erőszakmentes tiltakozások zajlottak, ahol a drúz közösség politikai és gazdasági reformokat, nagyobb beleszólást követelt. Ezek a megmozdulások arra utalnak, hogy a drúz kisebbség – bár nem vett részt aktívan a fegyveres lázadásban – a háború után sem elégedett a perifériára szorított politikai státuszával, és békés eszközökkel próbál nagyobb autonómiát vagy legalább figyelmet kivívni a központi hatalomtól.

 

Az ellenzéki erők által uralt Idlib tartományban és más, még mindig nem kormányzati kézen lévő területeken a vallási kisebbségek politikai helyzete rendkívül beszűkült vagy egyenesen életveszélyes. A HTS dominanciája alatt álló Idlibben a korábban ott élt keresztények túlnyomó része elmenekült; a néhány megmaradt család rejtőzködve él. A szélsőséges iszlamista ideológia nem tűri a nyílt vallásgyakorlást a nem szunnita közösségek részéről: jelentések szerint az Idlibet uraló ún. Szíriai Megváltás Kormány (a HTS politikai szárnya) ugyan igyekezett névleg legitimációt nyerni és például visszatelepített kb. 30, korábban elűzött keresztény családot a tartományba, de a valóságban továbbra is másodrendűként kezeli a kisebbségeket. Ugyanez igaz a török támogatású, szunnita arab milíciák ellenőrizte észak-szíriai területekre: ott a keresztény és síita lakosok nagy része már a háború éveiben elmenekült, a maradékot a fegyveresek gyakran zaklatják vagy kifosztják, és politikai képviseletük gyakorlatilag nincs. Összességében tehát 2025-ben a vallási kisebbségek politikai helyzete Szíriában erősen függ attól, hogy az ország mely részén élnek: a kormányzat uralta zónákban formálisan létezhet jelenlétük a politikai intézményekben, de valódi erejük korlátozott, míg a szélsőséges ellenzék uralta térségekben szinte semmilyen politikai joggal nem rendelkeznek, sőt sokszor rejtőzködni kényszerülnek felekezeti hovatartozásuk miatt.

 

Szociális státusz és mindennapi helyzet

 

A vallási kisebbségek társadalmi helyzete Szíriában összetett képet mutat, amelyben keveredik a történelmi együttélés tapasztalata, a modern állam nacionalista (arab és iszlám identitású) ideológiája, valamint a háború szította szektariánus feszültség. A háború előtt a különböző felekezetek viszonylagos békében éltek egymás mellett a nagyvárosokban és vegyes lakosságú térségekben, bár informális módon létezett bizonyos társadalmi távolságtartás. A vegyes házasság például viszonylag ritka volt a közösségek között (egy muszlim nő hivatalosan nem házasodhatott nem muszlim férfival a saría szabályai miatt, míg fordított esetben – muszlim férfi és keresztény nő – előfordult, de a gyermekeknek muszlimként kellett felnőniük). Az oktatási és gazdasági szférában a keresztények és alaviták a 20. század folyamán felülreprezentáltak lettek bizonyos területeken: a francia mandátum és a függetlenség utáni évtizedek során a keresztények jelentős része városi polgárságot alkotott (kereskedők, orvosok, értelmiségiek), míg sok szunnita muszlim inkább vidéki, törzsi közegben élt. Az alavita kisebbség hagyományosan szegény, marginalizált hegyvidéki közösség volt, de az Assad-rezsim idején felemelkedett egy jelentős alavita középosztály és katonai-bürokratikus elit. Ez a felemelkedés viszont a többségi szunniták egy részében ellenérzést szült: sok szunnita úgy érzékelte, hogy a rendszer privilégiumokhoz juttatja az alavitákat az ő rovásukra, ami rejtett feszültségeket okozott a társadalomban.

 

A háború évei alatt a társadalmi viszonyok jelentősen polarizálódtak felekezeti alapon. A kormányzati propaganda tudatosan hangsúlyozta, hogy Bashar al-Assad „a világi állam védelmezője”, aki megóvja a keresztényeket és más kisebbségeket a szélsőséges iszlamistáktól. Ennek érdekében a rezsim retorikájában a felkelést gyakran „terrorista, keresztényellenes összeesküvésnek” állította be, és igyekezett a kisebbségi közösségeket maga mögé állítani – például Damaszkusz keresztény negyedeiben a háború alatt olyan plakátok jelentek meg, amelyeken Assad elnök keresztet vagy Szűz Mária képét viselő háttérrel volt látható, sugalmazva, hogy ő a keresztények patrónusa. Ez a propaganda részben sikerrel járt abban az értelemben, hogy a kisebbségek többsége nem állt a felkelők oldalára; ugyanakkor elmélyítette a szakadékot a szunnita közösség és a többiek között. Sok szunnita civil a háború során azzal szembesült, hogy az alavita vezetésű hadsereg kollektív büntetést alkalmaz velük szemben (pl. városuk ostromakor), míg ők úgy vélték, a kisebbségek csendben asszisztálnak ehhez. Ez a kölcsönös bizalmatlanság és sérelem a társadalom szövetét is roncsolta.

 

2025-ben a társadalmi státusz tekintetében a vallási kisebbségek helyzete továbbra is ellentmondásos. A kormány ellenőrizte területeken a mindennapi érintkezés a közösségek között folytatódik – a piacon, munkahelyeken együtt élnek szunniták, keresztények, alaviták – és az állam hivatalosan tiltja a felekezeti alapú diszkriminációt. Az alkotmány 33. cikke minden állampolgár egyenlőségét hirdeti, és a 9. cikk kifejezetten garantálja a kulturális sokféleség védelmét is. Ennek ellenére a gyakorlatban fennmaradtak bizonyos diszkriminatív beidegződések. A kurd nyelv hivatalosan ma sem használható az állami intézményekben, mivel az arab az egyedüli államnyelv; a kurd és szír (arámi) anyanyelvű keresztények vagy az örmények anyanyelvén folyó oktatás csak magánkeretek között valósulhat meg. A Ba’ath ideológia arab nacionalizmusa miatt a nem arab (például örmény vagy asszír) kulturális kifejezésmódokat is korábban gyanakvással figyelték, bár a keresztény kisebbségek nyelvhasználatát – például az örmény iskolákban – korlátozottan engedélyezték. A kurd identitás viszont hosszú ideig teljes elnyomás alatt állt: kurd nyelvű könyvek kiadását, újságok megjelentetését tiltották, a kurd nyelv nyilvános használata korlátozott volt, sőt a kurd többségű falvak egy részének arabosították a nevét a 20. század során. A kurdok sokáig másodosztályú állampolgároknak érezhették magukat ezek miatt a politikák miatt.

 

Hasonlóképpen, vallási alapon is vannak társadalmi korlátok: bár a keresztények viszonylagos szabadságot élveznek hitéletükben a kormányzati területeken, nyilvános hittérítés (különösen muszlimok keresztény hitre térítése) tabunak számít, és a társadalmi norma erősen tiltja. A muszlim többség szemében a más hitre tért muszlimokat kitagadás fenyegetheti; így az áttérés esetei rendkívül ritkák. A zsidó közösség – amely egykor Aleppóban és Damaszkuszban is jelen volt – mára szinte teljesen eltűnt az országból, részben még a 20. század közepi kivándorlás miatt, részben pedig a háború következtében. Napjainkban csak néhány idős zsidó él Damaszkuszban, és bár őket hivatalosan nem éri bántódás, a közhangulat Izrael állammal való ellenséges viszony miatt nem kedvez nyílt zsidó jelenlétnek.

 

Fontos megjegyezni, hogy a kisebbségi közösségek jelentős részét a háború gazdasági összeomlása és humanitárius válsága is sújtja, ugyanúgy mint a többségi lakosságot. Például a keresztények által hagyományosan lakott városrészek (pl. Homsz óvárosa vagy Aleppó keresztény negyedei) a harcokban súlyosan megrongálódtak, lakóik elmenekültek. Aki maradt, azt a magas munkanélküliség, az infrastruktúra hiánya és az általános szegénység sújtja. Hasonló a helyzet a drúzok lakta Szuvajdában is, ahol a gazdasági válság és a kormányzati elhanyagolás miatti elégedetlenség erősödik. A társadalmi státusz tehát nem pusztán a kisebbségi lét ténye, hanem az országot sújtó átfogó problémák tükrében értelmezhető: 2025-re minden szír polgár – felekezettől függetlenül – nehéz körülmények között él, de a kisebbségek esetében ehhez még hozzájön a közösségeik meggyengülése és egyes esetekben a társadalmi bizalmatlanság légköre, amely a háború öröksége. Mindazonáltal a kormányzati retorika igyekszik egységet sugallni: Assad elnök rendre hangsúlyozza, hogy Szíria valamennyi felekezet otthona, és elítéli a szektarianizmust – noha kritikusok szerint maga a rezsim gyakorlata is hozzájárult a szektariánus megosztottsághoz.

