Biztonságpolitika.hu

Kik az ujgurok? Az ujgur népcsoport Kínában élő, muszlim vallású közösség, körülbelül 12 millió fős létszámmal. Ők a Hszincsiang-Ujgur Autonóm Terület lakói, bár a név sugallatával ellentétben itt sincsenek többségben, körülbelül felét adják a népességnek. Ez a kissé ellentmondásos helyzet a természetes folyamatok mellett a mindenkori kínai kormánynak köszönhetően alakult így: A han kínaiak (akik Kína népességének több, mint 90%-át adják) folyamatos betelepítésével el tudták érni, hogy az ujgurok kisebbségnek számítsanak még a saját területükön is.

Mindez annak ellenére alakult így, hogy a népcsoport körülbelül 1759 óta van jelen a térségben, a jelenlegi kínai államnak pedig 1949 óta része, 1955 óta autonóm tartományi rangban. A XIX-XX. század során három alkalommal is sikerült saját államot alapítaniuk Kelet-Turkesztán néven, ugyanakkor ezek nem voltak hosszú életű szerveződések.

A muszlim közösség ellen a kínai kormány az utóbbi években emberi jogokba ütköző módon lépett fel. Ide sorolható közel egymillió ujgur jogtalan fogvatartása – pusztán vallási, etnikai alapon- az úgynevezett “átnevelő” táborokban, illetve százezernél is többeket zártak közülük börtönbe. Gyakorlott metódus még a kényszermunka alkalmazása, a külvilág elől elzárt táborokban pedig nem ritka a szexuális bántalmazás sem.

A vallási szál

Napjainkban a vallási, illetve kulturális konfliktusok egyfajta “reneszánszukat” élik, az ilyen jellegű ellentétekből fakadó összetűzések a világ minden pontján megtalálhatóak. Miközben a világ egyre globalizáltabbá válik, a határok elmosódnak, a nemzetekre jellemző kulturális jegyek pedig gyakorlatilag megszűnnek létezni, a kisebb népcsoportok esetében ez a fajta identitásvesztés akár az egész közösség létének végét jelentheti, hiszen a többségi társadalomtól őket elválasztó jegyek hiányában nem beszélhetünk kisebbségi csoportról. Fontos elhatároló jegyek például a többségi társadalomtól eltérő nyelv, történelem, hagyományok, vallás vagy kulturális sajátosságok.

Az ujgurok az iszlám szunnita vonalát követik, és egy, a törökhöz hasonló nyelvet beszélnek. A 2017-es életbe léptetett “extrémizáció kifejezése elleni” törvény közvetetten ellenük irányul, mivel az abban foglaltak alapján szigorításokkal sújtották a tradicionális ruházatot, hajviseletet, illetve az iszlám által megkövetelt étkezési szokásokat is. A jogszabály értelmében ezernyi mecsetet romboltak le vagy alakítottak át más célokra, amellyel a vallásgyakorlás elsődleges, szakrális helyszíneit szentségtelenítették meg. A vallási jelentőséggel bíró helyszínek mintegy 50%-a sérült valamilyen módon, amelyek egy része komoly történelmi értékkel is bírt. Néhány helyen üresen álló telkek maradtak, máshol parkolót vagy utat építettek rá, míg a mezőgazdasági felhasználásra alkalmas területeken élelmiszertermelés zajlik. Ez a kínai kormány narratívája szerint a muszlimok biztonságát szolgálja, mivel a mecsetek és egyéb épületek nem voltak biztonságosak, így lerombolásuk, bezárásuk megvédi a hívőket egy esetleges katasztrófától.

 Az átnevelőtáborokban a vallási rituálék tiltottak, a halal étkezési előírásokat pedig a kínai kormány nem tartotta tiszteletben, sőt egyenesen ellenük cselekedett: a fogvatartottaknak húsételként disznót szolgáltak fel, amely fogyasztását a vallásuk alapvetően tiltja. Nem használhatják emellett a saját nyelvüket sem, kötelező a mandarin nyelv elsajátítása, mindemellett a Kínai Kommunista Párthoz és Hszi Csin-pinghez való imádkozás. A bebörtönzések gyakran ártalmatlan dolgokon alapulnak, például ujgur nyelvű e-könyvek letöltése miatt is szabhatnak ki büntetést. Bár Hszincsiang tartomány lakossága a teljes állam lakosságának alig 1,5%-át adja, 2017-ben egész Kínára vetítve itt történt a letartóztatások 21%-a. 

Alapjában véve ez a fajta megnehezítése, sőt ellehetetlenítése a vallásgyakorlásnak már önmagában súlyosan sérti az emberi jogokat, ugyanakkor a bevezetőben említett életellenes, szabadságkorlátozó cselekedetekkel együtt már a többi nagyhatalom figyelmét is felkeltette az események sorozata.

A nemzetközi közösség szerepe

Az átnevelő központok, valamint az erőszakos asszimilációs kísérletek a nemzetközi közösség figyelmét is Kínára terelték. 2019 júliusában huszonkét ország, köztük Japán és az Egyesült Királyság közös levélben sürgette Kínát a tömeges bezáratások és jogsértések felhagyásával, illetve felszólították Pekinget az ENSZ szakértők beengedésére. A kényszermunka elleni fellépés eszközeként pedig az Egyesült Királyság megtiltotta a Hszincsiangból érkező gyapot és paradicsom behozatalát az országba. Az Amerikai Egyesült Államok gazdasági szankciókat léptetett életbe a tartományból importált termékekre. A terület körülbelül 80%-át adja Kína teljes gyapottermelésének, ami az ország textiliparban betöltött szerepét tekintve igen jelentős mennyiség. A termelés az elmúlt években azonban főleg kényszermunkán alapszik, amelyért cserébe a munkások nem, vagy csak nagyon minimális mértékű fizetséget kapnak.

Az Európai Unió 2019-es állásfoglalásában kifejezte aggodalmát az elnyomott kisebbségeket illetően, valamint felszólította a kínai hatóságokat a jogsértő magatartás megszüntetésére. Az EU kiemelte, hogy Kína biztosítson szabad belépést a Hszincsiang-Ujgur Autonóm Területre a független média képviselői és a nemzetközi megfigyelők számára, többek között idesorolva az ENSZ emberi jogi főbiztosát. A nyilatkozatban megjelennek az ellátási láncokat érintő kérdések is, úgy mint a nemzetközi vállalatok elsődleges nyersanyagforrásával kapcsolatos kételyek, a fent említett kényszermunkával való összefüggésben.

Diplomáciai szempontból Biden amerikai elnök megemlítette, hogy a 2022-es Pekingi Téli Olimpián való részvétel bojkottálását fontolgatja, így tiltakozva az ország területén zajló kisebbségellenes cselekedetekkel szemben.

Az Ujgur Világkongresszus, amely a népcsoport diaszpórájában élőket tömöríti azonban nem elégedett az eddig tett lépésekkel. Az idén november 11 és 14 között tartott gyűlésükön csalódottságukat fejezték ki azt illetően, hogy a nemzetközi közösség nem tesz eleget a Kínában fogvatartott ujgurok megsegítésére, valamint nem hoznak elég szigorú szankciókat az ázsiai államot illetően. Az eddig született elítélő nyilatkozatok tartalmát a Kongresszus nem tartja egyenlőnek a népcsoportot ért atrocitások mértékével, főleg, hogy az említett jogsértések már négy éve változatlanul fennállnak. A találkozón említésre került, hogy Kína a fennhatósága alatt élő ujgurok mellett a külföldön élő személyeket is igyekszik feltérképezni, adott esetben a Kínában fogvatartott szeretteikkel zsarolva őket, ha fel mernek szólalni a kisebbséget érintő intézkedések ellen. Ennek kapcsán megemlítendő Tádzsikisztán, mely ország engedélyt adott a kínai hatóság számára a területén élő ujgurok felkutatására és Kínába való deportálására, ennek köszönhetően az ujgurok lélekszáma 85%-kal csökkent a közép-ázsiai államban.

Emellett a Kínával való kereskedelmi háború, a nagyhatalmi rivalizálás erősödése is hatott a nyugati reakciókra, ebből fakadóan tehát bár egybeesik a táborok nyitása a kapcsolatok romlásával, de valószínűsíthető, hogy ha nem lenne kapcsolatromlás, a felzúdulás sem lenne ekkora. 

Genocídium az ujgurok ellen

A genocídium, azaz népirtás “különböző cselekedetek összehangolása, mely arra irányul, hogy elpusztítsa egyes népcsoportok alapvető létfeltételeit, végső célja pedig, hogy magukat a népcsoportokat semmisítse meg”. A népirtás megelőzéséről és büntetéséről szóló egyezmény 1948-ban látott napvilágot, reagálva a második világháború alatt tapasztalt bűnökre, amelyek korábban nem látott mértékben jelentek meg. Ez az egyezmény felsorolta azokat a cselekedeteket, amelyek a dokumentum értelmében népirtásnak minősülnek, úgy mint például a csoport tagjainak megölése, a születések megakadályozása, a gyermekek csoporttól való erőszakos elszakítása, a csoport tagjainak okozott fizikai vagy mentális sérelmek. Ezt az egyezményt Kína 1949-ben aláírta, majd 1983-ban ratifikálta, ezáltal önmagára kötelezőnek ismerte el, ebből következően nemzetközi jogi szempontból felelős a területén zajló eseményekért. Ez a felelősség független attól, hogy a jogsértések a kínai kormány szándékával összhangban történtek – e, mivel alapvetően a területén folyó atrocitásokért minden szuverén állam felelős.

Az elmúlt években az USA egyértelműen kinyilatkoztatta, hogy a kínai kormány genocídiumot, azaz népirtást hajt végre a Kínában élő ujgur közösség, valamint más, kisebb muszlim népcsoportok ellen. Bár az elnyomás évtizedek óta jelen van, 2017 óta eszkalálódott olyan mértékben a helyzet, ami mellett már az amerikai kormány sem mehet el szó nélkül. Az átnevelőtáborok túlélői beszámoltak többek között bántalmazásról, étel- és alvásmegvonásról, valamint a nők számára kötelezően előírt fogamzásgátlásról, illetve sterilizációról. Utóbbi az egyértelmű népességcsökkentő okok mellett részben magában foglalja az alsóbbrendűnek tartott népcsoport teljes lelki megtörését, amely csoportot fennmaradása egyetlen biztos zálogától fosztanak meg ezáltal. Kína tagadja az ellene felhozott jogsértéseket, a kommunista ország narratívája szerint a táborok mindössze a vallási extrémizmus és a terrorizmus elleni prevenció helyszíneiként szolgálnak.

A születésszabályozás korábban “puhább” módon zajlott – 2017-ig a kevesebb gyermeket vállaló ujgur családokat pénzbeli kompenzáció illette meg. Miközben azonban a kínai egygyermekes politika lezárult, és az állam területén visszaesett a nőkön végzett sterilizációs beavatkozások száma, a reprodukciót visszaszorító műtétek mennyisége az ujgurokat érintőleg nőtt, annak ellenére, hogy a népcsoport vallási szemszögből is ellenzi az ilyen jellegű drasztikus, természetellenes operációkat. 2019-ben már a nők 80%-át érintette a visszafordíthatatlan művi beavatkozás, vagy valamiféle beültetett fogamzásgátlási eszköz alkalmazása. Amennyiben nem egyeztek bele, a kínai hatóságok börtönbüntetéssel sújtották őket. Mindezen intézkedések már láttatják is a közvetlen hatásukat: 2012 és 2018 között Hotan megyében (Hszincsiang tartomány egyik területén) 70.8%-os zuhanás érzékelhető a születések számában.

Ezeken a dimenziókon túl még számos egyéb pontban is felfedezhetőek a genocídium jegyei, például a kínai kormány ujgur vallási és kulturális vezetők, valamint értelmiségiek ellen irányuló támadásaiban. Mivel a csoportidentitásban igen fontos szerepet töltenek be a közösséget összefogó vezető személyek, az ő erőszakos eltávolításuk felgyorsítja a kulturális gyökerektől való elszakadást. A születésszabályozás közvetett hatásaival együttesen pedig a teljes népcsoport léte kerülhet veszélybe, hiszen az elöregedő társadalom nem képes a fiataljai számára fenntartani a kulturális örökséget. Mivel az ujgur írók munkáit a kínai kormány igyekszik minél nagyobb mértékben megsemmisíteni, ezért félő, hogy pár éven belül már csak a szájhagyomány útján terjedhetnek a hagyományok, a nyelv és a történelmi ismeretek a közösségben.

Megfigyelés a modern kor eszközeivel

2016 óta a kínai állam már a technológia nyújtotta lehetőségeket is kihasználja az ujgur népcsoporttal szemben, úgy mint a biometrikai adatok gyűjtését, illetve egyéb digitális megfigyelőeszközök alkalmazását. 2016 és 2017 között a kormányzat mintegy 36 millió mintát gyűjtött be, köztük ujjlenyomatokat, arcszkenneléseket, retinaszkenneléseket, DNS-t és vérmintákat, miközben a biztonsági ellenőrzőpontokat, az okostelefonokat és a wifi hálózatokat figyelve képes nyomon követni a mintát adó személyek mozgását. Ezen terület szabályozása a nemzetközi jog számára jelenleg még igen komoly feladat, nem sikerült még az államoknak konszenzusra jutniuk azügyben, mekkora mozgástere van egy országnak a megfigyelés, illetve az ilyen típusú adatgyűjtés terén. Kína ezt a kiskaput kihasználva gyakorlatilag szabadon gazdálkodhat a megszerzett információval. A nagyvárosokban számos kamerával figyelik meg a lakosságot, ezáltal ellehetetlenítve azt is, hogy újságírók hiteles információkat tudjanak szerezni, hiszen a riport elkészítésével a letartóztatást kockáztatják. Ugyanakkor egyrészt a táborokból sikeresen elszökött fogvatartottak, illetve a hosszabb ideje diaszpórában élők beszámolói elég pontos képet festenek a mindenkori helyzetről, alkalmanként pedig képek, valamint videók is nyilvánosságra kerülnek. 2019-ben véletlenül maga a kínai állam szivárogtatott ki mintegy 400 fontos dokumentumot, amelyek egyértelműen bizonyítják, hogyan igyekszik Kína elnyomni a területén élő kisebbségeket. Ezzel egészen újszerű helyzet állt elő, hiszen a legtöbb esetben nem állnak rendelkezésre a jogsértő állam által készített belső feljegyzések, amelyekre például egy büntetőeljárás során hivatkozni lehetne.

Kína álláspontja

Kína természetesen tagadja az ellene felhozott vádakat, minden általa bevezetett intézkedést a vallási extrémizmus és a terrorizmus elleni prevenciós lépésként ismer el. Ezzel együtt a kormány narratívája szerint a kisebbségek számára nyitva állnak a lehetőségek a munkavállalásra, és a gazdasági fejlődéshez való hozzájárulásra. Az átnevelőtáborokban az ország álláspontja szerint valójában segítségnyújtás zajlik, hiszen a gazdasági nagyhatalom nem engedheti meg magának, hogy területén jövőképpel nem rendelkező, újratermelődő szegénységi spirálban élő személyek lakjanak, ezért véleményük szerint a hozott intézkedések a megélhetéshez nyújtanak támogatást, a terrorizmus elleni harc csak egy mellékvágány.

A régió ugyanakkor geopolitikai és gazdasági szempontból kiemelt jelentőséggel bír, nagy kiterjedésű olajmezőkkel, valamint a már említett gyapottermeléshez megfelelő földrajzi adottságokkal rendelkezik. Ez a szempont, bár nem jelenik meg a hivatalos állami narratívában, a vallási ellentétek mellett megmagyarázhatja Kína fokozott érdeklődését a terület iránt.

Összegzés, konklúzió

A kínai kormány az elmúlt években az emberi jogokat súlyosan sértő intézkedéseket vezetett be a területén élő ujgur népcsoport ellen, amely intézkedések gyakorlati és jogi szemmel nézve is népirtásnak minősülnek, céljuk a muszlim vallású közösség felszámolása. Ezen cselekedeteket látva a nemzetközi közösség több tagja is felszólalt, illetve közös dokumentumban foglalt állást, elítélve az ujgurok szisztematikus ellehetetlenítését. Jelenleg még nincsen továbblépés az ügyben, a jövő kérdése, hogy a nagyhatalmak vagy az ENSZ képesek- e kivetni Kínára olyan jellegű szankciókat, amelyek már ténylegesen nyomást tudnak gyakorolni az ázsiai államra. Bár a Kongresszus határozott és gyors fellépést követel a világ országaitól, a jelenlegi gazdasági helyzetben erre aligha lesz lehetőség. Kína gazdaságán alapszik számos állam ellátottsága, ha ezek a termelési láncok akár csak ideiglenesen is megszűnnek működni, az súlyos problémákat okozhat a gyártásban. Ezt megfordítva egyedül az import – vagyis a Kínán kívüli országok szempontjából az export – útján lehet fogást találni a gazdasági nagyhatalmon, hiszen 2020-ban legfontosabb kereskedelmi partnerei az ASEAN és az EU voltak, utóbbi önmagában 85%-át adta a behozatalnak. Mivel az Unió eszméivel élesen ellentétben áll az ujgurok elleni népirtás, talán az exportot szabályozó intézkedések útján lenne képes hathatós és számára is értékelhető eredményt elérni a kérdésben.

Felhasznált irodalom:

Bozzay Zoltán: Népirtások a XX. században, Scolar Kiadó, 2019, 12. oldal

 

Címlapkép: Táncoló párok Hszincsiang tartományban
Akszu, 2021. április 21.
Párok táncolnak az északnyugat-kínai Hszincsiang-Ujgur Autonóm Területen lévõ Akszuban 2021. április 20-án, egy külföldi újságíróknak szervezett kormányzati rendezvényen. A fõként mezõgazdaságból élõ Akszu prefektúrában 36 etnikai csoport él, de a teljes népesség több mint 80 százalékát muszlim ujgurok teszik ki. Emberi jogi csoportok szerint a kínai hatóságok emberiesség elleni bûncselekményeket követnek el az ujgurok és más muzulmán kisebbségek tagjai ellen.
Forrás: MTI/EPA/Vu Hong

A Kína és az ujgurok – a modernkori népirtás példája bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Instagram, Twitter, Facebook, like, „taggelés”… manapság ezek olyan fogalmak és szavak, amelyek a mindennapjaink részévé váltak. A közösségi média platformjai megkerülhetetlen részévé váltak az életünknek. Akárcsak mi, egyszerű civil emberek, úgy a politikai szervezetek, különböző cégek és vállalatok, valamint a katonai-, rendőri- és nemzetbiztonsági szolgálatok is rendszerint alkalmazzák az oldalakat a céljaik elérése érdekében.

2010 óta számos olyan esemény történt az életünkben, ahol szintén jelen voltak a különböző média platformok és jelentősen befolyásolták a történteket: Donald Trump 2016-os elnöki kampánya, 2019-es orosz szuverén törvény, a Cambridge Analytica botrány vagy a Brexit. Vajon tényleg feltehetjük magunkban azt a kérdést, hogy a social media platformok egy új hadszínteret teremtenek? Egyes kutatók és szakértők szerint jelenleg már a negyedik, illetve az ötödik generációs hadviselés korszakát éljük.  Az elemzők széles körűen egyetértenek abban, hogy manapság a különféle kihívások (kockázatok, fenyegetések, veszélyek) számos új, modern formában öltenek testet: a szembeálló felek által alkalmazott eszközök és technológiák tárháza pedig szinte kiapadhatatlan, egyre bővül és színesedik. A közösségi média platformok egyik legmeghatározóbb része a felhasználói tartalom előállítása, amelyre az okos eszközökön telepített applikációk is képesek. Ezeken az oldalakon mi is felhasználókká válunk. Érdekes és egyben ijesztő is, hogy egy internetes oldal mi mindent képes kideríteni a felhasználójáról. 2020-ban jelent meg egy tanulmány a  Zhenhua Dataról kínai vállalatról, amely körülbelül 2,4 millió nyugati állampolgár személyes információt és adatait tárolta egy adatbázisban. A leginkább érintett személyek politikusok, katonai – és vallási vezetők, illetve a királyi család tagjai voltak. A tárolt adatbázisban olyan létfontosságú információkat tároltak, mint például a születési dátum, lakcím és kapcsolati státusz, rokonság, politikai kapcsolatok, bankszámlák, álláspályázatok, nyilvántartások. Egyelőre nem derült ki, hogy milyen szempontok alapján történt a nevek és azokhoz kapcsolódó adatok begyűjtése, illetve milyen célokra szerették volna az összegyűjtött információkat felhasználni. A fent említett eset is igazolja, az emberek óvatlanul is adnak ki személyes információkat magukról, a részinformációk pedig ahhoz vezetnek, hogy végül teljes képet kaphatunk egy adott személyről. 

A digitális hadszíntér szorosan összefügg a lélektani hadviseléssel is, hiszen a közösségi média azonnal nagy, széles közönséghez szól. A social media platformok segítségével a nehezen hozzáférhető személyeket, csoportokat is el lehet érni a technológia magas szintű behatolási szintjének köszönhetően, illetve a közösségi média oldalakon a kommunikáció egy időbeli síkban történik. A kiadott információk könnyen módosíthatóak és megváltoztathatóak a számítógépes tartományban a célközönség megszólítása, elérése érdekében. Az oldalakon használt rugalmas és meggyőző technológiák interaktívak, lehetővé teszik a támadói számára, hogy a dinamikus helyzetekhez igazítsa a műveleteket. Természetesen ezen média felületek kezelése sokkal költséghatékonyabb és olykor sokkal hatékonyabb terjesztési eszköz is. Természetesen az előnyök mellett hátrányokkal is rendelkezik: a célközönséget online is el kell érni, a platformok által közzétett üzeneteknek sokkal jobban kell vonzaniuk a célközönséget, mint a legtöbb más médiumban: ehhez nagy erőfeszítésekre van szükség a kezdeményezők részéről. Nem csak a lélektani hadviselés esetében jelent kulcsfontosságú szerepet, hanem a  civil- katonai együttműködés  szempontjából is jelentős szerepet tölthet be a közösségi média, mivel a nem háborús katonai feladatok ellátása esetében a civil környezet hatással van a katonai műveletek elvégzésére és a platformok megfelelő használata segíthet növelni az együttműködést a civil környezet és a katonai erők között, előmozdítva egy-egy konfliktus békés lezárását, béke fenntartása és segíthet kialakítani egy civil, békés környezetet.

 

Címlapkép: HAUGEN, Frances
Washington, 2021. október 5.
Frances Haugen, a Facebook amerikai internetes közösségi portál volt termékmenedzsere a szenátus kereskedelmi, tudományos és közlekedési bizottságának meghallgatásán az amerikai törvényhozás washingtoni épületében, a Capitoliumban 2021. október 5-én. Az elõzõ hetekben Haugen olyan belsõ dokumentumokkal látta el az amerikai sajtót, amelyek állítása szerint bizonyítják, hogy az amerikai cég tisztában van a termékei által okozott károkkal.
Forrás: MTI/EPA/Getty Images pool/Drew Angerer

 

A A közösségi média mint legújabb hadszíntér bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Bevezető gondolatok A 21. század folyamatosan változó biztonsági környezeti változása olyan jól ismert fogalmakkal fémjelzett, mint a globális felmelegedés, az energiaválság, az országok politikai, gazdasági és pénzügyi instabilitása, a terrorizmus és a migráció. Az említett szavakat megvizsgálva egyértelműen kirajzolódik a tendencia, miszerint egyfajta paradigmaváltás ment végbe a világ konfliktusaiban: a határokon átívelő – gyakran geopolitikai, etnikai vagy vallási típusú elemekre, problémákra helyeződik a hangsúly. 

A változás oka, hogy a bipoláris világrend megszűnésével ugyan a nukleáris háború veszélye eltűnt, a világ mégsem lett – a várttal ellentétben – biztonságosabb. A szuperhatalmak küzdelmének megszűnésének és ezzel párhuzamosan a stabilitás hiányának köszönhetően számos addig elfojtott ellentét tört a felszínre. A kiújuló etnikai, ideológiai, nemzetiségi, területi vagy vallási alapú feszültségek alapvetően veszélyeztetni kezdték egy-egy régió biztonságát, jelentős erőfeszítésekre késztették a nemzetközi szervezeteket a konfliktusok megelőzése, a kialakuló feszültséggócok, válságok kezelése, a béke helyreállítása, fenntartása területén. Ennek köszönhetően a biztonsági katonai dimenziója az 1990-es évek során folyamatosan egyre inkább háttérbe szorult és átvette helyét a már említett gazdasági, a politikai majd a társadalmi szegmens, ezzel új biztonsági kihívások alapját képezve. 

A korábban említetteknek megfelelően a konfliktusok elsődleges kiváltó okai között szerepel az egyes régiók vagy országok politikai, gazdasági és pénzügyi instabilitása, valamint az ezekből is táplálkozó terrorszervezetek terjedése, nacionalizmus és a radikális vallási irányzatok fokozott térnyerése. Annak ellenére, hogy a történelem során volt precedens arra, hogy a vallás megjelenése kifejezetten kedélyjavítóan és csillapítóan hatott bizonyos régiók konfliktusaira, sajnos jelenkorunk másról tesz tanúbizonyságot: az egyes vallásokat gyakorlók élete és biztonsága fenyegetve van. Példaként hozhatók fel akár az elmúlt években a kereszténység elleni különböző iszlamista szervezetek által elkövetett terrorcselekmények, akár a jelen elemzés témáját képező iszlamofóbia jelensége. Ez utóbbi manapság már futótűzként terjed Európa országaiban köszönhetően a 2010-es évek közepén a terrorcselekményekkel fémjelzett időszaknak.

A téma aktualitását abban látom, hogy manapság a terrorszervezetek a vallást felhasználva igyekeznek legitimizálni ideológiai alapú tevékenységüket. Ugyanakkor egyre gyakoribb, hogy az európai országokban – az emberi természetből és az egyéni biztonságpercepció szubjektivitásából fakadóan – negatív, sőt kifejezetten agresszív megkülönböztetésben részesítik az iszlám hitet követő személyeket. Így a keresztény hit elleni agresszív iszlám támadások mellett, egyúttal egy ellenfolyamat is megfigyelhető: az iszlamofóbia, amely társadalombiztonsági tekintetben éppolyan káros vallási alapú konfliktus. Így az elemzés rendeltetéseként az alábbi gondolati szálon elindulva azt jelöltem ki, hogy tisztázza az iszlamofóbia fogalmát, általános képet adjon arról, miként látják egymást a muszlimok és a nem muszlimok és összegezze európai szemszögből a „felek” szembenállásának legfontosabb okait.

Az iszlamofóbia fogalma és megjelenésének gyökerei az európai társadalmakban

A téma további mélyebb értelmezéséhez elengedhetetlen az iszlamofóbia fogalmának tisztázása és európai megjelenésének elemzése. Ez előbbihez az elemzés munkadefiníciójaként az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának 46. ülésszakán használt meghatározást alkalmaztam, amely szerint „Az iszlamofóbia a muszlimok vagy nem muszlim egyénektől való félelem, irántuk érzett előítélet és gyűlölet, amely a muszlim és a nem muszlim, de azonos etnikai hovatartozású személyeket érintő fenyegetésekben, zaklatásban, visszaélésekben, megfélemlítésben manifesztálódik mind az online, mind az offline világban.” Röviden összefoglalva tehát mint az iszlám vallástól és híveitől való félelmet jelenti, amely további passzív vagy aktív iszlámellenes reakciókat is kiválthat, azok táptalajaként szolgálhat.

Az elmúlt években egyre többször olvashatunk az újságban vagy hallhatunk a televízióban, rádióban a fogalommeghatározás utolsó szakaszában megjelölt „passzív vagy aktív iszlámellenes reakciók” mintapéldájaként szolgáló eseményekről. Itt hozható fel példaként akár a 2019. márciusi új-zélandi muszlimellenes terrortámadás vagy a 2015-ös marseilles-i antiterrorista és antiszemita eseménysorozat. A 2014 óta Európa országaiban -különös tekintettel Nagy-Britanniára, Németországra, Franciaországra- a muszlimellenes cselekmények száma folyamatosan és exponenciálisan növekszik. Ennek oka, hogy – tévesen – a társadalom nagy része az iszlamofóbia kifejezést gyakran használja azon társadalmi szemléletre, amely szerint minden muzulmán vallású személy veszélyt jelent a keresztény társadalmakra, mert általánosan egy egységes, kollektív hitelveket valló néptömeg részének tekinthetők. Így nem kerülnek megkülönböztetésre a különböző felfogású iszlám kultúrákból származó, önálló kulturális identitással és egyedi vallási meggyőződéssel rendelkező egyének alkotta közösségek. 

Meglátásom szerint ezen téves társadalmi megítélés alapja az európai iszlamofóbia kialakulásának történelmi gyökerei között keresendő, valahol a török hódoltság és az Oszmán Birodalom erőszakos iszlámhitre való térítési szándékának időszakában.  Az abból a korból fennmaradt és azóta még inkább elmélyült társadalmi, vallási, etnikai különbözőségeket figyelembevéve – és a fent leírtakból kiindulva – az iszlamofóbia párhuzamba állítható az antiszemitizmussal, hiszen mindkettő jelenség a „fajok” és kultúrák szembenállását hirdeti.

Továbbá egyiktől sem idegen az összeesküvéselmélet sem: az iszlámellenes elméletek a muszlimokat „megszállóknak” aposztrofálják, akik tömeges bevándorlás és magas születési arány révén igyekeznek uralmuk alá vonni a Nyugatot, lerombolva ezzel hagyományos kultúráját és identitását. 

Az iszlamofóbia elképzelésének alapjai tehát a múltban gyökereznek, manapság azonban folyamatosan felerősítik hatását a – kollektív társadalmi biztonságérzetre újra és újra fenyegetést jelentő – szélsőséges, radikalista iszlám csoportok által elkövetett terrorcselekmények. A 2001. szeptember 11.-i események utáni időszakot olyan események fémjelzik, mint a nemzetközi sajtó homlokterébe kerülő 2004-es madridi vasúthálózat elleni támadás, a 2005-ös londoni robbantássorozat vagy a 2020-as bécsi merénylet. Az ilyen támadások hatására az európai társadalmakban félelem generálódott és mindez öngerjesztő módon fokozza a negatív diszkrimináció széles skálájának megjelenését megkülönböztetés nélkül minden muszlim hitűvel szemben.

Ugyanakkor a téma tárgyalása kapcsán fontosnak tartom megemlíteni az elmúlt két évtizedben Európát fokozottan érintő migrációsnyomást is. A jelenség hatására a muszlim és nem muszlim népesség között nem csak a fent említett történelmi, de szociális-kulturális, gazdasági és politikai eredetű törésvonalak jelentek meg, illetve mélyültek el. Ezek a különbözőségek pedig négy fő pont és tényező kiemelésével foglalhatók össze:

1. A muszlim migránsok alkotják a legnagyobb és leginkább az európai társadalmakba beintegrálódott nem európai népességet. Az idő múlásával – a kezdetben jobb megélhetésért és munkavállalási okokból érkezett és letelepedett muzulmánok – számos ország társadalmi átalakulásához vezettek, magas lélekszámukból fakadóan önálló kisközösségeket építettek ki, illetve szilárd és kiterjedt kapcsolati hálóra tettek szert magasabb társadalmi osztályok körében is. Így érve el megtűrt, szükséges, majd sok esetben már megkerülhetetlen pozíciót az országok társadalmában.
2. Az európai migránsok legszervezettebb csoportja: több alkalommal sikeresen szálltak szembe országok kormányzatával, kiharcolva ezzel többletjogokat, ellen álltak az asszimilációs és szegregációs törekvéseknek és minden kényszerítés, szabályrendszer mellett is képesek voltak megtartani identitásukat. Mi több újkeletű mozgalomként megjelent Nyugat-Európában a több generáció óta a kontinensen élő migránsok körében a „másodrendű állampolgárság” elleni fellépés igénye.
3. Sok esetben a muszlimok – legyen szó migránsokról vagy általában véve a mohamedán vallású személyekről – nem hajlandóak azon ország társadalmi, nyelvi, kulturális szokásaihoz alkalmazkodni vagy azokat tiszteletben tartani, amelyben élnek. Ez a fajta önkéntes elkülönülés, az ismeretlen szokásoktól való félelemmel párosulva pedig alapvető ellenszenvet ébreszt a keresztény lakosságban, újabb távolságtartást és szegregációt eredményezve. 
4. Nem utolsó sorban számos felmérés kimutatta, hogy míg az európai társadalmak nagyrészt elöregedő tendenciákat mutatnak és a lakosságszám folyamatosan csökken, addig a betelepülő muzulmán hitűek – elsősorban fiatalok – száma exponenciális növekszik.

Megállapításom szerint a felsoroltak külön-külön is jól jelzik az iszlám hívő kisebbségek pozícióját és helyzetét a mai Európában. Továbbá egyúttal arra is magyarázatot adnak, miért érzik a másvallásúak, elsősorban keresztény európai lakosság saját társadalmi biztonságuk fenyegetettségét. A soron következő alfejezetben az veszem górcső alá, hogy az Európai Unió néhány kiemelt tagállamában miként vélekednek egymásról a muszlim és nem muszlim hitűek. 

Miként vélekednek egymásról a muszlimok és a nem muszlimok napjaink Nyugat-Európájában ?

Az elmúlt évtizedben folyamatosan emelkedő tendencia figyelhető meg az Európai Unióban élő iszlámhitű lakosság arányának tekintetében. Ugyan nem állnak rendelkezésre pontos statisztikai adatok, de a számuk feltehetően 12 és 25 millió közé tehető, amely elsősorban Franciaország, Németország, illetve a nemrégiben az Unióból kilépő Nagy-Britannia területére koncentrálódik. A jelenség EU-t érintő hatásmechanizmusának megértéséhez azonban fontos tudni, hogy ez túlmutat a felvilágosodás utáni európai szekularizációra vonatkozó közhely tartalmán.

Az egyértelműen kijelenthető, – habár az uniós államok között erre nincs általános szabályozás – hogy a nyugat-európai országok tekintetében – a vallás és az állam hivatalos szétválasztása ellenére – a mai napig a közélet és politikai döntéshozatal szerves részét képezi a vallás. Mi több az elmúlt években megfigyelhető a „vallások reneszánsza”, amely folyamat keretében az egyes országokban az egyház közpolitikában játszott szerepe át -, és egyúttal ismét felértékelődött. Általános tendencia, hogy az iszlám vallással kapcsolatos problémák nem választhatóak el az adott országok „történelmi” vallásainak helyzetétől, illetve az állam és az egyház(ak), illetve vallás(ok) sajátos, az adott országra jellemző viszonyától. Ennek eredményeként pedig számos nyugat-európai ország nem részesíti egyenlő elbírálásban az összes vallást, különös tekintettel a muszlim hívőkre. 

A fent említettekből egyértelműen látszik, hogy iszlám és nem iszlámhívő lakosság között számos törésvonalról beszélhetünk: civilizációs – kulturális jellegű és – a csakugyan jelentős szerepet játszó – gazdasági – szociális – politikai törésvonalak egybeesnek, hatásaik egymást erősítik. Kiegészül mindez a kölcsönös általánosítások, az „ellenségkép” és a mássággal szembeni intolerancia jelenségeivel, amelyek nagymértékben hozzájárulnak a „másik fél” negatív megítéléséhez. További érdekesség, ami a statisztikai felmérésekből egyértelműen kiderült, hogy a muszlimok és nem muszlimok kapcsolata nem jó, ugyanakkor nem egyenlő mértékben ítélik meg egymást. Egyrészt általánosságban jobb a muszlimok körében a keresztények megítélése, mint fordítva. Példának okáért a nyugat-európai muszlimok ugyanakkor lényegesen pozitívabban vélekednek a keresztényekről, mint általában az iszlám világ országaiban. Másrészt viszont az európai muszlimok több negatív jellemvonást tulajdonítanak a keresztényeknek, mint a nem muszlimok a muszlimoknak. Azt ugyanakkor fontos hozzátenni, hogy a megítélés minden európai ország esetében egyéni, függően az ország ideológiai beállítottságától, történelmi múltjától, a muszlim lakosság hányadától, összetételétől és az iszlamista terrorcselekmények számától.

Az amerikai Pew Research Center komplex elemzést készített négy európai országban (Spanyolország, Franciaország, Nagy-Britannia, Németország) a muszlimok és nem muszlimok egymásról alkotott véleményéről az alapján, hogy hét – öt negatív (erőszakos, arrogáns, önző, kapzsi és erkölcstelen) és két pozitív (becsületes, nagylelkű) – megadott tulajdonságból miket rendelnek a „másik félhez”. A végeredmény, az úgynevezett  „vallási-kulturális negativitási index”, ahol „0” a legpozitívabb, „7” pedig a legnegatívabb érték. A felmérésből kiderült egyfelől az, hogy a két fél igen eltérően vélekedik a feltett kérdésekről. Másrészt az is egyértelművé vált, hogy általánosságban a nyugat-európai lakosság negatívabban ítéli meg az iszlámhitűeket, mint fordítva. Példaként a számomra legérdekesebb tényezőt kiemelve a legnagyobb eltérés a válaszok között az iszlám és a modern társadalom összeegyeztethetőségét illetően volt. A nem muszlim közösségek szerint nem kapcsolódhat össze a kettő, köszönhetően az erősödő iszlám identitást átható idejétmúlt szokásoknak és hagyományainak egy modern társadalomban való élethez szükséges attitűddel. Ezt a kérdést érintően egyedül Franciaország tekintetében nem voltak kiugróan magas eltérések a két megkérdezett csoport válaszai között, amely a korábban említett történelmi múltból – gyarmatbirodalom vallási összetételéből – fakadó magasabb tolerancia.

Záró gondolatok:

Zárásként Francia Fukuyama idevonatkozó gondolatát említem, amely szerint „Európa kudarca a muszlimok integrálása kapcsán ketyegő időzített bomba”, hiszen ennek nem megfelelő megvalósulása már eddig is a terrorizmus és az erőszak növekedéséhez vezetett, és miután még erőteljesebb reakciókat válthat ki egyes nativista és populista csoportok részéről, magát az európai demokráciát is veszélyeztetheti. A muszlim kisebbségek helyzetének tényleges megoldatlansága, az ezzel együttjáró említett szociális, gazdasági, politikai és kulturális problémák és feszültségek mellett bizonnyal az iszlamofóbia terjedésének és a szélsőséges muszlim- és idegenellenes pártok, szervezetek és csoportok erőteljes fellépésének és retorikájának elterjedéséhez jelentősen hozzájárult Európa-szerte.

Véleményem szerint az iszlamofóbia – mint a társadalmi biztonság tekintetében meghatározó probléma – terjedése számos tényező egymással párhuzamos és együttes hatásmechanizmusának eredményeként tartható számon, amelyben az alábbiak kiemelt szerepet játszanak:

1. az iszlamofóbia jelensége történelmi alapokon nyugszik Európában – gondoljunk akár a török hódoltsági időszakra -, amely nem determinálja és befolyásolja az egyes országok elveit, ideológiai beállítottságát és toleranciaküszöbét az adott témában, de egyfajta általános prekoncepciót alakított ki a lakosság tudatában;
2. az európai lakosság számára az iszlám hagyományainak felszínes vagy egyáltalán nem ismerete „aktiválja” az emberre általánosan jellemző „ismeretlentől való félelemérzetet”, így tovább erősítve a muszlimok szegregációját;
3. a 21. század első másfél évtizedét fémjelző – javarészt – radikális iszlamista szervezetek által elkövetett terrorcselekmények következményeként a nem muszlim lakosság mind egyéni, mind pedig kollektív tekintetben fenyegetve érzi testi épségét és életét, amely ellen természetes emberi reakcióként agresszív és elzárkózó tevékenységgel igyekszik védekezni;
4. némely esetben a terrorcselekmények nem kifejezetten a nem muszlim lakosságban való kártételt tűzték ki célul, sokkal inkább az iszlám különböző válfajai közötti harc gyakorlati manifesztálódásai;
5. köszönhetően az európai társadalmak elöregedő, míg az iszlám közösség folyamatosan növekvő lélekszámának, a nyugat-európai lakosság veszélyeztetve érzi anyaországa társadalmában többségi arányának fennmaradását
6. további nehezítő körülmény a manapság oly sokak által és gyakran „hiteles hírforrásként” használt közösségi médiafelületek figyelemfelkeltés céljából torzító hatása és gyakran szándékosan negatív narratívája. 

