Biztonságpolitika.hu

Svédország immár több mint kétszáz éve, 1814 óta nem viselt hadat, kimaradt mind az első, mind a második világháborúból, mindössze nemzetközi missziókban vett részt. Az ország Napóleon kora óta tartó semlegességére sok svéd büszke, azonban egyre többen kérdőjelezik meg, hogy ez a hozzáállás továbbra is tartható-e. A jelenleg kormányzó szociál-demokraták és zöldek ellenzik az ország NATO-hoz való csatlakozását, eközben pedig a hidegháború óta nem látott mértékben fejlesztik a haderőt, hogy az ország ily módon tudja garantálni saját biztonságát. A 2022-es parlamenti választások azonban fordulópontot jelenthetnek, hiszen a jelenlegi ellenzék győzelme esetén reális esély lesz rá, hogy Svédország több évtizedes közeli NATO-partnerség után teljesjogú tagja legyen a szövetségnek. A hidegháború évei

A második világháború után Svédország sem a nyugati, sem a kommunista blokk felé nem kötelezte el magát, habár érezhetően az előbbi felé húzott. Erősen támogatta az Egyesült Nemzetek Szervezetének felállítását, elkötelezte magát a demokrácia és az emberi jogok nemzetközi védelme mellett. Rengeteg svéd diplomata dolgozott az ENSZ megalkotásán és „beüzemelésén”. Legjobb példa erre nem is lehetne más, mint Dag Hammarskjöld, az ENSZ második főtitkára. Ő volt továbbá a nemzetközi békefenntartó missziók megindításának egyik legfőbb támogatója. A folyamatos fejlődésen áteső, és napjainkban is zajló missziókban a NATO és tagállamai kiemelt szerepet vállaltak és vállalnak továbbra is. Svédország hosszú évtizedeken keresztül a közvetítő szerepét játszotta, hatalmas presztízsre szert téve a diplomácia világában.

Svédország hidegháborús doktrínája a „békeidőben el nem kötelezett, háborúban semleges” (alliansfrihet i fred syftande till neutralitet i krig) volt. A svéd vezetés egy kimondatlan, azonban de facto létező védelmi garanciával számolt a nyugati szövetségesek részéről egy esetleges kommunista agresszió esetére. Ennek megfelelően Svédország a színfalak mögött széleskörű együttműködésben vett részt az Egyesült Államokkal és a NATO egyéb államaival. Stockholm nem bízta azonban sorsát csupán a nyugati hatalmak jóindulatára, a hidegháború alatt modern és ütőképes haderőt tartott fent. Az 1960-as évek végéig pedig még a svéd atombomba kifejlesztése is az ország ambíciói között szerepelt, hogy ezzel garantálja saját háborítatlanságát.

Az Egyesült Államok politikája a hidegháború éveiben a balti régió kapcsán a szovjet befolyás féken tartásából állt, a térségben található szövetségesek és semleges országok támogatásán keresztül. Majd mikor 1993 és ’94 folyamán az orosz csapatok elhagyták a három balti ország (Észtország, Lettország, Litvánia) területét, az Egyesült Államok minél előbb át kívánta venni Moszkva szerepét a térségben. Bill Clinton elnök úgy nyilatkozott, a régió egyetlen országa sem fog szürke zónává vagy ütközőállammá válni. A három balti állam 2004-ben csatlakozott is a NATO-hoz a Békepartnerség (PfP) programban való részvétel után. Svédország és Finnország is a NATO partnerévé vált, azonban nem lépett be a szövetségbe. Ahogy a világ figyelmét a terror elleni globális háború és a Közel-Kelet kötötte le, valamint Oroszország saját belső válságaival küszködött, a Balti-tenger térsége nyugalmat és stabilitást élvezett, nem szerepelt a nagyhatalmak által kiemelten kezelt régiók között. Az Egyesült Államok csupán a krími válság után kezdett újra hangsúlyt fektetni az északi államokra.

Svédország, mint NATO-partner

1994-ben, mikor a NATO meghirdette a Békepartnerség (angolul Partnership for Peace, PfP) programot, Svédország szinte azonnal a szövetség partnerévé vált. A PfP keretében Svédország továbbra is közeli kapcsolatot ápol a NATO-val, közös hadgyakorlatokon és konferenciákon vesz részt, valamint többek közt szerepet vállalt a NATO albániai és szerbiai aknamentesítési programjaiban is. Svéd csapatok részt vettek a NATO afganisztáni és koszovói újjáépítési és békefenntartói misszióiban, valamint a NATO Reagáló Erő gyakorlatain is. A NATO tag balti államokkal és Norvégiával különösen szoros Stockholm együttműködése, míg előbbieknek azok védelmi fejlesztéseiben segédkezett, utóbbival közös légi és tengeri megfigyelő küldetésekben vett részt.  Ezen kívül tagja az Európai Unió Északi Harccsoportjának, Finnország, Norvégia, a balti államok és Írország mellett. Megemlítendő a svéd védelmi ipar is, amelynek gyártmányait számos NATO tagállam használja, ahogyan például Magyarország is a Saab által gyártott JAS 39 Gripen vadászbombázó repülőgépeket rendszeresítette. A NATO tehát módot talált a papíron semleges országokkal való érdemi együttműködésre, és azoknak bizonyos szintű integrációjára. Finnország és Svédország megközelítőleg tagállami szintet ért el az interoperabilitás szintjén. Nem meglepő tehát, hogy a két ország az úgynevezett kibővített lehetőségekkel járó NATO-partnerség (Enhanced Opportunities Partners, EOP) programnak is a résztvevője.

Svédország és a NATO közös gyakorlataira kiváló példa a 2019-es „NORTHERN WIND 19”, melynek alkalmával Észak-Svédországban szimulálták egy magas intenzitású háború megvívását rendkívül hideg körülmények között. Körülbelül tízezer, többek közt finn, norvég, brit, amerikai, valamint svéd katona vett részt a gyakorlaton, melynek során a svéd és finn csapatok végezték a védelmi műveleteket, míg a NATO tagok vállalták magukra a támadó ellenség szerepét. Stefan Smedman svéd ezredes szerint az efféle gyakorlatok kiváló lehetőséget teremtenek a fejlődésre egészen a dandárok szintjéig. Elégedettségét fejezte ki az iránt, hogy NATO csapatokat fogadhattak Svédországban, ezzel lehetőséget teremtve az egymástól való tanulásra és az interoperabilitás további építésére.

A svéd közvélemény – egy 2014-es közvélemény kutatás alapján megkérdezettek 66%-a – bízik a NATO által nyújtott gyors segítségben egy esetleges külső támadás esetében, ahogyan azt a hidegháború alatt is tette. Annak ellenére, hogy az amerikai fél kijelentette, hogy erre már nincsenek konkrét tervek és előkészületek. Mivel az Egyesült Államoknak (és a NATO-nak) de jure nem kötelessége megvédeni Svédországot, ezért ennek elmaradása esetén az Észak-atlanti szerződés 5. cikke nem veszítene kredibilitásából. A svédek és finnek pontosan tudják, hogy egy krízis vagy háború esetében a szövetségesek fognak prioritást élvezni, habár ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán ne kaphatnának támogatást. Azonban ez is elsősorban a NATO érdekei alapján történne, nem pedig a svéd vagy finn igények alapján.

Jens Stoltenberg NATO főtitkár 2015 novemberi svédországi látogatása alkalmával aggodalmát fejezte ki az oroszok kalinyingrádi erőösszpontosításával kapcsolatban, aminek keretében rakéta- és légvédelmi rendszereket, valamint tengeralattjárókat szállítottak az orosz exklávéba. A főtitkár szerint ennek célja a NATO elrettentése a balti régió további katonai és politikai megerősítésétől.

A Hultqvist-doktrína

A Svédországot kisebbségből kormányzó Szociáldemokrata-Zöld koalíciós kormány 2015 nyarán az Egyesült Államokkal való védelmi együttműködés elmélyítése mellett kötelezte el magát. E mögött a lépés az állhat, hogy a kormány nem bízik benne, hogy egy esetleges konfliktus esetén a NATO elég gyorsan lenne képes (és hajlandó) reagálni, ezért Svédország biztonságát elsősorban speciális kétoldalú megállapodásokkal lehet garantálni. A washingtoni kormány reakciói pozitívok voltak a bilaterális tárgyalásokon az úgynevezett Hultqvist-doktrínára, amely a svéd védelmi miniszter nevét viseli. Ennek értelmében Svédország úgy kívánja szorosabbra fűzni az Egyesült Államokkal, Finnországgal és a NATO-val való kapcsolatát, hogy közben a NATO-n kívül marad, lényegében fenntartva semlegességét. Ezt a doktrínát egészíti a svéd kormány által az elmúlt években megkezdett haderőfejlesztési program.

2017-ben decemberében Svédország létrehozta az első új ezredét a második világháború óta, mely 350 fővel biztosítja a Balti-tengeren kiemelt geostratégiai jelentőséggel bíró, Stockholm és Kalinyingrád között félúton elhelyezkedő Gotland szigetét. 2005 óta egy évtizeden keresztül a sziget szinte teljesen demilitarizált terület volt, az új ezrednek most a sziget legnagyobb városa, Visby fog otthont adni. A svéd katonai jelenlét újbóli megerősítése a 2014-es krími válság után kezdődött meg. 2020 szeptemberében – egyes riportok szerint orosz hadihajók Gotland közelében való elhaladására válaszul – a svéd fegyveres erők nagyszabású mozgósításba kezdtek a szigeten. Stockholm az elmúlt években többször is megvádolta Moszkvát légtere és vizei megsértésével. Gotland legnagyobb kikötőjét harckocsikkal biztosították, míg a légtéret sugárhajtású vadászrepülőgépekkel, de a mozgósításban részt vettek hadihajók, nehéztüzérségi eszközök, valamint csapatszállító járművek is. A hidegháború óta ez volt svéd fegyveres erők legnagyobb gyakorlata, amelynek hivatalos célja a Balti-tenger ellenőrzésének megerősítése volt. Svédország 2010-ben eltörölte a sorkatonaság intézményét, 2018-cal kezdődően azonban visszaállították, és immár nem csak a svéd férfiak kötelesek szolgálatot teljesíteni, hanem a nők is. A svéd állam évi 4000 újonc kiképzésével számolt.

Oroszország saját kommunikációjában nem kezeli kiemelt helyen Svédországot, mint ahogy az fordítva történik. A svédek által felrótt légi és tengeri határsértéseket annak tulajdonítják, hogy egyszerűen nincs elég hely alapvető gyakorlatok végrehajtására, tehát szó sincsen arról, hogy Gotland invázióját terveznék. Az orosz fél túlzottnak tartja a svédek riadalmát, amelyet szerintük a NATO gerjeszt, Svédország ugyanis csak akkor merülne fel orosz célpontként, ha csatlakozna a NATO-hoz és ezzel felhívná magára a figyelmet.

Napjainkban

A Riksdag, vagyis a svéd parlament 2020 decemberében a védelmi költségvetés 40%-os megemelését szavazta meg a 2021-2025-ös időszakra, ez az elmúlt 70 év legnagyobb növekedését jelenti. 2025-re ezzel a svéd védelmi költségvetés átszámítva 11 milliárd amerikai dollárra fog rúgni. Ez körülbelül a GDP 1,5%-át fogja jelenteni, ami az utóbbi 17 év legmagasabb értéke lesz. Az 1991-ben 2,6%-on álló védelmi kiadások 2012-re csökkentek 1,2%-ra. A javaslatot a Szociáldemokrata-Zöld kormány terjesztette elő, indoklásukban az oroszoknak való üzenetküldésnek nevezték a lépést, mellyel a Krím 2014-es annexiójára, a balti államok légterének többszöri megsértésére, valamint a kalinyingrádi exklávéban végbemenő erőösszpontosításra reagálnak. 2030-ra a fegyveres erők létszámát 55000-ről 90000-re szeretnék növelni.

Az eddigi 4000-es évi újonclétszámot 2021-ben várhatóan megduplázzák, és öt területvédelmi zászlóaljat fognak felállítani, melyeknek feladata a norvégiai Osloból és Trondheimből kiinduló tengeri útvonalak védelme lesz. A svédországi Gothenburgban, amely Skandinávia legnagyobb kikötője pedig várhatóan egy kétéltű egység felállítására fog sor kerülni. A légierő újtípusú Gripen vadászrepülőgépekre számíthat, melyek fejlettebb radarberendezésekkel és nagyobb hatótávval rendelkeznek. Ezeknek egy része egy új, Stockholmtól 70 kilométerre északra található uppsalai repülőezrednél fognak szolgálatot teljesíteni. A haditengerészet egy új tengeralattjárót helyezhet üzembe, valamint finanszírozást kap egy új hadihajó megtervezésére. Ezek mellett légvédelmi rakétákkal fognak ellátni egyes meglévő hajókat, ezzel egy tizenöt éves lemaradást behozva. Niklas Granholm, a svéd védelmi kutatóintézet munkatársa szerint a cél a hidegháborús felkészültség újbóli elérése, ez pedig azt jelentené, hogy Svédország egy esetleges háború alkalmával legkevesebb három hónapig képes legyen megvédeni önmagát, míg meg nem érkezik a várt segítség. Egy másik szakértő szerint a svéd védelmi erők az elmúlt húsz évben „krízishelyzetben” voltak.

Ezek után 2020 decemberének végén a NATO-csatlakozást pártoló politikai erők győzelmet könyvelhettek el a svéd törvényhozásban. A semlegességet támogató Szociáldemokrata-Zöld kormány és a Baloldali Párt ellenében a megszavazták az úgynevezett NATO-opciót, 204-145 szavazati arányban. Erre azért lehettek most képesek, ugyanis a szélsőjobboldali Svéd Demokraták változtattak korábbi álláspontjukon, amely egyértelműen NATO-ellenes volt. Habár a konkrét tagságot továbbra sem támogatják, az opció megszavazását fontos elemének tartják Svédország védelmi politikájának összehangolásában a skandináv országokkal, és elsősorban Finnországgal. Utóbbival ugyanis a Svéd Demokraták egy önálló védelmi szövetség létrehozását szorgalmazzák. Ez az eredmény azonban nem jelenti a csatlakozási folyamat megkezdését, csupán a törvényhozás szintjén megteremtette ennek lehetőségét. Finnországban 1995-ben került sor a NATO-opció elfogadására, azonban azóta sem lépett be a szövetségbe.

Ann Linde külügyminiszter szerint ez egy komoly és negatív fejlemény a svéd biztonság ügyében. Elemzők arra számítanak, hogy ez a szavazás a témával kapcsolatos diskurzus fellángolásához fog vezetni. A Szociáldemokraták szerint Svédország függetlensége bárminemű szövetségtől továbbra is jól szolgálja az ország érdekeit, a NATO-hoz való csatlakozás csak feleslegesen mérgezné az Oroszországgal való kapcsolatot, és ezzel további feszültségeket generálna Európa keleti felén. Hultqvist svéd védelmi miniszter úgy nyilatkozott, nem kívánnak a kísérletezgetés és kalandozás útjára lépni a biztonságpolitika területén, tehát a miniszter továbbra is tartja magát a nevéhez fűződő doktrínához. A NATO-pártiak ezzel szemben azzal érvelnek, hogy Svédország egy „biztonsági senkiföldjén” ragadott, ugyanis Oroszország a nyugati biztonsági rendszer részeként kezeli, miközben a NATO államai mégsem nyújtanak számára védelmi garanciát. Svédországban 2022-ben fognak parlamenti választásokat tartani, amennyiben sikerül elmozdítani a jelenlegi balközép koalíciós kormányt, szinte biztosra vehető, hogy a NATO-tagságról referendumot fognak kiírni.

A svéd gothenburgi egyetem kutatói által végzett közvélemény-kutatások alapján 2019-ben a lakosság 32%-a ellenezte a NATO-hoz való csatlakozást, míg 29% támogatta azt. 2015-ben és 2016-ban a csatlakozáspártiak voltak többségben, ez a svéd társadalom reakciója volt az ukrajnai krízisre. A krími események előtt a NATO ügye nem is tartozott a svéd politikai diskurzus fősodrába, csupán a védelempolitika döntéshozói foglalkoztak a kérdéssel.  Másik befolyásoló tényező lehetett az a svéd partokhoz közelében elvonuló „misztikus orosz tengeralattjáró”, amelyről a svéd média 2014 októberében számolt be. Ekkor egy nyugalmazott svéd altábornagy vett észre egy feltételezett tengeralattjárót a Stockholmhoz közeli partoknál kiemelkedni a vízből, a haditengerészet által végrehajtott két hajtóvadászat azonban nem akadt a nyomára.

2021. április 27-én Linde Budapestre látogatott, így véget ért az a kilenc éves időszak, mialatt svéd külügyminiszter nem látogatott Magyarországra. Szijjártó Péter magyar külügyminiszter a gazdaság- és védelempolitikát nevezte Magyarország és Svédország együttműködésének sikerterületeinek. Szijjártó szerint nem túlzás, ha a két ország szövetségesnek hívja egymást, hiszen mindkét állam az Európai Unió része, és Svédország habár nem tagja, de szoros kapcsolatot ápol a NATO-val. Emlékeztett továbbá a Magyarország által használt svéd gyártmányú Gripen vadászgépekre, amelyekkel nem csak a saját légterét biztosítja, hanem Szlovéniának és balti államoknak is segít ebben.

Összegzés

Svédország két évszázados semlegessége példaértékű lehet bármely békeszerető nemzet számára, látható azonban, hogy ez a hozzáállás egyáltalán nem jelent tétlenséget. A svédek a hidegháború alatt Moszkvát lehetséges agresszornak tartották, ugyanúgy, ahogyan ezt a 2014-es ukrajnai események óta újra teszik. Svédország az Európai Unió tagjaként és NATO egyik legközelebbi partnerként a nyugati szövetségi rendszerbe tartozik, azonban teljes NATO tagsággal nem rendelkezik, ezért az nem köteles garantálni az ország biztonságát. A svéd jobboldal a teljes elköteleződést választaná, beléptetné az országot a NATO-ba, míg a jelenleg kormányzó baloldal szerint éppen ez tenné valóban ellenségessé a Stockholm és Moszkva közti viszonyt. Mindenképpen érdemes lesz szemmel tartani, hogy a közvéleményre milyen befolyást gyakorolt az idei, ukrán határral szomszédos területeken tartott, rekord nagyságú orosz hadgyakorlat. A jövőre esedékes svéd parlamenti választások egyik, ha nem a legnagyobb kampánytémája minden bizonnyal Oroszország és a NATO tagság kérdése lesz. Minden orosz lépés, melyet a nyugat fenyegetésként érzékelhet, a NATO karjaiba tereli a svéd közvéleményt, és mivel egy demokratikus államról beszélünk, magát Svédországot is. A NATO-párti erők választási győzelme esetén ugyanis szinte biztosra vehető a kérdésben egy népszavazás kiírása. A következő egy év tehát komoly változásokat hozhat a témában, Svédország akár az immár kétszáz éve fennálló függetlenségét adhatja fel biztonságérzetéért cserébe. Így a skandináv állam válhatna a NATO harmincegyedik tagjává, geopolitikai előnyhöz juttatva a szövetséget a Balti-tenger térségében.

További felhasznált irodalom

• Anna Wieslander: NATO, the U.S. and Baltic Sea Security. Swedish Institute of International Affairs, Stockholm, 2016.
• Barbara Kunz: Sweden’s NATO Workaround: Swedish Security and Defense Policy against the Backdrop of Russian Revisionism. Institut français des relations internationales, Párizs, 2015.
• Johan Martinsson – Ulrika Andersson (eds.): Swedish Trends 1986-2019. SOM Institute, University of Gothenburg, 2020.
• Greg Simons, Andrey Manoylo & Philipp Trunov: Sweden and the NATO debate: views from Sweden and Russia, Global Affairs, 5:4-5, 335-345, DOI: 10.1080/23340460.2019.1681014. 2019.

Címlapkép: Arlanda, 2020. augusztus 28.
Peter Hultqvist svéd védelmi miniszter (b) és Barbara Barrett, a Pentagon légierőért felelős államtitkára könyöke érintésével üdvözli egymást a Stockholm közelében fekvő Arlanda repülőtéren 2020. augusztus 8-án. A felek a térség biztonságáról és az északi-sarkköri területeteket érintő kérdésekről tárgyalnak.
(Forrás: MTI/EPA/TT Hírügynökség/Fredrik Sandberg)

A Hultqvist-doktrína: Hidegháborús készültség Svédországban? bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A cikkben alapvetően a 2020. november elején kirobbanó tigré felkelés gyökereit, valamint hátterét kísérlem meg feltárni. Biztonságpolitikai szempontból fontos kérdés mindezek mellett a konfliktus által generált instabilitás, valamint az emberi jogok érvényesülése a régióban. Felmerülhet a kérdés, hogy hogyan sikerül a jövőben az országot stabilizálni, illetve milyen érdekekkel rendelkeznek a régióban a világ vezető hatalmai? Történeti kitekintés

Ahhoz, hogy megértsük a Tigré Népi Felszabadító Front (TPLF) és az Etióp Nemzeti Védelmi Erők (ENDF) közt 2020. november 3-4 éjszakáján kirobbanó nyílt fegyveres konfliktus hátterét, egy röpke pillantást kell vetnünk az ország belpolitikai változásaira és etnikai sajátosságaira egyaránt.

Az 1974 szeptembere és 1991 júniusa között lezajlott az Eritrea által is támogatott Etióp Kormányellenes Felkelő Erők és az Etióp Kommunista Katonai Junta, más néven Derg kormányerői közötti rendkívül véres, és éhínséggel is járó polgárháború a felkelő erők győzelmével zárult. Ezek után az államban a győztes koalíció Etióp Népi Forradalmi Demokratikus Front-ja (EPRDF) által működtetett egypárti kormányzás állandósult. Etiópia rendkívül heterogén etnikai összetételéből adódóan ezen pártszövetségnek etnikai alapokon kellett működnie a stabilitása megőrzése érdekében.

1. ábra: Az etióp polgárháború politikai erőviszonyai. (Forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/Ethiopian_Civil_War#/media/File:Ethiopian_Civil_War.png (Letöltés dátuma: 2021. 03. 27.)

Az egyesített front első miniszterelnökének, az amhara Tamrat Layne Admassu-nak 1995-ös leváltása után az a (jelenből visszatekintve) furcsa helyzet állt elő, hogy a Tigré Népi Felszabadító Front elnöke, a tigré származású Meles Zenawi Asres lett az EPRDF vezetője. Zenawi rendkívül hosszú ideig, egészen 2012. augusztus 20-án bekövetkezett haláláig töltötte be tisztségét, mely nagyban hozzájárult az tigré elitt hatalomvágyának növekedéséhez. Az őt követő Hailemariam Desalegn Boshe 2018. február 15-én az Etióp Szövetségi Demokratikus Köztársaság (továbbiakban Etiópia) történelmében első vezetőként mondott le miniszterelnöki tisztségéről a 2016-ban meginduló Oromo zavargások miatt.

A tigré felkelés közvetlen előzményei

A jelen események egyik meghatározó alakja, az oromo származású Abiy Ahmed Ali 2018. április 2-án lett beiktatva, mint Etiópia negyedik miniszterelnöke. Az EPRDF pártszövetségének Oromo Demokratikus Pártjából megválasztott Abiy egyik legfontosabb intézkedése volt az Etiópiát akkor már majdnem 28 éve kormányzó EPRDF átalakítása az újonnan létrejövő Prosperitás Párttá. Bár 2018-ban az Eritreával akkorra már csaknem 20 éve tartó határkonfliktusnak véget vető elnök az ezt követő évben Nobel-békedíjat kapott, azonban az EPRDF 2019. december 1-i felszámolása rendkívül nagy ellenérzéseket váltott ki a TPLF részéről, melynek vezetői nem kívántak csatlakozni az új pártba. [1]  Nem csoda tehát, hogy az etnikumok pártjainak koalícióján alapuló pártszövetség (EPRDF) felszámolásának következtében mind a politikai feszültségek, mind az etnikai nyugtalanság növekedett az észak-kelet afrikai államban.

A feszültség azonban akkor kezdett egyre veszélyesebb méreteket ölteni, mikor a Debreitsion Gebremichael vezette TPLF illegitim miniszterelnöknek nevezte Abiy Ahmed Ali kormányfőt, miután ő a 2020 májusában esedékes, már egyszer 2020. augusztus 29-re elhalasztott választásokat a COVID-19 következtében meglévő járványveszélyre hivatkozva ismételten elhalasztotta egy 2021-es meg nem meghatározott dátumra. [2]A TPLF szembe szegülve a kormánnyal 2020. szeptember 9-én tartományi választásokat tartott, ahol nem meglepő módon Debreitsion Gebremichael a 2.633.848 szavazatból 2.590.620 szavazatott kapott.

Az eseményt követően az addis ababai központi kormány a választásokat egyértelműen illegálisnak minősítette.[3] Abiy azzal vádolta meg a TPLF-t, hogy aláássák Etiópia területi egységét, és a központi kormány hatalmát, míg a TPLF egész egyszerűen elfogadhatatlannak tartotta a 2020. szeptember 9-i választások el nem ismerését. [4]

A harcok megindulása, háborús bűncselekmények és gyanúsítgatások A fegyveres konfliktus kibontakozása

A fentebb ismertetett fokozódó feszültség következtében, már a fegyveres konfliktus 2020. november 4-i kirobbanása előtt is megfigyelhető volt a nagyszámú ENDF erő jelenléte az északi Tigré tartományban. A november 3-a és 4-e fordulóján, éjfél környékén meginduló TPLF támadást közvetlenül megelőzte Debreitsion Gebremichael november 2-i sajtótájékoztatója, melyen azt állította, hogy az ENDF egy az északi tartomány ellen indítandó támadást tervez.[5] Ezzel a lépéssel a pártelnök a TPLF speciális alakulatok és milíciák másnap megindított támadását egyértelműen megelőző csapásként próbálta beállítani.

Egy, a BBC által megkérdezett ENDF katona szerint az ENDF Adigrat melletti katonai támaszpontját már november 3-án 23:30 körül bekerítették a TPLF erők, akik éjjel 1:00 körül már meg is indították támadásukat a támaszpont ellen. A 15 órán át tartó közelről vívott tűzharcban az interjúalany állítása szerint 32 ENDF- és nagyjából 100 TPLF katona vesztette életét. A kormányerők megkérdezett harcosa továbbá azt is nyilatkozta a BBC-nek, hogy a tőlük, mintegy 82 km-re fekvő agulai bázist is közel azonos időpontban támadták meg a TPLF erői, hiszen az ENDF kommunikációs rendszeréből egyértelműen kivehető volt, hogy erősítést kérnek. Hasonló események történtek az előbb említettekkel közel egy időben a dansha-i és az eritreai határ közelében fekvő sero-i katonai bázison is. [6]
Figyelemre méltó mindemellett, hogy a dansha-i támadásnál a France 24 forrásai szerint részt vettek volt ENDF katonák is, akik a TPLF-hez álltak át.[7]

A 2020. november 4-i TPLF támadások főbb célpontjai . (Forrás: 4. https://www.bbc.com/news/world-africa-54996795 (Letöltés dátuma: 2021. 03. 27.)

A meginduló TPLF offenzíva egyik legfontosabb célpontja egyértelműen a Tigré tartomány fővárosa, a kormányt támogató amhara tartomány határán fekvő és több mint 310.000 lakosú Mekelle (Mak’allè) városa. [8]A november 4-én korai órákban megindított Tigré támadás gyorsan sikerrel járt, ugyanis az ENDF északi főparancsnokságának mekelle-i főhadiszállásán nagyrészt kiszolgáló személyzet tartózkodott, így azt különösebb nehézségek nélkül foglalták el a TPLF csapatai. [9]

Háborús bűncselekmények, gyanúsítgatások – mekkora a humanitárius katasztrófa?

Már a fegyveres konfliktus kirobbanásának vizsgálata során is egyértelműen ellentmondásokba ütközhetünk, ugyanis a TPLF és a kormányerők egyértelműen másképp értékelték a harcok fellángolását. Míg a TPLF erők a már említett november 2-i sajtótájékoztatói nyilatkozat értelmében akciójukat egyértelműen „önvédelemként” értékelték, addig Abiy Ahmed Ali további szándékaira vonatkozóan nem sok kétséget hagyva úgy nyilatkozott, hogy „A vörös vonalat átlépték”. [10]

Az első, hatalmas port keverő háborús perfídiát november 9-ről 10-re fordulóan éjszaka követték el a szudáni és az eritreai határhoz is egyaránt rendkívül közel fekvő Mai Cadera-ban. A mintegy 600 civil áldozatot követelő mészárlás elkövetőinek kiléte azonban a gyanúsítgatások miatt máig tisztázatlan. Elgondolkodtató, hogy az Amnesty International és az Etióp Emberi Jogi Bizottság előzetes vizsgálatai szerint helyi tigré milíciák, valamint a TPLF-hez köthető rendőri erők az elkövetők[11], míg egyes menekültek a Reuters-nek azt nyilatkozták, hogy amhara milíciák mészároltak le tigré civileket. [12]További hasonlóan sajnálatos események történtek november közepéig. Példa erre a november 12-én Humera-ban elkövetett mészárlás, melyet feltehetőleg az ENDF mellett olyan amhara milíciák követték el, mint a Fano, egy erősen nacionalista ifjúsági szervezet. [13]

A sok tisztázatlan esemény ellenére az elég biztosan látszik, hogy az etnikai törésvonal miatti polgárháborús állapotok, és az ennek következtében kialakuló létbizonytalanság, valamint sok esetben életveszély hatására számos etióp állampolgár – elsősorban tigré származásúak – kényszerült elhagyni otthonát, és vált menekültté. Megdöbbentő, hogy az ENSZ felmérései szerint az etióp kormány által a még 2020 november elején történt állami szolgáltatás felfüggesztés következtében 2020. december közepére a Tigré tartományban már nagyjából 2,3 millió gyermek szorult sürgősen humanitárius segítségre. [14]Mindemellett a már novemberben Eritreát is elérő konfliktus következtében jelentős számban érkeztek eritreai menekültek is a Tigré régióba. A tartományban lévő bejelentett menekültek 4 nagyobb menekülttáborban vannak összezsúfolva, mely a COVID-19 vírus terjedésének kiváló feltételeket biztosít, ezzel is nehezítve a már egyébként is súlyos humanitárius katasztrófát.  [15]Nem meglepő tehát, hogy egyre világosabban látszik, hogy a fentebb ismertetett mérhetetlen szenvedéseknek egyedül a felek közti párbeszéd megindulásával, a békét elsődleges szempontként kitűző kompromisszumkészséggel, valamint normál állapotok visszaállításának megkezdésével (békeépítéssel) lehetne véget vetni.

A Mekelle-offenzíva

A tigré tartomány fővárosának november 4-i TPLF általi „megszállása” jelentős érvágás volt a kormányerők számára a tartomány feletti ellenőrzés és a felkelés elfojtására tett kísérlet szempontjából. Nem meglepő tehát, hogy már november közepén megindult az ENDF ellentámadása, mely a tartományi főváros feletti kormányzati ellenőrzés visszaállítását tűzte ki céljául. A meginduló támadás sikeresnek mondható, hiszen a november 17 és 19 között zajló ütközetsorozat következtében a kormányzati erők kezére került számos olyan jelentős tigré város, mint Akszúm, Alamata, vagy Shire.[16] Ezen sikerek az ENDF számára megteremtették a szükséges feltételeket az ekkorra már eritreai haderővel is harcban lévő TPLF elleni offenzíva további sikeres folytatásához. [17]

November 23-a, hétfőre az ENDF erők sikeresen bekerítették Mekelle-t és nemzetközi jogilag nem kissé vitatható módon megkezdték a város tüzérségi tűzzel való bombázását. Az Etióp haderő katonai szóvivője, Dejene Tsegaye ezredes azt nyilatkozta, hogy az ENDF-nek a várost mindenképp tűz alá kell venni, a civil lakosságnak pedig a haderő által képviselt bármilyen féle megértés hiányában pedig egyértelműen a város elhagyását tanácsolta. [18]A mintegy 5 napig tartó harcok után az ENDF annak ellenére különös kegyetlenséggel foglalta el végleg a települést, hogy a TPLF vezetői számos harcosukkal együtt eddigre már elhagyták Mekellét. Bár Abiy Ahmed Ali miniszterelnök azt nyilatkozta, hogy a városi harcok során az ENDF erők a civil lakosságban semekkora pusztítást nem végeztek, a Human Rights Watch jelentései szerint azonban 27 halottra és nagyjából 100 sebesültre rúgnak a civil veszteségek. [19]

Összegzés

Ugyan Mekelle november 28-i elfoglalását követően, még aznap Abiy egyértelműen kijelentette, hogy tigré konfliktus egyértelműen véget ért Mekelle elfoglalásával, a további történések szöges ellentétben álltak az etióp miniszterelnök állításával.[20] A TPLF ugyan látva egyre tarthatatlanabbá váló helyzetét, már 2020 novemberében kérelmezte az Afrikai Uniónál, hogy szólítsa fel béketárgyalásra a feleket, azonban ezt Abiy Ahmed Ali visszautasította.[21] Bár számos kísérlet történt a konfliktus rendezésére, jelentősebb mértékben egyik fél sem hajlandó engedni célkitűzéseiből, így a mély etnikai és politikai ellentétek mentén folyó polgárháború, annak minden gazdasági, egészségügyi, pszichológiai hatásával együtt jelenleg is folytatódik.

Felhasznált irodalom

Binnie, Jeremy: Ethiopia says Northern Command is counterattacking Tigray rebels. Janes, 19.11.2020. https://www.janes.com/defence-news/news-detail/ethiopia-says-northern-command-is-counterattacking-tigray-rebels (Letöltés dátuma 2021.03.20.)

Brown, Will: After the bombs they attacked with knives, claim Ethiopians fleeing peace prize winner’s war. Daily Telegraph, 23. 11. 2020. https://www.telegraph.co.uk/news/2020/11/23/ethiopia-unleashes-bombing-knife-wielding-militias-civilians/ (Letöltés dátuma: 2021.03.23.)

Calvin-Smith, Georja: Ethiopian election board proposes controversial August date for crucial polls. France 24, 15.01.2020. https://www.france24.com/en/20200115-abiy-ahmed-ethiopia-elections (Letöltés dátuma 2021.03.20.)

Chanie, Paulos: Clientelism and Ethiopia’s post-1991 decentralisation. The Journal of Modern African Studies, Volume 45, No. 3, 2007. 43.

De Waal, Alexander: Evil Days: Thirty Years of War and Famine in Ethiopia. Human Rights Watch, New York, 1991.

Ethiopia crisis: Tigray leader vows to keep fighting as government advances. BBC News, 18.11.2020. https://www.bbc.com/news/world-africa-54984056 (Letöltés dátuma: 2021.03.23.)

Ethiopia lurches towards civil war. Economist, 7.11.2020., https://www.economist.com/middle-east-and-africa/2020/11/04/ethiopia-lurches-towards-civil-war (Letöltés dátuma 2021.03.20.)

Ethiopia PM Hailemariam Desalegn in surprise resignation. BBC News, 15.02.2018. https://www.bbc.com/news/world-africa-43073285 (Letöltés dátuma 2021.03.20.)

Ethiopia PM says Tigray operation over after army seizes Mekelle. Al-Jazeera, 28.11.2020. https://www.aljazeera.com/news/2020/11/28/ethiopian-army-takes-full-control-of-tigray-capital-abiy-says (Letöltés dátuma: 2021.03.23.)

Ethiopia: Investigation reveals evidence that scores of civilians were killed in massacre in Tigray state. Amnesty International, 12. 11. 2020. https://www.amnesty.org/en/latest/news/2020/11/ethiopia-investigation-reveals-evidence-that-scores-of-civilians-were-killed-in-massacre-in-tigray-state/ (Letöltés dátuma: 2021.03.23.)

Ethiopia: Unlawful Shelling of Tigray Urban Areas. Human Rights Watch, 11.02.2021. https://www.hrw.org/news/2021/02/11/ethiopia-unlawful-shelling-tigray-urban-areas (Letöltés dátuma 2021.03.23)

Ethiopia’s Tigray crisis: How a soldier survived an 11-hour gun battle. BBC News, 10.12.2020. https://www.bbc.com/news/world-africa-55215431 (Letöltés dátuma 2021.03.20.)

Ethiopia’s Tigray crisis: PM gives Tigray forces 72 hours to surrender. BBC News, 22.11.2020. https://www.bbc.com/news/world-africa-55023029 (Letöltés dátuma: 2021.03.23.)

Gadner, Tom: Will Abiy Ahmed’s Bet on Ethiopia’s Political Future Pay Off? Foreign Policy, 21.01.2020.

Gebremedhin, Desta: Tigray crisis: Ethiopia orders military response after army base seized. BBC News, 04.11.2020. https://www.bbc.com/news/world-africa-54805088 (Letöltés dátuma 2021.03.20.)

https://foreignpolicy.com/2020/01/21/will-abiy-ahmed-eprdf-bet-ethiopia-political-future-pay-off/ (Letöltés dátuma 2021.03.20.)

https://www.bbc.com/amharic/news-54094329?at_campaign=64 (Letöltés dátuma 2021.03.20.)

Millions of children in Tigray remain out of reach, despite access agreement – UNICEF”. UNICEF (New York), 15.12.2020. https://www.unicef.org/press-releases/millions-children-tigray-remain-out-reach-despite-access-agreement-unicef (Letöltés 2021.03.23.)

More than a million displaced in Tigray as Ethiopian PM warns of ‘final’ offensive against region. France 24, 26.11.2020. https://www.france24.com/en/africa/20201126-more-than-1-million-displaced-in-ethiopia-s-tigray-region-as-un-warns-of-critical-food-shortages (Letöltés dátuma: 2021.03.23.)

Plaut, Matrin: Ethiopia’s Hailemariam Desalegn sworn in as prime minister. BBC News, 21.09.2012. https://en.wikipedia.org/wiki/Ethiopian_People%27s_Revolutionary_Democratic_Front#cite_ref-HIST_9-0 (Letöltés dátuma 2021.03.20.)

Siddig, Khalid Abdelaziz, El Tayeb: Ethiopians fleeing to Sudan describe air strikes and machete killings in Tigray. Reuters, 13.11.2020. https://www.reuters.com/article/us-ethiopia-conflict-sudan-bombings-idUSKBN27T1OP (Letöltés dátuma: 2021.03.23.)

Situation Report Europe External Programme with Africa 18. 11. 2020. https://www.eepa.be//wp-content/uploads/2020/11/Situation-Report-EEPA-Horn_18-November-2020.pdf (Letöltés dátuma: 2021.03.23.)

The 2015/16 Ethiopian Household Consumption – Expenditure (HCE) Survey. Federal Democratic Republic of Ethiopia Central Statistical Agency, 06.06.2018., 42. https://web.archive.org/web/20180606103106/http://www.csa.gov.et/ehioinfo-internal (Letöltés dátuma 2021.03.20.)

The midnight confrontation that helped unleash Ethiopia’s conflict. France 24, 27.11.2020. https://www.france24.com/en/live-news/20201127-the-midnight-confrontation-that-helped-unleash-ethiopia-s-conflict (Letöltés dátuma 2021.03.20.)

TPLF wins Tigray by-election. BBC News, 11.09.2020.

Wanjohi, Coletta: TPLF asks AU to intervene in Ethiopia’s military offensive launched by government. SABC News, 20.02.2021. https://www.sabcnews.com/sabcnews/tplf-asks-au-to-intervene-in-ethiopias-military-offensive-launched-by-government/ (Letöltés dátuma: 2021.03.23.)

Lábjegyzetek

[1] Gadner, Tom: Will Abiy Ahmed’s Bet on Ethiopia’s Political Future Pay Off? Foreign Policy, 21.01.2020.

https://foreignpolicy.com/2020/01/21/will-abiy-ahmed-eprdf-bet-ethiopia-political-future-pay-off/ (Letöltés dátuma 2021.03.20.)

[2] Calvin-Smith, Georja: Ethiopian election board proposes controversial August date for crucial polls. France 24, 15.01.2020. https://www.france24.com/en/20200115-abiy-ahmed-ethiopia-elections (Letöltés dátuma 2021.03.20.)

[3] TPLF wins Tigray by-election. BBC News, 11.09.2020.

https://www.bbc.com/amharic/news-54094329?at_campaign=64 (Letöltés dátuma 2021.03.20.)

[4] Gebremedhin, Desta: Tigray crisis: Ethiopia orders military response after army base seized. BBC News, 04.11.2020. https://www.bbc.com/news/world-africa-54805088 (Letöltés dátuma 2021.03.20.)

[5] Gebremedhin, Desta: Tigray crisis: Ethiopia orders military response after army base seized. BBC News, 04.11.2020. https://www.bbc.com/news/world-africa-54805088 (Letöltés dátuma 2021.03.20.)

[6] Ethiopia’s Tigray crisis: How a soldier survived an 11-hour gun battle. BBC News, 10.12.2020. https://www.bbc.com/news/world-africa-55215431 (Letöltés dátuma 2021.03.20.)

[7] The midnight confrontation that helped unleash Ethiopia’s conflict. France 24, 27.11.2020. https://www.france24.com/en/live-news/20201127-the-midnight-confrontation-that-helped-unleash-ethiopia-s-conflict (Letöltés dátuma 2021.03.20.)

[8] The 2015/16 Ethiopian Household Consumption – Expenditure (HCE) Survey. Federal Democratic Republic of Ethiopia Central Statistical Agency, 06.06.2018., 42. https://web.archive.org/web/20180606103106/http://www.csa.gov.et/ehioinfo-internal (Letöltés dátuma 2021.03.20.)

[9] Binnie, Jeremy: Ethiopia says Northern Command is counterattacking Tigray rebels. Janes, 19.11.2020. https://www.janes.com/defence-news/news-detail/ethiopia-says-northern-command-is-counterattacking-tigray-rebels (Letöltés dátuma 2021.03.20.)

[10] Ethiopia lurches towards civil war. Economist, 7.11.2020., https://www.economist.com/middle-east-and-africa/2020/11/04/ethiopia-lurches-towards-civil-war (Letöltés dátuma 2021.03.20.)

[11] Ethiopia: Investigation reveals evidence that scores of civilians were killed in massacre in Tigray state. Amnesty International, 12. 11. 2020. https://www.amnesty.org/en/latest/news/2020/11/ethiopia-investigation-reveals-evidence-that-scores-of-civilians-were-killed-in-massacre-in-tigray-state/ (Letöltés dátuma: 2021.03.23.)

[12] Siddig, Khalid Abdelaziz, El Tayeb: Ethiopians fleeing to Sudan describe air strikes and machete killings in Tigray. Reuters, 13.11.2020. https://www.reuters.com/article/us-ethiopia-conflict-sudan-bombings-idUSKBN27T1OP (Letöltés dátuma: 2021.03.23.)

[13] Brown, Will: After the bombs they attacked with knives, claim Ethiopians fleeing peace prize winner’s war. Daily Telegraph, 23. 11. 2020. https://www.telegraph.co.uk/news/2020/11/23/ethiopia-unleashes-bombing-knife-wielding-militias-civilians/ (Letöltés dátuma: 2021.03.23.)

[14]  “Millions of children in Tigray remain out of reach, despite access agreement – UNICEF”. UNICEF (New York), 15.12.2020. https://www.unicef.org/press-releases/millions-children-tigray-remain-out-reach-despite-access-agreement-unicef (Letöltés 2021.03.23.)

[15] More than a million displaced in Tigray as Ethiopian PM warns of ‘final’ offensive against region. France 24, 26.11.2020. https://www.france24.com/en/africa/20201126-more-than-1-million-displaced-in-ethiopia-s-tigray-region-as-un-warns-of-critical-food-shortages (Letöltés dátuma: 2021.03.23.)

[16]Ethiopia crisis: Tigray leader vows to keep fighting as government advances. BBC News, 18.11.2020. https://www.bbc.com/news/world-africa-54984056 (Letöltés dátuma: 2021.03.23.)

[17] Situation Report Europe External Programme with Africa 18. 11. 2020. https://www.eepa.be//wp-content/uploads/2020/11/Situation-Report-EEPA-Horn_18-November-2020.pdf (Letöltés dátuma: 2021.03.23.)