Migráció és demográfiai változások

 

A szíriai vallási kisebbségek létszámát és demográfiai összetételét drámai módon átformálta a 2011 utáni háború és az annak nyomán kibontakozó migrációs hullám. A keresztény közösség például a háború előtti mintegy 2 milliós lélekszámáról (ami a lakosság kb. 10%-ának felelt meg) mára töredékére zsugorodott. Egy friss elemzés szerint 2024 végéig a szíriai keresztények 85%-a elhagyta az országot, és a keresztények aránya a teljes népességen belül 2% alá esett. Ez azt jelenti, hogy mára talán csak 300–500 ezer keresztény maradt Szíriában. A tömeges exodus okai között ott van a közvetlen üldöztetés (főként a háború kezdeti éveiben az ISIS és más dzsihádista csoportok részéről), a biztonság hiánya és a gazdasági ellehetetlenülés. A legtöbb keresztény menekült a szomszédos országokba (Libanon, Jordánia, Törökország), illetve sokan tovább is utaztak Európa, Észak-Amerika vagy Ausztrália felé, ahol a diaszpóra-közösségek igyekeznek befogadni őket. Például jelentős szír keresztény kolónia telepedett meg Svédországban, Németországban, valamint az Egyesült Államokban. A történelmi örmény kisebbség tagjai közül is sokan – több tízezren – az örmény őshazába, Örményországba vándoroltak a háború idején, ahol külön programmal segítették letelepedésüket. Az asszír/arámi keresztények közül szintén sokan döntöttek a távozás mellett: egy részük Irak kurdisztáni régiójában talált ideiglenes menedéket, mások Nyugat-Európába kerültek humanitárius vízumokkal.

 

Az iszlámhoz tartozó kisebbségek közül a drúzok migrációja mérsékeltebb volt, mivel fő lakóhelyük (Szuvajda) a háború legvéresebb epizódjaitól viszonylag megkímélve maradt. Ennek ellenére a drúz fiatalok közül is sokan hagyták el az országot gazdasági okokból vagy a katonai szolgálat elkerülése végett. A libanoni drúz közösség erős kapcsolatokat ápol a szíriai drúzokkal, és a háború idején Libanon egyes részei menedéket nyújtottak drúz menekülteknek is. Ugyanakkor a drúzok esetében inkább a belső migráció volt jellemző: Szuvajda tartomány relatív biztonsága miatt más vidékről is települtek ide drúz családok a konfliktus alatt.

 

A síita muszlim kisebbségek (beleértve az alavitákat és a tizenkettes síitákat, iszmáilitákat) migrációs mintája különbözik. Az alavita közösség – melynek tagjai nagyrészt a tengerparti Latakia és Tartúsz tartományokban koncentrálódnak – kevésbé hagyta el tömegesen az országot, részben mert a rezsim védőszárnyai alatt viszonylagos biztonságban érezhették magukat a saját területeiken, részben pedig mert az alaviták körében a rezsimhez való lojalitás és a “maradunk és harcolunk” attitűd volt az uralkodó. Ennek tragikus eredménye lett: a háború katonai terhét főként az alavita fiatal férfiak viselték, ami a közösség demográfiai összeomlásához vezetett. 2024-re az alavita lakosság “vérét vette” a háború: a harcképes korú (20–50 év közötti) alavita férfiak kb. egyharmada elesett a konfliktus során. Rengeteg alavita család gyászolt elesett katonákat, és sok fiatal nő maradt férj vagy potenciális házastárs nélkül a közösségben. Ez a helyzet hosszabb távon is befolyásolja az alaviták kilátásait, hiszen a közösség korfája eltorzult a háborús veszteségek miatt. Külföldre alaviták viszonylag kevesebben menekültek, de a háború alatt így is számos tehetősebb vagy a rezsimben csalódott alavita hagyta el az országot, többnyire Libanonba vagy Európába (sőt, voltak esetek, hogy a kormányzat tisztviselőinek családtagjai Oroszországban vagy más biztonságos országban kerestek menedéket átmenetileg).

 

A tizenkettes síita közösség – főként a libanoni határhoz közeli területeken és Homsz városában volt számottevő – szintén megszenvedte a háborút. A lázadók és dzsihádisták őket is megtámadták, ahol érték (pl. a Damaszkusztól délre eső, iráni zarándokhellyel is bíró Sajjida Zainab negyedben, vagy Idlib tartomány két síita többségű falujában, Fúa és Kafraya esetében, melyek lakói éveken át ostrom alatt álltak, majd evakuálták őket 2018-ban). Sok síita család Libanonba menekült a Hezbollah támogatásával, vagy Damaszkusz biztonságosabb negyedeibe települt át. Az ismáilita kisebbség (amely Salamiyah város környékén él) szintén veszélyben volt az ISIS offenzívái idején – számos iszmáilita menekült el időlegesen, de később közülük többen visszatértek, miután a területet a kormány visszafoglalta.

 

A vallási kisebbségek háború alatti elvándorlása a konfliktus lezárultával sem fordult vissza jelentős mértékben. Az utóbbi években néhány száz család visszaszivárgott, főleg a szomszédos országokból (Libanonból és Jordániából) – például keresztény családok tértek vissza Homszba vagy aleppói otthonaikba a romok közé, amikor úgy látták, hogy a helyzet konszolidálódik. Azonban a visszatérés üteme elenyésző a távozottak számához képest, és a diaszpórában élő szíriai kisebbségek nagyobb része nem tervez rövid távon hazatérni a bizonytalan politikai és gazdasági környezet miatt. Ráadásul egyes országok – például Európában Németország, Svédország vagy Kanadában – aktív integrációs programokat nyújtanak a menekülteknek, így sokan inkább új életet kezdenek ott. Ezzel Szíriában a vallási kisebbségek aránya és abszolút száma is tartósan csökkent: a valaha sokszínű társadalom homogenizálódik a szunnita többség javára, legalábbis a demográfiai adatok szintjén.

 

Összegzésként megállapítható, hogy a vallási kisebbségek 2025-re jelentős demográfiai veszteségeket szenvedtek el, fizikai értelemben (népességfogyás, migráció) és kulturális értelemben is (egyes közösségek gyakorlatilag eltűntek bizonyos térségekből). Ez a folyamat nemcsak humanitárius szempontból aggasztó, hanem Szíria történelmi sokszínűségének elvesztésével is fenyeget a jövőre nézve.

 

Etnikai kisebbségek Szíriában (2025)

Jogi helyzet

Szíria alkotmányos és jogi keretei az etnikai kisebbségek szempontjából ambivalensek. Az ország hivatalos neve is Szíriai Arab Köztársaság, ami jelzi, hogy az állam identitása az arab nemzet fogalmára épül – ez az arab nacionalista ideológia az 20. század közepétől meghatározó volt, és lényegében nem ismeri el az országon belüli más nemzeti identitásokat. Az alkotmány 4. cikke kimondja, hogy az állam hivatalos nyelve az arab, és semmilyen törvény nem biztosít hivatalos státuszt a nem arab nyelveknek. Így a legnagyobb etnikai kisebbség, a kurdok anyanyelve (a kurmándzsi nyelvjárás) nem használható hivatalosan a közigazgatásban, bíróságokon vagy állami oktatásban. Hasonlóképpen, az örmény, cserkesz vagy török (türkmén) nyelvek sem kapnak semmilyen intézményes elismerést. A kulturális és nyelvi jogok területén tehát a szíriai jogrendszer hagyományosan asszimilációs jellegű volt, a nem arab etnikumokat formálisan nem különböztette meg (a retorika szerint „mindenki szíriai, azaz arab”). Az alkotmány 33. cikkelye ugyan deklarálja, hogy az állampolgárokat nem érheti hátrány faji vagy nyelvi alapon, és a 9. cikk garantálja a kulturális sokféleség védelmét, ennek ellenére évtizedeken át tartó gyakorlat volt a kisebbségek nyelvi és kulturális kifejezésének korlátozása.

 

A kurd kisebbség jogi helyzetét külön is említeni kell, mivel ők alkotják a legnagyobb lélekszámú nem arab csoportot Szíriában. A függetlenség utáni évtizedekben kifejezetten diszkriminatív politikák sújtották a kurdokat: az 1962-es népszámlálást követően mintegy 120 ezer kurdot fosztottak meg a szíriai állampolgárságtól (külföldinek, úgynevezett ajanib-nak minősítve őket), mondván, hogy bevándorlók. Gyermekeik is örökölték a hontalan státuszt (maktoumeen – „nem regisztrált” kategóriában), ami miatt generációkon át több százezer kurd élt állampolgárság nélkül Szíriában. Ők számos jogból ki voltak zárva: nem utazhattak szabadon, nem kaptak útlevelet, nem vállalhattak hivatalos munkát, nem vehettek részt választásokon, és gyermekeik anyakönyvezése is problémákba ütközött. A kurd nyelv használatát a nyilvános életben tiltották; még a kurd nyelvű hangfelvételek birtoklása is gyanú alá vonta az embert a hatóságok szemében. Emellett léteztek olyan intézkedések, mint az „arab öv” projekt az 1970-es években, amely során arab telepes családokat költöztettek a török és iraki határ menti kurd lakta területekre, hogy megbontsák a kurd etnikai tömböt. Ezek a múltbéli rendelkezések súlyosan sértették a kurdok kollektív jogait, és a közösség egyfajta másodrendű állampolgári státuszba kényszerült a Ba’ath rezsim évtizedei alatt.

Fontos fordulatot hozott a 2011-es év: a polgárháború kitörésekor az Assad-kormány engedményeket tett a kurdok felé annak érdekében, hogy elkerülje, ők is csatlakozzanak a lázadáshoz. 2011 áprilisában rendeletet adtak ki, amely lehetővé tette sok ajanib státuszú kurd számára, hogy visszakapja a szíriai állampolgárságot. Ennek nyomán mintegy 105 ezer kurd nyerte vissza állampolgárságát néhány éven belül. Ugyanakkor a maktoumeen kategóriába tartozó, teljesen regisztráció nélkül élő kurdok helyzete továbbra is rendezetlen maradt, és sokan közülük a háború miatt végül emigráltak az országból anélkül, hogy állampolgárságot nyertek volna. A 2012-es új alkotmány sem tett említést a kurdokról vagy bármely más nemzetiségi csoportról, az arab nyelven és identitáson kívül – így a jogi környezet változatlanul homogenizáló jellegű maradt, leszámítva az említett állampolgársági engedményt.