Az iszlamofóbia terjedésének csökkentése kifejezetten nehezen kivitelezhető, hiszen ahogy egységes kereszténység, úgy egységes iszlám vagy iszlám-felfogás sem létezik. Azaz az európai muszlimok – beleértve az egyes országokban élőket is – nem tekinthetők homogén csoportnak, nem képeznek monolit, egységes tömböt. Ellenkezőleg: rendkívül differenciáltak. Annak ellenére, hogy identitásukban erősödőben van az iszlám elem, etnikai-szektariánus, generációs, szocio-politikai különbségek mellett eltérő a befogadó társadalomhoz, a modernizációhoz, akkreditációjukhoz és magához a valláshoz való viszonyuk is. Éppen ezért nem dolgozható ki egy egységes – akár nemzetközi alapon megtervezett – szabályozás, amely minden iszlámhívő közösségre egyaránt maradéktalanul alkalmazható.

Ugyanakkor véleményem szerint – Francia Fukuyma nézeteivel egyetértve – a megoldást a muszlim és nem muszlim közösségek kapcsolatának javítására és ezzel párhuzamosan az iszlamofóbia terjedésének csökkentésére mégiscsak energikus lépéseket megtétele jelentené. Azonban a nem nyugati népesség egy közös liberális kultúrába történő integrációját országokra és a beintegrálandó csoportokra optimalizálva kell megtenni. Így a modern multikulturalizmuson túlmutató rendszerben lennének képesek a felek a másik kultúrájának megismerésére és így a hatékonyabb egymás mellett élésre.

Címlapkép: Gainutdin, Ravil
Moszkva, 2021. május 13.
Orosz hívõk a muzulmán szent böjti hónapot, a ramadánt lezáró íd al-fitr ünnep alkalmából reggeli imát végeznek a moszkvai nagymecsetben 2021. május 13-án.
Forrás: MTI/EPA/Makszim Sipenkov

A Az iszlamofóbia jelensége és hatása – A muszlim és nem muszlim közösségek egymás iránti megítélése bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A világ vezető gazdaságait tömörítő G20 idén is megtartotta az éves csúcstalálkozóját. Az olasz elnökség olyan aktuális témákat készített elő tárgyalásra, mint a klímaváltozás kérdése, az energiaellátás zöldebbé tétele, az ellátási láncok biztonsága és a már állandósult témaként megjelenő koronavírus okozta gazdasági visszaesésből történő talpraállás. A kormányközi fórum már több évtizedes múltra tekint vissza, ez alatt az idő alatt sikerült olyan átfogó problémakörökre megfelelő választ adnia, mint a 2008-as világválság. Vajon még mindig rendelkezik valós eredményeket hozó képességekkel a G20 és sikerült-e ezeket korunk kihívásainak megoldása érdekében megfelelően alkalmaznia?  Történelmi kitekintő

Ahhoz, hogy megértsük a G20 működését, meg kell vizsgálni a G7 létrejöttét, amelyből kifejlődött a húsz országot felölelő kormányközi szervezet. Az 1970-es évek gazdasági megrázkódtatásai, mint  a Bretton Woods-i rendszer összeomlása és az olajválság, arra a következtetésre juttatták a világ vezető gazdasági hatalmait, hogy szükség van egy egyeztető fórumra, ahol az érdekeket és célokat megfelelő módon tudják harmonizálni. A kezdetben az Egyesült Államokat, Nagy Britanniát, Franciaországot, Japánt, a Német Szövetségi Köztársaságot, Franciaországot és Olaszországot magába foglaló csoport 1975-ben a Rambouillet-i találkozót követően kiadott egy 15 pontból álló nyilatkozatot, amely azonosította azokat az alapvető célokat, melyek mentén a részes országok együtt kívántak működni. Az itt megfogalmazott alapvető célok máig részét képezik a tárgyalások programpontjainak, ezek magukban foglalnak olyan kérdésköröket, mint az energiaellátás biztonsága, a nemzetközi monetáris rendszer stabilitása, munkanélküliség csökkentése, a vámok mértékének csökkentése és szabályozása. A későbbiek során ugyanezen területek továbbfejlesztését fedi le a G20 tevékenysége. Egy évvel később Kanada is csatlakozott a kezdeményezéshez, így valósult meg a ma ismert G7. Az Európai Közösségekkel az 1977-es londoni csúcson kezdődött meg az együttműködés, ettől kezdve az Európai Tanács és az Európa Bizottság elnöke is részt vett meghívott vendégként az egyeztetéseken. Az 1980-as években a Szovjetunió afganisztáni intervenciója és az Irak-Irán között kirobbant háború jelentette kihívások eredményeként a G7 tárgyköre kibővült a kül- és biztonságpolitikával. Ezt a tendenciát megfigyelhetjük a G20 országok esetében is, mivel ahogy a G7, úgy a húsztagú szerveződés is egyre inkább felismeri, hogy korunkban a gazdasági folyamatok zavartalan működését több területről is érhetik fenyegetések, ezeket a dimenziókat pedig nem lehet figyelmen kívül hagyni. 

Válságoktól övezve

A kezdeti időszakban a G7 megfelelően el tudta látni a globális gazdasági folyamatok koordinálását. Az 1990-es években azonban olyan kihívásokkal szembesültek a fórum országai, amelyeket nem voltak képesek kívülről önállóan kezelni. A G7 országok kevés hatással tudtak lenni a krízisekre azok kezdeti szakaszaiban, s az így keletkező negatív hatások sem kerülték el őket. 

Elsőként jelentkezett az 1994-es mexikói peso válság, avagy ismertebb nevén a Tequila válság. A válság azzal kezdődött, hogy a mexikói állam megszüntette a peso dollárhoz kötött árfolyamát, és lebegő árfolyamrendszerre tért át, kitéve valutáját a piaci viszonyoknak. Mivel az országba befolyó közvetlen külföldi tőkebefektetés nagy része G7 országokból érkezett- elsődlegesen Kanadából és az Egyesült Államokból- a leértékelődő peso miatt megnövekedett kockázat és növekvő veszteségek miatt szükségessé vált a beavatkozás. Az IMF, a Federal Reserve és a Bank of Canada biztosított külső pénzügyi támogatást, ezzel kisegítve Mexikót. A tőkebefektetések mellett Kanada és az USA érdekelt volt még az egyes mexikói kereskedelmi bankok által rendelkezésükre bocsájtott banki betétek kezelésében is, így többszörösen kitetté váltak a válság hatásainak. 

Az évtized másik nagy horderejű gazdasági megrendülése az 1997-es ázsiai pénzügyi válság volt. Ekkoriban a délkelet-ázsiai régió egy kifejezetten stabil és dinamikusan fejlődő térségnek számított. Az infláció mértéke 10% alatt volt, és az államadósság szintje is kezelhető szinten mozgott, néhol csökkent is. A nagymértékű növekedés főleg az erős export központú kereskedelemnek és a külföldről érkező befektetéseknek volt köszönhető, amelyhez szükséges volt a dollárhoz kötött árfolyam alkalmazása. A válság kiváltó okai többek között a nagy mennyiségű beáramló pénz miatt kialakuló buborék és a thai valuta, a bát lebegő árfolyamrendszerre való áttérése voltak. A bát 20%-os gyengülésének következtében a külföldi befektetők elkezdték kivonni befektetéseiket az országból, ezzel megingatva az ország gazdaságának egyik pillérét. A kialakuló pénzügyi pánik átterjedt a szomszédos országokra: Malajziára, a Fülöp-szigetekre és Dél-Koreára. A helyzetet az IMF által nyújtott több milliárd dolláros mentőcsomagoknak sikerült konszolidálni. 

Ahogy a korábbi mexikói válságban, a G7 országok itt is veszteségeket szenvedtek el, valamint a nemzetközi gazdasági rendszer is megrendült az olajárak megemelkedése miatt. A válság továbbá arra is rávilágított, hogy a fejlődő országok egyre nagyobb részét teszik ki a globális termelésnek. Ezek a feltörekvő gazdaságok pedig a bővülő külföldi befektetések és a kereskedelmi kapcsolataik szélesedése miatt bekerülnek a globalizáció vérkeringésébe, ezzel létrehozva egyfajta interdependeciát. A G7 ezt felismerve a bővítés útjára lépett. Egyértelmű volt, hogy a nemzetközi gazdasági tér meghatározóvá váló szereplőinek motivációit nem lehet külsőleg megismerni, vagy döntéseikre hatással lenni. Ennek hatására megszületett a döntés egy új informális egyeztető csoport létrehozásáról, amely a világ egyes régióiból a fejlett és iparosodott államokat gyűjti össze. 

1999 decemberében sor került az első találkozóra Berlinben. A tagok Argentína, Ausztrália, Brazília, Kína, India, Indonézia, Mexikó, Koreai Köztársaság, Oroszország, Szaúd-Arábia, a Dél-Afrikai Köztársaság és Törökország lettek, kiegészülve a meglévő G7 csoporttal és az Európai Uniót képviselő Tanács és Bizottság elnökökkel. Állandó meghívottként jelen vannak a nemzetközi szervezetek is, mint az ILO, a WTO, az ENSZ, a Világbank, az ASEAN, az Afrikai Unió, a NEPAD, egyedüli országként pedig Spanyolország. 

Működés és felépítés

A G20 fórumot általában évente rendezik meg, minden alkalommal más ország ad otthont a csúcstalálkozónak. Előfordulhatnak különleges esetek, mikor ad hoc kezdeményeznek gyűlést a világban zajló rendkívüli esemény vagy események hatására, ilyen volt például az idén október 12-én összehívott megbeszélés, amely az afganisztáni humanitárius helyzet megoldási lehetőségeit tárgyalta. Mivel a G20 csupán egy kormányközi egyeztető fórum, így nincsen állandó szervezete, sem titkársága, döntéseit konszenzusos alapon hozza. Mindig egy adott ország adja az elnökséget éves ciklusokban. Az Európai Uniós soros elnökséghez hasonlóan itt is működik a trojka rendszer, tehát a volt, aktuális és jövőbeli elnökség segíti egymás munkáját azért, hogy a felvállalt ügyek kapcsán kialakított tervek a maguk teljességében valósulhassanak meg. 

Eleinte a találkozók csak pénzügyminiszteri szinten zajlottak, a központi bankok elnökeinek részvételével. A 2008-as válság idején azonban George W. Bush a körülmények súlyára való tekintettel Washingtonba hívta a G20 országok állam- és kormányfőit, ez vált azóta az általános gyakorlattá, megtartva a miniszteri szintű egyeztetéseket. Ez utóbbi külön, a csúcsoktól függetlenül működik a fókuszterületek szempontjából releváns minisztériumok bevonásával. Ezeken a találkozókon az országok minisztériumai egyeztetnek a szakpolitikai kérdésekről, és kidolgozzák  javaslataikat, amelyeket majd az állam- és kormányfők hagynak jóvá és használják fel azt a közös álláspont kialakításához. Az aktuális agendát mindig az elnökséget betöltő ország állítja össze, amelyhez a már említett minisztériumok mellett az úgynevezett „Serpák” is segítséget nyújtanak. A Serpák az államfők személyes képviselői, akik különböző konferenciákon a megegyezések különböző változatait dolgozzák ki, ezzel meggyorsítva a tárgyalások menetét. Megnevezésük analógikus, utalva a nepáli népcsoportra, akik a Himalájára irányuló expedíciók segítőiként járulnak hozzá a csúcs eléréséhez.

Az évek során a döntéshozatal kibővült a hivatalos szakmai csoportok (official engagement groups) tanácsadói tevékenységével. Ezek a csoportok az egyes társadalmi aktorokat képviselik, így megtalálható gazdasági, civil, munkaügyi, tudományos és ifjúsági csoport is. Az utóbbi időszakban ez kibővült nők helyzetével és az urbanizációval foglalkozó szakmai csoportokkal. Ezek az elemek teljesen függetlenek a kormányoktól, és egy szélesebb szakmai kört vonnak be a döntéshozatalba, még ha csak tanácsadói jelleggel is. A felsorolt kategóriákba tartozó nem állami szereplők ténylegesen tudják befolyásolni a G20 által tárgyalt folyamatokat, így a velük való együttműködés hozzájárulhat a szervezet hatékonyabb működéséhez. 

Célok és a mögöttük rejlő tényleges súly

A G20 által megfogalmazott ambíciók sok esetben összecsengenek olyan más, hasonlóképpen gazdasági spektrumon belül mozgó szervezetek célkitűzéseivel, mint például az OECD. Így felmerül a kérdés, mi értelme is van a G7 és G20-hoz hasonló egyeztetéseknek. Mellettük szól, hogy bár nincsen kiépült szervezeti háttere vagy alapokmánya egyik formációnak sem, de éppen az informális jelleg teszi működőképessé, hiszen a keretek hiányában sokkal rugalmasabb reagálást tesz lehetővé. Erre jó példa a 2008-as válság, amikor megegyezés született a pénzügyi rendszer hosszútávú reformjáról és a kereskedelmi akadályok további lebontásáról a résztvevő országok között. A G20 súlyát támasztják alá azok az adatok is, hogy a benne foglalt államok a globális termelés 80%-át és a világ kereskedelmének 75 százalékát adják, mindezeken felül pedig a világ népességének kétharmada él az érintett országokban. A fórumon alkalom nyílik a multilaterális mellett a bilaterális találkozókra is, ezen felül pedig olyan, a nyugati politikai berendezkedés modelljétől eltérő országok is lehetőséget kapnak a másik féllel való egyeztetésre, amelyek vezetői és a nyugati országok képviselői ritkán találkoznának egymással az alkalmanként antagonisztikus ellentétek miatt. Ahogyan a G7-ek esetében is láthattuk, úgy a G20 is egyre inkább bővítette napirendi pontjainak körét és több, a nemzetközi békét és biztonságot is befolyásoló kérdés került előtérbe. Az elnökségek maguk is meghatároznak témákat, de előfordulnak olyan sürgető ügyek, amelyeket szintén a fórum tárgyal. Ilyen volt a 2017-es szíriai ideiglenes fegyverszünet feltételeinek és megkötésének a megvitatása és a 2008-as pénzügyi válság. Megfigyelhető, hogy vannak visszatérő kihívások, melyek kezelési módjáról szóló vita éveken át húzódhat. Az adóparadicsomok miatti bevételkiesés egy ilyen problémakör és már a 2017-es hamburgi csúcson is foglalkoztak vele. Az adóelkerülés jelenségére azonban az idei olaszországi csúcson adekvát választ tudtak adni a résztvevők, hiszen megegyezés született a 15%-os globális adóminimum bevezetéséről, ami főleg a nagy amerikai tech cégeket fogja érinteni, melyek kedvező adózási feltételeket kínáló helyszíneken hoztak létre irodákat. 

A római csúcs eredményei

Az olasz elnökség az idei megbeszélések középpontjába a gazdaságot és a COVID-19 járvány miatt állandósult egészségügyet helyezte. A kezdeti tervek alapján a tárgyalások során hangsúlyt kívántak fektetni a társadalmi reziliencia növelésére, amely magában foglalta a széleskörű információelérést, az oktatás magas színvonalának biztosítását és az egészségügyi ellátás biztonságát. Ezt a területet támogatnák szorosan a prosperációt megcélzó víziók, melyeknek a fő eszköze a magasabb szintű digitalizáció lenne. Az ehhez szükséges eszközök előállítása komoly externáliákkal jár, melyek miatt a digitalizáció akár ellentmondásos is lehet a gazdasági szférában meghatározott célokkal, mint a zöldebb és fenntarthatóbb fejlődés. A gazdasági elképzelések sorába illeszkedik még a koronavírus miatti gazdasági visszaesés elleni fellépés és az ehhez szükséges intézkedések. 

A klímaváltozással összefüggésben az a döntés született, hogy a 2015 párizsi egyezményben foglaltak alapján 1,5 fok körülire igyekeznek szorítani a globális felmelegedés mértékét. Az országok elkötelezték magukat, hogy megszüntetik a külföldön létesített szénerőművek építését, ez azonban nem vonatkozik a belföldi létesítmények létrehozására. A karbonsemlegesség ígérete itt is előkerült, aminek az elérését az évszázad közepére prognosztizálták. Ugyancsak döntöttek egy, a fejlődő országok részére nyújtandó támogatási csomagról, amely az előbb leírt célok elérésében segítené a nemzeteket. A klímával kapcsolatos döntések nem mutattak különösebb előrelépést. Mindegyik pont már korábban is deklarált és elfogadott vállalás. 

A találkozó egyik leglényegesebb eleme a 15%-os globális adóminimum, amelynek bevezetéséhez szükséges nemzetközi szabályok kialakításában a G20 munkacsoportok is részt vesznek, a kezdeményezés fő kivitelezőjének számító OECD-vel. A korábban 136 ország által támogatott kezdeményezés olyan vállalatok adóelkerülését akadályozhatja meg, mint az Amazon, a Google, a Facebook és az Apple. Ha a tényleges hazai kodifikáció megvalósul és egy működő jogi keretrendszert sikerült felállítani, úgy ez nagy előrelépés lesz az állam és az egyre inkább a kötelezettségek alól kibúvó és a társadalmi folyamatokat (egyes esetekben a rosszabb irányba) befolyásoló cégek közötti viszonyokban. A bevezetés határidejének 2023-at határozták meg. 

Előkerült az emelkedő energiaárak és az ellátási láncok biztonságának témaköre is. Mind Biden, mind pedig Macron arra kérte az olaj- és gáztermelő országokat, hogy növeljék a termelés mennyiségét, ezzel elegendő mennyiséget juttatva a piacra. A megnövekedett mennyiség által pedig harmonizálódnának az árak is. Vlagyimir Putin orosz elnök nem jelent meg a találkozón a koronavírus járványra hivatkozva, hasonlóan Hszi Csin-ping kínai elnökhöz. Mindketten videóközvetítésen keresztül követték a Rómában zajló egyeztetéseket. Az orosz álláspontot Alexander Novak orosz miniszterelnökhelyettes ismertette. A nyilatkozatban Novak kifejtette, hogy az európai energiahiányt könnyen enyhítené az Északi Áramlat 2 gázvezetéken keresztüli gáztranzit megkezdése. Az Egyesült Államok által ellenzett beruházás néhány eleme még jóváhagyásra vár. Európára kettős nyomás nehezedik. Egyfelől a szövetségi rendszerének vezető állama gyakorol politikai nyomást abból a célból, hogy visszaszorítsa az orosz befolyásgyakorlás minden egyes formáját, másfelől pedig az Oroszország felől érkező presszió a visszatartott gázszállítmányokkal. 

A kettő vagy egy kisebb csoportnyi országot bevonó mellékes egyeztetések az idei csúcson is megjelentek. Az Európai országok közül Nagy Britanniával, Franciaországgal és Németországgal tárgyalt Biden elnök az iráni atomalkuról. A felek egyetértettek abban, hogy Iránnak be kell szüntetnie a nukleáris programjának a JCPOA egyezményt megsértő elemeit és be kell engednie a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség megfigyelőit, ezzel bizonyítva eltökéltségét a tárgyalások újrakezdéséhez. Ali Bagheri iráni főtárgyaló korábban november végére ígérte a tárgyalóasztalhoz való visszatérést. Európa-USA viszonylatban egy másik eredmény is született az Európából érkező acél és alumíniumra vonatkozó vámok mértékének csökkentésével. A vámról szóló 232-es cikket még Trump elnöksége alatt fogadták el, aki ezzel kívánta megvédeni az országon belüli kohászatot. Az európai szövetségesek akkor büntetővámokkal válaszoltak a lépésre. Jelen egyezség szerint ezeket a vámokat európai részről eltörlik, az amerikai fél pedig biztosítja az európai acél túlnyomó részének vámmentességét. 

Egy új stratégiai partnerség kialakítása kezdődött el Emmanuel Macron és az indiai miniszterelnök Narendra Modi egyeztetésével. A partnerség célja az indai-csendes óceáni térségben meglévő francia jelenlét növelése kölcsönös érdekek mentén. Az erről szóló tárgyalássorozat a G20 találkozót követő hetekben indul el Párizsban. Hasonló szándékkal zajlott találkozó az indonéz és dél-koreai elnökkel. A háromoldalú biztonsági egyezmény, amely AUKUS néven vált ismertté azzal járt, hogy Franciaország elesett a 2016-ban Ausztráliával megkötött egyezménytől, aminek keretében 12 hagyományos tengeralattjáró készült volna a csendes-óceáni ország számára. Azáltal, hogy Franciaország elvesztette a közös kutatás-fejlesztés lehetőségét és a térségben meghatározó szerepének a technológiai transzferen keresztül történő megerősítését, szükségessé vált az új partnerek felkutatása. Mára tisztán látszik, hogy a gazdasági realitások és a világszinten meghatározó hatalmak stratégiái elsődleges prioritásként kezelik az ázsiai térséget. A külpolitikai erejének megőrzésére törekvő Franciaország nem engedheti meg, hogy kimaradjon Ázsia biztonsági környezetének formálásából és az ottani erőviszonyok alakításából, ez a szándék motiválhatja a közös érdekrendszer kialakítását az ázsiai G20 országokkal. 

Végkifejlet

Összességében a G20 működésével kapcsolatos kritikák, mint a transzparencia hiánya vagy a taggá válás ködös feltételei jogosnak tekinthetők, azonban a hatékonysága tagadhatatlan a kétoldalú egyeztetések tekintetében. A jelenlegi találkozó megtörte a közös cselekvésben beálló stagnálást a globális ügyek tekintetében, ami 2008 óta fennállt és megerősítette az állami pozíciókat a nemzetközi nagyvállalatokkal szemben az adóminimum iránti elköteleződéssel.  A klímavédelem kapcsán szinte teljesen a 2015-ös párizsi egyezményben foglaltak kerültek megerősítésre. Elgondolkodtató ennek fényében milyen új vállalásokat tesznek a Rómából a COP 26 ENSZ konferenciára utazó vezetők.

Az energiaellátás arculatának átformálása nehézkes, ezt mutatja a szénerőművekkel kapcsolatos döntés is, amely csak az egyes államokon kívüli területekre vonatkozik. Egyik fél sem meri közép- és hosszútávon kockáztatni a belső stabilitását az energiaszektor ilyen hirtelen reformjával, ameddig nem áll rendelkezésre megfelelő módszer a szénkivonás után hátramaradt kereslet teljes kielégítésére. Az olasz elnökség által napirendre vitt témák mind fontos és releváns kérdések taglaltak, de ezekre még nem sikerült átfogó megoldást találni a legtöbb esetben, hiszen összetett és nem felfüggeszthető folyamatokról van szó. Elég csak az ellátási láncokra gondolni, amik ellenállóképessége környezeti és helyi viszonyoktól is függ, amikre nem minden esetben van ráhatása a világ vezető gazdaságainak.

Címlapkép: DI MAIO, Luigi; BORRELL FONTELLES, Josep
Bari, 2021. június 29.
Luigi Di Maio olasz külügyminiszter (b) és Josep Borrell, az Európai Unió kül- és biztonságpolitikai fõképviselõje az olaszországi Bariban 2021. június 28-án, a gazdaságilag legfejlettebb húsz ország (G20) külügyminisztereinek ülése elõtti napon.
Forrás: MTI/EPA/ANSA/Angelo Carconi

A A G20 csoport működése és a 2021-es római csúcs bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Raoul Castex, a francia geostratégia elméleti iskolájának egyik kiemelkedő szereplője a két világháború között végezte munkáját. Egyrészt Franciaország elhelyezkedéséből fakadó következtetéseket vont le, másrészt általános geopolitikai megállapításokat is tett. Castex bemutatásához összehasonlítási alapként használtam fel Alfred Thayer Mahan munkásságát, amely munkásságot Castex behatóan vizsgálta és azt tovább is fejlesztette. Mindkét szerző a tengerek fontosságából indult ki, ám végül eltérő következtetéseket vontak le, amely eltérések bemutatására törekszem.  Alfred Thayer Mahan

Mahan munkássága nagy részét a 19. század végén és a 20. század elején írta. Nevéhez fűződik a tengeri hatalom koncepciója, mely szerint a földrajz által meghatározott keretrendszerben meglévő hatalmi tényezők, érdekek és a technológiai szint dönti el azt a kérdést, hogy egy ország szárazföldi vagy tengeri hatalomnak számít-e. A tengeri hatalomra hat tényezőt állapít meg, ezek a földrajzi helyzet, a földterület fizikai szerkezete, az adott terület kiterjedése, a népesség nagysága, a nemzet karaktere és a kormányzati tényezők. Az első négy tényező a földrajzi adottságokból, míg az utóbbi két tényező az emberi, kulturális sajátosságokból következik.

Mahan fő logikai következtetése, hogy a gazdasági fejlődéshez alapvető a tengeri kereskedelem, ennek védelmére pedig a leghatásosabb a csatahajókból álló flotta. A saját kereskedelem védelmére és az ellenfél kereskedelmének akadályozására alkalmazott cirkálók nem képesek döntő csatát nyerni és így nem képesek a tengeri fölényt kivívni. A tengeri hatalom fölénye – szemben a tisztán szárazföldi hatalommal –  abban rejlik, hogy képes a tengeri útvonalak ellenőrzésére, így a kereskedelem biztosítására és többlet- erőforrások bevonására. Lehetősége nyílik tengeri blokádra és döntő tengeri csatában képes kivívni a győzelmet.

Mahan széles definíciója alapján a tengeri stratégia célja, hogy létrehozza, előnyben részesítse és növelje az adott ország tengeri hatalmát békében és háborúban egyaránt. Ez a gondolat beemeli a békeidőbeli stratégia fogalmát, mely szerint békében a legfontosabb része a tengeri stratégiának a kikötőszerzés, -építés, -fejlesztés és -szervezés. Ezek az úgynevezett tengeri kommunikációs vonalak (sea line of communications), amelyek összekapcsolják a stratégiai pontokat és folyamatos összeköttetést biztosítanak a szárazfölddel. Mahan koncepciója szerint a kommunikációs vonalak nem a szárazföldön megszokott  útvonalaknak felelnek meg, mint amilyenek a seregek által használt utak, hanem ezek a vonalak a flotta szempontjából elsődlegesen üzemanyag-utánpótlási utakként értelmezhetőek. Értelemszerűen a tengeren az „út” nem annyira térben fixált, mint a szárazföldi út és ösvény.

Történelmi vizsgálatai során két tényezőt emelt ki mint a tenger feletti ellenőrzés megszerzésének és megtartásának fő komponense: a csata és a blokád. Eszerint a flotta fő feladata az ellenséges flottával való megütközés és az ellenség flottájának megsemmisítése, hiszen csak a döntő ütközet révén lehetséges a tengeri kommunikációs vonalak megszerzése. Mahan a haditengerészetet a hadseregről leválasztó elképzelésének hosszan tartó hatása volt az amerikai hadipotenciálra, mivel a flotta elhanyagolta a saját csapatok támogatását és így a két haderőnem közti együttműködés hatásfoka is gyengült.

A német fenyegetést eltörpülőnek látta az orosz és kínai hatalomhoz képest, melyek ellen szerinte az Amerikai Egyesült Államoknak szövetségeseket kellett volna keresnie az ázsiai kontinensen a Törökországtól kezdődő és Kínáig húzódó félhold alakú elképzelt sávban. A kínai és az orosz fenyegetés miatt potenciális szövetségeseket látott a japánok, németek és az angolok képében. A flottafejlesztési elgondolásait átvette mind a Német Császárság, mind a Japán Birodalom, ami közvetetten vezetett az első, majd a második világégéshez. Gondolatai a német geopolitikát is inspirálták, hiszen Karl Haushofer élettér (Lebensraum) teóriája is rezonál Halford John Mackinder elképzeléseire, akit annak előtte Mahan inspirált a szárazföldi területre vonatkozó megállapításaival. Később a hidegháború alatt Szergej Georgijevics Gorskov szovjet admirális, Mahan által befolyásolt elképzelései alapján fejlesztették ki a szovjet tengerjáró- flottát. Újabban pedig az látható, hogy kínai teoretikusok emelik fel Mahan híres műveit, hogy saját tengeri hatalmi pozíciójukat megteremtsék. A 2017-es amerikai haditengerészeti stratégia kifejti, hogy a vízi egységeknek döntő győzelmet kell tudniuk kiharcolni, miközben védik a szövetséges államokat egy közvetlen támadástól, biztosítják a stratégiai hozzáférést és megőrzik az ország globális mozgásterét. Ezek alapján elmondható, hogy a teoretikus történelmi hatása óriási volt az elmúlt évszázadban, sőt a jelenre is komoly hatást gyakorol.

Raoul Castex

Castex álláspontja alapján a földrajz a stratégia alapvető tényezője, amit szerinte mindig az adott kor környezetéhez igazított szemlélettel szükséges vizsgálni. Castex központi kérdésnek tekintette a tengeri hatalom számára a csatahajó-flottát, miközben nem csak a tengeri stratégiára, hanem a stratégia egészére fókuszált. Azaz szerinte a  szárazföldi és tengeri stratégiákat egy általános stratégia (stratégie générale) koordinálja és ez a magasabb szintű stratégiai koncepció egyesíti az adott ország erőit (nem csak katonai értelemben) és biztosítja ezek együttes alkalmazását. 

Castex szerint az Egyesült Királyság volt a fő nyertese az ipari forradalom által bekövetkezett kereskedelmi bővülésnek, mivel a kereskedelem és a megnövekedett ipari kapacitás népességrobbanást okozott, valamint ettől kezdve már nehezebb árufajtákat is sokkal olcsóbban lehetett szállítani a tengereken. Castex rámutatott, hogy mivel a tengeri kereskedelem a nemzetek gazdagodását jelentette, egyben ez vált a nemzetek közötti fő konfliktusforrássá. Véleménye szerint általánosságban minden modern háború egyben tengeri háború is. A tengeri kommunikációs vonalaknak háború idején három feladata van: a gazdaság működését alátámasztani, biztosítani a katonai egységek szabad mozgását és ahol a földrajzi körülmények szükségessé teszik, biztosítani a nemzet belső kommunikációját is. A kommunikációs vonalakat Mahanhez hasonlóan módon értelmezte, azaz ezek a vonalak nem a szárazföldön megszokott vonalaknak felelnek meg, mint amilyenek a hadseregek által használt utak, hanem a flotta számára üzemanyag-utánpótlási szempontból fontosak.

Castex is úgy vélte, hogy a tengeri műveletek fő célja a tengeri fölény megszerzése vagy az ellenség fölényének gyengítése, amihez szükséges a felszíni kommunikációs vonalak megszerzése az ellenség vonalainak akadályozása mellett. Ebben az értelemben a tengeri kommunikációnak offenzív és defenzív aspektusa is van, mert  a vonalak fenntartása lehetővé teszi a tengerentúllal való kapcsolattartást, míg az ellenség ezen a téren való akadályozása védelmet nyújt a szárazföldi hátországnak. Elképzelése szerint a flotta feladata, hogy azoknak a csapatoknak nyújtson védelmet, akik ezeket a vonalakat támadják. Szerinte több tengeri stratégia is alkalmazható a földterületek ellen és végső soron a szárazföldön dőlnek el a konfliktusok, ezért a szárazföld elsőbbségét vallotta a tengerekkel szemben. 

Castex nem tartotta elérhetőnek az abszolút tengeri fölényt, mivel a tengeralattjárók képesek a konstans jelenlétre és a hadműveletek folyamatos végrehajtására, míg a mozgásuk akadályozása nehézségekbe ütközik. Castex úgy gondolta,  hogy a relatív tengeri fölényt elérve az erősebb fél lehetőséget kapna arra, hogy lebénítsa vagy korlátozza az ellenség nemzetközi kapcsolatait, diktálja az ellenség más, semleges államokkal való kapcsolattartását és támadja az ellenség partvonalát.  Mivel nem biztosítható az abszolút tengeri fölény, ezért szükség van a szárazföld megszállására. Ezek alapján a csata kibővült mind térben, mind időben, amivel  Castex arra utalt, hogy a folyamatos változásban lévő helyzet megköveteli a flexibilis igazodási képességet, így a földrajzi determinisztikus szemléletmód is gyengébben jelent meg nála. 

Castex az elsők közt volt, akik felismerték a légi hadviselés fontosságát és alkalmazhatóságát a tengereken. Véleménye szerint a légi fölény még relatívabb, mint a tengeri fölény, hiszen még a leggyengébb ellenfél sem akadályozható abban, hogy az felderítő vagy bombázó műveleteket végezzen, majd gyorsan visszavonuljon. A tengeri fölény viszonyában csak a vízfelszínen (mastery of the surface) gondolta elképzelhetőnek a relatív fölényt, alatta és felette nem. Castex azt gondolta ideálisnak, ha a haditengerészet és a hadsereg közti együttműködés olyan erős, mint a gyalogság és a tüzérség közt, amely hasonlatban a hadseregen van a fő fókusz és a haditengerészet a tüzérségnek felel meg, azaz támogató funkcióval bír.

Castex tanácsa a francia haditengerészetnek az volt, hogy csak akkor fogadjon el döntő csatára lehetőséget, ha már kialakította a kedvező egyensúlyt. Az egyensúly kialakítására pedig a stratégiai manőverezést javasolta, ami a saját egységek megosztásán keresztül éri el az ellenfél egységeinek megosztását. A manőverezhetőség legfontosabb feltétele a tér, mivel a technológiai fejlődés összezsugorította a tér és idő dimenzióját, így stratégiai manőverezhetőség csak óceánokon vagy tengereken vált megvalósíthatóvá. A manőverezés révén a gyengébb fél kedvező körülményeket teremt az erősebb flottával való konfrontációra.

Castex megalkotta a geoblokkoló pozíció elméletét, miszerint a földrajzi elhelyezkedésből fakadóan néhány nemzet aránytalan előnyt birtokol. Mindez jól  látható az Egyesült Királyság és Japán esetében, ahol a kivételes elhelyezkedés lehetővé teszi a hatékony blokád felállítását. Történelmi vizsgálatai során arra jutott, hogy a koalícióba tömörülő és hegemóniára törő kontinentális államok felforgató nemzeteknek tekinthetőek. Ezekre az országokra jellemző a fiatal népesség, dinamikus fejlődési mutatók és a kiaknázatlan hazai potenciál, amely potenciált képes meghatványozni a nemzeti spiritualitás. Ezen államok a kontinens feletti dominancia után a tengerek felé fordulnak, ahol azonban a tengeri hatalmak összefogása legyőzi őket. A tengeri és kontinentális hatalmak viaskodása a bikaviadalhoz hasonlítható, ahol a puszta erőt legyőzi az ügyesség és a leleményesség. Castex különbséget tett a szabályos és a nem szabályos felforgató hatalom közt, mivel a nem szabályos felforgató hatalmak esetében az expanzió a nemzetközi rendről alkotott képük szerves része. Castex szerint felforgató hatalom XIV. Lajos Franciaországa, a Második Német Császárság és irreguláris felforgató hatalom Bonaparte Napóleon Franciaországa, a német és az olasz fasizmus rendszere, valamint a Szovjetunió.

A gyarmatokról is általános megállapítást tett, miszerint a gyarmattartó, kontinentális hatalom tengerentúli területei nem osztják az anyaország elképzeléseit, kötődésük az gyarmattartóhoz és az anyaország kontinenséhez gyenge, mivel eltérő földrajzi helyzetükből adódóan eltérően értékelik pozíciójukat. Amennyiben egy kontinentális nagyhatalom legyőzi az anyaországot és kifosztja azt (vagy békésen magához vonzza), úgy a tengeri hatalom is érvényesíti a hatalmát riválisai tengerentúli területein. Valójában a gyarmatok és a kontinentális hatalom közti törést a földrajz, pontosabban a tenger elválasztó hatása okozza, mert nem a kontinentális hatalom gyakorolja a vízfelszín feletti ellenőrzést. Példával mutatta be, hogy a kulturális hasonlóság sem elég kötőerő a gyarmat és a gyarmattartója közt, utalva itt a spanyol gyarmatok elszakadására az anyaország francia megszállása után. 

Írásainak hatása leginkább Latin-Amerikában és a Mediterrán-térségben volt jelentős a két világháború között. A német teoretikusok is felhasználták Castex elgondolásait, mivel jobban idomultak a gondolatai a gyengébb haditengerészettel, de erősebb hadsereggel rendelkező Harmadik Birodalomhoz. Castex szerint nem kell feltétlenül a döntő győzelem, elég az egyensúlyt felborító taktikai győzelem, ami lehetőséget ad a manőverezésre. 

 

Földrajzi 

determinizmus Fegyveres erő primátusa Stratégiai primátus Stratégiai fókusza Döntő csata és tengeri kontroll Hatás nagysága Mahan Erősebb Haditengerészet Tengeri stratégia Offenzív Döntő csata utáni tengeri kontroll Nagyon erős Castex Gyengébb Hadsereg Általános stratégia Offenzív és defenzív Manőverezés általi taktikai győzelem, relatív, negatív tengeri kontroll Mérsékeltebb A két gondolkodó összehasonlítása a fenti szempontok alapján

Bár mindkét stratéga tulajdonított determinisztikus jelleget a földrajznak, mégsem állítható, hogy mindketten teljesen deterministák lettek volna. Mahan írásaiban is jelen vannak a nem természetes tényezők, mint a kormányzatok szerepe, ám mégis nagyobb hangsúlyt helyez a földrajzra. Castex is úgy gondolta, hogy a földrajzi elhelyezkedés erőteljes hatást gyakorol, de az általános stratégia nem katonai elemeinek beemelésével és a felforgató hatalom belső ideológiai rendjéről, spirituális adottságairól szóló koncepciójával jobban fókuszál az emberi tényezőre. A kisebb mértékű determinista felfogás jól illeszkedik a francia geopolitikai hagyományba, mely a posszibilitást (possibilité) helyezi a determinizmussal szembe. 

Mindketten jelentős szerepet tulajdonítottak a haditengerészetnek, hiszen szolgáltak is a kötelékében, ám mégis teljesen más következtetésre jutnak a fegyveres erő primátusát illetően. Mahan szerint a hadsereg ellenében a haditengerészetnek kell elsőbbséget élveznie, Castex viszont az általános stratégia alá rendeli a két haderőnemet, ugyanakkor fejtegetését úgy folytatja, hogy mivel az emberek a földfelszínen élnek, ezért a hadseregnek van elsődleges szerepe a haditengerészettel szemben, hisz végső soron ez képes elismertetni az ellenséggel a vereségét. 

Mahan meggyőződése volt, hogy a flottának minden áron offenzív jelleggel kell működnie annak érdekében, hogy megőrizze a manőverezési képességét és képes legyen kihasználni a flotta igazi erejét. Ezzel szemben Castex kevésbé doktriner, az adott szituációhoz és technológiai fejlettséghez idomítja a választandó stratégiákat. Ebből kifolyólag a döntő csatáról alkotott képük is eltérő, hiszen míg Mahan szerint a döntő csata szükséges a tengeri fölény megszerzéséhez és így a blokádhoz, addig Castex ezt vitatja és kifejezi, hogy elég a stratégiai manőverezés által kivívott taktikai győzelem is, ahol egy gyengébb flotta is képes dacolni az erősebb ellenféllel. Castex bevezeti az offenzív és defenzív működési módot is, miszerint  a tengeri csapatok defenzív működésének lényege a tengerentúli kommunikációs vonalakat fenntartása, a tengerpart és a kereskedelmi vonalak védelme. Offenzív értelemben pedig a flotta képes megbénítani vagy gyengíteni az ellenség külföldi kapcsolatait, képes támadni az ellenség partvidékét és a semleges államokkal ápolt kapcsolataira is kihatással lehet. Továbbá szót ejt a negatív kontrollról is, mely csak az ellenség kizárására törekszik egy adott területről, akár felszíni flotta jelenléte nélkül is, ami miatt a terület- megtagadási logika előfutárának is tekinthető. 