[18] Ethiopia’s Tigray crisis: PM gives Tigray forces 72 hours to surrender. BBC News, 22.11.2020. https://www.bbc.com/news/world-africa-55023029 (Letöltés dátuma: 2021.03.23.)

[19] Ethiopia: Unlawful Shelling of Tigray Urban Areas. Human Rights Watch, 11.02.2021. https://www.hrw.org/news/2021/02/11/ethiopia-unlawful-shelling-tigray-urban-areas (Letöltés dátuma 2021.03.23)

[20] Ethiopia PM says Tigray operation over after army seizes Mekelle. Al-Jazeera, 28.11.2020. https://www.aljazeera.com/news/2020/11/28/ethiopian-army-takes-full-control-of-tigray-capital-abiy-says (Letöltés dátuma: 2021.03.23.)

[21] Wanjohi, Coletta: TPLF asks AU to intervene in Ethiopia’s military offensive launched by government. SABC News, 20.02.2021. https://www.sabcnews.com/sabcnews/tplf-asks-au-to-intervene-in-ethiopias-military-offensive-launched-by-government/ (Letöltés dátuma: 2021.03.23.)

Írta: Kovács Tibor 

Címlapkép: Addisz-Abeba, 2019. október 11.
2018. július 16-án készült képen Abij Ahmed Ali etióp miniszterelnök (b) és Iszajasz Afeverki eritreai elnök az eritreai nagykövetség újranyitási ünnepségén Addisz-Abebában. Berit Reiss-Andersen, a norvég Nobel-bizottság elnöke 2019. október 11-én bejelentette, hogy Abij Ahmed Ali etióp miniszterelnöknek ítélték oda az idei Nobel-békedíjat.
(Forrás: MTI/EPA)

A Polgárháború Afrika szarván: A tigré felkelés eszkalációja a kirobbanástól a Mekelle-offenzíváig bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Minden bizonnyal a Gladio név hallatán a történelmet kedvelők közül sokaknak először a római légionáriusok hírhedt 50-70 centiméter pengehosszúságú rövidkardjára (gladius) vagy az arénában küzdő gladiátorokra asszociálnak, nem pedig a NATO hidegháborús szerepvállalásának egy kevésbé ismert fejezetére. Írásunkban a „stay-behind” (a továbbiakban SB) előzményeit, elméleti részét, a vele kapcsolatban felmerülő kérdéseket és dilemmákat ismertetjük, valamint NATO-országok példáján keresztül bemutatjuk, hogy milyen funkciót töltött be a hidegháborús védelmi stratégiákban, és mindez hogyan valósult meg a gyakorlatban. Végül érintjük még a témát körülölelő információ és forráshiány problematikáját, illetve az ebből hasznot húzó, összeesküvés-elméletekre hajlamos írások megjelenését.  Kémjátszmák Olaszországban és a Gladio-botrány

Két férfi kicserél egy-egy csomagot a sötét éjszakában Róma egyik félreeső parkolójában, majd hirtelen megjelenik a helyszínen az olasz csendőrség (Arma dei Carabinieri) és letartóztatja őket. Az oroszul beszélőt diplomáciai mentessége védi, ezért hamar elengedik, majd kiutasítják az országból, a másik fél ellen, (aki az az olasz haditengerészet fregattkapitánya) pedig vádat emelnek kémkedésért és államtitkok megsértéséért. A rajtaütés során talált tárgyi bizonyítékok (NATO-dokumentumok és jelentős mennyiségű készpénz) is alátámasztják, miszerint az adósságokkal[1] küszködő olasz tiszt fizetség fejében katonai dokumentumokat adott át az orosz hírszerzőnek. Igazi hidegháborús kémtörténet is lehetne mindez, ha nem napjainkban (2021 márciusában) történik.[2] Az ügy horderejét jól szemlélteti az olasz média egyöntetű állásfoglalása, amely a hidegháború óta nem tapasztalt súlyosságú esetként hivatkozik rá.

A ’90-es évek elején is egy másik több ország nemzetbiztonsági szolgálatát érintő esettől volt hangos az olasz média: az újságok címlapon tudósítottak az egyik parlamenti vizsgálóbizottság eredményeiről, amely az általa összegyűjtött információk alapján rejtett fegyverraktárakról, a NATO és CIA koordinálta titokban működő paramilitáris szervezetekről és azok esetleges részvételéről az olasz belpolitikában számolt be. Az ügy kirobbantója a második világháború utáni olasz politika meghatározó tagja, az események idején miniszterelnök Giulio Andreotti volt, aki 1990-ben egy parlamenti vita során (a magas rangú hivatalt betöltő személyek közül) elsőként fedte fel a Gladio létezését és adta elő a szervezet keletkezésének történetét. Ezt követően, kénytelen-kelletlen, Francesco Cossiga, Olaszország államfője is beismerte, hogy az ’50-es években részt vett a Gladio megalakításában, mely nyilatkozata után a kommunista utódpárt, a Baloldali Demokrata Párt (Partito Democratico della Sinistra), hazaárulással vádolta meg és kezdeményezte az alkotmányos módon történő elmozdítását. Sikertelenül.[3]

Az olasz Gladio-botrány aztán továbbgyűrűzött más NATO-tagországokba (sőt olyan semleges országokba is, mint Ausztria, Svédország vagy Svájc[4]): a közvélemény, újságírók, a be nem avatott parlamenti képviselők és politikusok összefogva követeltek magyarázatot a kormányzatoktól és a hírszerző közösségtől a hazájukban zajló fedett műveletekről. A NATO érezve a nyomást hivatalos közleményt adott ki az üggyel kapcsolatosan,[5] a nyugat-európai és skandináv kormányok pedig félszegen elismerték, hogy az olaszokéhoz hasonló szervezetek működtettek az országukban.[6] Állást foglalt az Európai Parlament is, mely felszólította a tagországok igazságszolgáltatásának szerveit, hogy vizsgálják ki hazájuk érintettségét az ügyben, továbbá a nemzeti kormányokat, hogy számolják fel a szóban forgó titkos hálózatokat.[7]  Fontos megjegyezni, hogy a Gladio-üggyel párhuzamosan zajlott az Öbölháború, ami nem meglepő módon sokkal nagyobb médiafigyelmet kapott akkoriban; azt mondhatjuk valamennyire el is sikkadt az egész botrány a kuvaiti beavatkozás árnyékában. Ezzel együtt, Andreotti időzítése nem volt a legideálisabb a koalícióban résztvevő NATO-országok szempontjából, hisz gondoljunk bele, egy háború közepén senki nem akar magyarázkodni az otthon több évtizedig titokban működtetett szervezetekkel kapcsolatban.

Összeesküvés-elméletek és a kutatás során felmerülő nehézségek

Ha rákeresünk a worldcat.org-on a Gladio-szóra és megnézzük az így generált hálózat-ábrát (1. ábra), visszatérő elemként vannak jelen rajta az olyan címszavak, mint: anti-kommunista mozgalmak, paramilitáris szervezetek, szélsőjobboldali terrorizmus, államilag támogatott terrorizmus, terror-elhárítás, különböző hírszerző ügynökségek (Moszad, KGB, CIA stb.), egyes esetekben titkos társaságok (Propaganda Due-botrány), szervezett-bűnözés (maffia), drogkereskedelem és még a katolikus egyház is. Mindezekből a szavakból mozaikszerűen a hidegháborús Olaszország képe rajzolódik ki előttünk, annak sokszereplős és komplex kapcsolati rendszerével együtt, amelyben alapították és működtették a Gladio-szervezetét.

A témát kutatóknak hamar szembesülnie kell vele, hogy rengeteg mindennel összefüggésbe hozták már a Gladio-t és egyes összeesküvés-elméletekben előszeretettel kap kiemelt szerepet, amelyek nagyban megnehezítik a terület feldolgozását. Ez alól hazánk sem kivétel: teljes fogalmi zavart okozva, egy a napjainkig fennálló(!) titkos hidegháborús struktúrát vizionál elméletében az ismert konteós, Drábik János is, aki szerint a „háttérhatalom” (értsd: nemzetközi pénzügyi elit), a NATO „titkos hadseregein” (értsd: ukrán szélsőjobboldali milíciák) keresztül befolyásolta a 2014-es ukrajnai eseményeket.[8]

1. ábra A Gladioval társított szavak hálózat-ábrája (Forrás: http://worldcat.org/identities/lccn-nr97018688/) letöltve: 2021.04.05.

A Gladio-történetének[9] feldolgozása erősen hiányos az akadémiai oldalról, ellenben már rengeteg nagyratörő, forrásokkal kellően alá nem támasztott, illetve azokat helytelenül értelmező mű íródott. A témában született legátfogóbb könyv a zürichi Center for Security Studies (CSS) volt kutatójáé Daniel Ganseré (NATOs Secret Armies – Operation Gladio and Terrorism in Western Europe), amely elköveti ugyanezt a hibát: túl sokat akar mutatni (sorra veszi az összes nyugati „stay-behind” erőt), ez pedig kutatása alaposságának a rovására megy, ezenkívül rosszul von le összefüggéseket és eltúlozza a NATO szerepét (mindezt a saját narratívájának is ellentmondó források szerepeltetése után!). A svájci kutató könyvét annak tudatában kell olvasni, hogy írója hangos kritikusa a NATO-nak és az általa imperialistának nevezett Egyesült Államok politikájának, ezenkívül többször is vendége volt már az orosz állami média németnyelvű adásainak.[10] Ganser korábban a 9/11 terrortámadást kivizsgáló bizottság egyes állításait is kétségbe vonta.[11] Esete nem egyedi, több más könyv, amely a Gladioról született, axiómaként kezel be nem bizonyított állításokat (pl.: a ’70-es és ’80-as évek olaszországi terrortámadásai és a szervezet közötti kapcsolatot stb.), egyúttal nem élnek forráskritikával, holott az ilyen rejtetten működő hálózatok esetében rendszeres a dezinformáció minden oldalról. Jó példa erre az a FM 30–31-es „amerikai” harcszabályzat esete, melyre Ganser is (részben) alapozta az állításait. Az FM 30-31-es vagy más néven Westmoreland Field Manual (állítólag William Westmoreland vezérkari főnök aláírása szerepel rajta) különböző felkelés ellenes műveleteket tárgyal, köztük a „feszültség keltés stratégiáját” (strategy of tension), amely az erőszak szintjének növelését támogatja az adott (szövetséges) országban, akár „false flag” műveleteken keresztül is.[12] A dokumentumról már a nyolcvanas években is azt híresztelték, hogy KGB-hamisítvány,[13] ezt erősítette meg egy interjúban a CIA egykori igazgatója, William Colby is; vannak olyanok akik, azonban hitelesnek tartják, mint például a BBC-dokumentumfilmjében nyilatkozó egykori vezető elemző a CIA-nál.[14] Hogy ez is csak egy elterelés volt az amerikaiak részéről és a dokumentum valódi, azt nehéz megítélni ezek után, mindenesetre komplett elméleteket teljes bizonyossággal nem lehet alapozni rá, olyan módon ahogy azt Ganser és több más szerző is tette.

Ettől eltérő megközelítést alkalmazott a Leopoldo Nuti és Olav Riste a The Journal of Strategic Studies-ban megjelent “Preparing for a Soviet Occupation: The Strategy of ‘Stay-Behind’.” című tanulmánykötete, amely összegyűjtötte és bemutatta a biztosan tudható és állítható információkat az SB csapatokról Olaszországban, Franciaországban, Norvégiában és Hollandiában, anélkül, hogy nagyratörő megállapításokat tenne. Úgy gondolom ez az óvatos, tartózkodó, „biztos minimum” viszonyulás sokkal célratörőbb, azzal együtt, hogy nyitva hagy és nem ad választ több kérdésre sem (szélsőjobboldali terrorizmus ügye Olaszországban), ugyanakkor bölcsebb így eljárni, mint kétes eredetű forrásokra alapozva (esetleg hamis) narratívát alkotni.

Mindenképp érdekes és egyúttal hasznos lenne, ha a Gladio-ügyben érintett országok szélesebb körben kutathatóvá tennék a vonatkozó anyagokat titkosításuk feloldásával, annak érdekében, hogy egy lehetőleg tiszta képet lehessen a szervezet felépítéséről és működéséről kapni, ezáltal megcáfolni a már említett összeesküvés elméleteket (ha csak részlegesen is). A dolog természetéből fakadóan erre azonban még egy ideig nem számíthatunk: a „svájci Gladioról”, a P-26-ról, nyílt kiállítás 2018 novemberében Gstaadban: a média és a nyilvánosság részvétele nélkül tartott átadási ünnepségen kiderült, hogy a múzeum 2041-ig nem fogad látogatókat, mert egészen addig tart a bemutatott anyagok titkosítása.[15]

A második világháború öröksége: a stay-behind erők[16]

A második világháború történései nagyban befolyásolták a hidegháborús katonai stratégiák megalkotását a vasfüggöny mindkét oldalán. A nyugati-blokk államaiban ezalatt leginkább a német megszállás során szerzett tudást és tapasztalatot értjük; a háborút követően több országban is hasonló módon kezdték el megszervezni a védelmüket, mely részben önálló indíttatásból történt, részben amerikai-brit javaslatok és felügyelet alapján. Általános volt a félelem attól, hogy a történelem megismétli önmagát[17], azonban a német csizmák helyett a szovjetek fogják lerohanni a nemzeti szuverenitásukat épphogy csak visszanyert országokat.

A hidegháború elején a nyugati védelmi stratégiák kidolgozói azzal számoltak, hogy a következő háború hasonló dinamikával fog zajlani, mint az előző, ezúttal mindez nem éri majd váratlanul őket és tudatosan feltudnak rá készülni. Úgy gondolták a nyugati és a szovjet erők összecsapásának korai szakaszában először az utóbbiak fölénye fog érvényesülni, ezért az ellenséges erők inváziója és a megszállás elkerülhetetlen. Ezt az állapotot azonban csak átmenetinek tekintették: a konfliktus későbbi szakaszában a friss nyugati erők (amerikaiak) beérkezésével újra lehetőség nyílik majd a megszállt területek felszabadítására (ahogyan az a második világháborúban is történt). Egészen eddig azonban folyamatos ellenállást kell kifejteni a megszálló haderő csapatainak lekötésére, akadályozására, illetve a felszabadítás előkészítésére. A koncepció sikere érdekében igyekeztek már gondosan lerakni az alapjait egy földalatti ellenálló-hálózatnak, amely a bekövetkező invázióra felkészült, kiképzett, továbbá rendelkezik a feladatainak elvégzéshez szükséges kompetenciákkal és felszereléssel. Ezen szempontok fontosságának felismerése a már említett második világháborús tapasztalatok alapján született, amikor rengeteg anyagi és élőerő ráfordítást igényelt az ellenálló-hálózatok létrehozása a német vonalak mögött, illetve annak működtetése során ugyancsak sok problémával (logisztika területén) szembesültek a szövetségesek.[18] Ilyen módon hozták létre, és kezdték el szervezni tehát a „stay-behind” erőket, Rómától Stockholmig.

Jellemző módon a hálózatok felállításával olyanokat bíztak meg, akik már rendelkeztek a korábbi évekből gyakorlattal ezen a téren: legyen szó civilekről, partizánokról, hírszerzőkről vagy egykori katonatisztekről. A résztvevő személyek mind első kézből tanulták meg, illetve alkalmazták élesben a különböző hírszerzési módszereket és fedett tevékenységeket; kiterjedt kapcsolati hálóval bírtak és készek voltak újak létrehozására. Leggyakrabban a honi katonai nemzetbiztonsági szolgálatok alá osztották be az újonnan alakult egységeket, lévén tevékenységük rejtett volt és megkövetelte a titoktartást.  A világháború alatt a British Special Operations Executive (SOE), továbbá a The US Office of Strategic Services (OSS) és a megszállt területeken működő ellenállók között már létrejött a kapcsolat, mely egyúttal megágyazott a későbbi hidegháborús együttműködésnek is.[19] A gyakorlatban ez azt jelentette, sokszor a személyes ismertség révén, hamarabb öltött testet az együttműködés informális úton, minthogy a hivatalos csatornákon az megtörtént volna.

A NATO-megalakulása és szerepe a stay-behind erők működésében

Az olyan események, mint a csehszlovák és magyarországi kommunista hatalomátvétel, illetve a berlini blokád, arra sarkallták a nyugati tömb országait, hogy felgyorsítsák a „stay-behind” hálózataik kiépítését[20], továbbá ezek működésének multilaterális alapon történő koordinálását. Elsőként ez a Nyugati Unió (Western Union; WEU) keretei között valósult meg, amikor 1949-ben a Benelux-államok, Franciaország és Nagy-Britannia részvételével megalakult a WEUCC (Western Union Clandestine Comittee), mely bizottsághoz a közös stay-behind irányelvek lefektetését követően, 1950-ben megfigyelőként csatlakoztak az amerikaiak is.[21]

1949 áprilisában transzatlanti katonai szövetségként megalakult az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO), amellyel intézményesült az amerikaiak befolyása a hidegháborús európai biztonságpolitikában. Ahogyan azt a NATO első főtitkára, Lord Ismay is megfogalmazta, a szervezet célja az volt, hogy „az amerikaiakat bent, az oroszokat kint és a németeket lent tartsa”.[22] A szovjetek távol tartása, vagy másnéven az Egyesült Államok feltartóztatási politikája (containment policy), számos politikai, gazdasági és katonai eszköz alkalmazását jelentette a Szovjetunió azon szándékával szemben, hogy befolyását kiterjessze Európa többi részére (lásd 2. ábra).[23] Ez utóbbi célt szolgálta tehát a „stay-behind” hálózatok megszervezése is.

2. ábra A szovjet befolyási övezet a második világháború utáni Európában (Forrás: https://www.thinglink.com/scene/644583434622074882) letöltve: 2021.04.12.

A korábban említett tevékenységek köréről („unorthodox warfare activites”) CPC pedig egy dokumentumot köröztetett a szövetséges országok hírszerző főnökei között: ebben szó volt titkos hírszerző tevékenységekről (secret intelligence activites; SI) és különleges műveletekről (special operations; SO), mely utóbbi magában foglalta a paramilitáris (gerilla) csapatokat és lélektani-műveleteket is.
A NATO megszületésével a WEUCC feladatait a következő év áprilisától a Clandestine Tervező Bizottság (Clandestine Planning Comittee, CPC) vette át, amelyet a Szövetséges Hatalmak Európai Legfelsőbb Parancsnoka  (Supreme Commander for Europe, SACEUR) hozott létre, és kezdetben csak a NATO fő katonai erejét adó három ország (Standing Group) képviseltette benne magát (Franciaország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok), de értekezleteiken a többi szövetséges állam képviselői is részt vehettek. A CPC-ben megegyeztek arról, hogy a „stay.behind” tevékenységekért elsősorban a nemzeti kormányok felelősek, szövetségi szinten csak a koordinációról lehet szó. Ezt bizonyítja egy 1961-es dokumentum is, amely átfogó és részletes betekintést nyújt abba, hogy a NATO hogyan látta akkoriban a háború kitörését követő fejleményeket. Ez részben a tizenöt évvel korábbi koncepciót váltotta fel, amely, mint már említettük a második világháborúhoz hasonló kimenetellel számolt; mindeközben mindkét oldalon nagyszámban jelentek meg nukleáris fegyverek és modern katonai eszközök.  A kezdeti feltételezés tehát az volt, hogy az általános háború az atomfegyverek bevetésével kezdődik, és két szakaszból fog állni: az első, nagyszabású, szervezett hadviselésből álló szakaszból, amely valószínűleg nem tart 30 napnál tovább, és egy második, hosszabb ideig tartó részből, amelyet az újra szervezés és készletek feltöltése jellemez. A NATO stratégia ekkoriban már azzal számolt, hogy az ellenség nem lesz képes elfoglalni kiterjedt területeket Európában; a tagországi SB-készületek mindazonáltal továbbra is kívánatosak arra az esetre, ha a NATO-erőknek ideiglenesen vissza kellene vonulniuk bizonyos térségekből (különösen a határ menti területekről). Azt látjuk tehát, hogy mind a Szövetséges Európai Erők Főparancsoksága (Supreme Headquarters Allied Powers Europe, SHAPE), mind a CPC megállapodott arról, hogy az ilyen jellegű SB-tevékenység tisztán nemzeti hatáskörbe tartozik, és kizárólag a tagállamok területére korlátozódik: a tervezés részben sem a SHAPE, sem a CPC nem vette ki részét.[24] Ez egyrészt fakadt az SB-természetéből, melynek sokszor sejtszerű szerveződése megkövetelte, hogy a résztvevők személyéről és számáról csak korlátozott számú személy tudhat, valamint a nemzetbiztonsági szolgálatok azon törekvéséből, hogy az SB-hálózatok felett szuverén fennhatóságot gyakoroljanak, továbbá a hely és nyelvismeret fontosságát sem tekinthetjük ebben az esetben elhanyagolható tényezőne, amellyel kizárólag a helyi szereplők bírtak.

Az amerikaiak megpróbálták szorosabbra fűzni az együttműködést, és a CPC-t helyett egy erre a célra létrejött koordinációs központot létrehozni, de ez elbukott a részes felek nemzetbiztonsági szolgálatainak ellenállásán.[25] Később, először a Benelux-államok, majd más országok is helyet kaptak a bizottságban, amely 1958-tól ACC (Allied Clandestine Committe) néven folytatta tevékenységét egészen 1976-ig, amikor is nyugatnémet SB-erőkért felelős Heidrun Hoferről kiderült, hogy KGB-nek dolgozik. Az új név megalkotásakor ACC-ben a „clandestine”-t egyszerűen kicserélték „coordination”-re.[26] Az ACC, utolsó ismert ülését 1990-október 24-én, a Gladio-botrány kirobbanásának idején tartotta Brüsszelben.[27]

Ha országokra lebontva vizsgáljuk a különböző SB-szervezetek felépítését, létszámát és sokszor a rendeltetését is, akkor jelentős eltéréseket tapasztalunk. Példának okáért vegyük először az olasz SB-t, amely, mint ismeretes, Gladio név alatt híresült el. A későbbi Gladio-magját kezdetben a második világháború után reaktivált ellenálló csoport, az Osoppo jelentette; mintegy négyezer-ötszáz fős állományával az Osoppora kiemelt szerep hárult a ’45-utáni Olaszországban. Az 1948-as választások idején ugyanis az egyik legfőbb fenyegetést az észak-keletről beszivárgó jugoszláv csapatok jelentették, amelyek egy potenciális kommunista puccsot hivatottak támogatni; egyes (kissé túlzó) jelentések az olasz kommunisták (apparato) birtokában lévő fegyverek számát több mint kétszázezerre becsülték, amely kiegészülve külső támogatással jelentős kockázatot hordozott magában az olasz biztonsági erők megítélése szerint. A forradalom/puccs megelőzése érdekében titokban a jugoszláv–olasz határ térségébe vezényelték az Osoppo-t, amely legalább egy komoly összecsapásban bizonyítottan részt vett (méghozzá jugoszláv területen).[28]

1951-ben felmerült az olasz katonai hírszerzés (Servizio Informazioni Forze Armate; SIFAR) első emberében, Umberto Broccoli tábornokban, hogy az addigra már csak „O” néven futó paramilitáris szervezetet átalakítsák a többi nyugati ország mintájára SB-erővé. Bizonyos szempontól kényszerszülte megoldás volt ez, az amerikaiak hasonló irányú törekvésére[29] Olaszországban; az olasz nemzetbiztonsági szolgálatok úgy ítélték meg, hogy ennek elkerülése érdekében ki kell építeni a saját képességeket minél előbb, és biztosítani kell azok nemzeti kontroll alatt tartását. A SIFAR-t ezt követően meg is hívták 1952-ben Párizsba, a CPC-vel és SACEUR-ral közös egyeztetésekre, mely után (olasz–amerikai) bilaterális alapon kezdődött el ténylegesen a Gladio megalakítása (1956-ban fejeződött be véglegesen). A Gladio pár év alatt sikeresen betagozódott a NATO SB-struktúrájába: 1964-ben az ACC-ülésein már teljes jogú tagjaként volt jelen a SIFAR képviselője.[30]

3. ábra A Gladio-címer, alatta a felirat: „Csendben szolgáljuk a szabadságot”(Forrás: https://libcom.org/history/articles/operation-gladio) letöltve: 2021.04.20.

Hasonlóan Olaszországhoz, Franciaországban is a katonai hírszerzés, a DGSE (Direction Générale de la Sécurité Extérieure) és az NSZK-ban is a BND (Bundesnachrichtendienst) volt a felelős az SB-műveletekért. Ami feltűnő, hogy míg az olasz SB-ben egyszerre a becslések alapján akár ezer-ezerötszáz ember is szolgált, addig a nyugatnémet párjában 1979-ben összesen nyolcvanöt(!),[31] a franciáknál is csupán a DGSE operatív részlegén (Service Action) belül feleltek ezért (kisszámban).[32] Ugyanezt látjuk Hollandiában: összesen pár tucat emberről beszélhetünk az SB-kapcsán, akárcsak a semleges Ausztriában, amely ugyan nem volt NATO-tag, de Svédországhoz és Svájchoz hasonlóan amerikai segítséggel alakult az országban SB-erő a háború után. Az alacsony létszámmal zajló nemzeti SB-programok önmagukban is cáfolják Ganser állításait, aki titkos „NATO hadseregeket” vizionál könyvében, holott mint az az adatokból kiolvasható, mindez erősen túlzásnak tekinthető.[33] Akárcsak az általa felvázolt amerikai (CIA) és brit (MI6) befolyás mértéke a szervezetekre; Ganser narratívájában ők játszák a fő szerepet a CPC/ACC keretében zajló egyeztetéseken, ezzel szemben az igazság, hogy a képviselőik ugyan jelen voltak ezeken, de szavazati jog nélkül (!), és mint már említettük korábban is, a mindenkori nemzetbiztonsági szervek vezetői gondosan ügyeltek a szuverenitásuk megőrzésére az SB-erők kapcsán.[34]

Különösen igaz ez, a hollandokra. A holland SB-szervezet nem is vett részt a NATO-n belül zajló koordinációban, tevékenységével is kizárólag nemzeti kormányának irányába tartozott elszámolással. Eltért a tekintetben is, hogy a feladatszabásakor kizárták azt, hogy a holland SB bármikor is gerilla-erőként funkcionáljon egy szovjet megszállás esetén.[35] Ez utóbbi egyébként megfigyelhető más SB-k esetében is. Alapvetően két irány létezett e tekintetben, egyik a francia/brit modell, amely főleg a hagyományos hírszerzésre, beszivárgásra, ügynökök kimentésére stb. helyezte a hangsúlyt, és az amerikai (nyugat-német és olasz SB-k is e szerint szerveződtek), ami sokkal inkább cselekvésközpontú volt (gerillák, szabotázs stb.) Annak ellenére, hogy sikerült megőrizni a SB-eredeti ötletét és életben tartani a szövetségi rendszeren belül, mégis a NATO-t ez nem akadályozta meg abban, hogy új koncepciót dolgozzon ki: a különleges erőkét (Special Forces), mely létrejötte egyértelműen a szervezetben folyamatosan növekvő amerikai befolyással volt magyarázható.[36]

Szélsőjobboldali terrorizmus és további dilemmák

Talán a legvitatottabb és legnehezebb kérdés, amellyel foglalkoznunk kell még, a lehetőség, hogy az SB-hálózatok (Belgium és Olaszország esetében mertül ez fel) eredeti rendeltetésüktől eltérve, illegális tevékenységekben vettek részt, a „belső ellenségek” (kommunisták) elleni kémkedéstől kezdve, egészen a „false-flag” terrorizmusig bezárólag. Olaszország esetében például nem lehet kizárni, hogy a Gladio ne játszott volna szerepet az országot a ’60-as évektől megrázó terrorhullámban; igaz, amíg a parlamenti vizsgálóbizottságok által feltárt dokumentumok teljes bizonyossággal nem támasztják alá ezt a következtetést, addig ez csupán feltételezés marad. Jelenleg tehát nem állnak rendelkezésre olyan bizonyítékok, amelyek meggyőzően alátámasztják a kapcsolatot a Gladio és az elkövetett terrorcselekmények között. Mindenesetre figyelemre méltó egy a Thomas Polgarral (magyar emigráns, később magas rangú CIA-tiszt) készült interjú, amelyben elárulja, igaz az SB-műveletek elkülönültek a CIA tevékenységtől, ennek ellenére azonban személyi szinten néha történt egybeesés.[37] A hidegháború elején, amikor a szovjet megszállástól való félelem a legnagyobb volt, ez nem volt ritka: a rövid időn belül létrehozott titkos hálózatok gyakran fedték át egymást, a küldetésük és funkcióik egyértelmű elhatárolása nélkül. Ami a legérdekesebb, Polgar szerint „az 1970-es években Olaszországban néhányan egy kicsit túlléptek azokon a szabályokon, amelyeket a NATO lefektetett”. Hogy ez pontosan mit takart, és milyen jellegű tevékenységre utalt vele Polgar az a mai napig kérdés, mindenesetre szavai után jogosan merül fel az emberben a nemzetbiztonsági szolgálatok működésével kapcsolatban gyakran idézett kétezeréves juvenalisi dilemma: „Quis custodiet ipsos custodes?” – „Ki őrzi az őrzőket?”.[38]

Írta: Hende Olivér

Lektorálta: Siposné Prof. dr. Kecskeméthy Klára ezds.

 Irodalomjegyzék

Arboit, Gérald: Quelles « Armées Secrétes » de l’OTAN ? Centre Français de Recherche sur le Renseignement, 2016.

Cogan, Charles: ‘Stay-Behind’ in France: Much ado about nothing?, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007.

Engelen, Dick: Lessons learned: The Dutch ‘Stay-Behind’ organization 1945–1992, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007.

Ganser, Daniele: NATO’s Secret Armies: Operation Gladio and Terrorism in Western Europe. Frank Cass, London. 2005.

Hansen, Peer Henrik: A Review of: “Falling Flat on the Stay-Behinds”, International Journal of Intelligence and CounterIntelligence, 19:1, 2006.

Nuti, Leopoldo and Riste, Olav (2007) ‘Introduction – Strategy of ‘Stay-Behind”, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007.

Nuti, Leopoldo: ‘The Italian ‘Stay-Behind’ network – The origins of operation ‘Gladio”, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007.

Prados, John: Safe for Democracy. The Secret Wars of the CIA. Chicago, Rowman and Littlefield Publishing Group. 2006.

Riste, Olav: With an eye to history: The origins and development of ‘Stay-Behind’ in Norway, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007.

Tas, Hakki: “Turkey’s Ergenekon Imbroglio and Academia’s Apathy.” Insight Turkey, vol. 16, no. 1, 2014.

Wilian, Philip: Puppetmasters. The political use of terrorism int Italy. Constable and Company Ltd, 1991.

Wood, Randall Bennett: Shadow Warrior. William Egan Colby and the CIA. Basic Books, New York. 2013.

 

BBC: Italian officer ‘caught selling secrets to Russia’, https://www.bbc.com/news/world-europe-56588506 megtekintve 2021.04.01.

BBC: Italy Russia arrest: Wife of navy ‘spy’ reveals dire finances, https://www.bbc.com/news/world-europe-56600959 megtekintve 2021.04.01.

BBC: Operation Gladio – BBC Timewatch, 1992. https://www.youtube.com/watch?v=yXavNe81XdQ  megtekintve 2021.04.06.

Blog.nationalmuseum: Project 26, https://blog.nationalmuseum.ch/en/2020/02/secret-army-p-26-in-switzerland/ megtekintve 2021.04.08.

Die Wochenzeitung: Geheim bis 2041, Die Wochenzeitung. https://www.woz.ch/-84de megtekintve 2021.04.07.

EUR-Lex.europa.eu: Joint Resolution on the Gladio affair, https://eur-lex.europa.eu/legal-content/EN/TXT/PDF/?uri=OJ:JOC_1990_324_R_0186_01&from=EN megtekintve 2021.04.21.

National Review: Lord Ismay, NATO, and the Old-New World Order, https://www.nationalreview.com/2017/07/nato-russians-out-americans-germans-down-updated-reversed/ megtekintve 2021.04.08.

Oesterreichterrorismus.blogspot: Ein Waffenlager im Schrebergarten: Das vergessene stay behind-Depot in Wien-Lainz, http://oesterreichterrorismus.blogspot.com/2016/02/ein-waffenlager-im-schrebergarten-das.html megtekintve 2021.04.11.

RTde: Prohibitions, enemy images and conspiracy theories [DFP 44], https://de.rt.com/programme/der-fehlende-part/92286-verbote-feindbilder-und-verschworungstheorien-dfp/ megtekintve 2021.04.05.

Sputniknews: “Die Nato-Osterweiterung destabilisiert – Historiker Ganser über das Imperium USA”, https://de.sputniknews.com/politik/20200628327425877-ganser-imperium-usa-teil-2/ megtekintve 2021.04.05.

Thomas-riegler.net: „Du, der Papa hat für die CIA gearbeitet!“ https://thomas-riegler.net/2018/05/15/du-der-papa-hat-fuer-die-cia-gearbeitet/#more-2356 megtekintve 2021.04.13.

Thomas-riegler.net: Gladio – Mythos und Realität: Ursprung & Funktion von Stay behind im Nachkriegs-Österreich, https://thomas-riegler.net/2018/04/09/gladio-mythos-und-realitaet-ursprung-und-funktion-von-stay-behind-im-nachkriegs-oesterreich/ megtekintve 2021.04.15.

[1] Italy Russia arrest: Wife of navy ‘spy’ reveals dire finances, BBC, https://www.bbc.com/news/world-europe-56600959 megtekintve 2021.04.01.

[2] Italian officer ‘caught selling secrets to Russia’, BBC, https://www.bbc.com/news/world-europe-56588506 megtekintve 2021.04.01.

[3] Ganser, Daniele: NATO’s Secret Armies: Operation Gladio and Terrorism in Western

Europe. Frank Cass, London. 2005. 13.o

[4] Project 26, https://blog.nationalmuseum.ch/en/2020/02/secret-army-p-26-in-switzerland/ megtekintve 2021.04.08.

[5] Wilian, Philip: Puppetmasters. The political use of terrorism int Italy. Constable and Company Ltd, 1991. 90.o

[6] Nuti, Leopoldo: ‘The Italian ‘Stay-Behind’ network – The origins of operation ‘Gladio”, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007. 956.o

[7] Joint Resolution on the Gladio affair, https://eur-lex.europa.eu/legal-content/EN/TXT/PDF/?uri=OJ:JOC_1990_324_R_0186_01&from=EN megtekintve 2021.04.21.

[8] lásd: Drábik János: az ukrán Gládió a NATO titkos alakulata, http://www.vntv.hu/2014/04/drabik-janos-az-ukran-gladio-nato-titkos-alakulata/ megtekintve 2021.04.21.

[9] A Gladio, egy kialakult összefoglaló megnevezés, minden olyan szervezetre, amely az olasz „eredetivel” részben megegyező, de legalábbis hasonló tevékenységet végzett. Ezekre, a túlzott általánosítást kerülendő, „stay-behind”-ként vagy SB-ként fogunk utalni, amelyet pontosabbnak tartunk.

[10] “Die Nato-Osterweiterung destabilisiert – Historiker Ganser über das Imperium USA”, Sputniknews. https://de.sputniknews.com/politik/20200628327425877-ganser-imperium-usa-teil-2/ megtekintve 2021.04.05.

[11] Prohibitions, enemy images and conspiracy theories [DFP 44], RTde. https://de.rt.com/programme/der-fehlende-part/92286-verbote-feindbilder-und-verschworungstheorien-dfp/ megtekintve 2021.04.05.

[12] Ganser, Daniele: NATO’s Secret Armies: Operation Gladio and Terrorism in Western

Europe. Frank Cass, London. 2005. 7.o

[13] Hansen, Peer Henrik: A Review of: “Falling Flat on the Stay-Behinds”, International Journal of Intelligence and CounterIntelligence, 19:1, 2006. 184.o

[14] Operation Gladio – BBC Timewatch, 1992. https://www.youtube.com/watch?v=yXavNe81XdQ  megtekintve 2021.04.06.

[15] Geheim bis 2041, Die Wochenzeitung. https://www.woz.ch/-84de megtekintve 2021.04.07.

[16] Stay-behind force definiciója az AAP-06 NATO GLOSSARY OF TERMS AND

DEFINITIONS alapján: „A force which is left in position to conduct a specified mission when the remainder of the force withdraws or retires from the area.”.

[17] „Du, der Papa hat für die CIA gearbeitet!“ https://thomas-riegler.net/2018/05/15/du-der-papa-hat-fuer-die-cia-gearbeitet/#more-2356 megtekintve 2021.04.13.

[18] Wood, Randall Bennett: Shadow Warrior. William Egan Colby and the CIA. Basic Books, New York. 2013. 44.o

[19] Nuti, Leopoldo and Riste, Olav (2007) ‘Introduction – Strategy of ‘Stay-Behind”, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007. 931-932.o

[20] Ein Waffenlager im Schrebergarten: Das vergessene stay behind-Depot in Wien-Lainz, http://oesterreichterrorismus.blogspot.com/2016/02/ein-waffenlager-im-schrebergarten-das.html megtekintve 2021.04.11.

[21] Cogan, Charles: ‘Stay-Behind’ in France: Much ado about nothing?, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007. 948.o

[22] Lord Ismay, NATO, and the Old-New World Order, https://www.nationalreview.com/2017/07/nato-russians-out-americans-germans-down-updated-reversed/ megtekintve 2021.04.08.

[23] Tas, Hakki: “Turkey’s Ergenekon Imbroglio and Academia’s Apathy.” Insight Turkey, vol. 16, no. 1, 2014. 164-165.o

[24] Riste, Olav: With an eye to history: The origins and development of ‘Stay-Behind’ in Norway, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007. 1015.o

[25] Arboit, Gérald: Quelles « Armées Secrétes » de l’OTAN ? Centre Français de Recherche sur le Renseignement, 2016. 4.o

[26] Cogan, Charles: ‘Stay-Behind’ in France: Much ado about nothing?, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007. 948.o

[27] Ganser, Daniele: NATO’s Secret Armies: Operation Gladio and Terrorism in Western Europe. Frank Cass, London. 2005. 1.o

[28] Nuti, Leopoldo: ‘The Italian ‘Stay-Behind’ network – The origins of operation ‘Gladio”, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007. 960.o

[29] Prados, John: Safe for Democracy. The Secret Wars of the CIA. Chicago, Rowman and Littlefield Publishing Group. 2006. 110.

[30] Nuti, Leopoldo: ‘The Italian ‘Stay-Behind’ network – The origins of operation ‘Gladio”, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007. 972.o

[31] Gladio – Mythos und Realität: Ursprung & Funktion von Stay behind im Nachkriegs-Österreich, https://thomas-riegler.net/2018/04/09/gladio-mythos-und-realitaet-ursprung-und-funktion-von-stay-behind-im-nachkriegs-oesterreich/ megtekintve 2021.04.15.

[32] Cogan, Charles: ‘Stay-Behind’ in France: Much ado about nothing?, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007. 949.o

[33] Az SB-erők alacsony létszámára az a magyarázat, hogy a legtöbb országban úgy számoltak velük, hogy majd ők fogják jelenteni a magját a kialakuló szélesebb körű ellenállásnak, részben ez utóbbi megszervezése is lett volna a feladatuk egy szovjet invázió esetén. Az ellenállók felfegyverzéséhez ennek érdekében pedig több tucatnyi rejtett fegyver és felszerelésraktárt (arms caches) hoztak létre az érintett országok területén.

[34] Hansen, Peer Henrik: A Review of: “Falling Flat on the Stay-Behinds”, International Journal of Intelligence and CounterIntelligence, 19:1, 2006. 183.o

[35] Engelen, Dick: Lessons learned: The Dutch ‘Stay-Behind’ organization 1945–1992, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007. 995.o

[36] Arboit, Gérald: Quelles « Armées Secrétes » de l’OTAN ? Centre Français de Recherche sur le Renseignement, 2016. 4.o

[37] Cogan, Charles: ‘Stay-Behind’ in France: Much ado about nothing?, Journal of Strategic Studies, 30:6, 2007. 941.o

[38] Tas, Hakki: “Turkey’s Ergenekon Imbroglio and Academia’s Apathy.” Insight Turkey, vol. 16, no. 1, 2014. 163.o

Címlapkép: NATO-zászló. Forrás: https://vestnikkavkaza.net/upload2/files/2010/Feb/oyny.jpg 

A Gladio és NATO, avagy áttekintés a hidegháborús „stay-behind” erőkről bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Tűzeset a bagdadi kórház COVID-osztályán

Április végén az iraki főváros egyik, koronavírussal fertőzött betegeket kezelő kórházában tűz ütött ki, amelyben 82 ember veszítette életét és hozzávetőlegesen 100 ember sérült meg. A tüzet feltehetőleg egy felrobbant oxigéntartály okozta. A történtek hatására al-Kadhimi miniszterelnök felfüggesztette az egészségügyi minisztert, Hassan al-Tamimit, aki május elején le is mondott tisztségéről.

Irak, ahogy a világ egésze, folyamatosan küzd a COVID-19 járvány ellen. Az iraki kormányt számos kritika éri az elmaradott egészségügyi ellátórendszer miatt. Emellett az utóbbi hónapokban ismét emelkedett a fertőzöttek és a koronavírusban elhunytak száma, ugyanis hiába van március óta lehetőség az oltásra, ezt sokan nem hajlandóak beadatni. A vakcikát övező félelem és a vírus körüli apátiát az csökkentheti, ha az elöljárók iránymutatást adnak, ahogy ezt a híres síita politikus és vezető, Muktada asz-Szadr tette, aki április végén beoltotta magát. Ennek eredménye már most látszik; ugrásszerűen megnőtt a vakcinára regisztráltak száma.

Orosz légicsapások Szíriában

Az orosz Védelmi Minisztérium bejelentette, hogy április közepén légicsapásokat hajtottak végre Palmyrától nem messze. A közlemény szerint a támadás során kettő terrorista rejtekhelyet számoltak fel és közel 200 fegyveres veszítette életét.

Izraeli-szír légitámadások

Április végén Izrael bejelentette, hogy szír rakéták hatoltak be az ország területére, amelyek beindították a riasztórendszert a becsapódás környékén található atomreaktor közelében. Válaszképpen Izrael légicsapásokat intézett több szír légvédelmi bázis ellen. A szír hatóságok szerint a támadás során megsemmisült a térségben található légvédelmi ütegeket.

Szíria területén az elmúlt években az Izrael felől érkező támadások célpontjai főleg az Iránhoz köthető létesítmények voltak. Az Izrael és Szíria között növekvő feszültség is inkább Iránhoz köthető. Április elején ugyanis szabotázs érte a Natanzban található iráni nukleáris létesítményt, amelyet az iráni média izraeli kibertámadásnak ítélte meg.

Figyelmeztető lövések a Hormuzi-szorosban

Május 10-én az iráni Iszlám Forradalmi Gárda gyorsnaszádjai ismét túl közel hajóztak amerikai hadihajókhoz. Az amerikai kötelék a nemzetközi jognak megfelelően eljárva kísérte a felszínen haladó USS Georgia (SSGN 729) harcászati robotrepülőgép-hordozó tengeralattjárót a Hormuzi-szorosban, amikor azt 13 iráni gyorsnaszád nagy sebességgel megközelítette. Az iráni gyorsnaszádok közül kettő kivált a csoportból, majd nem reagálva az amerikai hadihajók figyelmeztető üzeneteire mintegy 137 méterre közelitette meg az amerikai köteléket. Az USS Maui-ról 12,7 mm-es géppuskával több figyelmeztető lövést is leadtak, mire a gyorsnaszádok végül irányt váltottak. Az amerikai haditengerészet veszélyesnek és szakszerűtlennek nevezte az iráni akciót, valamint kijelentette, hogy az Egyesült Államok nem agresszor, és továbbra is szándékában áll a világon bárhol hajózni, ahol azt a nemzetközi jog engedi.