 

A többi etnikai kisebbség (örmények, asszírok, türkmének, cserkeszek stb.) jogi státusza általában nem különül el a többségi lakosságétól – ők jogilag szíriai araboknak számítanak az állam szemszögéből. Az örmény és asszír közösség annyiban kivétel, hogy mint keresztény vallási közösségek, saját egyházi iskolákat és intézményeket tarthattak fenn (például Aleppóban örmény iskolák működtek, ahol az örmény nyelvet is tanították, noha hivatalos státusza nem volt). A cserkesz és türkmén kisebbség nem rendelkezett semmilyen kollektív joggal; a cserkeszeket a 19. században telepítették le az Oszmán Birodalom, hűségükért cserébe a független Szíriában is inkább a hadseregbe integrálódtak, semmint hogy kulturális autonómiát igényeltek volna. A türkmének – akik török nyelvet beszélő szunnita muszlimok – jogilag szintén arabnak számítottak, bár kulturálisan a török identitásuk megmaradt családi és informális szinten; az állam őket is gyanakvással figyelte, különösen Törökországgal való feszült viszonya miatt. Összességében tehát a jogi keretek Szíriában 2025-re sem biztosítanak számottevő autonómiát vagy külön jogokat az etnikai kisebbségeknek – a kurd kérdésben történt egy részleges korrekció (állampolgárság visszaadása), de intézményes kulturális jogokat (például anyanyelvi hivatalos használatot vagy regionális önigazgatást) továbbra sem ismer el a központi alkotmányos rend.

 

Ettől a központosított jogi helyzettől eltér a háború nyomán kialakult északkelet-szíriai autonóm adminisztráció (más néven Rojava) gyakorlata. Ezt a kurdok vezette de facto autonóm területet nem ismeri el a damaszkuszi kormány, mégis létezik saját alkotmányos chartája (társadalmi szerződése), amely kinyilvánítja a térség többnemzetiségű és többnyelvű jellegét. Az autonóm adminisztráció például három hivatalos nyelvet használ: a kurdot, az arabot és az újarámi (szír) nyelvet, ezzel elismerve a kurd, arab és asszír közösségek egyenjogúságát a régióban. Továbbá a helyi szabályok biztosítják minden népcsoport számára a saját nyelvén való oktatás lehetőségét legalább alapfokon, és az önkormányzatokban a képviselet arányosan oszlik meg a különböző etnikumok között. Bár ezt a rendszert a központi szír állam nem szentesítette, tény, hogy 2012 óta Északkelet-Szíriában kialakult egy olyan joggyakorlat, amely sokkal kedvezőbb a kisebbségek számára nyelvi és kulturális téren, mint az ország egyéb részein. 2025-re az autonóm adminisztráció még mindig ideiglenes, törékeny konstrukció, de létezése rávilágít arra, hogy a szíriai jogi környezet is pluralizálódhat, ha a politikai keretek megváltoznak – ez azonban a jövő zenéje, mivel egyelőre Damaszkusz nem volt hajlandó érdemi autonómiát adni a kurd régiónak.

 

Politikai helyzet

 

Az etnikai kisebbségek politikai részvétele és befolyása Szíriában szorosan összefügg a már ismertetett jogi keretekkel és a hatalmi viszonyokkal. A kurdok politikai helyzete a legjelentősebb kérdés ebben a kategóriában. A polgárháború nyomán a kurdok által lakott területeken egy sajátos önigazgatás jött létre: 2013-ban megalakult Rojava (hivatalos nevén Észak- és Kelet-Szíria Demokratikus Föderációja), amely nem függetlenségre törekedett, hanem egy föderatív, autonóm egységként definiálta magát Szírián belül. Ennek vezető ereje a kurd PYD párt és fegyveres szárnya, a Népi Védelmi Egységek (YPG), később a Szíriai Demokratikus Erők (SDF) ernyőszervezet, amely arab és asszír milíciákat is magába olvasztott. A kurdok politikai projektje sikeresen kihasználta az államhatalom összeomlását Északon és az Iszlám Állam elleni nemzetközi összefogást: az SDF az Egyesült Államok támogatásával legyőzte az ISIS-t, így a kurd vezetésű adminisztráció a háború utáni rendezés fontos szereplőjévé vált.

 

2025-ben a kurd autonóm régió de facto továbbra is fennáll, bár folyamatos nyomás alatt. Politikai helyzetüket paradox módon az határozza meg, hogy egyidejűleg kell lavírozniuk a damaszkuszi rezsimmel és a külső hatalmakkal (Törökország, USA, Oroszország). A damaszkuszi kormány politikailag sosem ismerte el az autonómiát, de 2019 óta – a török inváziók fenyegetése miatt – időnként tárgyalások folytak a kurd hatóságok és a rezsim között. A kurdok célja valamilyen formális föderális státusz elérése, amely biztosítaná számukra a kulturális jogokat és önkormányzást, míg Assad elnök csak nagyon korlátozott engedményekre volt hajlandó (például regionális tanácsok létrehozására a Ba’ath párt keretein belül). 2025 elején is érkeztek hírek arról, hogy orosz közvetítéssel újraindulhattak az egyeztetések, de áttörés nem történt. Ebben a bizonytalan helyzetben a kurd politikai vezetés – élén Mazlúm Abdi SDF-parancsnokkal – igyekszik megtartani az ellenőrzést a régió felett, ugyanakkor kompromisszumokat keres a központi kormánnyal, attól tartva, hogy egy teljes konfrontáció a török beavatkozásnak nyitna utat. A török tényező ugyanis meghatározó: Törökország nem tűri a kurd autonómiatörekvéseket déli határán, és 2018-ban (Afrín), 2019-ben (Rász al-Ajn) már fegyveres erővel elfoglalta a kurd területek egy részét, ott bábáskodva egy arab milíciák vezette helyi igazgatás felett. A kurd politikai helyzet tehát ingatag: bár saját intézményeikben gyakorolnak hatalmat Északkelet-Szíriában, nemzetközi jogi elismerés nélkül, és folyamatos az aggodalom, hogy vagy a damaszkuszi kormány, vagy Törökország megfosztja őket autonómiájuktól.

 

Mindeközben a kurdok igyekeztek bevonni a helyi arab és asszír kisebbségeket is az önigazgatásba, hogy többnemzetiségű legitimációt mutassanak fel. Az autonóm adminisztrációban számos arab törzsi vezető és asszír keresztény képviselő is szerepet kapott, a törvényhozó testületben kvóták vannak számukra, és például a milíciák között működik az asszír Nattoreh erő is a keresztény városok védelmére. Ezért az északkeleti térségben a politikai viszonyok etnikai szempontból inkluzívabbak – legalábbis elvben. Ugyanakkor vádak merültek fel, hogy a kurd PYD egyeduralma ténylegesen korlátozza az arab lakosság beleszólását; néhol arab tüntetések is voltak a kurd dominancia ellen, különösen Deir-ez-Zór arab többségű részein 2023-ban.

 

A többi etnikai kisebbség országos politikai szerepe csekély. Az örmények és asszírok például sosem alkottak külön politikai pártot Szíriában (azonban a diaszpórában, illetve Libanonban aktív örmény pártok – Tashnag, Hunchak – itt nem működhettek). Néhány örmény származású politikus beépült a Ba’ath pártba vagy a kormányba (például egyes parlamenti képviselők örmény gyökerűek voltak), de saját közösségük érdekképviselete nem jelenhetett meg nyíltan. Az asszír/szír keresztények között működött egy Szíriai Nemzeti Szociális Párt (SSNP) nevű pán-szíriai ideológiát valló mozgalom, amely részben az asszír identitásra is épített; ez a párt a háború alatt a rezsim szövetségeseként működött némi fegyveres erővel is, de nem kifejezetten etnikai alapon, inkább ideológiai (nacionalista) alapon. A türkmén kisebbség politikai szerveződése a háború alatt zajlott le: a török támogatás miatt alakultak türkmén brigádok a Szabad Szíriai Hadsereg keretében, sőt létrejött egy Szíriai Türkmén Tanács az ellenzék oldalán. Így a türkmének politikai képviselete paradox módon az emigrációban (pl. Isztambulban) erősebb volt, mint odahaza. A kormány szempontjából a türkmének a háború alatt potenciális “ötödik hadoszlopnak” minősültek Törökország miatt, ezért a rezsimhez hű türkmén vezetőknek igyekezett pozíciókat adni (például a parlamentben mindig ült néhány türkmén származású képviselő a Ba’ath színeiben).