 

Irodalomjegyzék:

Szilágyi, I. (2018). Geopolitika elmélete. Pallas Athéné Könykiadó Kft.

Castex, R. (2017). Strategic Theories. Naval Institute Press.

Írta: Bán Zoltán

 

Kiemelt kép: A Queen Elizabeth anyahajó próbaútja
Rosyth, 2017. június 27.
A brit védelmi minisztérium által közreadott képen a brit haditengerészet Erzsébet királynõ (Queen Elizabeth) repülõgép-hordozója a Firth of Forth tengeröblön áthajózva elhagyja a Skócia keleti partvidékén mûködõ Rosyth hajógyárat 2017. június 26-án. A II. Erzsébet brit királynõrõl elnevezett, 2014. július 4-én felavatott anyahajó az elsõ tengeri próbaútjára indul Skócia északkeleti vizein, mielõtt átirányítják dél-angliai állomáshelyére, a haditengerészet portsmouth-i támaszpontjára. A repülõgép-hordozó a tervek szerint csak 2020-ban áll hadrendbe. Forrás: (MTI/EPA/Brit védelmi minisztérium/Dave Jenkins)

A Alfred Thayer Mahan és Raoul Castex elméleteinek bemutatása és összehasonlítása bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A közép-amerikai államok közbiztonsága az elmúlt fél évszázadban nagy mértékben romlott, többek között a helyi és nemzetközi bűnszervezetek megerősödése és felemelkedése következtében. Az úgynevezett Északi Háromszög (El Salvador, Honduras és Guatemala) különösen érintett a kérdésben. A bűnöző hálózatok nemzetközi jellege elsősorban abból adódik, hogy ezek a szervezetek a szövetségi köztársaság területén képesek a bevándorló közösségek adott tagjainak mozgósítására – ebből adódóan az általuk végzett illegális tevékenységek mértéke és spektruma egyaránt nő, fenyegetést jelentve a föderáció közbiztonságára. Bár a bandákkal a köztudatban férfiak csoportját azonosítjuk, érdemes kitérni a női bűnszervezetekre, illetve a nők szerepére ezekben a sajátos közösségekben.  Fogalmak elkülönítése

Magyarországon Közép-Amerika és Latin-Amerika sok esetben egymást helyettesítő fogalomként, szinonimaként jelenik meg, viszont érdemes különbséget tenni közöttük. Az amerikai kontinensen található, spanyol és portugál nyelvű államok együttesét, tehát a dél- és közép-amerikai országokat, valamint Mexikót értjük a Latin-Amerika kifejezés alatt. Ezzel szemben Közép-Amerikát az Amerikák alrégiójaként határozhatjuk meg, amely tranzithelyzetéből következően létfontosságú a kontinens biztonsági folyamatainak formálása során. Guatemala, Belize (korábbi brit gyarmat), Honduras, El Salvador, Nicaragua, Panama és Costa Rica a közép-amerikai országok közé tartoznak, ugyanakkor egyes geopolitikai megközelítések szerint Kolumbia és Venezuela partvidéke, a Karib-térség szigetei, továbbá Mexikó is ide sorolandók. A tanulmányban a Közép-Amerika-fogalom alatt a szűk, földrajzi megközelítés szerinti, a Mexikótól délre, Kolumbiától északra fekvő, hét, földhídon elhelyezkedő államot értem.

A latin-amerikai bandák és bűnöző szervezetek vizsgálatánál lényeges a fogalmak lehatárolása. Jelentős különbség fedezhető fel a „mara” és a „pandilla” szerveződések között, noha magyarul mindkét kifejezést bandának fordítjuk. A marák transznacionális gyökerekkel rendelkeznek, általában a célországban hozzák létre őket a kivándorló közösségek. A szakirodalom két szervezetet sorol be a marák közé: az MS-13-mat és a 18. utcai bandát, az elemzés fókuszpontjait.  A „pandilla”-k ezzel szemben lokalizált, főként a közép-amerikai országokra jellemző, többnyire fiatalokból álló szervezetek, melyek a földhíd államaiban zajló belső konfliktusok következtében az 1990-es évek során alakultak ki, működésük során meglehetősen erőszakosak voltak. Napjainkban elmondható, hogy a különböző bevándorlási és bűnözéssel kapcsolatos politikák következtében a közép-amerikai „pandilla”-k asszimilálódtak, beolvadtak a nemzetközi bűnöző tevékenységet végző marák közé, formálták azok bűnözési tendenciáit. 

Bandák és bűnszervezetek

A vizsgált szervezetek, a marák, azaz a Mara Salvatrucha (MS-13) és a 18. utcai banda (Barrio18) fenyegetést jelentenek az Amerikai Egyesült Államok belbiztonságát, a közép-amerikai térséget és Európát tekintve egyaránt. Eredetük a kaliforniai Los Angeles városához köti őket: a Barrio18-at az 1960-as években a mexikói-amerikaiak, az MS-13-mat 1980-as évek elején egyrészt el salvadori származású személyek a közösség védelme céljából hozták létre, emellett azonban identitáserősítő szereppel is rendelkeznek a szervezetek. A spanyol-amerikai bandák Kaliforniában területüktől függően az egymással ellenséges Sureño (déli) vagy a Norteño (északi) szervezetek alatt egyesülhetnek. A mindenkori „la Eme” szinte minden spanyolajkú banda ellenőrző szervezete Dél-Kaliforniában, ebből adódóan a Sureños, beleértve az MS-13 és a Barrio18 is alárendelt viszonyban van vele. Ennek ellenére rivalizálni kezdtek, egymás ellenségeivé váltak, ez a vonás a mai napig jellemző rájuk, bár a jelenlegi tagok már nem ismerik a konfliktus eredeti okát, nem is vitatják, mivel identitástudatot kölcsönöz nekik a rivalizálás, kohéziót és bajtársiasságot épít a bandatagok között.

 Az 1990-es évek során az MS-13 legmeghatározóbb vonásává az erőszak és a kíméletlenség vált. A bandák taglétszáma hatalmas, követhetetlen és folyamatosan nő. A szakadatlan utánpótlásához a munkanélküliség és a szegénység, a felfelé irányuló szociális mobilitás hiánya, az óriási társadalmi különbségek egyaránt hozzájárulnak. A bandák tagjai könnyen felismerhetőek a testüket és arcukat borító tetoválásaikról, jellegzetes kommunikációjukról – saját szókinccsel és kézjelekkel különböztetik meg magukat a civilektől, effektíve párhuzamos társadalmat alakítanak ki. Strukturális sajátosságaikat vizsgálva nem találunk tisztán kivehető, minden esetben érvényes hierarchiát, azonban a szenioritás elve és a bizonyos pozíciókat („palabrero”, „ranflero”, „corredor”) övező tisztelet meghatározó a bandák működése során. Los Angelesben és Közép-Amerikában a legfelsőbb vezetők tanácsot alkotnak, szabályrendszert dolgoznak ki bandatagok számára, amely tartalmazzák a közösség találkozóin való kötelező részvételt, az erőszak tilalmát a bandával azonosítható személyekkel szemben, illetve döntenek az illegális tevékenységekről. A szervezetek elsődleges bevételi forrásai a területükön fekvő vállalkozások és lakosok zsarolása, védelmi pénz beszedése, ezen kívül a helyi és nemzetközi kábítószerkereskedelem. Időről időre összecsapások zajlanak a Mara Salvatrucha és a Barrio18 tagjai között, melyek során különös kegyetlenséggel alkalmaznak erőszakot, és melyeknek gyakran esnek áldozatul civilek. El Salvadorban 2012-ben a kormányzat, az MS-13 és a Barrio18 két frakciója fegyverszünetet hirdetett, amely következtében hirtelen csökkenés állt be a gyilkosságok számában, azonban a bizalomhiány és a bandák alapvetően erőszakos természete miatt a kezdeményezés kudarcba fulladt. 

Nők a bandaéletben

A bandák el salvadori jelenlétének vizsgálata során figyelembe kell vennünk az két szervezethez kapcsolódó nőket – ideértve a női bandákat, a bandák női tagjait, illetve az úgynevezett dadusokat.

A Fekete Özvegyek (Black Widows, Viudas Negras) vezetői, köztük Esmeralda Aravel Flores Acosta bonyolult életbiztosítási csalás elkövetése következtében 2020 tavaszán álltak bíróság elé. A Fekete Özvegyek tevékenységük során tehetős férfiakat ismertettek össze olyan fiatal (elrabolt) nőkkel, akik házastársként hozzásegíthették férjeiket az Egyesült Államokbeli vízum megszerzéséhez, miközben elhitették velük, hogy az életbiztosítás megkötése a vízumhoz való hozzájutás előfeltétele. A női banda megbízásából az MS-13 tagjai meggyilkolták a férjeket, majd a frissen megözvegyült nőket az életbiztosítási összegek átadására kényszerítették. A Fekete Özvegyek tevékenysége a bandákra eddig kevéssé jellemző, rejtett erőszakra ad példát, ebből is megmutatkozik fejlődőképességük. A 21. századi trendeknek megfelelően a nők gyakrabban érnek el vezető státuszt a bűnszervezeteken belül.

Annak ellenére, hogy a bandák tagsága többnyire férfiakból áll, nem szabad elfeledkezni a nőkről és fiatal lányokról, akik egyre jelentősebb szerephez jutnak az illegális tevékenységek végrehajtása során. Számos gazdasági, társadalmi és személyes tényező befolyásolja a fiatal lányok bandákba való csatlakozását. Ezeket a tényezők általában a szegénységhez kapcsolódnak – különösen azokon a területeken, ahol a vagyon és az alapvető szolgáltatások elosztása nagyon egyenlőtlen – viszont a szexuális erőszak, családon belüli erőszak és gyermekbántalmazás előli menekülés, középiskolai lemorzsolódás, munkanélküliség, fegyverekhez és kábítószerekhez való hozzáférés és a kitaszítottság érzése, valamint a hatóságoknak való kitettség is jelentős motiváció. LA Tiny, korábbi bandatag a Isabel Aguilar Umaña és Jeanne Rikkers által készített, „Violent Women and Violence Against Women” kutatása keretében adott interjúban így nyilatkozott: 

„12 éves koromban léptem be a 18. utcai bandába, mert anyám arra használt, hogy pénzt szállítsak. Nem érdekelte, honnan jött, nekem kellett cipelnem. Az bandában mindent megtanultam. Letartóztattak, mindenféle drogot kipróbáltam. Már 18 éve élek egy ex-bandataggal, de szeretném, ha a lányaimnak más élete lenne.”

 A kutatásból az is kiderült, hogy a nők jelentős része azért csatlakozik, mert a barátja bandatag.

A nők kettős szerepet töltenek be a bandákban: egyszerre hajtják végre az általában férfiakra bízott illegális tevékenységeket és töltik be a tradicionális női szerepet, tehát gondozzák a közösséget. Mivel feltételezik, hogy a nők kevésbé keltenek gyanút a hatóságokban, gyakran alkalmazzák őket a kábítószer-szállítmányok kézbesítésére, ezen kívül a büntetés-végrehajtási intézetekben lévő tagokkal elsősorban a női látogatók tartják a kapcsolatot, funkciójuk ezért is kiemelten fontos. A nőkkel szembeni egyenlőtlen bánásmód a már korábban említett beavatási szertartások során is megmutatkozik – a Barrio18-ban a nők a 18 másodpercig tartó verés vagy a csoportos erőszak között választhatnak. Kivételt képez ez alól, ha az adott nő barátja bandatag, mivel ekkor automatikusan bekerülnek a közösségbe, viszont tolerálniuk kell a partner hűtlenségét amellett, ha ők tesznek hasonlót, halálbüntetésre számíthatnak.

A bandák számára elengedhetetlen a hűség, ezért a távozás különösen nehéz: a banda jóváhagyása nélkül kilépni próbáló tagokat árulónak tekintik, és életüket gyakran veszély fenyegeti. Általában két fő oka van annak, hogy a nők elhagyják a bandát. Az első a terhesség. Annak ellenére, hogy a bandatagok általában megvédik a várandós nőket, azok jobb életkörülményeket akarnak teremteni gyermekeiknek. A bandából való kilépés második oka a vallás, mely lehetőség férfiak és nők számára egyaránt nyitva áll. Általánosságban a bandák tiszteletben tartják a tagok döntését, hogy valamilyen egyházhoz csatlakozzanak. Számos fiatal azonban inkább spirituális és társadalmi támogatást keres a vallásban, mint kiutat a bandából. Gyakran fájdalmas vagy tragikus személyes tapasztalatból fakad, például egyik közeli hozzátartozó meggyilkolásából. A bandából való kilépés bármely más okát gyakran árulásnak tekintik, amely félelmet ébreszt a nőkben, és megakadályozza őket abban, hogy a kilépés mellett határozzák el magukat. A félelem és az erőszak olyan elemek, amelyek hozzájárulnak a standardizált kohézióhoz és kontrollhoz ezekben a csoportokban, azonban a férfiak és a nők felett különböző módon gyakorolják ezeket. A bandák gyakran úgy vélik, a nők ellenőrzése akkor a leghatékonyabb, ha tudatosítják bennük a szerepüket, mely elsősorban nem az illegális tevékenységet végző bandatag, hanem a bandatagok ellátásáért felelős, gondoskodó figura, akinek a hűsége nem vonható kétségbe. A társadalomba való visszailleszkedés nehézségei további aggodalomra adnak okot. A bandákon kívüli élet szintén nem könnyű. A női bandatagok továbbra is diszkriminációval és társadalmi megbélyegzéssel néznek szembe az állami intézmények és a közösségek részéről. A tagsággal járó identitás, a tetoválások és az erőszakos tapasztalatok nem szűnnek meg a bandából való távozást követően sem. A kutatásból kiderült, hogy az érintett nők a későbbiekben továbbra is kitettek a férfi hatalmának és uralmának.

El Salvador fővárosában, San Salvadorban a Barrio-18 „Revolucionarios” frakciójának ellenőrzése alá tartozó szomszédságokban különös jelenségre lettek figyelmesek a kutatók: dadusok vigyáznak a bebörtönzött bandatagok gyermekeire – ugyanakkor nem fizetésért dolgoznak, mivel a bandának nem mondhatnak nemet. Ezek a nők általában fiatalok, gyakran tinédzserek, akik a Barrio18 szabályait betartva, annak szellemiségében úgy nevelik a tagok gyermekeit, mintha sajátjaik lennének – a banda várományosai már négy-ötéves korukban úgy viselkednek, mint szüleik, agresszív tendenciákat mutatva. A dadusok jogköre erősen korlátozott, például csak a helyi „ranflero” engedélyével vihetik kirándulni a gyerekeket. A szomszédságot nem hagyhatják el, belekényszerülnek a bandák által előírt életkörülményekbe, modernkori rabszolgákká válnak. El Salvadorban eddig csupán a nemzetközi finanszírozású rendelkező nonprofit szervezetek fordítanak figyelmet a bandák dadusaira és a gyermekekre.

Konklúzió, kitekintés

A globális trendeknek megfelelően látható a nők szerepének erősödése a bandák irányítását tekintve, viszont továbbra is rendkívül kitettek az erőszakos életmódnak, a társadalomba való visszailleszkedés nehézkes számukra. A bandák jelentős gazdasági kárt okoznak a közép-amerikai országoknak és az Amerikai Egyesült Államoknak egyaránt, az ellenük történő fellépés szabályozása folyamatosan fejlődik, viszont ez nem jár az illegális tevékenységek visszaszorulásával. A 21. század új, nem állami szereplőiként érdemes biztonságpolitikai szempontból vizsgálni a latin-amerikai bűnszervezetek jellegzetességeit. 

Felhasznált irodalom

Amaya, L. E., & Martínez, J. J. (2013). Los sistemas de poder, violencia e identidad al interior de la Mara Salvatrucha 13: Una aproximación desde el sistema penitenciario. In Anuario de investigación 2011 (pp. 103-203). San Salvador, El Salvador: UFG Editores

Avelar, B., & Albaladejo, A. (2019.09.13). The ‘Nannies’ of El Salvador’s Barrio 18. Elérhető: https://www.insightcrime.org/news/analysis/barrio-18-nannies-el-salvador/ (2021. 10. 13.)

De Blij, H. J. (2011). 4A Middle America: Defining the Realm. In The world today: Concepts and regions in geography (5.th ed., pp. 144-155). New York: Wiley.

Finklea, K. (2018). MS-13 in the United States and Federal Law Enforcement Efforts. Elérhető: https://fas.org/sgp/crs/homesec/R45292.pdf  (2021.10.13.)

InSightCrime & CLALS (2018). MS13 in the Americas How the World’s Most Notorious Gang Defies Logic, Resists Destruction. Washington: American University. Elérhető: https://www.insightcrime.org/wp-content/uploads/2018/02/MS13-in-the-Americas-InSight-Crime-English.pdf 

Knox, G. W., Etter, G. W., & Smith, C. F. (2019). Chapter 2 – Los Angeles Area Street Gangs. In Gangs and organized crime (pp. 44-80). New York, NY: Routledge. 

Umaña, I. A., Rikkers, J. (2012): Violent Women and Violence Against Women. Gender Relations in the Maras and Other Street Gangs of Central America’s Northern Triangle Region. Initiative for Peacebuilding. Elérhető: https://www.interpeace.org/wp-content/uploads/2012/09/2012_09_18_IfP_EW_Women_In_Gangs.pdf

Wolf, S. (2012). Mara Salvatrucha: The Most Dangerous Street Gang in the Americas? Latin American Politics and Society, 54(1), 65-99

Zislis, A. (2020.03.26). El Salvador’s Black Widows – Female Leadership in MS13. Elérhető: https://www.insightcrime.org/news/brief/el-salvador-black-widows-ms13/ (2020. 11. 12.)

 

Kiemelt kép: Koronavírus- El Salvador
Izalco, 2020. április 28.
A Barrio 18 bûnszervezet tagjai az El Salvador-i Izalco egyik börtönének cellájában 2020. április 27-én. El Salvador elnöke elrendelte, hogy a bûnszervezet vezetõi magánzárkába kerüljenek, miután a koronavírus-járvány okozta helyzetet kihasználva a szervezet szabadon lévõ tagjai több embert is megöltek.
Forrás: MTI/EPA/EFE/Rodrigo Sura

A Nők a latin-amerikai bűnszervezetekben – a női bandáktól a kívülállókig bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Jelentős felháborodást váltott ki francia és európai uniós vezetők részéről a nemrég bejelentett új védelmi megállapodás. A döntést Jean-Yves Le Diren, francia külügyminiszter hátba szúrásnak és a Trump-i politika folytatásának értékelte. A felháborodást elsősorban az okozta, hogy Ausztrália felbontotta a 2016-ban kötött megállapodását Franciaországgal, amely szerint 12 dízel-elektromos tengeralattjárót vásárol az európai államtól. Ehelyett az AUKUS megállapodás keretein belül fog az USA és Nagy-Britannia technológiát és képességeket biztosítani számára, hogy nukleáris meghajtású tengeralattjárót rendszeresítsen. Ez lesz a második alkalom, hogy az USA egy másik országgal oszt meg nukleáris tengeralattjáró technológiát. Az első eset 1958-ban volt, amikor az Egyesült Államok Nagy-Britanniának segített. Jelen cikk ennek a tengeralattjáró megegyezésnek és szélesebb értelemben az AUKUS megállapodásnak a hátterét vizsgálja. 

Bár a sajtóban a legnagyobb hangsúlyt a tengeralattjárók kapták, messze nem ez az egyetlen dolog, amelyről a három fél megállapodott. Egy 2021. szeptember 16.-i sajtóközleményben Scott Morrison, Ausztrália miniszterelnöke ismertette, hogy milyen témákat fog érinteni a megállapodás és mik lesznek az első lépései. Az együttműködés kiterjed a kiberképességekre, mesterséges intelligenciára, kvantumtechnológiára és a tengeralatti képességek fejlesztésére. Emellett hiperszonikus rakéták közös fejlesztésében is megállapodtak. Az első lépés az AUKUS keretei között a bevezetőben már említett tengeralattjárókat érintő együttműködés. Ausztrália a másik két szerződő féllel együttműködve legalább 8 atommeghajtású tengeralattjárót kíván beszerezni. A következő 18 hónapban az USA és Nagy-Britannia meg fogja vizsgálni a pontos követelményeket, amelyeknek a tengeralattjáróknak meg kell felelniük. Az együttműködést a nyilatkozat az Indiai-Csendes óceáni térség biztonsági kihívásainak növekedésével, a régió katonai modernizációjával és Ausztrália és szövetségeseinek technológiai fölényének csökkenésével indokolja. Ebben az indoklásban bár közvetlenül nem említik Kínát, még a sorok közt sem kell olvasni, hogy egyértelmű legyen melyik ország modernizálja „precedens nélküli sebességben” haderejét és melyik állam helyezkedik szembe Ausztráliával és szövetségeseivel. 

Azt, hogy Kína ellen jött létre ez a szövetség, mi sem bizonyítja jobban mint Kína reakciója. Míg a kínai kormány kezdeti megnyilvánulásai visszafogottnak voltak mondhatók, és csak olyan mondatok hangoztak el mint például az AUKUS aláássa a régió stabilitását és felelőtlen döntés, addig a kínai tulajdonban lévő és a kommunista párt véleményét képviselő Global Times szerint „nem számít, hogy fegyverzi fel magát Ausztrália, akkor is az USA kutyája marad”. Ami még ennél is beszédesebb, hogy a megállapodás bejelentése utáni napon Kína beadta jelentkezését a Csendes-óceáni térség partnerségéről szóló átfogó és progresszív megállapodáshoz (Comprehensive and Progressive Agreement for Trans-Pacific Partnership – CPTPP) és rá egy nappal, szeptember 17-én a Kína és Oroszország által dominált Sanghaji Megállapodás felvette Iránt tagjai közé. Bár természetesen egyik döntés sem egyik napról a másikra történt, bejelentésük időpontja beszédes. A CPTPP egy olyan gazdasági együttműködés, amelyet még az Obama-adminisztráció hívott életre, hogy elszigetelje Kínát. A Trump-adminisztráció azonban kilépett a megállapodásból. 

Miért döntött úgy Ausztrália, hogy felbontja a szerződést a francia Naval Group-al? Kiinduló pont lehet az előbb idézett sajtóközlemény, amely szerint a nukleáris meghajtású tengeralattjárók nem rendelkeznek olyan korlátokkal, mint konvencionális társaik. Azonban feltételezhetően nem ez az egyetlen indok. Az Ausztrál Nemzeti Könyvvizsgáló Iroda  2020-as jelentésben megemlíti, hogy a 2016 decemberében létrejövő Tengeri Hajóépítő Tanácsadó Testület 2019 szeptemberében már azt tanácsolta a Védelmi Minisztériumnak, hogy keressen alternatívákat arra az esetre, ha a tárgyalások megrekednének a Jövő Tengeralattjárója Stratégiai Partnerségi Megállapodásról. Emellett azt a nézetét is kifejtette, hogy a Védelmi Minisztérium fontolja meg, hogy valóban a nemzeti érdeket szolgálja-e a megállapodás. Ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy a védelmi tárcát már hosszabb ideje foglalkoztatta a szerződés felbontása. A Reuters értesülései szerint a döntésben az is közrejátszott, hogy a költségek már azelőtt jelentősen emelkedtek, hogy a gyártás elindult. 2016-os cikkek még 40 milliárd dolláros szerződésről írtak. Jelenleg már 66 milliárd dolláros költségekkel számolnak úgy, hogy a gyártás még meg sem kezdődött és további megközelítőleg 104 milliárd dollárba kerülne a fenntartásuk. Emellett jelentős csúszásban is volt a program. A 2016-ban aláírt szerződés tervezési szakaszát a Naval Group 2020-ban tizenöt hónappal akarta kitolni, majd a Védelmi Minisztériummal történő tárgyalások után kilenc hónapban állapodtak meg. Ez azért kiváltképp kritikus szempont az ausztráloknak, mert a fent már hivatkozott Ausztrál Nemzeti Könyvvizsgáló Iroda jelentése arra is kitér, hogy a 3 évnyi csúszás a programban képességhiányt eredményezne, a jelenleg hadrendben lévő Collins osztályú tengeralattjárók állapota miatt. Tehát az ausztrál kormány három nyomós érvvel is rendelkezett, hogy felmondja a szerződést: 1.) Az új biztonsági környezet miatt nem felelnek meg a konvencionális tengeralattjárók. 2.) A program költségei már a tervezési fázisban jelentősen megnőttek. 3.) Már a tervezési fázisban 9 hónap csúszással kellett számolni, ami a teljes program alatt nem érhette el a 3 évet anélkül, hogy képességeket ne veszített volna Ausztrália.

A szerződés egészét nézve pedig kiemelendő, hogy az ausztrál és kínai kapcsolatok meglehetősen hűvösek voltak az elmúlt években. Ausztrália már régóta óvatos a kínai tech-cégekkel. 2012-ben az akkori miniszterelnök, Julia Gillard azt a döntést hozta, hogy nem engedi a Huaweit jelentkezni a nemzeti hálózat kiépítésére. 2018-ban pedig a kormány úgy döntött, hogy a Huawei és a ZTE nem vehet részt az 5G hálózat kiépítésében. 2019-ben Kína lelassította a szén importját Ausztráliából. Ausztrália az USA támogatásával kezdeményezte a WHO-nál a koronavírus kitörésének kivizsgálását, erre válaszul Kína de facto kitiltotta az ausztrál szenet, a homárt és a fűrészárut. 80%-os vámmal sújtotta az árpát, 200%-os vámmal a bort. Emellett a Global Times rakéta támadással is megfenyegette Ausztráliát. Egyfelől ebbe a mélypontot elérő ausztrál-kínai kapcsolatba pusztán egy új fejezetet jelent az AUKUS megállapodás, másfelől viszont a Kínai politika elérte, hogy Ausztrália szakítson a semlegességre törekvő politikájával és szorosabbra fűzze az USA-val az együttműködését. 

Áttérve a másik két szerződő országra, Nagy-Britannia nagykövetét Franciaország vissza sem hívta. Ennek oka lehet, hogy Franciaország nem tekinti Nagy-Britannia szerepét olyan jelentősnek, mint a másik két államét, elvégre a technológiát az USA adja, a vásárló pedig Ausztrália.  Másik oka lehet, hogy Franciaországnak szüksége van Nagy-Britanniára és különösen védelmi költségvetésére. Amióta Emmanuel Macron ’agyhalottnak’ nevezte a NATO-t, az egyik leghangosabb szószólója egy olyan európai haderőnek, amely független az USA-tól. Egy ilyen európai haderőhöz a Brexit és a brit-francia konfliktusok mellett is szükség van a brit hadiipari komplexumra. Ettől függetlenül azonban nem tett jót a franca-brit kapcsolatoknak a megállapodás. Le Diran, francia külügyminiszter szerint Angliától a „szokásos opportunizmus” látható. Milyen megfontolásból vesz hát részt Nagy-Britannia a megállapodásban? A miniszterelnök által a parlamentnek készített, 2021 márciusában kiadott „Global Britain in a competitive age” című dokumentumban bemutatja a kormány a 2030-ig szóló terveit. Ebben szerepel, hogy 2030-ra jelentősen növelje az Indiai-csendes-óceáni jelenlétét. Ebbe bele tartozik a gazdasági kapcsolatok erősítése és a kereskedelem növelése a térséggel. Ezzel összekapcsolva a stratégia része a terület biztonságának növelése, mivel a régióban geopolitikai verseny figyelhető meg. Továbbá a szöveg kiemeli, hogy támogatni kell a nemzetközi szabályokat és normákat. A térséggel kapcsolatos célkitűzés, hogy Európában Nagy-Britanniának legyen a legszélesebb és legintergáltabb jelenléte. Ebbe a stratégiába tökéletesen beleillik az AUKUS megállapodás. Ausztrália támogatásával megjelenik mint katonai szövetséges a térségben, a kínai hatalomgyakorlással szemben kiállhat a nemzetközi normák mellett és nem mellesleg gazdasági implikációi is lesznek az együttműködésnek. Emellett a PR szempont sem elhanyagolható. A Brexit után Nagy- Britanniának szüksége van az olyan megállapodásokra, amelyekkel demonstrálhatja a nemzetközi jelenlétét.

Az Egyesül Államok szempontjából a megállapodás tökéletesen beleillik Kína megfékezésére és elszigetelésére irányuló törekvésekbe. Bár az atomtechnológia az USA egyik legféltettebb titka, átadása valószínűleg meg fog térülni. Ebben az esetben az USA és Ausztrália érdekei összeérnek. A kínai tengeri erőkivetítéssel szemben a jelenleg szolgálatban álló 6 ausztrál tengeralattjáró és a flotta egésze nem rendelkezik elég elrettentő erővel. Az ausztrál flotta fejlesztése nem csak ausztrál szempont, hanem amerikai is. Tágabb értelemben az AUKUS-nak hasonló a célja, mint a 2017-es QUAD-nak, amelynek India, Japán, Ausztrália és az Egyesült Államok a tagjai. 2020-ban közös hadgyakorlatot tartottak és 2021. szeptember 24-én közös nyilatkozatot adtak ki, amelyben elkötelezték magukat egy „szabad és nyitott” Indiai-csendes-óceáni térség mellett. Rövid időn belül az AUKUS már a második ilyen szövetség. Látható, hogy az Egyesült Államok sorban gyűjti maga köré a Kínával szkeptikus vagy ellenséges államokat. Ebbe az ívbe illik a 2021-es brüsszeli NATO csúcs deklarációja is, amely szerint  „Kína ambíciói és tolakódó viselkedése szisztematikus kihívást jelent a szabály alapú nemzetközi rendszernek”. Ez az első NATO csúcs, amely megemlíti Kínát, eltekintve a 2019-es „lehetőség és kihívás” kategóriába soroló egyszeri említéstől. Az USA nagystratégiája mellett a PR szempontot itt is kell emelni. Az afganisztáni kivonulás után a Biden adminisztrációnak szüksége volt olyan külpolitikai eredményre, amely azt mutatja, hogy a kormány felkészült és kompetens döntéseket képes hozni külpolitika terén.

Konklúzióként levonható, hogy az AUKUS védelmi megállapodásához mindhárom felet gazdasági és geopolitikai érdekek vezérelték. Ausztráliának ki kellett lépnie egy költséges és elhúzódó szerződésből, miközben Kínával való kapcsolata folyamatosan romlott az elmúlt években. Nagy-Britannia részvétele magyarázható az ország Indiai-csendes-óceáni térség felé fordulásával – amelyet stratégiai szinten is rögzítettek – és a Brexit utáni útkereséssel. Az Egyesült Államok szemszögéből pedig a külpolitikai fókusz keletre tolódásának újabb állomása ez, egy újabb szövetség kötésével. A megállapodásnak azonban nem csak a három szerződő félre és Kínára lehet hatással, hanem Európára és a NATO-ra is. Bár Franciaország erősen felháborodott a bejelentésen, akár előnyt is tud az esetből kovácsolni. Macron az AUKUS megállapodás bejelentése után nem sokkal bejelentett egy együttműködést Görögországgal, mely keretein belül arról beszélt, hogy az USA az elmúlt tíz évben saját magával törődött és Kína és a Csendes-óceán felé fordult. Európának pedig le kell vonnia a következtetéseket és nem szabad naivnak lenni.  Bár Franciaországnak fájhat az az összeg, amelytől az AUKUS megállapodás miatt elesett, nem kellett sok idő, hogy Macron számára ez csak egy újabb érv legyen az európai haderő mellett. Így ez hosszú távon akár előnyös is lehet Franciaországnak. NATO szempontból pedig ez a Biden adminisztráció alatti második eset, amikor az európai szövetségesekkel való egyeztetés nélkül hozott az USA más szövetségeseket is érintő döntést (az első az afganisztáni kivonulás volt). Bár az nem valószínű, hogy az Egyesült Államok teljesen magára hagyná Európát, az ilyen lépések azt a benyomást kelthetik a kontinensen, hogy az USA figyelme elfordul Európáról. Ez pedig azt eredményezheti, hogy Európa újragondolja katonai függőségét az USA-tól.

Írta: Szalkai Patrik

Kiemelt kép: Ausztrália, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok biztonsági partnersége
Washington, 2021. szeptember 16.
Joe Biden amerikai elnök (k), Scott Morrison ausztrál miniszterelnök (b) és brit hivatali partnere, Boris Johnson (j) videokonferencia keretében tart sajtótájékoztatót a washingtoni Fehér Házban 2021. szeptember 15-én. A sajtóértekezleten bejelentették, hogy háromoldalú védelmi és biztonsági partnerséget hoztak létre. A három ország angol nevének rövidítésbõl AUKUS-nak elnevezett kezdeményezés elsõdleges céljai közé tartozik az ausztrál haditengerészet felszerelése nukleáris meghajtású, de hagyományos fegyverzettel ellátott tengeralattjárókkal, az indiai- és a csendes-óceáni térség stabilitásának fenntartása érdekében.
Forrás: MTI/EPA/Sipa USA pool/Oliver Contreras

A Az AUKUS védelmi megállapodás geopolitikai és gazdasági háttere bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Az európai integráció, az európai egység ötletének felvetődése egészen a XIV. század derekáig, Pierre Dubois-hoz nyúlik vissza, s az ezt követő évszázadokban folyamatosan visszaköszön Európa nagy történelmi személyeinek (pl. Podjebrad György, Sully hercege, Dante) gondolatiságában. Az európai kontinens fő döntéshozói az 1950-es években teremtették meg a gondolatokból a valóságot: a mai intézmény alappilléreinek számító, Európai Szén- és Acél Közösséget (továbbiakban: ESZAK), az Európai Gazdasági Közösséget, illetve az Európai Atomenergia Közösséget (továbbiakban: Euratom). Ezt követően azonban nem csupán az európai kontinensen folytatódott az integráció, hanem olyan szomszédos területeken is igyekszik a mára már Európai Unióként ismert integrációs szervezet kiépíteni kapcsolatait, s értékeit, vívmányait meghonosítani mint a déli vagy keleti szomszédság területe, illetve a 2016-os stratégiai irányváltást követően messzibb országokban is (pl. Szomália).  Mindezt az Európai Unió kiterjedt szakpolitikai eszközkészletével hajtja végre, elsősorban az európai közös kül-  és biztonságpolitika vívmányaival, így ma már beszélhetünk olyan külpolitikai területekről is, mint a klímadiplomácia, energiadiplomácia vagy a cikk tárgyát képező, a cselekvési területek széles körét átfogó szomszédságpolitika. A szomszédságpolitikának jelenleg két területi dimenziója van: a Mediterráneumot lefedő déli, illetve a posztszovjet térséget magába foglaló keleti. A cikkben a szomszédságpolitika déli dimenziója kerül áttekintésre, amely tíz mediterrán országot foglal magában: Marokkó, Algéria, Tunézia, Líbia, Egyiptom, Izrael, Palesztin Hatóság, Jordánia, Libanon, illetve a felfüggesztett tagságú Szíria.

Az európai integrációnak mindig is stratégiai érdeke volt a szomszédos országokkal való jó viszony, illetve az integráció alapvető céljának megfelelően, a gazdasági kapcsolatok kiépítése, illetve a szabadkereskedelem ösztönzése különböző régiókkal. Ezen célok elérésére, már az 1960-as évektől jelen volt a vizsgált régióban. Az első formális kapcsolat létesítése 1964-ben kezdődött, amikor az Európai Unió kereskedelmi megállapodást kötött Izraellel. Ezt követte az arab országokkal való együttműködési szerződések megkötése is az olajárrobbanások időszakában: 1976-ban a Maghreb – térség, míg 1977-ben a Mashreq – régió országaival. 1974-ben újabb mérföldkőként az Európai Unió és az 1945-ben alakult Arab Liga létrehozta az Euro-Arab Párbeszédet francia kezdeményezésre. Mindez azért tartható mérföldkőként számon, mert a Párbeszéd intézménye már politikai jelleget is kapott, amely különösen fontos volt e válságokkal tűzdelt időszakban. Az Euro – Arab Párbeszéd azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, s a következőkben a partnerségi viszony ellaposodott.

A két térség kapcsolatának fejlődésében a következő fontos állomást a Barcelona-folyamat jelentette, amikor a két térség vezetői felismerték, hogy szükséges szorosabban együttműködniük stratégiai közelségük miatt. Minderre azonban közel húsz évet várni kellett: végül 1995-ben a két régió országainak külügyminiszterei közös konferencián kötelezték el magukat ismét az euro – arab partnerség iránt. A tanácskozás legfontosabb eredménye a Barcelonai Nyilatkozat, amely olyan fontos – a mai szomszédságpolitikában is fellelhető – célokat tűzött ki, mint a béke, a stabilitás és a prosperitás előmozdítása. Ennek keretében főleg a biztonsági és gazdasági együttműködést szorgalmazta. A folyamatban részt vevő mediterrán országok jórészt lefedik a mai szomszédságpolitikában résztvevő államokat, a barcelonai folyamatnak tagja volt Marokkó, Algéria, Tunézia, Egyiptom, Szíria, Libanon, Izrael, Jordánia, a Palesztin Nemzeti Hatóság, valamint Törökország, Málta és Ciprus. A Barcelonai Nyilatkozat másik fontos eleme, ami szintén a szomszédságpolitikával mutat hasonlóságot az az, hogy ezen együttműködés keretében is közös programok és projektek felállításával igyekeztek előmozdítani az együttműködést. 

A sok hasonlóság okán és a duplikáció elkerülése érdekében, az Európai Unió igyekezett a barcelonai struktúrát a 2004-ben létrejövő szomszédságpolitika intézményrendszerébe olvasztani.  A szomszédságpolitika ideája 2002-ben született meg, amikor az Európai Tanács koppenhágai ülésén az európai vezetők döntöttek arról, hogy kihasználva a bővítéseket, előmozdítják az új szomszédos országokkal a kapcsolataikat. A szomszédságpolitika létrehozása a 2003-ban közzétett „Európai Biztonsági Stratégia – Biztonságosabb Európa egy jobb világban” elveivel is összhangban van, 2001-es terrortámadások felnyitották Európa szemét, hogy törekedjen a szomszédos régiókkal való kapcsolatépítésre, illetve a meglévő partnerségek szorosabbra fűzésére. A Stratégia kiemeli, hogy Európa továbbra is szembesül kihívásokkal és fenyegetésekkel, s egyetlen ország sem képes arra, hogy e komplex problémákat egyedül kezelje. A Stratégia rendelkezik a dél-mediterrán kapcsolatok erősítéséről, amelynek célja a jó kormányzás előmozdítása térségben. 

Ugyanebben az esztendőben a Bizottság közzétette a „Tágabb Európa – Szomszédság: új keretek keleti és déli szomszédainkkal fenntartott kapcsolataink számára” dokumentumot, amelyben lefektette a szomszédságpolitika intézményrendszerét. A szomszédságpolitika létrehozásának elsődleges okát a 2004-es nagy EU bővítésekben látja. Az Európai Unió területi kiterjedése roppant mód megnövekszik ekkor, s mindez egy új politikai helyzetet teremt az Unió számára: új szomszédai lesznek (Dél-Mediterrán és posztszovjet térség), illetve a bővítés átformálja az EU politikai és gazdasági kapcsolatait a világ más térségeivel. A dokumentum az új helyzetnek megfelelően rögzíti, hogy a szomszédos országok az Unió első számú partnerei, azonban számukra nincs kilátásban a csatlakozás lehetősége, elsősorban az EU „geopolitikai gátjai” miatt. Az Unió hosszú távú célja, hogy a megerősített kapcsolat közös értékeken nyugodjon (demokrácia, emberi jogok, jogállamiság), amelyek hosszú távon reformokat, fenntartható fejlődést, illetve prosperitást hoznak a szomszédságban. A dokumentumban elsősorban gazdasági motivációk, így a négy szabadság szabadon áramlásának célja jelenik meg, azonban kijelenti, hogy a szomszédságpolitika céljainak eléréséhez szükséges más szakpolitikák, s azok elveinek integrálása, illetve a szomszédos régiókban keletkező kihívásokra történő válaszadás. A szakpolitika tartalmazza a főbb biztonsági területeken való együttműködés lehetőségét is, illetve a konfliktuskezelésbe való mélyebb bevonását is az európai integrációnak. 