Áprilisban iráni gyorsnaszádok két alkalommal is megzavartak a Perzsa-öbölben közlekedő amerikai hajókat, így a mostani esettel együtt az elmúlt egy hónapban ez már a harmadik. Az esetek különösen aggasztóak annak fényében, hogy a felek a múlt héten ismét találkoztak Bécsben a 2018-ban felmondott atomalku újratárgyalása érdekében. Teherán számára egyre sürgetőbb az ország gazdaságát megbénító nyugati szankciók feloldása. Iránban egy hónap múlva választások lesznek, és ha a felek között addig nem születik megállapodás, nem tudni, hogy a választások utáni politikai helyzet mennyiben fogja befolyásolni a közel-keleti ország jövőbeni tárgyalási hajlandóságát.

Katari emír látogatása Szaúd-Arábiában

Katar emírje és vezetője, Tamim bin Hamad Al Táni sejk május 10-én Szaúd-Arábiába látogatott a szaúdi uralkodó, Szalmán király személyes meghívására. A sejk Dzsiddában találkozott Mohammed bin Szalmán koronaherceggel, ahol megbeszélést folytattak a két ország közötti kapcsolatok rendezéséről. A találkozó a két monarchia közötti több éves diplomáciai válság lezárásának is tekinthető.

Szaúd-Arábia vezetésével az Egyesült Arab Emirátusok, Bahrein és Egyiptom még 2017 nyarán szakította meg diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatait Katarral. A koalíció tagjai többek között azzal vádolták meg Katart, hogy az több terrorszervezetet is nyíltan támogat, valamint túl közeli kapcsolatokat ápol Szaúd-Arábia térségbeli riválisával, Iránnal. A négy ország Katar számára 13 pontban fogalmazta meg követeléseit, melyek között szerepelt a szélsőséges csoportok támogatásának teljes leállítása; az Iránnal való kapcsolatok csökkentése; az iráni Iszlám Forradalmi Gárda kiutasítása Katarból; valamint az épülő török katonai bázis bezárása. A követelések között szerepelt a Szaúd-Arábiának igen kényessé vált katari híroldal, az Al Jazeera és társoldalainak teljes felfüggesztése is. Természetesen a vádakat Doha hevesen tagadta, és a követeléseket teátrálisan elutasította. Az enyhülések 2021 elején kezdődtek meg, amikor január 4-én a felek Al-’Ula sivatagi városában egy közös nyilatkozatban vetettek véget az évek óta húzódó válságnak.

A milíciák állama, Líbia

Líbiában a márciusban létrejövő átmeneti egységkormánynak talán az egyik legnagyobb kihívás, amivel szembe kell néznie, az egyes paramilitáris alakulatok helye és jövőbeli szerepe az állam biztonsági szervezetében. Az legfőbb gondot a Tripoliban szerveződött brigádok jelentik, akik még a város 2019-es ostromakor alakultak, annak védelmére. Az Operation Flood of Dignity elnevezésű műveleteben Khalifa Haftár az akkori keleti kormányzatot támogató tábornok akarta bevenni a fővárost ezzel egyesítve az országot.

A korábbi októberi fegyverszünetnek és a genfi tárgyalásoknak is egyik sarkalatos pontja volt a milíciák lefegyverzése és visszaintegrálása a társadalomba. A mai napig a közrend fenntartsa sok helyen, ezeken a félkatonai szerveződéseken múlik.

Május elején az egyik ilyen csoport tagjai-az Elnöki Tanács szóvivője szerint fegyvertelenül- behatoltak a Corinthia szállodába, ahol az Elnöki Tanács állandó székhely hiányában ülésezni szokott. A tüntetés és a tettlegesség kiváltó oka Najla Mangoush külügyminiszter kijelentése volt, aki a török külügyminiszterrel, Mevlüt Cavusogluval tartott közös sajtótájékoztatón követelte a külföldi erők és a zsoldosok kivonását az országból. A török haderőt nem emelte ki külön, de ez a kommunikációs hiba feltüzelte a törökökkel szimpatizáló lakosság és milíciák egy részét, és ez csapódott le egy tüntetés formájában. Törökországnak meglehetősen nagy a presztízse a fővárosban, hiszen a Tripoli elleni offenzíva megállításában és az ellentámadásba való átmenetben  nagy szerepe volt a török légi támogatásnak és a tanácsadásnak. A harcok vége óta pedig a líbiai fegyveres erők kialakításában és képzésében van tevékeny szerepe. A török külügyminiszter szerint jelenlétük nem hasonlítható az egyéb külföldi szereplőkéhez, mivel őket az ENSZ által is elismert Egységkormány kérte fel segítségnyújtásra.

Marokkó hazahívta németországi nagykövetét

Marokkó visszahívta nagykövetét Németországból. A lépés része a már hónapok óta zajló diplomáciai csatározásnak, amit az Egyesült Államok váltott ki miután elismerte Marokkó Nyugat-Szahara feletti szuverenitását. Az észak-afrikai ország kiszorítva érzi magát Líbia stabil jövőjének kialakításában is. Ugyanis a januári berlini tárgyalásokra sem hívták meg Marokkót. Az ország korábban központi szerephez jutott a Líbiai béke kialakításához kapcsolódó tárgyalásokban. A mostani visszahívás annak a döntésnek a része, aminek a során a marokkói kormány minden német politikai szervvel megszakítják a kapcsolatot.

A meroni-tragédia

Legalább 45 ember meghalt és több mint 150 megsérült, köztük sokan válságosan, egy ünnepség során a Meron-hegyen. Benjamin Netanjahu miniszterelnök szörnyű katasztrófának nevezte az esetet, alapos vizsgálatot ígért, és közölte, hogy nemzeti gyásznapot hirdetnek.

A hadsereg rádiója arról számolt be, hogy a halottak és a sérültek között gyerekek is vannak. Az esetet a modern izraeli történelem legsúlyosabb békeidőben bekövetkezett tragédiájának tartják.

A Magen David Adom mentőszolgálat szerint a tragédiát a zsúfoltság és a túlzsúfoltság okozta. Egy rendőrségi tisztviselő szerint az incidens középpontjában egy csúszós, fémpadlóval ellátott járda állt, amelynek környékén nagy volt a tömeg. Az esti koncert résztvevői nagy számban haladtak át a lejtős sétányon, sokan közülük megcsúsztak, és az alattuk lévőkre estek, ami dominóhatást váltott ki a tömegben.

A szervezők becslése szerint mintegy 100 ezer ember tartózkodott a helyszínen. Más becslések szerint mintegy 50 ezren voltak. A rendőrség a halálos baleset után az egész rendezvényt lezárta, és az éjszaka folyamán segített az összes résztvevő evakuálásában.

Elhalasztják a palesztin választásokat

A palesztin vezető Mahmúd Abbász a Jeruzsálem körüli vitát okolta a késedelemért, miután találkozott a palesztin frakciókkal.

„Szembenézve ezzel a nehéz helyzettel, úgy döntöttünk, hogy elhalasztjuk a parlamenti választások megtartásának időpontját, amíg Jeruzsálem és lakossága részvétele nem biztosított” – mondta Abbász a palesztin televízióban elhangzott beszédében.

„Jeruzsálemet nem fogjuk kompromittálni, és jeruzsálemi népünk nem fog lemondani arról, hogy gyakorolja demokratikus jogait”.

A palesztinok ragaszkodnak ahhoz, hogy mind a 150 ezer választásra jogosult palesztin választópolgár Kelet-Jeruzsálemben és annak külvárosaiban adhassa le a szavazatát. Az Izraellel kötött korábbi, a város palesztin szavazati jogát szabályozó megállapodás szerint azonban csak legfeljebb 6300-an szavazhattak ott a kijelölt postahivatalokban.

Múlt héten egy magas rangú palesztin tisztviselő, Husszein al-Sejk azt mondta, hogy Izrael arról tájékoztatta a Palesztin Hatóságot, hogy álláspontja a kelet-jeruzsálemi választások megtartásával kapcsolatban „továbbra is elutasító”. Izrael nyilvánosan nem kommentálta a kérdést, bár a külügyminisztérium azt nyilatkozta, hogy Izraelnek „nem áll szándékában beavatkozni [a palesztin választásokba] … sem megakadályozni azokat”.

Ugyanakkor egyre több spekuláció látott napvilágot azzal kapcsolatban, hogy Abbász igazából azért mondja le a választásokat, mert saját pártján belül népszerű riválisai kijelentették, saját listával indulnak a voksoláson.

Írta: Ács Nóra, Hende Olivér, Kovács Ádám, Szomolányi Szabolcs

Szerkesztette: Hende Olivér

Címlapkép: Tragédia egy zsidó ünnepségen. Jeruzsálem, 2021. április 30.
Eliezer Goldberg rabbi holttestét viszik gyászolók a temetésén Jeruzsálemben 2021. április 30-án. A rabbi elõzõ nap az Izrael északi részén fekvő Meron-hegyen halt meg, ahol a tömeg a lág báómer zsidó ünnepségen kialakult tolongásban legalább 45 embert agyontaposott. A sérültek száma elérte a 150-et. Az ünneppel a Kr. u. 2. században élt Simon bár Joháj rabbi halálának évfordulójáról emlékeznek meg, aki halála előtt ezen a napon felfedte a zsidó miszticizmus, a kabbala titkait.
(Forrás: MTI/AP/Ariel Schalit)

A MENA 06 – MENA térség hírfigyelő, 2021 április bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A kelet-ázsiai térség politikai viszonyai számos kihívás elé állítják napjaink világát. Több ázsiai nemzet tekintélyes pozíciót tud magáénak a globális gazdasági hatalmak ranglétráján, ezen túlmenően pedig a világ legnagyobb népességgel rendelkező területe is. Az elmúlt évtizedek alatt szuperhatalommá vált Kínában az Egyesült Államok kellemetlen riválisra talált, a köztük zajló feszültségek pedig nem csak a régióban szomszédos országokra hatnak ki, hanem közvetett úton az egész világra is. Éppen ezért nem lehet elsiklani az amerikai-kínai konfliktus elburjánzása felett, amelyet már most okkal tekinthetünk a modern kor hidegháborújának. Ebben a kontextusban véleményem szerint Japán kiemelkedő szereppel rendelkezik, ezért írásom célja, hogy bemutassa a 2010-es évek során, Abe Shinzo miniszterelnöksége alatt (2012-2020) (ezen kívül korábban: 2006-2007), Japán hogyan reagált a térségben kibontakozó gazdasági- és biztonságpolitikai kihívásokra.

Az amerikai „protektorátus”

Ahhoz, hogy pontosan tudjuk értelmezni a Japánt övező XXI. századi külpolitikai nehézségeket, elengedhetetlen visszanyúlnunk az ország második világháború utáni „jellembeli változásához”. Japán vesztes hatalomként, háborús bűnei ellenére is sikeresen alkudott ki kedvező békefeltételeket az Egyesült Államokkal, habár a két ország részéről még erősen jelen voltak az egymásnak okozott sérelmek, az USA-nak szüksége volt egy erős térségbeli szövetségesre, aki a kommunizmus terjedése elleni védőbástya szerepét töltheti be, Japánnak pedig a túlélés záloga volt egy támogató szuperhatalom, aki segítheti kilábalni a válságból. Japánnak felelnie kellett háborús bűncselekményeiért, többek között a kínai kvázi népirtási mozgalomért, ahol a 10.216.000-es háborús emberveszteségen kívül még további 3.949.000 fő lett japánok általi tömeggyilkosságok áldozata[1], vagy a Korea területén működtetett örömlány-rendszer működtetéséért is. Itt a morális megbánás már nem bizonyult elegendőnek a bizalom megszerzésére, az ország rákényszerült, hogy érdemben is értékelhető lépést tegyen, amellyel felelősséget vállal bűneiért. Így született meg az 1946-os Alkotmány, amelynek IX. cikkében az ország örök érvényűen lemond a hadviselési jogáról. A cikk a következőképpen szól:

„Az igazságon és renden alapuló nemzetközi békéért a japán emberek őszinte törekvéssel örökre lemondanak a háborúról és az erőszakkal való fenyegetésről, mint a nemzetközi viták rendezésére irányuló nemzeti szuverén jogról.

Az előző bekezdés céljának megvalósításának érdekében szárazföldi, tengeri és légi erők, mint más háborúpotenciálisok sosem tarthatók fenn. A hadviselés jogát az állam sosem ismeri el.”[2]

Habár az alkotmány kimondja a hadsereg fenntartásának tilalmát, az ország ettől még rendelkezik egy kvázi „honvédséggel”, melynek neve napjainkban Japán Önvédelmi Haderő (Jieitai). A IX. cikk újraértelmezési igénye és bizonyos számú véderő felállítása először a koreai háború kibontakozásakor került elő, ekkor alapult meg a Nemzeti Tartalékos Rendőrség, ami az akkori jogelődje volt a mai Jieitainak. Létszáma becsülhetően 75.000 főt számlált, felszereltsége túlnyomórészt könnyű fegyverekből állt, valamint utolsó 90 napja alatt rendelkezett 40 db amerikai M24 „Chaffee” könnyű harckocsival is.[3]

Az alkotmányba foglalt passzív pacifizmus egy szükségszerű döntés volt a háború után, viszont hamar nyilvánvalóvá váltak a döntés negatív következményei: Japán így magát nyíltan sebezhetőnek deklarálta egy meglehetősen konfliktusos térségben. Megfelelő támogatás nélkül védtelenül néztek volna szembe a hidegháború „kommunista-veszélyével”, napjainkban pedig a szuperhatalmak soraiba emelkedő Kínával, valamint a nukleáris fenyegetettséget okozó Észak-Koreával. Éppen ezért született meg 1960-ban az amerikai-japán szövetség első legfontosabb dokumentuma, a Biztonsági Szerződés (Treaty of Mutual Cooperation and Security Between Japan and The United States of America, más néven: Yoshida-doktrína), amelyben Japán a teljes katonai, biztonsági és védelmi szakpolitikáját az USÁ-nak rendeli át, ezzel a védernyőjük alá szállva. Így a hadiparba szánt pénzösszegeket az államnak lehetősége nyílt gazdaságélénkítésre fordítani, ami jelentős szerepet játszott az ország döbbenetes gazdasági fellendülésében. A Világbank adatai alapján Japán népessége 1960-ban 92,5 millió, a GDP pedig 44,3 milliárd USD volt (~480 USD/fő), ezek az értékek 2018-ra 126,5 millió főre és 4,9 billió USD GDP-re növekedtek (~39.000 USD/fő). A közel 30 millió fős népességugrás és a gazdasági teljesítőképesség lélegzetelállító növekedése egyértelművé teszi, hogy Japán fejlettsége mára elérte azt a szintet, hogy hadsereggel és szuverén biztonság- és védelempolitikával rendelkező „normális globális hatalommá” válhasson[4], így az Alkotmány IX. cikke ma már sokkal inkább szolgál béklyóként a védelempolitikai jogalkotás számára.

A japán külpolitikai dilemmák dimenziói

A modern japán külpolitikai dilemmái az előző alcím alatt említett tényekből eredeztethetők. Ezeket a dilemmákat több dimenzióban is vizsgálhatjuk. Először is említsük meg azt a belső, identitástudatbeli kérdést, amelyet legnagyobb részben a nyugatorientált gazdasági fejlődési út alakított ki a társadalomban: a japánok magukat az ázsiai népekhez, vagy a nyugati világhoz tartozónak tekintik? Ebben a kontextusban a történelmi és kulturális hovatartozás áll szemben politikai és gazdasági felfogással. A válasz nem egyszerű, habár szigetországként különálló módon fejlődtek, hosszú, évezredes múltjuk összeköti őket szomszédaival, legfőképpen a rá leginkább hatást gyakorolt Kínával. A Kína iránt érzett történelmi és kulturális tiszteletet azonban megmérgezi, hogy a japán társadalom zöme idegenkedik a Tienanmen téri incidens során bizonyított kínai emberi jogi normákat felrúgó gyakorlattól, vagy a napjainkban a nemzetközi jogot sértő kínai tengeri terjeszkedés elismerésétől. Ázsiai oldalon ugyancsak sokszor visszatetszést kelt a japán közeledési szándék, hiszen annak ellenére, hogy a hivatalos japán álláspont őszinte és mély bűnbánatot tanúsít korábbi szembenálló hadviselői felé, kiragadható néhány olyan esemény, amely erre rácáfolhat. Előfordul néhány olyan közéleti személy felbukkanása, akik még ha talán nem is szánt szándékkal, de olyan magatartást tanúsítanak, amellyel megsértik szomszédos nemzeteket. Koizumi Dzsunidzsiro, korábbi japán miniszterelnök és a Liberális Demokrata Párt (LDP) politikusa például gyakran tette tiszteletét a Yakusuni-szentélynél, amelynek habár fő funkciója az, hogy emléket állítson a japán történelem nagy harcosainak, gyakran kiragadott tény, hogy szerepelnek köztük olyan hadvezérek is, akik számos atrocitást okoztak az ázsiai népeknek. A szentély fontos közéleti szereplők általi látogatása ezért a kínaiak és a koreaiak számára sérelemként jelenik meg, úgy értelmezik, mintha a szélsőséges nacionalista hódítók előtt akarnának a japánok tisztelegni. Másik hasonló, kritikát kiváltó ok például, hogy bizonyos tankönyvekben minimálisan, vagy pedig egyáltalán nem esik szó a Japán által elkövetett háborús bűnökről.

Egy másik dimenziója a japán külpolitikai dilemmáknak az alkotmány IX. cikkét övező belpolitikai vita. Ez a kérdés már a hidegháború során is megosztotta a jogalkotókat, és egészen a mai napig rendkívül komoly közpolitikai viták övezik. A japán politikát közel 70 éve stabilan uraló, jelenleg is kormányon lévő LDP és a baloldali ellenzék között egy állandósult patthelyzet alakult ki. Ez az idei, 2021. októberi választások előtt álló képviselőház székeinek megoszlásából is látszik, ahol a 456 helyből az LDP 278-at, azaz 59,8%-ot, a demokraták pedig 113-at, azaz 24,3%-ot tudnak magukénak.[5] Az LDP tehát többségben van ahhoz, hogy az általa szükségesnek ítélt reformokat napirenden tartsa, viszont nem birtokolja azt a szükséges mandátummennyiséget, amely egyik jelentős feltétele a stabil kormányzásnak. Szemben velük az alkotmányba foglalt pacifizmust képviselő demokraták nem rendelkeznek elég támogatottsággal ahhoz, hogy kormányt váltsanak, viszont pont elég mandátumot tudnak magukénak ahhoz, hogy a többi ellenzéki képviselőt is maguk mellé állítva meggátolják az LDP-t a 2/3-os többséget igénylő jogalkotási kérdésekben. Ennélfogva napjainkig még nem született jelentős eredmény az alkotmány IX. cikkének módosítása ügyében, a japán haderő korszerűsítésének egyetlen legitimálható módja a jogi kiskapuk megkeresése és kihasználása maradt. Erre a „taktikázásra” ugyanakkor szükség van, ugyanis Kelet-Ázsiában fennálló status quo igencsak felborulni látszik, ez pedig számos kihívás elé állítja ma Japánt, amelyekre nem válasz az önvédelemről való teljes lemondás. Ebből kifolyólag jutunk el a japán külpolitikai dilemmák harmadik és negyedik vizsgálandó dimenziójához, amelyek a legszembetűnőbb külpolitikai orientációs ellentmondást képviselik. A továbbiakban ezzel a kérdéskörrel fogok részletesebben foglalkozni.

A probléma gyökere abban rejlik, hogy Japán gazdasági és biztonságpolitikai érdekei markánsan elkülönülnek egymástól, s míg az előbbi Kínához, addig az utóbbi az USA érdekszférájához vonzza őt. A kelet-ázsiai országok belső gazdasági integrációja és külső kereskedelmi kapcsolatainak erősödése, valamint Kína feltörekvése jelentősen megnövelte az USA régióban való érdekeltségét. Mindez arra kényszeríti az amerikaiakat, hogy fokozott tekintettel legyenek a bilaterális és multilaterális kapcsolataik alakítására, egyúttal betöltsék a régió „államközi csendőrének” szerepét. A Szovjetunió felbomlását követően a rivális állam pozícióját idővel Kína vette át, aki az elmúlt évtizedek alatt rendkívüli gyorsasággal emelkedett fel a szuperhatalmak soraiba. Kapcsolata Washingtonnal azonban történelmi, politikai, ideológiai és gazdasági okokból kifolyólag igen törékeny, így is legjobb esetben is csak a „se nem barát, se nem ellenség” viszony jellemezhetné őket. A Kínai Népköztársaság felemelkedése és „öntudatra ébredése” olyan kihívás elé állította a világot, amelyre alapozva Barack Obama, volt amerikai elnök okkal tekintette a kínai fél aktivitását a XXI. század stratégiai kulcskérdésének, Abe Shinzo miniszterelnök pedig Japán számára markáns nemzetbiztonsági kockázatnak.

Az amerikai-kínai érdekharcban Japán szerepe kiemelkedően fontos, ámbár meglehetősen komplikált. Nem könnyíti meg a dolgukat, hogy az alkotmány IX. cikke és a Yoshida-doktrína kvázi az amerikaiakhoz láncolta őket, habár az ország évről évre megvalósít kisebb lazító intézkedéseket, továbbra is erős a kölcsönös egymásra utaltság. Éppen ezért külpolitikájuk és diplomáciai kapcsolataik alakítása során egyfajta kétarcúságot kell tanúsítaniuk. Ha a válaszlépésről van szó az agresszív kínai expanzióra, az USA pártfogoltságában határozottan hozzák meg a szükséges kína-ellenes védelmi döntéseket, ha pedig gazdasági és kereskedelmi ügyekről kell tárgyalni, akkor diplomatikus és barátságos gesztusokkal fordulnak Kína felé. Többek között azért is érdemes vizsgálni, hogy „mikor merre süt a nap”, mert habár Japán nem bír még akkora befolyással, hogy diktálni tudja az eseményeket, van akkora jelentősége, hogy a felek közötti helyezkedése sorsdöntő lehessen az érdekütközés végkimenetelét illetően. A folytatás során először bemutatom a japán külpolitikai dilemmák következő, gazdasági szintjét, azt követően pedig a biztonságpolitikai dimenzióját.

TTP vs. RCEP

Az ezredforduló óta számos gazdasági és kereskedelmi megállapodás született a távolkeleti országok között. A Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége (ASEAN) nagyszámú szabadkereskedelmi, partnerségi, vagy együttműködési megállapodást írt alá több ázsiai országgal[6], a kínai export – az úgynevezett OEC nemzetközi kereskedelmi adatokat összesítő platformjának becslése alapján a 2019. évi kínai teljes export 41,5%-a ázsiai államokba, elsődlegesen Japánba, Dél-Koreába, Vietnámba, illetve a különleges igazgatású területként funkcionáló Hong Kongba irányult[7]. Továbbá létrejött az ASEAN+3 (+Kína, Korea, Japán), de még az ASEAN+6 (+India, Ausztrália, Új-Zéland) együttműködési közösség is. A hidegháború lezárását követően 2015-ig bezárólag összesen 29 szabadkereskedelmi megállapodás született a távol-keleti országok között, valamint 2007-ig további 124 Ázsián túlra nyúló hasonló egyezmény is aláírásra került. Ezeknek az szerződéseknek a zöme bilaterális megállapodás volt, amelyek többször egymást keresztezve alkottak egy átláthatatlan „gubancot”, amit „spagetti-problémának” nevezünk. Ez a bonyolult rendszer ösztökélte a csendes-óceáni államokat arra, hogy egy egységes, multilaterális egyezményt kössenek egymással, ez azonban nem volt egyszerű. A legfőbb kérdés az volt, hogy melyik szuperhatalom támogatásával valósuljon meg mindez. A kínai, és az amerikai félnek is érdeke fűződött ahhoz, hogy kiépítse a saját regionális gazdasági szövetségesi rendszerét, és mivel a két ország gazdasági kooperációjára nem sok esély volt, az eredmény az lett, hogy két teljesen különálló, párhuzamos fejlődési útvonal indult el egymás mellett. Megszületett a Transz-ssendes-óceáni Partnerség (Trans Pacific Partnership, TPP), amely Kínát kizárva Washington súlypontjával fogta össze a Csendes-óceán partvidékét körülölelő országokat, ezzel szemben a Regionális Átfogó Gazdasági Partnerség (Regional Comprehensive Economic Partnership, RCEP) az USA-t kirekesztve jött létre azzal a céllal, hogy integrálja a Kelet-Ázsiában létrejött több szabadkereskedelmi megállapodást.

A TPP tárgyalásai már hamarabb megkezdődtek, de akkor váltak kifejezetten jelentőssé, mikor 2008-tól az USA is csatlakozott hozzájuk. A deklarált cél az RCEP „spagetti-probémájának” megoldásával ellentétben az volt, hogy a tagországok egymással kooperálva, hatékonyan tudjanak reagálni a XXI. század kihívásaira és a világ modernizálódására. Érdekesség, hogy a TPP-ből nem csupán Kína, hanem India és Dél-Korea is kimaradt, ám az utóbbi 2013-tól kezdve érdeklődést mutatott a csatlakozással kapcsolatban. A tagállamok között – Egyesült Államokat leszámítva – Japánnak volt a legjelentősebb szerepe, ugyanis nem csak a TPP-nek, hanem az RCEP-nek is alapító tagja. Bármekkora szerepet is tölthet be Japán életében az USA-val ápolt biztonságpolitikai együttműködés, számára a legnagyobb kereskedelmi partner változatlanul Kína, így nem szigetelődhetett el tőle teljes mértékben. Az OEC adatai alapján a japán import majdnem egyötöde Kínából érkezik, és a kínai felvevőpiac fogyasztja a japán export közel 20%-át, amely alulról becsülve 140 milliárd USD. Az RCEP tárgyalásai hivatalosan a 2012-es phnom penhi ASEAN csúcstalálkozón vették kezdetüket. A szervezet súlypontja diplomáciailag az ASEAN lett volna, ugyanis nekik fűződőtt a legfőbb érdekük az ázsiai integráció megvalósításához, de nem hagyható figyelmen kívül a kínai gazdaság dominanciája és hatalmas ereje, így inkább az utóbbi befolyása érvényesült.

Az RCEP és a TPP tagjai. Forrás: https://www.oliverstuenkel.com/2015/08/21/tussle-regional-influence/

Az USA-t kirekesztő, kínai súlypontú RCEP tagországai egy 2013. szepremberi mérés szerint összesen 17 billió USD GDP-t termeltek, míg az USA érdekeit menedzselő TPP 27,5 billió USD-t, illetve az RCEP vámleépítési célja 92%, a TPP-é pedig 98% volt. Nem csak ebből, hanem a 2015 márciusáig befejezett tárgyalások számából is (RCEP: 5; TPP: 19) kitűnik, hogy az induló évek során először a TPP számára volt jósolható gyümölcsözőbb jövő, ám Donald Trump amerikai elnök 2016-os megválasztásával ez az ambíció szertefoszlott. Trump „Amerika mindenekelőtt” politikai irányvonala és Kína legfőbb ellenségként való kikiáltása végleg felborította az amúgy is ingoványos talajon álló amerikai-kínai kapcsolatokat. Elindult a két ország közötti kereskedelmi háború, amelyben Trump 250 milliárd USD értékű vámmal sújtotta az Amerikába irányuló kínai exportot, valamint további 267 milliárdos összeggel is fenyegetőzött. Ennek a „háborúnak” a megnyeréséhez a TPP kiváló szövetségesi hátteret biztosíthatott volna, ám az elnök a kétoldalú egyezményekre esküdött, és elvetette a többoldalú egyezmények hasznosságát, így egyoldalúan elhagyta ezt a partnerségi megállapodást. Mivel pont a TPP volt az az entitás, amely a kínai féllel szemben volt hivatott képviselni az USA regionális gazdasági érdekeit, ezzel a lépéssel tulajdonképpen saját magát gáncsolta el Trump ebben a stratégiai kérdésben. Az ázsiai, főleg a fejlődésben lévő ASEAN országoknak mindenképp érdekükben állt a regionális integráció megvalósítása, nem volt más opciójuk, mint az RCEP-hez való fordulás. Mi sem mutatja jobban, hogy az USA vesztett a legtöbbet saját döntésével, hiszen míg a TPP megközelítőleg kiüresedett a kilépés után, az RCEP tárgyalások – 2015-ben ebből 5 darab volt – a 2021. július 7-ei fordulóval elérték a harmincegyet, az országok összesített GDP-je pedig 2017-re már több mint a világ GDP-jének 39%-át, 49,5 billió (x1012) USD-t tett ki a maga 3,4 milliárdos népességével. Ennek a hatalmas összegű bruttó hazai terméknek a felét ráadásul a kínai és japán termelés teszi ki. Mindezen túlmenően pedig napjainkban már India is eljátszadozik a gondolattal, hogy a vámleépítés megállapított szintje alatt, 83%-os leépítéssel belép a szervezetbe. Ezt figyelembe véve kimondhatjuk, hogy Kína gyorsan és hatékonyan reagált a TPP-ben felmerült akadályok eredménytelen leküzdésére, és jelentősebb válaszlépéseit is akkor tette meg, amikor az egész világ a 2020-as amerikai elnökválasztással volt elfoglalva, így a sajtóban ismét csak minimális figyelmet kapott egy újabb kínai hegemón törekvés.

Az RCEP alapítótagjaként, ugyanakkor az USA leghűségesebb szövetségeseként Japánnak jutott a „mérleg nyelvének” szerepe a két rivalizáló szervezet között. Mindkét oldalhoz kötötték motivációs tényezők, így az RCEP-hez az, hogy közel akarta magához tartani ellenfeleit, mert egyrész gazdaságilag rivalizált Kínával, így kedvezőbb pozíciót akart szerezni a minőségi japán termékeknek a „rabszolgamunkával” előállított olcsó kínai tömegtermékekkel szemben, másrészt versengett Koreával is, mivel szinte ugyanazok a szektorok (gépjárműipar, elektronikai felszerelések stb.) jelentették számukra a gazdaság legnagyobb hajtóerejét, ezért a két utóbbi erőpróba ellensúlyozására szorosabb kapcsolatot kívánt kiépíteni az ASEAN országokkal. Másik oldalon a TPP-hez fűzte az az érdek, hogy hozzáférhetett a Csendes-óceán túlsó partvidéki országainak gazdasági és geopolitikai értelemben is jelentős potenciállal rendelkező szektoraihoz, valamint gazdaságilag is megalapozhatta az USA-val való biztonsági együttműködést, függetleníthette magát a kínai kereskedelemtől.

Forrás: https://oec.world/en/profile/country/jpn, saját összeállítás

A második – és negyedik – ábrán szembetűnik a 2008-as válság okozta visszaesés, ám azt követően az USA-ba irányuló japán export növekedni kezdett, az ázsiai országokba irányuló export pedig (Kína kivételével) a három legnagyobb kereskedelmi partner esetében kis, Kína esetében azonban jelentős mértékű csökkenésnek indult. A változás 2015 után következett be, amikor is az USA-val való kereskedelem enyhén emelkedett, azonban ehhez képest a másik három vizsgált partnerországgal egyetemben a Kínába irányuló export is növekedni kezdett. Azonban hogyan lehetséges, hogy a többi ábrán (3;5;6) feltűntetett import- és százalékos mutatók a térséget érintő számos viharos esemény, és a két nagy multilaterális kereskedelmi szervezet rivalizálása ellenére sem mutattak szignifikáns változást?

A válasz három okban keresendő. Először is érdemes megemlíteni, hogy Abe Shinzónak 2012-es hivatalba lépésekor számos kihívással és jelentős megosztottsággal kellett szembenéznie, ugyanis a 2012-es választásokon mandátumot nyert képviselők többsége ellenezte a TPP-t, ugyanakkor az LDP javarésze Kína-ellenes volt. Másodszor, habár a TPP ambíciózusan és gyümölcsöző eredményekkel kecsegtetve indult, a tagországok ratifikációs nehézségei miatt lassú volt a folyamat, az amerikai kilépés pedig megadta a kegyelemdöfést a szervezet számára. Másik oldalon az RCEP legújabb döntéscsomagja még csak frissen lett aláírva Japán által, és jelenleg is a parlament alsóházának ratifikációjára vár. Harmadszor pedig, mint korábban említettem, Japánnak egyaránt vannak motivációi mindkét oldal irányába, így – attól eltekintve, hogy a két szervezet között a mérleg nyelvének szerepét tölti be – nagy figyelmet kell szentelnie a saját „belső mérlegének” vizsgálatára is. Egyik oldalon a Kínával való gazdasági és diplomáciai kapcsolatépítés helyezkedik el, többek között az RCEP folyamatos erősödése, valamint a magas Kínára utaltság miatt, illetve az USA TPP-ből való kilépését is ide szükséges helyezni. Ezzel szemben a másik, transz-csendes-óceáni, „Kína-ellenes” oldalon pedig az USA-val való bilaterális gazdasági és katonai kapcsolatai, továbbá a közép- és dél-amerikai államok piacaihoz való hozzáférés említhető meg. Az, hogy a számadatok nem tükrözték a régión belül zajló izzasztó feszültségeket arra is enged következtetni, hogy Abe Shinzo képes volt tökéletes egyensúlyban tartani ezt a mérleget. Habár számos gazdasági kihívással kellett szembe néznie, ebből a feltételezésből az szűrhető le, hogy országa helyt tudott állni az RCEP és TPP között zajló viták kereszttüzében.

A fentiekben tehát részletezésre került Japán külgazdasági irányvonala mögött rejlő stratégiai elképzelések céljai, és arra a következtetésre juthattunk, hogy bár az USA szövetségesi körének megbecsült tagja, nem húnyhat szemet az Ázsiába irányuló kereskedelmi érdekki és függőség felett. De hogyan tudja mindezt összhangba hozni védelmi stratégiájával? Végül, de nem utolsó sorban a következő alcím alatt ezt a dilemmát, a japán védelempolitika motivációit fogom bemutatni.

A japán védeledelempolitika kihívásai és alakulása

Ahogy már korábban említettem, a Kínai Népköztársaság felemelkedése jelentős kihívások elé állította Kelet-Ázsiát és az Egyesült Államokat. Mivel Japán az USA legfontosabb bilaterális szövetségesének tekinthető, a Kelet-Ázsiába irányuló amerikai külpolitika célkitűzéseit pedig túlnyomórészt a Kínával való rivalizálása határozza meg, így ahhoz, hogy jól tudjuk értelmezni Japán biztonságpolitikai környezetét, elengedhetetlen megvizsgálnunk a kínai fél motivációit.

1990 óta a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg (PLA) haditengerészete (PLA Navy) fenyegető fejlődésen ment keresztül. 1990-től 2020-ig a rombolók száma 18-ról 28-ra, a fregattok száma 40-ről 52-re növekedett, a legszembetűnőbb újdonság azonban a 2019-ben szolgálatba állított Shandong nevű repülőgéphordozó, valamint a 2020-ban üzembe állított Renhai Type-055-ös cirkáló hajó, amelyek jelentős tengeri fölényt kölcsönöznek Kína számára. A Military Balance forrásai alapján a kínai Fehér Könyv legfőbb célkitűzésként emlegeti a hadseregfejlesztés technikai és információs oldalról történő megközelítését és az önálló fejlesztési-modernizációs projektek véghez vitelét. Ezt támasztja alá a katonai kiadások csillagászati összegű növekedése is, amely a 2000-es évi 14,5 milliárd USD-ről 2020-ra 181 milliárd USD-ra ugrott fel.[8] Ehhez a nagy mértékű expanzióhoz ráadásul egy meglehetősen agresszív külpolitika is társul, ennek a hátterében pedig az áll, hogy Kína úgy véli, gazdasági szuperhatalommá válásával jogosan formál igényt arra a helyre, ami a globális katonai hatalmi pódiumon található. Értelmezésükben saját tengereik feletti hegemóniájuk a túlélésük záloga, hiszen jelenleg ellenségük, az USA rendelkezik fennhatósággal a Csendes-óceán kelet-ázsiai vizei felett, az egész tengerentúli kereskedelmük, azaz a teljes áruexportjuk 80%-a van függőhelyzetben az USA-tól.[9] Ez azért is okoz félelmet Kína számára, ugyanis feltételezései szerint az USA az afganisztáni és iraki ideológiai akciói után rá is veszélyt jelentene, ezért neki is határozott önvédelmi fellépésre van szüksége. Számos olyan szigetre tart igényt, amelyek nemzetközi jogilag legitim módon nem tartoznának kínai fennhatóság alá, ennek keretében mesterséges szigeteket hoz létre katonai bázisként a tengeren, gyakoriak a japán parti őrség riasztásai a területükre illegálisan belépő kínai vízi járművek miatt, illetve az egyik legjelentősebb szigetvita pedig a Szenkaku-szigetekhez köthető, amely jelenleg Japán fennhatóság alatt van.[10] Ez a szigetcsoport talán a legfontosabb stratégiai pont Kelet-kínai-tengeren, ami jelenleg Japán stabil tengeri hatalmi pozícióját biztosítja, vagy esetleg a jövőben Kína stratégiai állását szolgálná a Tajvan ellen irányuló potenciális invázióhoz. Japánnak azontúl, hogy fokozott figyelmet kell szentelnie a fennálló törvényes rendet sértő kínai gyakorlat elleni védekezésre, arra is egyaránt tekintettel kell lennie, hogy a földrajzi közelsége, történelmük és terhelt kapcsolataik okán jelentős veszélynek van kitéve a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság nukleáris fegyverkezését illetően.

Ahogy az első két alcím kifejtésében olvasható, Japánt rendkívül komoly bilaterális védelmi együttműködés köti össze az Egyesült Államokkal. Ennek a különleges kapcsolatnak a történeti kialakulása a következőképpen írható le: a kooperáció első fontos dokumentumai értelemszerűen a már említett japán alkotmány, az 1960-as Yoshida-doktrína, de a hidegháború lezárulásáig mérföldkövet jelentett még az 1978-as Egyesült Államok és Japán Védelmi Együttműködésének Irányelvei című stratégiai dokumentum is, amelyben a felek biztosították egymást a kölcsönös katonai támogatásról.[11] Japán gazdasági szuperhatalommá válásával 1983-ban nagy szerepet játszott a Közös Katonai Technológiai Bizottság létrehozásában, amelyet követően Tokió olyan, főként civil szektorban létrehozott hight-tech termékeket kezdett exportálni az USA-ba, amelyekre az amerikai haderő is jelentősen támaszodhatott. Itt indult el igazán a két fél egymásrautaltságának kialakulása. Az ezredforduló előtti utolsó két évtizedben azonban Japánnak a nemzetközi közösség komoly ellenszenvével kellett szembenéznie, mivel az a bírálat érte, hogy nem hajlandó a megszerzett gazdasági pozíciójával arányos mértékű nemzetközi katonai szerepvállalást vállalni, hanem továbbra is az USA „potyautasaként” viselkedik. Ez először az 1991-es Öbölháború során nyilvánult meg, ahova habár 13 milliárd USD értékben folyósított anyagi támogatást, visszautasította a fegyveres erők kiküldetését.[12] Az ország később aktívabb nemzetközi szerepvállalásba kezdett, az észak-koreai nukleáris fenyegetettség felélénkülésére, és a nemzetközi elvárások teljesítése érdekében 1997-ben felülvizsgálták az 1978-as együttműködési nyilatkozatot. Ebben egyrészt részletesebben és alaposabban leírták egy esetleges Japán ellen irányuló fegyveres támadásra adandó reakció menetét, másrészt kiszélesítették Japán mozgásterét a japán területeken túlnyúló védelmi együttműködési műveletek tekintetében, amelyek befolyással bírnak Japán biztonságának megőrzésében, harmadrészt közösen vállalt erőfeszítések megtételét tűzték ki célul a ballisztikus rakétavédelmi rendszerek kiépítésében. Az utóbbi esetében egy modern számítógépes technológiával, az AEGIS-rendszerrel felszerelt vízi járművek megvalósításában nem csak az amerikai hajók voltak a „kedvezményezettek”, hanem a Japán Tengerészeti Véderő hadihajói is.[13]

A japán-amerikai védelempolitikai együttműködés során egy másik vizsgálandó tényező az USA Csendes-óceáni Egyesített Műveleti Parancsnoksága alá tartozó United States Force Japan (USFJ) egységének a Japán területen állomásozó létszáma.

Forrás: Háda Béla, Matura Tamás: Az Amerikai Egyesült Államok Ázsiai Kapcsolatai – 1. fejezet: Bartók András: Az Egyesült Államok és Japán – Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2020; International Institute of Strategic Studies: The Military Balance, London, 2020, Saját szerkesztés

Mint a 7-es számú ábrán látható, a hidegháború végét követően egy csökkenő tendencia vette kezdetét, amely a 2001-es terrortámadást követő amerikai közel-keleti hadviselés kezdetével, a 2004-2009-es időszakban volt leginkább jellemző.[14] Ezt követően a kínai katonai expanzióra adott válaszként az USFJ 11 év alatt dinamikusan növelte meg létszámát, amely ma már az 1989-es, a hidegháború lezárásakor fennálló rendkívül feszült helyzet alatti létszámot is meghaladta. 2009-től a legnagyobb létszámbeli növekedés a USFJ haditengerészetének állományát érintette.

A 2009-es év más okból is fontosnak tekinthető. A fenti árbán látható amerikai hadállomány legnagyobb részének Okinawa prefektúra ad otthont, amelyet az ott élő japán lakosság kifejezetten sérelmez. Ez a helyi közigazgatási ügy ebben az időben került fel a nagypolitika szintjére, Hatoyama Yukio, korábbi miniszterelnök, a baloldali Japán Demokrata Párt (JDP) politikusa például az általa 2009-ben megnyert választások előtti kampánya során – többek között – azt az ígéretet tette, hogy áthelyezi ezeket a támaszpontokat, ezt viszont képtelen volt megvalósítani. Az ügy jelentősen rombolta az amerikai katonák japán állampolgárok általi megbecsültségét, amely később a 2011-es fukushimai atomkatasztrófa elhárítása során nyújtott nagyszabású amerikai műveleti támogatás során indult el újra a pozitív irányba (Tomodachi-hadművelet). A 2010-es évek hátralévő részében a fokozódó kínai és észak-koreai veszély felrázta a japán lakosságot, így a probléma végül helyi közigazgatási szinten maradt. A japán-amerikai biztonsági együttműködés intenzitása ezt követően ismét emelkedésnek indult.

Barack Obama kiállt Abe Shinzo, és a védelempolitikai önállósítási programja mellett. A két ország kötelékének megerősítése érdekében született meg az a szimbolikus esemény, amikor az amerikai elnök Hiroshimába, Abe pedig Pearl Harborba látogatott, ezzel kölcsönösen elismerték az egymásnak okozott háborús bűneiket, egyúttal kifejezték az ígéretes együttműködési szándékaikat. Obama alatt azonban ennek ellenére volt némi nézeteltérés köztük, először is, Japán számára félelmet okozott az, hogy az elnök a Kínával való viszony normalizálására is törekedett, mivel Abe tartott attól, hogy az Egyesült Államok háttérbe szorítaná Japánt egy szorosabb amerikai-kínai együttműködésért. Másodszor gyakran bírálta Obamát, hogy nem lép fel komolyabban az észak-koreai fenyegetést illetően. Negatív feltételezéseit cáfolta azonban a tény, hogy a volt elnök 2013-at követően az 1960-as Biztonsági Szerződés V. cikkére hivatkozva kiállt Japán mellett a Kínával szembeni Szenkaku-szigeteket érintő területvitában, amely kérdés tekintetében mindaddig pártatlanságot deklarált. Az Obama adminisztráció évei meglehetősen konstruktívnak tekinthetők az amerikai-japán biztonsági együttműködés tekintetében. Japán 2012-ben hozta meg döntését a legújabb, ötödik generációs F-35A típusú vadászgépek megvásárlását illetően, valamint 2015-ben ismét újrafogalmazták a Védelmi Együttműködési Irányelveket, amely immár sokkal inkább volt képes idomulni az évtized védelmi kihívásaihoz. A dokumentum egy rendkívül átfogó bilaterális együttműködési szintre léptette Japán és az Egyesült Államok szövetségét. Többek között drasztikusan kiterjesztette a globális és amerikai együttműködés hatókörét, valamint a védelem koncepcióját, illetve kiszélesített jogi felhatalmazást adott a kollektív önvédelem gyakorlására, egyúttal az USA-val közös védelmi tervezési és hadipari fejlesztési erőfeszítések véghezvitelét vállalta, továbbá jogelődjeivel ellentétben tárgyalja a japán űr- és kibervédelmi kérdések egyes aspektusait is.