 

Összességében elmondható, hogy az etnikai kisebbségek hagyományos szíriai politikai élete sosem volt önálló: a Ba’ath egypártrendszer uniformizálta a nyilvános politikai mezőt, amelyben nyílt etnikai alapú politizálás nem volt lehetséges. A polgárháború ezt a helyzetet megváltoztatta azáltal, hogy a kurd területeken létrejött egy de facto autonóm politikai struktúra, amely nyíltan képviseli egy etnikai kisebbség érdekeit. Ez azonban kivétel; máshol, ahol a háború etnikai tisztogatással járt (például a török befolyás alatt álló északnyugati zónában), a kisebbségek politikai jelenléte nullára csökkent vagy illegalitásba kényszerült. Például Afrín kurd többségű városából a 2018-as török offenzíva után a kurd lakosság nagy része elmenekült, és helyükre arab és türkmén családokat telepítettek át, megváltoztatva a választói névjegyzéket és a közigazgatást is. Az ott berendezkedő szíriai ellenzéki adminisztrációban már alig maradt kurd képviselet, és a hírek szerint a török támogatású milíciák visszaéléseket követtek el a kurd lakossággal szemben (földjeik, házaik kisajátítása, önkényes letartóztatások), hogy végleg elüldözzék őket. Ez is mutatja, hogy az etnikai kisebbségek politikai érvényesülése jelenleg erősen helyfüggő: ahol a hatalmi viszonyok engedik, ott akár autonómiáig jutó önszerveződésre is képesek (mint a kurdok Északon), ahol viszont ellenséges erő uralkodik, ott a kisebbségek politikailag elnyomottak vagy szétszórattak.

 

Szociális státusz és társadalmi helyzet

 

Az etnikai kisebbségek társadalmi integrációja és megítélése Szíriában hagyományosan a láthatóságuk mértékétől függött. Az olyan csoportok, amelyek vallásban nem különböztek a többségi arab szunnitáktól – például a türkmének vagy cserkeszek (akik többnyire szintén szunniták) – viszonylag könnyen beolvadtak a társadalomba, arab nyelven beszéltek nyilvánosan, és sok esetben arabnak tekintették őket. A cserkeszek például büszkén szolgáltak a hadseregben és a rendőrségben, s a 20. század eleje óta nem is nagyon tartották számon őket külön kisebbségként (noha táncaik és néhány hagyományuk megmaradt). A türkmének – mivel nyelvük a törökkel rokon – érzékenyebb pontot jelentettek a szír nacionalista narratívában, de amíg politikailag nem aktivizálódtak külön, addig a mindennapi életben ők is “arabnak” számítottak. Gyakran arab neveket adtak gyermekeiknek és otthon, a családban használták csak a török nyelvet.

 

Ezzel szemben a kurdok sokáig jóval markánsabban megőrizték etnikai különállásukat (saját nyelv, saját zene és öltözet, törzsi identitások). Ez a látható különállás azonban a központi hatalom részéről gyanakvást szült. A kurdokat gyakran érte az a vád, hogy “nem is valódi szírek”, hanem betelepültek (utalva a történelmi migrációra az 1920-as években Törökországból a francia mandátum alatt). A társadalmi életben ez úgy csapódott le, hogy a kurd identitást megpróbálták elnyomni: a kurd gyerekek az iskolában nem használhatták saját nyelvüket, sőt előfordult, hogy a hatóságok még a kurd névadást is korlátozták (bizonyos időszakokban nem anyakönyveztek kurd eredetű neveket). A 2000-es években is volt rá példa, hogy kurd ünnepek (pl. a Nawruz, az iráni újév ünnepe márciusban) nyilvános megtartását a rendőrség megakadályozta vagy feloszlatta, mert szeparatista megmozdulásnak minősítette. A kurd lakosság számottevő része ezért másodrendű polgárnak érezte magát: egy kurd származású fiatal számára a katonai sorozáson vagy egy állásinterjún hátrányt jelenthetett az etnikuma, nem juthatott el a tiszti rangig olyan könnyen, mint egy arab. A társadalmi előítéletek is éltek: sok arab szemében a kurdokat műveletlen vidékieknek tartották, vagy éppenséggel potenciális lázadóknak. Ez persze általánosítás – számos kurd integrálódott és vegyes arab–kurd környezetben élt –, de a strukturális diszkrimináció tagadhatatlan volt.

A háború utáni helyzetben a kurd közösség társadalmi státusza kettéágazik aszerint, hogy az ország mely részében vannak. A kormányzati területeken élő kurdok (pl. Damaszkusz kurd negyedében, a Wadi al-Mashariban vagy Aleppó Sheikh Maqsoud negyedében) továbbra is diszkriminációval néznek szembe. A damaszkuszi vezetés – bár 2011-ben visszaadott sokuknak állampolgárságot – a mai napig korlátozza a kurd kultúra nyilvános megjelenését: nem engedélyez kurd nyelvű sajtót vagy iskolai oktatást, és a biztonsági szolgálatok figyelik a kurd politikai aktivizmust. Az SDF-fel rokonszenvező kurdokat sok esetben letartóztatják vagy zaklatják a rezsim hatóságai, mert szeparatistának bélyegzik őket. Ugyanakkor a háborúban tanúsított szerepük miatt van a kurdok felé egyfajta óvatos respektus is a társadalom egyes részeiben: sok arab elismeri, hogy a kurd vezetésű erők fontosak voltak az ISIS legyőzésében. Ezt a megbecsülést azonban beárnyékolja a kurdok Törökországgal fennálló konfliktusa és az attól való félelem, hogy a kurd autonómiatörekvés veszélyezteti Szíria területi egységét.

 

Az autonóm kurd régióban ezzel szemben a társadalmi viszonyok forradalmi változáson mentek át. A kurd nyelv napjainkra ott a mindennapok része: az oktatásban, a közigazgatásban használják, az üzletek cégérein is megjelent az arab mellett a kurd felirat. A hosszú ideig elfojtott kurd kulturális élet újjáéledt – kurd könyveket adnak ki, folklórrendezvényeket tartanak nyilvánosan. A régióban élő asszír (szír) kisebbség is profitált ebből a nyitásból: ők szintén anyanyelvükön (újárámi nyelven) indíthattak iskolákat és újságokat. A kurd vezetés ideológiája a multikulturalizmusra és egyenlőségre épül, legalábbis elméletben, így igyekeztek például a helyi ünnepeket (mind az iszlám, mind a keresztény, mind a kurd nemzeti ünnepeket) elismerni hivatalosan. A gyakorlatban persze a kurd közösség dominanciája megmaradt ezen a területen, de kétségkívül nagyobb a kulturális autonómia foka, mint az ország egyéb részein. A társadalmi kohéziót itt azonban új kihívások érik: az arab–kurd együttélés nincs feszültség nélkül, különösen ott, ahol a kurd milíciák többségében arab vidékeket kényszerültek ellenőrizni (pl. Deir-ez-Zór tartomány keleti felében). Voltak jelentések arról, hogy arab lakosok kurd tisztviselőkre panaszkodtak, akik nem értik meg a helyi szokásokat, illetve hogy a kurd biztonsági erők arabokat tartóztattak le az ISIS-szel való együttműködés gyanújával, amit az érintettek koholmánynak tartottak. Ezek a nézeteltérések a társadalmi szinten is jelentkeznek, időnként tüntetések vagy összetűzések formájában.

 

A többi etnikai kisebbség társadalmi helyzete inkább a vallási hovatartozásuk és a regionális eloszlásuk mentén értelmezhető. Az örmények például főleg keresztények, így az ő közösségük beilleszkedése a háború előtt is zökkenőmentesebb volt: a nagyvárosi örmény negyedek (Aleppóban, Damaszkuszban) jól integrálódtak, saját templomaikkal, iskoláikkal a város szövetének részét képezték. Ma viszont az örmény közösség is megcsappant; Aleppóban, ahol tízezres örmény populáció élt, a háború után alig néhány ezren maradtak. A helyi örmény klubok, kulturális egyesületek közül több bezárt a tagok hiánya miatt. Az asszír (szír) kisebbség szintúgy: az egykor Khabur folyó menti asszír falvak ma jórészt üresek, a lakók Svédországban vagy Németországban élnek menekültként. Az otthon maradt kisebbségi csoportok identitása így erősen megfogyatkozott közösségeken belül őrződik. Például a Maalúla nevű hegyi faluban – ahol a lakók arámi (szír) nyelvet beszélnek, és keresztények – a háború előtt virágzott a turizmus és a nyelvi büszkeség; 2013-ban azonban a lázadók elfoglalták, sokan elmenekültek, és bár a hadsereg később visszafoglalta, a lakosság nem tért vissza teljesen. A társadalmi trauma a kisebbségi identitást is megrendítette: sokan úgy érzik, hogy nincs jövőjük Szíriában kisebbségi csoportként, mert vagy a háború rombolta le azt a környezetet, amiben éltek, vagy egyszerűen annyira kevesen maradtak, hogy közösségi életük fenntarthatatlan.

 

Mindezzel együtt a szíriai társadalom 2025-ben is őriz bizonyos hagyományos toleranciát: a mindennapok szintjén a még együtt élő különböző etnikumú emberek között – például Damaszkuszban arab szomszéd segít az örmény szomszédnak, vagy Haszakében a kurd boltos arab nyelven beszél az arab vásárlóval – tovább él az együttélés rutinja. A probléma inkább a nagy struktúrák szintjén van: az állami politika és a háborús örökség olyan kereteket szabott, ahol a kisebbségek vagy alárendelt helyzetbe kerültek, vagy kiszorultak az országból. A társadalmi kohéziót tehát újra kellene építeni, ha valaha béke és egység lesz Szíriában. Ehhez elengedhetetlen lenne a bizalom helyreállítása a többség és kisebbségek között, amit például megkönnyítene, ha a kormány nyitna a kurd nyelv és más kisebbségi kultúrák felé, illetve garantálná a visszatérők biztonságát és jogait. Jelenleg azonban az etnikai kisebbségek státusza jobbára a tűrés és nem az elismerés kategóriájába esik a hivatalos Szíriában – kivéve az északkeleti autonóm régiót, ahol kísérlet történik egy többnyelvű, multietnikus társadalmi modell kialakítására.