A célkitűzések tehát meglehetősen ambíciózusak, s rengeteg területre kiterjednek. Az ambiciózus célok elérése azonban számos korlátba ütközik, amelyek mind a világpolitikai történésekből fakadnak, mind a térség országaiban fennálló sajátos helyzetből. Például, a 2007-es nagy pénzügyi világválságot követő éveket a visszaesés és kiútkeresés jellemezte Európa számára is, s kevésbé tudott erőforrásokat fordítani az olyan szakpolitikai területekre, mint a szomszédságpolitika. A 2011-es arab tavasz, amely azóta meghatározza a térség biztonsági dinamikájának alakulását is számos kihívás elé állította az öreg kontinens döntéshozóit. Emellett, a szomszédságpolitika születése óta az Unió is számos átalakuláson ment keresztül, illetve maga is több ízben felismerte a szomszédságpolitikában rejlő további lehetőségeket, illetve hibás megfontolásokat. Ennek megfelelően, már 2006-ban, a déli partnerség beindítása után 18 hónappal javaslatokat tett az ENP megerősítésére és kiterjesztésére a különböző szakpolitikai területekre. A Lisszaboni Szerződés még inkább előrelép, s a szupranacionalitás szintjére emeli az entitást: önálló jogalanyisággal ruházza fel az Uniót, amelynek birtokában képes nemzetközi szerződéseket kötni, amely lépés dolgozatom vizsgálati tárgyából következően rendkívüli relevanciával rendelkezik.

A szomszédságpolitika első átfogóbb felülvizsgálatára 2010 nyarán került sor, ugyan már 2006-ban is születtek javaslatok annak megerősítésére és kiterjesztésére. 2011-ben, az Európai Parlament, a Tanács, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság és a Régiók Bizottsága publikálta az „Új válasz a változó szomszédságra” című jelentést. A jelentés elsősorban a Lisszaboni Szerződés által bevezetett külpolitikai újításokat, illetve a térségben végbemenő mind pozitív (demokratikus folyamatok), mind negatív (fegyveres konfliktusok) folyamatokat jelölte meg a felülvizsgálat okaként. A felülvizsgálat elismeri, hogy főként gazdasági motivációjú volt a partnerség, egyben elismeri annak szükségességét, hogy az együttműködést tovább kell terjeszteni a gazdasági dimenziókon túl, ügyelve az egyes partnerországok sajátosságaira. A felülvizsgálat emellett újabb célokat tűz ki a demokráciaexport területén, kijelenti, hogy az Európai Uniónak katalizátornak kell lennie, motiválnia szükséges a nemzetközi közösséget, hogy hasonlóképpen hozzájáruljanak és támogassák a demokratikus változást, a gazdasági fejlődést, illetve a társadalmi változást a térségben. Leírja, hogy a partnerségnek a kölcsönös elszámoltathatóságon és elkötelezettségen kell alapulnia az EU értékei iránt. Mindezzel, világosan kijelenti, hogy elvárja az értékek átvételét a támogatásért cserében, s a partnerországok felé elvárás az átláthatóság.

A szomszédságpolitika második jelentős felülvizsgálatára 2015-ben került sor. 2015-ben az Európai Parlament, a Tanács, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság és a Régiók Bizottsága közzétette „Az európai szomszédságpolitika felülvizsgálata” című közleményét. A felülvizsgálat oka a régióbeli dinamikus biztonsági változások, amelyek Európa biztonságára is nagy hatással voltak. A bevándorlás és a francia terrortámadás-sorozat különösképpen destruktívan érintette a kontinenst. A közlemény szerint mindez a terrorizmus és extrémizmus erősödéséből, az alapvető emberi és nemzetközi jog megsértéséből, illetve a fegyveres konfliktusokból ered. Mindennek kiküszöbölésére, kiemeli az Unió alapvető értékeit, de megjegyzi, hogy a szomszédságpolitika a stabilizációt fogja ezentúl fő prioritásnak tekinteni. Kiemeli még a differenciálás szükségességét a partnerországokkal fenntartott kapcsolatok tekintetében. Az Unió elismeri, hogy egyedül nem tud úrrá lenni a térség konfliktusos ügyein.

Már a 2015-ös felülvizsgálatban jól nyomon követhető az az irány, amelyet az Európai Unió 2016-os „Közös jövőkép, közös fellépés: Erősebb Európa Globális stratégia az Európai Unió kül- és biztonságpolitikájára vonatkozóan” határoz meg. A Stratégia az Európai Unió akkori kül- és biztonságpolitikai főképviselőjéhez, Federica Mogherini-hez kötődik, aki meghatározó volt az új stratégia megalkotásának folyamatában, s így az Unió általi realistább szemléletmód követésének előmozdításában is. A realistább szemléletmódra való átállásban elsősorban az előzőekben kifejtett motivációk járultak hozzá, illetve a Lisszaboni Szerződés által bevezetett intézményi változások is meghatározóak az önállóbb és átgondoltabb külpolitika megalkotásának folyamatában, így az EU önálló jogalanyiságának megszületése, a külügyi- és biztonságpolitikai főképviselő szerepének megerősítése, a külpolitikai trojka megszüntetése, illetve az – európai szomszédságpolitikát is felügyelő – Európai Külügyi Szolgálat létrehozása.

Az európai szomszédságpolitika mai működésének keretét elsősorban a 2015-ös felülvizsgálat adja meg. A szomszédságpolitika alapja azonban a társulási megállapodások megkötése. Az ország-specifikusabb megközelítés elérése érdekében, az Európai Unió cselekvési programokat „köt” vagy partnerségi prioritásokat léptet életbe a szomszédságpolitika országaival külön-külön, amelyek általában 3-5 éves időtartamra szólnak, s ezekben határozza meg a két fél azokat a szakterületeket, amelyekre kiemelt figyelmet fordít, s operatív projekteket indít el. A szomszédságpolitika eszközrendszere tekintetében tehát beszélhetünk bilaterális együttműködésekről, határokon átnyúló együttműködésekről (Cross Border Cooperation, továbbiakban: CBC), regionális és a teljes szomszédságot magába foglaló kooperációkról is, amelynek keretében támogatja az EU a gyakorlati projekteket. A szomszédságpolitika végrehajtásában fontos tényezőt jelentenek még a különböző szervezetek, így például az Egyesült Nemzetek Szervezete, továbbá a 43 országot magába foglaló Unió a Mediterráneumért (Union for Mediterrean, továbbiakban: UfM) civil szervezet is. Emellett, a finanszírozásban, illetve a kedvezményes hitelek biztosításában fontos kiemelni az EU pénzügyi intézményeit is. 

A szomszédságpolitika végrehajtásában fontos tényezőt jelentenek még a különböző szervezetek, így például az Egyesült Nemzetek Szervezete, továbbá a 2008-ban, az Európai Uniótól különállóan, ámde szorosan együttműködve létrehozott, 43 országot magába foglaló Unió a Mediterráneumért (Union for Mediterrean, továbbiakban: UfM) civil szervezet. Fontos megemlíteni még a különböző regionális szervezeteket is (pl. Arab Liga), továbbá a tematikus nemzetközi intézményeket (pl. Európai Átvitelirendszer- üzemeltetők Szövetsége). Emellett a finanszírozásban, illetve a kedvezményes hitelek biztosításában és különböző alapok létrehozásában kiemelendő az Európai Beruházási Bank és az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank szerepe is.

A déli szomszédsággal való együttműködési törekvések vélhetően a jövőben még inkább erőre kapnak, mivel az Európai Unió 2018-ban elővetítette az eddigi pénzügyi finanszírozási rendszer leváltását, egy annál jóval rugalmasabb pénzügyi allokációt lehetővé tevő eszközre. A Szomszédsági, fejlesztési és nemzetközi együttműködési eszköz (Neighbourhood, Development and International Cooperation Instrument, a továbbiakban: NDICI) a 2021–2027 közötti időszakra 80,6 milliárd eurós költségvetéssel számolhat. A NDICI három komponensből áll: egy földrajzi, egy tematikus és egy gyorsreagálású alapból. A földrajzi komponensbe tartozik az európai szomszédságpolitika finanszírozása is, amelyre 22 milliárd euró van jelenleg előirányozva. Emellett a 7 milliárd euró tervezett költségvetésű tematikus szegmens világszerte fellépő problémákat célzó programoknak fogja a pénzügyi alapját nyújtani, így vélhetően az energiabiztonságot érintő tevékenységeknek is. Előremutató, hogy a szomszédságpolitikára előirányzott költségvetés 24 százalékkal több, mint az előző hétéves időszakban az erre a területre allokált összeg. Mindezen pénzügyi forrásokból széles szakpolitikákat támogat az Európai Unió a célországokban, amelyet a következő ábra szemléltet:

A szomszédságpolitika tekintetében mindenképpen pozitív változás, hogy az Európai Unió igyekszik realistább stratégiát folytatni az elmúlt időszakban. Ámde továbbra is fontos számára az általa képviselt értékek átvétele, amely problematikája az országspecifikus megközelítés teljes körű elsajátításával kiküszöbölhető. Az Európai Unió szomszédságpolitikai kezdeményezése mindenképpen unikális, s stratégiai jelentőségű, különösképpen az olyan kiemelt területeken, mint az energiabiztonság. A történeti áttekintéssel megállapítható, hogy az Európai Unió már régóta igyekszik valamilyen intézményes formában együttműködni szomszédságával, ám sok esetben a kapcsolatok elhalnak. Remélhetőleg a szomszédságpolitika tekintetében ez a tendencia nem folytatódik, annak ellenére sem, hogy a koronavírus okozta járvány következményei vélhetően ismét elterelik az EU figyelmét ezen területekről. A szomszédságpolitika mindenképpen egy üdvözlendő kezdeményezés, hiszen olyan, az Európai Unió számára kulcsfontosságú területeket foglal magába, mint az energiapolitika, a klímapolitika vagy a demokratikus intézményrendszerek erősítése. Mindenképpen javítják az Európai Unióról alkotott véleményeket a térségben a szakpolitika által támogatott projektek, továbbá hozzájárul annak egyedülálló természetéhez, miszerint az EU normatív és civil hatalom, s így felelős szomszéd. A terület országaival való partnerségi viszony fenntartása a földrajzi közelség és a biztonsági (át)hatások miatt mindenképpen jelentős az Unió számára, különösképpen, hogy számos hatalom is igyekszik pozíciókat szerezni a vizsgált régióban.

Irodalomjegyzék:

 Mikkeli, Heiki: Europe as an idea and identity, MacMillan Press Ltd., Basingstoke. 1998.

2 Molnár Anna: Az Európai Unió külkapcsolati rendszere és eszközei. Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2018. 71. oldal.

3 Komlósi Orsolya – Molnár Anna: Az Európai Unió mediterrán térséggel összefüggő kapcsolatai: Párbeszéd és konfliktusok. Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2019. 

4 Egypt, European Comission. Hozzáférhetőség: https://ec.europa.eu/neighbourhood-enlargement/neighbourhood/countries/egypt_en 

5 Esther Barbé & Pol Morillas (2019) The EU global strategy: the dynamics of a more politicized and politically integrated foreign policy, Cambridge Review of International Affairs, 32. évfolyam 6. szám, 753-770. oldal. 

Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-20-2-II-NKE-65 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

Címlapkép: Európai Parlament, Strasbourg, 2021. október 19.
Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök a lengyel alkotmánybíróság legutóbbi, a lengyel alkotmány és az európai uniós jog viszonyát illető döntéséről tartott vitán az Európai Parlament stasbourgi üléstermében 2021. október 19-én. Forrás: MTI/EPA pool/Ronald Wittek

 

A A Földközi-tenger partvidékein: az Európai Unió szomszédságpolitikája bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Az elmúlt hetekben Azerbajdzsán és Irán kapcsolatát beárnyékolták a két ország területén, illetve határainál zajló hadgyakorlatok. Szeptember elején Azerbajdzsán Törökországgal közösen hadgyakorlatot indított Lacsin régióban, amellyel – az esemény Lacsin-korridort felvigyázó orosz csapatokhoz való közelsége miatt – Moszkva nemtetszését is kivívta. Szeptember 21-én viszont már arról is szóltak a hírek, hogy Irán is hadgyakorlatot kezdett Azerbajdzsán országhatárának közelében.

Az esemény a tavalyi hegyi-karabahi háború után azerbajdzsáni fennhatóság alá kerülő területek – Zangilan, Fizuli és Dzsabrail kerületek– közelében zajlott le és ez volt az első olyan, Irán által megtartott művelet, amely ennyire közel folyt a dél-kaukázusi állam határaihoz. Irán a továbbiakban „Conquerors of Khaibar” név alatt folytatta hadgyakorlatát, amelyben a perzsa állam nagyjából egy hadosztálynyi katonát és felszerelést vonultatott fel, ugyancsak az Azerbajdzsánnal közös határhoz. Ezek után nem sokkal Azerbajdzsán és Törökország újabb műveletet indított Azerbajdzsán exklávéjának, Nahicsevánnak területén, „Unshakeable Brotherhood – 2021” néven, Irán közvetlen közelében. Emiatt az elmúlt napokban felmerült az az eshetőség is, hogy a két fél között növekvő feszültség még esetleg egy fegyveres konfliktusba is torkollhat. 

De mi áll a két ország erőfitogtatásainak hátterében? Irán elsődleges indokaként Izraelt nevezi meg, de reális ok az is, hogy a perzsa állam regionális vetélytársának, Törökországnak a térségben nyert befolyásával szemben nem akar nyíltan konfrontálódni és ezért próbálja meg más indokokra hivatkozva, mintegy elrettentésként megmutatni erejét a szunnita államnak.

Annak, hogy Azerbajdzsán és Izrael viszonya kétségeket ébreszt Irán vezetőiben, több oka is lehet. Az egyik ok az, hogy Izrael a dél-kaukázusi ország fontos partnere a haderőfejlesztésben: a tavalyi hegyi-karabahi háború során az Izraeltől vásárolt drónok jelentősen befolyásolták a háború végkimenetelét – Azerbajdzsán javára. Mindemellett Izrael az azeri olaj második legnagyobb felvásárlója, az ország olajellátásának több mint 40%-át Azerbajdzsán fedezi, tehát a két ország között több területen is van együttműködés. Viszont a dél-kaukázusi országra közeli katonai szövetségeseként leginkább Törökország tekint, ugyanis – részben a pántürkizmus ideológiáját kihasználva – a törökök is kivették a részüket a 44 napos háborúból és segítették az általuk gyakran csak testvérnépként nevezett azerieket.  Az azeri győzelemmel Törökország is nyert: amellett, hogy a két ország partnersége erősödhetett, Törökország eljuthatott a Kaszpi-tenger nyugati partjaira, „megvethette lábát” a Kaukázusban is. A háború óta az azeri-török kapcsolatok fénykorukat élik, ezt mutatja az is, hogy a 44 napos háború első évfordulóján Törökország és Azerbajdzsán elnökei, Recep Tayip Erdogan és Ilham Alijev egy telefonbeszélgetés során biztosították egymást arról, hogy mindent megtesznek azért, hogy a két ország között minden téren erősödjenek a kapcsolatok. 

Azonban az előbb említettek mellett Irán nemtetszésének egy banálisabb oka is van: a térség átrendeződéséből adódó gazdasági változások. A 44 napos háború lezárásával, a hegyi-karabahi területek Azerbajdzsán tulajdonába kerülése miatt megváltoztak egyes, az addig Irán által is igénybe vett kereskedelmi útvonalak. Ezek közül Irán számára kulcsfontosságú az országot Örményországgal összekötő Goris és Kapan között futó autópálya. A háborút lezáró tűzszüneti megállapodás végett ennek az útnak egy, nagyjából 20 kilométeres szakasza Azerbajdzsán fennhatósága alá került. A dél-kaukázusi síita állam ezt kihasználva minden áthaladó iráni kamionra mintegy 130 dollárnyi vámot vetett ki. Az elmúlt hetekben ebből több konfliktushelyzet is adódott: Ilham Alijev, Azerbajdzsán elnöke szerint augusztus és szeptember között körülbelül 60 iráni kamion hajtott be engedély nélkül a területre, illetve az azeriek több kamionsofőrt is őrizetbe vettek. Az iráni külügyminiszter szóvivője, Saeed Khatibzadeh figyelmeztette Azerbajdzsánt, hogy Baku – a további konfliktushelyzetek elkerülésének érdekében – jobban ügyelhetne a határőrök irániak felé tett lépéseire.

Látható tehát, hogy az elmélyülő viszály több forrásból ered. Egy esetleges háború kirobbanása viszont a térség egyik nagyhatalmának és Azerbajdzsánnak sem állna érdekében. Így október 6-án Szergej Lavrov Hossein Amirabdollahian, iráni külügyminiszterrel tartott találkozóján szorgalmazta egy 3+3 formátum összehívását, amelyen a „nagy szomszédok” – Irán, Oroszország és Törökország -, illetve a három dél-kaukázusi állam, Azerbajdzsán, Georgia és Örményország meg tudnák vitatni gazdasági és diplomáciai kérdéseiket. Habár Amirabdollahian biztosította Lavrovot arról, hogy Irán hajlandó a formátumban résztvevő államokkal való egyezkedésre, nem valószínű, hogy a hat ország tárgyalásai meg fogják oldani a jelenlegi helyzetet eredményező, háttérben húzódó feszültségeket.

Kiemelt kép: Hadgyakorlat Iránban
Irán, 2021. október 1.
Az iráni hadsereg által közreadott képen hadgyakorlat Irán északnyugati részén, az azerbajdzsáni határ közelében 2021. október 1-jén.
Forrás: MTI/EPA/Iráni hadsereg

A Út a konfliktushoz – Mi vezetett az elmúlt hetek viszályához Azerbajdzsán és Irán között? bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Raoul Castex, a francia geostratégia elméleti iskolájának egyik kiemelkedő szereplője, a két világháború között végezte munkáját. Egyrészt Franciaország elhelyezkedéséből fakadó következtetéseket vont le, másrészt általános geopolitikai megállapításokat is tett, nagy hangsúlyt helyezve a tengerek fontosságára. 

Castex álláspontja alapján a földrajz a stratégia alapvető tényezője volt, amit szerinte mindig az adott kor környezetéhez igazított szemlélettel szükséges vizsgálni. Castex központi kérdésnek tekintette a tengeri hatalom számára a csatahajó-flottát, miközben nem csak a tengeri stratégiára, hanem a stratégia egészére fókuszált. Azaz szerinte a  szárazföldi és tengeri stratégiákat egy általános stratégia (stratégie générale) koordinálja és ez a magasabb szintű stratégiai koncepció egyesíti az adott ország erőit (nem csak katonai értelemben) és biztosítja ezek együttes alkalmazását.

Castex szerint az Egyesült Királyság volt a fő nyertese az ipari forradalom által bekövetkezett kereskedelmi bővülésnek, mivel a kereskedelem és a megnőtt ipari kapacitás népességrobbanást okozott, valamint ettől kezdve már nehezebb árufajtákat is sokkal olcsóbban lehetett szállítani a tengereken. Castex rámutatott, hogy mivel a tengeri kereskedelem a nemzetek gazdagodását jelentette, egyben ez vált a nemzetek közötti fő konfliktusforrássá. Véleménye szerint általánosságban minden modern háború egyben tengeri háború is. A tengeri kommunikációs vonalaknak háború idején három feladata van: a gazdaság működését alátámasztani, biztosítani a katonai egységek szabad mozgását és ahol a földrajzi körülmények szükségessé teszik, biztosítani a nemzet belső kommunikációját is. A kommunikációs vonalakat Alfred Thayer Mahanhez hasonlóan használta, azaz ezek a vonalak nem a szárazföldön megszokott vonalaknak felelnek meg, mint amilyenek a hadseregek által használt utak, hanem ezek a flotta számára üzemanyag-utánpótlási szempontból fontosak.

Castex úgy vélte, hogy a tengeri műveletek fő célja a tengeri fölény megszerzése vagy az ellenség fölényének gyengítése, amihez szükséges a felszíni kommunikációs vonalak megszerzése az ellenség vonalainak akadályozása mellett. Ebben az értelemben a tengeri kommunikációnak offenzív és defenzív aspektusa is van, mert  a vonalak fenntartása lehetővé teszi a tengerentúllal való kapcsolattartást, míg az ellenség ezen a téren való akadályozása védelmet nyújt a szárazföldi hátországnak. Elképzelése szerint a flotta feladata, hogy azoknak a csapatoknak nyújtson védelmet, akik ezeket a vonalakat támadják. Szerinte több tengeri stratégia is alkalmazható a földterületek ellen és végső soron a szárazföldön dőlnek el a konfliktusok, ezért a szárazföld elsőbbségét vallotta a tengerekkel szemben.

Mivel nem biztosítható az abszolút tengeri fölény, ezért szükség van a szárazföld megszállására. Castex nem tartotta elérhetőnek az abszolút tengeri fölényt, mivel a tengeralattjárók képesek a folyamatos jelenlétre és a hadműveletek folyamatos végrehajtására, míg a mozgásuk akadályozása nehézségekbe ütközik. Castex úgy gondolta,  hogy a relatív tengeri fölényt elérve az erősebb fél lehetőséget kapna arra, hogy lebénítsa vagy korlátozza az ellenség nemzetközi kapcsolatait, diktálja az ellenség más, semleges államokkal való kapcsolattartását és támadja az ellenség partvonalát.  Ezek alapján a csata kibővült mind térben, mind időben, amivel Castex arra utalt, hogy a folyamatos változásban lévő helyzet megköveteli a flexibilis igazodási képességet, így a földrajzi determinisztikus szemléletmód is gyengébben jelent meg nála.

Castex az elsők közt volt, akik felismerték a légi hadviselés fontosságát és alkalmazhatóságát a tengereken. Véleménye szerint a légi fölény még relatívabb, mint a tengeri fölény, hiszen még a leggyengébb ellenfél sem akadályozható abban, hogy az felderítő vagy bombázó műveleteket végezzen, majd gyorsan visszavonuljon. A tengeri fölény viszonyában csak a vízfelszínen (mastery of the surface) gondolta elképzelhetőnek a relatív fölényt, alatta és felette nem. Castex azt gondolta ideálisnak, ha a haditengerészet és a hadsereg közti együttműködés olyan erős, mint a gyalogság és a tüzérség közt, amely hasonlatban a hadseregen van a fő fókusz és a haditengerészet a tüzérségnek felel meg, azaz támogató funkcióval bír.

Castex tanácsa a francia haditengerészetnek az volt, hogy csak akkor fogadjon el döntő csatára lehetőséget, ha már kialakította a kedvező egyensúlyt. Az egyensúly kialakítására pedig a stratégiai manőverezést javasolta, ami a saját egységek megosztásán keresztül éri el az ellenfél egységeinek megosztását. A manőverezhetőség legfontosabb feltétele a tér, mivel a technológiai fejlődés összezsugorította a tér és idő dimenzióját, így stratégiai manőverezhetőség csak óceánokon vagy tengereken vált megvalósíthatóvá. A manőverezés révén a gyengébb fél kedvező körülményeket teremt az erősebb flottával való konfrontációra.

 

Castex megalkotta a geoblokkoló pozíció elméletét, miszerint a földrajzi elhelyezkedésből fakadóan néhány nemzet aránytalan előnyt birtokol. Mindez jól  látható az Egyesült Királyság és Japán esetében, ahol a kivételes elhelyezkedés lehetővé teszi a hatékony blokád felállítását. Történelmi vizsgálatai során arra jutott, hogy a koalícióba tömörülő és hegemóniára törő kontinentális államok felforgató nemzeteknek tekinthetőek. Ezekre az országokra jellemző a fiatal népesség, dinamikus fejlődési mutatók és a kiaknázatlan hazai potenciál, amely potenciált képes meghatványozni a nemzeti spiritualitás. Ezen államok a kontinens feletti dominancia után a tengerek felé fordulnak, ahol azonban a tengeri hatalmak összefogása legyőzi őket. A tengeri és kontinentális hatalmak viaskodása a bikaviadalhoz hasonlítható, ahol a puszta erőt legyőzi az ügyesség és a leleményesség. Castex különbséget tett a szabályos és a nem szabályos felforgató hatalom közt, mivel a nem szabályos felforgató hatalmak esetében az expanzió a nemzetközi rendről alkotott képük szerves része. Castex szerint felforgató hatalom XIV. Lajos Franciaországa, a Második Német Császárság és irreguláris felforgató hatalom Bonaparte Napóleon Franciaországa, a német és az olasz fasizmus rendszere, valamint a Szovjetunió.

A gyarmatokról is általános megállapítást tett, miszerint a gyarmattartó, kontinentális hatalom tengerentúli területei nem osztják az anyaország elképzeléseit, kötődésük az gyarmattartóhoz és az anyaország kontinenséhez gyenge, mivel eltérő földrajzi helyzetükből adódóan eltérően értékelik pozíciójukat. Amennyiben egy kontinentális nagyhatalom legyőzi az anyaországot és kifosztja azt (vagy békésen magához vonzza), úgy a tengeri hatalom is érvényesíti a hatalmát riválisai tengerentúli területein. Valójában a gyarmatok és a kontinentális hatalom közti törést a földrajz, pontosabban a tenger elválasztó hatása okozza, mert nem a kontinentális hatalom gyakorolja a vízfelszín feletti ellenőrzést. Példával mutatta be, hogy a kulturális hasonlóság sem elég kötőerő a gyarmat és a gyarmattartója közt, utalva itt a spanyol gyarmatok elszakadására az anyaország francia megszállása után.

 

Írásainak hatása leginkább Latin-Amerikában és a Mediterrán-térségben volt jelentős a két világháború között. A német teoretikusok is felhasználták Castex elgondolásait, mivel jobban idomultak a gondolatai a gyengébb haditengerészettel, de erősebb hadsereggel rendelkező Harmadik Birodalomhoz. Castex szerint nem kell feltétlenül a döntő győzelem, elég az egyensúlyt felborító taktikai győzelem, ami lehetőséget ad a manőverezésre.

 

Irodalomjegyzék:

Szilágyi, Isvtán. (2018). Geopolitika elmélete. Pallas Athéné Könykiadó Kft., Budapest

Castex, R. (2017). Strategic Theories. Naval Institute Press., Annapolis

Írta: Bán Zoltán

A Raoul Castex elméleteinek bemutatása bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Az első száz nap

Franklin D. Roosevelt amerikai elnök híres „Kandalló melletti beszélgetések” című rádiósműsora óta (amely az elnöksége idején zajló gazdasági világválság kezelésére létrehozott rendeletek és törvények, valamint eredményeinek értékelésére szolgáló program volt) hagyománnyá vált az aktuálisan beiktatott amerikai elnökök első száz napjának vizsgálata, ami alapján következtetések vonhatóak le az adminisztrációjuk jövőbeli teljesítményéről.

Ez a szokás egyes kutatók szerint félrevezető is lehet, hiszen ezalatt a rövid időtartam alatt nem minden elnöknek akadt olyan nagy mértékű rendeletalkotásra alkalmas esemény, mint Roosevelt elnöknek. Éppen ezért az első száz nap vizsgálatán túl Joe Biden esetében az életútját és a hivatalba lépése óta eltelt négy hónap eredményeit kollektíven tekintjük át.

Honnan hova

Joe Biden egyetemi évei alatt történelem, politikatudomány szakon végzett, 1968-ban pedig a Syracuse-i Egyetem jogi karán folytatta tanulmányait. A politika világába rövid ügyvédi karrierje után csöppent, ugyanis az ügyvédi iroda, ahol egyetemi éveit követően dolgozott, demokrata vezetésű volt.  Az iroda  vezetője jelölte Bident a Demokrata Fórumba. 1972-ben J. Caleb Boggs ellen elindult a szenátori címért egyetlen demokrata jelöltént, és 29 évesen megválasztották, így a legfiatalabb szenátorként tartják számon. Hivatali évei alatt, 1973 és 2009 között fogyasztóvédelemmel, környezetvédelemmel és a kormány elszámoltathatóságával kapcsolatos témakörökben tevékenykedett és a szenátori posztban eltöltött első évtizedben kiemelt figyelmet fordított a fegyverzet-ellenőrzésre. Karrierjében a 2008-as év új fordulatot hozott, ugyanis január 20-án Barack Obama alelnöke és egyben az Amerikai Egyesült Államok első római katolikus alelnöke lett. Hivatalba lépése elején az iraki kérdésekkel kapcsolatos feladatokkal bízták meg, az iraki vezetésnek továbbította az amerikai vezetés elvárásait. Az American Recovery and Reinvestment Act, tehát a Helyreállítási törvény néven elhíresült válságkezelési és refinanszírozási csomag felelősévé vált. Alelnöki sikerei között található az Új START egyezmény, mivel Biden vezette a tárgyalásokat és fogadtatta el a stratégiai fegyverzetcsökkentő egyezményt a szenátussal. 2012-ben Barack Obamával együtt újra megválasztották, így megkezdte második ciklusát, melyben fegyverzetkorlátozási törekvéseit folytatta. A külpolitikában is aktív szerepet vállalt, hiszen többször járt Ukrajnában, a latin-amerikai államokkal is szoros kapcsolatot ápolt, második ciklusának külpolitikai fókuszában ez a térség állt. Latin-Amerikába tizenhatszor tett látogatást, ezzel is rekordot döntve, mivel soha ezelőtt egyetlen alelnök, de még elnök sem utazott ennyit a kapcsolatok kiépítéséért. Hosszú és méltóságteljes életútja a 2020-as elnökválasztáson aratott győzelmével lett teljes. 2021 január 20-án hivatalosan az Amerikai Egyesült Államok 46. elnökévé iktatták be. Alelnöke, Kamala Harris az egykori kaliforniai főügyész, későbbi szenátor, akinek munkássága szintén az emberi jogok és a közbiztonság kettősén nyugszik.

Az első nap

Joe Biden első elnöki napján tizenöt elnöki rendeletet és kettő elnöki intézkedést adott ki. A rendeletek többsége Donald Trump sokak által bírált intézkedéseit vonta vissza, de a koronavírus megállításának érdekében is készítettek elő intézkedéseket. Biden kötelezővé tette a maszkviselést a szövetségi épületekben és felkérte az államokat is, hogy ezt az intézkedést integrálják, valamint száz napos maszk kihívás keretében kérte az amerikaiakat, hogy az elkövetkezendő száz napos időszakban viseljenek maszkot. Az egészségüggyel kapcsolatos rendeletek egyike létesítette a Covid-19 elleni intézkedésekért felelős koordinátori posztot, melynek betöltője közvetlenül az elnöknek felel majd. Mindezek mellett az elnök visszaállította a nemzetbiztonsági testület egészségbiztonsági és vegyvédelmi alosztályt. A Donald Trump által elindított WHO-ból való kilépési folyamatot megszakította. Március 31-ig meghosszabbították a kilakoltatási moratóriumot, amely ebben a vészterhes időben a lakosság nagy részét érinti. Szeptember 30-ig meghosszabbításra kerül a diákhitel-törlesztési moratórium és kamatmentesség. A környezetvédelem kérdéskör legfontosabb elemeként visszaléptette az Amerikai Egyesült Államokat a Párizsi Klímaegyezménybe. Visszavonásra került a Keystone XL kőolajvezeték építési engedélye és Trump által hozott klímaváltozást érintő rendeletek többsége is. Donald Trump „1776 Testületét” eltörölte, melynek feladata a hazafias oktatás megtervezése lett volna és visszaállította az állami munkahelyeken zajló diverzitási tréningeket is. Rendeletet adott ki a munkahelyi diszkrimináció ellen, valamint elrendelte, hogy a népszámlálások során az illegális bevándorlók létszáma is hozzáadódjon a népességhez. A bevándorlással kapcsolatban elődjének hét muszlim országot érintő beutazási tiltását eltörölte és a külügyminisztert, Antony J. Blinken-t egy kompenzációs rendszer kidolgozására, amely a beutazási tilalom alá eső polgárokért sérelmeinek csökkentésére szolgálna. A bevándorlás-ellenőrzési hivatalokat is eltörölte és megszüntette a kitelepítéseket felgyorsító intézkedéseket. Az álmodozókként nevezett illegális bevándorlók gyermekeinek jogokat biztosító DACA-t, azaz a Deferred Action for Childhood Arrivals megerősítette Biden és felkérte a kongresszust, hogy ezeknek a gyerekeknek egy olyan rendszert alakítsanak ki, amely állampolgársághoz juttatja őket. A kitelepítés előtt álló libériai személyek tartózkodási engedélyét 2022 júniusáig meghosszabbították. Átmenetileg felfüggesztett minden Trump által indított piacfelügyeleti intézkedést. Joe Biden az elődje által elrendelt és az amerikai lakosságot leginkább megosztó mexikói határfal építését leállította, ezenfelül vizsgálatot indított annak ügyében, hogy a fal építéséhez szükséges anyagi források beszerzéséhez kihirdetett vészhelyzet legálisnak minősíthető-e. Végül, de nem utolsó sorban az elnök rendelettel arra kötelezte kormányának tagjait, hogy esküt tegyenek az igazságügyi minisztérium függetlenségének fenntartására és arra, hogy önös érdekük helyett a közügyeket fogják szolgálni.

Joe Biden Nemzetközi Biztonságpolitikai Konferencián elhangzott beszéde (NATO jövője és az amerikai szerepvállalás)

Az elnök első nagy horderejű beszéde, amely stratégiai célkitűzéseket is tartalmaz 2021 február 19-én a müncheni Nemzetközi Biztonságpolitikai Konferencia videokonferenciáján hangzott el. Joe Biden szónoklata elején kiemelte, hogy Amerika visszatért és ezáltal újra megerősödik a transzatlanti szövetség is. Az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetének tagjainak együtt kell előre tekinteni, és hátrahagyni a múltat, ugyanis új kihívásokkal néz szembe az emberiség. Egyszerre kell odafigyelni a világot széthúzó országok közötti versengésre, és a mindenkit fenyegető globális változásokra. A jövőben minden elérendő cél sarokkövét az Amerikai Egyesült Államok és Európa kapcsolata jelenti majd, ezért Amerika továbbra is támogatja az egységes, szabad és békés Európát. Az Egyesült Amerikai Államok elkötelezett marad a NATO mellett, és az elnök örömmel fogadta a hírt az európaiak növekvő befektetéseiről, amelyek a katonai kiadások területén történtek. Biden megerősítette az Washingtoni Szerződés 5. cikkébe vetett hitet és szónoklatában kiemelte, hogy újra megszeretné erősíteni a kapcsolatot Európával és fejleszteni a kölcsönös bizalmat. Közösen kell kiállni a demokratikus értékek mellett, mert egyre többen látják a felmerülő problémák megoldásának az autokratikus rendszerek kiépülését. Meg kell tehát mutatni, hogy a demokrácia útja az egyetlen helyes út. A demokráciát meg kell védeni, harcolni kell érte, erősíteni kell és meg kell újítani. A hosszútávú stratégiai és geopolitikai elemek mellett, a konkrét problémákat és rendezendő konfliktusokra is rávilágított, kiemelve, hogy gazdaságilag igazán szoros versenyre számít Kínával, amit a nemzetközi gazdaságtan kutatóinak elemzései is alátámasztanak, viszont hisz benne, hogy együttes erővel előnyre tehetnek szert a Népköztársasággal szemben.

Joe Biden beszédében kitért az orosz- amerikai viszonyra. Az Egyesült Amerikai Államok elnökének dialógusa alapján következtethetünk arra, hogy a NATO- Oroszország Tanács ellenére a Föderáció saját érdeke érvényesítéséért NATO kapcsolatait, valamint Európa egységét sem venné figyelembe, amelynek ellensúlyozására a többi szövetségi tagnak erősítenie kell a transzatlanti kapcsolatot.

Ukrajna szuverenitása és területi integritása mellett való kiállás, Európa és az Egyesült Államok számára alapvető prioritás marad. Az orosz merészég és a számítógépes hálózatok feltörése az Egyesült Államokban, valamint Európa-szerte és globális szinten is kritikussá vált biztonságunk védelme szempontjából. Az Oroszországgal szemben támasztott kihívások eltérhetnek a Kínával okozta kihívásoktól, de ugyanolyan valóságosak. Az Egyesült Amerikai Államok és a NATO tagállamai is olyan jövőt szeretnének, ahol minden nemzet képes lesz szabadon meghatározni saját útját erőszak, kényszer és fenyegetés nélkül. A NATO 2030 jelentés alapelveivel szinkronban, (amely a környezetvédelemre kíván nagyobb hangsúlyt fektetni a nemzetközi béke fenntartása során is) jelentőséggel bír az a tény, hogy az Amerikai Egyesült Államok hivatalosan ismét a Párizsi Klímaegyezmény tagja. Ennek szellemében és a NATO 2010-es Stratégiai Koncepciójának célkitűzéseivel egyetemben Amerika európai, valamint számos más partnerei, azon fognak munkálkodni a hasadó- és radiológiai anyagok lezárásában is, hogy megakadályozzák a terrorista csoportokat, azok megszerzésében vagy felhasználásában, tehát a nonproliferáció éredekében aktív szerepvállalóként lépnek fel. A jövő érdekében Európát és az Egyesült Államokat bizalommal kell irányítaniuk, képességeikbe vetett hittel, saját megújulásuk iránti elkötelezettséggel és egymás iránti bizalommal.

Amerika és Oroszország között meghosszabbításra került az Új START- szerződés további öt évvel, amely a fegyverzetkorlátozás melletti elköteleződés és a béke fenntartásának szimbóluma. Biden kitért arra is, hogy készen állnak újrakezdeni a tárgyalásokat (az Egyesült Nemzetek Szervezetének Biztonsági Tanácsának USA-n kívüli négy másik állandó tagjával, tehát Kínával, Franciaországgal, Oroszországgal, az Egyesült Királysággal és ezen felül Németországgal, aki 2006-ban szintén diplomáciai erőfeszítéseket tett Irán atomprogramja tekintetében) a P5  + 1-el Irán nukleáris programjáról.

Egy új korszak előzményének tekinthető, hogy Joe Biden elrendelte az amerikai csapatok kivonását Afganisztánból 2021 szeptember 11-ig. Beszédében is kitért ezen történelmi fordulópontra, továbbá arról beszélt, hogy Amerikának át kell értékelnie, hol állomásoztassa katonáit a világban. A NATO 2030-as jelentésben fontos szerepet kap a pandémiás helyzet és a természeti katasztrófák kezelése, így Joe Biden megerősítette, hogy az Amerikai Egyesült Államok kettőmilliárd dolláros ígéretet tett a COVAX-nak, és további kétmilliárd dolláros támogatásról ösztönzésképpen, hogy mások is fellépjenek az ügyben. Jelentős feladat Egészségügyi Világszervezet megerősítése és megreformálása, amely csak és kizárólag együttműködéssel és kölcsönös támogatással valósulhat meg. Joe Biden müncheni konferencián elhangzott beszédének tartalmi elemei, később április első kongresszusi beszédében is megjelentek. A kulcsszavak változatlanul a kiemelten fontos ügyek maradtak.

Európai Unió

Az Egyesült Amerikai Államok támogatja az Európai Uniót és a jövő céljainak megvalósításában óriási szerepe lesz az együttműködésnek. A jó partnerségi kapcsolat megerősítésének, a kölcsönös tisztelet és elismerés kimutatásának volt mintapéldája, hogy az Európai Unió Tanács ülésére meghívták az amerikai elnököt. Charles Michel, az Európai Tanács elnöke nyitóbeszédében köszöntötte az amerikai elnököt és ismertette az Európai Tanács működési elvét és feladatköreit. Joe Biden beszédének sarokköveit, tehát az Európai Unió és az Egyesült Államok kooperációját, a közös geopolitikai feladatokat és a megoldandó és a jövőben felmerülő problémák együttes rendezésének elvét megerősítette, mint a két napos Európai Uniós csúcs tárgyalandó feladatait Az Európai Unió a NATO-t továbbra is az európaiak kollektív békéjének és biztonságának sarokköveként tekinti, ezért a béke fenntartásakor keletkezett terhek európaikra eső részét vállalni szeretné. Az Európai Tanács gyűlésére, amelyet az online térben tartottak az amerikai külügyminisztert is meghívták, és geopolitikai témákról egyeztettek. Az Európai Unió, mint a „béke projektje” tehát együttműködést mutat és támogatja az amerikai elnököt céljai elérésében, ugyanis a jövőt együtt alakítják. Ez a konferencia nyitóbeszéd is hűen tükrözi, hogy az amerikai elnök nem csupán az Egyesült Államok érdekeit tartja szem előtt, hanem partneri kapcsolatokat épít, a diplomáciát, a külpolitika aktív eszközeként használja, amely arra enged következtetni, hogy az egész világot érintő átalakulás kezdődhet, amelyet a béke, és az együttműködés fog jellemzeni.