2016 után, Donald Trump elnök megválasztását követően az Egyesült Államok kelet-ázsiai kapcsolatai gyors ütemben radikalizálódtak, az addig is törékeny amerikai-kínai viták végleg elfajultak. Trump agresszívnek és fenyegetőnek kiáltotta ki a kínai törekvéseket, amelyeket véleménye szerint erőszakkal és elrettentéssel kell elfolytani, riválisa ellensúlyozása érdekében pedig fokozott bilaterális kapcsolatépítésbe kezdett a kelet-ázsiai szövetségeseivel, legfőképpen Dél-Koreával és Japánnal. Így tehát komoly változás nem történt, de jelentős letisztulás következett be Japán külpolitikájának meghatározhatóságában, a japán miniszterelnök Trump teljes támogatásával már egyértelműbbé tehette a külpolitikai célkitűzéseit: az USA mellett komoly szövetségesének tekintette Dél-Koreát; aktív diplomáciai szerepet vállalt az Észak-Koreai fenyegetés elleni nemzetközi szankciók meghozatalában és végrehajtásában; prioritásként kezelte a Japán Önvédelmi Haderő erejének növelését; bátorította az USA-t a térségbeli szerepvállalásában, és sürgette a Szenkaku-szigeteket érintő amerikai-japán védelmi együttműködés megerősítését; baráti alapú nyitást kezdeményezett Kína felé gazdasági kapcsolataik ápolására. A két vezető ráadásul biztonsági érdekeiken túl, remek személyes barátságot is ápoltak egymással. Trump az amerikai-japán barátságot „megrázhatatlannak”, Abe Shinzo-t pedig legutolsó hivatali minőségükben lezajlott beszélgetésük alkalmával Japán történelmének legnagyszerűbb miniszterelnökének nevezte.[15]

Mivel a távol-keleti biztonságpolitikai kihívások ténylegesen bírtak akkora jelentősséggel, hogy az Egyesült Államok a prioritásai közt kezelje ezt a kérdést, azt is rendkívül fontos megemlíteni, hogy a Japánban állomásozó USFJ kötelékében – a fentebb említett magas létszám mellett – a legmodernebb amerikai géptípusok fedezhetők fel. Ezt bizonyítja az alábbi diagram.

Források: Háda Béla, Matura Tamás: Az Amerikai Egyesült Államok Ázsiai Kapcsolatai – 1. fejezet: Bartók András: Az Egyesült Államok és Japán – Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2020, Saját szerkesztés

A 8-as számú diagram egyértelműen visszatükrözi az elmúlt három évtized politikai és nemzetközi környezeti változásainak hatását. A hidegháborút követően az USA fokozatosan kivonta vadászrepülőgépeit Japán területéről, majd 2014 után ugrásszerűen megnövelte azok létszámát, valamint változtatott eszközparkjának összetételén is. 2018-ban 24 db új, ötödik generációs F-35-ös, valamint 36 db negyedik generációs F-18-as vadászgépet tartott hadrendben, amely utóbbi már jóval előrehaladottabb technológiai színvonalat képviselt, mint a korábbi F-16-os típus. Ezen kívül az USFJ 1989 óta 8-ról 13-ra növelte a felszíni hadihajóit, valamint megtartotta a térségben állomásoztatott 1 db repülőgéphordozót is.[16]

Konklúzió

A 2010-es évek meglehetősen zavaros és feszült környezetet jelentettek Kelet-Ázsia számára. Japán, mint jelentős gazdasági, és normalizálódó félben lévő katonai hatalom jelentős ráutaltságtól szenved Kína és az USA felől, ugyanakkor érdekek is kötik a két egymással szembenálló államhoz. Az, hogy a két rivális között sikerült megmaradnia a „pártatlan személy, mindkét fél barátja” szerepében, azt jelentheti, hogy helytállóan kezelte az ország külpolitikai kihívásait. De vajon ez az elkövetkezendő évtizedben mennyire lesz kivitelezhető? Habár Kínának is erős érdekében áll a Japánnal kialakítandó kereskedelmi együttműködés, és jelen körülmények között a diplomáciai viszony is napról napra egyre barátságosabb, meddig fogja eltűrni, hogy Japán gátat szab az ország tengeri hegemón törekvéseinek? Ellenkező oldalon, ha Japán elpártolna az USA-val való biztonsági együttműködéstől egy mélyebb japán-kínai kereskedelmi partnerségért, az Egyesült Államok jelentős hátrányba kerülne, hiszen legfontosabb bilaterális szövetségesét veszítené el. De vajon tolerálni fogja-e Amerika a japán-kínai gazdasági kapcsolatok további gyümölcsözését? Ezekre a kérdésekre egyelőre nem lehet pontos válaszokat adni, de ha figyelembe vesszük, hogy Japán a történelme, és a 2010-es évek során milyen simulékonyságot és rugalmasságot tanúsított, a következő évtized alatt is pozitív jövőképben bízhatunk.

Források

Inogucsi Takashi (2007): Japán politika, Századvég kiadó

Jeff Kingston (2018): A modern Japán kihívásai, Antall József Tudásközpont

Bartók András (2016): Abe Sinzó miniszterelnök és Japán „progresszív pacifizmusa”, Nemzet és Biztonság, 2016/2. szám, 125-143. oldal (letöltve: 2021.03.18.)

Bartók András (2019): An alliance made even greater? The US-Japan alliance in the Heisei Era Okinawa, and the American military presence, Antall József Tudásközpont, 2019/3. szám, 35-41. oldal (letöltve: 2021.04.07.)

Háda Béla – Matura Tamás (2020): Az Amerikai Egyesült Államok Ázsiai Kapcsolatai – 1. fejezet (Bartók András): Az Egyesült Államok és Japán, 9-33. oldal Dialóg Campus Kiadó

Ashley Townshend (2017): AMERICA FIRST: US ASIA POLICY UNDER PRESIDENT TRUMP, United States Studies Center (letöltve: 2021.02.15.)

Robert Singh (2012): Barack Obamas post-American foreign policy – The limits of engagement, Bloomsbury Academic, 139-162. oldal

Toshi Yoshihara – James R. Holmes (2018): The Red Star over the Pacific – China’s rise and the challange to U.S. maritime strategy, Naval Institute Press, Annapolis, Maryland

Renuka Mahadevan – Anda Nugroho(2019): Can the Regional Comprehensive Economic Partnership minimise the harm from the United States–China trade war?, The World Economy

Yifei Xiao (2015): Competitive Mega-regional Trade Agreements: Regional Comprehensive Economic Partnership (RCEP) vs. Trans-Pacific Partnership (TPP), University of Pennsylvania Scholarly Commons, College Undergraduate Research Electronic Journal

Mark Beeson (2019): Donald Trump and Post-Pivot Asia: The Implications of a “Transactional” Approach to Foreign Policy, Asian Studies Review, DOI: 10.1080/10357823.2019.1680604

Shin Kawashima (2017): Japan–US–China Relations during the Trump Administration and the Outlook for East Asia, Asia-Pacific Review, DOI: 10.1080/13439006.2017.1328800

John Hemmings (2013): Shinzo Abe: Foreign Policy 2.0, Pacific Forum CSIS, (letöltés:2021.02.15.)

Shinichi Kitaoka (2013): The Abe Administration: Beyond 100 Days, Asia-Pacific Review, DOI: 10.1080/13439006.2013.798505

Fumiaki Kubo (2013): The Second-Term Obama Administration and Japan, Asia-Pacific Review, DOI: 10.1080/13439006.2013.788339

Matteo Dian (2020): Obama and Japan: An endangered legacy, DOI: 10.7765/9781526135025.00011

Jessie Johnson – Satoshi Sugiyama (2020): Trump lauds Abe as Japan’s ‘greatest prime minister’ as bromance set to end, The Japan Times, elérhető: https://www.japantimes.co.jp/news/2020/08/31/national/politics-diplomacy/donald-trump-shinzo-abe-us-japan/

Ian Fergusson (2010): Trans-Pacific Partnership Agreement, Congressional Research Service, elérhető online:  https://books.google.hu/books?hl=hu&lr=&id=NJfHZij_yroC&oi=fnd&pg=PA1&dq=trans+pacific+partnership+agreement&ots=J4z1zAEISg&sig=VAlDg8e1UXFRL0AGuW-joT7Zh-g&redir_esc=y#v=onepage&q&f=false

Oliver Stuenkel (2015): TPP vs. RCEP: Trade and the tussle for regional influence in Asia, Oliver Stuenkel, elérhető: https://www.oliverstuenkel.com/2015/08/21/tussle-regional-influence/

Thomas French (2014): Contested ‘Rearmament’: The National Police Reserve and Japan’s Cold War(s), Ritsumeikan University, Japan, DOI: 10.1080/10371397.2014.883673

International Institute of Strategic Studies: The Military Balance, London, 2011-2020

R.J. Rummel (1991): China’s Bloody Century, Genocide and Mass Murder Since 1900, New Brunswick

Nemzeti Közszolgálati Egyetem Államtudományi és Nemzetközi Tanulmányok Kar, Nemzetközi Tanulmányok Mesterképzés szak, Geopolitika és nemzetközi viszonyok elmélete kurzus III. óra, órai jegyzet

Unknown Journalist (2021): Japan Cabinet OKs bill to ratify RCEP trade deal including China, The Mainichi, elérhető: https://mainichi.jp/english/articles/20210224/p2g/00m/0na/071000c

Unknown Journalist (2020): Jól taktikázott Kína a világ legnagyobb kereskedelmi egyezményével, Növekedés.hu, elérhető: https://novekedes.hu/elemzesek/jokor-es-jol-taktikazott-kina-a-vilag-legnagyobb-kereskedelmi-egyezmenyevel

Unknown Author (2017): The Trump Administration and Japan: Challenges and Visions for Japan’s Foreign and Security Policy in the New Era, Asia-Pacific Review, DOI: 10.1080/13439006.2017.1321894

Constitution of Japan, CHAPTER II, RENUNCIATION OF WAR, Article 9. Saját fordítás

OEC.org

ASEAN.org, elérhető: https://asean.org/asean-economic-community/free-trade-agreements-with-dialogue-partners/

Shugiin.go.jp., elérhető: http://www.shugiin.go.jp/internet/itdb_annai.nsf/html/statics/shiryo/kaiha_m.htm

[1] R.J. Rummel (1991): China’s Bloody Century, Genocide and Mass Murder Since 1900, New Brunswick

[2] Constitution of Japan, CHAPTER II, RENUNCIATION OF WAR, Article 9. Saját fordítás

[3] Thomas French (2014): Contested ‘Rearmament’: The National Police Reserve and Japan’s Cold War(s), Ritsumeikan University, Japan, DOI: 10.1080/10371397.2014.883673

[4] Inogucsi Takashi (2007): Japán politika, Századvég kiadó

[5] Shugiin.go.jp., elérhető: http://www.shugiin.go.jp/internet/itdb_annai.nsf/html/statics/shiryo/kaiha_m.htm

[6] ASEAN.org, elérhető: https://asean.org/asean-economic-community/free-trade-agreements-with-dialogue-partners/

[7] oec.world

[8] International Institute of Strategic Studies: The Military Balance, London (2000-2020)

[9] oec.world

[10] Toshi Yoshihara – James R. Holmes (2018): The Red Star over the Pacific – China’s rise and the challange to U.S. maritime strategy, Naval Institute Press, Annapolis, Maryland

[11] Háda Béla – Matura Tamás (2020): Az Amerikai Egyesült Államok Ázsiai Kapcsolatai – 1. fejezet (Bartók András): Az Egyesült Államok és Japán, 9-33. oldal Dialóg Campus Kiadó

[12] Bartók András (2019): An alliance made even greater? The US-Japan alliance in the Heisei Era Okinawa, and the American military presence, Antall József Tudásközpont, 2019/3. szám, 35-41. oldal (letöltve: 2021.04.07.)

[13] Bartók András (2019): An alliance made even greater? The US-Japan alliance in the Heisei Era Okinawa, and the American military presence, Antall József Tudásközpont, 2019/3. szám, 35-41. oldal (letöltve: 2021.04.07.)

[14] Háda Béla – Matura Tamás (2020): Az Amerikai Egyesült Államok Ázsiai Kapcsolatai – 1. fejezet (Bartók András): Az Egyesült Államok és Japán, 9-33. oldal Dialóg Campus Kiadó

[15] Jessie Johnson – Satoshi Sugiyama (2020): Trump lauds Abe as Japan’s ‘greatest prime minister’ as bromance set to end, The Japan Times, elérhető: https://www.japantimes.co.jp/news/2020/08/31/national/politics-diplomacy/donald-trump-shinzo-abe-us-japan/

[16] Bartók András (2019): An alliance made even greater? The US-Japan alliance in the Heisei Era Okinawa, and the American military presence, Antall József Tudásközpont, 2019/3. szám, 35-41. oldal (letöltve: 2021.04.07.)

Írta: Kovács Áron

 Címlapkép: Tokió, 2019. május 27. Donald Trump amerikai elnök (b) és Abe Sindzó japán kormányfő közös sajtótájékoztatója a tokiói Akaszaka állami vendégházban 2019. május 27-én. Trump a kétoldalú megbeszélésük után bejelentette, hogy Japán további 105 darab F-35-ös vadászbombázót fog vásárolni az Egyesült Államoktól.
(Forrás: MTI/EPA/Kijosi Ota)

A Nap és Csillagok – Avagy a XXI. Századi Japán Külpolitika Dilemmái bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

2021. május 14-én a Biztonságpolitikai Szakkollégium Ázsia Műhelyének meghívását elfogadva, Szabó István nyugalmazott nagykövet, aki 2012-től 2020 júliusiáig Magyarország képviseletét látta el a Pakisztáni Iszlám Köztársaságban, online előadást tartott a szakkollégisták és meghívott vendégek számára.

Nagykövet úr rendkívüli diplomáciai tapasztalattal rendelkezik, negyven éves pályafutása során – a külügyminisztériumi pozíciókon kívül – a lagosi és kairói nagykövetségen beosztott diplomataként, Prágában és Iszlámábádban Magyarország nagyköveteként dolgozott. Szakmai eredményeihez hozzátesz, hogy nemzetközi szervezetekben is fontos munkaköröket látott el, így 1994-ben az EBESZ budapesti csúcsértekezletének végrehajtó-helyettese, majd a szervezet magyar elnökségének képviselője volt a délszláv térségben és a Baltikumban; 1996-2001 között Brüsszelben hazánk NATO Állandó Képviseletének helyettes vezetője volt; illetve 2011-ben, az EU elnökségi feladat ellátása során magyar képviselő volt az EU Tanács Nyugat-Balkánnal foglalkozó munkacsoportjában.

Az esemény kezdetén Dr. Kaló József, a Biztonságpolitika Szakkollégium elnöke köszöntötte a vendéget, a résztvevők számára bemutatta életrajzát, ezt követően a szó az előadóhoz került.

Az előadás a „Kihívások és kérdőjelek a dél-ázsiai térség biztonsági helyzetében” címet kapta, és arra fókuszált, hogy az amerikai és nemzetközi koalíciós erők Afganisztánból való kivonása milyen hatást gyakorol majd a térség biztonsági, biztonságpolitikai helyzetére, illetve a csapatkivonás mennyiben mozdítja elő a megbékélési folyamatot, továbbá milyen potenciális kockázatot rejt magában – akár belpolitikai feszültségek, akár terrorszervezetek és nem állami szereplők felemelkedését tekintve. Noha a prezentáció kulcsszereplője Pakisztán, a regionális hatalmak érdekeit is érdemes figyelembe venni a téma vizsgálatakor, ezáltal erre is kitért előadónk, továbbá arra is, hogy megmarad-e a térség relevanciája az USA és Európa számára.

Gondolatok az amerikai csapatkivonások kapcsán

Bár a dohai megállapodásban az amerikai kivonulást május 1-jében határozták meg, ez Biden elnök bejelentése alapján szeptember 11-re módosult, ami várhatóan elfogadható lesz a Talibán számára is, bár jelenleg kritikus hangnemet ütöttek meg a dátumváltoztatás kapcsán, hiszen a kivonulással megszabadulhatnának az afganisztáni nemzetközi katonai jelenléttől. A jelenlegi afgán kormányzat helyzete, lehetőségei, képességei igencsak korlátozottak, mivel nem rendelkezik kizárólagos kontrollal az ország minden területén.

Pakisztán központi elhelyezkedéséből adódóan kulcsfigurája a kérdésnek – hosszan határos Iránnal, Afganisztánnak és Indiával, valamint Kínával is szomszédos. Észak-keleti határán található Kasmír, a világ egyik leginkább militarizált területe, az indiai oldalon közel egymillió, pakisztáni részről kevesebb, ugyanakkor százezres nagyságrendű katonával.

Az amerikai-pakisztáni kapcsolatok szempontjából a húszéves konfliktus lezárása Washingtonban és a térségben is nagy megkönnyebbülést okozott. Minden résztvevő azt vallja, hogy érdekelt a megbékélésben. A dohai megállapodásban azt rögzítették, hogy az amerikai csapatkivonások ellenében az afgán Talibán garantálja, hogy az országból a jövőben ne indulhasson az USA és szövetségesei ellen terrortámadás, célul tűzték ki, hogy elinduljon a belpolitika párbeszéd Afganisztán jövőjéről, és hogy legyen átfogó tűzszünet a tálibok harcosai és a kormányerők között. Az elmúlt húsz év mind a tálib mozgalmon, mind az afgán társadalmon nyomot hagyott, utóbbiban meggyökeresedtek „nyugati” nézetek, minthogy a nőknek is joga van az oktatásban való részvételre, joguk van dolgozni. Fontos kiemelni, hogy a Talibán is érzékeli a nemzetközi elismertség szükségességét, ami a belső legitimitást is előmozdítja, ennek első lépcsőfokát már megugrották, hiszen az amerikaiak tárgyalópartnerként kezelik őket, a dohai megállapodás aláírói lehettek. Szükségük lesz továbbá pénzügyi-fejlesztési támogatásokra, mivel az ország nem önfenntartó.

Az afganisztáni szovjet intervenció óta három olyan generáció nőtt fel, amely a harcokhoz szokott, ezáltal nem ismerték meg a munka világát. Napjainkban van arra remény, hogy a kialakuló új afgán rendszer – még a tény ismeretében, hogy a tálibok aktív politikaformáló szerepet kapnak benne – várhatóan nem lesz olyan brutális és kegyetlen, mint az 1996-2001 közötti tálib rezsim. Az, hogy valóban tartják-e magukat az ígértekhez, nem megjósolható teljes pontossággal, függ attól, hogy a terrorszervezeteket mennyire tűrik meg Afganisztán területén. A legfontosabb tényező ezesetben az al-Kaida, mivel érkeztek információk arról, hogy a Talibán bizonyos mértékű együttműködést, így információcserét folytat a szervezettel. Az Iszlám Állam ellen az afgán tálibok harcot folytatnak – utóbbiak nem deklarálták szándékukat arra vonatkozóan, hogy az iszlám ideológiát erőszakos módszerekkel kívánják Afganisztán határain kívül elterjeszteni. Azonban látni kell, hogy megbékélés csak akkor jöhet létre, ha az állam életében meghatározó szerepet betöltő csoportok képesek tárgyalóasztal mellett egyezségre lépni, és ki tudnak alakítani egy olyan politikai-társadalmi rendszert, amely mentén Afganisztán a jövőben működni tud. Ezt hátráltatja a megosztottság, mely visszavezethető az etnikai, törzsi heterogenitásra – még az ország vezetői között is vannak ellentétek.

Várható, hogy az USA a kivonulását követően is figyelmet fordít majd a térségre, keresi a módokat, amikkel a helyszíni katonai jelenlét helyett képes befolyásolni a folyamatokat, figyelemmel kísérni a régió változásait. Pakisztánban néhány évvel ezelőtt még jelen volt a nézet, hogy az amerikai kivonulás nem lesz teljeskörű, így néhány bázis fenn fognak tartani, hiszen Afganisztán remek platform Kína és India megfigyelésére. A dohai megállapodásban azonban az USA vállalta,  hogy amerikai fegyveres erő nem lesz Afganisztán területén belül, kivéve a kabuli nagykövetség biztonsági személyzetét.

Pakisztán – visszatekintés az elmúlt évtizedre

Qureshi pakisztáni külügyminiszter 2020 decemberében fogadta Abdullah Gháni Baradar Mullahot, a Talibán tárgyalódelegáció vezetőjét. Ez már nyilvános demonstrációja annak, hogy Pakisztán a tálib mozgalommal magasszintű kapcsolatokat ápol.

Pakisztánban az elmúlt évtizedben polgári kormányok választások útján kerültek hatalomra, megtörték a korábban jellemző trendet, miszerint a polgári kormányzatokat katonai puccsokkal döntötték meg. A néppárti kormány Ali Asif Zardari elnökletével töltötte ki mandátumát Gillani miniszterelnökségével, majd 2013-ban Nawaz Sharif harmadik alkalommal alakíthatott kormányt – ez igazolja, hogy a pakisztáni demokrácia erősödik, a hadsereg pedig letett arról, hogy közvetlen hatalomátvétellel vezesse az országot. Arról viszont egyáltalán nem tett le, hogy a polgári kormányzatokat ellenőrzés alatt tartsa, ez a fontosabb külpolitikai kérdéseknél megnyilvánul: valahányszor a polgári kormány nyitott India felé, vagy háttértárgyalásokat próbált folytatni, a kasmíri tűzszüneti vonal mentén incidensek történtek, minek következtében az indiai fél megszakította a tárgyalásokat. Előfordult, hogy indiai területet terrortámadás történt, amit visszavezettek a pakisztáni titkosszolgálat által mozgatott proxy-terrorista csoportokhoz – nem ritkán ez valóban helytálló következtetés volt.

Iszlámábádban 2012-ben Hina Rabbani Khan külügyminiszterasszony a diplomáciai testület részére adott fogadásán tartott beszédében megjegyezte: reméli, fog még olyan diplomatákkal találkozni, akik Pakisztánt unalmas külszolgálati helynek tartják, ahol nem történnek terrortámadások, incidensek – napjainkig ez a jóslat nem vált valóra ebben a formában, viszont láthattunk jelentős változásokat Pakisztánon belül. Megerősödött az ország belbiztonsága: ez annak köszönhető, hogy 2014-ben és 2017-ben az afgán határ mentén két nagyobb szabású műveletet is indítottak a biztonsági erők, melyek során felszámolták a pakisztáni Talibán és Hakkani-hálózathoz tartozó terrorista sejteket, ugyanakkor az afgán tálibokkal nem kerültek konfliktusba. A szélsőséges mozgalmak és a pakisztáni kormányzat, illetve hadsereg kapcsolata roppant összetett – Pakisztán gyakorlatilag befogadó országként funkcionált az amerikai bevonulást követően: Beludzsisztánban, Kvettában működött a mozgalom szellemi vezetése, az afgán tálibok beépültek az üzleti életbe, a kereskedelembe, gyakran utaztak át a határon. A dohai tárgyalások során Pakisztán közvetítő szerepet vállalt fel, mivel alapvetően már megvolt a kapcsolata az afgán tálibokkal.

Az amerikai-pakisztáni kapcsolatokban bizalmi válságot okozott, mikor 2011-ben Oszama bin Ladent likvidálták Abbotábádban, miután kilenc évig élt egy katonai akadémia közvetlen közelében található házában. A pakisztániak a mai napig tagadják, hogy tudtak volna jelenlétéről.

Pakisztán magatartásának vizsgálatakor érdemes figyelembe venni, hogy az ország jelentős változásokon ment keresztül az elmúlt évtizedben. Az idősebb generáció nosztalgiával emlegeti az alkoholtilalom előtti időszakot, az 1960-as éveket, amikor Pakisztán nyitott társadalom volt, működtek a nagyvárosok éttermei, a bárok és szórakozóhelyek, turisztikai szempontból a hippik is kedvelt úticélnak tartották Karacsi városát. Az egykor világhírű pakisztáni légitársaság, a PIA (Pakistani International Airlines) légiutaskísérőinek ruháit Pierre Cardin tervezte, az első osztály utasait pezsgővel fogadták – ennek drasztikus véget vetett az erőszakos iszlamizálás, ami Ziául-Hakk tábornok, vezérkari főnök puccsát követően kezdődött. Bár az alkoholtilalmat elődje, Zulfikar Ali Bhutto 1977-ben vezette be, kezdetben választási bázisképző ötletként funkcionált a konzervatív vallásos réteg megnyerésére – azóta azonban kiderült, hogy minden engedmény, amit az ortodox muzulmánok számára tesz a kormányzat, gyakorlatilag visszafordíthatatlan. Ilyen a blaszfémia-törvény, avagy istenkáromlás-törvény is, amely jelentős károkat okoz az országnak, és amely bűncselekmény halállal büntethető: elég, ha valaki negatív vagy pejoratív megjegyzést tesz a prófétára vagy a Koránra nézve. Több százan ülnek eme ítélettel börtönben, de ezzel a váddal kivégzés még nem következett be, ez a nemzetközi nyomásnak köszönhető.

A pakisztáni-afganisztáni kapcsolatokat bizonyos szintű, hullámázó feszültség és bizalmatlanság jellemezte, mely abból fakadt, hogy a pakisztáni Talibán Afganisztánban talált menedéket, az afgán Talibán – ami a kabuli, USA által konstruált kormánnyal harcol, Pakisztánban tette ugyanezt. A gyanakvás annak ellenére általános, hogy munkacsoportokat hoztak létre a vitatott ügyek megtárgyalására. Iszlámábád kiáll amellett, hogy érdeke a stabilizáció, amit igazol az, hogy tart a spill-over hatástól, tehát attól, hogy az afganisztáni helyzet következtében a pakisztáni is romlani fog.

A „jó és a rossz talibán” kifejezés akkor került be a köztudatba, amikor a pakisztáni szolgálatok ezeket a proxi-erőket használták. A „jó talibán” így a Pakisztán érdekeit szolgáló afgán szervezet lett: ilyen érdekként aposztrofálható Afganisztánban az indiai befolyás háttérbe szorítása, ezt pedig akár merényletekkel, megfélemlítéssel is el lehet érni. A „rossz talibán” a pakisztáni mozgalom lett, amely ellen a hadsereg többször is fellépett.

Az előadás kitért arra, hogy a pakisztáni-amerikai kapcsolatokat gyakran nevezik kényszerházasságnak, mivel az USA-nak nagy szüksége volt Pakisztán együttműködésére, Pakisztán pedig biztosította a légteret és az utánpótlási vonalakat a NATO- és a koalíciós erők számára az afganisztáni műveletekhez. Pakisztán komolyan részesült az amerikai koalíciós alapból, aminek Trump elnök vetett véget – 2019 januárjában deklarálva, hogy az elmúlt 15 évben kapott segélyt a pakisztáni „csaló, hazug kormány” arra használja, hogy befogadja az afgán tálibokat, és segítse őket.

Pakisztán regionális befolyása 2021 szeptemberét követően is fontos marad, sőt, felértékelődhet, hiszen nem tudható jelenleg, hogyan alakul majd az Afganisztánon belüli helyzet, a terrorizmus tovább erősödik-e, a terrorszervezeteket mennyire lehet háttérbe szorítani. Az elmúlt időszakban jelentések érkeztek a pakisztáni talibán szerveződéséről.

Pakisztán vidéki részein jelenleg is egyfajta feudalizmus működik, a helyi nagybirtokosok felelősök az ott élőkért, általában jó viszonyt ápolnak a központi hatalommal és a rendfenntartó erőkkel. Érdemes kiemelni, hogy a korrupció elfogadott, része a kultúrának.

Pakisztánban a kisebbségeket a vallási kisebbségek alkotják, a zászlóban a fehér csík jelképezi őket, számukra az alkotmány egyenlő jogokat biztosít. Az állam megalakulásakor, 1947-ben Muhammad Ali Dzsinna biztosította, hogy minden kisebbséget ugyanazok a jogok illessenek meg – a gyakorlatban viszont a diszkrimináció jelentős probléma. A keresztények és a közel azonos számú (4-5 millió) hindu közösség mellett a leginkább perifériára szorult kisebbség a magukat muzulmánnak valló, de a muszlimok által el nem ismert ahmadijják. A hivatalos narratíva a feledésre igyekszik kárhoztatni olyan ahmadi közösséghez tartozó személyeket, mint  például Pakisztán első külügyminisztere, Muhammad Zafrulla Khan vagy a Nobel díjas fizikus Abdus Salam.

A regionális és globális hatalmak hozzáállása

A regionális hatalmak tekintetében elmondható, hogy a pakisztáni-indiai rivalizálás központi szereppel bír az afganisztáni helyzet alakulása során.

India nemcsak a kasmíri konfliktus okán érdekes, és nem kizárólag azért, mert nukleáris hatalomként szembehelyezkedik (a szintén nukleáris hatalommal) Pakisztánnal, hanem azért, mert eddig legnagyobb regionális donorként van jelen. Mindig jó viszonyra törekedett a mindenkori afgán vezetéssel, és annak ellenére, hogy nem támogatja a tálib mozgalmat, megközelítése pragmatikus az intra-afgán dialógusban. A rivalizálás Pakisztánnal a jövőben is fennmarad, alakulása jelentősen függ attól, hogy hogyan alakul az afgán helyet.

Irán a régió egyetlen olyan állama, amelynek kifejezetten rossz a viszonya az USA-val. Regionális figyelme, befolyása elsősorban a síita hazarák támogatásában nyilvánul meg, akik Pakisztán és Afganisztán területén is nagy számban vannak jelen. Irán az afgán menekültek második legnagyobb befogadója Pakisztánt követően. A pakisztáni-iráni hivatalos kapcsolatok külső szemlélő számára szívélyesnek tűnnek, azonban a két ország határán gyakoriak az egymás területét érintő terrorista akciók, üzemanyag-, ember- és fegyvercsempészet kapcsán.

A legnagyobb problémát Iránnak a nemzetközi szankciók okozzák, amelyek miatt olaj- és gázexportját képtelen legálisan külföldre vinni, így hiába fejeződött be iráni részről az IPI gázvezeték építése, Pakisztánban elálltak a kezdeményezéstől, félve az amerikai gazdasági szankcióktól. A kb. 30-40 milliós pakisztáni síita közösség kitett a szélsőséges szunnita szervezetek támadásainak. Védelmüket azok a kisebb, de jól szervezett kis csoportok látják el, melyeket az iráni Forradalmi Gárda tart fenn. Ezek viszonylag ritkán hallatnak magukról, de időnként megtorolják a hazarák elleni merényleteket.

Pakisztán Kínával hagyományosan szoros kapcsolatokat ápol. Kína gazdasági befolyását határozottan érvényesíti és ennek gerince – az új Selyemút (OBOR) pakisztáni legágazása, a China-Pakistan Economic Corridor (CPEC) 64 milliárd dolláros beruházás, ami a kínai határtól Gwadar kikötőéig húzódik, itt kötve össze az új Selyemút szárazföldi és tengeri komponensét. Az összetett infrastruktúrahálózat magában foglalja a közutakat, az energiaellátást, vezetékeket, összeköti Pakisztán nagyobb városait. Kína szeretne Pakisztánban – és Afganisztánban is biztonságos üzleti környezetet, utóbbit is bekapcsolná az Egy Út Egy Övezet Kezdeményezésbe, hiszen Afganisztán ásványkincsekben gazdag ország. Nem érdeke a destabilizáció és a terrorizmus megerősödése, tart attól, hogy ez átterjed a kelet-kínai ujgur területekre. Egyelőre kivár, azon országok közé tartozik, mely párbeszédet folytat az afgán talibánnal, remélve, hogy ez segíteni fogja gazdasági érdekeinek érvényesítését Afganisztánban.

Oroszország érdekelt a békés rendezési folyamatban, és abban, hogy megszűnjön az amerikai katonai jelenlét a régióban. Moszkva igyekszik jó kapcsolatot fenntartani az afgán kormányzattal és a tálibokkal is, felmerült, hogy utóbbinak eladott fegyvereket, bár ezt mindkét fél erősen tagadta (érdemes megjegyezni, hogy az USA tényként kezeli az orosz fegyverszállítmányokat az afgán talibán részére). Fontos kiemelni, hogy Oroszország tart attól, hogy a szélsőséges iszlám a közép-ázsiai országokban meggyökeresedik, ezáltal közvetlen szomszédságába is átterjed.

Kitekintés

Az amerikai csapatok kivonulása és a konfliktus lezárása alternatíva lehet a békés fejlődésre, viszont nem tekinthetünk el egy újabb, potenciálisan elhúzódó belső konfliktus, polgárháború kockázatától. Jelenleg a regionális és a nagyhatalmi érdek is erősebb a stabilizációban, ehhez azonban elengedhetetlen, hogy az afgán politikai élet szereplői egyezségre jussanak, amihez a nemzetközi közösség támogatása és valamennyi szomszédos ország konstruktív hozzáállása szükséges. Egy polgárháborús, kaotikus helyzet Afganisztánban beláthatatlan folyamatokat eredményezhet, újabb migrációs hullámot indíthat, a szélsőséges, terrorista szervezet megerősödése globális fenyegetést jelent. Vendégünk mondandóját azzal a gondolattal zárta, hogy Afganisztánt nem szabad magára hagyni, a társadalom megérdemi a biztonságos, élhető jövőt.

A hallgatóságnak az előadást követően lehetősége nyílt kérdéseket feltenni. Az ezekre adott válaszokból megtudhattuk, hogy mi várható az afgán-kínai gazdasági kapcsolatokban teljesen tálib hatalomra jutás esetén; hogy Közép-Ázsia országaiban milyen kereskedelmi változás várható az afgán stabilizáció fényében. Kiderült, hogy miként reagált a pakisztáni politikai vezetés a 2017-es amerikai Dél-Ázsia stratégiában foglaltakra és a pakisztáni társadalom hogyan élte meg a demokrácia felé való elmozdulást és a prominens vezetők kormányzását; hogy előadónk diplomataként hogyan élte a meg a rendszerváltást. Megtudhattuk, hogy a pakisztáni miniszterelnökök mozgástere mennyire korlátozott és milyen súllyal bír; hogy a nemzetközi programokkal (pl. Hungary Helps) hogyan lehet változtatni a pakisztáni vallási intolerancián és vallásdiplomáciai párbeszédet kialakítani; illetve, hogy mik azok a tulajdonságok, amikkel a jövő diplomatáinak rendelkezniük kell.

A Szakkollégium a kapcsolatot Prof. Dr. Szenes Zoltán nyá. vezérezredes úrnak köszönheti, és fontosnak tartja a jövőbeli szakmai együttműködést meghívott vendégünkkel.

Címlapkép: Szabó István nagykövet (középen) 2018-ban a brit nagykövettel hallgatja az akkor még ellenzéki politikus, néhány hónap múlva pedig pakisztáni kormányfőt, Imrán Khant.
(Forrás: Szabó István)

A Kihívások és kérdőjelek a dél-ázsiai térség biztonsági helyzetében – Szabó István nagykövet előadása a BSZK-ban bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Az átlagembernek a „gyermekkatona” kifejezés hallatán általában egy AK47-esel felfegyverzett fiatal kisfiú képe jelenik meg a lelki szemei előtt. A hagyományos felfogásnak köszönhetően, mely szerint a fegyveres konfliktus a férfiak körében előforduló jelenség, általában, amikor gyermekkatonákról beszélünk, a diskurzus inkább a fiúkról szól, mintsem kiskorú lányok ezreiről, akik a kevésbé látható „árnyékhadseregeket” alkotják a világon zajló konfliktusokban. Erre a percepcióra erősítenek rá a média által elénk tárt képek is, melyek a fegyveres csoportokban harcoló lányokat gyakran perifériára helyezik, akik így gyakorlatilag láthatatlanok a nyilvánosság számára.

A gyermekkatonák, illetve kifejezetten a katonalányok sorsa nem foglal el központi helyet a Nyugat biztonsági napirendjén, s a biztonsági tanulmányok kutatóit sem az ő sorsuk foglakoztatja leginkább. A lányok háborús tapasztalatai “a társadalmi és politikai erőszakkal foglalkozó tudományos és népszerű munkák legkisebb százalékát teszik ki” (Nordstrom 1997, 5) s a háború alatt, illetve azután játszott különböző szerepeiket csak nemrég ismerték el. A katonalányok toborzásának kérdése azonban ennél jóval nagyobb figyelmet igényelne, már csak azért is, mert évente több ezer gyermek szenvedését és halálát eredményezi, akiknek a száma jóval meghaladja a terrorizmus vagy a tömegpusztító fegyverek közvetlen áldozataiét (Vera Achvarina 2006, 130).

A gyermekkatonák alkalmazását a nemzetközi közösség az emberi jogok és a gyermekek jogainak súlyos megsértéseként ismeri el. Az ENSZ égisze alatt született gyermek jogairól szóló, más néven New York-i Egyezmény (gyermekjogi egyezmény) 1990. szeptember 2-án lépett hatályba. Az 1. cikk alapján „az egyezmény vonatkozásában gyermeknek számít minden 18 év alatti személy, kivéve, ha egyéb jogszabályi rendelkezés értelmében (például házasságkötés révén) korábban eléri a nagykorúságot” (Molnár Dóra 2016, 45).

A gyermekek katonának toborzását és alkalmazását tiltó vezető nemzetközi jogi eszközök közé tartozik továbbá a Gyermek jogairól és jólétéről szóló afrikai charta, amely szintén a 18. életévet határozza meg a fegyveres csoportokban való részvétel korának; a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) 1998. évi római alapokmánya, amely háborús és emberiség elleni bűncselekményként határozza meg a 15 év alatti gyermekek konfliktusban való alkalmazását; valamint a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet 182. egyezménye, amely a gyermekmunka legrosszabb formái közé sorolja a 18 év alatti gyermekkatonák alkalmazását.

Az arra irányuló erőfeszítések, hogy az emberi jogi mozgalomban a „gyermek” nagyobb kategóriájától elkülönülten a lányokról beszéljünk, a Gyermekjogi Egyezmény kodifikációjáig nyúlnak vissza, ahol az aktivistáknak először sikerült bevezetniük a nem-specifikus névmásokat egy nemzetközi szerződésben. További diszkurzív változás a Pekingi Nyilatkozat és Cselekvési Platformhoz való felvezetés során kezdődött az 1990-es évek elején, amikor a humanitárius „nők és gyermekek” szokásos diskurzus a „nők és lányok” diskurzusba váltott át az emberi jogi hálózatban kialakuló nemek közötti egyenlőség keretrendszerének részeként. Az 1995-ös Pekingi Nyilatkozat és Cselekvési Platform a fegyveres konfliktusok nőkre és lányokra gyakorolt ​​hatásait olyan kritikus, aggodalomra okot adó területként ismerte el, melyre kiemelt figyelmet kell fordítani, s kijelentette:

„A mai lánygyermek a holnap nője. A lánygyermek készségei, ötletei és energiája létfontosságúak az egyenlőség, a fejlődés és a béke céljainak teljes megvalósításához. Ahhoz, hogy a lánygyermek teljes potenciálját kibontakoztassa, egy támogató környezetben kell őt gondozni, ahol a túléléshez, a védelemhez és a fejlődéshez szükséges szellemi, intellektuális és anyagi szükségleteit kielégítik, s egyenlő jogait védik”.

A katonalányok aránya az Egyesült Nemzetek Szervezete szerint a gyermekkatonák 40 %-át teszi ki. Az Amerikai Egyesült Államok Külügyminisztériuma által évente megjelentetett emberkereskedelemről szóló jelentés a gyermekkatonák alkalmazásának megelőzéséről szóló szövetségi törvény (Child Soldiers Prevention Act) 2008-as törvénybe iktatása óta tartalmazza azon külföldi kormányok listáját, melyekről kiderült, hogy jogellenesen toboroztak vagy alkalmaztak gyermekkatonákat. A 2020-as jelentés szerint ez az afrikai térségek kormányai közül Kamerun, a Kongói Demokratikus Köztársaság, Líbia, Mali, Nigéria, Szomália, Dél-Szudán és Szudán kormányait jelentette. Ami kifejezetten a katonalányok fegyveres erők általi alkalmazását illeti, azt az Európai Bizottság a Kongói Demokratikus Köztársaságban (KDK), Ugandában és Nyugat-Afrikában vélte felfedezni. A Bizottság azonban arra a következtetésre jutott, hogy „a lányok általában kevésbé láthatók [mint a fiúk], és mindeddig alig részesültek a gyermekkatonáknak szánt demobilizációs és reintegrációs programokból”. A fegyveres erőkhöz és csoportokhoz tartozó gyermekeket vizsgáló gyermekvédelmi szakértők is elismerték, hogy a gyermekkatonák megértése érdekében tett erőfeszítéseik során gyakran csak a fiúk tapasztalataira reagáltak.

A katonalányok láthatatlansága a szerepükről és feladataikról alkotott társadalmi felfogásnak is „köszönhető”. Amikor fegyveres csoportokban lévő lányokról van szó, akár az akadémia, akár a politika, akár a média területén, az a tendencia figyelhető meg, hogy főként csendes áldozatokként ábrázolják őket – különösen „feleségként”, támogató szerepekben – és a szexuális rabszolgaság áldozataiként. Ezzel szemben a harcoló erők fiúit elsősorban harcosokként, parancsnokokként és a háborús atrocitások elkövetőiként ábrázolják – olyan egyénekként, akiktől félni és rettegni kell. Míg ezek a kettős és nemi jellegű ábrázolások kétségtelenül néhány elkeseredett lány és fiú tapasztalatait képviselik, a lányok kizárólag szexuális erőszak áldozataiként és/vagy „feleségekként”, a fiúknak pedig kizárólag erőszakos elkövetőkként való jellemzése torz képet mutat a gyermekek megélt valóságáról. Valójában a kutatások következetesen kimutatták, hogy a lányok és a fiúk összetett és többszörös szerepet játszanak konfliktusokban, melyek során mindannyian egyaránt áldozatok és egyaránt részt vesznek háztartási és támogató tevékenységekben, csakúgy, mint aktív harci szerepekben. Ennek eredményeképp, bár a háború kétségtelenül mélyen érint minden gyermeket, családot és egész közösségeket, a harcoló erők katonalányainak realitása nagyrészt felderítetlen.

A lányok számos lázadó erő gerincét alkotják. Egyes lázadó csoportokban bevonják őket az aktív harcokba, csak úgy, mint fiú –és férfitársaikat.  Libériában és Ugandában meg is fordultak a nemi sztereotípiák – katonalányokat állítottak be harcosokként, katonafiúkat pedig szexuálisan bántalmaztak. Aktív harcosként a katonalányok felemelkedhetnek a ranglétrán, hogy vezető pozíciókat töltsenek be. Ez lehetőséget ad nekik arra, hogy jelentős hatalmat és befolyást szerezzenek, amelyet civil életükben soha nem tudtak volna elérni. A lányok pl. parancsnokként, hadnagyként és tizedesként szolgáltak az Úr Ellenállási Hadseregében (LRA) Ugandában (Snowdon 2016, 9). Susan McKay és Dyan Mazurana Észak-Uganda összefüggésében megjegyzik, hogy a lányok válaszadóinak 72%-a számolt be arról, hogy fegyvereket és katonai kiképzést kapott, 8% pedig emelt szintű képzésben részesült (Susan McKay 2004, 74). Rámutatnak azonban a katonalányok komplex valóságára is, a fegyveres csoportokon belüli összetett szerepeikre, s megjegyzik, hogy a „feleségeket” és a „harcosokat” nem szabad exkluzív kategóriának tekinteni, mivel néhány válaszadójuk jelezte, hogy bár elsődleges szerepük harcosként volt, kénytelenek voltak „feleségek” is lenni. A lányok militarizálása elkerülhetetlenül táplálta és támogatta a konfliktusokat, mert produktív és reproduktív munkájuk kritikus volt a harci erők szempontjából. Ahogy McKay és Mazurana megjegyzik: „a nők és lányok munkája a harci erőkben… nem mellékes, hanem a legtöbb esetben az az alap, amelyre a harci erő támaszkodott” (Susan McKay 2004, 120-121).