 

Migráció és népmozgások

 

Az etnikai kisebbségek migrációs folyamatai nagymértékben egybeesnek a vallási kisebbségek kapcsán már leírt menekülthullámokkal, hiszen az etnikai és vallási hovatartozás gyakran fedi egymást (pl. az örmények egyszerre etnikai és vallási – keresztény – kisebbség, a kurdok többsége szunnita muszlim, tehát vallási többséghez tartoznak, de etnikai kisebbség). Ugyanakkor érdemes külön is megvizsgálni, hogyan érintette a háború az egyes etnikai csoportok demográfiai mozgását.

 

A legjelentősebb változás a kurd populáció körében ment végbe. Bár a kurdok számos területen meg tudták védeni magukat az ISIS-szel és más csoportokkal szemben, így megőrizték lakóhelyeik egy részét, mégis több százezres nagyságrendben kényszerültek elhagyni otthonaikat. Két fő kiváltó oka volt ennek: egyrészt a háború frontjai (pl. Kobani ostroma 2014-ben, amikor majdnem a teljes lakosság Törökországba menekült az ISIS elől; vagy Afrín 2018-ban, amikor a török invázió miatt ~150 ezer kurd menekült el kelet felé); másrészt a régió instabil gazdasági helyzete és Törökország folyamatos fenyegetése. Ma is mintegy 100 ezer szíriai kurd élhet átmeneti táborokban a szomszédos országokban – Irakban a kurdisztáni területen például több kurd menekülttábor működik, amelyek a szíriai határhoz közeli kurd lakosokat fogadják. További tízezrek kaptak menedékjogot Európában; Németország különösen sok kurd hátterű menedékkérőt fogadott be a 2015–2016-os migrációs hullám során. Ők gyakran politikai menekültként hivatkoztak a szíriai rezsim diszkriminációjára vagy a Törökország által támogatott milíciák üldöztetésére. Így a kurd diaszpóra nyugaton jelentősen növekedett az elmúlt évtizedben. Ezzel párhuzamosan a kurdok által újonnan ellenőrzött északkeleti területekre menekültek arabok és türkmének is Szíria más részeiből, akik az ISIS vagy a kormány elől oda húzódtak. Például Rakkában és Deir-ez-Zórban vegyesen telepedtek le menekültek, ami a helyi etnikai arányokat is módosította. A kurd vezetés ezeket az embereket igyekszik integrálni, de erőforrásai korlátozottak, így számos belső menekült él rossz körülmények között a régióban.

 

Az örmény közösség migrációja már a háború előtt is jelen volt (sokan kivándoroltak 1990 után Örményországba a Szovjetunió felbomlásakor), de a háború radikálisan felgyorsította. Aleppóból és Kamishliből örmény családok százai települtek át Örményországba 2012–2015 között; Jereván közelében még egy új lakónegyed is épült számukra. Néhányan a Nyugat felé vették útjukat (az örmény diaszpóra globális hálózata segítette őket is). Ma Szíriában talán 30–50 ezer örmény maradhat, többségük Aleppóban és Latakiában, ami kevesebb mint fele a háború előtti számuknak.

 

Az asszír (szír) etnikumúak is jelentősen emigráltak. Az ő helyzetük különösen tragikus volt Haszaka kormányzóság Khabur folyó menti vidékén: 2015-ben az ISIS megtámadta a térség asszír falvait, több száz keresztényt ejtett túszul, és miután a nemzetközi nyomásra szabadon engedték őket, szinte mindenki elmenekült a régióból. A valaha ~20 ezres jazíra-i asszír közösségből alig néhány ezren maradtak, a többiek Svédországban, Németországban telepedtek le, ahol már korábban is léteztek asszír központok. Hasonlóképpen, a jezidi kisebbség szíriai tagjai (ők főként az ország északkeleti sarkában laktak, illetve az Irakkal határos Szindzsár-hegység közelében) az ISIS népirtó kampánya után gyakorlatilag eltűntek onnan: vagy megölték, rabszolgasorba hurcolták őket, vagy elmenekültek Irak kurd területeire. A maradék jezidi közösség sorsát a kurd autonóm kormányzat próbálja felkarolni, de számuk elenyésző.

 

A palesztinai menekültek, akik ugyan nem őshonos etnikai kisebbségei Szíriának, de a társadalom 1948 óta részei (mintegy 500 ezren voltak), szintén hatalmas migrációs mozgást éltek át. A Jarmúk nevű palesztin menekülttábort Damaszkusz mellett – ami valójában egy városrész volt – a háború teljesen lerombolta (ostrom és csaták pusztították). Ennek következtében a szíriai palesztinok is menekültté váltak másodszor: tízezrek mentek tovább Európába vagy vissza Palesztina más részeibe (pl. Gázába néhányan), sokan pedig Libanonba, ahol azonban igen rossz körülmények várták őket. A mai Szíriában a palesztin menekültek száma becslések szerint a felére csökkent a háború előttihez képest; ők is a migrációs válság részei lettek.

 

Összegezve, az etnikai kisebbségek migrációját illetően elmondható, hogy 2025-re Szíria etnikai térképe is homogenizálódott bizonyos mértékig az elvándorlás miatt. A kurd régiókban ugyan továbbra is kurd többség van, de sok kurd él immár a határokon túl. A vegyes városokban (pl. Aleppó, Homsz) a kisebbségek aránya csökkent: Aleppó örmény, kurd, cserkesz lakosságának jelentős része távozott, helyükre belső menekült arabok érkeztek más tartományokból. A háború előtti Szíria mozaikszerű képe – ahol szinte minden nagyobb településen élt valamilyen kisebbség – mára megváltozott, mivel a kisebbségek koncentrálódása figyelhető meg: például a megmaradt keresztények főleg a nagyvárosok bizonyos negyedeiben húzódtak meg, a megmaradt kurd lakosság szinte kizárólag Északkelet-Szíriában található. A migráció egyik hosszú távú következménye a diaszpóra megerősödése: világszerte több millióra tehető immár a szír származású menekültek száma, köztük százezres nagyságrendű etnikai kisebbségek (kurdok, örmények, asszírok) élnek a Közel-Keleten kívül. Ez a diaszpóra-közösség egyszerre jelent veszteséget Szíriának (hisz e közösségek otthon már nem gazdagítják az ország kulturális és gazdasági életét), másfelől reményt is arra, hogy egyszer – megfelelő körülmények esetén – visszatérhetnek, magukkal hozva a megszerzett tudást és tőkét. Jelenleg azonban a visszatérés feltételei – mind politikai biztonság, mind gazdasági lehetőségek tekintetében – nem adottak, így a migrációs trend egyelőre nem fordult meg.

 

Következtetés

 

A fenti áttekintés rámutat, hogy a szíriai kisebbségek helyzete 2025-ben a háború pusztító örökségével terhelt, és számos kihívással néz szembe. A vallási kisebbségek – így a keresztények, drúzok, síiták és alaviták – közül sokan fizikailag és demográfiailag meggyengültek: a keresztény közösség például töredékére csökkent, az alaviták súlyos emberveszteségeket szenvedtek, a drúzok izolálódnak saját régiójukban. Bár a hivatalos állami politika elvben védi a vallási sokféleséget, a gyakorlatban a hatalom jellege (egy kisebbségi csoport hegemóniája) és a háború szektariánus sebei miatt a felekezetek közti bizalom sérült, és a kisebbségek jogai sokszor csak papíron léteznek. Az etnikai kisebbségek – különösen a kurdok – esetében a háború új realitást teremtett: megjelent egy autonóm törekvés, amely a hagyományos arab nacionalista kereteket feszegeti, és precedenst teremtett a kisebbségi önrendelkezésre Szíriában. Ugyanakkor a kurd autonómia jövője bizonytalan, és más etnikumok (örmények, asszírok, türkmének) lélekszámuk csökkenése miatt politikailag még kevésbé tudnak érdekérvényesíteni.

 

A jogi helyzet áttekintése azt mutatja, hogy a jelenlegi szíriai alkotmány és jogrend nem nyújt kielégítő keretet a kisebbségek számára: inkább tekinthető minimális toleranciának (megengedi a vallási személyjogot, deklarálja az egyenlőséget) semmint aktív védelemnek vagy autonómiának. A politikai berendezkedés pedig továbbra is központosított, autoriter jellegű, amelyben a kisebbségek csak a hatalom struktúráin belül, és nem önálló csoportként jelenhetnek meg – kivéve azokat a területeket, ahol a központi hatalom meggyengült. A társadalmi státusz tekintetében a kisebbségek integrációja hiányos: a mindennapi élet békés együttélése sok helyen megmaradt ugyan, de a mélyben ott munkál a kölcsönös bizalmatlanság és a traumák emlékezete. A migráció pedig kivitte a kisebbségek jelentős részét az országból, ami tovább nehezíti, hogy Szíriában sokszínű társadalom épüljön újjá.