Emberi Jogok

Az amerikai elnök egykori főügyész alelnökével együtt a jog és a törvények feltétlen érvényesülése mellett elkötelezett. Éppen ezért sem meglepő, hogy Joe Biden az amerikai elnökök közül elsőként minősítette népirtásnak az örmények ellen elkövetett török mészárlást, holott ez az Észak Atlanti Szerződés Szervezetén belüli kapcsolatromlást eredményezhet Törökországgal, mégis kiemelkedő példája, hogy az emberi jogok tiszteletben tartása fontosabb számára és az általa képviselt amerikaiaknak, mint a szövetségen belüli jó viszony kényszeres fenntartása.

Összegzés

Az első négy hónap áttekintésével komplexebb képet kaphattunk az elnöki adminisztráció jövőbeli terveiről és célkitűzéseiről. Természetesen minden elnök igyekszik adminisztrációja első pár hónapjában jelentőségteljes feladatokat teljesíteni, ezáltal tovább növelve politikai tőkéjét és emelve az amerikai társadalom támogatásának szintjét. A gyakorlatban viszont az utolsó száz nap eseményei meghatározóbbak és jobban befolyásolják az elnök újraválasztását. Biden első négy hónapja során feladatok meghatározásra kerültek, a célkitűzések és az együttműködéskért tett erőfeszítések megtörténtek, de a megvalósítás egy hosszabb folyamat lesz, amelyet rengeteg külső körülmény is befolyásol. Az elnök és alelnök munkásságának vizsgálatával világossá vált számunkra, hogy melyek az állandó rendszerességgel visszatérő motívumok, amelyek kiemelt jelentőséggel bírnak majd a Biden-adminisztráció során az aktuálisan leküzdendő akadályok mellett. Az eddigi elnöki tevékenység alapján elmondható, hogy a belügyek rendezése, a járvány leküzdése és társadalmi segítségnyújtás után hosszútávon egy külpolitikai szempontból aktív és a nemzetközi béke és biztoság mellett elkötelezett elnököt tisztelhetünk Joe Biden személyében. Mindenkori intézkedései és döntései – az első száz nap alapján – az amerikai alkotmány és a nemzetközi jog szabályainak/ jogszabályok tiszteletben tartásával születnek majd. Biden elképzeléseiben fontos szerep jut Európának és a NATO-nak. A globális problémák, mint a klímaváltozás és a jelenlegi járványhelyzet megoldását is együttműködésben látja. Kína esetében nem csak a gazdasági versenyt emeli ki, hanem a demokrácia értékét is egy diktatórikus rendszerrel szemben. Hisz a közös értékekben, a demokráciában, a Szövetség erejében és a diplomáciai megoldásokban. A beszédei arra engednek következtetni, hogy az Amerikai Egyesült Államok jelentősebb változtatásokra készül katonai jelenlétével kapcsolatban. Az afganisztáni csapatkivonásokról tett nyilatkozata és a müncheni konferencián elhangzott beszéde alapján, mely kiemeli, hogy az USA-nak meg kell fontolnia hova helyezi katonáit, valószínűsíthető, hogy akár régebbi, eddig semleges konfliktusokat esetleg beállt összeütközésre okot adó problémákat kísérel megorvosolni a Biden- adminisztráció, erre a jelenleg eszkalálódó izraeli-palesztin konfliktus is okot adhat.

Felhasznált irodalom:

NATO 2030: United for a New Era. Analysis and Recommendations of the Reflection Group Appointed by the NATO Secretary General, 2020.
(https://www.nato.int/nato_static_fl2014/assets/pdf/2020/12/pdf/201201-Reflection-Group-Final-Report-Uni.pdf)

 

Kiemelt kép: Erdőtüzek az Egyesült Államok nyugati partvidékén
Washington, 2021. július 30.
Joe Biden amerikai elnök videokonferencia keretében tart megbeszélést az Egyesült Államok nyugati partvidékén fekvő államok kormányzóival az erdőtüzek megfékezéséről Washingtonban 2021. július 30-án. A térségben az elmúlt hetekben tomboló erdőtüzek több tízezer hektárnyi területet perzseltek fel.
(Forrás: MTI/EPA/UPI/Sarah Silbiger)

Írta: Preczekján Ivett

A A Biden-adminisztráció első négy hónapja bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A Közel-Kelet, azon belül a Levante, vagy a Kelet-mediterrán térség népcsoportjai nem csak az ábrahámi vallások ütközeteit élték meg a történelem során; de a modern kori gyarmatosítás határvonalai is hol szétszakították, hol egybekényszerítették őket. A strukturális társadalmi tényezők mellett az iszlamizmus katalizátorként hatott a térség konfliktusaira, meghatározó történéseire, és ezáltal annak lakosságára. Ez súlyos és visszafordíthatatlan változásokat eredményezett a Levantei térség térképén. Miképp jött létre az iszlamizmus?

Az iszlamizmus – a köztudattal ellentétben – nem az iszlám vallás szélsőséges gyakorlása személyi vagy társadalmi szinten, hanem az iszlám eszközösítése politikai célokra. Másképp nevezve politikai iszlám.

Az iszlamizmus megjelenése generációkra meghatározta az arab és az iszlám világ viszonyrendszereit; szembe állítva kormányokat, népeiket és közösségeiket egymással, illetve a nemzetközi színtér más szereplőivel. Beékelődése a köztudatba és a nemzetközi politikába egy olyan folyamat volt, amelyet több egymásra épülő esemény élesztett fel, miután az Oszmán Birodalom bukásával 1922 után alvó státuszba esett. Amikor három évtizeddel később Dwight D. Eisenhower felvetette a muszlimok mozgósíthatóságának lehetőségét Moszkvával szemben, magát adta a lehetőség, hogy az ateista Szovjetunióval és a szovjetbarát rezsimek ellen fordítva hasonlóan támogassák a Közel-Kelet dzsihadistáit, mint ahogyan a szélsőjobboldali felkelőket Dél-Amerikában. Az ettől fogva felszínre törő iszlamizmus már nem csak állami szereplők hatalmi eszközrendszerében vált értékhordozóvá, hanem államon aluli szinteken is. Mai megnyilvánulása a segélyszervezetektől kezdve a parlamenti képviseleten át a terrorszervezetekig terjed.

„Mindent lehetőséget meg kell tennünk, hogy alkalmazzuk a szent háború koncepciót, amelynek nagy értéke van Közel-Keleten.”

– hangzott el Eisenhowertől a Fehér Házban 1957-ben.

A külső ráhatás az 1967-es arab-izraeli háborúban találkozott a muszlim társadalmak belső ébredésével. A hat napos háború vereségét követően az arab népek kiábrándultsággal álltak a szekuláris vezetőik elé. Amint az arab nacionalizmus kimerült, a szalafita ideológiai körök lendületes önérvényesítésnek indultak állami szint alatt. Egy évtizeddel később az állami szintű megnyilvánulást az iráni forradalom demonstrálta 1978 és 1979 között. Ez volt az első modern iszlamista hatalom, amely központi jellegűvé tette a vallási legitimációt.

Ezzel egy időben, 1979 decemberén kezdődött a szovjet megszállás Afganisztánban. Az iszlám mozgósítás ekkor globalizálódott először. Az első években több, mint 35 ezer dzsihadista érkezett az országba a világ muszlim közösségeiből. Az Egyesült Államok a háború 10 évében közel 6 milliárd dollár értékben támogatott, képzett ki és fegyverzett fel harcosokat a szomszédos Pakisztán táboraiban, a legnagyobb befogadó és elosztó ponttá alakítva azt. A dzsihád elfogadott jelenséggé vált, ez a felállás pedig az arab államok számára is lehetőséget adott, hogy a saját radikálisaikat is ebbe az irányba tereljék. A szovjet kivonulás után a nemzetközi elismerésre és legitimációra szert tett dzsihadisták – akik harci és szervezeti tapasztalatokkal gazdagodtak –, hazájukba visszatérve gyorsan közösségeik élére kerültek motivációs többlettel maradva aziránt, hogy máshol is folytassák a szent háborút. Ott, ahol szükségét érezték, vagy ahova küldték őket.

Ezt tetőzte be az Öböl-háború 1990-ben. Amikor a csatározásban eladósodott Szaddám annektálni próbálta Kuvaitot az olajárak dömpingje miatt, az USA Szaúd-Arábia légterén keresztül avatkozott be. A muszlim társadalom báboskodásnak vélte Rijád viselkedését, így az iszlám gondolkodók a baathista rezsimek mellett már az olajmonarchiákra is nehezteltek. Indokolatlannak látták az amerikai bázisok helyben maradását, és provokációnak a de facto megbékélést Izraellel. Így született meg a nyilvános nyugatellenesség, és hosszú idő után – részben a Szovjetunió felbomlásának köszönhetően – a dzsihadisták és a nyugat útjai ketté váltak. A szaúdi vezetés igyekezett helyreállítani a megítélését azzal, hogy muszlim intézmények és szerveződések támogatásába fogott. Ez két évtizeddel később az arab tavasz kisiklásával minden eddiginél szélsőségesebb megnyilvánulásokhoz vezetett.

Ezek voltak azok a folyamatok, amelyek életre hívták és felépítették az iszlamizmust, végleg megbélyegezve a Levante geopolitikai helyzetét és ideológiai világképét. Ez a paradigmaváltás olyan közvetett hatást gyakorolt a térség vallásföldrajzi térképén, amelyhez egy-egy esemény társulása drasztikus, önkéntes és kényszerű változásokat idézett elő a lakosság vallási és etnikai összetételében.

 

Meghatározó események

A levantei térségben több olyan országspecifikus esemény játszott szerepet, amely az iszlamizmus árnyéka alatt törésvonalat okozott a régió stabilitásában.

Az modern telepes mozgalom Izraelben 1977-től visszafordíthatatlan folyamatot indított el a térségben. Az 1967-es hat napos háborút követően vallásos-nacionalista mozgalmak határozottan szorgalmazták Ciszjordánia annektálását és a lakosság átköltöztetését. A ’70-es évektől az telepesek átlépték az 1967-es határokat és 1977-től az állam ösztönző anyagi támogatást és hitelkonstrukciókat nyújtott részükre, ami felduzzasztotta az izraeliek áramlását. Ellenlépésként kitört az első intifáda, és a társadalmi széthúzás tartóssá vált.

A 2003-as amerikai beavatkozást Irakban szintén mély társadalmi sérelmekkel járt. Szaddám stabil politikai rendszere nem volt diszkriminációtól mentes, de a homogenizált társadalomban a vallási szélsőségek sem érvényesültek. Az amerikai beavatkozás felélesztette azokat a szereplőket, akik korábban a Szovjetunió ellen harcoltak Afganisztánban.

A libanoni miniszterelnök, Rafiq Al Hariri meggyilkolását 2005-ben Damaszkusz a Hezbollah bevetésével hajtotta végre. Hariri egy liberalizált, demokratikus Libanont épített fel, szembe menve a szír elnök, Bassár Al Aszad érdekeltségeivel. Ezt követően emelkedett hatalomra egy mély állam kialakításával a Hezbollah vezetője, Haszan Nasrallah és vált olyan regionális szereplővé, akivel számolni kell, újra élesítve a szektariánus ellentéteket.

Szíriában 2011-es felkelés jelentette a fordulópontot. Az arab tavasz és a 40 éves Aszad uralom elég hajtóerőt adott a szíriai társadalomnak a felkelésre. A békés tüntetések előbb polgári engedetlenségbe, majd fegyveres ellenállásba eszkalálódtak, a keletkezett anarchiában pedig felütötte fejét a szélsőségesség, ami az iszlamizmussal gerjesztve egyre csak radikalizálódott. Eredményképp szunnita-síita lakosságcsere, keresztény üldözés, és egy területiséget nyert terrorszervezet is érvényesült; amerikai, orosz, iráni és török beavatkozásokkal vívott – tartósított – proxy háborúban.

 

Mindezt megelőzően, az arab nacionalizmus árnyékában eltelt 3-4 évtized stabil és kiszámítható volt. Az autoriter rezsimek megingásával a regionális biztonság is megingott. Az addig tartós elnyomás alatt élő társadalmak nem rendelkeztek politikai kultúrával. Egyetlen alulról építkező szervezet tudott érvényesülni: az 1928-ban megalakult, közel egy évszázados transznacionális gyakorlattal rendelkező szunnita felekezetű Muszlim Testvériség, aminek ellenpólusa az 1982-ben született síita Hezbollah. A két iszlamista szervezet nagy mértékben felelős a jelenkori állapotok kialakulásáért.

A levantei térség vallásföldrajzi térképét befolyásoló tényezők idővonala (saját szerkesztés a VisMe szoftver segítségével).

 

Társadalmi szintű katalizátorok

A Levantei térségben az iszlamizmus nem csak külső támogatással és politikai történésekkel tört magának utat. A társadalmi jellemzők, a történelmi sajátosságok és a megélhetési körülmények szintén kölcsönhatásban állnak az iszlamizmussal. A régióból kiindulva négy ilyen katalizátort lehet azonosítani.

1. Társadalmi-gazdasági tényezők:
   A tartós konfliktussal járó szegénység, munkanélküliség, céltalanság, egyenlőtlenség, az oktatás hiánya, a gyenge egészségügy stb. mind a radikalizálódást elősegítő faktorok, különösen, amikor az egyén magára hagyatva, haszontalannak és tehetetlennek érzi magát. Jóllehet, a szocioökonómiai tényező önmagában nem gyújt elegendő szikrát egy merénylet elkövetéséhez, de a térséget átható szektarianista ellentétek katalizátorként hatnak a társadalmi csoportokra. Ez akkor élesedik ki, amikor egyik-másik közösség diszkriminálva érzi magát, márpedig a demarkációs vonalak mögött valamennyi etnikai és felekezeti közösség a másikra mutogat.
2. Politikai erőszak:
   A szabad választás, a gyülekezés joga, a politikai szabadság és a szólásszabadság együttes hiánya az elnyomással vegyítve erős pszichológiai zavart, depressziót eredmé A politikai kultúra absztinenciája olyasfajta identitáshiányt okoz, amit egy zárt kultúrájú közösségben csak szélsőséges ideológiákkal lehet feltölteni. Ezek az ideológiák kezdetben nem feltétlenül vallási szélsőségnek indulnak, azonban az iszlám vallás ­– mint a vákuumban megmaradt domináns és egyébként markáns identitás forrása – hatékony töltő- és égetőanyagként funkcionál, amely külső ráhatással, így az iszlamizmussal könnyel elvihető olyan irányokba, amelyeket a külföldi befolyás növelése, vagy a belföldi hatalomépítés érdeke megkíván.
3. Történelmi traumák:
   A “nyugati beavatkozás” fogalma az oszmán birodalom összeomlása után terjedt el a helyi népek köztudatában, amikor a Sykes-Picot egyezmény részeként a gyarmatosítók meghúzták a mesterséges határvonalakat. Ez a fájdalom, amit az arabok Trianonjának is nevezhetünk az USA unipoláris időszakában csúcsosodott ki, amelyet az 1990. és 2003. évi amerikai fellépések szilárdítottak meg.
   Nem elhanyagolható továbbá az arab-izraeli konfliktus örök jellege, hiszen a ’48-as államalapítást követően alig telt el 10 egybefüggő év ütközések nélkül. A sérelem nem csak a palesztinoké, de a muszlim vallásúak és az arab nacionalisták egyaránt magukénak érezték azt.
4. Ideológiai vákuum:
   Az eszmék mindig domináns és vonzó tényezők a potenciális követő számá Könnyen mutálódnak a geopolitikai helyzet függvényében és választanak maguknak befogadó közösségeket. Az iszlám hívei alapjában véve olyan öntudatos eszmével rendelkeznek, amelynek meglétével az egyén könnyűszerrel vezethető át a politikai kohézió kemencéjébe olyan közösségi eszközök felhasználásával, mint az imaházak, börtönök, egyetemek, valamint a 2011-es arab tavasz nyomán a közösségi média. Ismét megjelenik meg az iszlamizmus ­– mint az iszlám felhasználása politikai eszközként –, hogy legitimitást adjon a radikális cselekvéseknek és hatalmat összpontosítson a vezetőinek. A nacionalista eszmék, noha kevésbé markánsan, de szintén összetartó erővel bírnak egy-egy térség polgáraira, például a palesztin nacionalistákra, illetve a kurdokra.

 

Következtetések

Összességében elmondható, hogy a terület etnikai és vallási elosztását túlnyomó részt muszlim arab (kisebb mértékben kurd, perzsa, török) népek teszik ki, amelyek – az európai kontinens országaihoz hasonlóan – egyívású történelemmel, kultúrával és nyelvvel rendelkeznek. Ennek tudatában a levantei országok válságait nem lehet izoláltan kezelni: az iszlamizmus visszaszorítása, a szélsőségesség felszámolása és a terrorizmus elleni harc és a migráció csökkentése holisztikus megoldást igényel; kollektívan, egy blokként megközelítve a Kelet-Mediterrán államokat. Nincs kétség afelől, hogy ez a térség jelenti az egyik legkritikusabb biztonsági kihívást a Közel-Kelet és az európai szomszédság integritását és stabilitását illetően, amely immár nem csak a megszokott rendészeti és katonai, hanem szakosodott szociálpszichológiai és humán eszköztár alkalmazását igényli.

Írta: Ibrahim Imre

Címlapkép: Ronald Reagan (az USA 40. elnöke) és Gust Avrakotos (A CIA Dél-Ázsia osztályának az igazgatója) találkozója az első tálib delegációval az Ovális Irodában 1983-ban. Forrás: https://www.juancole.com/2019/04/republicans-scientific-socialism.html

A Az iszlamizmus hatása a Levantei térségre bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A világháló megjelenésével kezdetét vette az információs társadalom kialakulása. Az internetes médiatartalmak és a felhasználói identitások létrejöttével, ahogy az emberi társadalomban, úgy a kibertérben is csoportok jelentek meg, amelyek saját kollektív identitással rendelkeznek. A különböző identitások a modern információs technológia segítségével feltérképezhetővé, megismerhetővé és így elemezhetővé váltak a tartalomgyártók számára. A begyűjtött adatok alapján megalkotott profilok hűen tükrözik egy-egy csoport irányultságát, jellegét és az általa kitűzött célokat.

A személyre szabott tartalomgyártás következtében véleménybuborékok és visszhangkamrák alakultak ki, ebből adódóan a tartalomfolyam egyes felhasználók esetében egysíkúvá vált. A kialakuló identitással rendelkező csoportok között nagymértékű polarizáció figyelhető meg. A visszhangkamrákban „rekedt” hírfogyasztók számára az ellentétes vélemények vagy a saját felfogásuknak ellentmondó tények összeegyeztethetetlenek a közösség által helyesnek vélt valósággal, emiatt ezekkel szemben gyakran ellenséges magatartást tanúsítanak. Az egyre inkább polarizálódó csoportok manipulálásában nagy szerephez jutnak az összeesküvés elméletek és az álhírek, amelyek a valóságot a hírfogyasztói igények mentén formálják újra. A közvetített üzenet ez esetben egybeesik az adott csoport által helyesnek vélt valósággal.

A hibrid hadviselés vonatkozásában is nagy jelentőséggel bírnak az álhírek és az azokból kialakuló összeesküvéselméletek. Az előre megtervezett, manipulatív szándékok által vezérelt dezinformációs kampányok hatékony eszközei a nemzetközi és nemzeti vélemény formálásának, miközben elfedik az agresszor valódi szándékait.

Az orosz dezinformáció

Oroszország stratégiai felfogása már régóta foglalkozik az információs hadviselés jelentőségével és az információ külpolitikai és katonapolitikai célokra való felhasználásával. Az orosz dezinformáció gyakorlata a Szovjetunióba nyúlik vissza. A II. világháború lezárása után nem sokkal kialakuló bipoláris világrendben mind az amerikai, mind a szovjet fél számára stratégiai célként mutatkozott meg az ellenséges oldal legitimációjának rombolása. A Keleti Blokk széthullását követően továbbra is fontos maradt az Orosz Federáció információs képességeinek fenntartása és optimalizálása a modern kori digitális környezetnek megfelelően. A 2014-es események hatására egyre több kutató és elemző kezdte el vizsgálni az orosz manipulációs képeségek arzenálját a hibrid hadviselés vonatkozásában. A Kreml saját érdekérvényesítő képességeinek növelése érdekében az orosz állami média jelentős részét egy olyan „fegyverré” alakította, amellyel hatékonyan manipulálhatja mind a belföldi lakosságot, mind a nemzetközi közvéleményt, elterelve a figyelmet az saját erőszakos fellépéseiről.

A 2016-os orosz külpolitikai koncepcióban már deklaráltan is tetten érhető az információ és az orosz média kardinális szerepe Moszkva külpolitikai eszközrendszerének vonatkozásában. Az első fejezet j) pontjában, a stratégia szerint, Oroszországnak meg kell erősíteni saját tömegtájékoztatási eszközeinek helyzetét a globális térben. Érdemes kiemelni továbbá a h) és i) pontokat, amelyekben a dokumentum kiemeli az orosz diaszpóra és orosz nyelv szerepének fontosságát. A második fejezetben megjelenik a „puha erő” (soft power) kifejezés, amely egyértelmű utalásként fogható fel a Geraszimov-doktrínában megfogalmazott indirekt, nem-katonai eszközökre. A harmadik fejezetben említésre kerül az Orosz Föderáció külpolitikai szerepvállalásának információs támogatása. A stratégia szerint Oroszország célja, hogy „eljuttassák a közvéleményhez az objektív információkat Oroszország álláspontjáról, az alapvető nemzetközi problémákkal kapcsolatban, külpolitikai kezdeményezéseiről és lépéseiről, szociális és gazdasági fejlődésének folyamatairól, az oroszországi kultúra és tudomány eredményeiről. Ennek érdekében Oroszország kifejleszti a külföldi közvéleményre való hatásgyakorlás hatékony eszközeit, erősíti az oroszországi és az orosz nyelvű tömegtájékoztatási eszközök pozícióit az információs világtérben, egyidejűleg gondoskodik saját információs biztonságáról”.

A stratégiai dokumentumot elemző Nagy László kiemeli a harmadik fejezetben, hogy Oroszország deklaráltan elítéli az államok belügyeibe való olyan illegális külső beavatkozást, amelynek célja az alkotmányellenes hatalomváltás. A kijelentés iróniája, hogy a koncepció kiadását megelőző években a Kreml számos alkalommal indirekt eszközökkel avatkozott be más országok belügyeibe.

Moszkva kommunikációs eszközeinek objektivitását az elmúlt évtized tapasztalatai igencsak megkérdőjelezhetővé teszik. Geopolitikai érdekeinek biztosítása érdekében gyakran indított olyan dezinformációs kampányokat, amelyek segítségével más országok belügyeibe saját érdekeit szemelőt tartva, közvetett módon avatkozott be. Az orosz befolyás növekedésének leginkább a Varsói Szerződés volt államai, ezek közül is a szomszédos, nagy létszámú orosz diaszpórával rendelkező államok a leginkább kitettek. A közös nyelv használata és a közös származási múlt ugródeszkaként szolgálhat a moszkvai vezetés számára saját befolyásának kiterjesztésében. A posztszovjet térségben a Szovjetunió szétesését követően határon kívül maradt orosz kisebbségeket a Kreml saját üzeneteinek terjesztésére használhatja fel, így nyomást helyezve a helyi államok kormányzataira. A nacionalista érzelmek felkorbácsolására gyakori témaként jelenik meg a rendszerváltások sikertelensége és az ígért gazdasági prosperitás elmaradása, a nagyhatalmi státusz elvesztése, a konzervatív értékek és az ortodox vallás képviselte kapocs Eurázsiával, valamint a forradalmakról festett véres kép ábrázolása. A volt szovjet tagköztársaságok külkapcsolataikban jelenleg is nagymértékben függnek az egykori szovjet anyaállamtól, valamint számos esetben politikai rendszerük gyenge lábakon áll (Fehéroroszország, Ukrajna), ezért a Kreml saját soft power, illetve hard power eszközrendszerének segítségével avatkozhat be belügyi kérdésekbe. Moszkva – a Nyugattal ellentétben – nem tud vonzó gazdasági alternatívát kínálni a környező országok számára, ezért befolyását kénytelen olyan erőszakos módszerekkel fenntartani, amelyekkel kontroll alatt tarthatja a közel-külföldje hatalmi törekvéseit (befagyott konfliktusok fenntartása, dezinformáció). A nyugati országok esetében az oroszok lehetőségei korlátozottak. Az integrációs intézmények következtében létrejövő politikai, gazdasági és katonai környezet elrettentő tényezőként hat a nyers katonai erővel való fenyegetésre (például működik a NATO kollektív védelem elve), ezért az információs műveletek kapnak nagyobb hangsúlyt. Az orosz dezinformáció a nemzetközileg ellenérdekelt országok esetében igyekszik általános bizalmatlanságot kelteni a társadalmi intézményekkel szemben. A manipulatív folyamat első állomásaként az adott ország politikai vezetését gyakran vádolják meg választási csalással, korrupcióval, melynek következtében veszít saját társadalmi támogatottságából. A második fázisban a gazdasági és a piaci szereplők kerülnek célkeresztbe, így megrendítve a lakosság és a befektetők bizalmát az adott állam pénzügyi stabilitásában. Harmadik elemként megjelenik a belső ellentétek felszítása: kormányzati hibák hangsúlyozása, tüntetések szervezése, állami intézményekkel szembeni lejárató kampányok. Végül összeesküvés elméleteket kezdenek el terjeszteni, ezzel megalapozva a dezinformáció által kialakított (ál)valóság „rendíthetetlen” létjogosultságát.

Az orosz manipulációs tevékenység vonatkozásában négy főbb jellemző határozza meg a dezinformáció kereteit:

• Nagy mennyiségű, több csatornán keresztül közvetített tartalom
• Gyors, folyamatos és ismétlődő információáramlás
• Az elkötelezettség hiánya az objektív valósággal szemben
• Az egységes narratíva hiánya

Egy orosz dezinformációs weblap elemzése: news-front.info

Az USA Külügyminisztériuma 2020-ban kiadott jelentése számos olyan szervezetet és személyt sorol fel, amiknek szerepe van, illetve volt az orosz dezinformáció terjesztésében. A jelentésből kiemelném a news-front.info nevezetű portált, amely a Krím-félszigethez köthető irányultsággal alapvetően támogatja az orosz annexiós törekvéseket Ukrajnával szemben. Az oldal érdekessége, hogy kilenc nyelven – köztük magyarul is – oszt meg tartalmakat, illetve a különböző nyelvek között válogatva megbizonyosodhatunk, hogy minden nemzet számára más és más a megosztott (ál)hírek összetétele és témája. Saját elnevezése már önmagában egy beszédtett, amellyel a befogadó réteg számára egy, az „élvonalban lévő” híroldalként definiálja magát. Érdemes megemlíteni, hogy az oldal neve angol és nem tartalmaz semmilyen utalást az orosz érdekekhez való kötődéséről. A három főből álló szerkesztőséget egy oroszbarát krími aktivista, Konstain Knyirik vezeti. Az oldalon publikált cikkeket olvasva számos olyan, az álhírekre jellemző jellegzeteséggel találkoztam, amelyek egyértelműen bizonyítják a dezinformációs szándékot. Az alábbiakban kiválasztottam két, a portálon magyarul megjelent aktuális cikket, amelyeket a közölt üzenet tartalma szerint részletesebben is megvizsgáltam:

„Az ukrán offenzíva a Donbasszban: már csak idő kérdése. Mivel válaszol erre Oroszország? (I.)” Április elején az oldalt az ukrán események újra fellángolásával foglalkozó cikkek tematizálják leginkább. Első pillantásra feltűnő, hogy nincs szerző feltüntetve, illetve az egyetlen hivatkozott orosz nyelvű forrás neve „Antifashist”, amely utal az orosz dezinformáció egy bevett kommunikációs fordulatára, amikor az támadott felett fasisztának bélyegzik. A szöveg nyelvezete informális, gyakran lekicsinylő szavakat használ, ha az ukrán vagy a vele szimpatizáló nemzetközi szereplőkről tesz említést („be kell szállni a bunyóba”, „kéksisakosok szerepében ténykednek majd.”). Oroszország az áldozat szerepét tölti be, míg az ukrán vezetés az agresszor szerepében tűnik fel, amely akármelyik pillanatban megtámadhatja a nagy orosz kisebbséggel rendelkező, önállósult Luhanszki és Donyecki Köztársaságokat. Az ukrán hadmozdulatok taglalása során a szöveg hivatkozik egy Alekszej Leonkov nevű katonai szakértőre, akit – az ugyancsak Kreml érdekeltségbe tartozó SputnikNews oldal kivételével – semmilyen más hiteles felületen nem találtam meg. A cikk a NATO-t, az USA-t és a „Nyugatot”, mint Kijev támogatóit említi, akiket békefenntartóként küldhetnek Ukrajnába.

A következő hírszöveg címe: „Anatolij Vasszerman Biden halálos betegségéről számolt be”. A cikk az amerikai elnök Joe Biden vélt egészségi állapotán keresztül igyekszik az USA-adminisztráció legitimációját rombolni. A szerző hivatkozik Sean Hannity amerikai műsorvezető (Fox News) kijelentésére, miszerint az elnök egészségi állapotát a Fehér Ház titkolja el és helyette a döntéseket egy titkos csoport hozza meg. Hannity, Donald Trump, volt republikánus amerikai elnök egyik fő támogatójaként már többször terjesztett olyan összeesküvés elméleteket, amelyeknek hamissága később beigazolódott. A cikk ezután – a dezinformációs mintáknak megfelelően – választási csalással gyanúsítja meg a jelenlegi kormányzatot, majd az állami működési mechanizmust vonja kétségbe.

Felhasznált irodalom:

• Karlsen, R; Steen-Johnsen, K; Wollebæk, D: Echo chamber and trench warfare dynamics in online debates. European Journal of Communication, vol. 32, 2017.
• Chaudron, Stephane; Eichinger, Henning: Eagle-eye on Identities in the digital world. Publications Office of the European Union, Luxembourg, 2018.
• Paul, Christopher; Matthews, Miriam: The Russian “Firehose of Falsehood” Propaganda Model: Why It Might Work and Options to Counter It. RAND Corporation, Santa Monica 2016. online elérhető: https://www.rand.org/pubs/perspectives/PE198.html
• Bodine-Baron, Elizabeth; Helmus, Todd C.; Radin, Andrew; Magnuson, Madeline; Mendelsohn, Joshua; Marcelino, William; Bega, Adnriy; Winkeman, Zev: Russian Social Media Influence: Understanding Russian Propaganda in Eastern Europe. RAND Corporation, Santa Monica, 2018. online elérhető: https://www.rand.org/pubs/research_reports/RR2237.html
• Szicherle Patrik: Hogyan küzdjünk a dezinformáció ellen? Magyarország védelme az információs térben. Political Capital, 2018.

Online elérhető: https://politicalcapital.hu/pc admin/source/documents/dezinfo_guide_tanulmany_20181126.pdf

• Bodine-Baron, Elizabeth; Helmus, Todd C.; Radin, Andrew; Treyger, Elina: Countering Russian Media Influence. RAND Corporation, Santa Monica, 2018. online elérhető: https://www.rand.org/pubs/research_reports/RR2740.html
• Szwed, Robert:Framing of Russian-Ukraine conflict in online and social media. NATO Strategic Communications Centre of Excellence, Riga, 2016. online elérhető: https://www.stratcomcoe.org/framing-ukraine-russia-conflict-online-and-social-media
• Nagy László: Az Oroszországi Föderáció külpolitikai koncepciója. Hadtudomány, 27. évf., 1-2 sz., 2017.
• Bauer Kristóf: A „Kremlin Playbook” – Oroszország közép-európai befolyásszerzésének módszertana. Nemzet és Biztonság, 11. évf., 1. sz., 2018.

Címlapkép: PUTYIN, Vlagyimir, Moszkva, 2021. június 19.
Vlagyimir Putyin orosz elnök felszólal a kormányzó Egységes Oroszország párt moszkvai kongresszusán 2021. június 19-én.
(Forrás: MTI/EPA/Szputnyik/Szergej Karpuhin)

A A dezinformáció szerepe az orosz külpolitikában bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Michel Foucher 1946-ban született. A mai napig aktívan dolgozó diplomata és földrajztudós, aki az állami- és földrajzi határok fontosságával kapcsolatban gondolkozik. Legfőbb kutatási területei között megtalálható Európa, Afrika és kis mértékben Ázsia is.

Véleménye szerint a határokról alapvetően kétféleképpen lehet gondolkozni. Egyrészről, lehet úgy tekinteni a Földre és annak országaira, mint nagy egy piacra. Ebből kifolyólag számukra a határok nem jelentenek mást, mint felesleges korlátokat. Ez az elmélet egyre jobban érezhető a mai globalizálódó világban. Másrészről, akiknek nem a gazdaság a legfontosabb, a határok elkerülhetetlenül szükségesek. Ennek oka, az emberek identitásának meghatározásában található. A határok léte az egyének öntudatának és különbözőségeinek meghatározó eleme. Ahogy Foucher fogalmazott, „a határok jelölik a választóvonalat köztünk és köztük, amire egy embernek feltétlenül szüksége van, mert külső tér nélkül nem képes arra, hogy meghatározza önmagát ami esetlegesen bezártsághoz, valamint a mástól való félelemhez vezethet.”

Gondolkodása során leginkább felmerülő téma Európa határainak megfoghatatlansága. Mindennek oka, hogy Európa határait megvizsgálhatjuk földrajzi, történelmi és politikai szemszögből is, de mindig különböző eredményeket kapunk. Véleménye szerint ennek következtében a politikai döntések lesznek azok, amik meghatározzák a határvonalakat, ami egyszerre előny és hátrány is. A földrajzi adottságok alapján nyugaton az Atlanti-óceán, északon a Jeges-tenger, keleten az Urál hegység, az Urál-folyó és a Kaszpi-tenger, délkeleten a Kaukázus vidéke és a Fekete-tenger, délen pedig a Földközi-tenger jeleneti Európa határát. Történelmi szempontból Európa azon társadalmakat foglalja magába, amelyek a római jogra és a kereszténységre épülnek. Mivel nem lehet meghatározni egy kifejezett határvonalat, amely minden szempontból megfelelő lenne, II. Pius pápa volt az első, aki a másoktól való különbözőségek alapján kezdte meghatározni Európát a törökök legyőzése érdekében. 1918-tól volt a következő nagy lépés Európa számára. Ekkortól ugyanis a diplomácia részévé vált és két politikai ideál jellemezte: az európaiság és az európaizáció. Az első elmélet szerint a civilizációhoz való tartozás számít mérvadónak, míg a második szerint Európát nekünk kell megépíteni a béke érdekében. Ezek után az Európai Unió hozott jelentős változást Európa történelmében, mivel itt már egy közös értékeken alapuló, szerződésekre épülő közösség jött létre.

A probléma napjainkban ott jelenik meg, hogy egyre több állam szeretne részese lenni az EU-nak, miközben nehéz a közös nevezőt megtalálni. Ebből adódóan a közös politika létrehozása csak nehezebb és nehezebb lesz. A legfontosabb kérdés, hogy mit is jelent akkor pontosan európai államnak lenni?

Az integráció során azok, akik a föderációs Európa létrehozásában hisznek, a bővítést a mélyítés akadályának tekintik, akik a folyamatos bővítést tartják szem előtt, azok biztosítékot látnak ebben arra, hogy egy békés egységet hoznak létre. Foucher megemlíti munkájában Jean Monnet elméletét, ami a kezdetekben egy piac létrehozása volt, ami nyitott volt és idővel politika hatalommal is kecsegtetett. Foucher véleménye szerint ez volt az uralkodó elmélet egészen a Brexitig. A másik személy, akit megemlít, az Robert Schumann, aki pont az ellentétjét állítja, miszerint csak olyan államoknak kellene tagnak lennie az Európai Unióban amik hasonlítanak egymásra.

Mi is lehetne akkor a megoldás? Foucher szerint azok az országok, amelyek az EU geostratégiai fontosságát tartják szem előtt, fontosnak tartják azt, hogy Törökország részese legyen az EU-nak, de Oroszország ne. A legkérdésesebb terület ebből a szempontból a Dél-Kaukázus, amire egyelőre senki nem tud választ találni. Akik az identitást és a közös értékeket tartják szem előtt, azoknak Törökország elképzelhetetlen tagállamként, mert muszlim ország. A föderalista felfogás azért nyitott a bővítésre, hogy az európai eszméket is vele együtt terjessze. A franciák, németek, olaszok úgy vélik, hogy az EU kapacitását kéne figyelembe venni a bővítéshez, ami annyit jelent, hogy szünetet kéne tartani a tagfelvételben annak érdekében, hogy megerősítsék az EU-t mint intézményt és a köztes időben kedvező szomszédságpolitikát kell létrehozni, amely a jövőben az érintettek esetében egy esetleges csatlakozáshoz vezethet.

Foucher szerint a legfontosabb lépésként át kellene gondolni és közös nevezőre kellene jutni abban, hogy melyik tagállam milyen szinten tud hozzájárulni az európai projekthez azért, hogy egy működő külpolitikát tudjanak folytatni, amely kifejezi és támogatja a közös érdekeket, értékeket. Mindemellett véleménye szerint meg kell ragadni a lehetőséget, mert ha az alapító tagok nincsenek abban a helyzetben hogy újraformálják a közös politikát és nem cselekednek egységként a jövőben mint EU, akkor esetleg át fogja venni a nemzetközi politikai cselekvést az Amerikai Egyesült Államok, Kína vagy Oroszország, ami súlyos presztízsveszteséget jelentene Európának.

Foucher szerint az a legfőbb probléma abban rejlik, hogy az EU a történelme során folyamatosan bővült, így eltolódtak a külső határai, ami hátráltatja az önmeghatározást. Itt Immanuel Kant javaslatára utal, ugyanis Kant szerint ahhoz, hogy valaki állampolgárnak érezze magát, szüksége van a szimbólumokra és lehatárolásokra mind időben (történelmi sík), mind térben (terület és annak határai). Foucher erre Törökország példáját említi. Ugyanis ennek az államnak a csatlakozása az EU-hoz az európai közvélemény miatt nem valószínű. Ebből következi, hogy a bizonytalan viszony fenntartása helyett az EU-nak egy mindenki számára világos Törökország-politikát kellene megalkotnia. Így az EU a Törökországhoz való viszonyulásának tiszta megfogalmazásával meghúzhatná az uniós identitás egyik határát.

Foucher úgy véli, főleg Európán belül a határok kevésbé láthatóak a berlini fal leomlása után és abban a pillanatban fedezzük fel újra őket, amikor a biztonság kérdése kapcsán felmerül. A határok, mint az identitás paraméterei el lettek törölve Európán belül azért, hogy szabaddá tegyük a javak, a tőke, a szolgáltatások és emberek áramlását.

Összegezve álláspontját elmondható, hogy napjainkban a tisztázás korszakát éljük és Foucher szerint újra létrejött a kapcsolat a határok meghúzása és a vallás között, így véleménye szerinte ha nem figyelünk, ez további erőszakos vallási reakciókat szülhet.