Bár a fegyveres csoportok kontextusában végzett házimunkát gyakran periférikusnak és jelentéktelennek tekintik, egyre inkább felismerik, hogy a fegyveres csoportok nem működhetnek ilyen munka nélkül. Ha figyelembe vesszük a fegyveres csoport erőforráshiányát, munkaerő-hiányát, a mozgás folytonosságának szükségességét és a gyakran korlátozott szervezeti felépítést, láthatjuk, hogy a lányok által végzett háztartási tevékenységek felbecsülhetetlenek a harci erő túlélése és sikere szempontjából.

A fegyveres csoportokban alkalmazott gyakorlat azonban az, hogy a lányokat szexuális tulajdonként kezeljék, s „jutalomként” osszák szét a parancsnokoknak és más jól teljesítő katonáknak. Vivi Stavrou tanulmányában szereplő angolai lányok arról számoltak be, hogy számos olyan tevékenységre képezték ki őket, amelyek támogatták a fegyveres csoportok mindennapi működését, ideértve a támadás utáni fosztogató technikákat, a fegyverek rakodását és leszerelését, a védelmi technikákat, a férfi katonák kíséretét, a szabotázst, a szülések lebonyolítását, különleges alkalmakkor pedig a férfiak szexuális vágyainak énekkel és tánccal történő felkeltését.

Amellett, hogy a jó katonákat fiatal lányokkal, mint szex rabszolgákkal vagy „feleségekkel” díjazzák, más árnyaltabb okai is vannak annak, hogy a fegyveres csoportok fiatal lányokat is megcéloznak a toborzásnál. A fegyveres csoportok gyakran azért értékelik különösen nagyra a lányokat, mert rendkívül engedelmesnek és könnyen manipulálhatónak tartják őket, akik feltölthetik a hiányzó pozíciókat, ha felnőttekből hiány van, s akik biztosítják a kényszerített munka folyamatos állományát. A lányok fizetetlen harcosok, kevesebb élelemre van szükségük, és a fegyveres csoportok számára elengedhetetlen támogatási funkciókat hajthatnak végre, hogy tapasztaltabb, felnőtt férfiharcosokat szabadítsanak fel. Emellett a lányokról általában kevésbé feltételezhető, hogy fegyveres csoportokhoz tartoznak, és kevésbé valószínű az ellenőrző pontokon történő átvizsgálásuk is.  Ez a felfogás, mely a fiatal lányok ártatlanságát hangsúlyozza, összhangban van egy további okkal, amiért katonailag nagyra becsülik a lányokat: a természetfeletti világgal való feltételezett kapcsolatukkal. Milfrid Tonheim, a Bergeni Egyetem kutatója ezt a jelenséget vizsgálta Kelet-Kongóban, és felfedezte, hogy a helyi milícia felfogása szerint a gyermekek tisztábbak és mágikus védőerővel rendelkeznek. Ezért a fiatal lányokat gyakran magas rangú katonák és parancsnokok testőreként használják. A Kongói Demokratikus Köztársaság egyes részein a szűz lányokat kifejezetten a fétis hiedelmek részeként toborozták, a fegyveres csoportok tisztító rituáléinak részeként alkalmazva őket, melyekről azt feltételezték, hogy védelmet nyújtanak a harcosok számára.

A katonalányok tehát alapvető szerepet játszanak a háborús gépezetben; operatív hozzájárulásuk szerves és kritikus a fegyveres csoportok általános működése szempontjából. A fegyveres csoportok tisztában vannak azzal, hogy a lányok munkája, legyen az háztartási vagy katonai jellegű, legitimitást és szimbolikus hatalmat adhat háborús erőfeszítéseikhez (Bouta 2005, 7). Értékük a lázadó csoportok számára megmutatkozik abban, hogy e csoportok kategorikusan elutasítják a lányok átadását: ők a fegyveres csoportok utolsó tagjai, akiket a parancsnokok és vezetők szabadon engednek.

Fizikai, pszichológiai és társadalmi-gazdasági következmények

A konfliktusok megszűnése után azonban a katonalányok számos fizikai, pszichológiai, valamint társadalmi-gazdasági következménnyel kell, hogy szembenézzenek. A fizikai következmények tekintetében a szabadon engedett katonalányok gyakran fogyatékosságokkal küzdenek, (pl. halláskárosodással, vaksággal vagy végtagvesztéssel), kábítószer-és alkoholfüggőségben, illetve különböző betegségekben szenvednek, mint pl. malária, tuberkulózis, légzési rendellenességek.

A szexuális erőszaknak kitett katonalányok nemi jellegű egészségügyi problémákat is tapasztalnak, s nagyobb valószínűséggel élnek át „kettős traumát”; a konfliktusokban való részvétel tapasztalatainak borzalmait, valamint a szexuális- és nemi alapú erőszak tartós hatását, hiszen a háborús szexuális erőszaknak pusztító pszichológiai utóhatásai is vannak. A Harvard Egyetem kutatói által végzett empirikus vizsgálatok során kiderült, hogy a katonalányok a hazatérés után jobban ki voltak téve a depressziónak és a poszttraumás stressznek, mint a fiúk. Hosszabb távon a lányok szorongásról, rossz önértékelésről és dühről számoltak be. Flashbackekkel, tartós félelmekkel küzdöttek, valamint nehézségeket tapasztaltak az intim kapcsolatok helyreállításában is.

A társadalmi-gazdasági következményeknél fontos megjegyezni, hogy míg a család vagy a közösség a fiúkat is megbélyegezheti múltbeli cselekedeteik miatt, ugyanilyen valószínű az is, hogy a társadalom a fegyveres konfliktusokban való részvételüket tekinti a „normának”, különösen akkor, ha a fegyveres erő vagy csoport, amelyhez egy fiú csatlakozott, fizikai védelmet nyújtott családjának vagy közösségének. Ezzel szemben a katonalányokat nem nevezik „harcosoknak”, s a civil életbe való visszatérésük után hatalomvesztés éri őket, hiszen néha a fegyveres csoportokban az élet több egyenlőséget kínált nekik, mint a polgári lét (pl. hadnagy lányok az LRA harcosai között). Ennek a kontrasztnak a megtapasztalása néhány volt katonalányt arra késztetett, hogy a háború éveiben szerzett tapasztalatait előnyösebben jellemezze az utána következő időkkel szemben. Amikor a fegyverek elhallgattak, sok lány az unalom, a szegénység és a kiábrándultság zord világában találta magát.

A lányok fegyveres csoportokkal való kapcsolata, különösen ahol aktív harcban vettek részt, jelentősen megkérdőjelezheti a társadalmi normákat. A helyi közösségek előítélettel vannak a volt katonalányok felé: sokukat megbélyegzi a társadalom azért, mert „erkölcstelen” szexuális tevékenységet folytatott a lázadó csoportokon belül, még akkor is, ha ezt egyáltalán nem önszántából tette. Bizonyos közösségekben ezekről a lányokról azt mondják, hogy elvesztették nőiességüket. Még a volt férfiharcosok is gyakran elutasítják azokat a nőket, akik saját milíciacsoportjuk tagjai voltak, “sérült áruként” kezelve őket. Tekintettel a szüzességnek a házasságban betöltött jelentőségére, a lányokat a nemi erőszak nyilvánosságra hozatala után gyakran „házasságra alkalmatlannak” titulálják. Egy olyan társadalomban, ahol a lányokat elsősorban feleségekként és anyákként betöltött jövőbeni szerepük miatt értékelik, s ahol a házasság a legjobb megoldás a gazdasági biztonság és védelem megszerzéséhez, a „házasságra való alkalmatlanság” gyakran mélységesen veszélyezteti a lányokat társadalmi és gazdasági szempontból egyaránt.

Miután a lányokat erkölcstelennek bélyegezték, és szociális támogató hálózat vagy megélhetés nélkül maradtak, a nemi alapú áldozattá válás és bántalmazás körforgása gyakran folytatódik, mivel a lányok kénytelenek a szex kereskedelemhez fordulni a túlélés érdekében; erre néha saját családtagjaik kényszerítik őket. Néhány lány prostitúció, bűnözés és drogfogyasztás felé fordul, hogy megbirkózzon a háború utáni időszakkal. A volt katonalányok szintén könnyebb áldozatai az erőszakos bűnözőknek, akik tudják, hogy a közösségeknek nem áll szándékukban megvédelmezni őket és valószínűleg nem követelnek megtorlást értük.

A DDR programok hiányosságai és lehetséges megoldások

Az ún. DDR programokat (Disarmament, Demobilization, and Reintegration – Leszerelés, Demobilizáció és Reintegráció) eredetileg felnőtt katonák számára alakították ki, azonban a modellt számos változtatással gyermekkatonák esetében is alkalmazzák, hogy segítsenek nekik visszaszerezni érzékenységüket a háborús borzalmak iránt. A programokat a nemzetközi jog széles égisze alatt rögzítik, mivel az államokat a Gyermekjogi Egyezmény 39. cikke kötelezi a gyermekkatonák fizikai és pszichológiai gyógyulásának elősegítésére.

A DDR elméletileg döntő fontosságú a biztonság, a konfliktusok utáni védelem fokozása, valamint a béke előmozdítása szempontjából. Az ENSZ főtitkárának 1998-as jelentése a konfliktus utáni béketeremtés prioritásaként sorolja fel „a volt harcosok és mások újbóli beilleszkedését a produktív társadalomba”. Hasonlóképpen, a Brahimi-jelentés a leszerelést és a reintegrációt a háború utáni stabilitás szempontjából kulcsfontosságúnak nevezte.

Ezen programok azonban, ahogy arra az Európai Bizottság is rámutatott, jelenleg csekély mértékben veszik figyelembe a lányok konfliktushelyzetekben átélt tapasztalatait. A DDR programok nélkülözik a gyermekkatonaság nemekre érzékeny megközelítését és nem foglalkoznak a lánykatonák összetett társadalmi, pszichológiai és orvosi szükségleteivel. Ennek egyik lehetséges magyarázata, hogy a DDR programokat következetesen a nemi sztereotípiákhoz igazítják, másrészt pedig sok lány azért kerüli a DDR programokra való beiratkozást, mert (mint láttuk, joggal) tartanak attól, hogy közösségük megbélyegzi és elutasítja őket, ha megtudják, hogy ilyen programokban vesznek részt, hiszen akkor fény derül a lázadó erőkkel való korábbi kapcsolatukra.

Sajnos a program sikerét nagyrészt a leszerelt fegyverek számában mérik. A DDR kezdeti „készpénz fegyverekért” megközelítése rendkívül kirekesztő volt. A program I. és II. szakaszában a férfi harcosok „feleségei”, valamint eltartottaik nem voltak jogosultak a belépésre. Az angolai nőknek és lányoknak pl. annak érdekében, hogy a leszerelési folyamat másodlagos haszonélvezőivé válhassanak, hivatalos kapcsolattal kellett rendelkezniük egy férfi katona családjával. Sok lány arról számolt be, hogy a leszerelés előtt parancsot adtak fegyvereik leadására, és otthagyták őket, amikor férfi kollégáikat gyülekező központokra szállították. Más lányok jelezték, hogy a parancsnokaik elvitték fegyvereiket, és férfi harcosoknak adták őket, vagy bizonyos esetekben eladták civileknek, akik aztán éltek a DDR programok pénzügyi előnyeivel. A konfliktus utáni Mozambik DDR programjainak előnyeiből is kevés volt katonalány részesült, mivel a kormány megpróbálta eltitkolni azt a tényt, hogy a lányok harci erőik részét képezték. Ahogy egyik informátoruk megjegyezte: Alapvetően, amikor a lányokról és a leszerelésről beszélünk, olyasmiről beszélünk, ami soha nem történt meg (Susan McKay 2004, 111).

Emellett a DDR programokat az óriási szükséglethez képest krónikus alulfinanszírozás jellemezte. Mivel a pénzeszközök szűkösek voltak, csak azoknak a lányoknak segítettek, akik bizonyítani tudták, hogy tudnak fegyverrel lőni, és nekik is csak csekély csomagokkal – általában egy kis étellel, vízzel, műanyag lepedővel, néha pedig egyszeri fizetéssel és a hazajutásuk biztosításával. Ráadásul mindaddig, amíg a konfliktusok tartottak, ezek a lányok nem folytathatták tanulmányaikat, s gyakran további jogsértéseknek és erőszakos újra-toborzásnak voltak kitéve; sőt, az irreguláris erők rendszeresen célozták meg az iskolákat és kiképző központokat, mint az új gyermekkatonák elsődleges „vadászterületeit”.

Az említett okok miatt a katonalányok közül csak körülbelül 5% vesz részt a DDR programokban. Ahhoz, hogy az érdekükben tett nemzetközi erőfeszítések sikeresek legyenek, fontos szempont figyelembe venni e lányok szükségleteit és perspektíváit. Sok kutató megkérdezte erről a volt katonalányokat, akik maguk is meghatározták azokat a kulcsfontosságú módszereket, amelyekkel a nemzetközi közösség elősegítheti közösségeikbe való visszailleszkedésüket. A következőket említették: közvetítés és érzelmi támogatás; segítségnyújtás az oktatásban, a képzésben és a foglalkoztatásban; valamint orvosi ellátás a nemi úton terjedő betegségek kezelésére és a reproduktív egészség elősegítésére.

A katonalányok helyreállásának segítése kapcsán fontos azonban azt is megjegyezni, hogy az, hogy a lányok erősebb társadalmi hangot hallassanak, bizonyos összefüggésekben ellenkezhet a hagyományos társadalmi normákkal. Számos társadalomban a hagyományos kulturális gyakorlatok automatikus tiszteletet, hatalmat és státuszt biztosítanak az (idősebb) férfiaknak, miközben mind a törvényben, mind a szokásokban diszkriminálják a nőket és a lányokat, akár a társadalmi élet, akár az oktatás, akár a politika, akár a gazdaság területén. Azokban a kontextusokban, ahol a lányok és a nők kizsákmányolása és fizikai bántalmazása mélyen gyökerezik a kultúrában, ott kérdéses, hogy a női szerepvállalásra irányuló új politikák és alapelvek képesek-e az uralkodó hatalmi struktúrák átrendeződését létrehozni.

A tervezett társadalmi változás, különösen, ha alapvető kihívást jelent a férfiak és a nők, a fiúk és a lányok közötti kapcsolatok számára a magán- és a közélet minden szintjén, változatlanul lassú folyamat, amely átfogó tömeges mozgósítási stratégiákat és erősen politikai természetű cselekvéseket igényel. Ezenkívül a mély szegénység és a széles körben elterjedt társadalmi problémák kontextusában – amint ez a konfliktus utáni országokban gyakran tapasztalható – könnyen belátható, hogy a fiatalok, és különösen a lányok egyedi igényei és körülményei hogyan tudnak háttérbe szorulni a látszólag sürgetőbbnek tűnő társadalmi-gazdasági prioritásokkal szemben. A katonalányok turbulens élettörténeteire való tekintettel, ha figyelmen kívül hagyjuk, aláássuk vagy láthatatlanná tesszük perspektíváikat és igényeiket, valamint a háború utáni társadalmi újjáépítésben és megújulásban való aktív részvételre irányuló jogukat, az egyenlőtlenség, az instabilitás és az erőszak folytatódását kockáztatjuk. A katonalányoknak tehát nem csak a háborút kell túlélniük, hanem annak társadalmi-gazdasági hatásait is. A nemzetközi közösség pedig azért is felelős e kérdésben, mert ahogy azt Cnythia Enloe is megfogalmazta: „a hanyagság is egy politikai lépés” (Enloe 2000, xii).

Irodalomjegyzék

Bouta, Tsjeard. Gender and Disarmament, Demobilization and Reintegration: Building Blocks for Dutch Policy. The Netherlands Institute of International Relations, 2005.

Enloe, Cynthia. Maneuvers: The International Politics of Militarizing Women’s Lives. University of California Press, 2000.

Molnár Dóra, Tóth Tünde. Elveszíteni a gyermekkort II. – a gyerekkatonaság a nemzetközi jogban. Nemzet és Biztonság 2016/3. szám, 2016.

Nordstrom, Carolyn. Girls and warzones: Troubling questions. Life and Peace Institute, 1997.

Snowdon, Laura. Girl Child Soldiers: The relevance of gender in preventing and responding to the use of child soldiers. Essay Contest 2016, 2016.

Susan McKay, Dyan Mazurana. Where are the girls? Girls in Fighting Forces in Northern Uganda, Sierra Leone, and Mozambique: Their Lives During and After War. International Centre for Human Rights and Democratic Development, 2004.

Vera Achvarina, Simon F. Reich. No Place to Hide: Refugees, Displaced Persons, and the Recruitment of Child Soldiers. International Security, 2006.

Írta: Nagy Abigél

Címlapkép: Szudáni hatalomátvétel. Kartúm, 2019. augusztus 18.
Szudáni gyerekek ünnepelnek a szudáni fővárosban, Kartúmban 2019. augusztus 17-én, miután a szudáni katonai tanács és az ellenzék legfőbb ereje végleges megállapodást írt alá a hatalommegosztásról, így megnyílhat az út az átmeneti kormány felállítása előtt.
(Forrás: MTI/EPA/Morwan Ali)

A Az afrikai katonalányok sorsa bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Az energia hétköznapi életünk egyik alapfeltétele. Energia szükséges az élet minden szegmenséhez az oktatáson át, az egészségügyön keresztül az áruházak működéséig. Emellett az államok közötti kapcsolatok formálásban is nagy szerepe van az energia kérdésköréhez kapcsolódó tényezőknek, akár csak maguknak az energiahordozóknak. Mi több, ma már olyan jelenségről is beszélhetünk az államközi kapcsolatokban, mint az energiadiplomácia. Az energiaügy szerepének ekkora mértékű felértékelődése kockázatokkal is jár, hiszen eddig soha nem látott mértékben megnövelte az energia iránti és az államok közötti dependenciát. A továbbiakban bemutatom az energiabiztonság tartalmi elemeit, illetve a biztonságpolitikában betöltött helyét és szerepét.

Bevezetés

Közismert, hogy az energia szerepe, az energiabiztonság kérdése a hidegháború alatt értékelődött fel, azonban az energiabiztonság kérdéskörének megjelenése jóval korábbra nyúlik vissza. Az energia életet formáló hatása tulajdonképpen az emberiség történelméig vezethető. Az ember ugyanis a mindennapi élethez szükséges energiaforrások közelében választotta meg élőhelyét. Az ókori civilizációk már felhasználták a ma megújuló energiaforrásként ismert szél- és vízenergiát, például vízi közlekedésre. Megdöbbentő, de a manapság a legtöbb energiát szolgáltató szénhidrogének egyik fajtáját, a földgázt már feltehetőleg időszámításunk előtt 6000-ben, a bitument pedig időszámításunk előtt 3000-ben használták a civilizáció bölcsőjében, Mezopotámiában. Időszámításunk előtt 500-ban Kína már bambuszcsöveken keresztül szállította a nyersanyagot. Az Ókori Keleten és az antik világban tehát már régóta jelen vannak a különböző szénhidrogének, amelyeket a történelem kezdetén elsősorban az építészetben, a gyógyításban, illetve a mindennapokban, fényforrásként használtak.

A szénhidrogének nem kaptak szerepet a középkor Európájában. Az energia forrása ekkoriban a fa, illetve az állati és emberi élőerő volt, de az emberiség életének és eszközkészletének fejlődésével egyre inkább kiterjedt más nyersanyagokra is, s a szénhidrogének újra felbukkantak. Az ipari forradalommal először a szén került a középpontba, azonban az 1850-es évektől kezdve az amerikai kontinensen az aranylázat a fekete arany iránti lelkesedés váltotta fel.[1] Ezt követően, a kőolaj egyre inkább teret hódított, s Winston Churchill döntése, miszerint a brit hadiflotta eszközeinek energiaforrásául szolgáló szenet kőolajra kell leváltani véglegesen megváltoztatta a történelmet. Az Egyesült Királyság hadiflottájának energiaellátása ugyanis a hazai szénmezők helyett egy földrajzilag távoli terület, Perzsia kőolajtartalékaitól kezdett függővé válni. Mindez a folyamat egyre több államban jelent meg, miközben átrendezte az erőviszonyokat: kisebb, addig jelentéktelenebb államok súlya megnövekedett a világpolitikában, s a tőzsdén a kőolajjal kapcsolatos részvények egyre inkább előtérbe kerültek. A kőolaj és földgáz aranykorát élte, s átalakította a társadalmakat. A szénhidrogének nyújtotta energiatöbblet ugyanis lehetővé tette a tömeggyártást, a lakosság energiával való állandó ellátását, a kontinensek közötti gyors utazását. Mindez gyökeresen megváltoztatta a világot. Addig példátlan mobilitás és globalizáció bontakozott ki ugyanakkor a megnövekedő energiaszükséglet kielégítésére, s a kényelem fenntartásra egyre több energiára volt szükség, így megjelentek más energiaforrások és energiatermelési módok, mint a nukleáris energia. Az 1970-es és 1980-as években a környezet rombolása a történelemben addig példátlan mértéket öltött, amely egyre inkább megkérdőjelezte a természet ilyen mértékű, szisztematikus kifosztását. Mindez odáig vezetett, hogy a világgazdaság egyik alapkövének számító szénhidrogéneket egyre inkább igyekszenek az államok más energiaforrásokra felváltani.

Az energiabiztonság helye a biztonság fogalomrendszerében

A biztonsággal való tudományos szintű foglalkozás  igazán a hidegháború idején, az 1950-es évektől került a kutatók fókuszába, amelynek köszönhetően megszületett a biztonsági tanulmányok tudományterülete. Az ezt követő évtizedek alatt számos kutató (pl. Buzan, Nye, Mearsheimer) foglalkozott e kérdéskörrel, azonban a hidegháború időszaka alatt általánosan elfogadott tény volt a katonai biztonság elsődleges szerepe. Így az állam fegyveres erejének tulajdonságai, illetve az állam védekező képessége került a középpontba.

A bipoláris világrend fellazulásával és a világpolitikai enyhülés bekövetkeztével azonban egyre inkább kibővült a biztonság fogalma is. 1998-ban megjelent az az elmélet, amelyen keresztül világunk történései magyarázhatóbbak lettek, s ez a biztonság szektorális elmélete. A szektorális elmélet alapjait Barry Buzan, Ole Wæver és Jaap de Wilde fektették le a „Biztonság: új keretrendszer az elemzéshez” című műben. A könyv megjelenése hatalmas mérföldkőnek számított, mivel igazán rávilágított arra, hogy a biztonság megtartásához és fenntartásához nem pusztán a katonai tényezőkre kell figyelmet fordítani. Az elmélet szerint a nemzetközi kapcsolatokat szektorokon át lehet vizsgálni, amelyek azonban nem különállóak, hanem akár csak a lencsék, átfedésben vannak. A koppenhágai trió ekkor a biztonság összetevőit öt szektorra bontotta: politikai, társadalmi, katonai, környezeti, illetve gazdasági szektorokra.

A biztonság szektorális elméletének atyjai az energiabiztonságot ekkor még nem nevezték meg, mint egy különálló szektort. Jóllehet, az eltelt közel 25 év alatt, nem csupán az energiabiztonság önállósodása figyelhető meg hanem, – hogy csupán néhányat említsek – a humán biztonság, a pénzügyi biztonság vagy a jól ismert kiberbiztonság területe is. Visszakanyarodva az eredeti, 1998-as elmélethez, az energiabiztonság különböző vonatkozásai már ekkor is hangot kaptak, de főleg a gazdasági biztonság, illetve részben a környezeti biztonság szektorának alkotórészeként jelentek meg. Az energiabiztonság környezeti biztonság alá eső aspektusain is főként a gazdasági jellegű, illetve fenntarthatósági-szűkösségi problémákat érti az elmélet: a természeti erőforrások kimerülését, az energiához kapcsolódó tevékenységek környezetkárosító-, szennyező hatását, továbbá a rendelkezésre álló erőforrások szűkösségét és az ebből fakadó egyenlőtlen elosztást. A gazdasági jellegű problémák elsősorban azok, amelyeket a nem fenntartható termelési módok okoznak.

Az energiabiztonság ezt követően, elsősorban az energia árának világpiacra gyakorolt destruktív hatásaival és a főképp ellátást érintő kockázatokkal párhuzamosan, a gazdasági biztonsághoz közeledett a kétezres években. Az elmúlt évtizedben még inkább előtérbe kerültek a környezetvédelmi megfontolások, a szűkösség és dependenciából eredő fenyegetések. Mindezt egyre több nemzetközi esemény is alátámasztotta, illetve megmutatta, hogy manapság már nem csupán az olajfegyver, hanem az energiamixnek bármely összetevőjének manipulálása súlyos következménnyel lehet nem csupán országok, hanem egész térségek biztonságára (pl. orosz-ukrán gázvita). Emellett a társadalmi nyomás is megnövekedett a döntéshozókon, hiszen az egyéni és közösségi szinten egyre inkább megjelent a környezettudatosság, mint követendő érték, s ezt az állami szinten is látni kívánják.

Egyre több összetevője lett tehát az energiabiztonságnak: folyamatosan jelennek meg az új technológiák és egyre nő szerepük. Az államok is egyre fokozottabban figyelnek az energetikai kérdésekre, s külön szakágazati stratégiákat alkotnak, megjelentek az energiadiplomáciai kapcsolatok, a stratégiai fontosságú külföldi energetikai beruházások is. Elmondható tehát, hogy az energiabiztonságot ezen indokokból kifolyólag ma már külön szükséges elemezni, mert a horizontális biztonságpercepció egyik új elemeként jelent meg.

A biztonság fogalmához hasonlóan, az energiabiztonságnak sincs egy általánosan elfogadott definíciója. Az energiabiztonság univerzális fogalmának megalkotását több tényező is nehezíti. Elsősorban, a biztonsági tanulmányoknak több iránya létezik, s ezen szemléletmódok változásával az energiabiztonság tartalmi összetevői változhatnak. Másodszor, az energiabiztonság „szereplői” dinamikusan növekednek: ma már nem csupán államok, hanem nagy szerep jut a különböző multinacionális vállalatoknak, állam alatti szereplőknek (pl. félkatonai szervezetek, terrorista szervezetek), de a nemzetközi intézményeknek is. Harmadszor, az energiabiztonság, a biztonsághoz hasonlóan több szinten és aspektusból is értelmezhető, emellett az államok defenzív és offenzív stratégiát is követhetnek az energiabiztonság garantálása tekintetében, amely nagy mértékben változtatja az elemzés kereteit. A biztonság etimológiai értelmezéséből azonban lehet következtetni az energiabiztonság fogalmára. Az energiabiztonság tartalmi elemeit a nemzetközi szervezetek és államok energetikai stratégiáiból is rendszerré alakíthatjuk. Az energiabiztonság egy olyan állapotot feltételez, amely az energetikai szektor fenyegetettségének a hiányaként határozható meg, de a fenyegetésekre való reagálási képességet is magában foglalhatja. Ezen túl, számos fenntarthatósági és a humánbiztonságot előmozdító követelmény is bekerült az energiabiztonság fogalomrendszerébe, mint például az ellátás biztonsága, azaz „megfizethető és megbízható hozzáférés minden üzemanyaghoz és energiaforráshoz”

Az energiabiztonság főbb kihívásai

Az energiabiztonság tehát a tágan értelmezett biztonság egyik elválaszthatatlan része, ugyanis az energia a mindennapi élet, s így az állam működésének, mi több a nemzetközi rendszer működésének feltétele. Mint a biztonság más szektorait, úgy az energiabiztonságot is számos kihívás éri, amelyek eltérőek ugyan a szereplők és szintek különböző elemeinek megválasztásával. Mindazonáltal, számba vehetők a világ történéseit alapjául véve az energiabiztonságot érő széleskörű kihívások ááltalánosságban. A következőkben ezen kihívások bemutatását igyekszem megtenni.

Az energiabiztonságot érő egyik legnagyobb kihívás talán az államok közötti dependenciából, illetve a rendelkezésre álló energiahordozók szűkösségéből fakad. A két legfőbb fosszilis energiahordozót, a földgázt és kőolajat vizsgálva, arra a megállapításra juthatunk, hogy ezen természeti kincsekből való részesedés globálisan nem egységes. Például, a kőolaj-tartalékok régiónkénti megoszlását tekintve alábbiak az arányok: 48,18% Közel-Kelet, 18,7% Dél- és Közép-Amerika, 14,1% Észak-Amerika, 8,4% FÁK-államok, 7,2% Afrika, 2,6% Ázsia és a Csendes-óceánti térség, s végül a sort zárja Európa a maga 0,8%-os részesedésével. A földgáz eloszlását vizsgálva is hasonló megállapításra juthatunk az aránytalanság kapcsán: 38% Közel-Kelet, 32,3% FÁK-államok, 8,9% Ázsia és a Csendes-óceáni térség, 7,6% Észak-Amerika, 7,5% Afrika, 4% Dél- és Közép-Amerika, s a kőolaj tekintetében is Európa rendelkezik a legkevesebb tartalék felett, mindössze 1,7% a részesedése világszinten. Mindeközben, érdemes megvizsgálni azt, hogy Európa az egyike a fejlett térségeknek, amelyből következtethetünk arra, hogy így energiaigénye is jóval nagyobb, mint például a fejlődő térségeknek. Természetesen, ezen számok régión belüli alakulása is elemzést kíván, mivel egyes országok régión belüli súlya is kötődik az energiatermeléséhez, azonban ezen elemzés formai korlátai nem teszik ezt  lehetővé. A fogyasztás és az előállítás tehát nincs országonként, régiónként egyensúlyban, s így számos térség nagy mértékű importra szorul. Például, az EU 27 tagállamának energiafüggősége elérte összesítve az 58 százalékot 2018-ban, ami azt jelenti, hogy az energiatermelés és energiafogyasztás közel 60 százalékban nem kiegyensúlyozott, s mindezt harmadik országokból importálják.

Az energia előzőekben bemutatott, heterogén megoszlása egyes térségek „kezében” nagy kockázatot jelent. Az ekkora mértékű függőség csökkenti egyes régiók országainak mind szubjektív, mind objektív biztonságpercepcióját. Az ellátási rendszerek ugyanis országokon keresztül ívelnek, s egy-egy ország kiesése nagy zavart okozhat magában a rendszerben, illetve az őt követő országok ellátásában is. Minderre példaként az orosz-ukrán gázvita szolgálhat, amely során az orosz földgázra szorítkozó európai államok ellátása szünetelt Ukrajna és Oroszország árvitája miatt. A stratégiai fontosságú energiahordozók „fegyverként” való használatának gyökerei azonban a történelem koraibb időszakáig kalauzolhatják az olvasót, így például az 1970-es évekig, amikor is az arab államok többször is bevetették az olajfegyvert, amely a világpiacon hatalmas recessziót okozott. Mindezek kiküszöbölésére az energiabiztonságnak olyan követelményei lettek, mint az ellátás és energiahordozók diverzifikálásának kívánalma. Továbbá, az energiatakarékosság és energiahatékonyság elvei is kötődnek a szűkösségből, s ezáltal a dependenciából fakadó kihívások kezeléséhez.

Az ellátásbiztonság kérdéskörében megemlíthető még, hogy az ellátás mennyiben jut el a lakossághoz, s ha igen mennyire fenntartható mértékben, milyen áron, illetve mennyire biztosított az állandó ellátás? Például, a modern társadalmakban hatalmas gondot okoznak az áramkimaradások, ami csökkenti a lakosság szubjektív biztonságpercepcióját, lévén, hogy az energia lapszükséglet. Példaként említhető a 2006-os nagy európai áramkimaradás vagy az idén (2021) januárban történt áramkimaradások kontinensünkön. Aggasztó, hogy a szakértők még több, ezekhez hasonló áramkimaradásokat várnak a jövőben, amelyek még nagyobb volumenűek lesznek. Mindennek oka abban keresendő, hogy az országok közötti dependencia nő, illetve a globális klímaváltozás okozta szélsőségesebb időjárás is veszély jelent a villamosenergia-ellátásra. Minderre példáként szolgál a 2021.  február 16-án Texas-ban a hirtelen, extrém havazás okozta áramkimaradás, amely 4 millió ember áramellátását lehetetlenítette el.

Az energiaszolgáltatáshoz fűződő létesítményeket, mint kritikus infrastruktúrákat természetesen számos szándékos vagy nem szándékos, emberi vagy természeti tevékenységből fakadó fenyegetés is érheti. Ezen fenyegetések gyakran válsággá és katasztrófává válnak, mivel ezen energetikával kapcsolatos infrastruktúrák kiesése a rendszerből hatalmas zavart okozhat, s a környezetkárosító és egészségkárosító hatásaik, veszélyességük rendkívül súlyosak. Mindezen okokból kifolyólag, számos konfliktusban célpontot jelentenek ezek az infrastruktúrák, mind a fizikai, mind a kibertérben. 2019-ben például az indiai Kudankulam lett hekkertámadás áldozata vagy ugyanebben az évben egy szaúdi olajfinomító által indított húszi dróntámadás is megemlíthető. Ebbe a kategóriába sorolhatóak a 2008-as orosz-grúz háború során a Baku-Supsa és Baku-Tbilisi-Ceyhan olajvezetékekkel kapcsolatos konfliktusok is. A természeti katasztrófa által megkárosított energiaszolgáltató létesítményre talán a legközismertebb példa a 2011-es japán tragédia, amely során a tóhokui földrengés áldozata lett a Fukusimai atomerőmű is. Az említett atomerőmű-baleset következményeit tekintve a legkisebb problémaként tartható számon a kieső energiaellátás, sokkal inkább a nukleáris katasztrófa emberiséget és természetet érintő problémái kerültek középpontba. Mindez felveti az energiabiztonság több tartalmi elemét is, így azt, hogy ezen rendszereknek ellenállóaknak kell lenni a zavarokkal szemben, illetve a környezetben és az ember egészségében kárt nem okozhatnak. A nukleáris atomerőművek kérdése jelen korunkban kiemelt, s hatalmas társadalmi nyomás nehezedik a döntéshozókra elsősorban a potenciális balesetek következményeinek, illetve a nukleáris hulladék tárolásának veszélyfaktorai miatt.

A fenti veszélyek kiküszöbölésére, a környezetvédelem és a fenntarthatóság követelményeinek kielégítésére, illetve a fosszilis energiahordozók szűkőssége miatti nemzetközi verseny csillapítására, számos követelmény alakult ki a megújuló energiaforrások használata és az energiamixben való részesedésének növelése iránt. A zöld energián elsősorban a szél-, a víz-, a nap-, illetve a geotermikus energia értendő. Azonban a zöld energia sem kellőképpen zöld minden esetben. A vízerőművek alkalmazásának például számos negatív következménye van, s ebből fakadó heves geopolitikai vitákat vált ki a különböző szereplők között. Emellett különböző hatalmak nagy erőfeszítéseket tesznek, hogy egy-egy országban ilyen erőművek beruházói lehessenek. Mindez még tovább fokozza az államok közötti feszültséget, s a helyi konfliktusokból könnyen regionális feszültséget eszkalál. Például, Kína világszerte finanszíroz gátépítést, Laoszban, Etiópiában, illetve Afganisztánban is, amely számos környező vagy nagyhatalom nemtetszését váltja ki. Emellett a gátat építő és egyéb részes országok között is hatalmas vita kerekedik a gátépítések kapcsán, így például Egyiptom és Etiópia között vagy Kína és India között, de a Mekongon épülő gátak is kisebb mértékű feszültséget generálnak a délkelet-ázsiai térségben. Természetesen a nagyhatalmak saját pozícióik erősítésére mediátorként részt vesznek ezen viták feloldásában, így például Oroszország és USA szerepe a Nílust érintő vitában vagy az USA jelenléte a Mekongot érintő kérdésekben is jelentős. A feszültségokozás mellett, a vízerőművek létesítése a környezetre is rendkívül károsak, mivel az élőlények, a víz és egyéb anyagok áramlásának ritmusát megzavarják, amely nagy károkat okozhat a bioszférában.

Összegzés

Az energia napjaink világának egyik alapfeltétele, de láthatóan az emberiség történelme során mindig is jelentős szereppel rendelkezett. Az energiabiztonság szerepe a biztonsági tanulmányok rendszerében jelentős, s a biztonság fogalmához hasonlóan meglehetősen komplex az energiabiztonság fogalma, s folyamatosan bővül az értelmezése is az újonnan megjelenő szereplők, kihívások, technológiák megjelenése okán. Az energia szerepe a nemzetközi kapcsolatokban jelentős, emellett hatalmas feszültségeket is generálhatnak az energetikai ügyek, amelyek a fokozódó szűkösséggel egyre hevesebbé válhatnak. Az energiadiplomácia pedig egy új elemét jelenti a nagyobb hatalmak jelenlétének fokozásának különböző térségekben, hiszen a különböző energetikai infrastruktúra beruházások kohéziós ereje jelentős, akár csak az energiarendszerek feletti minél szélesebb körű rendelkezés az országok és más szereplők érdeke. További konfliktusos területet jelent, hogy az energiával kapcsolatban nagyon fontosak a gazdasági, a fenntarthatósági és környezetvédelmi szempontok is. Mindezek elérésére és fenntartására számos követelményt dolgoztak ki a döntéshozók, azonban ezek realizálása rendkívül nehézkes, s számos további, megoldandó kérdést vethetnek fel, hiszen számos állam bevétele még ma is a fosszilis energiahordozókhoz köthetőek (pl. Venezuela), emellett a korlátozottabb költségvetéssel rendelkező államok és azok állampolgárai sem képesek a legjobb energiahatékonyságot és környezetvédelem tekintetében legmegfelelőbb, csúcstechnológiák alkalmazására. Az energiarendszereket érintő probémák megoldása és a kérdések tisztázása, a veszélyforrások kiküszöbölése azonban sürgetőek az energiarendszerek nagy szerepének és az őket érő kihívások okán.

Források

16 Amazing Facts About Natural Gas, Forbes, 2015. https://www.forbes.com/sites/statoil/2015/01/12/16-amazing-facts-about-natural-gas/#:~:text=Natural%20gas%20is%20thought%20to,to%20make%20evaporated%20salt%20brine (Letöltés ideje: 2020.10.10.)

Buzan, Barry-De Wilde, Jaap-Waever, Ole: Security: A New Framework for Analysis. Lynne Rienner Publishers, London, 1998.

Dobos Edina: Az energiaellátás biztonságának elméleti kérdései, Nemzet és Biztonság, 2010. július. http://www.nemzetesbiztonsag.hu/cikkek/dobos_edina-az_energiaellatas_biztonsaganak_elmeleti_kerdesei.pdf (Letöltés ideje: 2021.02.17.)

Energy security, IEA.org. https://www.iea.org/topics/energy-security (Letöltés ideje: 2021.02.17.)

Földi László − Halász László: Környezetbiztonság. CompLex Kiadó, Budapest, 2009.

From where do we import energy and how dependent are we?, EC. https://ec.europa.eu/eurostat/cache/infographs/energy/bloc-2c.html (Letöltés ideje: 2021.02.17.)

Gazdag Ferenc-Remek Éva: A biztonsági tanulmányok alapjai. Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2018. 11. oldal. https://akfi-dl.uni-nke.hu/pdf_kiadvanyok/web_PDF_EKM_Biztonsagi_tanulmanyok_alapjai.pdf (Letöltés ideje: 2019.11.06.)

Horváth Attila: A létfontosságú rendszerelemek és a technológiai fejlődés új kockázatai I. rész, Hadtudomány, 2016. http://real.mtak.hu/44940/1/horvathattila2.pdf (Letöltés ideje: 2021.02.17.)

Jesper Starn – Brian Parkin – Irina Vilcu: The Day Europe’s Power Grid Came Close to a Massive Blackout, Bloomberg, 2021.01.27.  https://www.bloomberg.com/news/articles/2021-01-27/green-shift-brings-blackout-risk-to-world-s-biggest-power-grid (Letöltés ideje: 2021.02.17.)

Madureira, Nuno Luis: Waiting for the Energy Crisis: Europe and the United States on the Eve of the First Oil Shock, Historische Sozialforschung, 39. évfolyam, 4. szám 2014, 70–93. oldal. www.jstor.org/stable/24145528  (Letöltés ideje: 2020.10.10.)

Orosz-ukrán gázválság: „ébresztő” az Európai Unió energiaszektorának, Európai Parlament. https://www.europarl.europa.eu/sides/getDoc.do?pubRef=-//EP//NONSGML+IM-PRESS+20060109STO04118+0+DOC+PDF+V0//HU&language=HU (Letöltés ideje: 2021.02.17.)

Porup, J. M.: How a nuclear plant got hacked, CSO, 2019. https://www.csoonline.com/article/3488816/how-a-nuclear-plant-got-hacked.html (Letöltés ideje: 2021.02.17.)

Safi, Michael-Wearden, Graeme: Everything you need to know about Saudi Arabia Oil Attacks, The Guardian, 2019.09.16. https://www.theguardian.com/world/2019/sep/16/saudi–arabia–oil–attacks–everything–you–need–to- know (Letöltés ideje: 2020.10.10.)

Shiriyev, Zaur: Threats to Georgian Pipeline Security: What is Moscow’s Game?, Jamestown Foundination, 2015. https://jamestown.org/program/threats-to-georgian-pipeline-security-what-is-moscows-game/ (Letöltés ideje: 2021.02.17.)

Statistical Review of World Energy, BP, 2020, 69. kiadás. https://www.bp.com/content/dam/bp/business-sites/en/global/corporate/pdfs/energy-economics/statistical-review/bp-stats-review-2020-full-report.pdf (Letöltés ideje: 2021.02.17.)

The cost of blackouts in Europe, EC, 2016. https://cordis.europa.eu/article/id/126674-the-cost-of-blackouts-in-europe (Letöltés ideje: 2021.02.17.)

Tim Stelloh – Adela Suliman – Kurt Chirbas – Colin Sheeley: Millions in Texas without power as deadly storm brings snow, freezing weather, NBC News, 2021.02.16. https://www.nbcnews.com/news/us-news/knocked-out-texas-millions-face-record-lows-without-power-new-n1257964 (Letöltés ideje: 2021.02.17.)

Walt, Stephen M.: The Renaissance of Security Studies. International Studies Quarterly, 35. évfolyam, 2.szám, 1991. 211–239. oldal. www.jstor.org/stable/2600471. (Letöltés ideje: 2021.02.06.)

Yergin, Daniel: A zsákmány. AJTK, Budapest, 2018.

Yergin, Daniel: Ensuring Energy Security. Foreign Affairs, 85. évfolyam, 2. szám, 2006, 69–82. oldal, www.jstor.org/stable/20031912 (Letöltés ideje: 2020.10.10.)

Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-20-2-II-NKE-65 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

 Címlapkép: Szélenergia az Egyesült Államokban. Palm Springs, 2017. július 14. Szélmalmok a naplementében a kaliforniai Palm Springs közelében fekvő San Bernardino hegység San Gorgonio-hágójánál 2017. július 13-án. A hágóban működő több mint négyezer turbina elegendő elektromosságot termel Palm Springs nagyváros és vonzáskörzete, a Coachella-völgy áramellátásához. (Forrás: MTI/EPA/Paul Buck)

A Az energiabiztonság helye a biztonság fogalomrendszerében, s jelentősége a XXI. században bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Május 8-án hatalmas tűz ütött ki az iráni Bushehr városában, nem messze a város atomerőművétől. Az iráni Iszlám Forradalmi Gárdához köthető Tasnim hírügynökség szerint szándékos gyújtogatás történt, de bővebb információkat nem osztottak meg ezen felül. A várost nem először érintik súlyos tűzesetek, 2020 júliusában szintén hatalmas tűz pusztított a városban. Ahogyan sok mást várost is Iránban, ugyanis 2020 májusától kezdődően a nyár során a perzsa állam számos városában egymás után következtek be „rejtélyes” tűzesetek és robbanások. Ezek a városok egy fontos közös tulajdonsággal rendelkeztek: mindegyikük fontos része az iráni nukleáris program országos infrastruktúrájának. Hivatalosan nem került megerősítése, ugyanakkor mind az iráni vezetés, mind pedig a régióval foglalkozó szakértők az izraeli polgári hírszerzést, a Moszadot nevezik meg a szabotázsok végrehajtójaként.