 

Ahhoz, hogy a szíriai kisebbségek hosszú távon biztonságban, megbecsüléssel és teljes jogú állampolgárokként élhessenek szülőföldjükön, több szinten is változásokra lenne szükség. A politikai rendezés során figyelembe kellene venni a kurd közösség jogos igényét a kulturális és adminisztratív autonómiára, ami precedenst jelenthetne más csoportok (például a drúzok) számára is regionális önkormányzatiság terén. Az igazságszolgáltatás és a jogrend reformja során erősíteni lehetne a kisebbségek védelmét szolgáló garanciákat – ideértve az esetleges nemzetközi megfigyelést a visszatérő menekültek biztonságára. A társadalmi megbékélés folyamatában fontos volna az oktatás és a közbeszéd pluralizálása: ha a fiatal generációk már iskolában tanulhatnának a szíriai nép sokféleségéről, nyelveiről, kultúráiról, az elősegítené a toleranciát és csökkentené a félelmeket. Szimbolikus, de fontos gesztusok is hozzájárulhatnak a bizalom helyreállításához – például egy alkotmányos reform, amely kiveszi az államfőre vonatkozó vallási kitételt, vagy engedélyezi a kurd nyelv regionális használatát.

 

2025-ben mindazonáltal e pozitív forgatókönyvek inkább kívánalmak, mint valóságok. A szíriai kisebbségek további sorsa nagyban függ attól, stabilizálódik-e az ország politikai helyzete és lesz-e nyitottság egy inkluzív nemzetállam kialakítására. Az is lehet, hogy a diaszpórába szakadt közösségek már nem térnek vissza, és Szíriát tartósan elhagyja egy több ezer éves sokszínű kulturális örökség egy része. A nemzetközi közösség felelőssége is felmerül: a menekültek támogatása, a kisebbségek jogainak nemzetközi fórumokon való felvetése hozzájárulhat ahhoz, hogy legalább ne merüljenek feledésbe ezek a csoportok. Végső soron a szíriai társadalom megbékélése és újjáépítése csak akkor lehet sikeres, ha abban minden komponens – legyen az többség vagy kisebbség – egyaránt részt vehet és biztonságban, méltóságban érezheti magát. Jelen tanulmány rávilágít, hogy e cél eléréséhez még hosszú út vezet, de a háború borzalmai után talán mind nagyobb konszenzus van abban, hogy a múlt megosztó politikáit maguk mögött kell hagyni, és egy befogadóbb jövőt kell építeni valamennyi szíriai számára.

A A szíriai kisebbségek helyzete 2025-ben: vallási és etnikai csoportok jogi, politikai és társadalmi státusza, valamint migrációja bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A NATO és az Indo-csendes-óceáni térség együttműködése az utóbbi időkben egyre inkább a középpontba került. A nemzetközi viszonyok változásaihoz a partnerség nemcsak, hogy igazodik, de az aktuális fenyegetéseket közös együttműködés révén próbálják visszaszorítani. Az indo-csendes-óceáni régióban pontosabban négy olyan ország emelkedik ki, amelyeknek a céljai és stratégiai irányai megegyeznek a NATO céljaival. E négy ország közé tartozik Ausztrália, Új-Zéland, Japán és Dél-Korea, vagy ahogy manapság a médiában és különböző forrásokban megnevezésre kerül, az Indopacifikus Négyek (Indo-Pacific Four – IP4).

A következőkben bemutatásra kerül tehát az euroatlanti szövetség és a indo-csendes-óceáni térség kapcsolata, jövőbeli kilátásai, lehetséges együttműködési formái, ugyanakkor a viszonyt érintő nehézségek és törésvonalak is ismertetve lesznek.

 

A NATO, mint „biztonsági esernyő”

A NATO (vagy Észak-atlanti Szerződés Szervezete, North Atlantic Treaty Organization) egy olyan politikai és katonai szervezet, amelynek fő irányelve a kollektív védelem. Ezen elv értelmében „egy tagállam ellen irányuló támadást az összes tagállam elleni támadásnak tekintenek”. A célja tehát, hogy „garantálja tagállamai szabadságát és biztonságát”.

A kollektív védelem az 5. cikkely keretein belül valósul meg, amely az összes szövetségest kötelezi a segítségnyújtásra, akár fegyveres erő alkalmazásával, akár más intézkedés formájában. Viszont fontos kiemelni, hogy a diplomáciai megoldást szorgalmazza elsődlegesen a szervezet, ennek sikertelensége esetén kerülhet sor a katonai beavatkozásra. Politikai szempontból a szervezet hangsúlyozza a demokráciát, a jogállamiságot, a szabadságot és az emberi jogokat, mint közös értékeket. A szövetséges államok rendszeres konzultációkat és szoros együttműködést folytatnak védelmi és biztonsági kérdésekben annak érdekében, hogy biztosíthassák a tartós békét főként Európában.

A NATO létrejöttének egyik legfőbb oka a második világháború után kialakult Szovjetunió általi fenyegetettség volt, így a kölcsönös segítségnyújtási szerződés aláírásával megteremtették azt a „biztonsági esernyőt”, amely főképp Európa felett alakult ki védelmet nyújtva számára. Ennek az érvényessége viszont ma sem szűnt meg, sőt annál inkább aktuálissá vált.

 

A NATO partnerségei

A felmerülő kérdésekre és krízisekre a jelenlegi 32 NATO-tagállam közös egyeztetései és együttműködései keretében keres megoldást, viszont ezen problémák megjelenésekor a szövetségesek mellett egyéb más szereplők is részt vesznek a lehetséges megoldás kidolgozásában és kivitelezésében. A NATO ugyanis 35 olyan más országgal, illetve nemzetközi szervezetekkel (ENSZ, EBESZ, EU) tart fenn kapcsolatot, amelyek segítségével megerősítik a biztonságot akár a NATO határain kívül is. Ezeket a külsős országokat és szereplőket nevezzük NATO-partnereknek.

A partnerségi hálón belül három konkrét programot és fórumot nevesíthetünk: Békepartnerség (Partnership for Peace – PfP), Mediterrán Párbeszéd (Mediterranean Dialogue – MD) és Isztambuli Együttműködési Kezdeményezés (Intanbul Cooperative Initiative – ICI). Ezek lényege, hogy a NATO-val együttműködjenek, valamint hozzájáruljanak a biztonsághoz és a stabilitáshoz. Emellett viszont további olyan államokról is beszélhetünk, amelyek nem részei egyik fentebb említett fórumnak sem, tehát a formális partnerségi struktúrán kívül jelennek meg, ugyanakkor hasonló fontossággal bírnak. Ide tartozik Kolumbia, Austrália, Új-Zéland, Japán, Dél-Korea, Mongólia, Irak, Pakisztán, illetve Afganisztán (bár jelenleg felfüggesztett státuszban van a biztonsági környezeti okok miatt). A felsorolt országok stratégiai jelentősséggel bírnak, hiszen az együttműködés olyan helyzetekben és területeken válik kiemelkedővé, amelyekben a kihívás és fenyegetés már nem csak földrajzi tényezőkhöz kötődik, hanem globális szinten nyilvánul meg.

A NATO partnerségeinek alapja, hogy előnyös legyen minden fél számára és hozzájáruljon a nemzetközi biztonsághoz, továbbá bizonyos irányelvek és célok mentén jönnek létre a partnerkapcsolatok, mint például a közös értékek megléte vagy a regionális biztonság és együttműködés előmozdítása.

A különálló országok közül négyre összpontosítunk, hiszen ezen államok alkotják az Indopacifikus Négyek csoportját, mely formátumnak kulcsfontosságú jelentősége van a NATO partnerségi körön belül.

 

Az Indo-csendes-óceáni régió felértékelődése

Az Indo-csendes-óceáni térség, mint politikai fogalom viszonylag újkeletű. A régiót nem feltétlen földrajzi keretek között kell értelmezni, hanem politikai jelentősége révén, amelynek megalkotója és formálója az Amerikai Egyesült Államok. Ugyan vissza lehetne nyúlni egészen a múlt századig, amikor Karl Haushoffer 1924-ben nevesítve a térséget létrehozta az indo-pacifikum koncepcióját. Azonban számunkra a 2000-es évek eleje a meghatározó, ekkor fog teret nyerni az új, modern megközelítésű geopolitikai fogalom használata.

A kanadai haditengerészeti kutató, James Boutillier 2004-ben használta először, azt követően Abe Sinzó, Japán akkori miniszterelnökének egy 2007-es beszédében ismét előkerül, aki a két óceán összekapcsolásának fontosságát hangsúlyozta. Abe 2016-os Kenyába való látogatása során beszédének a „Szabad és nyitott Indo-csendes-óceáni térség” címet adta, ezzel is utalva a jelentőségére. 2017 folyamán maga az USA is újraértékelte a helyzetet, ugyanis Trump elnök egyre többet használta az Asia-Pacific kifejezés helyett a már ma is jobban ismert Indo-Pacific elnevezést, majd 2018-ban a Csendes-óceáni Összevont Parancsnokságát (U.S. Pacific Command – USPACOM) át is nevezték Indo-csendes-óceáni Összevont Parancsnokságra (U.S. Indo-Pacific Command – USINDOPACOM).

Az indopacifikus térség fontossága ma már megkérdőjelezhetetlen, viszont az Egyesült Államok figyelme elsődlegesen a Kínai Népköztársaság miatt terelődött erre a régióra. Az USA 2010 után kezdett el figyelni az indo-csendes-óceáni térségre, amikor is Kína egyre erőteljesebb gazdasági és politikai felemelkedését egy lehetséges veszélyfaktornak minősítette. Az első Trump-adminisztráció idején ez pedig méginkább felerősödött, ugyanis Trump elnök nemcsak, hogy bírálta Kínát, de a 2018-as Nemzeti Védelmi Stratégiában Pekinget egy „stratégiai vetélytársnak” nevezte, akinek „célja az indo-csendes-óceáni térség regionális hegemóniájának megszerzése a közeljövőben és az Egyesült Államok kiszorítása”.  Biden elnöksége alatt is folytatódott a Kínát érintő kritika, hiszen több stratégiai dokumentumban is úgy jelent meg, mint az USA legjelentősebb geopolitikai kihívása.