Írta: Takács Anna

Címlapkép: Athén, 2021. május 31. Görögország, Törökország és az Európai Unió zászlaja leng az athéni külügyminisztérium épületén Mevlüt Cavusoglu török külügyminiszter athéni látogatása alatt, 2021. május 31-én.
(Forrás: MTI/EPA/ANA-MPA/Oresztisz Panajotu)

A Michel Foucher bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Hundreds of inmates are about to be set free from prisons all over Europe after serving their sentences. The biggest number of releases is expected to happen in France since the country makes the highest number of convictions for terrorist offenses. Europol stated this issue poses a direct security threat in the European Union. France ranked as the 31st least peaceful European country (out of 36) in 2020. This indicates that France’s battle with islamophobia and jihadist terrorism is far from being over. Terrorism: new questions to an old problem

Terrorism has always been a cheaper and simpler way of destruction compared to conventional warfare. It’s easy to find the hurt, lonely and often excluded people, who would give up anything to demolish a country or an ethnic group. No need for an army or evacuation plan, it’s enough to get a few people with bombs attached to their bodies. These features can characterize terrorism well, but it’s easier to recognize the symptoms when we have a more accurate term to describe this phenomenon.  The problem is we don’t. One reason why there is no direct definition of the term ‘terrorism’ is because it would make it harder to account for publicly approved, organized armed violence. „Terrorism is different from murder, assault, arson, demolition of property, or the threat of the same; the reason is that the impact of terrorist violence and damage reaches more than the immediate target victims”[1] This scheme got even more violent in the past years, famous terrorist expert Walter Laqueur talks about “old” and “new” terrorism. The main thing which differentiates one from the other is that new terrorism indiscriminate when it comes to casualties. There are no defined targets anymore. But from which point in time can we talk about this new approach? The evolution of terrorism can be differentiated into four waves. The First Wave was in the 19th century, the second was from around 1921 to the 1960s when the Third Wave hit, and the Fourth Wave is what we live in today. This phase started with the 9/11 attack in New York. The Fourth Wave of terrorism is the religious justification of killing people, with the use of modern technologies and WMDs. (Weapons of mass destruction)

Based on a report of the International Centre for the Study of Radicalisation (ICSR) from April 2019 to June 2020, there are an estimated 1414 people held in custody for terrorism-related offenses in ten European countries[2]. Almost fifty percent of them (558) are in French prisons. The report also mentions that the management of these criminals is especially hard as their sentence lengths and backgrounds are different. At the intake of a new male inmate, the authorities have to decide whether to put him into a high-security institution or a different wing of the prison or leave him with other inmates. According to ICSR, the strict separation of female inmates is not yet necessary, based on the so-far available data. The radicalization by high-profile inmates indicates the separation of these people from others, although the growing number of them makes separation harder. When the so-called “high-profile” prisoners are not isolated from the others, radicalization and recruitment are not the only dangerous elements. When a well-known inmate arrives, it is possible that their fellow prisoners would take the chance and assault or murder the convict as a mean of taking revenge for a particular act of terrorism.

Prisons have always been a “center of gravity” for extremists, but recent data shows that the number of re-offenders is on the rise. Belgium observed that inmates do not tend to file a request for early release, because this way they don’t have to agree on probation measures or any condition after their discharge.[3] As an inmate stated, it is not a big deal to be locked up for 5 or 8 years if the person was ready to give up his life for an attack. The problem with the release of such detainees came up last year, after various terrorist attacks attempted by freshly released and radicalized people.  For example, this was the case with 20 years old Sudesh Amman, who carried out a knife attack in Streatham High Road, England in 2020 February. The incident left the attacker shot dead by police, and three people injured. Throughout 2019 and 2020 several attacks were committed on French soil.

While we can see a slight decrease in the number of terrorist attacks in Europe over the last few years, the amount of people sentenced to jail because of terrorist offenses is on the rise. As previously stated, France makes by far the highest number of convictions for terrorist offenses in the European Union.

Macron’s strategy: The New Terrorism Bill

The new terrorist wave in France provides opportunity to the rise of far-right movements. The leader of the right, Marine Le Pen expressed her concerns this April after a French police officer was stabbed by a Tunisian immigrant, residing illegally in the country for a decade. She said that France needs “to expel hundreds of thousands of illegals in France. We need to return to reason. Support our police, expel the illegals, eradicate Islamism.” As of 2020, France has more than 5 million people defining themselves as Muslims, which means around 7% of the population. This number is much likely to grow because of the higher birth rate among Muslim families and migration is still a determinative factor in Europe’s demographics. This factor is important, considering that  82% of the extremist offenders are driven by jihadist ideology. Prime Minister Emmanuel Macron made a promise to stabilize the situation, because French citizens “have a right to a peaceful life”. Many of his opponents questioned this promise, with polls suggesting the 2022 election’s main topic will be security. Macron’s goal is to create an „enlightened Islam” and battle secularism. Last September, the President told in a speech at UN General Assembly, that France’s priority is to stand and fight united against terrorism. On 28 March 2019, the first Agenda was accepted by the UN Security Council to battle terrorism.

From November 2015, an almost two years-long state of emergency was in effect in the country, which came to an end with the New Anti-Terrorism bill. It’s France’s answer in one act: it passed by the General Assembly in 2017 but not the Senate, as it has been sent back for revision after the Constitutional Council declared that it poses a threat to constitutional freedom. The bill would allow authorities to shut down mosques or religious groups when the sharing of a radical ideology is suspected. Members of the government would be able to confine individuals, who can only move inside their hometown and have to report to the police once a day. The divisive parts of this bill got criticized by the United Nations, a humans rights expert stated that these kinds of regulations endanger freedom of movement, privacy and religion, especially for Muslim citizens.

Recent year’s faces the problem that self-radicalized, ever-younger, isolated individuals are the ones committing terrorist attacks, who are completely off the national security’s radars, because they don’t have an extremist background. In comparison, the terrorist attack on Paris in 2015 was committed by jihadists, who had fought in Syria and Iraq as well, therefore were well-known by the authorities. France has certainly made steps: a new position was created in 2019, called the national counterterrorism and intelligence coordinator and +1900 more intelligence officers were recruited. As a sign of hardening anti-terrorism laws, the government plans to use algorithms to monitor not only social media but suspicious online searching history. For example, security services could put someone on their watchlist, when searching the word “beheadings”.

Imprisonment because of “terrorist criminal association” is a term used in cases when a direct correlation between an attack and a person isn’t provable. This verdict is special, only existing in France. This may explain the high number of convictions in the country.

The RIVE and PAIRS initiatives

The country started to fund a set of deradicalization programs for these convicts, radicalized by prison so that it would be easier for them to go back into society. While the rehabilitation process could improve their behavior, the creation and operation of these centers are not cheap. Until the end of 2017 the French government was meant to create 13 residential rehabilitation centers across the country. The Research and Intervention on Violent Extremism (RIVE) program was issued and started in 2016. Until 2018 twenty-two people took part in the program (twelve men and ten women) who were under judicial control. Some of them awaiting trial, some of them already incarcerated. Under the process they worked together with psychologists, psychiatrists and a Muslim chaplain who was also part of the program. The goal of the initiative was to reintegrate these people into society and prevent re-offending. Although RIVE came with undeniable hardships and failures to this day there has been no sign of recidivism among the participants. The RIVE got disbanded after 2018 and has been replaced with the PAIRS initiative. The two programs differentiated in place, staff members, methods and in the selection process as well. It cannot be told in simple one-worded answers whether this form of attempts for disengagement is a success since there are some re-offenders who participated in PAIRS. However, the complete closure of these programs would be contra-productive for sure.[4]

The future of France

The country is definitely on a bumpy road tackling terrorism while maintaining democracy and respecting civil liberties. Prime Minister Jean Castex mentioned that immigration and anti-terrorism policies are certainly connected, however the two areas cannot be managed as one, neither politically nor legally. With Covid-19’s effects slowly weakened in Europe, tensions among the French might be more visible. The terrorism we experience comes with a new approach: “Today’s terrorists don’t want a seat at the table; they want to destroy the table and everyone sitting at it”.”[5] The 2022 elections will decide on France’s new approach.

Bibliography

Matusitz, Jonathan. “Terrorism and Communication”, SAGE Publications Inc, 2013.

European Union Terrorism and Situation Trend Report. Europol, 2020.

Morgan, Matthew J. „The Origins of the New Terrorism” Parameters, XXXIV (1) 2004.

Marc Hecker, “Once a Jihadist, Always a Jihadist? A Deradicalization Program Seen from the Inside”, Focus stratégique, No. 102 bis, Ifri, February 2021.

[1] Matusitz, Jonathan. (2013) Terrorism and Communication, SAGE Publications Inc, 4.

[2] Belgium, Denmark, England & Wales, France, Germany, Greece, The Netherlands, Norway, Spain, Sweden

[3] European Union Terrorism and Situation Trend Report. 2020, Europol.

[4] Marc Hecker, “Once a Jihadist, Always a Jihadist? A Deradicalization Program Seen from the Inside”, Focus stratégique, No. 102 bis, Ifri, February 2021.

[5] Morgan, Matthew J. (2004) The Origins of the New Terrorism. Parameters, XXXIV (1), 30-31.

 

Írta: Soltész Anikó

Címlapkép: Rendőrnő elleni késes támadás Franciaországban. Rambouillet, 2021. április 23. A helyszínt biztosítják rendőrök 2021. április 23-án, miután egy tunéziai állampolgár késsel halálosan megsebzett egy rendőrnőt a Párizstól délnyugatra fekvő Rambouillet rendőrőrsén. A támadót a rendőrök lelőtték, ő is belehalt sérüléseibe.
(Forrás: MTI/EPA/Ian Langsdon)

A Prison break: France’s problem with its penitentiary system bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

„Nem a hatalom, hanem a félelem rontja el az embereket…
A félelem a hatalom elvesztésétől korrumpálja azokat, akik a hatalmat gyakorolják, a félelem a hatalom büntetésétől pedig elrontja azokat, akik a hatalomnak alárendeltek…”

Aung Szan Szú Csí: A félelemnélküliség szabadsága

Február 1-jén hajnalban a Mianmari Fegyveres Erők katonái őrizetbe vették az ország államtanácsosát, Aung Szan Szú Csít és mellette több más vezető politikust, ezzel megszakítva a törékeny, alig 10 éve fejlődő demokráciát. A főváros utcáit katonák lepték el, és hogy a lakosság körében ne alakuljon ki szervezett ellenállás, minden internet és a telefon-összeköttetést lekapcsoltak. Cikkemben megkísérlem bemutatni Burma/Mianmar demokratikus fejlődésének főbb mozzanatait és az ázsiai ország a februári puccshoz vezető útját. Függetlenség és diktatúra

Az 54 milliós Mianmarban (korábbi nevén Burmában)[i] a függetlenségért és a demokráciáért vívott küzdelem hosszú múltra tekint vissza. A korábbi brit gyarmat[ii] 1942-től került japán megszállás alá, amikor a brit közigazgatás összeomlott a japán csapatok gyors előrenyomulása következtében. Habár a japánok több megszállt délkelet-ázsiai országhoz hasonlóan Burma esetében is kinyilvánították annak függetlenségét, a burmaiak igen gyorsan ráébredtek arra, hogy az újonnan érkezett felszabadítók egy cseppet sem jobbak a korábbi brit gyarmattartóiknál. A háborút megelőzően a Japánban katonai kiképzést kapott Aung Szan tábornok és társai vezetésével erősödött meg az az antifasiszta ellenállási mozgalom, amely vezető szerepet vállalt a megszállók ellen vívott fegyveres harcokban. A brit-indiai hadsereg segítségével 1945 júliusára sikerült kiűzni a Japánokat, azonban Burma ezt követően visszatért a brit igazgatás alá.[iii] Habár a britek szeparatizmus vádjával megpróbálták felelősségre vonni Aung Szánt, hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a tábornok mind a Burmai Függetlenségi Hadsereg, mind pedig a nép körében hatalmas támogatásnak örvend, ezért vonakodva, de átadták a hatalmat. Mialatt a tábornok a britekkel a tárgyalt, megszervezte a Panglongi Konferenciát, amelyen az országban élő nemzetiségek képviselőivel sikerült megegyezésre jutnia az állam egységének megőrzéséről. A sors fintoraként Aung Szan, a burmai függetlenség atyja a Burmai Köztársaság kikiáltását már nem érhette meg, mivel 1947-ben politikai vetélytársai által végrehajtott merénylet áldozata lett.[iv]

Mióta Burmai Unió néven 1948. január 4-én elnyerte a függetlenségét brit gyarmatosítóitól, az ország szuverén politikai fejlődését alapjaiban határozta meg a fegyveres ereje, a Tatmadaw. A hadsereg minden más intézményt maga mögé utasítva egymaga vitte végbe a függetlenség elnyerése utáni állam- és nemzetépítés folyamatát. A ’48-at követő évtized leginkább a központi hatalom megszilárdításáról, és a Burmai Kommunista Párt által kirobbantott fegyveres felkelés leveréséről szólt.

Számos másik harmadik világbeli államhoz hasonlóan, Burma társadalma is erősen heterogén, és megannyi etnikai ellentéttől terhelt.[v] 1948 óta negyven kisebb-nagyobb, főként etnikai alapon szerveződő fegyveres csoport harcolt a központi kormányzat ellen.[vi] Ezekben az években a burmai hadsereg fontos szerepet töltött be az ország területi integritásának megőrzésében. Viszont maga a hadsereg sem tudott teljes mértékben úrrá lenni azokon az ország peremterületein szerveződő kommunista-; és egyéb, leginkább etnikai alapon szerveződő felkeléseken, amelyek az elkövetkező évtizedek során fokozatosan a helyi mindennapok részeivé váltak.[vii]

Az ország 1962-ig demokratikus köztársaságként működött, azonban ebben az évben szakadás történt az U Nu vezette kormánypártban, és a burmai hadsereg U Ne Vin vezetésével magához ragadta a hatalmat. A napjainkig tartó katonai diktatúra kezdetét voltaképp innen számíthatjuk. Ne Vin a Burmai Szocialista Programpárt (BSzPP) képében egypártrendszert vezetett be, és megkezdődött hadsereg által felügyelt államszocializmus kiépítése. Az átgondolatlan államosítások következtében Burma – amely valaha a világ vezető rizsexportőre volt – rövidesen a világ egyik legszegényebb országává vált.[viii] 1974-ben kihirdetésre került Burma új alkotmánya, valamint választásokat tartottak, amelyek során U Ne Vin államelnökként is megerősítette a hatalmát. A kőkemény katonai diktatúra, a kormánypárt izolációs politikája, és a katasztrofális intézkedések sorozata elszigetelte a fiatal burmai államot, amelynek gazdasága  behozhatatlan hátrányba került a gyorsuló ütemben fejlődő délkelet-ázsiai térségtől.

A 8888-as forradalom

Az 1980-as évek végére nyilvánvalóvá vált, hogy az U Ne Vin és hadsereg által felépített, erőszakkal egyben tartott rendszer ezer sebből vérzik. A Burmai Szocialista Programpárt képtelen volt megoldást találni azokra a problémákra, amelyek szétfeszítették a burmai társadalmat. Habár U Ne Vin az elégedetlenségek hatására fokozatosan feladta politikai hatalmát, a rezsim már menthetetlen volt. A kirobbanni készülő válságot csak tovább súlyosbították az ország peremterületein ismételten kiújuló fegyveres konfliktusok.

1988-ban a rossz gazdaságirányítás, illetve a politikai elnyomás ellen az egész országban tüntetések kezdődtek demokráciát és szabad választásokat követelve. Júliusban U Ne Vin, a BSzPP vezetője, U Szan Ju államfő, és az ország számos más vezetője lemondott. A drámai hangulatú rendkívüli kongresszuson, amelyen a lemondásokat bejelentették, a leköszönő pártelnök kijelentette, el kell dönteni, hogy az országban továbbra is fennmaradjon-e az egypártrendszer, vagy át kell-e térni a többpártrendszerre. Ekkor tette ominózus megjegyzését is, miszerint a katona csak egyenesen tud lőni.[ix]

Augusztus 8-án általános sztrájkot hirdettek és több napon keresztül hatalmas méreteket öltő nyilvános tüntetések zajlottak szerte az országban. A tömegmegmozdulás – amelyre későbbiekben 8888-as forradalom néven hivatkoztak – akkoriban reménnyel kecsegtetett a változást követelő emberek számára. Azonban az éjszaka során a hadsereget kivezényelték, hogy törje le a tüntetéseket, és a katonák fegyvertelenek ezreit lőtték le országszerte.

Tulajdonképpen ekkor kezdődött Aung Szan Szú Csí politikusi pályafutása is. A modern kori Burma „atyjának” tekintett Aung Szan legkisebb lánya hosszú éveken keresztül élt külföldön, ahol filozófiát és politikatudományokat tanult. 1971-ben házasságot kötött Dr. Michael Aris brit tibetológussal, akitől két fia született. 1988 nyarán azért, hogy beteg édesanyját ápolni tudja, visszatért Rangunba, ahol rövidesen az éppen kibontakozó tömegmegmozdulások kellős közepén találta magát. Augusztus 26-án már tömegek hallgatták a Sve Dagon pagoda előtt elmondott beszédét.[x] A híresztelések ellenére – miszerint taposóaknákat és mérges kígyókat rejtettek el az esemény helyszínén – mintegy félmillió ember gyűlt össze vallásra és társadalmi pozícióra való tekintet nélkül, hogy meghallgassák a 43 éves politikusnő beszédét. Az államalapító-nemzeti hős Aung Szan portréjával a háttérben a törékenynek látszó asszony a hadsereg szerepéről beszélt:

„Burma fegyveres erőit még az apám hozta létre és gondozta. Ez [hogy apám hozta létre a fegyveres erőket] nem pusztán szavak kérdése. Ez a valóság. Vannak olyan, az apám saját kezével írt dokumentumok, amelyekben ő részletesen lefekteti, hogyan legyen a hadsereg megszervezve és felépítve. Nos, milyen célkitűzéseket jelölt ki az apám a hadsereg számára? Hadd olvassam fel az egyiket:

«A [burmai] fegyveres erők ezért a nemzetért, és ezekért az emberkért lettek létrehozva, és ennek egy olyan erőnek kell lennie, amely tiszteli és becsüli az embereket. Viszont ha a fegyveres erőket az emberek meggyűlölik, akkor hiábavalónak bizonyulnak mindazok a célok, amelyek mentén a szervezet fel lett állítva.»”

Az ingatag belpolitikai helyzetben mindaddig háttérbe húzódó Tatmadaw vezérkara 1988. szeptember 18-án Szo Maung tábornok vezetésével nyílt fellépésre szánta el magát: a felkelést kegyetlenül vérbe fojtotta, majd magához ragadta a hatalmat.[xi] Az áldozatok számát néhány száz és tízezer közé teszik.[xii] Az Aung Szan Szú Csí vezette ellenzék ezekben a válságos napokban alapította meg a Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD) pártot, amely a mai napig a katonai rezsimmel szembeni egyetlen komolyan vehető politikai csoportosulás. A hadsereg rövidesen Burma jelentős részére katonai igazgatást vezetett be és felfüggesztette a hatályos (1974-es) alkotmányt. A közigazgatást a katonaság által irányított szerv, a meglehetősen orwelli névvel rendelkező Állami Jog és Helyreállítási Tanács (SLORC) felügyelte, amely drákói szigorral vonta ellenőrzése alá a burmai emberek mindennapjait:

„Ám manapság már a vendégszeretet sem ilyen egyszerű dolog. Azon túl, hogy a magas élelmiszerárak miatt a legtöbb ember ódzkodik attól, hogy barátainak terhére legyen, ahhoz, hogy valaki más házában éjszakázzon, már nem elég a barátság, a jó társaság és egy kényelmes fekhely. A vendégeknek időben el kell dönteniük, ha éjszakára is maradni akarnak, mert ezt este kilenc óráig jelenteniük kell a helyi Jog és Rend Helyreállítási Tanácsnál. Ha valaki elmulasztja «leadni a vendéglistát», annak pénzbírság vagy börtönbüntetés lehet a következménye mind a vendég, mind a vendéglátó esetében. Senki sem hagyhatja el az otthonát éjszakára anélkül, hogy ne értesítené a helyi Jog és Rend Helyreállítási Tanácsot és annak a települések a Tanácsát is, ahol az éjszakát tölteni szándékozik. A hatóságnak jogában áll ellenőrizni bármikor az éjszaka folyamán, hogy nincsenek-e bejelentetlen vendégek a háznál, illetve nem hiányzik-e igazolatlanul valamelyik családtag. Azok az otthonok, amelyek az NLD tagjait vagy szimpatizánsait fogadják be éjszakára, igen gyakori «vendégellenőrzéseknek» vannak kitéve mostanában.”[xiii]

A diktatórikus rendszerekre jellemző módon a hatalom bizalmatlanul és ellenségként tekintett a lakosságra, amely így az élet szinte minden területére kiterjedő biztonsági ellenőrzés alatt élt. Ebből adódóan az állampolgárok jogai szigorú korlátok alá estek. A lakosság megtörése és elrettentése céljából a katonai junta maximálisan elnyomta a civil társadalom önszerveződését; a szervezett véleménynyilvánítás szigorú korlátozásra került; valamint a hatóságoknak lehetőségük nyílt a magánszféra súlyos megsértésére, amely akár preventív vagy titkos letartóztatásokhoz vezetett. Az államapparátus és a biztonsági szervek teljesen át voltak politizálva, és az uralkodó katonai junta kiszolgálóivá váltak. Az ország peremvidékein élő kisebbségi népcsoportoknak tett gesztusként a katonai vezetés 1989-ben az ország nevét a történelmi Burmai Unióról Mianmari Unióra változtatta. A névváltoztatást az ENSZ elismerte, de számos nyugati ország – főként politikai okokból – mind a mai napig kitart az ázsiai ország régi elnevezése mellett.[xiv]

A hadsereg hangsúlyozva a kényszerintézkedések átmeneti jellegét, a politikai rend és a közállapotok helyreállításának szándékával magyarázta a puccsot. Ezzel párhuzamosan többpárti választásokat ígért, amelyeket nem kis meglepetésre 1990 májusában meg is tartott. A katonai vezetés döntésében az is közrejátszhatott, hogy az országnak szánt nyugati segélyeket a puccsot követően visszatartották. Azzal, hogy látszólag elkötelezték magukat a demokratikus fejlődés mellett, megkísérelhették a segélyezés újraindítását. Másrészről a választási procedúra már nem hordozott számottevő kockázatot a hatalmi elit számára, amely biztos volt abban, hogy át tudja menteni a hatalmát a választások utáni időszakra.[xv] A választásokon Aung Szan Szú Csí pártja, az NLD 489 képviselői helyből 392-t megszerezve fölényes győzelmet aratott. Azonban a katonai junta érvénytelenítette a választások eredményét és megtagadta a hatalom átadását. Aung Szan Szú Csít háziőrizet alá vonta, sok párttagot pedig bebörtönöztek. Felajánlották a szabadon bocsátását, ha elhagyja az országot, de a politikusnő ezt megtagadta. Kétségbeesett küzdelme ezekben az években széles körű nemzetközi elismertséget hozott a számára. Külföldön majdnem olyan tisztelet és csodálat övezte, mint Nelson Mandelát, mivel a katonai hatalom idején közel másfél évtizednyi házi őrizetet kellett elszenvednie. 1989 júliusa és 1995 októbere, 2000 szeptembere és 2002 májusa, valamint 2003 szeptembere és 2010 novembere között volt bezárva. Habár a katonai junta többször is kiengedte, rövid időn belül a „saját biztonsága érdekében” ismét házi őrizetet rendelt el számára.[xvi]

1997-ben a férjénél rákos betegséget diagnosztizáltak. Mivel a hatóságok nem engedték meg, hogy a férje Burmába utazhasson, Aung Szan Szú Csí pedig nem akarta elhagyni a hazáját attól félve, hogy többé nem térhet vissza, 1999-ben a férje úgy halt meg, hogy nem találkoztak újra.[xvii] Mindezek közben sovány vigaszt jelentett számára, hogy háziőrizete alatt megkapta a Thorolf Rafto-emlékérmet (Norvégia), a gondolkodás szabadságáért odaítélt Szaharov-díjat, 1991-ben pedig Nobel-békedíjjal tűntették ki, amelynek 1,3 millió dolláros honoráriumát egy londoni székhelyű, a burmai népet megsegítő egészségügyi és oktatási alap létrehozására fordította. A katonai junta nem tudta őt elhallgattatni sem otthon, sem külföldön, tekintve, hogy a meggyilkolt legendás tábornok, Aung Szan lánya. Ezekben az időkben írta meg egy japán napilapnak azokat a néhol drámai, néhol viszont egészen vidám hangvételű leveleit, amelyek később Levelek Burmából címmel könyv formátumban is kiadásra kerültek.

A ’80-as, ’90-es évek viharos fordulója után a katonai uralom stabilizálódott. Habár továbbra is minden fontosabb pozíciót katonatisztek töltöttek be, mégis a vezető szervezetek tagságát megfiatalítottak és zömmel a negyvenes-ötvenes éveikben járó főtisztekkel és tábornokokkal töltötték fel. Az Állami Jog és Helyreállítási Tanács (SLORC) hivatalosan 1997 novemberében oszlott fel, funkcióit a 19 tábornokból álló Béke és Fejlődés Tanácsa (SPDC) vette át. Elnöke Szo Maung visszavonulása után a rangidős Than Sve tábornok lett.[xviii]

Az 1990-es évek újabb váratlan fordulatot hoztak, amikor Mianmar vezetői úgy döntöttek, hogy véget vetnek az ország több évtizedes önkéntes elszigeteltségének. Sok minden közrejátszott ebben. A katonai vezetők külföldi útjaik során minden bizonnyal szembesültek azzal a szomorú ténnyel, hogy országuk az évek során hihetetlen mértékben lemaradt, és a lakosságuk elszegényedett az egyre növekvő ütemben fejlődő Délkelet-Ázsia többi államától. A másik ok pedig a geopolitikai tényezőkben keresendő. Mianmar 1997-es az ASEAN-hoz való csatlakozásával lépett rá a politikai változás útjára. Habár 1990-es választási eredmények figyelmen kívül hagyása, és az ellenzék bebörtönzése miatt a nyugati országok szigorú szankciókkal próbálták elszigetelni az országot, az ASEAN elszigetelés helyett mégis tagságot ajánlott fel Mianmarnak azért, hogy megvédje attól, hogy India és Kína kiterjessze rá a befolyását. Az Egyesült Államok és az Európai Unió nyomásgyakorlással igyekezett eltántorítani az ASEAN-t Mianmar felvételétől, amely a szervezet belügyeibe való súlyos beavatkozásnak tekinthető.[xix] Az Európai Unió még azt is felvetette, hogy Mianmar csatlakozása esetén bojkottálni fogja az Ázsia-Európa Találkozót (ASEM).[xx] Végül Washington és Brüsszel belenyugodott Mianmar felvételébe, viszont kijelentette, hogy az ASEAN-t felelősnek fogja tartani a Mianmarban lezajló reformfolyamatot illetően.

„Sáfrányos forradalom” és út a demokrácia felé

2007 augusztusában a növekvő üzemanyagárak miatt szórványosan kialakuló tiltakozások a 45 éve fennálló katonai diktatúrával szembeni többezres tüntetésekbe csaptak át. Még az év májusában 59 ázsiai állami vezető – a kontinens szinte valamennyi országának képviseletében – levélben szólította fel Than Svét, hogy bocsássa szabadon a politikai foglyokat, s vegye fel a tárgyalásokat Szú Csíval és az ellenzék többi vezetőjével.[xxi] Az augusztusi tiltakozásoknak különös jelentőséget adott az, hogy az amúgy politikával nem foglalkozó szerzetesközösség elutasította a tábornokok adományait, amely a helyi buddhista kultúrában az áldás megtagadásának és a hívek gyülekezetből való kitaszításának a szimbóluma. A szerzetesek rövidesen egyre nagyobb számban jelentek meg a tiltakozók között, majd ők lettek az utcai megmozdulások fő hangadói. A tüntetéssorozat az ő ruhájukról kapta a „sáfrány” jelzőt.[xxii]

Az utcán felvonuló szerzetesekhez rövidesen tízezres tömegek csatlakoztak a legkülönbözőbb társadalmi csoportokból. Mindez rávilágított arra, hogy a rendszer társadalmi elfogadottsága közel sem olyan magas, mint ahogy azt a kormányzat igyekezett elhitetni. A katonai junta – szokásához híven – a helyzet kezelése érdekében kizárólag karhatalmi eszközöket vett igénybe a többnyire békésen tüntető tömegekkel szemben. A helyzet akkor vált kellemetlenné, amikor szeptember 27-én Rangunban az egyik tűntetés feloszlatása során a katonák közvetlen közelről agyonlőtték Nagai Kendzsi japán újságírót, akinek a haláláról készült felvételek bejárták a világot.

A gondok csak tovább szaporodtak, amikor 2008 májusában a Nargis nevű trópusi ciklon helyenként akár 215 km/h sebességű széllökésekkel csapott le az Iravádi rendkívül sűrűn lakott deltavidékére. Mianmar történetének legnagyobb természeti katasztrófája mintegy 138 ezer halálos áldozatot követelt, valamint 1,5 millió embert tett földönfutóvá.

Végül a kormányzatra nehezedő külső, és belső nyomás vezethetett oda, hogy Mianmar vezetői úgy döntöttek, hogy befejezik a régóta készülő új alkotmányt, amit a ciklon okozta természeti katasztrófa ellenére még ugyanabban a hónapban egy erősen manipulált népszavazáson vittek keresztül. Az új alkotmány értelmében 2010-re írtak ki törvényhozási választásokat. Az alkotmány kimondta, hogy a törvényhozás tagjainak negyedét a fegyveres erők főparancsnoka jelöli ki, amely gyakorlatilag vétójogot jelentett az alkotmány megváltoztatásának kísérleteivel szemben. Ezen felül az elnök, az alelnök, a védelmi miniszter, a belügyminiszter, a határvidék ügyeivel foglalkozó miniszterek egytől-egyik csak a katonák jelöltjei lehettek.[xxiii] A 2010-es „félrendszerváltás” tehát a katonai elit szempontjából kettős célt szolgált: egyrészt levezetni a társadalomban halmozódó belső feszültségeket azzal, hogy a civileket is bevonja a törvényhozásba, másrészt a rendszer – habár korlátozott mértékben, de képessé vált nyitni a nyugat felé a demokratizálódás látszatával. Ezáltal diverzifikálni tudta külkapcsolatait, különösen a Kína jelentette hatalmi túlsúly ellensúlyozása érdekében.[xxiv]

Eközben a nyugaton rendkívül népszerű Aung Szan Szú Csí háziőrizetét megszüntették 2010 novemberében, majd legálisan visszatérhetett a burmai politikai életbe.[xxv] A Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD) vezetőjeként 2012. évi időközi választásokon mandátumot szerzett a parlamentben, majd nagy többséggel nyerte meg a 2015-ös választásokat.[xxvi]

Úgy tűnt, ez a fajta stratégia beválhat. Thein Szein, az alkotmányos reformot követő első elnök (2011-2016) több alkalommal is találkozott Barack Obama amerikai elnökkel és Hillary Clinton külügyminiszterrel, akik támogatásukról biztosították a mianmari demokratikus átmenetet. A 2015. évi választásokon győztesként kikerülő Szú Csí az ország elnöke jogszabályi korlátok miatt nem lehetett, mivel az addigra elhunyt férje és gyermekei is külföldi állampolgárok. Ezért az elnöki hivatalt irányitó államtanácsosi tisztséget alkották meg a számára, illetve a külügyminiszteri posztot is magáénak tudhatta.[xxvii

Rohingya-krízis és hatása[xxviii]

A 2015-ös választásokat követő optimista hangulat nagyjából másfél évig tartott. 2016 októberében, és 2017 augusztusában az Arakán Rohingya Megváltó Hadsereg (ARSA) több ízben is összehangolt fegyveres támadást hajtott végre a délnyugati Rakhine (más néven Arakán) államban található rendőrállomások ellen. A támadások, melyeknek 24 ember esett áldozatául (2016-ban kilenc katona, 2017-ben tizennégy katona és egy hivatalnok), kivívták a központi kormányzat haragját. A fegyveres erők válasza a muszlim vallású rohingya etnikum ellen irányuló tisztogató hadjáratok sorozata lett, amelyek következtében egyes becslések szerint legalább 700 ezer, de akár az 1 millió főt is meghaladó rohingya kényszerült elhagyni az otthonát.[xxix] Habár maga a konfliktus gyökerei a brit gyarmati időkre nyúlnak vissza, szomorú emlékeztetője annak, hogy még a XXI. században is előfordulhatnak egy-egy vallási és/vagy etnikai közösség ellen célzottan elkövetett népirtások.

A katonai klikknek kimondottan jól jött az, hogy a nemzetközi közösség a rohingyák ellen elkövetett attrocitásokkal kapcsolatban a külföldön igen jól ismert Aung Szan Szú Csítól várt magyarázatot. Sokan zavartan és csalódottan vették tudomásul, hogy a Nobel-békedíjjal is kitüntetett politikusasszony nem emelt szót a rohingya kisebbséggel szembeni bánásmód miatt. A Human Rights Watch nemzetközi jogvédő szervezet igazgatója, Kenneth Roth így fogalmazott:

„Aung Szan Szú Csí csalódást okozott. Mivel tisztában van azzal, hogy a hadsereg fogja eldönteni, indulhat-e az elnöki posztért, tartózkodott a visszaéléseket bíráló kijelentésektől. És tekintve, hogy a kiszolgáltatott és hontalan rohingyák igencsak népszerűtlenek Burmában, nem volt hajlandó felszólalni a védelmükben, amikor erőszakos támadások érték őket.”[xxx]

A 2014. évi legutolsó népszámlálás adatai szerint az 54 millió fős Mianmar lakosságának 89%-a buddhista, és mintegy 4%-a muszlim vallású. A népesség 68%-át a buddhista burmaiak (más néven bamarok) alkotják. A többséget kitevő buddhista közösség tagjai hagyományosan betolakodóként tekintenek a Bangladessel szomszédos tartományban élő muszlim közösségekre. Mivel a Nemzeti Liga a Demokráciáért párt szavazói a társadalom többségét alkotó buddhista bamarok közül kerülnek ki, és a rohingyákkal szembeni ellenséges érzések annyira erősek, a Nemzeti Liga a Demokráciáért párt pusztán politikai okok miatt nem vállalkozott a támadások elítélésére. Másrészt nem kívántak szembekerülni a rohingyaellenes akciók során hangadó buddhista vallási elittel sem. Habár a nemzetrészek közötti megbékélés és a békés, demokratikus fejlődés eszméje komoly eleme a párt politikai identitásának, szomorú módon a Szú Csí vezette NLD a rohingya közösség védelmében nem merte felvállalni ezt a súlyos társadalmi problémát.[xxxi] Végül mindez a politikusasszony nemzetközi megítélésébe került.

Amit a tábornokok hosszú évtizedek alatt nem tudtak elérni, az egyszeriben valósággá vált. A pár évvel korábban még világszerte ünnepelt, és az emberi jogok ikonjaként méltatott Szú Csí egyszeriben vált hiteltelenné, és komoly bírálatokat kapott a nemzetközi közvéleménytől. Habár a 75 éves politikusasszony az NLD élén 2020 novemberében ismételten magas fölénnyel nyerte meg a választásokat, a tábornokok szemében egy elhasználódott és feleslegessé vált figura lett.[xxxii] Eközben a rohingyákkal szemben elkövetett genocídium egyik fő elkövetőjeként számon tartott Min Aung Hlaing tábornagy-vezérkari főnök pozíciója a hadsereg élén tovább erősödött.

Epilógus – egy elképzelt demokrácia vége

2021. február 1-én hétfő hajnalban a Mianmari Fegyveres Erők (Tatmadaw) katonái őrizetbe vették az ország államtanácsosát, az 1991-ben Nobel-békedíjjal is kitüntetett Aung Szán Szú Csít és mellette több vezető politikust, ezzel megszakítva a törékeny, alig 10 éve épülő demokráciát. A főváros, Nepjida (Naypyitaw) utcáit katonák lepték el, és hogy a lakosság körében ne alakuljon ki szervezett ellenállás, minden internet és a telefon-összeköttetést lekapcsoltak. A hatalomátvételt Min Aung Hlaing tábornagy-vezérkari főnök a katonaság saját televíziójában, a Myawaddy TV-ben jelentette be. Az akciót azzal indokolták, hogy szerintük a 2020. november 8-i választásokat magas fölénnyel nyerő Nemzeti Liga a Demokráciáért Párt (NLD) elcsalta a választásokat, és a hadseregnek szükséges volt közbe lépnie a demokrácia biztosítása érdekében. A hadsereg az egész hatalomátvételt ideiglenesnek igyekszik feltüntetni. Állításuk szerint egy évig vészhelyzeti kormányzás várható, majd újra kiírják a választásokat. Az 54 milliós ország történetében nem ez az első ilyen eset. A hadsereg 1988-ban hasonló ígéretet tett, majd figyelmen kívül hagyva a következő évi választásokat további 25 évig irányította az országot. Habár az Egyesült Államok mellett több ország is elítélte a puccsot, a Mianmart is magába foglaló ASEAN, illetve a szomszédos Kínai Népköztársaság nem kíván a konfliktusban állást foglalni.

A februári katonai hatalomátvételt követően az eleinte szórványosan kialakuló megmozdulások nyomán az utcák csataterekké változtak az ország több városában. Az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosi Hivatala honlapján található információk szerint június 11-ig legalább 860 fő esett az országban tomboló erőszak áldozatául, valamint mintegy 4804 fő van jelenleg is őrizetben.

A demokratikusan megválasztott kormánypártot  ̶ amely a katonai rezsimmel szembeni egyetlen komolyan vehető politikai csoportosulás Mianmarban  ̶  a hatalomból való kiszorulás és a megszűnés fenyegeti.

A letartóztatott pártvezető-államtanácsos Aung Szan Szú Csí-t  ̶  ha minden ellene felhozott vádpontban bűnösnek találják  ̶  korrupció vádjával akár 25 évig terjedő szabadságvesztésre is ítélhetik. Ez azt jelentené, hogy az idén 75 éves politikusasszony életének hátralévő részét rácsok mögött kényszerülhet eltölteni.

Lehet-e félni a demokráciától?

További hivatkozott irodalom

Anderson, B. (2006). Elképzelt közösségek, Gondolatok a nacionalizmus eredetéről és elterjedéséről. Budapest: L’Harmattan – Atelier.

Aung Szan Szú Csi. (2014). Levelek Burmából. Méry Ratio.

Balogh, A. (2016). DÉLKELET-ÁZSIA TÖRTÉNELME 1945-től napjainkig. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó.

Beech, H. (2014. 7 21). Burma’s Shame. TIME Magazine, old.: 26-35. Letöltés dátuma: 2021. 02 19, forrás: http://web.a.ebscohost.com/ehost/pdfviewer/pdfviewer?vid=9&sid=41b513a9-151c-4b97-bf1a-8574b05e940c%40sessionmgr4008

Cohen, S. B. (2015). Geopolitics – The Geography of International Relations (Third Edition. kiad.). London, UK: Rowman & Littlefield.

Crosby, K. (2014). Theravada Buddhism : continuity, diversity and identity. Oxford: Wiley Blackwell.

Háda, B. (2010. október). Két választás Mianmarban – a katonai diktatúra húsz esztendeje. Nemzet és Biztonság, 26-37. Letöltés dátuma: 2021. 02 19, forrás: http://www.nemzetesbiztonsag.hu/cikkek/hada_bela-ket_valasztas_mianmarban_____a_katonai_diktatura_husz_esztendeje.pdf

Háda, B. (2017. szeptember 18). A rohingyák elleni fellépés háttere és összetevői Mianmarban. Stratégiai Védelmi Kutatóközpont. Letöltés dátuma: 2021. 02 19, forrás: https://svkk.uni-nke.hu/document/svkk-uni-nke-hu-1506332684763/svkk-elemzesek-2017-22-a-rohingyak-elleni-fellepes-hattere-es-osszetevoi-mianmarban-hada-b.original.pdf

Háda, B. (2021. február 3). A 2021. évi mianmari katonai hatalomátvétel háttere. Stratégiai Védelmi Kutatóintézet. Letöltés dátuma: 2021. 02 19, forrás: https://svkk.uni-nke.hu/document/svkk-uni-nke-hu-1506332684763/SVKI_Elemz%C3%A9sek_2021_5_A%202021.%20%C3%A9vi%20mianmari%20katonai%20hatalom%C3%A1tv%C3%A9tel%20h%C3%A1ttere_(H%C3%A1da%20B.).%20pdf.pdf

Mahbubani, K., & Sng, J. (2020). Az ASEAN-csoda. Budapest: Antall József Tudásközpont.