A szűken értelmezett Közel-Keleten jelenleg Izrael az egyetlen állam, amely rendelkezik nukleáris csapásmérő képességekkel, bár ezzel kapcsolatosan fenntartja a „nukleáris kétértelműség” politikáját, azaz nem erősíti meg, de nem is tagadja az atomfegyverek meglétét. Az atomfegyverek birtoklása jelentős elrettentési képességet jelent az ellenséges szándékú államokkal szemben, továbbá biztosítja az ország regionális műveleti szabadságát is, hiszen az eseti katonai beavatkozásai ellenére sem kell tartania egy átfogó konvencionális támadástól. Amennyiben a régióban egy másik állam is szert tenne katonai célú nukleáris képességekre, az egyrészről döntően korlátozná a zsidó állam műveleti szabadságát, másrészről pedig létfontosságú fenyegetést jelentene Izraelre és lakosságára, tekintettel az ország relatív alacsony kiterjedésére és koncentrált elhelyezkedésű lakosságára. Ennek fényében hirdette meg Menachim Begin 1981-ben a „Begin-doktrínának” nevezett védelmi alapelvet, miszerint az izraeli kormány semmilyen módon nem hagyhatja (tehát bármilyen eszközt alkalmazni fog annak megakadályozására), hogy egy ellenséges állam tömegpusztító fegyvereket fejlesszen ki Izrael lakossága ellen. A kormányfő nyílt állásfoglalásának oka a nemzetközi közösség felháborodása volt, miután egy az izraeli légierő légicsapásokkal megsemmisített egy iraki nukleáris erőművet, amelyet a Szaddám-rendszer katonai célú nukleáris programjának alapjának tekintettek. [1] A „Begin-doktrína” fennállásának tanúbizonyságot tesz, hogy az izraeli légierő 2007-ben is légicsapásokkal semmisített meg egy szíriai nukleáris létesítményt, amelyet a katonai célú atomprogram egyik alapjának tekintettek.

Ahogyan az iraki és szír atomprogramot, úgy az Iráni Iszlám Köztársaság nukleáris programját is vitális biztonsági fenyegetésként értékeli az izraeli politikai és katonai vezetés. Az iráni nukleáris ambíciók (amely a nyugati orientációval rendelkező Reza Pahlavi sah rendszerének idején még bírta az izraeliek támogatását) az erősen konzervatív és a zsidó állammal szélsőségesen ellenséges magatartást képviselő Mahmud Ahmadinezsád elnök idején jutottak a csúcsra, amelynek következtében erősödő nemzetközi nyomásgyakorlással és szankciókkal kellett szembenéznie Teheránnak. A 2010-es évek elején a feszültségek olyan mértékűre nőttek, hogy mind Izraelben, mind pedig az Egyesült Államokban felerősödtek a preemptív háborút szorgalmazó hangok. [2] A konfliktus deeszkalációjára az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjai, Németországgal kiegészülve (P5+1 formáció) azonban tárgyalásos úton rábírták Iránt a katonai célú nukleáris programjának felfüggesztésére, cserébe az iráni gazdaságot súlytó szankciók feloldásáért. [3] A 2015-ben megkötött, atomalkuként elhíresült egyezményt (hivatalos nevén közös átfogó akcióterv [Joint Comprehensive Plan for Action, JCPOA]) Izrael Állam a kezdetektől fogva határozottan ellenezte, tekintettel annak ideiglenes jellegére, valamint a feloldott szankciók következtében megerősödő iráni gazdaságra, amely lehetővé teszi Teherán számára, hogy finanszírozza a regionális törekvéseit.

A nyílt háború végül elmaradt, ugyanakkor az árnyékban egy másik háború tovább folytatódott: ezek voltak az Egyesült Államok és/vagy Izrael által folytatott titkos műveletek („clandestine operations”) az iráni atomprogram szabotálására. Ezen műveletek végrehajtásukban eltérőek lehetnek, a klasszikus szabotázsoktól kezdve, az iráni nukleáris szakemberek célzott likvidálásán keresztül a korszakos jelentőségében egyedülálló Stuxnet kibertámadásig bezárólag. Mindezek mellett jelen vannak a hagyományos mélységi felderítő és hírszerző feladatok, például a sajtóban nyilvánosságra hozott 2018-as művelet, amikor az izraeli hírszerzés ügynökei tárgyi bizonyítékokat szereztek arról, hogy Irán állítása ellenére nem tartja magát az nukleáris megállapodásban foglaltakhoz és jelentősebb mennyiségű „sárga pogácsát” (uránérc-por, amelyet „pogácsává” sajtolnak a szállítás céljából) halmozott fel. Egyes akcióknál, végrehajtásuk komplexitásából fakadóan vélelmezhető az Egyesült Államok részvétele, más műveleteket azonban unilaterális izraeli lépésként azonosítanak.

Az iráni atomtudósok likvidálása mögött a Moszad „Kidon”, az izraeli különleges egységekből toborzott beavatkozó alegységét sejtik, amelynek működése szigorúan bizalmas még a polgári hírszerzés szervezetén belül is. (A popkulturális ismertségéből fakadóan napjainkra valószínűsíthetően átszervezésre került az alegység, ahogyan az történt a hetvenes években is.) Jellegzetes módszerük a célzott likvidálásokra a járművekre erősített robbanóeszközökkel végrehajtott merénylet volt, 2010 és 2012 között négy vezető atomfizikus is ilyen merényletek következtében veszítette életét. Ezt követően szüneteltek a célzott likvidálások egészen tavaly novemberi, amikor Mohsen Fakhrizadeh-Mahabadi, az iráni nukleáris program (akkori) vezetője egy pokolgépes támadást követő tűzharcban az életét veszítette Teherán közelében. A lépés hátterében volt amerikai politikai és katonai döntéshozók Izrael azon szándékát azonosították, hogy a feszültségek eszkalálásával kényszerpályára állítsa a Biden-adminisztrációt a Donald Trump által 2018-ban felmondott, Joe Biden által pedig ismételten tervezetten megkötendő atomalku kapcsán. Izrael érintettsége a merényletben erősen vélelmezhető, tekintettel arra, hogy Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök 2018-ban a tudóssal kapcsolatban csak annyit kért, hogy emlékezzenek a nevére. A Moszadot vélelmezik Ali-Reza Asgari, az Iráni Forradalmi Gárda dandártábornoka elrablása mögött is: az iráni tábornok 2007-ben tűnt el Törökországban, Ronen Bergman izraeli oknyomozó újságíró szerint a kihallgatása során kulcsinformációkhoz juttatta az izraeli nemzetbiztonságot az iráni nukleáris program fejlettségéről, valamint a szíriai és észak-koreai érintettségről. [4]

A likvidálások mellett a másik leginkább jellemző eszköz a nukleáris létesítmények elleni szabotázsakciók végrehajtása. A május 8-ai tűzesetet megelőzően április 11-én történt egy jelentős akció a natanzi nukleáris létesítményben, amely során egy 150 kilogrammos távirányítású robbanószerkezettel kiiktatták a létesítmény elsődleges és tartalék elektromos hálózatát. A szabotázs valószínűsíthetően hónapokkal vetette vissza az iráni atomprogramot. Natanz nem először vált a szabotázsakciók célpontjává: a város is része volt a 2020 nyarán bekövetkezett robbantás és gyújtogatás sorozatnak, amikor három hét alatt tucatnyi olyan energetikai és katonai létesítményben történtek incidensek, amelyek bizonyos mértékben mind köthetőek voltak az iráni nukleáris programhoz. A robbantások és tűzesetek mellett a szabotázsakcióknak egy kifinomultabb módját is alkalmazta a Moszad, mégpedig különböző fedőcégeken keresztül becsatlakoztak az iráni nukleáris program fejlesztésének nemzetközi ellátási láncába és gyárilag hibás alkatrészeket szállítottak le a megrendelések során.

A szabotázs legkifinomultabb módja azonban a kibertámadások végrehajtása, amelyek tekintetében a 2010-ben ismertté vált Stuxnet-vírust lehet kiemelni. A – valószínűsíthetően a Moszad, az Aman (izraeli katonai hírszerzés) 8200-es alegysége és a CIA – által végrehajtott művelet során a Stuxnet-vírus a natanzi urándúsítóban a centrifugák fordulatszámát észrevétlenül, szakaszosan manipulálta: folyamatosan lecsökkentette majd pedig felgyorsította őket, a központi monitoring rendszer felé pedig hamis adatokat küldött. Noha a vírus jelenlétét érzékelték, az iráni szakembereket megtévesztette, hogy a bushehri atomerőműben semmilyen kárt nem okozott, miközben a natanzi dúsítóban 2016-ra a centrifugák 20%-a megsemmisült. [5]

Az bizonyos, hogy ezen műveletekből két egyértelműen azonosítható tapasztalat vonható le: az izraeli nemzetbiztonsági szolgálatok képességei mellett az iráni elhárítás felkészültségéről is sokat mond, hogy a perzsa államban hány főből álló mélyfedésben lévő izraeli hírszerző állomány tartózkodhat, akik képesek a tavaly nyári szabotázs-sorozat végrehajtására, vagy a nukleáris program egyik fő elemének számító natanzi létesítmény központjában egy több, mint 100 kilogrammos robbanószerkezetet elhelyezni.

Összességében azonban még az izraeli elemzők körében sincs azonban egyetértés az izraeli titkos műveletek középtávú eredményességét illetően. Ennek oka, hogy a nukleáris létesítmények ellen végrehajtott műveletek a globális terrorizmus elleni műveletekhez hasonlítható: a központi létesítmények elleni támadások az iráni nukleáris infrastruktúra decentralizálását (valamint a föld alá telepítését) vonják magukkal, amely megnehezíti a Nemzetközi Atomenergiai Ügynökség ellenőrző tevékenységét, továbbá megerősíti az iráni vezetést azon törekvésében (és csökkenti a kompromisszumkészségét), hogy mihamarabb szert tegyen egy nukleáris fegyverre.

Izrael számára azonban továbbra elfogadhatatlan egy 2015-öshöz hasonló kompromisszum (a Biden-adminisztráció ezirányú törekvéseire jelentős negatív hatással bírnak az elmúlt időszak szabotázsakciói) a jelenlegi iráni vezetéssel, így amerikai támogatással vagy anélkül, de valószínűsíthetően folytatni fogja az titkos műveleteit az atomprogram szabotálására. Ez az árnyékkonfliktus bizonyos mértékben párhuzamba állítható a két ország közti vetélkedés másik elemével, a regionális helyettesítő („proxy”) háborúval, amely keretében Irán különböző állam alatti szereplők támogatásán (a libanoni Hezbollah, a Gázai-övezetet irányító palesztin Hamász, további szíriai entitások) keresztül tartja állandó nyomás alatt a zsidó államot, amely légicsapásokkal törekszik ezen aktorok visszaszorítására és semlegesítésére [6], így az iráni-izraeli konfliktus alapjának a kölcsönös kifárasztás stratégiája tekinthető.

Az bizonyos, hogy a Moszad szabotázsakciói önmagukban nem lesznek elegendőek az iráni nukleáris program felszámolásához, ahogyan – robosztus katonai ereje ellenére – Izrael sem képes egyoldalúan felvenni a küzdelmet az Iráni Iszlám Köztársasággal. Az Egyesült Államok azonban nem keveredhet bele Afganisztánhoz hasonlóan egy regionális konfliktusba, miközben az erőforrásaira a Kínai Népköztársaság és az Oroszországi Föderáció által jelentett globális revizionista hatalmi kihívások kezelésére lenne szüksége. Az ellentétek feloldásának megoldása egy esetleges iráni demokratikus rendszerváltás lehetne, amely növelné a nemzetközi közösség bizalmát (és csökkentené Izrael fenyegetettség-percepcióját), ennek társadalmi megalapozottsága azonban kérdéses, a külső szereplők ezirányú beavatkozási kísérletei pedig mindeddig kevés sikerrel jártak a Közel-Keleten.

[1] Kapusňak, Ján: Covert operations attributed to Israel’s Intelligence Services against Iran’s nuclear program. In: Majer, Marian – Ondrejcsák Róbert (szerk.): Panorama of global security environment 2013. Centre for European and North Atlantic Affairs, Bratislava, 2013. ISBN 978-80-971124-5-5. pp. 375-376.

[2] N. Rózsa Erzsébet: Az Egyesült Államok, Izrael és Irán: a közel-keleti stratégiai háromszög a világ napirendjén. In: Külügyi Szemle, 2015. pp. 58-59. Elérhetőség: https://kki.hu/assets/upload/NRE.pdf (Letöltés dátuma: 2021. 05. 09.)

[3] Szálkai Kinga – Baranyi Tamás Péter – Szarka E. Luca (szerk.): Biztonságpolitikai Corvinák I. Antall József Tudásközpont, Budapest, 2019. ISBN 978-61-555595-7-0. pp. 420-421.

[4] Vielhaber, David – Bleek, Philipp C.: Shadow Wars – Covert Operations Against Iran’s Nuclear Program. In: The Nonproliferation Review, 2012/3. p. 483. Elérhetőség: https://www.tandfonline.com/doi/pdf/10.1080/10736700.2012.734194 (Letöltés dátuma: 2021. 05. 09.)

[5] Vámos Sándor: A Stuxnet sztori. Bolyongó blog, 2020. 08. 16. Elérhetőség: https://bolyongo.hu/doku.php?id=passport:a_stuxnet_sztori (Letöltés dátuma: 2021. 05. 09.)

[6] Németh Bence – Szalai Máté: A lezárás felé? A szíriai polgárháború megoldásának lehetséges körvonalai (3.) – A regionális szereplők céljai és érdekei: Izrael és a GCC. In: KKI Elemzések, 2017. pp. 13-14. Elérhetőség: https://kki.hu/assets/upload/29_KKI-elemzes_SYR_Nemeth-Szalai_20171120.pdf (Letöltés dátuma: 2021. 05. 09.)

Címlapkép: Iráni atomprogram – A natanzi urándúsító üzem. Natanz, 2020. július 8.
A Maxar Technologies által 2020. július 8-án közreadott műholdkép a közép-iráni Natanzban lévő urándúsító üzem egyik megrongálódott épületéről (k). 2020. július 2-án egy robbanás után tűz ütött ki a létesítményben, az Iráni Atomenergia Szervezet közlése szerint a balesetben megrongálódott egy félig kész épület, de a centrifugáknak helyet adó létesítményben nem esett kár, és emberi sérülés sem történt.
(Forrás: MTI/EPA/Maxar Technologies)

A Izrael árnyékháborúja az iráni nukleáris törekvések ellenében bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Jelen elemzés rövid áttekintést nyújt a hadviselés arculatának átalakulásáról a multipoláris világrend viszonylatában. Valamint arra keresni a kérdést, hogy melyek az űr, mint a negyedik elismert hadszíntér militarizálásának sarokpontjait és hadviselésbe való bevonásának legfőbb okai. Ennek keretében a következő néhány oldal sorra veszi, hogy milyen események, folyamatok hatására érte el jelen formáját a nemzetközi közösség globális biztonságpercepciója, illetve ez miként befolyásolta az űr és a hadviselés kapcsolatát.

A biztonsági környezet változása a 21. században

A biztonság egy nehezen meghatározható fogalom, amely számos aspektusból, szinten és területre kiterjedően vizsgálható, így napjaikban még nincs egy, a nemzetközi közösség által általános elfogadott definíciója. Maga a szó a latin „securitas” kifejezésből eredet, amelynek jelentése a fenyegetésektől mentes állapot vagy a veszélyeztető tényezők kivédésének képessége. Ennek alapján kijelenthető, hogy a biztonsággal kapcsolatos tudományos vizsgálódásnak elsődlegesen az egyes embereket, közösségeket, államokat és a nemzetközi rendszert fenyegető kérdésekkel való összefüggéseit kell számba vennie.

Ezen gondolati szálon elindulva a biztonság fogalmának elmúlt évtizedben való drasztikus átalakulása egy, számos tényező által befolyásolt, öngerjesztő folyamatként fogható fel. Véleményem szerint a változás előzménye, hogy történelmi időtávban az államok életében közelmúltnak tekinthető korszakban, a 20.-21. században és annak eseményeiben keresendő. Az olyan történelmi korszakokat meghatározó történések, mint például a két világháború, a forradalmak, a szabadságharcok és akár a Szovjetunió összeomlása, nagymértékű átalakító erővel rendelkeztek. Az államok igyekeztek az időről-időre megváltozó biztonsági környezethez adaptálódni. Így a korábbi események során szerzett tapasztalatok eredményeként új gazdasági és geopolitikai érdekeltségek, illetve politikai kapcsolatrendszerek jöttek létre, megváltozott az államok katonai gondolkodása és többek között megjelent az igény a fejlettebb technológiai eszközökre, ezek hadviselésbe való beintegrálására.

Tág értelemben véve tehát részben ezen változások folyományának tekinthetjük az elmúlt években egyre gyakrabban említésre kerülő újtípusú hadviselés kialakulását, valamint az esetenként a korábban – akár már az ókorban is – alkalmazott módszerek „újrafelfedezését”. Mindezen változások tehát alapjaiban véve írták át a biztonsági környezetet, az abban felmerülő kihívások, fenyegetések jellemzőit és a hatékony hadviselés arculatát.

Ez manapság abban érhető tetten a legnyilvánvalóbban, hogy már nem lehet minden esetben éles határvonalat húzni egy ország ideológiai orientációja, energetikai érdekei vagy gazdasági eltartóképességének védelme között. Köszönhetően annak, hogy napjainkban a hadviselést a sokkal láthatatlanabb, plasztikusabb módszerek alkalmazása jellemzi. Meglátásom szerint a fejlemények gyökere egyfajt generációváltás a hadviselésben.

Az új paradigma fókuszpontja pedig a technológiai vívmányok új, eddig felfedezetlen területeken katonai, gazdasági, politikai előnyszerszerzés céljából való felhasználásában testesül meg. Ezen nagyívű változásnak köszönhetően az elmúlt években nem csak a nemzetközi közösség biztonságpercepciója, de egyúttal a műveleti környezet fogalma is jelentős mértékben átalakult – kiterjedt a kibertérre és a világűrre – elavulttá téve az addig megszokott eszközöket, eljárásokat és lehetőséget nyitva a fennálló erőviszonyok átalakítására. Éppen ezért a következő fejezetben arra keresem a választ, hogy milyen tényezők járultak hozzá az űr teljesértékű hadszíntérréválásához.

Az űr, mint a negyedik hadszíntér

A világűr évezredek óta élvezi az emberiség megkülönböztetett figyelmét: a pánspermia elmélet szerint az élet a kozmoszból „importálódott” a Földre, az ókortól csillagászok figyelik az eget új bolygók és jelenség után kutatva, a hidegháború egyik legemblematikusabb eseménye az USA-Szovjetunió űrversenye volt, valamint napjaikban is zajlik a kutatás az élet jelei után más bolygókon. Emellett mint korábban említettem a világ vezető hatalmai tisztában vannak a ténnyel, hogy amelyik ország előbb képes az űrben kiépíteni a hatékony hadviselésre alkalmas körülményeket és eszközöket, az behozhatatlan stratégiai előnyre tesz szert versenytársaival szemben. Az ilyen léptékű előny birtoklásának lehetősége és a megfelelő technológiai fejlettségi szint elérésének köszönhetően a 20. század második felétől megjelent az igény az űr meghódítására és kicsivel később a militarizálására. A jelen elemzés alapjául szolgáló Oroszország, illetve az olyan nagyhatalmak, mint a Kínai Népköztársaság, India, Izrael, az Amerikai Egyesült Államok meglátták az űrben a potenciális lehetőséget a világszintű hatalom monopóliumának megszerzésére.

Ezek alapján a tény, miszerint az elmúlt húsz évben exponenciálisan megnövekedett a katonaság érdeklődése az űr iránt, nem meglepő. A kozmikus tér kiterjedése ugyanis felülmúlja a Földön tapasztalt szárazföldi, légi vagy vízi hadszínterek kereteit. A világűrben nincsenek olyan természetes vagy mesterséges határok, amelyek képesek lennének gátat szabni a katonai eszközöknek vagy tevékenységnek térben és időben.

Érdekes számomra, hogy az űrhadviselés definíciója szerint a világűrben történő harcról van szó. Valójában azonban hatásköre nem csak az űrben zajló hadviselést – például műholdak támadnak műholdakat – foglalja magába, hanem egyúttal a világűr-Föld közötti folyamatokat – például műholdak földi célokat támadnak – is.

Ez kiemelkedően fontos, mert az űrből a Föld bármely pontja viszonylag gyorsan és pontosan lokalizálható. Így a megfelelő képességekkel rendelkező ország az világűrből egyrészt könnyen megfigyelése alatt tudná tartani az egész Földet, másrészt pedig kisajátíthatná az űr által biztosított stratégiai lehetőségeket, így az irreguláris hadviselés egy teljesen új és formabontó verziója valósulhatna meg.

Az űr hadviselésben betöltött jelentőségét – az előző fejezetben említettek mellett az is – jelzi, hogy a NATO a 2019. december. 03-04. között tartott londoni csúcstalálkozón hivatalosan is a negyedik hadszíntérré nyilvánította. Ennek kapcsán felmerül a kérdés, hogy mit nevez manapság a szakirodalom hadszíntérnek és ez miért bír akkora jelentőséggel. Lánszki János megfogalmazása szerint: „a háborús térségnek olyan kontinentális vagy óceáni méretű része, melyben a szembenálló hadviselő felek hadipotenciáljának adott kontinensre, vagy óceánra eső részei helyezkednek el”. Gyakorlatiasabban fogalmazva a hadszíntér az a terület, ahol a harci cselekmények, maga a hadviselés megvalósul. Mára már a klasszikus szárazföld, levegő és víz mellett a hadszíntér fogalma alá sorolunk más területeket is: a kiberteret és az űrt. Ezen domainekben éppúgy fennáll a lehetőség a védelemre, a támadásra és egyéb hadászati feladatok végrehajtására, mint a hagyományosak esetében.

A világűrre alapozott képességek fontossága, különösen a technológiailag fejlett fegyveres erőkben vitathatatlan, hiszen a műholdas kommunikáció, a pontos helymeghatározás és navigáció, az időszinkronizálás, az űrben végzett hírszerzési tevékenység felbecsülhetetlen előnyöket biztosít a modern hadviselőfelek számára. Mindamellett fontos megjegyezni, hogy az elmúlt években egyre nagyobb a civil vállalatok érdeklődése az űr iránt.

Az űr első szereplői állami cégek és kormányzati szervezetek voltak, különösen a hadsereg (pl. német A4 Rocket fejlesztés, első űrhajósok). A hadsereg tehát a kezdetektől fogva vezető szerepet játszott az űrképességek létrehozásában és kifejlesztésében, valamint az űrkorszak első éveiben a világűr-alapú szolgáltatások elsődleges felhasználója volt. Ezt az időszakot manapság „hagyományos űrkorszaknak” nevezik, amit olyan kifejezésekkel lehet fémjelezni, mint hosszú távú küldetések (10-20 év), kormányzati ellenőrzés, állami költségvetés, bürokratikus folyamat és korlátozott számú versenytárs. Ezekben az években a fő célkitűzéseit az emberiség űrbe való eljuttatása, a Föld megfigyelése, a világűr megismerése és ott eszközök elhelyezése jelentették.

Ezt követően az ezredforduló első éveiben egyfajta tudományos felfogásváltás volt megfigyelhető, mert egyre több magán beruhására kerül sor az űrgazdaság és űrtechnológia területén. Felmerülhet a kérdés, hogy „Miként kapcsolódnak a magánvállalatok és az űr katonai jelentősége ?”, melyre a válasz a kooperációban rejlik. Ugyanis az űrrel kapcsolatban a hadseregek két kiemelten fontos célkitűzéssel rendelkeznek. Ezek a saját nemzeti űreszközök feljuttatása és használata a kozmoszban, illetve az állami biztonság-, és védelem garantálása. Mindezekhez nagymennyiségben kell rendelkezésre az újabbnál újabb technológiai megoldásoknak, amiket a magáncégek bocsátanak rendelkezésükre.

Véleményem szerint az űr modern hadviselésben betöltött szerepét négy fő tényezőnek köszönheti.

• Az első és úgy gondolom a legfontosabb, hogy a földi konfliktusok alapozták meg az űr fontosságát a hadviselésben. Ugyanis napjaink hadviselése túlmutat a Földön tapasztalt fizikai világ nyújtotta kereteken: nem állnak rendelkezésre további meghódításra váró területek, a hadrendebe állított eszközök megközelítőleg kiegyensúlyozott erőviszonyokat generálnak a nagyhatalmak között, valamint a nemzetközi jog, az országok gazdasági kapcsolatai és sok egyéb tényező nehezíti meg a hadviselés kizárólag hagyományos hadszíntereken való lebonyolítását. A leírtak alapján úgy vélem, hogy köszönhetően a fent említetteknek és a technológiai fejlődésnek együttesen, az emberiség nyitottá vált az új, potenciális hadszínterek felfedezésére, kialakítására. Így tulajdonképpen kézenfekvő megoldást jelentett, mint a kibertér, mint pedig az űr bevonása a hadviselésbe.
• A második fontos tényezőként az űr geopolitikai és geostratégiai jelentőségét azonosítom. Korábban már említést tettem arról, hogy a világűrből könnyedén megfigyelés alatt tartható az egész Föld, így zavarhatók vagy kiiktathatók a földi kommunikációs, navigációs és helymeghatározási rendszerek, valamint a műholdak segítségével fontos információkra lehet szert tenni. Amennyiben egy államnak a birtokában van egy olyan eszköz, amellyel a többi ország űrbeli eszközeit zavarni vagy kiiktatni képes, akkor megbéníthatja azok földi működését is, ezzel stratégiai jelentőségű előnyt szerezve.
• Harmadsorban véleményem szerint az űrre – az ismert gazdasági és katonai előnyszerzés mellett – az erődemonstráció és presztízsépítés fontos eszközeként is tekinthetünk. A megállapításomat arra alapozom, hogy kezdetben az atom már csak birtoklásának ténye is stratégiai szempontból elrettentő és nagyhatalmiságot igazoló hatással bírt. Így elképzelhető -az akár támadásra is alkalmazható-, hogy a haditechnikai eszköz űrbe juttatása is hasonló hatást eredményez.
• A negyedik megállapításom pedig az, hogy a nemzetközi közösség hadseregei már a kezdetektől fogva részt vettek az űr militarizálásához. Ezen a ponton tartom fontosnak kiemelni a kozmosz hadászati fontosságát alátámasztandó, hogy számos állam jelentette be: az ország nemzetbiztonsági stratégiájában hangsúlyozni kívánják az űrhadviselési felkészülés jelentőségét és feladatait. Kiváló példa erre, hogy a 2019-es évben Donald Trump amerikai és kis idő múltán Emmanuel Macron francia elnök is bejelentette, országa önálló űrkatonaságot és űrprogramot hoz létre. Az amerikai elnök kétséget kizáróan az akkoriban egyre erősödő orosz űrtevékenység hatására emelte az űrtevékenységet, az USA hadseregének hatodik haderőnemévé. Míg a francia politikai vezető szerint az űr a közeljövőben komoly feszültségek, akár fegyveres konfliktusok helyszíne is lehet, így erre az eshetőségre jobb felkészülni.

Azonban fontos megemlíteni azt is, hogy a jelen tanulmány fókuszpontjában álló Oroszországi Föderáció esetében, az űrre és az abban történő hadviselésre való koncentráció korábbra tekint vissza, első jeleként a hidegháború idején vívott űrverseny tartható számon.

Címlapkép: A Dragon érkezése a Nemzetközi Űrállomásra. Világűr, 2020. november 17.
A NASA által közradott képen a SpaceX amerikai űrkutatási magánvállalat Crew Dragon személyszállító űrhajója összekapcsolódni készül a Föld körül keringő Nemzetközi Űrállomással 2020. november 16-án.
(Forrás: MTI/EPA/NASA)

“Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-20-1-I-NKE-100 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.”

 

A A hadviselés átalakulása a multipoláris világrendben, avagy az űr militarizálása bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Szerbia

Az elmúlt hónapokban számtalan hír jelent meg a nemzetközi sajtóban arról, hogy nem csak Európában, de világszinten is a Szerb Köztársaság lett az egyik leggyorsabb ütemben haladó állam a Covid-19 vírus elleni védekezésben. Ennek oka a szerb politikai vezetés döntése, miszerint a Nyugat-Európában kétes fogadtatású kínai Sinopharm és orosz Sputnik-V vakcinákat is alkalmazták az ország oltási tervében. Így ugyan gyorstempóban megvalósulhatott az előzetesen regisztrált lakosság beoltása, de az általános oltási kedv mégis alacsony szinten maradt: napjainkban csupán a lakosság 17,7%-a került beoltásra.

Március 26 és 28. között Szerbia a szomszédos Bosznia-Hercegovina, Észak-Macedónia, Montenegró és Horvátország, több mint 18.000 állampolgárának biztosított ingyenes, előzetes regisztrációt nem igénylő AstraZeneca oltóanyagot – jelentette be  Nikola Nikodijevic, a belgrádi városi tanács elnöke. A szerb kormány az oltási kampányt, mint a regionális kereskedelmi kapcsolatok fellendítése érdekében hozott intézkedést nevesített. A szakértők szerint azonban a valós motivációt nem a Covid-19 járvány visszaszorítása jelentette a Balkán-félszigeten. Sokkal inkább az, − amellyel kapcsolatos aggodalmáról Aleksandar Vucic elnök korábban már nyilatkozott −, hogy a kormányzat elegendő oltást szerzett be lakosság számára, azonban szerb nemzet oltakozási kedve túlzottan alacsony ennek felhasználására.

A World of Data információi szerint április 18-án a közel 7 milliós fős szerb lakosságból 3.055.007 fő kapott meg legalább egy dózist a vakcinából. A problémát a politikai vezetés abban látja, hogy a fennmaradó majdnem 4 millió fő nem kíván oltakozni. Így a jelenlegi oltási kedv mellett a nyájimmunitás kialakulása nem tud megvalósulni.

Szerbia vakcinadiplomáciája tehát az országban fennmaradó AstraZeneca oltóanyag kényszeres felhasználásának tekinthető, amely soft power eszközzel egyúttal igyekszik lekötelezni a környezetében lévő államok politikai vezetését.

Írta: Haiszky Edina Julianna

Észak-Macedónia Elhalasztásra került a népszámlálás

A tervezett népszámlálás április 1-i kezdete előtt két nappal egyezett meg Zoran Zaev miniszterelnök és Hristijan Mickoski, a fő ellenzéki erő VMRO-DPMNE vezetője a népszámlálás szeptemberre való elhalasztásáról. A döntést hivatalosan azzal indokolták, hogy a lakosság nagy többsége még nem jutott hozzá a koronavírus elleni vakcinához, így a népszámlálás egészségügyi veszélyt jelent.

Emellett megállapodtak abban is, hogy az október elejére kiírt önkormányzati választásokat október végére tolják, hogy a két esemény időpontja egyértelműen elkülönüljön egymástól. 2021. április 3-án a képviselők túlnyomó többsége a parlamentben megszavazta a népszámlálásról szóló törvény módosítását. Mickoski pártja kezdettől fogva a népszámlálás ellen kampányolt, míg a kormányzat annak megtartása mellett érvelt. A jelenlegi megegyezés értelmében a VMRO-DPMNE parlamenti képviselői nem fogják tovább akadályozni a törvényhozó munkát, és biztosítani fogják a határozatképességet a gazdasági válság leküzdése, illetve az EU-hoz való közeledés terén fontos törvények elfogadásához.

Mindenközben az albán pártok, köztük a kormánykoalícióban részt vevő DUI (Demokratikus Unió az Integrációért), azt nehezményezték, hogy a halasztásról kizárólag a két nagy párt elnöke döntött, kihagyva a többi politikai formációt az egyeztetésekből. Megjegyzendő, hogy a népszámlálás eredménye az albánok számára nagy jelentőséggel bír, ugyanis az összlakosságon belüli arányuk a becslések szerint mára jócskán meghaladja a legutóbbi, 2002-es összeíráson rögzített 25 %-ot.

Korrupciógyanús autópálya-építés?

Az észak-macedón kormányzat versenypályázat és nyílt közbeszerzési eljárás nélkül tervez megállapodást kötni a Bechtel-Enka amerikai-török építőipari konzorciummal több autópálya-szakasz megépítése céljából. Meglepő, hogy a Zaev-kormány éppen azért állította le a Kicsevo-Ohrid autópálya-szakasz építését, mert a Gruevszki-kormányzat idejében megkötött kivitelezési szerződés körül korrupciós problémákat észleltek. A jelenlegi megállapodás-tervezettel kapcsolatban Hristijan Mickoski is kifejezte aggályait.

Új korrupcióellenes stratégia

Az észak-macedón parlament 2021. április 18-i ülésén elfogadta a 2021-2025 közötti időszakra szóló korrupció és összeférhetetlenség megelőzésére megalkotott nemzeti stratégiát. Az USA szkopjei nagykövetsége is üdvözölte a lépést, ugyanakkor közleményében hozzátette, hogy a korrupcióellenes harcban történő valódi előrelépést a stratégia tényleges gyakorlati megvalósítása fogja jelenteni.

írta: Kőbányai Dénes

Montenegró Nem megfelelően működnek a montenegrói légitársaság repülőgépei

Montenegró új nemzeti légitársasága, az Air Montenegro jelenleg nem kezdheti meg a működését, mert egy névtelen bejelentésnek köszönhetően karbantartási hiányosságokat fedeztek fel a gépeknél. A montenegrói kormány azért, hogy támogassa az új légitársaságot, két gépet ajándékozott az új cégnek a megszüntetett Montenegro Airlines gépparkjából, ám azok nem megfelelően voltak karbantartva. A hibák kijavításáig a szerb állami légitársaság bonyolítja le a Szerbia és Montenegró közötti utakat.

Megegyezett a montenegrói kormány és a szerb egyház

Zdravko Krivokapic Montenegró miniszterelnöke bejelentette, hogy a kormány a megállapodást fog kötni a közeljövőben a legnagyobb vallási szervezettel, a szerb ortodox egyházzal. Az országot korábban hosszú ideig vezető szociáldemokrata párt és az ortodox egyház között a 2019-es úgynevezett egyházügyi törvény elfogadását követően mérgesedett el a viszony. Megjegyzendő, hogy a legfrissebb népszámlálási adatok szerint az ország lakosságának 72%-a azonosítja magát a szerb ortodox egyház tagjaként.

Nem mond le a montenegrói miniszter

Nem távozik posztjáról Vladimir Leposavic igazságügyért, emberi- és kisebbségi jogokért felelős miniszter a sebrenicai vérengzést érintő, heves kritikát kiváltó megszólalásáért. A miniszter szerint a hágai Nemzetközi Büntetőbíróságnak nincs joghatósága, mivel a bíróság bizonyítékot semmisített meg a szerb lakosságot érintő szervkereskedelemmel kapcsolatban. A politikus hangsúlyozta, hogy a népírtás tényét nem tagadta, csupán kritikát fogalmazott meg a hágai testülettel kapcsolatban. A kormánykoalíciót vezető Krivokapic miniszterelnök szavazást rendez a miniszter leváltásáról a parlamentben, ami szakítópróba lehet a jelenlegi kormánykoalíció számára.

Az Európai Bizottság együttműködik Montenegróval az autópálya ügyében

Várhelyi Olivér szomszédság- és bővítéspolitikáért felelős biztos szerint az Európai Bizottság és Montenegró szorosan együttműködnek az ország államadósságának rendezésével és a korábbi hitelmegállapodásokkal kapcsolatban. Korábban Dritan Abazovic miniszterelnök-helyettes az Európai Unió támogatását kérte az előző kormány által felvett 1 milliárd eurós kínai hitel miatt. Peter Stano, az Európai Unió szóvivője szerint a szervezet nem fizeti ki a hitelt, azonban aggodalommal szemléli Kína befektetéseinek hatásait.

Drogkereskedők terveztek merényletet a miniszterelnök-helyettes ellen

A hatóságok információi szerint egy ismert kábítószer-kereskedő hálózat merényletet tervezett Dritan Abazovic ellen, a csoportot ért rendőri intézkedések miatt. A szervezett bűnözői kör tagjait őrizetbe vették a drogpiacok felügyeletéért folyó bandaháborúval kapcsolatban. Az illegális szervezetek között folyó konfliktusnak eddig legalább 40 áldozatát azonosították különböző országokban. Abazovic szerint a letartóztatás az elmúlt évtized egyik legnagyobb sikertörténete.

Írta: Párducz Árpád

Albánia Covid-19 intézkedések

Az albán hatóságok április 8-tól továbbra is fenntartják a COVID-19 terjedésének megfékezése érdekében bevezetett korlátozásokat. Az országban kijárási tilalom van érvényben este 22 óra és reggel 6 óra között. Az emberek a kijárási tilalom ideje alatt csak a kötelező munkavégzés és egészségügyi vészhelyzet miatt hagyhatják el otthonaikat. Az összejövetelek résztvevőinek száma továbbra is csak 10 fő lehet, valamint a maszkok is kötelezőek minden beltéri és kültéri nyilvános helyen.

A hatóságok enyhítenek a nemzetközi belépési korlátozásokon. Albánia négy hónappal a felfüggesztés után (április 12-től) újból megindítja az Egyesült Királyság közötti légiközlekedést.

Az Egyesült Királyságból érkezők, akár légi, szárazföldi vagy vízi úton érkeznek az országba, a belépéstől számított 14 napig tartó karanténba kerülnek. Albániában továbbra is működik a nemzetközi légi- és vízi közlekedés. Ezenkívül az összes szárazföldi határátlépő is nyitva van, és a külföldről érkezők számára − Egyesült Királyság kivételével − nincs kötelező karantén követelmény.

Parlamenti választások

2021 április 25-én 3,6 millió szavazati joggal rendelkező albán állampolgár vehetett részt a parlamenti választásokon, amin140 képviselői hely elosztásáról dönthettek.

Albánia 12 régióból áll, amely 61 önkormányzatra és 92 választási övezetre oszlik. Az ország 383 közigazgatási egységből áll. Reggel 7:00 és este 19:00 óra között 5199 szavazóhelyiség volt nyitva országszerte. A részvételi arány 45,72 százalék volt.

A szavazók több pártra is leadhatták voksukat, köztük a Szocialista Pártra (PS) amelyet Edi Rama miniszterelnök vezet, az ellenzéki Lulzim Basa fémjelezte Demokrata Pártra (PD), illetve Ilir Meta államfő Szocialista Mozgalom az Integrációért (MSI) pártjára. A szavazatok számlálása két napig tartott.

Edi Rama “a legszebb győzelem” jelzővel látta el a parlamenti választásokon született eredményt és kijelentette, hogy “történelmi” harmadik mandátumot nyert.

A Központi Választási Bizottság előrejelzései szerint a szocialista párt 140-ből 74 helyet szerzett a parlamentben, vagyis abszolút többsége lesz, ami lehetővé teszi Edi Rama számára, hogy ő legyen az első miniszterelnök, aki megnyerte a harmadik mandátumot.

A választási bizottság szerint a más pártokkal egyesült Lulzim Basa Demokrata Párt a szavazatok 39,4 százalékát, tehát 59 helyet kapott. Az egykori szocialista politikus, illetve Rama heves bírálója, Ilir Meta elnök MSI pártja nagy visszaesést könyvelhetett el az előző választásokhoz képest, mivel a szavazatok kevesebb mint hét százalékával négy mandátuma van a parlamentben.

Az Európai Unió üdvözölte a választások “jó szervezését”, és felszólította a pártokat, hogy tartsák tiszteletben az eredményeket.

Írta: Živković Lara

Bosznia-Hercegovina Migráció – újranyithat a lipai befogadóközpont

Megbeszélést tartott az április 4-i héten az IOM (Nemzetközi Migrációs Ügynökség), a boszniai Biztonsági Minisztérium és a Külügyi Ügyek Szolgálata (SFA), ahol szóba került többek közt a lipai ideiglenes befogadóközpont újranyitásának terve is.

A téma először március 23-án merült fel, amikor az SFA és az IOM a lipai tábor esetleges újranyitása előtt álló operatív kihívásokról egyeztetett. (Ilyen kérdések a befogadható migránsok és menedékkérők száma, illetve az élelmiszerellátás is.)

Kapva az alkalmon a humanitárius szervezetek  ismételten felszólaltak a nyugat-boszniai önkormányzatok által bevezetett korlátozások ellen, melyek alapján legfeljebb 650 migráns tartózkodhat egyszerre a befogadóközpontokon kívül Bihácsban és Velika Kladusában.

Ismét asztalra került a Nyugat-Balkán határainak újrarajzolása (?) – Szlovénia tagad

Szlovénia elnöke, Borut Pahor cáfolta azokat a napokban felmerült híreket, melyek szerint az egykori jugoszláv tagköztársaság lényegében feldarabolná Bosznia-Hercegovinát. (A lépéssel állítólag Szarajevó európai uniós integrációját szeretnék elősegíteni.)

A hírek akkor röppentek fel, amikor a boszniai média arról számolt be, hogy Pahor legutóbbi szarajevói látogatása alkalmával megkérdezte Zeljko Komsicot, a boszniai elnökség horvát tagját, mégis „mekkora a realitása az ország békés feldarabolásának”. Ezt követően április 11-én  arról szóltak a hírek, hogy egy névtelenségbe burkolózó vezető állami tisztviselő szerint Janez Jansa szlovén miniszterelnök egy dokumentumot is átadott az Európai Tanács elnökének, Charles Michelnek, melyben Szlovéniának, mint az Európai Tanács 2021 júliusától következő soros elnökség – prioritásai voltak felvázolva. Ezen prioritás esszenciája állítólag a „volt Jugoszlávia utódállami határainak újrarajzolása” lenne. Bosznia-Hercegovina jelenlegi határai  az 1995-ös daytoni békeszerződés vonalait követik, annak elveivel együtt, mint a többnemzetiségű, extra-bürokratikus kormányzás. A szerződés két tagállamot is létrehozott az így föderációvá alakított Bosznia-Hercegovinában: a horvát és bosnyák többségű Bosznia-Hercegovinai Föderációt és a szerb lakosságú Boszniai Szerb Köztársaságot. A boszniai szerb vezetők korábban gyakran fenyegetőztek azzal, hogyelszakadnak és létrehoznak egy független államot, azonban külföldi támogatás hiányában ettől az ötlettől rendre elálltak. Úgy néz ki, amennyiben ez a terv tényleg létezik, akár még erre is sor kerülhet.

Vélhetően – amennyiben ez a terv nem csak pletyka, esetleg egy vagy több ország destabilizációs kísérlete – az említett felek ezzel szándékoznak feloldani azt a belső politikai és etnikai divíziót, melynek eredményeként hiába kérte Szarajevó 2016 februárjában az EU-tagfelvételi procedúra elindítását, lényegi lépés azóta sem tudott megvalósulni.

A boszniai fél a hírekre reagálva azonnal behívatta Ljubljana szarajevói nagykövetét, Zorica Bukinac-ot, hogy magyarázatot kérjen. A nagykövet kijelentette, hogy a felosztási terv mindössze pletyka, hiszen Janez Jansa is tagadta annak létét.

(A rejtélyes dokumentum tartalma ugyanakkor állítólag nem csak Bosznia egységét fenyegetné, hanem Montenegróét, Észak-Macedóniáét és Albániáét is.) Michel szóvivője, Barend Leyts április 11-én azt közölte a média érdeklődésére való tekintettel, hogy a Tanács nem tud róla érkezett-e ilyen dokumentum Szlovéniából, de tovább ellenőrzik a kérdést.

Az egyik horvát  lap szerint Jansa mellett Orbán Viktor és a szerb elnök, Alekszandar Vucsics is aktív szerepet vállalt a terv kidolgozásában. A dokumentumot – melynek létezését egyelőre egyik fél sem igazolta – elítélte többek közt Horvátország, az Egyesült Államok és Törökország is, akik mind Bosznia-Hercegovina területi integritása mellett álltak ki.

Egyre nő a vakcinahiány miatti elégedetlenség Bosznia-Hercegovinában

Bosznia-Hercegovina fokozatosan megkezdte a koronavírus-járvány miatt bevezetett korlátozások enyhítését. Hétfőtől (avagy április 11-től) például − több mint három hét után − Szarajevóban ismét megnyithattak a vendéglátóhelyek kerthelyiségei.