Habár ezek csak az Egyesült Államok viszonyát jellemzik Pekinggel szemben, viszont a NATO is hasonlóan ítélte meg a helyzetet. 2019-ben az összes NATO szövetséges egyetértett abban, hogy Kína növekvő befolyása kihívást jelenthet, amelyet a londoni deklarációban rögzítettek. A 2021-es brüsszeli csúcson a NATO a nemzetközi rend egy szisztematikus kihívásaként nevezi meg, míg a 2022-es Strategic Concept nevű dokumentum pedig leírja, hogy „a Kínai Népköztársaság (Kína) kinyilvánított törekvései és kényszerítő politikája kihívást jelent érdekeinknek, biztonságunknak és értékeinknek.” Továbbá a „hibrid és kiber műveletek, illetve a konfrontációs retorika és a dezinformáció megcélozza a szövetségeseket és árt a szövetség biztonságának” egyaránt. A 2023-as vilniusi, majd a 2024-es washingtoni NATO-csúcs alkalmával ezen problémák ismét előkerültek, sőt utóbbin már az orosz-ukrán háborúval is összekapcsolták, ugyanis Kína egy „elmélyülő stratégiai partnerséget” tart fenn Oroszországgal, valamint „egy meghatározó előmozdítója az Ukrajna elleni orosz háborúnak”. Összességében jól látható, miként vált egy egyre meghatározóbb fenyegetéssé az USA mellett a NATO szemében is a Kínai Népköztársaság, egyben az is, hogy az Egyesült Államoknak milyen meghatározó szerepe is van a NATO működésében.

A szövetség közvetlen szomszédságában zajló háború miatt természetesen kiéleződik a NATO figyelme az Orosz Föderációra, arra az országra vagy utódállamra, amely egyben a szervezet létrejöttének egyik alapvető oka volt. Oroszország ma a NATO biztonságát leginkább fenyegető tényező, mind konvencionális, hibrid és kibereszközök által, aki „megsértette azokat a normákat és elveket, amelyek hozzásegítettek egy stabil és kiszámítható európai biztonsági rendhez”. A jelenben tehát a NATO újra eredeti célját testesítheti meg, mégpedig, hogy védelmet nyújtson Európának Oroszországgal szemben.

A veszély viszont túlnyúlik Európa határain kívül is, hiszen a Kínával és Észak-Koreával fenntartott partnersége által a fenyegetése globális és interkontinentális szintűvé válik. A távol-keleti szereplők megjelenésével az indo-csendes-óceáni országok szerepe is felértékelődik: egyrészt ők is fenyegetve érzik biztonságukat, másrészt a NATO is aktívan keres partnereket a térségben. Ennek megfelelően az euroatlanti szövetség és az indopacifikus régió céljai számos ponton találkoznak.

 

A NATO és az IP4: az együttműködés formái és jövőbeli kilátások

Egy olyan komplex biztonsági környezet alakult ki mára, amelyben a NATO-nak szüksége van hasonlóan vélekedő és azonos értékrenddel rendelkező partnerekkel kapcsolatot teremteni és együttműködni azokkal. Ilyen partnernek számít az indo-csendes-óceáni térség négy olyan országa, amelyek nyitottak a szervezettel való kapcsolatra.

A 2022-es madridi NATO csúcson vettek részt először az ausztrál, új-zélandi, japán és dél-koreai vezetők, majd 2024-ben a védelmi miniszterek találkozóján is ott voltak már a képviselőik. A párbeszéd azokra a területekre és kérdésekre fókuszál, amelyek mindkét fél számára fontosak: az orosz-ukrán háború, az észak-koreai katonai csapatok megjelenése és a kínai-orosz stratégiai partnerség. Ezek azok a pontok, amelyekre aktuálisan kiemelkedő figyelmet kell szenteljenek, ugyanakkor az együttműködés már ezen problémák kialakulása előtt is létezett. A kooperáció szintje a kihívásoktól függően változik, biztosítva, hogy mind a NATO, mind az IP4 országai számára előnyös legyen.

Az IP4 elköteleződése a NATO „támogatásában” megmutatkozik azáltal, hogy katonai és gazdasági segítséget nyújt Ukrajnának, szankcionálja Oroszországot, valamint kezdeményezői különböző kapacitásnövelő programoknak. Ezenfelül viszont az együttműködési területeket egy bilaterálisan, közösen elfogadott partnerségi keretprogram határozza meg (Individually Tailored Partnership Programme – ITPP) 2023-tól (Ausztrália, Dél-Korea, Japán) és 2024-től (Új-Zéland) kezdődően. Ezt megelőzően az Egyedi Együttműködési és Partnerségi Program (Individual Partnership and Cooperation Programme – IPCP) keretein belül zajlott a kooperáció.

Az együttműködés különösen a kiberbiztonság, a dezinformáció elleni küzdelem, illetve a tudomány és technológia területére összpontosul. A NATO Tudományos és Technológiai tanácsának tagjai között találhatóak az IP4 országok közül Ausztrália, Dél-Korea és Japán is. Ausztrália esetében kiemelendő az energia-biztonság, míg Dél-Korea esetében a fegyverzet-ellenőrzés, terrorizmus-elleni küzdelem, valamint a biológiai, kémiai, radiológiai és nukleáris anyagok elleni védelem terén való együttműködés. Japánnal a kooperáció kiterjed a fegyverzet-ellenőrzés mellett a tengeri biztonságra, a humán segítségnyújtás és katasztrófaelhárításra, míg Új-Zélanddal az éghajlatváltozás és biztonság, valamint az új technológiák és információcsere területén működnek együtt.

A mértéke viszont ezeknek az együttműködéseknek országonként eltér, azok prioritásai és érdekei függvényében. Ausztrália és a NATO kapcsolatának prioritásai között szerepel a nemzetközi rend fenntartása, az interoperabilitás fokozása, a hibrid fenyegetések elleni küzdelem és az új technológiák fejlesztése. Ausztrália katonai képessége folyamatosan erősödik, a katonai célokra fordított kiadása is növekvő tendenciát mutat, illetve azt sem szabad elfelejteni, hogy az USA-val is egy igen előnyös kapcsolatot ápol. Egy a jövőben sokkal szorosabb Ausztrália-NATO együttműködés látható jelenleg, de ez függ az ausztrál belpolitikától és politikai akarattól is egyben.

Dél-Korea esetében a Yoon Suk Yeol elnöksége alatti nagymértékű elköteleződés a NATO és az indopacifikus térség iránt az új elnök megjelenésével bizonyos mértékben megkérdőjeleződik. Az új dél-koreai elnök, Lee Jae Myung bár a NATO főtitkárral folytatott beszélgetése során jelezte a mélyülő partnerséget a szövetséggel, ugyanakkor meg kell említeni, hogy Lee elnök egy rugalmas és pragmatikus külpolitikát folytat, és nagy figyelmet fordít a Kínával való kapcsolatra. Ezen tényező megjelenik a többi IP4 országnál is, hiszen figyelembe kell venniük a gazdasági és diplomáciai kapcsolatukat a régióban lévő Kínával. Japán ebből a szempontból viszont kérdéses. Dél-Koreát érintő további tényező, hogy jelentős fegyverbeszállító kelet-európai országokban, ami befolyásolhatja a NATO-val való kapcsolatát.

Ezzel ellentétben, Japán egyre szorosabb kapcsolatot fog ápolni a NATO-val feltehetően. Az októberben megválasztott új japán miniszterelnök, Sanae Takaichi ugyanis Mark Rutte NATO főtitkárral való telefonbeszélgetése során kijelentette, hogy „az euroatlanti és az indopacifikus térség biztonsága elválaszthatatlan”, valamint startégiailag fontosnak tartja a NATO és az IP4 együttműködését.

Új-Zélandot valószínűleg a legkevésbé érinti fenyegetés. Ennek következtében az együttműködési szintje feltehetően alacsonyabb lesz, mint a többi IP4 országé, ugyanakkor az elmúlt 2-3 évben az új-zélandi politika iránya változott. Egyfelől több figyelmet fordít az indopacifikus térségre, illetve folyamatosan közeledik olyan „tradicionális partnerekhez”, mint az USA vagy az Egyesült Királyság, amely által a NATO-val való együttműködés is erősödhet.

Az IP4 országainak bilaterális kapcsolata és együttműködési szintje jól érzékelhető, ugyanakkor további lehetőségek és javaslatok adottak, amelyek a NATO-val való kooperáció révén a jövőben megvalósíthatóak lehetnek. Beszélhetünk műveleti szinten végbemenő együttműködésről, amely keretében Japánnal és Dél-Koreával együttműködhetne az autonóm víz alatti rendszerek (autonomous underwater system, AUVs) fejlesztésében és fenntartásában, amelyek segíthetnek az orosz-kínai sarkvidéki nukleáris fenyegetések mérséklésében. A két ország fejlett a hajóépítés területén, illetve az ezen AUV-k mesterséges intelligenciával való működtetése és fejlesztése terén is, így ez elősegítené a NATO-val a kooperációt.