McWilliams, W. C., & Piotrowsky, H. (2014). The world since 1945 : a history of international relations. Lynne Rienner Publishers.

Skilton, A. (2013). A buddhizmus rövid története. Budapest: Damaru Könyvkiadó – A Tan Kapuja.

Steinberg, D. I. (2010). Burma / Myanmar : what everyone needs to know. New York: Oxford University Press.

Thawnghmung, A. M., & Furnari, M. (2019). Anti-state armed groups in Myanmar: Origins, evolution and implications. In B. Schreer, & A. T. Tan (szerk.), Terrorism and Insurgency in Asia : A Contemporary Examination of Terrorist And Separatist Movements (old.: 133-146). Abingdon, UK: Routledge.

Tóth, J. (Szerk.). (2016). Világföldrajz. Budapest: Akadémiai Kiadó. Letöltés dátuma: 2021. 02 19, forrás: https://mersz.hu/hivatkozas/m27v_648_p2#m27v_648_p2

Yahuda, M. (2019). The International Politics of the Asia-Pacific (Fourth and Revised Edition. kiad.). Abingdon, UK: Routledge.

Yates, R. (2019). Understainding ASEAN’s Role in Asia-Pacific Order. Bristol, UK: Palgrave Macmillan.

[i] Elemzésemben egyaránt használom a Burma és a Mianmar elnevezéseket. Az ország nevét 1989-ben változtatták meg Burmáról Mianmarra. Ezért az 1989 előtti események leírásánál következetesen a Burma, Burmai Unió; míg az azt követő időszakok bemutatásánál a Mianmar, Mianmari Szövetségi Köztársaság elnevezéseket használom az országra.

[ii] A brit gyarmati időkről érdekes képet fest George Orwell Tragédia Burmában (Burmese Days) c. magyarul is olvasható korai regénye. Orwell 1922 és 1927 között rendőrtisztként 5 éven keresztül szolgált Burmában.

[iii] Tóth 2016

[iv] Aung Szan Szú Csi, 2014. 11.o

[v] Az Iravádi (folyó, angolosan írva: Irrawady) völgyében és deltavidékén tömörülő Mianmar népességének legnagyobb részét (68%) az országot meghódító burmaiak, vagy más néven bamarok alkotják. További jelentős államalkotó népcsoportnak tekinthetőek a san (9%), a karen (7%), a rakin (4%), a kínai (3%), indiai és mon (2-2%) etnikumok, melyek főképp az ország peremterületein élnek. A népesség túlnyomó többsége a buddhista (89%), keresztény (4%), muszlim (4%), valamint egyéb, főként törzsi vallásokat (3%) követi. Forrás: Tóth (2016)

[vi] Thawnghmung & Furnari 2019, 133.o

[vii] Háda 2010, 26-27.o

[viii] Tóth 2016

[ix] Aung Szan Szú Csi 2014, 111-112.o

[x] Uo. 15-16.o

[xi] Háda 2010, 27-28.o

[xii] Aung Szang Szú Csi 11.o

[xiii] Uo. 58-59.o

[xiv] Háda 2010, 27-28.o

[xv] Uo. 28.o

[xvi] A háziőrizetből való elengedése után nem egy olyan eset volt (1996, 2002), amikor vélhetően a junta által felbérelt tömegek támadták meg az NLD autókonvoját, amelyben Aung Szan Szú Csi is utazott. Röviddel az incidens után a junta „saját biztonságára érdekében” újra háziőrizetbe helyezte. A hatóságok az eseteket soha nem vizsgálták ki. Forrás: Aung Szan Szú Csi, 17.o

[xvii] Uo. 17.o

[xviii] Háda 2010, 29.o

[xix] Yates 2019, 231-232.o

[xx] Uo. 233.o

[xxi] Háda 2010, 36.o

[xxii] Uo. 36.o

[xxiii] Háda 2010, 36-37.o

[xxiv] Háda 2021, 2.o

[xxv] Aung Szan Szú Csi 18-19.o

[xxvi] Háda 2021, 2.o

[xxvii] Uo.

[xxviii] A cikknek nem célja a rohingya közösség ellen elkövetett attrocitások okainak és körülményeinek részletes bemutatása, ugyanakkor a téma szempontjából mindenképp említést érdemel.

[xxix] Thawnghmung & Furnari 2019, 142-144.o

[xxx] Mahbubani & Sng 2020, 245.o

[xxxi] Háda 2017, 4.o

[xxxii] Háda 2021, 3.o

Címlapkép: Mianmari puccs. Rangun, 2021. február 21.
A katonai hatalomátvétel ellen tiltakozó tüntetők a Nobel-békedíjas Aung Szan Szú Kjí mianmari államtanácsos (kormányfő) fényképét a magasba tartva vonulnak Rangunban 2021. február 21-én. A mianmari hadsereg február első napján, az új parlament megalakulása előtt pár órával vette át a hatalmat, és letartóztatta az országot vezető politikusokat, köztük a Nobel-békedíjas Aung Szan Szú Kjí mianmari államtanácsost (kormányfő) és Vin Mjin államfőt. A tüntetők a polgári kormányzás visszaállítását, az őrizetbe vettek szabadlábra helyezését és a katonáknak kedvező alkotmány eltörlését követelik.
(Forrás: MTI/EPA/Lynn Bo Bo)

A Lehet-e félni a demokráciától? bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Előzmények Tito Jugoszláviája

A második világháború szovjet érdekszférájából kiemelkedett Jugoszlávia, mint a sztálini eszméktől eltérő és bár a szocialista gazdasági rendszerben működő, mégis a nyugati befektetők számára nyitott gazdasági rendszert működtetett. Ezt az önállóságot többek között annak is köszönhették, hogy a Tito vezette kommunista partizán mozgalom lényegében maga szabadította fel a Balkán rájuk eső részét a német és kollaboráns erőktől. A Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács által kidolgozott program egy föderalista alapokra helyezett államot vázolt fel. A tagköztársaságok: Szlovénia, Horvátország, Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Macedónia és Crna Gora szabad társulási joggal rendelkeztek, tehát akár az elszakadás lehetősége is nyitott volt számukra. Szerbián belül pedig létrehoztak két autonóm régiót,  Vajdaságot és a számunkra fontosabb Koszovót, ezek azonban ekkor még csak részleges autonómiával bírtak, mozgásterük nem volt egyenlő a tagköztársaságokéval. Tito a föderáció létrehozásakor gondosan ügyelt arra, hogy a ne egy teljesen központosított, egy adott etnikum által dominált államszerkezetet hozzon létre. Ismerte a térség múltját és jól tudta, hogy az új föderáció egyik fő gyengesége lehet a túlzott centralizációra adott nacionalista reakció a tagköztársaságok részéről, ami a felbomláshoz vezető egyenes út (mint ez később majd látható is lesz). Így Tito a kommunista internacionalizmus köntösében hozta vissza a régi délszláv identitást, aminek korábban is azt a szerepet szánták, hogy egységesítse a régió népeit.

Az említett önállóság több szempontból is megnyilvánult. A Kominform 1948. júniusi határozata után a Szovjetunió és a kommunista blokk országai minden formális kapcsolatot megszakítottak Jugoszláviával. Persze a félig nyílt és ismert találkozók és egyeztetések folytatódtak tovább a szovjetek részéről, például az 1956-os magyarországi események kapcsán. Emellett az állam részesült a Marshall segélyből, és az 1960-as években elkezdett piaci elemeket is beépíteni a gazdaságba. Az ország egyik központi tagja lett az el nem kötelezettek mozgalmának, ami a bipoláris megosztottságtól távolmaradó államokat tömörítette magába, ezzel is kivonva magát a szovjet érdekszférába való betagozódás alól. A föderalizmus erősítése és a centrális irányítás kiküszöbölése végig kísérte a titoi politikát. Az albán-kérdés így mindig jelen volt, hiszen a jelentős albán népesség igyekezett elérni a köztársasági státuszt. A szerbek megbékítése érdekében csak a fokozatos jogosultsági körök kibővítésével juthatott előre Tito, úgymint az albánság helyi és szövetségi intézményekbe való bevonása. Ennek csúcspontja az 1974-es alkotmánymódosítás, ami erősítette a föderalista jelleget és erős, majdnem a köztársaságokkal azonos jogokat, saját parlamentet, oktatást és közigazgatást adott Koszovónak. A megnövekedő külföldi adósság és az infláció nehéz helyzetbe hozta a tagállamokat, különösen a lemaradt és fejletlen Koszovót. A helyzetet tovább súlyosbította Tito 1980-ban bekövetkezett halála, ami az első állomása volt Jugoszlávia szétesésének.

A dezintegráció folyamata és főbb állomásai

Tito halálával elveszett az a fajta politika, ami az egységes délszláv állam ideológiáját képviselte, ezen tovább rontott a magas infláció és annak hatásai. Mindezek eredményeképpen megerősödtek a nacionalista és önrendelkezés párti irányzatok az egyes tagállamokban. Ez alól a szerbek sem jelentettek kivételt, akik között megjelent a történelem során többször is előkerülő Nagy-Szerbia ideálja, ami egy államba fogja össze a szerbeket függetlenül attól, hogy Jugoszlávia mely területén helyezkednek el. Ez persze egy abszolút szerb hegemóniát követelt meg, egy centralizált vezetéssel, aminek a többi köztársaság nem kívánt a része lenni. A szerb dominancia élharcosa Szlobodan Milosevics volt, aki a 80-as évek elején Szerbiai Kommunista Szövetség elnökeként, majd az 1989-ben elnökként képviselte a szerb érdekeket. 1989 júniusában a rigómezei csata 600. évfordulóján elmondott beszédében tovább tüzelte az indulatokat, és a szerbség védelmére és egyesítésére tett ígéretet.[1]

A függetlenedési törekvések egyre jobban felerősödtek. A tagköztársaságok a közösségből igyekeztek kikerülni, a területükön élő szerb lakosság pedig ellenkezőleg, az általuk belakott részt kívánta bent tartani a szerb fennhatóság alatt. Először a szlovénok és a horvátok kiáltották ki függetlenségüket 1991-ben, majd ezen évben Macedónia is (ma Észak-Macedónia). A Jugoszláv Néphadsereg azonnal a műveleteket indított a határok megszilárdítására, megakadályozva ezzel a szerb népesség más államba kerülését. A leggyorsabban Szlovéniában értek véget a harcok, mivel itt a lakosságban nem volt releváns arányban a szerb népesség, így nem is lehetett a helyiek támogatására számítani, továbbá ez volt a legmesszebbi tagállam Belgrádtól és nehezen volt fenntartható a harc. Ez a gyors lefolyás nem jellemezte a horvát és boszniai harcokat, melyek egészen 1995-ig elhúzódtak, és egy rövid ideig a szövetséges bosnyák és horvát fél egymással is harcolt. Mindkét államban a helyi szerbek népszavazással Szerbiához kötötték magukat, ez Horvátország esetében csak déli és dél-keleti részeket érintette a Krajinai Szerb Köztársaság formájában, míg a Boszniai Szerb Köztársaság, Bosznia-Hercegovina teljes területét lefedte. A szerb fél végül meggyengült az elhúzódó harcok és a nemzetközi elszigetelődés miatt, így 1995-ben a horvátok a Vihar hadművelet keretében elfoglalták a Krajinát. Az Egyesült Államok közvetítő szerepének fontos szerep jutott a konfliktus megoldásában. Az amerikai erőfeszítések és a nemzetközi nyomás hatására megkezdődött tárgyalások végén Alija Izetbegovic bosnyák, Franjo Tudjman horvát és Slobodan Milosevics szerb elnök aláírták a daytoni egyezményt 1995. november 20-án, amely egyben a háború lezárását is jelentette.

A koszovói függetlenség történelmi háttere

A második világháború alatt a megszálló olaszok támogatták a Nagy-Albánia tervét és Koszovót Albániához csatolták. A megszállás alatt a szerbek ellen etnikai tisztogatás indul, ezeket a sérelmeket torolják meg majd az albánokon 1999-ben. A háború végével a terület elvették Albániától és bár a délszláv egység kommunista köntöse elfedte, de a nemzeti érzelmek megmaradtak a koszovói albánok köreiben. Az 1974-es új alkotmány az autonómia új szintjét jelentette, ez azonban megerősítette a nemzeti öntudatot, ami Tito halálát követően tüntetések sorozatában öltött testet, önállóságot követelve. A 60-as és 70-es évek demográfiai robbanása és a kivándorló szerb lakosság következtében, egy szinte tiszta etnikumú államalakulat körvonalazódott ki. Így a szerbek aggodalommal nézték az 1981-es tüntetéseket. Az elszakadási törekvéseket az 1989-es alkotmánymódosítással próbálták gátolni, amiben megfosztották Koszovót autonómiájától, ezzel megkezdte tetőzését a Milosevics -féle centralizálódás. A teljes biztonsági és katonai apparátust szerb felügyelet alá vonták, az oktatási és közigazgatási rendszerrel egyetemben. Az egyes megmozdulásokat rendre elfojtották a szerb rendőri alakulatok és hatalmas tisztogatásokat hajtottak végre a közintézményekben, ahonnan teljesen kiszorultak az albánok. A lehetetlen helyzet sokakat kényszerített kivándorlásra. Ez által erősödött a külföldi diaszpóra, amely a hazai ellenállás, és a központi szerb egészségüggyel és oktatással szemben létrehozott párhuzamosan működő szervek pénzelésében jelentékeny szerepet vállalt.

1. ábra: Koszovói népesség növekedése. (Forrás: https://www.worlddata.info/europe/kosovo/populationgrowth.php)

A koszovói albánok, látva a Boszniában zajló háborút és annak hatásait, kérvényezték a területük ENSZ védnökség alá helyezését és a Boszniára érvényes repüléstilalmi zóna kiterjesztését, de ezt elutasította a nemzetközi szervezet. A békés ellenállás lehetősége egyre hatástalanabbnak tűnt, az agresszív fellépést támogató albánok létrehozták a Koszovói Felszabadítási Hadsereget (továbbiakban UCK-t), ami félkatonai szervezetként jött létre, és albán önvédelmi erőként határozta meg magát. Kisebb támadásokat és merényleteket hajtottak végre a szerb rendőri és katonai szervek, valamint a szerb szimpatizáns albánokkal szemben. Az albán fegyveres csoportok számának és tevékenységének növekedésével exponenciálisan nőtt a bevetett biztonsági erők száma és a retorziók súlyossága is, aminek sokszor a civil albánok estek áldozatául. A kezdetben gerilla hadviselést alkalmazó UCK végül már nyílt harcot is felvállalt a Jugoszláv Hadsereggel és a rendőri alakulatokkal. A szerbek terrorellenes akciói a lakosság körben menekülthullámot indítottak el. Ez, valamint az elkövetett atrocitások a nemzetközi közösség figyelmét ráirányították a konfliktusra. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1199-es határozata mindkét felet a békés rendezésre szólította fel. Milosevics engedett a nyomásnak, miután az akkori NATO főtitkár Javier Solana beavatkozással fenyegetett. Richard Holbrooke amerikai diplomatával való megegyezése során a harcok beszüntetésére tett ígéretet a szerb államfő. Beleegyezett abba, hogy az EBESZ KVM missziója Pristinába települjön és a NATO ellenőrizze a térség légterét. Az egyezség és a szerb csapatok kivonása nem segített a helyzet megoldásában, mivel az UCK visszatért a kiürített területekre és folytatta tevékenységét.

1999. február 6-án került sor a rambouvilett-i Koszovó konferenciára, ahol az érintetteken kívül a területen élő kisebbségek képviselői is jelen voltak. Az Összekötő csoport, ami a felek közötti közvetítő államokat foglalta magába (Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Németország, Olaszország, Orosz Föderáció) kiállt a szerb szuverenitása mellett, ugyanakkor felszólalt a kisebbségek jogaiért is. Egy 3 éves átmeneti időszakra tettek javaslatot, amely időszak alatt az autonómia jegyében az albánok választásokat tartanak és aztán népszavazáson döntenek a terület státuszáról. Egy NATO kontingens biztosította volna a békés átmenetet és felügyelte volna az UCK leszerelését. Az egyezményt mindkét fél elutasította, az albánok államuk bizonytalan jövőbeli helyzete miatt, a szerbek pedig a NATO erők jelenlétét kifogásolták, mivel úgy látták az csak az albánok érdekeit erősítené. Eközben Belgrád mintegy negyvenezer fegyverest vont össze Koszovóban és Koszovó körül. Így nem maradt más választása a nemzetközi közösségnek, mint a fegyveres beavatkozás a humanitárius katasztrófa megelőzésére. A beavatkozást még a szerb-orosz viszonyból eredő kapcsolatok sem tudták megakadályozni, az oroszok levették a kezüket Milosevicsről.

Március 24-én megkezdődtek a légi támadások, amivel párhuzamosan zajlott a „Patkó hadművelet”, aminek célja a koszovói albánok elűzése volt déli irányba, ezzel homogenizálva a területet és megfosztva az UCK-t a civilek közegétől, ahonnan támogatást remélhetett. A NATO légi hadművelete célt ért, és a jugoszláv vezetés beleegyezett abba, hogy kivonja katonai és rendőri erőit a tartományból és átadja annak ellenőrzését a NATO Koszovói Biztonsági Erejének (KFOR – Kosovo Force). A kivonulást a Katonai-technikai Megállapodás (Military Techincal Agreement – MTA) írta elő. Az egyezmény szerint fokozatosan zajlott le a szerb erők felváltása a szövetséges csapatokkal, ami 1999. június 20-ra végbe is ment.

Műveletek

Az alábbi fejezetben bemutatom a 78 napig tartó,Allied Force hadműveletben a szövetség által megfogalmazott célokat, a rendelkezésre álló eszközöket. Röviden kitérek arra, hogy melyek voltak a nemzetközi közösség motivációi. Ezzel szemben áttekintem a szerb fél terveit és lehetőségeit. Ezt követően a légi hadjárat lefolyását ismertetem, majd pedig az abból levont tapasztalatokból következtetek arra, milyen hatással voltak a műveletek a NATO-ra és a szembenálló félre.

A nemzetközi közösséget motiváló tényezők

Az UCK és szerb biztonsági erők közötti harc 1999-re egyre nagyobb méreteket öltött. A sorra megbukott tárgyalások után a NATO-nak nem maradt más választása, mint a fegyveres beavatkozás. Ekkorra már 300 000 embernek kellett elhagynia lakhelyét, ami egy masszív menekülthullámot eredményezett és ez erősen aggasztó volt, különösképpen az Európai Unió számára, amely a frissen függetlenedő kelet-európai államok felé kívánt nyitni, és az ezen országok közvetlen szomszédságában zajló háborút magára nézve is fenyegetésként érzékelte.

A Clinton adminisztráció igyekezett elkerülni azt a hibát, amit Bosznia esetében követett el, ahol a beavatkozás késleltetése miatt a polgárháború elmélyülhetett. 1998 októberében a NATO előkészületeket tett egy korlátozott, főleg katonai célpontokat érintő légi hadjárat elindítására, „Determined Force” néven. Az ebből eredő nyomás vette rá Milosevicset arra, hogy Richard Holbrooke amerikai főtárgyalóval kiegyezve kivonja erőit Koszovóból. Az UCK erők azonban visszaszivárogtak az egyes területekre és az addig megtett lépések a béke felé semmissé váltak.

A NATO és a JSZK eszközeinek és céljainak összehasonlítása

A NATO politikai céljai teljesen egybevágtak az elbuktatott rambouilett-i konferencia pontjaival, tehát az erőszak és az etnikai tisztogatások beszüntetését, a szerb biztonsági erők kivonását és helyükre nemzetközi NATO békefenntartók települését, ebből adódóan a menekültek visszatérését és a békés politikai átmenet elindítását akarta kikényszeríteni a szövetség. A hadműveleti tervet a politikai célokhoz igazították és eleinte korlátozott célokkal terveztek, mivel úgy gondolták az első csapások jobb belátásra késztetik a szerb vezetést. Ennek pont az ellenkezője történt, és a szerbek nagyszabású műveleteket indítottak a koszovói albánok ellen és a növekvő erőszak a menekültek számának megugrását eredményezte. Milosevics a szerb lakosság teljes támogatását élvezte és igyekezett a közhangulatot a NATO ellen hangolni. Eleinte abból indult ki a szerb vezetés, hogy a NATO korábbi fenyegetéseit sem váltotta be, és reménykedett egy esetleges megosztottság kialakulásában is a szövetségen belül a műveletek lefolytatásának mikéntjével kapcsolatban. Amikor nyilvánvalóvá vált a NATO eltökélt és egységes fellépése, a végsőkig kitartás vált a szerb stratégia alapjává.

A szövetség műveleteit a rugalmas reagálás érdekében hat fázisra osztotta fel. Az első fázis tartalmazta az erők átcsoportosítását január 20-i kezdettel. A második fázisban a légi uralmat kívánta megszerezni és fenntartani a NATO, az integrált légvédelmi és a vezetési rendszerek, energiaellátó központok elleni precíziós támadásokkal. Ezzel megteremtve a szabad mozgás lehetőségét és megtartva a kezdeményezést, lehetőséget teremtve a politikai döntés kikényszerítésére. Miután a fentebb leírtak alapján a szerbekből pont az elérni kívánttal ellentétes reakciót váltottak ki a támadások, így ezt követte a harmadik fázis. Itt támadó légi hadműveletekkel kezdték bomlasztani és pusztítani a szerb hadsereget és a rendőri erőket, különös tekintettel a Koszovóba telepített egységekre. Ennek célja a lakossággal szembeni atrocitások visszaszorítása volt a fegyveres erők műveleti képességeinek csökkentésén keresztül. Ebben a szakaszban kezdték meg a katonai és kiszolgáló infrastruktúra pusztítását az egész ország területén. A további fázisokat nem vezették be. A negyedik fázisban eszkalálták volna a nyomásgyakorlást és további stratégiai célokat támadtak volna szerte Jugoszláviában. Ezt követték volna az ötödikben stabilizáló műveletek, végül pedig az erőket és műveleteket csoportosították volna át.

Tehát a műveletek fő célja a fegyveres erők lefogása, pusztítása, elszigetelése volt, ezekkel gyengítve azokat és csökkentve az agresszió mértékét. Az eszkalálódó szárazföldi műveleteket követően a NATO kiterjesztette a stratégiai célpontok körét és az integrált légvédelmen túl, már a magasabb szintű vezetés-irányítási pontokat és a jugoszláv hadsereg műveleti képességeit biztosító logisztikai erőkre és üzemanyagraktárakra is mértek csapásokat. Ezzel szemben a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság sokkal inkább a túlélés stratégiáját követte, hiszen minden optimizmus ellenére felismerték a NATO technikai és mennyiségi fölényét. A légvédelem bevethetőségének megőrzése prioritást képzett a stratégia megalkotása során, ezt pedig az erők és eszközök folytonos manőverezésével kívánták elérni. Mindezzel párhuzamosan pedig az ellenfél katonai és politikai döntéshozatalát akarták elbizonytalanítani a légvédelem váratlan felbukkanásaival.

A felek eszközei, fegyverzete, annak alkalmazása és elhelyezkedése

A 13 NATO-tagállam (Belgium, Kanada, Dánia, Franciaország, Németország, Olaszország, Hollandia, Norvégia, Portugália, Spanyolország, Törökország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok) mindegyike hozzájárult a légicsapások kivitelezéséhez. Először 370 repülőgép állt a szövetség rendelkezésére a csoportosításban, ebből 270 csapásmérő volt. A legszélesebb körű gépparkkal az Egyesült Államok sorakozott fel, ebbe tartoztak: F–14 vadászrepülőgépek, F–15, F–16, F–18 és F–117A vadászbombázók, A–10 közvetlen légi támogató repülőgépek, EA–6B elektronikai harc repülőgépek, B–52 hadászati bombázók, KC–135 és KC–10 légi utántöltő repülőgépek, valamint AWACS légi felderítő-repülőgépek. Az Egyesült Királyság Harrier GR7-es és Tornado vadászbombázókkal, Franciaország pedig Mirage 2000-es és Super Etendard vadászrepülőgépekkel volt jelen a műveletekben. Kanada CF–18 vadászbombázókat, Spanyolország pedig F–18 vadászbombázókat és KC–130 légi utántöltő repülőgépek küldött. A fennmaradó országok mind F-16-os vadászbombázókkal vettek részt. A gépek az akkori legmodernebbnek számító fegyverzettel voltak felszerelve, ebbe a körbe tartozott a JDAM (Joint Direct Attack Munition), amit az amerikai haditengerészet és légierő közösen fejlesztett ki. Ez lényegében egy olyan GPS navigációs rendszerrel ellátott rendszer volt, amelyet hagyományos töltetekre szereltek fel, ezzel létrehozva egy nagy pontosságú eszközt, amit akár rossz időjárási körülmények között is alkalmazhattak. Az erős felhőzet gyakran okozott kihívást a pilótáknak, ilyenkor nagyban rá voltak utalva a JDAM-hez hasonló precíziós fegyverekre, illetve a műholdas rendszerekre, amelyek a felderítésben és a kommunikációban játszottak fontos szerepet. A precíziós csapásmérés a megítélés szempontjából is fontos volt a NATO-nak, hiszen a járulékos veszteségek csökkentése nem csak a műveletek sikerességét és jó nemzetközi megítélését segítette elő, de a szerb lakosság számára is rámutathatott arra, hogy nem ellenük, hanem a kormányuk ellen irányul a támadás, akik bűntetteket követnek el. Ez a másodlagos cél kevésbé tekinthető eredményesnek, hiszen a mai napig vannak ellenérzések a szerb lakosság körében az intervenciót illetően, ennek példája a lelőtt F-117-es és F-16-os gépek maradványainak kiállítása. A szövetséges gépek több, mint 38 000 fordulót repültek,- ebből 10484 csapásmérő volt- amely során nem szenvedtek veszteséget.

A haditengerészet is jelen volt a műveletek során. Az USA 6. flottája és a többi ország kisebb hadihajói és tengeralattjárói, mind jelen voltak az Adriai-tengeren. A manőverező repülőgép- hordozóknak központi szerep jutott, mivel ezekről indították a BGM-109 Tomahawk robotrepülőket, melyek a korban a legmodernebb pilótanélküli eszköznek számítottak. A USS Theodore Roosevelt hordozónak és a kísérő hajóknak kiemelt szerep jutott, hiszen az innen indított Tomahawkok és repülőgépek sokkal nagyobb hatótávolsággal bírtak és több időt tudtak a levegőben tölteni. Itt fontos megemlíteni az EA-6B elektronikai harcirepülőgépet, mely az egyes támadó gépeknek kiváló fedezetet nyújtott korlátozva a légvédelmi rendszer radarjait és az ellenfél szárazföldi erejének rádiókommunikációját. Szárazföldi műveltek nem zajlottak az Allied Force hadművelet alatt, de 3000 főnyi tengerészgyalogos és a bosznia-hercegovinai SFOR is rendelkezésre állt szükség esetén.

A daytoni-i megállapodás korlátozásokat szabott ki a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság haderőjére, 90 000 főben maximalizálva annak létszámát és a páncélozott szállító harcjárművek, valamint a harckocsik létszáma is meg volt határozva. Az akkori haderő három hadseregre és egy speciális rendeltetésű hadtestre oszlott, utóbbi terrorellenes műveleteket látott el. A 3. hadsereg „Pristina” hadteste, amelyet gépkocsizó, lövész és légvédelmi dandárok alkották, délen és délnyugaton volt jelen, tehát az általunk tárgyalt Koszovó térségében diszlokált. A szerb speciális rendőrség jelenléte is indokolt volt, lévén az UCK gerilla műveletei ellen szükséges volt az egyes területeken az állandó rendfenntartás, amely képességgel általánosan a rendőrség bírt. A rendőri létszám körülbelül 14-16 000 főre tehető. A légvédelem három hadtestbe szerveződött, nekik volt a feladatuk az ország két légvédelmi körzetének védelme. 240 repülőgéppel rendelkezett a légierő, ezek többnyire akkora már kissé korszerűtlen MIG21-es harcászati vadászrepülőgépek és néhány, a kor fejlettségi színvonalát elérő MIG29-es elfogó-vadászrepülőgépek voltak. A légvédelem is dominánsan szovjet gyártmányú rakéta komplexumokból állt. A légvédelem magába foglalta (NATO kód szerint), az SA-6 Gainfullal felszerelt rakéta ezredet, és egy SA-3 légvédelmi rakétaosztályt, valamint egy kevésbé fejlett SA-2-es rakétaosztályt. A légi ellenségről az információt a korai felderítő, értesítő és riasztó rendszer biztosította.  Ezeket a stratégiai fontosságú katonai objektumok, repülőterek, kikötők, városok, szárazföldi erők csoportosítási körzetei, ipari telepek környékén helyezték el. A haditengerészet ekkorra 15 000 főből és 8-10 kis hajóegységből állt, szerepük nem volt jelentős hatással a harcok menetére. A légvédelem ugyanakkor a maga előnyére tudta használni a terepet és a környezeti adottságokat. A hegyekkel övezett vidéken könnyebb volt elrejtőzni, különösen, ha a hegyek miatt a felhőzet sűrűbbé vált.  A terepen, a kiterjedt radarhálózaton kívül, még fedett megfigyelők is segítették a védekező felet, akik az egyes európai bázisokat figyelték meg. Az Allied Force hadművelet jó összehasonlítási párja lehet a Sivatagi Vihar hadművelet a légierő alkalmazása szempontjából. Ezt már akkor felismerte a politikai vezetés és korábban, a hidegháború alatt integrált légvédelmi rendszereket vásárló Iraktól szerzett be adatokat az amerikaiak légvédelem ellen alkalmazott taktikáiról és az irakiak személyes tapasztalatairól.  Ezekből kiindulva a jugoszláv hadvezetés egy olyan taktikát dolgozott ki, amely a légvédelmi tüzérség, a föld-levegő rakéták és a hordozható RBS-70 légvédelmi rendszereket ötvözve egy 10 000 láb alatti halálzónát hozott létre. A korábbi Delibarete Force művelet parancsnoka General Michael Ryan „különösen nagy” veszteségeket jósolt a művelet megkezdése előtt, ezt azonban cáfolták az első időszak sikerei.

A hadjárat lefolyása és a kiemelkedőbb események Irányítás és parancsnokságok

A műveletet az Észak-atlanti Tanács közvetlenül irányította. A katonai tevékenység főparancsnoka a szövetséges erők európai legfelsőbb parancsnoka (SACEUR) Wesley Clark négycsillagos amerikai tábornok volt, aki a közvetlen vezetést a szövetséges fegyveres erők dél európai főparancsnokára (CINCSOUTH), James O. Ellis Jr. tengernagyra ruházta. A légi hadműveletek operatív vezetését a Szövetséges Légierő Dél-Európai Parancsnoksága (COMAIRSOUTH) végezte Nápolyból. A légierő parancsnoka Michael Short altábornagy volt. A napi harctevékenység közvetlen irányítása az 5. Szövetséges Harcászati Légi Parancsnokság (5. ATAF, Vicenza) feladatát képezte, melynek parancsnoka (Air Commodore) David Wilby tábornok volt.

A hadjárat első időszaka

A támadás március 24-én este 20 órakor kezdődött meg, amikor első körben Tomahawk robotrepülőgépeket indítottak hajók fedélzetéről és tengeralattjárókról. Ezt követően indultak meg a merevszárnyas gépek által végzett bombázások. A csapások főként az elektromos művek, katonai kommunikációs létesítmények és Montenegró, Szerbia és Koszovó területén található repülőterek, valamint légvédelmi rakétatüzelő állások ellen irányultak. Különös figyelmet fordítottak arra, hogy a lézer vezérlésű bombák robbanóereje a lehető legkisebb legyen, ami még elég a célok megsemmisítéséhez, de nem okoz számottevő járulékos veszteséget.  Ezen felül, ha a pilóta nem tudta teljes biztossággal megerősíteni, hogy tisztán látja a célt, nem oldhatta ki a bombát, és vissza kellett térnie a bázisra. A légi csapásokat intenzív elektronikai zavarással készítették elő. Többek között támadás érte a Podgorica és Pristina térségében lévő légvédelmi objektumokat, Kragujevacnál a Zasztava gyárat, ami hadiipari termékeket is gyártott. A légvédelem tevékenysége alacsony volt, köszönhetően a felderítő és rávezető lokátorok blokkolásának, illetve, hogy az alacsonyan repülő, nehezen észlelhető robotrepülőgépek is eredményesen működtek. Az este során két MIG29-est is lelőttek. A támadás után a NATO kivárt  a kiváltott, számukra kedvező politikai hatásra. A szerb álláspont nem változott, így a műveletek folytatódtak. A második napon már jóval intenzívebbek voltak a támadások, a nagyobb nyomásgyakorlás érdekében. Itt már katonai reptereket is célba vettek Nisben és Golubovciban. A harmadik napon már nagyobb hangsúly került a szárazföldi erők elleni csapásokra és a célpontok túlnyomó többsége Koszovó területén kívül helyezkedett el.

Az első szakasz bár hozott korlátozott sikereket katonailag, de a politikai célhoz nem került közelebb a szövetség. A művelet kezdetben a légierő legyőzése és a légtér feletti ellenőrzés megszerzése érdekében zajlottak. Az elektronikus hadviselésnek és a repülési magasságnak köszönhetően a légvédelem nem tudott érdemben reagálni a NATO tevékenységére.

A hadjárat második szakasza

A hadjárat második szakasza már a fizikai térben és  időben is kiterjedtebb volt. Nappal hajtották végre a támadásokat és a Jugoszlávia egészét támadták. A repülési magasságot csökkenteni kellett annak érdekében, hogy a rejtésben és mozgásban lévő légvédelmi eszközök felderítését és megsemmisítését eredményesen lehessen folytatni. Március hónapban már több mint 500 repülőgépet vetett be a NATO. Támadás érte Belgrád környékét, a Somber repülőteret és Nist. A hónap végén a NATO nagyköveti tanácsa megegyezett a célpontok listájának kibővítésében és a légi csapások intenzitásának növelésében. A bővített lista magában foglalt üzemanyag-feldolgozó és -ellátó rendszereket, energetikai központokat  az elektromos ellátóhálózat főbb elemeit, valamint a közlekedési infrastruktúrát. Az új kijelölt célpontok között volt a pancsovai olajfinomító, amit március 30-án ért találat, illetve az újvidéki Öreg hidat is lerombolták április 1-én. Ekkorra már jelentékeny veszteségeket okoztak a jugoszláv erőknek, de azok képesek voltak kitartani. Repülőiket átmentették kényszer repülőterekre, és a hadianyagot a kiemelt védelmet képező kórházak és iskolák környékén raktározták el, ezzel egyfajta védelmet biztosítva azoknak, hiszen egy ilyen negatív erkölcsi és nemzetközi jogi következményeket magában hordozó támadást a NATO nem kockáztatott meg. A szárazföldi erők elleni csapások kezdtek egyre inkább a középpontba kerülni a célpontok meghatározásakor, harcjármű telepek és csoportosítási létesítmények ellen vetették be a szövetséges légierőt.

A NATO 50. évfordulója során megtartott gyűlésen a tagok elkötelezték magukat, hogy nem hajlandóak veszíteni, és a növekvő albán áldozatok miatt növelni kívánták a nyomást Belgrádon. A politikai és katonai elitet akarták meggyengíteni, ezzel lefejezve a jugoszláv hadigépezetet. Milosevics hatalmi négy „pillérének” megtörésére fordította erőfeszítéseit a NATO. Ezek voltak a gazdasági rendszer, a politika, média és a biztonsági erők. Milosevicsnek és pártjának közvetlen üzleti érdekei is voltak például a médiában, így egyfajta ellene és a propagandája elleni támadásként értékelhető az április 21-i belgrádi televízió épülete elleni támadás, amire a NATO előzetesen figyelmeztette az alkalmazottakat, de így is számos áldozattal járt. Milosevics pártjának székházát ugyanebben a támadásban semmisítették meg és találat érte privát újvidéki rezidenciáját is. Az elkövetkező napokban GBU-28-as bunkerromboló bombával pusztították el a pritinai repülőtér földalatti hangárját. Május 2-án pedig a honvédelmi minisztérium és a hadsereg főparancsnokságának épülete ellen intéztek támadást. A precíziós műszerek és a műholdas kapcsolat azonban nem minden esetben tudta kiküszöbölni a felderítési hibákat, mint amilyen a szófiai lakónegyedet ért rakétatámadás volt. A NATO országok állam- és kormányfői aggodalommal tekintettek az ilyen esetekre, különösképpen Jacques Chirac akkori francia elnök, aki ellenezte a belgrádi elektromos hálózat központjai elleni romboló jellegű támadásokat. A konszenzus megteremtése érdekében a CBU-104(V)2/B kazettás lőszer bevetése mellett döntöttek, amely nem halálos eszköz. A grafitbombaként is ismert eszköz grafitport és -szálakat terít szét a célterületen,ezzel zárlatokat okozva. F-117-es gépek Jugoszlávia szerte Obrenovac, Nis, Bajina Basta, Drmno, Novi Sad településeken vetették be CBU-104-es lőszereiket a helyi hálózati rendszer ellen, ezáltal az ország területének 70%-a ideiglenesen áram nélkül maradt, ez kihatott a katonai kommunikációs vonalakra és összezavarta a szerb vezetést. A műveletek itt már láthatóan magasabb fokon zajlottak és a szerb népesség is már közvetlenül érintve volt, nem csak a félresikerült támadások, de az áramkimaradások miatt is. Az energiaipar rombolása és a korábban a boszniai háború miatt bevezetett nemzetközi szankciók egyre növekvő mértékben károsították a gazdaságot. A kragujevaci gyár felszámolása 15 000 munkanélkülit eredményezett és Belgrád ipari telepein található 50 gyár elpusztítása további ezreket fosztott meg a megélhetésüktől, csökkentve a NATO iránti bizalom kiépülésének lehetőségét. Az elektronikai hadviselés áldozatául esett a civil telekommunikációs szektor is. A cyber hadviselés egy korai példája is látható, amely a jugoszláv banki rendszert vette célba és precedens értékkel bírt.

Az F-117-es lelövése, egy újabb magyar a délszláv válságban

A csökkentett észlelésű repülőgépek iránti igény hamar kialakult. Először Pjotr Ufimcsev tanulmányában állította, hogy a teljesen sima és a meghatározott szögekbe állított felületi elemek képesek arra, hogy olyan szögben verjék vissza a radarsugarakat, hogy azokból csak nagyon kevés jusson vissza a kibocsájtó radar vevőegységébe, így „láthatatlanná”, azaz nehezen észlelhetetlenné téve a repülőgépet. A szovjetek mellőzték ennek a fejlesztését, így került a technológia az amerikaiakhoz. Lockheed megrendelést kapott a légierőtől egy lopakodó repülőgép kifejlesztésére, s ennek eredményeként jött létre az F-117A Nighthawk repülőgép, amely prototípusa 1981-ben végrehajtotta a tesztrepülését. Fejlett GPS technológiával és bevetéstervező rendszerrel látták el, így képes volt az önálló berepülésre. Újfajta anyagokat használtak a borításhoz, amely elnyelte a rádióhullámokat. Azonban gyenge fegyverzet, alacsony terhelhetőség jellemezte, amihez kiábrándító aerodinamika társult csökkentve a manőverezési képességet. A műveletek negyedik napján kis kötelékben szállt fel pár F-117-es, amelyeket visszafelé SZ-125-ös rakétacsapás ért. Dale Zelko alezredes katapultált, de sikeresen kimenekítették.