Bosznia-Hercegovina jelenleg a Worldometer adatai szerint a világon ötödik legsúlyosabban érintett ország a koronavírus által. A nyugat-balkáni államban jelenleg 212 haláleset jut 100 ezer emberre.

Ez arra a kormányzati hibára vezethető vissza, mely szerint Szarajevó a kezdetektől nem rendelkezett egységes oltási tervvel, mindössze a nemzetközi COVAX-mechanizmusra támaszkodott. Éppen ennek köszönhetően először 2021 márciusa során érkezett COVAX-vakcinacsomag Boszniába, mellyel a délkelet-európai állam vált a kontinens „leglassabban oltó országává”. Ennek eredményeként az állampolgárok egy csoportja büntetőfeljelentést tett az állam vezető politikusai ellen. A panaszt online formában eddig több mint 8 ezerenírták alá.

Törökország kapva az alkalmon 30 ezer adag Sinovac-vakcinát adományozott a kétségbeesett állam számára. A Recep Tayyip Erdogan köztársasági elnök utasítására Boszniába küldött 30 ezer adag Sinovac vakcina március 28-án érkezett meg az országba.

Ez ugyanakkor nem segített azon, hogy a lakosság ne vonuljon utcára és tüntessen az új típusú koronavírus-járvány elleni oltóanyagok lassú beszerzése ellen. Szarajevóban az autósok járműveikkel torlaszolták el a főpályaudvarhoz vezető teret, majd számos tiltakozó a parlamenthez vonult az egyik helyi hírportál beszámolója szerint.

Az Oroszországhoz való közeledést promótálta a tatár elnök Boszniában

Bosznia-hercegovinai munkalátogatása során Rustam Minnikhanov tatárföldi elnök meghívta a nyugat-balkáni államot, hogy csatlakozzon az Oroszország – Iszlám Világ stratégiai fejlesztő munkacsoport programjába. A látogatás során Minnikhanov egyeztetett többek közt Milorad Dodikkal, Sefik Dzaferovic-al és Zeljko Komsic-al is. Milorad Dodik a találkozót követően támogatásáról biztosította a tatárföldi elnököt törekvésében.

Az Oroszország-Iszlám Világ Stratégiai Vízió Csoportja 2006-ban jött létre Jevgenyij Primakov orosz miniszterelnök és Mintimer Szajmijev tatár elnök segítségével. A szervezetnek ma 27 tagállama van, köztük Indonézia, Marokkó, Szaúd-Arábia, Irán és Kuvait.

Elhunyt Jovan Divjak

Április 8-án elhunyt a szerb származású Jovan Divjak, aki azzal vált híressé, illetve Bosznia-Hervegovinában hőssé, hogy a Szarajevó 1994-es szerb ostromakor a város védőinek oldalára állt. Az egykori katonának korábban nem sok köze volt a városhoz. Divjak Belgrádban született, ott is kapott katonai kiképzést. A jugoszláv néphadsereg kötelékében a nyolcvanas években vált a mostari védelmi erő parancsnokává.

Divjak 1989 után került a többségében muszlim Szarajevóban. Amikor 1991-ben a tagköztársaság bejelentette függetlenedését (1992-ben kiáltották ezt végül ki hivatalosan, a szerb lakosság többsége azonban nem támogatta), Divjak fegyvereket adott át helyi katonai erőknek, amiért a jugoszláv néphadseregben el is ítéltek – megbüntetni azonban nem tudták, ugyanis soha nem tért vissza ottani kötelekébe. 1992-ben döntötte el, hogy hivatalosan is átáll a független Bosznia hadseregéhez, az Armija BiH-hez. A gyakran „muszlimnak” tartott Armija BiH több nemzetiségűségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy a hadsereg három parancsnoka a horvát katolikus Stjepan Siber, a szerb ortodox Jovan Divjak és az iszlámot követő Sefer Halilovic voltak.

1994-től Divjak irányította a muszlim többségű városok védelmét ellátó parancsnokságot az Armiján belül. Szarajevó ostromakor is igy volt jelen, amikor a szerb nacionalista erők körbezárták és a hegyekből lőtték azt majdnem négy éven át (1992 áprilisától 1996 februárjáig). Az ostrom során több, mint 10 ezer ember vesztette életét.

Büntetni akarták a Srebrenica-tagadást – leszavazták

A szerb és horvát képviselők is leszavazták a boszniai parlament felsőházának, tehát a Népek Házának azon indítványát, mely szigorított volna a srebrenicai népirtással kapcsolatos tények tagadásának szankcionálásán. Ez a jelenség nem újkeletű, szinte évente ismétlődik. A Népek Házának boszniai képviselői 1995, avagy a népirtás óta szigorítana a szankciókon, melyet a horvát és szerb képviselők rendre leszavaznak.

Annak érdekében, hogy a bosnyák képviselők sikerrel járjanak, Valentin Inzko főképviselő is felszólalt az ügy érdekében, ám még így sem történt érdemi előrelépés az ügyben.

Visszanyerte Szarajevó a Ramadán-recitálási jogát

A bosznia-hercegovinai fővárosban található oszmán örökségű Ferhadiye mecset visszanyerte a ramadánra vonatkozó recitálási jogát. A 16. századi történelmi mecset az egyetlen, mely rendelkezik ezzel a joggal Szarajevóban. A mecset 1992-ben veszítette el recitálási jogát az 1995-ig tartó háború miatt, és közel három évtizeddel később, 2021-ben tudta csak visszanyerni a recitálási jogot, melynek értelmében különleges szakrális eseményeket is meg lehet tartani benne.

A recitálás minden nap, a ramadán végéig (május 11.), 11:30-as kezdettel valósulhat meg a Ferhadiye mecsetben, melyet a koronavírusra való tekintettel online is közvetítenek. A mecset imámja, Vecic szerint közel 30 éves szünetet követően mostantól minden évben lehetőség lesz recitálást hallgatni Szarajevóban is.

Írta: Gönczi Róbert

Címlapkép: Választások Albániában Tirana, 2021. április 27.
Edi Rama albán miniszterelnök támogatói nemzeti zászlókkal egy tiranai utcai nagygyűlésen 2021. április 27-én. Az április 25-i parlamenti választásokon a kormányzó Szocialista Párt (PS) kapta a legtöbb szavazatot.
(Forrás: MTI/AP/Hektor Pustina)

A Balkán 05 – Balkán Hírfigyelő, április bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Forrás:https://www.google.be/url?sa=i&url=https%3A%2F%2Feeas.europa.eu%2Fheadquarters%2Fheadquarters-homepage%2F79305%2Feuropean-defence-fighting-covid-19-preparing-future_en&psig=AOvVaw3BC7-UgSPui7WrQ_yaLCUQ&ust=1620454721878000&source=images&cd=vfe&ved=2ahUKEwiyueyx9rbwAhXf8rsIHcywAeUQjRx6BAgAEAcletöltés dátuma: 2021.május 07. © European External Action Service

Kivonat

Jelen tanulmány az EU, és különösen az Unió Külügyi és Biztonságpolitikai Főképviselőjének, stratégiai kommunikációs tevékenységét elemzi a Covid-19 világjárvány és a béke és biztonság összefüggésében. A tanulmány arra a következtetésre jut, hogy az EU kommunikációs erőfeszítéseiben megjelenő tematikus kérdések – a szankciók, a kiberbiztonság és az európai biztonság- és védelempolitika kölcsönhatása a pandémiával – viszonylag gyorsan elhalványult és háttérbe szorult a regionális problémák, különösen a szíriai és afganisztáni konfliktusok, tárgyalásához képest. A tanulmány rámutat arra is, hogy a 2020. márciustól júliusig tartó intenzív kezdeti periódust követően, egy mai napig megfigyelhető visszaesés következik be a koronavírust a béke és biztonság kontextusába helyező uniós stratégiai kommunikációs tevékenységben.

Kulcsszavak

Stratégiai kommunikáció, Európai Unió, Külügyi és Biztonságpolitikai Főképviselő, koronavírus, Covid-19, konfliktusrendezés, válságkezelés

Abstract

This article analysis the strategic communications activities of the EU, and in particular those of the Union’s High Representative for Foreign Affairs and Security Policy, as regards the interlinkages between the Covid-19 pandemic and peace and security. It is argued that thematic issues addressed in the EU’s communications efforts – the interplay between the pandemic, sanctions, cybersecurity and European security and defence policy – have relatively quickly faded out and have been de-prioritised as compared to regional issues, especially the conflicts in Syria and Afghanistan. It is also pointed out that an intense initial period in the EU’s strategic communications activities regarding the coronavirus in the context of peace and security, which lasted from March to July 2020, has been followed by a decline up to the present day.

Keywords

Strategic communications, European Union, High Representative for Foreign Affairs and Security Policy, coronavirus, Covid-19, conflict resolution, crisis management

 

Bevezetés

Az utóbbi években az EU fokozatosan kibővítette és megerősítette stratégiai kommunikációs képességeit a kül- és biztonságpolitika területén, különös tekintettel az Európai Külügyi Szolgálat (EKSZ) erőforrásaira [1]. Az Európai Unió (EU) Közös Kül- és Biztonságpolitikáját érintő kérdésekben folytatott stratégiai kommunikáció elsődleges letéteményese Josep Borrell, az Unió Külügyi és Biztonságpolitikai Főképviselője (a továbbiakban: Főképviselő), aki – az EKSZ támogatásával – elődeinél[1] intenzívebb és strukturáltabb módon folytat politikai kommunikációs tevékenységet[2].

Jelen tanulmány megvizsgálja, hogy a világjárvány első hullámának felerősödése (2020. márciusa) óta eltelt bő egy évben miként kapcsolódnak össze a pandémia és a béke és biztonság kérdései a Főképviselő – és ezen keresztül az EU – stratégiai kommunikációjában. A vizsgálat keretében áttekintettem a Főképviselő 2020. márciustól 2021. májusig tartó időszakban tett nyilatkozatait, az általa publikált blog-bejegyzéseket, vezető európia és Európán kívüli sajtótermékekben közzétett véleménycikkeit, beszédeit és Twitter bejegyzéseit[3].

A tanulmány célja a Főképviselő stratégiai kommunikációs tevékenységében a koronavírus és a béke és biztonság keresztmetszetén elhelyezkedő témák, üzenetek, illetve az utóbbiaknak keretet adó kommunikációs erőfeszítés dinamikájának elemzése. Ilyen módon, a tanulmány hozzá kíván járulni a stratégiai kommunikáció és a béke és biztonság összefüggéseivel foglalkozó hazai [2] és nemzetközi tudományos gondolkodáshoz, valamint a Covid-19 konfliktushelyzetekre gyakorolt hatásának feltárásához [3][4][5][6]. A tanulmánynak nem célja vizsgálni az EU stratégiai kommunikációs eszköztárában „infodemic” néven rögzült, a világjárvánnyal párhuzamosan felerősödő információs, félretájékoztatási és dezinformációs dömpinget, sem az erre adott EU-s válaszlépéseket.

A tanulmány a következőképpen épül fel. Áttekintem és elemzem a Főképviselő – saját, illetve EU nevében folytatott – releváns stratégiai kommunikációs tevékenységének kezdeti szakaszát, majd a kommunikációs erőfeszítések kibontakozásával megjelenő regionális és tematikus problémákkal kapcsolatos üzeneteket. Ezután következtetéseket fogalmazok meg, és a további kutatómunka lehetséges irányaihoz adok támpontokat.

A kezdetek

A koronavírus járvány és a fegyveres konfliktusok összefüggése azt követően vált hangsúlyossá az EU stratégiai kommunikációjában, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) Főtitkára, 2020. március 23-án, globális tűzszünetre hívta fel a fegyveres konfliktusokban harcoló feleket [7]. Ez a felhívás adta a kezdőlökést egy 2020. április 3-án „EU-27” szinten[4] elfogadott nyilatkozathoz, amely csatlakozva az ENSZ Főtitkár felhívásához, a világszerte folyamatban lévő fegyveres konfliktusok leállítására és a harci cselekmények azonnal beszüntetésére szólított fel [8].

A fent említett nyilatkozat volt a világjárványt a fegyveres konfliktusok rendezésével összefüggésbe hozó uniós stratégiai kommunikáció „felütése”, így részletesebb elemzést érdemel. Ami az EU nyilatkozat tematizálását illeti, a vezető üzenet az ENSZ Főtitkár felhívásának támogatása. Ezután a nyilatkozat „globális egységre, együttműködésre, szolidaritásra és együttérzésre” szólít fel a világjárvány okán. Ezt követi az effektív felhívás a fegyveres konfliktusok és harcok beszüntetésére és a konfliktusok politikai úton történő rendezésére. Az előzőkkel csaknem egyenértékű üzenetként jelenik meg az ENSZ által jegyzékbe vett terrorista csoportokra vonatkozó kitétel [„(n)em szabad azonban, hogy az ENSZ által jegyzékbe vett terrorista csoportok a maguk javára fordítsák ezt a fegyverszünetet”[5]], illetve a nemzetközi humanitárius jog tiszteletben tartása. A nyilatkozat ezután szinte teljes terjedelemben a szankciók kérdésére összpontosít (illetve oda kanyarodik vissza[6]), szempontokat adva a szankciós rezsimek olyan módon történő alkalmazásához, hogy azok „ne akadályozzák a világjárvány elleni globális küzdelmet”. A szankciókra vonatkozó üzenetek csaknem a felét teszik ki a teljes EU nyilatkozatnak.

Regionális megfontolások

A Covid-19 regionális válsághelyzetekre gyakorolt hatásával kapcsolatos első főképviselői üzenetek egy 2020. március 29-i blog-bejegyzésben [9] és egy 2020. március 30-án – számos európai, afrikai, ázsiai és amerikai sajtótermékben – publikált véleménycikkben [10] jelennek meg. Írásaiban a Főképviselő megjegyzi, hogy a Covid-19 könnyen elmélyítheti az EU szomszédságában hosszabb ideje folyamatban lévő konfliktusokat. Emellett rámutat, hogy különös figyelmet kell fordítanunk az olyan térségekre, ahol a vírus terjedése a már meglévő válságok súlyosbodásának kockázatával jár, Szíriát, Jement a Gázai övezetet és Afganisztánt nevezve meg példának. Ugyanakkor, a Főképviselő megjegyzi, hogy a világjárvány az elhúzódó konfliktusok lezárására is esélyt adhat, emlékeztetve az ENSZ Főtitkár fent említett felhívására, és ezzel megelőlegezve a néhány napon belül megjelenő „EU-27” nyilatkozatot.

A következő hónapokban a Főképviselő fokozatosan bővítette és árnyalta regionális megfontolásait a világjárvány és a konfliktuskezelés keresztmetszetén elhelyezkedő üzeneteiben. A Főképviselő 2020. április 11-i, a Team Europe „márkanevet”[7] bevezető, blog-bejegyzésében kijelenti, hogy az EU elsődleges prioritásai közé tartozik segítséget nyújtani a konfliktus által sújtott térségekben rekedteknek, hozzátéve, hogy a pandémia kirívóan pusztító hatással járhat az ilyen környezetekben, különös tekintettel Afrikára [11]. Egy 2020. április 29-én megjelent véleménycikkében [12] Afganisztán vonatkozásában mutat rá, hogy a világjárvány még sürgősebbé teszi egy valódi tűzszünet elérését A France 24-nek 2020. május 4-én adott interjújában [13] a líbiai helyzetet, konkrétan a harcok felerősödését, állította kontrasztba az ENSZ Főtitkár fegyverszünetre vonatkozó felhívásával. Emellett megjegyezte, hogy Líbiával ellentétben, Jemenben és Afganisztánban látszólag volt hatása az ENSZ Főtitkár szavainak. Ami az EU keleti partnerségének országait illeti, a Főképviselő 2020. június 12-én tett blog-bejegyzésében [14] egy viszonylag szűkszavú utalást találunk arra nézve, hogy a Covid-19 egészségügyi ellátórendszerekre gyakorolt nyomása tovább erősödhet a konfliktus által sújtott térségekben. A Főképviselő 2020. június 24-én publikált, Venezuelával kapcsolatos, véleménycikke [15] a Covid-19 menekültek és migránsok helyzetét súlyosbító hatásáról tesz említést. A szíriai konfliktus, a pandémia és az EU szankciók összefüggései hangsúlyosan jelentek meg a Szíria és a régió jövőjével foglalkozó éves brüsszeli konferenciát megelőzően – 2020. június 29-én – adott főképviselői interjúban, amely az Asharq Al-Awsat nemzetközi arab napilapban jelent meg [16]. Egy 2020. július 9-én, a Carnegie Europe és az EU Biztonságpolitikai Kutatóintézetének társszervezésében, megtartott rendezvényen a Főképviselő megjegyezte, hogy a pandémia tovább rontott számos válsághelyzeten, ideértve Líbiát, Szíriát, a Szahel-téréget, Venezuelát és Afganisztánt [17].

A fentieket követően, a pandémiával összefüggésbe hozott konfliktusok köre nagyjából stabil maradt a Főképviselő stratégiai kommunikációjában. Egy 2020. október 6-i blog-bejegyzésében [18] Borrell kifejti, hogy a sáskajárás és a pandémia együttes hatására, amely összeadódott a konfliktusok és az éghajlatváltozás következményeivel, a 2020. év a humanitárius szempontból legnehezebb időszaknak bizonyult Kelet-Afrikában a második világháború óta. A Főképviselő 2020. október 29-én számos sajtótermékben megjelent interjújában reflektál tovább a Covid-19 hatásairól a konfliktusban érintett országokban, rámutatva, hogy a világjárvány tovább súlyosbította a helyzetet az egyéként is meggyengült Líbiában és Libanonban [19]. Hosszabb kihagyás után, a Szíria és a régió jövőjével foglalkozó 2021. évi brüsszeli konferenciát megelőzően adott interjúiban tér vissza Borrell a szíriai konfliktus, a pandémia és az EU szankciók kérdéseire. Az említett interjúk 2021. március 30-án jelentek meg az Al-Awsat nemzetközi arab napilapban [20], illetve az Enab Baladi szíriai napilapban [21].

Tematikus megfontolások

A Covid-19 és a béke és biztonság kölcsönhatását érintő EU-s stratégiai kommunikáció elődleges tematikus megfontolása a pandémia és a kiberbiztonság összefüggése. A kérdésnek „EU-27” szinten tulajdonított prioritást tükrözi a Főképviselő EU nevében tett 2020. április 30-i nyilatkozata, ami kifejezetten a koronavírus járványt kiaknázó kártékony kiber tevékenységekre fókuszál [22]. Később, egy 2020. december 17-i blog-bejegyzésében idézi fel Borrell, hogy már előző évben is többszáz kiberbiztonsági incidens érintett európai kritikus infrastruktúrákat, és a Covid-19 csak felerősítette ezt a trendet [23]. A másik vezető tematikus megfontolás a koronavírus EU biztonság- és védelempolitikára gyakorolt hatása, amelynek a világjárvány korai szakaszában, 2020. április 7-én, szentelt egy teljes blog-bejegyzést a Főképviselő [24]. Borrell felidézi az EU tagállamok védelmi minisztereivel előző nap folytatott megbeszélését, ahol egyetértés mutatkozott abban, hogy az EU katonai missziók és műveletek folytatják tevékenységüket. Ennek egyik szempontja az volt, hogy a pandémia a meglévő konfliktusok súlyosbodását vonhatja maga után. Egy hónap elteltével, és egy újabb EU védelmi miniszteri megbeszélést követően, 2020. május 14-én tér vissza Borrell a koronavírus és az EU biztonság- és védelempolitika összefüggéseire [25]. Egyrészt megismétli, hogy az EU missziók és műveletek továbbra is végre fogják hajtani a biztonság erősítését szolgáló mandátumukat és az EU partnereinek támogatását a pandémia időszakában. Másrészt, előre tekintve, megállapítja, hogy a világjárvány a folyamatban lévő konfliktusok és válságok elmélyülését okozhatja, amely közvetlen hatással lehet az EU biztonságára. Végül, a Főképviselő levonja a pandémia első tanulságait az Európai biztonság és védelem szempontjából[8].

Következtetések

Az EU stratégiai kommunikációja gyorsan, jó politikai ütemérzékkel, karolta fel a koronavírus és a béke és biztonság összefüggéseit. Az ENSZ Főtitkár globális tűzszünetre irányuló felszólítását követő néhány napon belül a Főképviselő előbb saját nevében, majd az EU nevében erősítette fel és egészítette ki az ENSZ Főtitkár üzeneteit[9].. Az EU nevében tett nyilatkozat szélesebb fogalomkört fog át, mint ENSZ Főtitkár felhívása, különösen jelentős teret adva a szankciós rezsimek, beleértve a terrorista csoportokra vonatkozó szankciók, alkalmazásának a világjárvány idején. Ugyanakkor, az EU kezdeti üzenetiben a szankciók széleskörű tematizálása erős kontrasztot mutat a Főképviselő későbbiekben folytatott stratégiai kommunikációjával, ahol ritkán és kizárólag a szíriai konfliktus vonatkozásában kerülnek elő a szankciók.

A koronavírus és a béke és biztonság keresztmetszetét érintő uniós kommunikáció egyéb tematikus vezérfonalai – a pandémia és a kiberbiztonság, illetve a pandémia és az EU biztonság- és védelempolitikájának összefüggései – csak bizonyos késéssel kaptak nyilvánosságot az „EU-27”, illetve a Főképviselő tolmácsolásában. Stratégiai kommunikációs szempontból jobban magyarázható ez a fáziskésés az európai biztonság- és védelempolitika – mint speciális és alapvetően csak az EU-t mélyebben ismerő, „bennfentes” közönség számára értelmezhető téma – vonatkozásában. Kevésbé egyértelműek az Unió stratégiai kommunikációs megfontolásai amögött, hogy a világjárvány idején – illetve azzal összefüggésben – felerősödő kiberbiztonsági kihívásokat csak egy hónap elteltével integrálta a Főképviselő, illetve az „EU-27” a koronavírussal kapcsolatos stratégiai kommunikációjukba. Megjegyzendő azonban, hogy a téma ekkor látványos erővel törte át az Unió stratégiai kommunikációs ingerküszöbét, egy „EU-27” szinten jóváhagyott nyilatkozat formájában.

A regionális megfontolásokra áttérve, megfigyelhetjük, hogy ezek nagyobb teret és tartósabb figyelmet kapnak az uniós stratégiai kommunikációs erőfeszítésekben, mint a tematikus aspektusok. Az összes vizsgált kommunikációs tevékenység közül 12 fókuszál regionális összefüggésekre, és csak 5 a tematikus kérdésekre. A pandémia és a regionális konfliktusok vonatkozásában legutóbb 2021. márciusában szólította meg a Főképviselő a nyilvánosságot, míg tematikus megfontolásokról legutóbb 2020. decemberében ejtett szót. A főképviselői kommunikációban leggyakrabban hivatkozott válsághelyzetek Szíria és Afganisztán, emellett Líbia, Jemen és Venezuela is visszatérő elemei a világjárvány és a folyamatban lévő konfliktusok kölcsönhatását érintő megfontolásoknak.

Ami a vizsgált uniós stratégiai kommunikációs tevékenység rendszerességét illeti, a 2020. márciusától július elejéig terjedő időszakban viszonylag rendszeres közlések figyelhetők meg: 13 kommunikációs tevékenységre kerül sor ebben a periódusban. Ezt követően, egy mai napig megfigyelhető visszaesés következik be: a 2020. év maradékában összesen 3 kommunikációs fellépésre kerül sor (2 októberben és 1 decemberben), majd 2021. évben mindezidáig 1 fellépést regisztráltunk.

További kutatómunka tárgyát képezheti, hogy az EU stratégiai kommunikációs tevékenyége a Covid-19 konfliktushelyzetekre gyakorolt hatását illetően milyen módon prognosztizálta vagy követte le az egyes válsághelyzetekben tapasztalható reálfolyamatokat. Erre irányuló kutatás kontextusba helyezheti az egyes világhelyzetekre vonatkozó uniós üzenetek alakulását, például Afganisztán és Jemen vonatkozásában. Felmerülhet továbbá a béke és biztonság területén aktív multilaterális szervezetek koronavírussal összefüggő stratégiai kommunikációs tevékenységének összehasonlító vizsgálata, például az EU, az ENSZ, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet és az Afrikai Unió vonatkozásában.

 

 

[1] M. G. Amadio Viceré & G. Tercovich (2020). The high representative and the Covid-19 crisis: a preliminary assessment, Global Affairs, 6:3, 287-299, DOI:10.1080/23340460.2020.1834426

[2] J. L. Németh, „Stratégiai kommunikáció – szakirodalmi áttekintés” Hadmérnök Fórum, 14. évf. 3. sz. pp. 159–166, 2019.

[3] K. Mustasilta (2020). From Bad to Worse? The impact(s) of Covid-19 on conflict dynamics. European Union Institute for Security Studies, Brief/13, June 2020. Elérhető: https://www.iss.europa.eu/content/bad-worse-impacts-covid-19-conflict-dynamics (Letöltve: 2021. április 20.)

[4] International Crisis Group, “Covid-19 and conflict: Seven trends to watch”, Special Briefing no.4, March 24, 2020. Elérhető: https://www.crisisgroup.org/global/sb4-covid-19-and-conflict-seven-trends-watch (Letöltve: 2021. április 20.)

[5] Sara M.T. Polo. “A Pandemic of Violence? The Impact of COVID-19 on Conflict”. Peace Economics, Peace Science and Public Policy, vol. 26, no. 3, 2020. https://doi.org/10.1515/peps-2020-0050

[6] T. Ide. COVID-19 and armed conflict, World Development, Volume 140, 2021, 105355, ISSN 0305-750X, https://doi.org/10.1016/j.worlddev.2020.105355

[7] United Nations (2020). Transcript of the United Nations Secretary-General’s virtual press encounter on the appeal for global ceasefire. Elérhető: https://www.un.org/sg/en/content/sg/press-encounter/2020-03-23/transcript-of-the-secretary-generals-virtual-press-encounter-the-appeal-for-global-ceasefire (Letöltve: 2021. április 20.)

[8] Az Európai Unió Tanácsa (2020). Josep Borrell főképviselőnek az Európai Unió nevében tett nyilatkozata az ENSZ főtitkárának az azonnali globális tűzszünetre irányuló felszólításáról. letöltve: https://www.consilium.europa.eu/hu/press/press-releases/2020/04/03/declaration-by-the-high-representative-josep-borrell-on-behalf-of-the-eu-on-the-un-secretary-general-s-appeal-for-an-immediate-global-ceasefire/ (Letöltve: 2021. április 20.)

[9] J. Borrell (2020). The Coronavirus pandemic and the new world it is creating. Elérhető: https://eeas.europa.eu/headquarters/headquarters-homepage/76379/coronavirus-pandemic-and-new-world-it-creating_en (Letöltve: 2021. április 22.)

[10] J. Borrell (2020). Four Priorities for a Global Pandemic Strategy. Elérhető: https://eeas.europa.eu/headquarters/headquarters-homepage/76726/four-priorities-global-pandemic-strategy_en (Letöltve: 2021. április 22.)

[11] J. Borrell (2020). “Team Europe” – Global EU Response to Covid-19 supporting partner countries and fragile populations. Elérhető: https://eeas.europa.eu/headquarters/headquarters-homepage/77470/“team-europe”-global-eu-response-covid-19-supporting-partner-countries-and-fragile-populations_en (Letöltve: 2021. április 23.)

[12] J. Borrell (2020). Afghanistan: a war not to forget, a people to support. Elérhető: https://ipolitics.ca/2020/04/29/afghanistan-a-war-not-to-forget-a-people-to-support/ (Letöltve: 2021. április 22.)

[13] C. De Camaret (2020). EU’s Borrell on Covid-19: ‘We must further promote multilateralism’. Elérhető: https://amp.france24.com/en/europe/20200504-talking-europe-eu-s-borrell-on-covid-19-we-must-further-promote-multilateralism (Letöltve: 2021. április 22.)

[14] J. Borrell (2020). The Eastern Partnership is at the heart of EU foreign policy. Elérhető: https://eeas.europa.eu/headquarters/headquarters-homepage/80811/eastern-partnership-heart-eu-foreign-policy_en (Letöltve: 2021. április 23.)

[15] J. Borrell & A.G. Laya (2020). Solidarity with the Venezuelan People (with Arancha González Laya). Elérhető: https://eeas.europa.eu/headquarters/headquarters-homepage/79954/solidarity-venezuelan-people-arancha-gonzález-laya_en (Letöltve: 2021. április 22.)

[16] I. Hamidi (2020). Josep Borrell to Asharq Al-Awsat: Regime, Not Sanctions, Responsible for Syrian People’s Suffering. Elérhető: https://english.aawsat.com/home/article/2361396/josep-borrell-asharq-al-awsat-regime-not-sanctions-responsible-syrian-people’s (Letöltve: 2021. április 22.)

[17] J. Borrell (2020). Navigating a pandemic world: global disorders and Europe’s role. Elérhető: https://eeas.europa.eu/headquarters/headquarters-homepage/82659/navigating-pandemic-world-global-disorders-and-europe’s-role_en (Letöltve: 2021. április 21.)

[18] J. Borrell (2020). Let’s strengthen our ties with Africa. Elérhető: https://eeas.europa.eu/headquarters/headquarters-homepage/86560/lets-strengthen-our-ties-africa_en (Letöltve: 2021. április 23.)

[19] European External Action Service (2020). Several Outlets – Europe Must Learn Quickly to Speak the Language of Power. Elérhető: https://eeas.europa.eu/headquarters/headquarters-homepage/87754/several-outlets-europe-must-learn-quickly-speak-language-power_en (Letöltve: 2021. április 22.)

[20] I. Hamidi (2021). Borrell to Asharq Al-Awsat: Reconstruction of Syria Hinges on Change in Regime’s Behavior. Elérhető: https://english.aawsat.com/home/article/2889681/borrell-asharq-al-awsat-reconstruction-syria-hinges-change-regime’s-behavior (Letöltve: 2021. április 22.)

[21] Enab Baladi (2020). Borrell to Enab Baladi: Presidential elections will not lead to international normalization with Damascus. Elérhető: https://english.enabbaladi.net/archives/2021/03/borrell-to-enab-baladi-presidential-elections-will-not-lead-to-international-normalization-with-damascus/ (Letöltve: 2021. április 22.)

[22] Az Európai Unió Tanácsa (2020). Josep Borrell főképviselőnek az Európai Unió nevében tett nyilatkozata a koronavírus-járványt kihasználó rossz szándékú kibertevékenységekről. Elérhető: https://www.consilium.europa.eu/hu/press/press-releases/2020/04/30/declaration-by-the-high-representative-josep-borrell-on-behalf-of-the-european-union-on-malicious-cyber-activities-exploiting-the-coronavirus-pandemic/ (Letöltve: 2021. április 25.)

[23] J. Borrell (2020). Make cyberspace a safer place. Elérhető: https://eeas.europa.eu/headquarters/headquarters-homepage/90747/make-cyberspace-safer-place_en (Letöltve: 2021. április 24.)

[24] J. Borrell (2020). Europe’s military and civilians working together against the coronavirus. Elérhető: https://eeas.europa.eu/headquarters/headquarters-homepage/77192/europe’s-military-and-civilians-working-together-against-coronavirus_en (Letöltve: 2021. április 23.)

[25] J. Borrell (2020). European defence: fighting COVID-19, preparing for the future. Elérhető: https://eeas.europa.eu/headquarters/headquarters-homepage/79305/european-defence-fighting-covid-19-preparing-future_en (Letöltve: 2021. április 23.)

[1] Josep Borrell előtt Federica Mogehrini (2014-2019) és Catherine Ashton (2009-2014) töltötték be az Unió Külügyi és Biztonságpolitikai Főképviselője pozíciót.

[2] Az EU kül- és biztonságpolitikai döntéshozatalában központi, de a stratégiai kommunikációs tevékenység szempontjából másodlagos, szerep jut az EU Tanácsának, amely leginkább a Külügyek Tanácsa formáció üléseit követően kiadott sajtóközlemények, illetve a Tanács által elfogadott deklarációk (tanácsi következtetések) formájában címez üzeneteket a nemzetközi közvéleménynek. Továbbá, az Európai Tanács és az Európai Tanács Elnöke is rendelkezik hatáskörökkel az EU Közös Kül- és Biztonságpolitikájának területén, és az elnöki tisztségét betöltő Charles Michel elődeinél nagyobb – vagy legalábbis látványosabb – érdeklődést mutat a külpolitika, illetve az ehhez kapcsolódó stratégiai kommunikáció iránt. Mindazonáltal, a kül- és biztonságpolitika területén az Európai Tanács és annak Elnöke által folytatott politikai kommunikáció gyakoriságában és láthatóságában is erősen háttérbe szorul a Főképviselő tevékenységéhez képest.

[3] A közelmúltban a Főképviselő neve alatt megjelent „Európa külpolitikája a Covid-19 idején” címet viselő terjedelmes online könyv a vizsgálat keretében áttekintett főképviselői kommunikációs tevékenységekből emel át, illetve ismétel meg témákat és üzeneteket. Így ezt a könyvet nem vizsgáltam külön. A kiadvány az alábbi linken érhető el: https://eeas.europa.eu/sites/default/files/eeas_2020.6338_european_foreign_policy_in_times_of_covid19_web_new.pdf)

[4] A nyilatkozatot az Unió Külügyi és Biztonságpolitikai Főképviselője adta ki az EU nevében, vagyis a nyilatkozatot formálisan (és egyhangúlag) jóváhagyta az EU 27 tagállama.

[5] Ez a kitétel nem szerepel az ENSZ Főtitkár üzeneti között, ami az EU és az ENSZ terrorellenes politikái közötti különbségre mutathat rá.

[6] Az ENSZ által jegyzékbe vett terrorista csoportok voltaképpen az ENSZ szankciók hatálya alá vont terrorista csoportokat jelentik.

[7] A „Team Europe” kezdeményezés az EU intézmények és az EU tagállamok koordinált külső fellépését célozza a pandémia elleni küzdelemben.

[8] A Főképviselő által megfogalmazott tanulságok a szolidaritás, reagálóképesség, felkészültség és reziliencia, képességek és partnerségek területeit érintik.

[9] Ennek további jelentőséget ad, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa jóval később, 2020. július 1-én elfogadott 2532. sz. határozatában, erősített csak rá az ENSZ Főtitkár felhívására.

A Koronavírus a béke és biztonság összefüggésében – az EU stratégiai kommunikációs tevékenysége a világjárvány idején bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Ramadán 2021-ben

A világ muszlim népessége 2021-ben április 13-a ás május 12-e között ünnepli az iszlám holdnaptár 9. hónapját, a ramadánt. Ebben az évben azonban a Covid-19 világjárvány miatt egészen más élményben van része a hívőknek a vallási ünnep kapcsán, hiszen immáron második éve a tradicionális vallási gyakorlatok alkalmazkodtak a megváltozott életkörülményekhez.

Az ünnep neve az arab „ramida” szóból eredeztethető, amely szárazságot, hőséget jelent. Ez alatt egy hónapa az iszlám hívők számára az egyik legszentebb vallási ünnep, amely alatt a arra emlékeznek, hogy Allah kinyilatkoztatta Mohamed prófétának az akaratát. A hagyomány szerint ugyanis Allah a Koránt, a Híra hegyre elmélkedni és böjtölni visszavonult Mohamednek 610-ben ennek a hónapnak a 27. napján adta. Ebből a történetből következik az iszlamisták ezen hónaphoz kapcsolódik egyik rituális szokása: napkeltétől napnyugtáig böjtölnek és a felfogás szerint a nélkülözések ellenére a béke és a szellemi megtisztulás időszakát élik meg.

Ennek egyik legmeghatározóbb példája az iftar, az egész napos böjtöt megtörő közös esti étkezés. Normál esetben a családok, a barátok és a mecsetek közösségei összegyűlnek, hogy közösen fogyasszák el ezt a vacsorát. Jelenleg azonban a Covid-19 járvány megfékezésére tett kormányzati intézkedések a világ nagyrészán nem teszik lehetővé, hogy az emberek ilyen nagy számban gyűljenek össze.

Kivételt képezhet ez alól Anglia, ahol a sikeres oltási kampánynak köszönhetően a kormányzati enyhítések és a ramadán időpontja várhatóan éppen egybe fog esni. Így ugyan csak legfeljebb hat ember vagy két háztartás, de összegyűlhet a szabadban vagy egy privát kertben. Továbbá a kiterjedt brit muszlim közösség online iftar rendezvényeket hozott létre a közösségi tudat fenntartásának és a hívők vallásgyakorlásának leegyszerűsítésére. Ilyen a Ramadan Tent Project által kínált My Open Iftar program is, amely számos tevékenységet, receptet, útmutatást és dekorációt tartalmaz, lehetővé téve ezzel a ramadán szellemének életben tartását. További változás 2020-hoz képest, hogy az egész Egyesült Királyságban ismét nyitva vannak a mecsetek, amelyek esténként otthont adnak a Taraweeh imáknak. Mindemellett az angliai mecsetek arra kérik az imádkozókat, hogy viseljenek arcot-és szájat eltakaró maszkot, hozzák magukkal az imaszőnyeget és ügyeljenek a szociális távolság betartására. Mi több sok imám csökkenti az imák hosszát, ezzel is minimalizálva a gyülekezetben töltött időt és bátorítja a híveket az oltakozásra mondván: a vakcina az izomba kerül, nem pedig a véráramba, és nem tápláló, ez nem jelenti a böjt megtörését.

Írta: Haiszky Edina Julianna

India új lépése a vallásszabadság irányába?

2021. április 9-én az indiai Legfelsőbb Bíróság elutasított egy, a Bharatiya Janata kormánypárt által előterjesztett, a vallási térítés elleni törvény megalkotásáról szóló petíciót, amellyel megerősítette az indiai állampolgárok vallásszabadsághoz fűződő jogait. A kérelemben a kormánypárt egyik vezetője, Ashwini Kumar Upadhyay szorgalmazta, hogy a „vallással való visszaélés” kontrollálásának céljából egy felügyelő bizottságot hozzanak létre. A kérelem elutasításának okaként a Legfelsőbb Bíróság India alkotmányának 25. cikkét nevezte meg, amely szerint az indiai állampolgároknak joguk van az általuk választott vallás gyakorlására és terjesztésére.

A döntés fogadtatása vegyes volt, hiszen míg az indiai vallási kisebbségek ezzel egyfajta jogi védelmet nyertek, a Bharatiya Janata Párttal szimpatizáló hindu nacionalisták veszítettek a „lehetőségeikből”, eszközeikből. A hindu radikálisok egyébként gyakran felhasználják az olyan, úgynevezett térítésellenes törvényeket, amelyek alapján az indiai állampolgárok csak akkor térhetnek át különböző, Indiában kisebb számú hívővel rendelkező vallásokra, ha azt a hatóságok is engedélyezik.

Írta: Fuksz Emese

 A kínai keresztényüldözés rejtett és nyílt formái

Folytatják a kínai hatóságok a keresztény árvaházak megszüntetését a vallási ügyekre vonatkozó új előírások betartatásának égisze alatt, ezzel szegény és hátrányos helyzetű árvák, illetve fogyatékkal élő gyermekek ezreit veszélyeztetve. Az új szabályozás 2018 februárjában lépett hatályba, s azóta számos katolikusok és protestánsok által működtetett árvaházat zártak be a különböző tartományokban. A hatóságok azzal vádolták a keresztény csoportokat, hogy gyermekeket térítenek jótékonysági szervezetek felhasználásával, mely ellentétes a szabályozás azon záradékával, amely tiltja a 18 év alatti kiskorúak evangélizációját.

Ezentúl a Kínai Polgári Ügyek Minisztériuma szerint Kína indítani fog egy kampányt, melynek célja az illegális társadalmi szervezetek 5 típusára irányuló szigorítás. Ide tartoznak olyan szervezetek is, melyek a vallás nevében tartanak összejöveteleket. A Minisztérium kampánya néhány tartományban, pl. Szecsuánban már meg is kezdődött: a listán számos buddhista és keresztény szervezet szerepel, többek között az erősen üldözött Early Rain Covenant Church is.

A Radio Free Asia új jelentése továbbá súlyos, a kínai keresztényeket érő emberi jogi visszaélésekről számol be. A jelentés szerint a keresztényeket „titkos, mozgatható ’átalakító’ létesítményekben” tartják fogva, hogy megtagadtassák velük hitüket. Az RFA olyan pincékben tartott „agymosási foglalkozásokról” ad hírt, melyeket a gyülekezeti tevékenységekben való részvétel „bűntettéért” róttak ki a keresztényekre. Egy álnéven nyilatkozó keresztény arról számolt be, hogy a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának Egyesült Front Munkaügyi Osztálya 10 hónapig tartotta fogva, miután a kormány rajtaütést hajtott végre a gyülekezetén. Elmondása szerint a létesítményben különböző kormányhivatalokból érkező emberek dolgoztak, akik „rendkívül alattomos” módszereket alkalmaztak. A volt fogvatartottnak 10 hónapos fogsága alatt szörnyű bánásmódot kellett elszenvednie; verést, verbális bántalmazást és mentális kínzást is.

A Kínai Kommunista Párt Hszi Csin-ping elnök alatt csak 2019-ben több, mint 70 protestáns gyülekezetet záratott be, pl. Jiangau tartomány városaiban. A Bitter Winter szerint Kína annak érdekében, hogy a keresztények összegyülekezését megakadályozza, egyes istentiszteleti helyeket lerombol, míg másokat gyárakká és „kulturális centrumokká” alakít át, hogy a kommunista eszmék propagandáját terjessze.

Írta: Nagy Abigél

Keresztény közösség elleni terrortámadás Indonéziában

Húsvét vasárnapján öngyilkos merénylők hajtottak végre terrortámadást az indonéz Makkasar városában, a keresztény Jézus Szíve Székesegyháznál. A támadók motorral akartak a templomba hajtani, ezt az ott lévők megakadályozták, így a robbanás a bejáratnál történt. A támadás során 14 ember sérült meg, köztük egy egyházi tisztviselő is. A terrorcselekményért a Jamaah Ansharut Daulah (JAD), az Iszlám Államhoz tartozó terrorista csoportot tették felelőssé.

Indonézia 275 milliós lakosságának kb. 87%-a muszlim, ezzel az egyik legnépesebb muszlim többségű országok közé tartozik. A mintegy 23 millió főt számláló keresztény közösséget számos atrocitás éri vallási hovatartozásuk miatt.

A legsúlyosabb támadás legutóbb 2018-ban történt. Surabaya városában 28 embert öltek meg öngyilkos merénylők. Hasonlóan a mostani esethez, ez is a JAD-hoz volt köthető. A JAD célpontja rendszerint templomok, mert ezek általában gyengén őrzött területek és nagy esélye van a tömeges áldozatszerzésnek.

Ennek megakadályozására húsvét és a ramadán idején az indonéz keresztény egyház a rendőrség és egyéb, magán biztonsági erők közreműködésével biztosítják a közösség biztonságát. A makassari terrortámadás során is egy magánbiztonsági őr akadályozta meg, hogy a merénylők bejussanak a templomba.

Írta: Ács Nóra

50% alatt a vallásosak aránya az USA-ban

A Gallup & Robinson analitikai és tanácsadó vállalat 1937 óta követi figyelemmel a vallásos és nem vallásos lakosság arányát az USA-ban, az idén mért számokat március végén hozták nyilvánosságra. A százalékban kifejezett arányszám a kutatás történetében először süllyedt 50% alá, egészen pontosan 47 volt. A felmérés során azokat a lakosokat tekintették vallásosnak, akik rendszeresen vesznek részt istentiszteleten.