A kvantumtechnológia terülén való együttműködés is szóba jöhet, amely a védelmi technológiai fejlesztések közös alapjaként szolgálhat. Emellett beszélhetünk egy lehetséges intézményi szintű együttműködésről is, amely stratégiai eszmecseréket és párbeszédeket tenne lehetővé a NATO és az IP4-ek között. Ugyanakkor az interoperabilitás szempontjából a legfontosabb a védelmi ellátási láncok megerősítésének szükségessége lenne.

 

Törésvonalak és felmerülő problémák a partnerség elmélyítésében

Bár a NATO és az IP4 közötti kapcsolat és együttműködés elsősorban egy előnyökre épülő partnerség, megjelennek olyan tényezők, amelyek miatt az IP4 országai esetlegesen visszahúzódhatnak.

A júniusi, Hágában tartott NATO-csúcs alkalmával meghírdették, hogy a védelmi kiadásokat 2%-ról a GDP 5%-ára emelik. Ez egy olyan tényező, amely a NATO szövetségének nemcsak egy szimbóluma, de a tagállamok elkötelezettségét mutatja a szövetség felé, egyfajta „bizalompróba” is lehet. A megemelt védelmi költségvetés, amely elsődlegesen a szövetségeseket érinti, egyes IP4 vezetőkben felvetett olyan aggodalmakat, hogy Washington esetleg tőlük is elvárná egy szorosabb együttműködés következtében. Shigeru Ishiba, az akkori japán miniszterelnök feltehetően ezen aggodalom miatt nem jelent meg a hágai csúcson, amely meglepő lehet, hiszen a négy indopacifikus ország közül Japán az egyik legelhivatottabb a NATO-val való együttműködésre. Az ország hozzáállását azonban befolyásolhatja a vezetője, ahogy azt a fentiekben láthattuk.

Az IP4 dilemmája viszont nem csupán feltételezett anyagi terhek miatt erősödik. Az elsődlegesen európai térségben zajló kihívások és a fenyegetés súlyosbodása miatt az IP4 országok attól tarthatnak, hogy amennyiben túl közel állnak a NATO-hoz beleránthatják az európai problémákba és döntésekbe, amelyek „nincsenek a régióra szabva”. Ugyanakkor ha távol maradnak, akkor az csökkenti a befolyásukat. Tulajdonképpen strukturális különbségek vannak a NATO és az IP4 között, hiszen máshogyan értelmezik a biztonságot, mint olyat: míg a NATO-nak fontos a katonai erő, addig az indopacikus régió inkább egy vegyes megközelítést alkalmazna. Természetesen a térségen belül is lehetnek eltérések, hiszen Japán és Dél-Korea olyan ingatag környezetben helyezkedik el, ahol érdekük a startégiai rugalmasság.

 

Konklúzió

A jelen biztonsági környezet változása révén az Indopacifikus Négyek jelentősége egyre növekszik mind a regionális, mind a globális térben, amelynek következtében az utóbbi időben egy szorosabb kapcsolatot figyelhetünk meg a NATO és az Indo-csendes-óceáni térség között. Ugyan az együttműködésük szintjét befolyásolhatják bizonyos tényezők, például a vezetők külpolitikai prioritásai, a politikai akarat vagy a gazdasági érdekeik. Mégis a partnerség rendelkezik azzal a potenciállal, ami szükséges egy virágzó kooperáció alapjához, akár egy magasabb, intézményesített, fórum szintű, folytonos együttműködéshez.

Összességében, a NATO és az IP4 partnersége a közös érdekek és célok mentén tud elmélyülni, amely hozzájárulna az aktuális fenyegetések kezeléséhez, de akár a jövőbeli kihívásokra való felkészüléshez egyaránt.

Szerző: Simonffy-Kiss Anita

A A NATO és az Indopacifikus Négyek (IP4) stratégiai partnersége bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Ein starkes Erdbeben der Stärke 6,7 hat sich vor Japans nordöstlicher Küste ereignet. Die Behörden haben eine Tsunami-Warnung für das Gebiet nördlich von Fukushima ausgerufen, wo es 2011 nach einem Megabeben zur Nuklearkatastrophe kam

Gefechte mit Kambodscha und Neuwahlen: Thai-Premier Anutin setzt auf politische Erneuerung. Er will die Macht des alten Establishments begrenzen und Reformkräften die Chance auf Regierungsführung geben. Thailand könnte, endlich, vor einem Wendepunkt stehen.

Lenz Hächler hat beim Riesenslalom in Beaver Creek nicht nur seine ersten Weltcuppunkte, sondern auch die Herzen von zwei Ski-Legenden gewonnen. Was zeigt der Zuger am Wochenende in Val d'Isère?

Nemo (26) gibt den ESC-Pokal aus Protest gegen Israels Teilnahme zurück. Die Aktion stösst in der ESC-Welt auf grosse Unterstützung, während viele Schweizer Prominente sich nicht äussern wollen.

Kommt es auf dem Bau noch zu einem Last-Minute-Deal? Die Gewerkschaften und der Baumeisterverband verhandeln am Freitag erneut über einen neuen Landesmantelvertrag. Bleibt eine Einigung aus, könnte es knüppeldick kommen.

Des habitants terrifiés affirment que des tirs d'artillerie lourde et des fusillades ont touché Uvira, la porte d'entrée du Burundi.

Selon le gouvernement, la mutinerie a été menée par un groupe, estimé entre 100 et 200 militaires, conduits par le commandant des forces spéciales de la Garde nationale, le lieutenant-colonel Pascal Tigri.

Written by Nikolina Šajn.

As the current rules on the EU common agricultural policy (CAP) are set to expire at the end of 2027, the European Commission is proposing new CAP rules that would apply during the next multiannual financial framework (MFF). The proposal is part of the Commission’s two-fold attempt to make the overall EU budget (i.e. the MFF) more flexible, with a smaller number of programmes and, at the same time, to take account of the criticism of the current CAP rules, which have been a target of farmer protests almost from the beginning of their application. According to the proposals, the CAP would no longer have a separate budget but would be integrated into the new national and regional partnerships (NRP) fund (‘NRPF’). The NRPF would include a ringfenced budget only for some CAP measures, while the remainder would have to be covered from the part of the fund that Member States would have to use for other areas, as well.

LEGISLATIVE PROPOSAL

2025/0241(COD) – Proposal for a regulation of the European Parliament and of the Council establishing the conditions for the implementation of the Union support to the Common Agriculture Policy for the period from 2028 to 2034 – COM(2025) 560, 16 July 2025.

NEXT STEPS IN THE EUROPEAN PARLIAMENT

For the latest developments in this legislative procedure, see the Legislative Train Schedule:

2025/0241(COD)

Read the complete briefing on ‘Regulation on the common agricultural policy for the period 2028 to 2034‘ in the Think Tank pages of the European Parliament.

Des patientes ayant pris des médicaments prescrits pour traiter des troubles moteurs, notamment le syndrome des jambes sans repos (SJSR), affirment que leurs médecins ne les ont pas averties des effets secondaires graves qui les ont conduites à adopter des comportements sexuels à risque.

Ungewöhnliche Baby-Namen sind sowohl bei Promis als auch allgemein hoch im Kurs. Als Inspiration dient oft auch das Wetter. Wir haben die schönsten Beispiele für euch gesammelt.

Eintracht-Frankfurt-Fans sorgen für einen Eklat beim Champions-League-Spiel in Barcelona. Einige Anhänger werfen Pyros und Getränke und zerstören eine Sicherheitsglaswand im neuen Camp Nou. Jetzt drohen happige Sanktionen.

The European Parliament’s communication campaign for the 2024 European elections has been awarded one of Europe’s major creative industry awards.

Source : © European Union, 2025 - EP

Written by Steven Blaakman.

Migration management is one of the European Union’s priorities. The geopolitical context has significantly changed, which has also affected the EU’s migration and asylum management. With the support of the EU, Member States need to be able to rapidly and effectively respond to developments in migratory flows. The European Commission has proposed significantly increasing EU funding for asylum and migration policies in the 2028-2034 multiannual financial framework.

The aim of the proposed regulation is to contribute to the efficient management of migration flows and asylum, including by providing support for the implementation, strengthening and development of the pact on migration and asylum, and the common system of temporary protection for displaced persons in the event of a mass influx.

LEGISLATIVE PROPOSAL

2025/0540(COD) – Proposal for a regulation of the European Parliament and of the Council establishing the Union support for asylum, migration and integration for the period from 2028 to 2034, COM(2025) 540, 16 July 2025

NEXT STEPS IN THE EUROPEAN PARLIAMENT

For the latest developments in this legislative procedure, see the Legislative Train Schedule: 2025/0540(COD)

Read the complete briefing on ‘Union support for asylum, migration and integration‘ in the Think Tank pages of the European Parliament.

Der russische Präsidentenberater Kirill Dmitrijew wettert erneut gegen Europa – und diesmal sogar gegen den ehemaligen US-Präsidenten Joe Biden. Europa solle jetzt auf «Papa Trump» hören.

Ein 60-jähriger Autofahrer stürzte in Tiefencastel GR einen Hang hinunter. Rettungskräfte bargen den Verletzten aus dem Wrack, bevor er ins Kantonsspital Graubünden geflogen wurde. Die Polizei untersucht die Unfallursache.

«Traumschiff»-Star Barbara Wussow hat in acht Wochen zehn Kilo abgenommen. Sie setzte auf puren Verzicht. Auch andere Stars sorgten zuletzt mit ihren Diäten für Aufsehen.