A repülőgépet a hosszúhullámú kereső radarok szerencsés helyzetben képesek észlelni, azonban a célpont pontos bemérésére szolgáló radarok nem. A jugoszláv légvédelem ütege, amely lelőtte a gépet azonban nem szokványos alegység volt. A parancsnoka, Dani Zoltán, egy székely származású tiszt, aki behathatóan tanulmányozta a lopakodó technológiát és az F-117-est is. Ezek után átalakította az SZ-125 Nyeva rakétához tartozó radarokat, hogy azok pontosan igazodjanak az F-117 méreteihez és szögeihez. Ezekre a módosításokra a parancsnokságtól Dani többszöri kérés után sem kapott engedélyt, így azokat saját szakállára hajtotta végre. Az így átalakított radar képes volt bemérni és célra vezetni a rakétát. Segítette emellett őket az is, hogy az időjárás miatt az F-117-es felszínét vízcseppek borították, melyek kissé megtörték a sima felületét, illetve nem kellett félniük attól sem, hogy más repülőgépek megtámadják az üteget, mivel csak az F-117-esek voltak aznap a levegőben – erről a szerb rádióamatőröknek köszönhetően tudtak. Miután bemérték a célt és kilőtték a rakétát, az F-117-es védtelenné vált, s mivel nem rendelkezett semmilyen önvédelmi rendszerrel, nem védhette ki az érkező rakétát.

A háború vége

Június elejére a Jugoszláv hadsereg és a polgári lakosság is kellőképpen kifulladt a növekvő veszteségek miatt. Június 2-án Marti Ahtisaari finn elnök az Európai Unió képviseletében és Viktor Csernomirgyin Oroszország balkáni nagykövete Belgrádba repült, ahol ultimátumot adtak át Milosevicsnek, amely az amerikai, orosz és európai felek közös követeléseit és egy békejavaslatot tartalmazott. Milosevics beleegyezett a nemzetközileg megalkotott békejavaslat elfogadásába. A béke feltételeként a már korábban is ismert követeléseket fogalmazták meg. A szerb fegyveres erők kivonását Koszovóból, a helyükre NATO biztonsági erők telepítését, és egy átmeneti etnikai albán vezetést, amely elismeri Jugoszlávia területi integritását. Az egyezséget már másnap ratifikálta a szerb parlament.

Az egyezség engedélyezett egy száz fős szerb kontingenst, amely a térségben maradva segíti majd General Sir Michael Jackson hadnagy vezette aknamentesítést. Az egyezség életbelépése utáni 48 órában ki kell vonni minden légvédelmi eszközt egy Koszovó határától számított 15 mérföldes sávban, ezzel megelőzve minden félreértést. A szerződés a területeken szektorokra osztotta szét a békefenntartókat, nemzetiség szerint amerikai, olasz, német, brit és francia szektorokra, amely egységek nehéz technikával is rendelkeztek volna.

Külön kérdés volt a bombázások beszüntetésének időpontja, amit a szerb csapatok kivonáshoz kötöttek és nem akarta elsietni a NATO, attól tartva, hogy újra fellángolnak a harcok. A szerbek által elfogadott tűzszünet után Belgrádot nem érte támadás és a műveletek a jugoszláv hadsereg egységeire korlátozódtak. A szerb fél vonakodott a kivonulás megkezdésével, ugyanis egy ENSZ nemzetközi békefenntartó erő bevetését kérte a NATO csapatok mellett, valamint az ENSZ Biztonsági Tanácsa által kiadott határozatot a műveletek lezárásáról, ezzel nagyobb biztosítékot szerezve arra vonatkozóan, hogy a NATO tartja magát a vállalásaihoz. Ez meg is akasztotta a részletek megtárgyalását, és rövid időre kiújultak a harcok az UCK-val. Június 7-én a Pastrik hegynél, nyílt terepen elhelyezkedő szerb csapatokat komoly támadás érte B-52-es bombázókról. A várt hatás bekövetkezett, másnap a BT határozatot (1244) adott ki a csapatok kivonására és a háborús bűnöket tárgyaló eljárás elindítására, ahol magát Milosevicset is megvádolták. A hat oldalas dokumentumban mandátummal ruházzák fel a NATO-t, hogy a Kosovo Force keretében kezdje meg a békefenntartó feladatok ellátását és az irányítás átvételét, a nemzetközi közigazgatás létrehozását Koszovóban, továbbá az UCK lefegyverzésének felügyeletét. Egy 5km széles ütköző zóna lett kialakítva Koszovó körül, elzárva ezzel bármilyen katonai művelet útját. A szövetség végül beszüntette a légi műveleteket, amint Belgrád elkezdte kivonni a csapatait a térségből. A bevonuló NATO csapatok sorra fedeztek fel különböző létesítményeket, ahol a szerb rendőri erők vetették alá kínzásnak az albán lakosságot, de fény derült a lapušniki táborban elkövetett szerbek elleni atrocitásokra is. A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság attól félve, hogy végleg elveszíti Koszovót, 1999. június 9-én aláírta a kivonását biztosító katonai technikai megállapodást (Military-Technical Agreement), amely megnyitotta a válság rendezésének útját.

Összegzés

A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság bukásának több oka is volt. A folytonosan növekvő károk és katonai veszteségek mellett Belgrád elvesztette vezető szerepét Koszovóban és nehezen tudott úrrá lenni a történéseken. A szalonképtelen kezelési módok és gyenge vezetés miatt az ország elvesztette minden nemzetközi támogatottságát, különösképpen az orosz fél részéről. A vereséget előidéző másik tényező a politikai elit támogatásának elvesztése volt, akiknek az ipari és pénzügyi szektorban meglévő érdekeltségeik fizikailag is sérültek, ezáltal nem volt érdekük a konfliktus fenntartása. A Milosevics- féle vezetés számára pedig nyilvánvalóvá vált, hogy a kitartás stratégiája nem tartogat számukra sikert.

A technikai és mennyiségi fölény ellenére a NATO-nak több kihívással is meg kellett birkóznia. A légvédelem rejtése azáltal, hogy a radarok nem bocsájtottak ki jelet, meglehetősen sikeresnek bizonyult, amely párosult ezen eszközök állandó mobilitásával. A kisebb egységek által is hordozható légvédelmi eszközök alkalmazása pedig 15 000 láb magasságba kényszerítette fel a NATO gépeket. A magasan történő repülést tovább nehezítették a rossz időjárási körülmények és a hegyvidékes terület, így egy idő után az elsődleges cél, tehát a légvédelem teljes elpusztítása, nehézkessé vált és a hangsúly is áthelyeződött az infrastruktúra rombolására. A rossz látási viszonyok miatt több félresikerült támadást is végrehajtottak, ilyen volt például a belgrádi kínai nagykövetség ellen elkövetett bombázás, amely diplomáciai bonyodalmakat okozott és hűvössé tette a viszonyt a NATO országok és Kína között. Kiváltképp fájó pont volt, amikor tévedésből egy menekültoszlopot ért csapás. Különösen fontos volt a média által állandóan közvetített konfliktusban, hogy a járulékos veszteségek elkerülésére nem volt elég csupán törekedni, de már elvárásként jelent meg. Az etnikai tisztogatásokat csak részben sikerült megakadályozni és sokkal inkább lehet azt mondani, hogy a menekültek visszatérése volt a tényleges siker.

Megjelentek tervezési hibák is a műveletben, melyek ütemezésekor nem vették figyelembe azt, hogy milyen történeti és kulturális jelentőséggel bír a szerbek számára Koszovó, ezért rövid távú műveletekkel terveztek kezdetben, remélve a gyors kapitulációt. A NATO tagállamok politikai vezetése közötti konszenzus is hiányzott. Sokan nem akartak jelentős erőt alkalmazni, amely szükséges lett volna a humanitárius katasztrófa lefékezéséhez. A nézeteltérés olyan stratégiai tervezés alapját képező kérdésekben is jelen volt, mint a fegyverhasználatra vonatkozó szabályok, vagy pedig a szárazföldi erők alkalmazása, melyet az USA vehemensen ellenzett. Ezek mind gátolták a hatékony fellépést.

A műveletek történelmi jelentőségűek voltak, mivel a második világháború óta ez volt a legintenzívebb háborús tevékenység, amit egy nyugati szövetségi rendszer vívott, emellett pedig az első alkalom, hogy csak a légierő alkalmazásával sikerült az ellenségre saját akaratát rákényszerítenie az egyik félnek.

A 11 hétig tartó nemzetközi hadműveletben összesen 2 300 légicsapást mértek, melyben 995 objektum sérült meg. 1 150 harci repülőgép 420 000 robbanóanyagot szórt le a célpontokra, beleértve 20 000 nehéz légi bombát, 1 300 cirkálórakétát, 37 000 kazettás bombát – köztük uránium tartalmú töltetekkel. Az ENSZ szakosodott szervezete 2002-ben készített egy jelentést a környezeti hatásokról Szerbiában és Montenegróban. Maga a tanulmány az uránium tartalmú lövedékek hatásáról szól. A jelentés kimutatta, hogy az uránium tartalmú lövedékek bár a talajban vannak, de nem jelentenek közvetlen veszélyt, a szennyezettség alacsony mértéke miatt.

A koszovói háború hatásai ma is érezhetők, s a dialógus megkezdődött a felek között, de még mindig szükséges a nemzetközi katonai jelenlét. 2008. február 17-től Koszovó de facto független Szerbiától, önálló biztonsági szervekkel és közigazgatással. Komoly gondot jelent a szervezett bűnözés, amely felszívta a volt UCK katonák egy részét. A Balkán-félsziget még mindig tartogat biztonsági kihívásokat, nemcsak a szomszédos államok, de Magyarország számára is, mivel egy esetlegesen eszkalálódó helyzet erodálná a biztonsági környezetünket. A tárgyalások jelenleg lassú mederben folynak és belátható időn belül nincs esély arra, hogy a koszovói államiság elismerésre kerüljön Belgrád által.

Irodalomjegyzék

Andrew J. Bacevich, Eliot A. Cohen: War over Kosovo, Columbia University Press, New York, 2001.
Gian Gentile: How Effective is Strategic Bombing?: Lessons Learned From World War II to Kosovo, New York University Press, New York, 2001.

Benjamin S. Lambeth: NATO’s air war for Kosovo, RAND, Santa Monica, 2001.

Czifra Dóra: Humanitárius intervenció és államépítés Koszovóban, Dél–kelet Európa – South-east Europe International relations quarterly, vol. 1. no. 4 (winter 2010/4 tél)

Csengeri János (2013):   „Operation Allied Force” a NATO légi háborúja a délszláv válság megoldása érdekében 1, Repüléstudomány közlemények, XXV. évfolyam 1.szám 114-125.

Csengeri János (2013):   „Operation Allied Force” a NATO légi háborúja a délszláv válság megoldása érdekében 2, Repüléstudomány közlemények, XXV. évfolyam 2.szám 127-128.

Dr. Törő Lajos: A délszláv háború történelmi okai, eseményei és következményei. Hadtudományi Szemle, 2015. VIII. évfolyam 1. szám

Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia. A délszláv állam története, Osiris, Budapest, 1999.

Korom Mária: A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság (Szerbia) NATO bombázása-ahogy a szemtanú látta. Hadtudományi Szemle, 2016, IX. évfolyam 2. szám

Kovács Zoltán: Koszovó államiságának létrejötte, valamint annak regionális és globális következményei. Doktori (PhD) értekezés, 2019.

Magyar István ezds. (2001): A NATO jugoszláviai légi támadó-hadművelete Hadtudomány XI. évfolyam 3-4. sz.

Sergio Balanzino: NATO humanitárius segély a koszovói válság áldozatainak, NATO tükör, 1999. nyár, 2. szám

General Wesley K. Clark (Supreme Allied Commander): When force is necessary: NATO’s military response to the Kosovo crisis, https://www.nato.int/docu/review/1999/9902-03.htm#FN2, Letöltés ideje: 2021. 04. 18.

Kosovo Air Campaign (Archived) Operation Allied Force, https://www.nato.int/cps/en/natohq/topics_49602.htm, Letöltés ideje: 2021. 04. 17.

RAND Corporation: Operation Allied Force, Lessons for the future, https://www.rand.org/pubs/research_briefs/RB75.html#fn1, Letöltés ideje: 2021. 04. 18.

The Aviationist, Flying the Prowler to war, https://theaviationist.com/special-reports/flying-the-prowler-to-war/, Letöltés ideje: 2021. 04. 17.

The Heritage Foundation: Lessons from the war in Kosovo, https://www.heritage.org/europe/report/lessons-the-war-kosovo, Letöltés ideje: 2021. 04. 19.

 

Címlapkép: Nis, 2019. március 25.
Milorad Dodik, a boszniai Szerb Köztársaság elnöke, a háromtagú boszniai államelnökség soros vezetője (b) és Aleksandar Vucic szerb elnök a NATO Jugoszlávia elleni légicsapásainak huszadik évfordulója alkalmából tartott megemlékezésen a dél-szerbiai Nisben 2019. március 24-én. A katonai szövetség a jugoszláv haderő Koszovóból való kivonását kényszerítette ki az 1999. március 24-én indított légicsapással.
(Forráss: MTI/EPA/Djordje Savic)

A Operation Allied Force – A NATO légi műveletei és azok hatása a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság ellen bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Summary_NATO STRATCOMM COE 2021

A Summary of the NATO Riga Strategic Communications Dialogue Held on 6-7 May 2021 bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

2021. április 27-én zajlott le a Magyar Hadtudományi Társaság „Az Egyesült Államok kül- és biztonságpolitikai kilátásai Trump elnöksége után” című online konferenciája.

1. ábra: A transzatlanti kapcsolat jelentősége és átalakulása a 2010-es évtizedben – dia az online előadásból. Saját szerkesztés.

A konferenciát Dr. Nagy László nyugállományú ezredes, a Magyar Hadtudományi Társaság örökös tagja nyitotta meg, melyet Dr. Németh Gergely védelempolitikáért felelős helyettes államtitkár úrnak a konferencia témaköreit összefoglaló felvezetője követett. Dr. Csiki Varga Tamás gondolatébresztő előadásában a transzatlanti kapcsolatokra helyezte fókuszát a Trump, illetve a Biden elnökségek kapcsán. Ezt követően Csizmazia Gábor beszélt a Biden adminisztráció külpolitikájáról Kínával és Oroszországgal összefüggésben, jelentős hangsúlyt fektetve az amerikai belpolitikára is. Ennek kapcsán rendkívül izgalmasnak találtam az amerikai közvéleménynek a külpolitikához való hozzáállásáról szóló összefoglalót. Itt az elmúlt évtizedek azon tendenciájáról hallhattunk, miszerint egyre inkább csökken a külpolitikai kérdések mérlegelt és szakmai elemzése az amerikai társadalomban, valamint hogy erre már egy politikai elit is ráépült, annak is köszönhetően, hogy a Kongresszusból egyre inkább kikerülnek azok a szereplők, akik tekintélyes külpolitikai tapasztalatokkal rendelkeznek, s ezzel párhuzamosan egyre nagyobb hanggal lépnek fel azok, akik a külpolitikai kérdéseket belpolitikai kérdésekként tüntetik fel (pl. az izraeli-palesztin konfliktusnál központi kérdésként jelent meg az a gondolat, hogy ami a Közel-Keleten történik, párhuzamba hozható azzal, ami rendszerszintű rasszizmus címszó alatt történik az afro-amerikaiakkal).

2. ábra: A Biden-adminisztráció külpolitikája – dia az online előadásból. Saját szerkesztés.

 

A konferencián sor került két panelbeszélgetésre is. Az első beszélgetés témája az amerikai katonai jelenlét jövője volt, mely Urbanovics Anna moderálásával zajlott. Résztvevői Etl Alex, Dr. Mártonffy Balázs, valamint Dr. Wagner Péter voltak. Az eszmecsere egy rövid áttekintéssel indult az elmúlt évtizedek amerikai katonai jelenléttel kapcsolatos különböző trendjeiről. Etl Alex felvázolta, hogy az elmúlt évtizedekből a legfontosabb megatrend az indo-csendes-óceáni térség felemelkedése, ezzel párhuzamosan pedig Kína katonai, politikai, gazdasági képességeinek rohamos mértékű növekedése volt. Az Obama adminisztráció hivatalba lépésétől kezdve az Amerikai Egyesült Államok visszatért az ázsiai fókuszhoz, melyet a Bush adminisztráció alatt a szeptember 11-i terrortámadások, illetve az arra adott amerikai válaszok egy időre megszakítottak. A térség azonban a Trump adminisztráció idején is egyre hangsúlyosabbá vált, s a Biden adminisztráció ezt a politikát követve olyan államként azonosította Kínát, mely kihívást jelent a stabil és nyitott nemzetközi rendszerre. Az Egyesült Államok komparatív előnye Kínával szemben az, hogy van egy globális szövetségi rendszere. Annak érdekében viszont, hogy ezt egyben tudja tartani, képesnek kell lennie arra, hogy ennek a szövetségnek minden pontján hitelesen demonstrálja a szövetség egybentartása iránti elköteleződését. Továbbá ahhoz, hogy ezt az indo-csendes-óceáni térségben fenn tudja tartani, az Egyesült Államoknak az erőforrások szűkössége miatt más térségekből kell elvonnia erőforrásokat; ezt láthatjuk az elmúlt évtizedekben pl. az iraki, aztán az afganisztáni kivonulásokkal. Ennek a kontextusában tudjuk értelmezni azt is, hogy az USA távol marad a nagyobb beavatkozástól Szíriában vagy akár Líbia esetében, valamint azt is, hogy megkezdte az elfordulást Európától, melyet egyre inkább önállóságra ösztönöz.

3. ábra. A kínai-kérdés az amerikai belpolitikában – dia az online előadásból. Saját szerkesztés.

Mártonffy Balázs a nukleáris modernizációs folyamatot emelte ki bevezetőjében, továbbá felhívta a figyelmet a kibertérre is, hiszen a Biden adminisztráció egyre több erőforrást szeretne a kiberbiztonságnak nevezett tér felé irányítani. Dr. Wagner Péter az amerikai katonai jelenlét Közel-Keletről való kivonására helyezte a hangsúlyt, mely meglátása szerint kérdéses, hogy be fog-e következni, vagy mindig lesz-e elég érdek ahhoz, hogy legalább száz katona jelen legyen a térségben. A beszélgetésben felmerült az USA katonai hegemóniája fenntartásának kérdése, valamint az európai szövetségesek, azon belül pedig Magyarország haderejének, illetve Magyarország és az USA kapcsolatának változásai is.

4. ábra. Dia az előadásból. Saját szerkesztés.

A második panelbeszélgetés Erdész Viktor főhadnagy moderálásával zajlott le, témája az amerikai haderőfejlesztésben lévő új hangsúlyok, célok és irányok voltak. Résztvevői Prof. Dr. Szenes Zoltán nyugállományú vezérezredes, Dr. Kis-Benedek József nyugállományú ezredes, valamint Molnár Zsolt ezredes úr, a Magyar Honvédség és az Egyesült Államok egyesített vezérkarának, a Virginia állambeli haderőfejlesztési részlegének összekötő főtisztjei voltak. Szó esett az Egyesült Államok jelenlegi vezetésének prioritásairól, mely inkább a diplomáciának szentel nagyobb figyelmet, mintsem a katonai erőnek, mely a republikánus kormány alatt volt jellemző. A Biden adminisztráció eszerint olyan politikát fog folytatni, melynek célja, hogy a liberális demokrácia modellje megerősödjön. Geopolitikai szempontból hangsúlybeli változást figyelhetünk meg; míg a Trump érában első helyen az indo-csendes-óceáni térség állt, második helyen a Közel-Kelet, harmadik helyen pedig Európa, addig a jelenlegi elnökség számára második helyen Európa áll, harmadik helyen pedig a nyugati térség megerősítése. Szó esett továbbá az amerikai haderőfejlesztésről is, melynek keretein belül rendkívüli hangsúlyt fektetnek az űrparancsnokságra, a mesterséges intelligenciára, a robotizációra, drónrendszerek kialakítására, fejlesztésére, valamint a kiberképességekre.

5. ábra. 3 C – costs, capabilities, commitment – dia az online előadásból. Saját szerkesztés.

A számtalan izgalmas témát magában foglaló és további gondolkodásra ösztönző konferenciát Dr. Tálas Péter zárta szavaival, hangsúlyozva abbéli reményét, hogy a következő találkozót már személyes formában tudják megtartani.

Írta: Nagy Abigél

Címlapkép: Washington, 2021. április 29.
Joe Biden amerikai elnök (j) elmondja kongresszusi országértékelő beszédét az amerikai törvényhozás épületében, a Capitoliumban 2021. április 28-án.
(Forrás: MTI/EPA/The Washington Post pool/Melina Mara)

A Az Egyesült Államok kül- és biztonságpolitikai kilátásai Trump elnöksége után – összefoglaló bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Vérfürdő és díszszemle: ilyen, amikor a mianmari hadsereg ünnepel

A mianmari hadsereg idén tavasszal is díszszemlével ünnepelte a fegyveres erők napját a fővárosban. A minden év márciusában megtartott ünnepség a hadsereg számára nagy jelentőséggel bír, ugyanis 1945-ben ezen a napon alakult meg a fegyveres ellenállás az országot megszálló Japán Császári Hadsereggel szemben. Habár az előző évben a koronavírus járványra hivatkozva elhalasztották, idén a több száz halálos áldozatot követelő belpolitikai válság ellenére mégis az ünnep megtartása mellett döntöttek. A díszszemlét megelőző napon a katonai junta az állami televízióban figyelmeztette a lakosságot, hogy ne menjenek tüntetni, mert fejbe vagy hátba lőhetik őket. Ennek ellenére az ország több nagyvárosában folytatódtak a katonai hatalomátvétellel szembeni tiltakozások, amelyeket a hadsereg elképesztő brutalitással vert le. A Myanmar Now hírportál információi szerint a fegyveres erők csak március 27-én mintegy 114 embert öltek meg, amely az addigi legvéresebb nap a hatalomátvétel kezdete óta. Szomorú módon a halálos áldozatok között már több kiskorú is szerepel.

A díszszemlén idén hivatalosan nyolc ország, Oroszország, Kína, India, Pakisztán, Banglades, Vietnám, Laosz és Thaiföld jelent meg Nepjidában. A résztvevő országok közül különösen említésre méltó Oroszország, amelyet Alexander Fomin, az ország hadügyminiszter-helyettese képviselt. Fomin a díszszemlét megelőző napon találkozott a mianmari hadsereg főparancsnokával, Min Aung Hlainggal, aki Oroszországot „igaz barátnak” nevezte. Oroszország komoly támogatója a juntának, valamint Kínához hasonlóan Mianmar belügyének tekinti a hadsereg erőszakos hatalomátvételét, és a lakossággal szemben elkövetett atrocitásokat. Ezen felül mindkét ország a Biztonsági Tanács állandó tagja, ebből adódóan képesek blokkolni bármiféle közös ENSZ-fellépést a katonai junta védelmében.

Bemutatták Dél-Korea első saját fejlesztésű vadászgépét

Április 9-én, a Korea Aerospace Industries székházában látványos ceremónián leplezték le az ország első saját fejlesztésű vadászrepülőgépének prototípusát. A füstfüggőny mögül kiguruló, KF-21 Boramae „fiatal sólyom”, komoly előrelépés a távol-keleti ország repülőgép fejlesztésének történetében. A bemutatón megjelenő Mun Dzsein elnök történelmi pillanatnak nevezte az eseményt, valamint kijelentette, hogy az új repülőgépet a jövőben a légierő fő típusának szánják. A ’70-es évek óta szolgálatban álló F-4 és F-5-ös harci gépek leváltására tervezett típus fejlesztése még 2015 végén kezdődött KF-X projectnéven. Az első tesztrepüléseket 2022-re, a fejlesztési szakasz befejezését 2026-ra tervezik. Ha nem történik csúszás a programban, akkor 2028-ra szolgálatba állhatna az első 40 darab, 2032-re pedig akár 120db-os flottával rendelkezhetnének az ország fegyveres erői. A KF-21 fejlett kinézete ellenére négy és feledik generációs típusnak tekinthető, mivel nem rendelkezik az alacsony észlelhetőség szempontjából elengedhetetlen belső fegyverterekkel.

Az új harcigép fejlesztése közös programként indult Dél-Korea és Indonézia között. Habár Jakarta csupán a fejlesztési költségek 20%-át vállalta, pénzügyi okokra hivatkozva eddig csak a töredékét fizette meg a vállalt összegnek. További kételyekre ad okot, hogy Indonézia az év elején bejelentette, hogy 2022 és 2024 között az Egyesült Államoktól 8db F-15EX, Franciaországtól pedig 36db Rafale típusú harci gépet szándékozik venni.

A koreai kormány 100 ezer új munkahely létrejöttét várja a programtól, amely csak növekedhet, ha exportra is sikerül gyártani a típusból. A KF-21-től komoly exportlehetőségek várnak, ugyanis várhatóan jóval olcsóbb lesz, mint például az F-35-ös, amelyet az Egyesült Államok javarészt külföldi piacokra szán. Indonézia mellett, Thaiföld, a Fülöpszigetek és talán még Irak is a lehetséges megrendelők között lehet. A bemutatón látványos fényshow köretében számos jövőbeni, potenciális vásárló zászlaját vetítették a gép oldalára.

Az évtized végére Kína erővel is visszaszerezheti Tajvant

Sokakat hidegzuhanyként ért Phil Davidson tengernagy, az Egyesült Államok India-Csendes-óceáni Parancsnoksága (USINDOPACOM) korábbi vezetőjének ominózus kijelentése, miszerint a Kínai Népköztársaság 2027-ig kísérletet tehet Tajvan erővel történő visszaszerzésére.

A márciusi szenátusi meghallgatáson, amelyen főként Kína a térségre gyakorolt növekvő fenyegetését elemezték, a tengernagy a következőképpen fogalmazott: „Szerintem még ebben az évtizedben bekövetkezhet az, amitól leginkább tartunk. Nem csak a fejlődés – tudják, a hajók, repülőgépek, rakéták stb. száma, amellyel rendelkeznek – hanem ahogyan fejlesztik ezeket a képességeket. Mindehhez hozzá véve Hong Kong-ot, Tibetet, a Dél-kínai-, és a Kelet-kínai-tengereket (…) Aggodalommal figyelem a növekvő becsvágyukat, ahogy kitúrják az Egyesült Államokat a szabályokon alapuló nemzetközi rendben betöltött vezető szerepéből – amit egyébként már régóta mondanak, hogy 2050-re el akarnak érni. Aggódom amiatt, hogy egyre közelebb kerülnek a céljukhoz. Tajvan egyértelműen az egyik régi vágyuk. Én azt gondolom, hogy a fenyegetés még ebben az évtizedben bekövetkezhet, valójában az elkövetkező hat évben.”

Davidson továbbá kitért az Egyesült Államok Tajvan kapcsán tanúsított stratégiai kétértelműség (strategic ambiguity) fenntartásának kérdésére is. „Elismerem, hogy a stratégiai kétértelműség a több mint 40 év során segített megtartani Tajvant jelenlegi állapotában. De tudják, ezeket a dolgokat időnként újra kell gondolni.”

Az Egyesült Államok és a térség több országa is aggódva szemléli a Kínai Népköztársaság egyre fokozódó ütemű fegyverkezését. Peking az elmúlt 5 évben 90 nagyobb hadihajót és tengeralattjárót épített és mintegy 4-5x annyi eszközzel rendelkezik, mint az Egyesült Államok az Ázsia-csendes-óceáni térségben. Április 23-án Kína teátrálisan egy rombolót, egy partraszállító hajót, és egy ballisztikus rakéta-hordozó tengeralattjárót bocsátott vízre. Több elemző szerint ha Kína elég erősnek érzi magát, előbb vagy utóbb erővel is kísérletet tehet a szakadár tartomány visszafoglalására. Davidson tengernagy már korábban kérte az INDOPACOM következő évekre tervezett költségvetésének növelését a Kongresszustól. A 2022-es költségvetési évre mintegy 4,68 milliárd dollárt szeretne, majd további 22,69 milliárd dollárt 2023 és 2027 között. A megnövelt költségvetés kulcseleme lenne a 2021-ben elindított Csendes-óceáni Elrettentés Kezdeményezés (Pacific Deterrence Initiative), amely Kína növekvő katonai erejét hívatott ellensúlyozni.

Az elkövetkező évtizedben több jelentős esemény 100. évfordulója várható. 1927. április 12-én élesedett ki a konfliktus a nacionalisták és a kommunisták között, amikor a Csang Kai-sek vezette Kuomintang váratlanul több száz kommunista párttagot tartóztatott le, majd végeztetett ki Sanghajban. Ezt követően a bujkálni kényszerült kommunisták több felkelést szítottak a vidékeken. Ezek közül a 1927. augusztus 1-jén kezdődött nancsangi felkelés a legjelentősebb, amely során a paraszti partizánalakulatokból alakult meg a Vörös Hadsereg, a Kínai Népi Felszabaditó Hadsereg elődszervezete.

Írta: Szomolányi Szabolcs

A Peking-ellenes tüntetésekről

Az utóbbi hónapokban fokozódott a feszültség a Hongkong és Tajvan között. A kapcsolatok romlásában nagy szerepet játszott a Pekingben kidolgozott és Carrie Lam kormányzó nevével fémjelezett nemzetbiztonsági törvény bevezetése a Kínán belül elhelyezkedő, de önálló államigazgatással rendelkező Hongkongban, amelynek következtében számos demokráciapárti politikus és aktivista menekült a városállamban működő kommunista titkosszolgálatok elől Tajvanra. 2020 augusztusában egy 12 fős csónakot fogtak el a kínai hatóságok, akik Hongkongból a szigetországba akartak szökni, félve az esetleges megtorlásoktól. További feszültséget okozott, hogy a hongkongi de facto tajvani képviselet tisztviselőinek vízumát a helyi hatóságok fel akarják függeszteni, ha nyilatkozatban nem ismerik el az „egy Kína” koncepciót. Májusban, a kapcsolatok mélypontra kerülésével, a hongkongi vezetés indoklás nélkül megszüntette a tajpeji képviseltük működését.

A közel 2 éve tartó Peking-ellenes tüntetések mára elgyengültek a kínai fellépés hatására. Május 14-én befagyasztották a hongkongi ellenzék egyik legbefolyásosabb személyének Jimmy Lai-nek számláit, ezzel teljesen ellehetetlenítve a városban még működő rendszerellenes sajtó- és médiatevékenység további működését. Lai esete egyedinek számít, hiszen a hatóságok először használták az újonnan bevezetett nemzetbiztonsági törvényt, mint jogalapot, arra, hogy tőzsdén jegyzett cég részvényesinek vagyonát befagyasszák. Bár a pekingi kommunikáció az ügyet a hongkongi helyzet konszolidációjaként kommentálta, több elemző szerint is aggodalomra adhat okot a jelenség. Egy felmérés szerint a hongkongi amerikai vállalatok 42 százaléka kívánja elhagyni a várost, ebből 62 százalék a nemzetbiztonsági törvény jelentette kockázatokat nevezte meg, mint a távozás okát.

Írta: Zernig Csombor

Bekérették Kína fülöp-szigeteki nagykövetét

A Fülöp-szigeteki Külügyminisztérium (DFA), miután a megelőző hetekben napi rendszereséggel nyújtotta be panaszait, bekérette Kína nagykövetét, hogy megvitassák a kínai hajók „illegális elhúzódó jelenlétét” a Dél-Kínai-tenger Manila által magáénak tartott területein. Elizabeth Buensuceso külügyminiszter-helyettes megismételte kormánya követelését, miszerint Kínának fel kell hagynia jogsértő tevékenységével az olyan vitatott vizeken, mint amilyen például a Whitsun-zátony és környezete.

A Fülöp-szigetek járőrei körülbelül 240 kínai katonai hajó jelenlétéről számoltak be az általuk ellenőrzött területen egy hét alatt. A kínai hatóságok szerint ezek csupán halászhajók, meghazudtolva Manila állításait miszerint a kínai partiőrség és tengeri milícia járműveiről van szó. A helyzetet azonban tovább árnyalja a tény, hogy a fülöp-szigeteki parti őrség rendszeresen találkozik kínai orvhalászokkal is Manila kizárólagos gazdasági övezetében.

Közös holdbázist létesítene Kína és Oroszország

Egyetértési megállapodást írt alá március 9-én a kínai (CNSA) és az orosz (Roscosmos) űrügynökség. Ennek értelmében a két ország elhatározta magát, hogy közös bázist fog létesíteni a Hold felszínén, vagy egy holdkörüli pályán, Nemzetközi Holdi Kutatóközpont néven. Kína az ajánlattal az Európai Űrügynökséget is megkereste. Az újabb tudományos kutatások lehetővé tétele mellett a bázis létesítése az első lépés lehet az olyan holdi nyersanyag kitermelésében, mint például a jégvíz, a hélium-3 vagy különféle ritkaföldfémek.

A megállapodás beleilleszkedik Kína stratégiájába, miszerint 2045-re vezető hatalommá kíván válni az űrben, ezáltal gazdasági és politikai előnyre szert téve az Egyesült Államokkal szemben. Jelenleg a NASA-t az amerikai jogszabályok eltiltják a CNSA-val való együttműködéstől, így, ha az Egyesült Államok részt kívánna venni a projektben, változtatnia kell a kínai űrprogramhoz való viszonyulásán.

Írta: Varga Domonkos Bálint

Az indiai variáns

Az Indiában tomboló koronavírusjárvány számos  terhet rótt az országra. A  pozitív esetek ugrásszerű növekedését követte a kórházi oxigénkészletek kifogyása, a halálozások tetőzése, a krematóriumok kapacitásainak maximalizálása és a közterületeken létesített máglyák.

Ha a járvány elleni intézkedések hatásossága már érzékelhető is, az eredményeket beárnyékolja a hivatalosan B.1.617 elnevezésű „indiai variáns”. A fertőzőbb, halálosabb, ellenállóbb variáns valószínűleg még októberben jelenhetett meg, és Mahárástrában vált általánosabbá.

Brit tudósok kutatásai alapján a Pfizer és az AstraZeneca oltóanyagok 80%-os hatékonysággal védenek a variáns ellen.

Maga az indiai kormány erőfeszítéseket tesz, hogy megállítsa a variáns Indiával való azonosítását, és felszólította a közösségi médiafelületeket, hogy távolítsanak el oldalaikról minden „indiai variáns”-ról szóló tartalmat.

Írta: Kertai Zoltán Péter

Szokatlan változások Ausztráliában a COVID-19 következtében

A koronavírusjárvány nemcsak emberek millióinak életét érintette, a régóta fennálló gazdasági elképzeléseket is aláaknázta, valamint potenciálisan hosszan érvényesülő hatást gyakorolhat a regionális és globális erőviszonyokra. Ausztráliában olyan, a belső erőviszonyokban is észrevehető változás történt, amely az ország működésének átalakítását eredményezheti – a föderációt alkotó államok újra felemelkedni látszanak.

A föderáció első évtizedeiben Ausztrália államai számítottak a politika meghatározó szereplőinek. 1927-ig Új-Dél-Wales és Victoria állam kormányzói voltak az ausztrál politikai élet legbefolyásosabb alakjai. Canberra csak a második világháborús pénzügyi intézkedések (a szövetségi kormány hatáskörébe került a jövedelemadó beszedésének ellenőrzése, ezáltal az államok függetlenségük jelentős részét elvesztették) következében vált az ország valódi hatalmi központjává, a tagállami gazdasági jelentősen erőforrások megrövidültek.

A világjárvány kitöréséig az ausztrálok többnyire elfogadták ezt, ellentétben pl. Kanadával, ahol a regionális identitás messze erősebb a nemzetinél, a szövetségi kormány hatalomvesztését nem tekintették személyes sérelemnek vagy egzisztenciális fenyegetésnek. Amíg az általános jó kormányzás (good governance) fennmaradt, az ausztrálok többségét nem foglalkoztatja, hogy hatalmi központ föderatív, vagy tagállami szinten található.

A járvány viszont közvetlenül érintette az egyik fő területet, ahol az államok továbbra is elsődleges felelősséget viseltek: a közegészségügyet. A helyi egészségügyi rendszer biztonságát tekintve a más államok területéről beutazó ausztrálok fenyegetést jelentettek, ennek értelmében az ország belső határait rendkívüli döntés alapján lezárták.

Mivel az államok rendelkeznék saját rendőri erőkkel, és kevés út szeli át az államhatárokat, a lezárásokat viszonylag könnyen hajtották végre. Az ingázók számára, akik az egyik államban éltek, de egy másikban dolgoztak, belső vízumrendszert hoztak létre. Bár az ausztrál alkotmány 92. szakasza tételesen kimondja, hogy „a gazdasági tevékenységek, a kereskedelemek (…) teljesen szabadnak kell lennie”[1], az államok a pandémiás helyzetben figyelmen kívül hagyták a rendelkezést.

A szövetségi kormány rövid ideig csatlakozott a Nyugat-Ausztrália (WA) ellen indított perhez, amely a határok megnyitására kényszerítette volna az államot, azonban kihátrált az ügy mögül. Észrevehető hatalomváltás történt az országban: a kormányzók jóval erősebbnek látszottak a miniszterelnöknél. A pandémia során tartott állami választások eredménye (részben erődemonstrációként is aposztrofálhatóan) – Queenslandban egy Nyugat-Ausztráliában egyaránt – kényelmes győzelmet hozott a korábban is hivatalukat töltő kormányoknak. Nyugat-Ausztráliában, ahol Mark McGowan kormányzó komolyan fellépett a belső elszigeteltség mellett, a hivatalban lévő párt az állami törvényhozásának 59 mandátumából 53-at nyert.

A tagállamok hatalmi térnyerését a szövetségi kormány saját kezdeményezése is megkönnyítette, mivel megkezdődött a regionális vezetők és Canberra interakcióinak átszervezése.  Korábban az Ausztrál Kormányok Tanácsa (COAG) – amely a miniszterelnökből, a hat állami kormányzóból és két területfőnökből állt – évente csak kétszer ülésezett, hogy megvitassák a szövetség ügyeit. Mivel azonban a járvány nagyobb koordinációt követelt meg a két kormányzati szint között, létrejött egy új és sokkal rendszeresebb testület, Országos Kabinet néven, ez már hetente kétszer tart üléseket nagy intenzitású munkák idején.

Ezáltal az államok hatalma jelentős mértékben megnövekedett az ország döntéshozatali folyamatában. A hozzáértő és jól felkészült kormányzók számára lehetőség nyílik arra, hogy a szövetségi kormány intézkedéseit saját előnyükre alakítsák. A terv jelenleg az, hogy az új testület állandó szerepet kapjon az ország kormányzási rendszerében, előreláthatóan havi megbeszéléseket tartva a világjárvány lecsengése után. Az új, kooperatív struktúra intézményesítése potenciálisan az államok javát szolgálja.

A járvány következében valóban szükségessé vált bizonyos mértékű elszigeteltség, viszont Ausztrália egyedülálló a hasonlóan szerveződő országok között, mivel gyorsan feltárta, hogy a szövetségi rendszert védelmi mechanizmusként is lehet alkalmazni. Az izoláció azonban a regionális politikának eddig nagyjából ismeretlen, újfajta autonómiát adott, amelyre lehetséges, hogy a COVID-19 járvány után is igényt tartanak majd az államok. Az ország gazdasági- és kulturális hatalmának (Sydneyben és Melbourne-ben összpontosulva) Új-Dél-Wales és Victoria kormányzói ismét Ausztrália legjelentősebb politikai szereplőivé válhatnak.

Írta: Györgyi Dominika

[1] Commonwealth of Australia Contitution Act – Sect. 92: Trade within the Commonwealth to be free.  „…trade, commerce (…) among the States (…) shall be absolutely free”. (Forrás: http://www8.austlii.edu.au/cgi-bin/viewdoc/au/legis/cth/consol_act/coaca430/s92.html letöltve: 2021.05.23.)

Címlapkép: Najpjido, 2021. március 27.
Min Aung Hlaing tábornok, a mianmari hadsereg főparancsnoka a fegyveres erők napja alkalmából tartott katonai parádén Najpjidóban 2021. március 27-én.
(Forrás: MTI/EPA)

A Ázsia 07 – Ázsia hírfigyelő, tavasz bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.