2000 előtt rendszeresen 70%-hoz konvergált az eredmény, utána folyamatos csökkenés figyelhető meg. Ennek egyik oka a generációs különbségekben keresendő. Az 1946 előtt születettek közül továbbra is 66%, de az ún. „millenial” (1981-1996 között született) nemzedék körében már csupán 36% jár rendszeresen gyülekezetbe. Ahogy az idő halad, az idősebb korosztályokat egyre kevesebben képviselik, így az összetett arány is eltolódik

David Campbell, a Notre Dame egyetem kutatója szerint a visszaesés egyfajta „allergiás reakció” is lehet az elmúlt évek jobboldali valláspolitikájára. Állítja, hogy főként a fiatalabbak a republikánus politikához kötik a vallást. Mivel politikai nézeteik eltérőek, vallási nézeteiket is ehhez igazítják. Szavait alátámasztja, hogy a demokrata beállítottságúak között 25%-al csökkent azok aránya, akik vallásosnak tekinthetőek.

Írta: Patocskai Péter

Mi történik Eritreában?

Az afrikai országban a „nem hagyományosnak” minősített felekezetekből származó keresztények a legkeményebb üldöztetéssekkel néznek szembe mind a kormány, mind az eritreai ortodox egyház (EOC) részéről. Az EOC az egyetlen keresztény egyház, melyet a kormány elismer. A hatalmon lévők az említett egyházat szigorúan monitorizálják. A kormányzati biztonsági erők folyamatosan aktívan figyelik a telefonhívásokat, számtalan rajtaütést tartanak keresztények ellen, lefoglalják a tulajdonaikat.

Sok keresztényt hitük gyakorlása miatt, tárgyalások nélkül tartóztatják le. Őket embertelen körülmények között, börtönökben tartják fogva. Az eritreai keresztények számára az egyetlenegy esélyt az Etiópiával kötött békemegállapodás jelenthette volna, amelynek értelmében kiterjesztettek volna különböző emberi jogokat, viszont a megállapodás nem valósult meg, az erőszak Eritreában ráadásul tovább súlyosbodott. Az eritreai üldöztetésnek a protestánsok és az eritreai ortodox egyháztól eltérő felekezetek keresztényei különösen kiszolgáltatottak, valamint a muszlim hátterű, ám átkeresztelkedett hívők is.

2021 márciusa és áprilisa között több keresztényt is letartóztattak az ország területén. Március utolsó heteiben 12 keresztényt tartóztattak le, miközben ők Asszabban imádkoztak, Dzsibuti határának közelében. Őket a várostól távoleső kikötőben található börtönben tartják fogva embertelen körülmények között. Április során Asmarban, egy imaértekezleten is számos keresztényt tartóztattak le. Ezek a rajtaütések aláírjak azt a tényt, miszerint a kormány nem fog enyhíteni az ország keresztényeivel szembeni kemény, elnyomó politikáján. (2020. szeptembere óta ugyanakkor legalább 160 keresztényt szabadítottak fel az eritreai börtönökből.)

Eritrea még mindig a világ egyik, keresztényüldözés szempontjából legkitettebb országa. Egyes becslések szerint még mindig legalább 165 hívő szenvedhet börtönökben, azonban pontos számadat nem ismert.

Írta: Németh Csenge

Az első muszlim jeruzsálemi nagykövetség

Február elsején kölcsönös elismerési szerződést írt alá Koszovó és Izrael, melynek folyományaképp a nyugat-balkáni állam március 14-én megnyitotta nagykövetségét is első muszlim államként Jeruzsálemben. Az ügyvezető nagykövet Ines Demiri lett, aki szerint egy „történelmi pillanat” volt a külképviselet átadása. Koszovó az Egyesült Államok segítségével írta alá azt a szerződést, még a nemrég leköszönt Hoti-kormány idején, mely alapján elkötelezték magukat amellett, hogy mindenféleképp Jeruzsálemben nyitja meg kapuit nagykövetségük. Mindeddig mindössze az Egyesült Államok és Guatemala döntött úgy, hogy izraeli külképviseletét Tel-Avivból Jeruzsálembe helyezi át. Amióta 2017-ben a Trump-adminisztráció Jeruzsálemet ismerte el Izrael fővárosaként, 2018-ban pedig megnyitotta nagykövetségét, több állam is megígérte, hogy hasonlóképp tesz (pl. Malawi és Honduras is). Több állam az arany középutat választotta ugyanakkor, hazánknak például továbbra is Tel-Avivban van nagykövetsége, ám megnyitásra került egy jeruzsálemi iroda is.

Koszovó valódi kihívása a megállapodás kapcsán az ENSZ nemzetközi döntései mentén fedezhető fel a történetben. 1980-ban az ENSZ Biztonsági Tanácsa 478. számú határozatában elítélte „Kelet-Jeruzsálem megszállását” és megtiltotta, hogy tagállamai elismerjék a várost, mint Izrael Állam fővárosát, valamint, hogy diplomáciai képviseleteket nyissanak ott. Többek közt az Európai Unió is megtiltotta az ENSZ nyomán, hogy tagállamai a korábban említettek mellett döntsenek. Koszovó ennek ellenére – hivatkozván arra, az őt kritizáló államok többsége el sem ismeri függetlenségét – mégis szembe ment a 478. száma határozattal. Az ország több irányból is komoly kritikákat kapott. Pristina döntését elítélte többek közt Törökország, Jordánia és a palesztin hatóságok is. Ennek ellenére a frissen megválasztott Albin Kurti miniszterelnök kormányának külügyminisztere nemrégiben úgy fogalmazott, a nagykövetség megnyitása egy „már eldöntött ügy”.

Írta: Gönczi Róbert

Címlapkép: Öngyilkos merénylet Indonéziában. Makassar, 2021. március 28.
Rendõrök az indonéziai Celebesz (Szulavézi) déli részén található Makassar város Jézus Szent Szíve katolikus templománál elkövetett öngyilkos merénylet helyszínén 2021. március 28-án. A hatóságok szerint két feltételezett merénylő vesztette életét, 14-en megsebesültek. A támadás elkövetőjeként egyelõre senki sem jelentkezett.
(Forrás: MTI/EPA/Daeng Mansur)

A V&B 08 – Vallás és biztonásg hírfigyelő, 2021. árpilis bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A 2021-es év során Afrika több országában kerül vagy került már sor helyi, parlamenti, illetve elnöki választásokra. Jelen cikk a 2021 április 11-ig bezárólag megvalósult választásokat foglalja össze, kitérve a bennük lévő hasonlóságokra, következtetéseket vonva azokból.

Az afrikai kontinens legtöbb országa alig valamivel több, mint fél évszázada került ki a gyarmati státuszból, így elmondható, hogy az önrendelkezési gyakorlat ezen országok esetében még igencsak kiforratlan. Számos esetben feszültséget okoznak az önkényesen, ámde az etnikai-törzsi határokat abszolút figyelmen kívül hagyva meghúzott államhatárok. Általánosságban véve a politikai kultúra és képzettség színvonala alacsony, bár ez a szegmens folyamatosan fejlődik, köszönhetően a fiatal társadalmaknak és az ifjú korosztály politikai állásfoglalási vágyának.

A választásokat azonban megnehezítik az államon belüli ellentétek, a lázadó, illetve terrorszervezetek jelenléte, illetve gyakori eset, hogy az aktuális kormányerők igen nehezen engedik át a hatalmat. Ehhez kapcsolódóan gyakran megjelennek különféle nemzetközi szervezetek, főként az Afrikai Unió, az Egyesült Nemzetek Szervezete és az Európai Unió, akik a választások tisztaságát figyelik meg az adott országban. Habár ez a gyakorlat megkérdőjelezi a valódi függetlenséget, illetve a szuverenitás tiszteletben tartását, az eddigi tapasztalatok alapján kétségkívül hasznos a megfigyelő missziók jelenléte.

Benin és a választási reform

Beninben 2021 április 11-én zajlott le az elnökválasztás, mely során az állampolgárok a következő öt évet illetően hoztak döntést. A legesélyesebb jelölt egyértelműen Patrice Talon volt, aki 2016 óta van hatalmon a kicsiny Nyugat-afrikai országban. 2016-os megválasztásakor kinyilatkoztatta, hogy később nem kíván elindulni a választásokon, ám utóbb azt közölte, be szeretné fejezni az általa elkezdett munkát. Egy 2019-ben bevezetett választási reformnak köszönhetően, amely erősen megnehezítette a választásokon való elindulást, Talonnak mindössze két kihívója akadt, Corentin Kohoue és Alassane Soumanou. Ez a 2016-os adathoz (akkor 33 induló volt) mérve meglehetősen kevés, és nehezen összeegyeztethető a demokratikus választás fogalmával. Bár Benint alapvetően többpárti demokráciaként tartják számon, jelenleg jó úton van egy autoriter rezsim kialakítása felé. Az amerikai Freedom House nemrégiben az állam politikai besorolását „free”  (vagyis szabad) státuszról „partly free” (vagyis részben szabadra) változtatta. Ezzel kapcsolatban azonban fontos kiemelni, hogy bár a jelenlegi államszervezet erősen korrupt, a korábban üzletemberként tevékenykedő Talon elnöksége alatt sokat tett az infrastruktúra fejlődéséért és a gazdasági növekedésért.

A választásokat megelőző csütörtökön zavargások törtek ki, a tüntetők lezártak egy főútvonalat, a rendőrökkel való összecsapás során ketten életüket vesztették. A választási reformmal összefüggésben több ellenzéki vezető arra kérte a követőit, hogy bojkottálják a szavazást.

A végső eredmények értelmében Talont 86%-kal újraválasztották. Habár három nemzetközi megfigyelő misszió jelezte, hogy igen alacsony volt a részvételi arány (a választásra jogosultak 50.17%-a jelent meg), összességében békésen zajlott a szavazás, komoly problémákat nem azonosítottak.

Dzsibuti és az egyfős választás

Dzsibuti kis alapterületű, Kelet-afrikai ország, ahol 2021 februárjában elnökválasztásokra került sor. Az állammal kapcsolatban megjegyzendő, hogy az eddigi adatok alapján kifejezetten jól kezelte a koronavírus-járványt, gyors gazdasági felépülést mutatott, és a kontinens többi országával ellentétben elkerülte a recesszió is.

Az idei választások során valójában kevéssé beszélhetünk demokratikus értelemben vett választásról: Számos ellenzéki vezető el sem indult, mert nem látta értelmét a szinte nyilvánvalóan előrejelezhető végeredmény miatt. Ennek ellenére a kormányoldali kampány aktívan zajlott, a 73 éves Ismail Omar Guelleh elnök pedig ötödjére indult el a választásokon. Mivel a hatályos alkotmány értelmében 75 év a felső korhatár a választások idején az elnökjelölt számára, ez lehetett az utolsó reális esélye, hogy további öt évig hatalmon maradhasson. A kampány során elsősorban a fiatalokat célozták, mivel az ország 75%-a 35 év alatti, így bennük komoly támogatóerő összpontosul.

A választásokat megelőzően érkeztek ugyan fenyegetések a gyerekkatonákat is alkalmazó as-Sabáb terrorszervezettől, ám a szavazás végül viszonylagos békében zajlott le. Guelleh-et ötödjére is megválasztották, a szavazatok 98%-át szerezte meg. Legfőbb riválisa, az üzletember Zakaria Farah alig ötezer szavazatot kapott, míg az elnök több, mint 165 ezret.

Az inkumbens elnök már 22 éve van hatalmon, a jelenlegi eredmények értelmében pedig további öt évre meghosszabbodott a mandátuma. Ezzel a szabad Dzsibuti történelmében továbbra is ő a második elnök. Az eredmények nyilvánosságra hozatala után Guelleh a következőt osztotta meg a közösségi médiában: „Thank you for your trust, thank you for Djibouti! Together, let’s continue!”, azaz „köszönöm a bizalmatokat, köszönöm neked Dzsibuti! Folytassuk együtt {amit elkezdtünk}!”

Az Afrikai Unió megfigyelői szerint minden rendben zajlott, bár ellenzéki képviselők nem jelentek meg a választási helyszíneken. Ezzel részben tiltakozásukat fejezték ki, részben a fent említett okokból döntöttek a távolmaradás mellett.

Közép-afrikai Köztársaság és a választási erőszak

A mintegy 4,75 milliós lakosú Közép-afrikai Köztársaságban a tavalyi és idei évben háromfordulós parlamenti választások zajlottak, azonban a decemberi első fordulót lázadó csoportok szabotálták. A jelenlegi elnök, Faustin-Archange Touadéra a korábbi elnököt, Francois Bozize-t gyanúsította a zavargások szításával. A gyanú talán nem alaptalan, ugyanis Bozize szintén indulni szándékozott a választásokon, ám kérvényét elutasították, arra hivatkozva, hogy nem felel meg a „jó moralitás” kitételnek, amely elengedhetetlenül szükséges az elnökjelöltté váláshoz. A felkelés több várost, köztük a fővárost is érintette, az ENSZ számításai szerint mintegy 30 000 kényszerült elhagyni az otthonát és vált menekültté.

Ennek ellenére számos helyen sikerült megtartani a választásokat, amelyek Touadéra-t hozták ki győztesként. Az ellenzék tiltakozik az eredmény ellen, az alacsony részvételi arányra hivatkozva érvénytelennek nyilvánították a győzelmet, ugyanis a decemberi választásokon csak az arra jogosultak mintegy egyharmada jelent meg.

A korábbi tapasztalatok alapján márciusban fokozott erőkkel vigyáztak a választók biztonságára, ebben mind a kormányerők, mind az országban állomásozó ENSZ békefenntartó csapatok részt vettek. Az újonnan odaküldött háromezer békefenntartóval együtt már összesen 14 400 katona tartózkodik az Közép-afrikai Köztársaság területén. A 140 parlamenti helyből 22 az első fordulóban került megválasztásra, 49 a másodikban, a maradék 69 pedig a jelen álláspont szerint májusban, a harmadik fordulóban kerül kiosztásra.

Az Afrikai Unió megfigyelő missziójának jelentése alapján a szervezet összességében elégedett volt a választások lebonyolításával, több helyen sikeres volt a kormányerők és a fegyveres csoportok közötti közvetítés, azonban biztonsági okokból adódóan az ország számos területére nem tudtak ellátogatni. A missziót Modibo Sidibe, korábbi mali elnök vezette.

A választások között eltelt idő azonban korántsem zajlott békésen. Az ENSZ nyilatkozata alapján december óta számos emberi jogi sérelem történt az országban, többek között civilek elrablása, a felvonuló tömegbe éles lőfegyverrel történő lövések leadása, illetve választási épületek felégetése. A nemzetközi biztonság érdekében a kormányzatnak a jelenleginél sokkal nagyobb erőkkel kellene fellépnie az erőszak ellen, illetve a büntetések kiszabását is fokozottabb ellenőrzés alá kellene vonnia.

Niger és a demokratikus hatalomátadás

A Nyugat-afrikai Niger az idén már lezárult afrikai választások „mintadiákjának” tekinthető. A kétfordulós elnökválasztásban két komoly esélyekkel bíró jelölt állt szemben egymással, a kormányoldal jelöltje, Mohamed Bazoum, és a korábbi elnök, Mahamane Ousmane. Az idén áprilisig regnáló Mahamdou Issoufou két ötéves ciklust töltött hivatalban.

Bazoum a szavazatok 55.75%-át szerezte meg, ezzel április 2-től ő lett az új elnök. Kinevezését követően számos kihívással kell szembenéznie: a Száhel-övezeti konfliktus hatásai továbbra is komoly nyomást gyakorolnak Nigerre, illetve az egyre erősödő ISWAP tevékenysége is befolyással bír a térségben. Niger a Föld egyik legszegényebb országa, a szomszédos Mali és Nigéria területén folyó harcok pedig gyakran hatnak rá közvetlenül is.

Niger Legfelsőbb Bírósága legitimizálta Bazoum győzelmét, így hivatalosan kijelenthető, hogy ez lesz az első alkalom Niger történelmében, amikor demokratikus úton cserélődött a vezető. Mivel a választásra jogosultak 63%-a élt a lehetőségeivel, érvényesnek tekinthető Bazoum közel 56%-os eredménye, bár megjegyzendő, hogy 73 választási pont eredményeit egyszerűen semmisnek tekinti a Bíróság.

Noha a választás összességében békés körülmények között történt, az előzetes eredmények közzétételét követően volt némi belső feszültség az államban, amikor ellenzéki támogatók utcára vonultak. A rendőrségnek könnygázt kellett alkalmaznia a tömegoszlatáshoz, ketten életüket vesztették, négyszáznál is több embert pedig őrizetbe vettek.

Szenegál és az elhalasztott szavazás

Szenegál a korábbi években politikai szempontból az egyik legstabilabb államnak számított a Nyugat-afrikai régióban, jelenleg azonban ez nem mondható el róla. Macky Sall, a napjainkban hatalmon lévő elnök ciklusa alatt az amerikai Freedom House az állam státuszát „free”, azaz szabad besorolásról „partly free”, vagyis részben szabad kategóriára minősítette vissza.

Az elnökválasztásnak már 2019-ben meg kellett volna történnie, ám előbb 2020-ra, majd 2021 márciusára halasztották a megrendezését. Jelenleg nem ismert a következőnek betervezett dátum.

Szomália, a harminc éve anarchikus körülményekben fuldokló állam

A politikailag igencsak instabil, belső konfliktusoktól szenvedő országban eredetileg 2020 novemberében tartottak volna választásokat, ám ezeket inkább 2021 februárjára halasztották. A szavazás azonban idén sem tudott teljeskörűen megtörténni, mert Puntland és Jubaland tartományok vezetői meggátolták annak megvalósulását. Ez a jelenség már a korábbi, 2016-os választáson is észlelhető volt, és súlyos károkat okoz a demokratikus működésben, ugyanis a harminc éve anarchiába süllyedt államnak igen nagy szüksége lenne a stabilitásra, mind a társadalmi, mind a politikai szegmens tekintetében.

A jelenlegi döntés értelmében az elnök, Mohamed Abdullahi Farmaajo mandátuma meghosszabbításra került, így további két évig maradhat tisztségben, annak ellenére, hogy eredeti, négy évre szóló megbízatása februárban lejárt. Ez a döntés elsöprő méretű támogatottságot élvezett: 152 képviselőből 149 igennel szavazott. Ezalatt a két év alatt azonban a választásokat meg kell tartani, az államban évtizedek óta ez lesz az első közvetlen választás, amely megvalósulása esetén komoly előrelépést fog jelenti a demokratizálódási folyamat során.

Az államon belüli összetűzések, érdekütközések lehetőséget adnak az as-Sabáb számára a megerősödésre. Ha a szomáli vezetők figyelmen kívül hagyják ezeket a hatásokat, annak már rövid távon is komoly biztonságpolitikai következményei lehetnek.

Uganda – az inkumbens elnök és a popsztárból lett politikus szembenállása

Yoweri Museveni, aki a 35 éve tartó elnökségével az egyik legrégebb óta hatalmon lévő személy a világon, 2021-ben hatodik alkalommal kívánta elnyerni az elnöki tisztséget. Museveni 2017-ben megszüntette a korábbi alkotmányos kikötést, mely tiltotta, hogy 75 év feletti személy töltse be az elnöki posztot, így lehetővé téve saját maga számára az újbóli elindulást.

Museveni számára a 2021-es választásokon tíz vetélytárs is akadt, akik közül kiemelkedett a korábban popsztárként elhíresült Bobi Wine. Wine, aki kihasználta a fiatal korából fakadó előnyöket, képes volt úgy megszólítani a fiatalokat, ahogy az idősödő elnöknek nem sikerült. Ez kulcsfontosságú volt a kampánya során, hiszen Ugandában van a világon a második legalacsonyabb medián átlagéletkor, ami 15.7 évet jelent. A fiatalság nagy erőt képvisel az államban, jobb állami szolgáltatásokat, megfizethető egészségügyi ellátást és mindenekelőtt munkát követelnek.

A választásokat megelőző hetekben meglehetősen erőszakos kampányidőszak zajlott, több ellenzéki vezetőt is őrizetbe vettek, Wine személyi testőreit pedig eltávolították saját használatú ingatlanja elől. Mivel Wine-on kívül más ellenzéki szereplőkkel is történtek atrocitások, a volt zenész januárban a Nemzetközi Büntetőbírósághoz fordult azzal az indítvánnyal, melynek értelmében Museveni erőszakhullámot engedélyezett politikai szereplők és emberjogi jogászok ellen, illetve őt magát meg akarta gyilkoltatni, továbbá az állami rádióban nem biztosították számára a szabad beszéd jogát.

Az elnök ezzel szemben azt az álláspontot tartotta, hogy az ellenzékiek valójában külföldi ügynökök. A választások napján a kormányzat lekapcsoltatta az internetet, illetve megakadályozta a közösségi média platformjainak elérését. Ebből adódóan ellehetetlenült az online szavazás is, ami főként a fiatalokat fosztja meg jogaik gyakorlásának lehetőségétől.

A végső eredmények alapján Museveni a szavazatok 62%-át, míg Wine a 30%-át szerezte meg. Wine először nem fogadta el az eredményeket, jogi úton kért felülvizsgálatot, majd kérelmét visszavonta. Indoklásképpen azt nyilatkozta, hogy a bíróság Museveni kezében van, így nincs értelme a jogi procedúrát lefolytatni. A szavazás idején a szokottnál kevesebb nemzetközi megfigyelő volt jelen, az Európai Uniótól például egy sem, az USA megfigyelőinek pedig nem engedélyezték a jelenlétet. Végül csak az Afrikai Unió képviselői felügyelhették a választások tisztességes lebonyolítását.

Márciusban Wine kormányellenes fellépésre szólította fel az ugandaiakat, békés, fegyvermentes felvonulásra hívva őket, a rendőrség azonban ezt jogellenesnek titulálta és elutasította.

Az idei, Afrikában zajló választások közötti hasonlóságok

A fentiekből kitűnik, hogy az afrikai kontinensen sok helyen még gyerekcipőben jár a valódi demokrácia és a választások békés úton történő lezajlása. Számos esetben beszélhetünk – akár a választás napját megelőzően, akár az eredmények kihirdetését követően – zavargásokról, tüntetésekről, amelyek súlyosan veszélyeztetik az adott állam belső biztonságát.

A bevezetőben említett, alacsony színvonalú politikai kultúra részben összefüggésben áll azzal a könnyen felfedezhető ténnyel, hogy számos államban inkumbens vezetőkről beszélhetünk, akik akár több évtizede hatalmon vannak, illetőleg idén is elnyerték a lehetőséget mandátumuk megújítására. Ez nem kedvez a politikai nevelés számára, hiszen gyakorlatilag nem beszélhetünk többpárti demokráciáról, szabad választásokról, értelmezhető számú döntési lehetőségről.

Az amerikai Freedom House több esetben visszanyilvánított államokat a politikai szabadság alapján „free” kategóriából „partly free” kategóriába, amely egyfajta megtorpanást, visszazuhanást jelöl a korábban kedvezően alakuló politikai stabilitás terén. Összevetve ezt a koronavírus-járvány okozta gazdasági visszaeséssel, úgy vélem, a közeljövőben mindenképpen érdemes lesz a szokásosnál több figyelmet fordítani az Afrikában zajló politikai és társadalmi eseményekre, mivel egy együttesen zajló gazdasági és politikai instabillá válási folyamat további problémákat vonhat magával, például a migráció ismételten fokozott mértékű megindulását.

A legtöbb államban ugyanakkor kedvező, hogy a nemzetközi, független megfigyelő missziók többnyire nem azonosítottak problémákat, de nem elfelejtendő, hogy például a Közép-afrikai Köztársaság esetében eljutni sem sikerült minden meglátogatandó pontjára az országnak. Máshol, így Ugandában például a megfigyelést nem engedélyezték a hatóságok, így ott sem beszélhetünk fejlődésről ilyen téren. Összességében azonban látható egyfajta pozitív elmozdulás a nyitottság, transzparencia irányába.

Konklúzió

A cikkben bemutatott hét állam közül négyben továbbra is az idei évig hatalmon lévő elnök tarthatta meg tisztségét, két esetben pedig nem sikerült megtartani a választásokat, így összesen egy olyan országról beszélhetünk, ahol 2021-ben megtörtént a hatalom demokratikus átvétele. Ez a fejlett országokhoz viszonyítva igen alacsony arányszám, hiszen az adatok értelmében tulajdonképpen fennmaradt az évtizedek óta fennálló status quo. Mindazonáltal ez nem tekinthető sem egyértelműen előnyös, sem minden kétséget kizáróan hátrányos helyzetnek. Pozitívumként fogható fel, hogy az évtizedek óta regnáló elnökök képesek lehetnek pusztán a személyükkel is egyfajta stabilitást sugallni az állampolgárok felé, elindítva ezzel egy tényleges társadalmi stabilizálódást, amelyre kétségkívül szüksége van minden említett és bemutatott államnak. Negatívumként azonban szükséges megjegyezni, hogy ez a fajta bebetonozódása a hatalomnak természetszerűleg visszaveti a politikai kultúra és a politikai rendszer, az államszervezet fejlődését, mivel a benne lévők nem érdekeltek ebben.

Címlapkép: Kampala, 2021. január 15.
Bobi Wine egykori ugandai popcsillag, a legnépszerűbb ellenzéki elnökjelölt nyilatkozik a Kampala környékén lévő házánál 2021. január 15-én, az ugandai parlamenti és elnökválasztás másnapján. A hivatalos előzetes eredmények szerint Yoweri Museveni hivatalban lévõ államfő gyõzött, de Bobi Wine szerint erőszak és csalások jellemezték a választásokat, és ő nyert.
(Forrás: MTI/EPA)

A A 2021-es év és az afrikai választások bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

2021. június 18-án Iránban ismét elnökválasztást tartanak. A 2005-2013 között két cikluson át az elnöki posztot betöltő Mahmud Ahmadinezsád újabb indulást fontolgat. Már indulásának szándéka is számos vitát gerjesztett az országban. Bizonyos közvéleménykutatások szerint óriási népszerűségnek örvend, különösen a kevésbé képzett és kevésbé tehetős irániak körében, ami elsősorban kormányzása éveinek nosztalgiájával függ össze, amikor az olajárak magasak, a kormányzati elosztások igen széles körűek voltak. Miközben a Haszan Rouháni elnöksége alatt történt nagy korrupciós esetek miatt Ahmadinezsádra, mint szent emberre tekintenek vissza egyes irániak, vannak, akik őt okolják Irán nemzetközi elszigeteltségének fokozásáért.[1] Megfigyelők szerint azonban az ország legfelsőbb vallási vezetője, Ali Khamenei soha nem engedné meg, hogy Ahmadinezsád ismét elinduljon.

A vallási tekintélyek nyilvánvalóan nem bíznak benne, a kritikusok pedig egy neveletlen gyermekhez hasonlítják, akit nem lehet megszelídíteni. Függetlenül attól, hogy ő végül ismét részt vesz-e a választásokon, sokan azt gondolják, hogy továbbra is befolyásolni fogja a politikát. Saeid Golkar, amerikai Irán-elemző így fogalmazott róla: “Ha a legfőbb vezető meghal vagy a rendszer összeomlik, ott akar lenni, hogy kitöltse a vákuumot.“[2] Sokan úgy vélik, hogy a következő elnök, bárki is legyen az – olyan keményvonalas lesz, mint ő. Jelenleg a járvány ugyan korlátozza Ahmadinezsád politikai tevékenységét, ennek ellenére a szociális médiára támaszkodó populista tevékenysége aktív, sőt, olyan képek is megjelentek róla a médiában, melyeken rajongóinak autogramot oszt.[3]

Az 1979-es iszlám forradalom alapjaiban változtatta meg Irán társadalmát. Az elit és az értelmiség meghatározó része elhagyta az országot, nem sokkal ezután pedig Irakkal folytatott háború (1980-1988) rendkívüli emberveszteségeket okozott, melynek emléke ma is mélyen él az iráni társadalomban. A Khomeini ajatollah által kidolgozott iszlám kormányzás modellje (velájat-e faqíh) egyfajta síita modernizációs kísérletként társadalmi igazságosságot ígért, miközben a népességrobbanás és növekvő urbanizáció tovább alakította a társadalmat.  A lakosság és a vezetés közötti egyre nagyobbra nyíló szakadékot a nagyarányú munkanélküliség is mélyítette. Ez tette lehetővé Mahmud Ahmadinezsád győzelmét 2005-ben, aki társadalmi igazságosságot hirdetett, egyszerű életmódjával és korrupciómentes politikájával pedig hitelessé és népszerűvé vált a tömegek szemében.

Ahmadinezsád fiatal éveiben az iráni Forradalmi Gárda (a rendszer és a forradalom biztonságáért felelős fegyveres erő) egyik különleges egységének, a Baszídzs Milíciának, azaz az Elnyomottak Mobilizációs Erői egységének volt a tagja.[4] Nagyobb ismertségre Teherán polgármestereként (2003-2005) tett szert, a nép egyszerű, konzervatív fiaként, aki átlagemberként öltözködött, kockás inget viselt, egyszerű dzsekijével pedig divatot teremtett. Beszédében az egyszerű emberek szlengjét használta, ami élesen elválasztotta őt a vallási vezető réteg kifinomult, emelkedett szóhasználatától, stílusától. Olyan akciói, mint pl. hogy segített az utcaseprőknek a szemetet eltakarítani, még népszerűbbé tették az egyszerűbb társadalmi csoportokban. 2005-ös megválasztásának hátterében az iráni új politikai osztály katonai-biztonsági rétegének felemelkedése állt, mely fokozatosan szembekerült az 1997-2003 között az elnöki hatalmat gyakorló reformer elnökkel, Mohamed Khátamival. A réteg keményvonalasainak képviselőjeként Ahmadinezsád vitatta Khomeini ajatollah örökségének pragmatista és reformista definícióit és közvetlenül Khomeini forradalmi örökségéhez tért vissza. Populista szlogenjeire hivatkozva 2005-ös győzelmét gyakran úgy jellemzik, hogy „a választást a mártírok vérével nyerte”. Ahmadinezsád és katonai-mobilizációs csapata a populizmust és a társadalmi igazságosságot mutatta be Khomeini örökségének, mint az iszlám forradalom alapvető eleme. Magukat pedig „elvorientáltnak” hirdették, azaz a nép olyan gyermekeinek, akik hűek maradnak a forradalom eredeti elveihez. A disztribúciós igazságszolgáltatás, „az olajpénznek az emberek asztalához vétele” és a gazdasági korrupció elleni küzdelem tehát Ahmadinezsád legfőbb jelszava volt, és hatékonyan mozgósította a korábbi reformista vezetés által elhanyagolt városi és vidéki szegényeket. Ezért nem csak a konzervatívok, hanem a Legfőbb Vezető is támogatta őt a 2005-ös elnökválasztáson.[5]

Ahmadinezsád Irán első és egyetlen laikus elnöke volt,[6] aki kezet csókolt a Legfőbb Vezetőnek, amit elődjei, és Khomeini tanítványai, soha nem tettek meg. Az osztályalárendeltségnek ez a szimbolikus gesztusa rányomta bélyegét Ahmadinedzsád viselkedésére, és ezt mintegy ellensúlyozandó, határozott és erős elnökként kívánt megjelenni, az  új politikai osztály keményvonalas csoportjától körülvéve. Ahmadinedzsád elnökként felélesztette politikájában a forradalmi populizmust, mely a síita iszlámon belül is konzervatívnak számító vallási meggyőződéssel párosult. Meszbáh-Jazdi ajatollah tanítását követve a küszöbön állónak hitte a rejtőzködő imám visszatérését, és arra törekedett, hogy jogalapot szerezzen az imám közvetlen áldására.

Ahmadinezsád külföldön hirtelen és meglehetősen kétes hírnévre tett szert: újonc lévén a külpolitikában, nemzetközi megszólalásai, külpolitikai kijelentései, különösen az első időszakban, komoly feltűnést keltettek forradalmi hangvételük miatt. Rendszeres kirohanásokat intézett az Egyesült Államok, Izrael és az arab országok ellen.[7] Bár az iráni nukleáris program körüli vita és az ENSZ BT szankciói végigkísérték elnöki ciklusait, és ő jelentette be 2006 áprilisában, hogy Irán immáron rendelkezik az urándúsítás képességével,[8] a nukleáris program már az ő elnökségét megelőzően elkezdődött, és utána is folytatódott, míg a megállapodás – mára megkérdőjeleződött dicsősége – már a következő elnök, Haszan Rouháni és külügyminisztere, Dzsavád Zaríf nevéhez fűződik.

Bár Ahmadinezsád második elnökké választásának körülményeit ma is sokan vitatják – emlékezetes, hogy országos tüntetéshullám követte, melynek leverése ellenségei populista rendbontónak nevezték[9] -, Khamenei ajatollah kiállt mellette, de az elnökség végére nyilvánvalóvá vált, hogy Ahmadinezsádnak nemcsak azért kell elhagynia az elnöki posztot, mert az alkotmány értelmében folyamatosan két időszakot tölthet ugyanaz a személy.

A következő, 2017-es elnökválasztás előtt, Ahmadinezsád ismét bejelentette, hogy indulna, de jelölését az Őrök Tanácsa, a jelölteket  ellenőrző (szűrő) testület elutasította.[10] Emellett a Legfőbb Vezető sem támogatta arra hivatkozva, hogy indulása „nem áll Irán érdekében”.[11]  A 2021-es elnökválasztásra készülve az iráni társadalmat legjobban izgató kérdése, hogy vajon ez alkalommal vajon elindulhat-e Ahmadinezsád – azaz nem kap-e ismét ellentétes értelmű tanácsot a Legfőbb Vezetőtől vagy az Őrök Tanácsa nem nyilvánítja-e alkalmatlannak az indulásra -, illetve ha mégis elindulhat, vajon milyen eredményt tud majd elérni. A Donald Trump által elrendelt szankciók és hatásainak terhe alatt, valamint az Iránt sújtó koronavírusjárvány árnyékában esetleges támogatottságának mértéke megjósolhatatlan.

Források:
– Arjomand; Said Amir; After Khomeini; Oxford; 2009
– Al-arabiya.net; Former Iranian president Ahmadinejad will run in next elections if approved: Report; Published: 06 June ,2020.01.17
URL: https://english.alarabiya.net/News/middle-east/2020/06/06/Former-Iranian-president-Ahmadinejad-will-run-in-next-elections-Media-reports
– Economist.com; Does Mahmoud Ahmadinejad want to be president of Iran again?; 2021.02.28. URL: https://www.economist.com/middle-east-and-africa/2021/02/20/does-mahmoud-ahmadinejad-want-to-be-president-of-iran-again
– Fox News; Amy Kellogg, Could former Iranian President Mahmoud Ahmadinejad be back?; 2021.01.28 URL: https://www.foxnews.com/world/could-ahmadinejad-be-back
– Gheissari, Ali, Contemporary Iran, New York 2009.
– N. Rózsa, Erzsébet; Hagyomány és Modernitás; A Nemzeti Közszolgálati Egyetem saját kiadása, Budapest, 2020
– Radio Farda; Behrouz Turani, Ahmadinejad Is Ready For A Political Comeback In Iran- Are You Ready?; 2020.06.07.
URL: https://en.radiofarda.com/a/ahmadinejad-is-ready-for-a-political-comeback-in-iran/30657600.html
– Donya-e-eqtesad.com/ احمدی‌نژاد شورای نگهبان را دور می زند؟/ نامزدهای مدنظر احمدی نژاد در انتخابات ۱۴۰۰
– www.khabaronline.ir/news/ محمود احمدی‌نژاد قطعا در انتخابات ۱۴۰۰ ثبت‌نام می‌کند

[1] Fox News; Amy Kellogg, Could former Iranian President Mahmoud Ahmadinejad be back?; 2021.01.28

[2] Economist.com; Does Mahmoud Ahmadinejad want to be president of Iran again?; 2021.02.28.

[3] Radio Farda; Behrouz Turani, Ahmadinejad Is Ready For A Political Comeback In Iran- Are You Ready?; 2020.06.07.

[4] Economist.com; Does Mahmoud Ahmadinejad want to be president of Iran again?; 2021.02.28.

[5] Economist.com; Does Mahmoud Ahmadinejad want to be president of Iran again?; 2021.02.28.

[6] Al-arabiya.net; Former Iranian president Ahmadinejad will run in next elections if approved: Report; Published: 06 June ,2020.01.17

[7] Economist.com; Does Mahmoud Ahmadinejad want to be president of Iran again?; 2021.02.28.

[8] N. Rózsa, Hagyomány és Modernitás, 101

[9] Economist.com; Does Mahmoud Ahmadinejad want to be president of Iran again?; 2021.02.28.

[10] Al-arabiya.net; Former Iranian president Ahmadinejad will run in next elections if approved: Report; Published: 06 June ,2020.01.17

[11] Economist.com; Does Mahmoud Ahmadinejad want to be president of Iran again?; 2021.02.28.

Írta: Bosnyák Henrietta

Címlapkép: Teherán, 2021. március 11.
A legfőbb iráni vezető hivatala által közreadott képen Irán legfelsőbb vallási és politikai vezetője, Ali Hamenei ajatollah élő adásban mond beszédet Teheránban 2021. március 11-én. Az ajatollah képmutatással vádolta az Egyesült Államokat rijádi kapcsolataik vonatkozásában. Hameini szerint az amerikaiak szüntelen az emberi jogokról beszélnek, de mégis egy bűnözõt támogatnak. Ezzel az amerikai hírszerzés jelentésére utalt, amely szerint Mohamed bin Szalmán szaúdi trónörökös rendelte el 2018-ban Dzsamál Hasogdzsi kormánykritikus szaúdi újságíró meggyilkolását.
(Forrás: MTI/EPA)

A Mahmud Ahmadinezsád, Irán ellentmondásos politikai szereplője – Újra a politika színterén? bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A húsvét előtti héten kifejezetten feszültté vált a légkör Ukrajna keleti részén, az oroszbarát szakadárok által ellenőrzött Donbasz-régióban. Oroszország jelentős mennyiségű katonát és haditechnikai eszközt vezényelt a térségbe, amellyel ismét a világ vezetőinek látómezejébe került a 2014 óta tartó konfliktus.

Angela Merkel és Emmanuel Macron mellett Antony Blinken, az USA külügyminisztere is aggodalmát fejezte ki a mozgósítás miatt. Joe Biden elnök telefonon biztosította Volodimir Zelenszkij ukrán elnököt az USA támogatásáról, amennyiben eszkalálódna a szembenállás.

A kérdésben felszólaló orosz és ukrán felek kölcsönösen, de egymástól függetlenül kiemelték, hogy féltik a tavaly július óta az ukrán kormányzati erők és a szakadárok között fennálló tűszünetet, mindkét fél a másik provokatív fellépése miatt aggódik. Dimitrij Peszkov, a Kreml szóvivője és az ukrán elnök is a polgárháború kiújulásától tart, nem egy orosz-ukrán háborútól. Moszkva hangsúlyozta, hogy szeretné elkerülni a szakadárok és a kormányerők újabb összecsapásait. Álláspontjuk szerint erőik nem vettek és nem is kívánnak részt venni a donbaszi összecsapásokban, az egyezmények betartását sem képesek kikényszeríteni, összességében nem jelentenek fenyegetést senki számára. Dimytro Kuleba, ukrán külügyminiszter nyomatékosította, hogy Ukrajnának nem érdeke a krízis további mélyítése, a legkevésbé sincs szüksége az országnak egy háborúra. Kuleba ugyanakkor tájékoztatást adott arról, hogy nem csak Donbasz környékén, de az északi határok mellett és a Krím-félszigeten is megfigyelhető, hogy emelkedik az orosz katonai jelenlét szintje. Szergej Lavrov, orosz külügyminiszter április 1-én arról beszélt, hogy a donbaszi válság eszkalációja végeredményben Ukrajna végét jelentené.

A tűzszünetet egyébként számos alkalommal szegték már meg, csak idén 16 ukrán katona vesztette életét és további 69 szenvedett sérülést, a szakadárok nem közöltek adatokat veszteségeikről. A legkirívóbb eset március 26-án történt, amikor négy ukrán egyenruhás halt meg. A kormányzat véleménye szerint tüzérségi támadás, míg a másik oldal tolmácsolásában taposóakna robbanásának következtében történt az ominózus eset. Érdekes adalék, hogy a kormányerők szerint olyan ágyúkból adtak le rájuk lövéseket, amelyeket a tűzszüneti egyezmények szerint nem birtokolhatnak a felek.

Zelenszkij szerint tipikus, az orosz hadművészetre jellemző mozdulat, hogy határ menti hadgyakorlatokkal feszélyezett helyzetet teremtenek, amellyel akár hibás lépésre is tudják kényszeríteni a másik felet. A NATO álláspontja hasonló a kérdésben, a szövetség provokációként kezeli Oroszország mozgósítását. A Kreml felhívta a NATO figyelmét, hogy amennyiben növelné ukrajnai jelenlétét, válaszlépésekre számíthat. Utóbbi jól mutatja, hogy ebben a szituációban egy ellenmozgósítás csak elmérgesítené a konfliktust. A NATO ennek ellenére növelte az Európában tartózkodó erőinek harckészültségét.

Az, hogy háború készülődik-e egy kifejezetten nehéz kérdés. Egyes szakértők szerint csupán annyiról van szó, hogy a Kreml teszteli Joe Biden-t és a Biden-adminisztrációt. Arra lehetnek kíváncsiak, hogy Washington meddig hajlandó elmenni Ukrajna védelmében. Nem kizárható az sem, hogy a felvonulás egyfajta válasz a májusra tervezett, ukrajnai Defender Europe 2021 NATO-hadgyakorlatra. Április 3-án több orosz politikus is megszólalt az ügyben, egyetértettek abban, hogy a gyakorlat Ukrajnát egy Oroszország elleni háborúra készíti fel.  Figyelemreméltó addíció, hogy az orosz hadsereg kifejezetten aktív volt az elmúlt időszakban, feltűnően sokszor szálltak fel NATO-gépek, hogy Kelet- és Észak-Európa felett orosz repülőket fogjanak el és értesülések szerint három nukleáris robbanófejjel felszerelt rakéta kilövésére alkalmas tengeralattjárót vezényeltek az Északi-tengerre.

Nem kérdéses, hogy olyan szituáció alakult ki Ukrajnában, ami magában hordozza a 2014 óta lezáratlan polgárháború ismételt fellángolásának esélyét. Nehéz megmondani mi lesz az események következménye, az azonban tisztán látható, hogy a donbaszi konfliktus a Biden-adminisztráció első komoly próbája a nemzetközi színtéren.

Címlapkép: Donyeck, 2021. április 9.
Az ukrán elnöki sajtószolgálat által közreadott képen Volodimir Zelenszkij ukrán államfő (j) látogatást tesz a Donyeck térségben 2021. április 9-én. Kijev szerint az orosz hadsereg nagyjából harminc zászlóaljat csoportosított a határ orosz oldalára, az ukrajnai Donyec-medence megszállt területeire és az Ukrajnától a nemzetközi jog szabályainak megsértésével elcsatolt Krím félszigetre.
(Forrás: MTI/EPA/Ukrán elnöki sajtószolgálat)

A Háború készül a szomszédban? bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Irán Iráni atomalku: nehéz, de nem reménytelen tárgyalások

Az Európai Unió elnökletével Bécsben újrakezdődtek a tárgyalások egy Iránnal történő újabb megegyezés céljából. A 2015-ben megkötött Közös Átfogó Cselekvési Terv (JCPOA) az Iránnal szembeni nemzetközi szankciók feloldása érdekében korlátozni kívánta annak nukleáris programját. Viszont 2018 tavaszán Donald Trump egyoldalú döntése következtében az Egyesült Államok kilépett az alkuból. Irán ezt követően megtagadta a szerződésben kötött vállalásait és visszatért a magasabb dúsítású urán előállításához.

Habár az Egyesült Államok és Irán továbbra sem hajlandóak egymással kétoldalú tárgyalásokat folytatni, mindketten nyitottnak bizonyultak arra, hogy az Egyesült Királyság, Franciaország, Németország, valamint Oroszország és Kína alkotta vegyesbizottság keretei között Bécsben vitassák meg a 2015-ös atomalkuhoz való visszatérés feltételeit. Joe Biden korábban kijelentette, hogy újra csatlakozni kíván az atomalkuhoz, amennyiben Teherán vállalja, hogy visszatér a 2015-ben vállalt kötelezettségeihez.

Érdekes módon az Egyesült Államok mellett Kínának lehet a legnagyobb befolyása a tárgyalásokon. Amellett, hogy nemrég Peking 25 évnyi együttműködésről és ezen belül 400 milliárd dolláros befektetésről kötött Iránnal megállapodást, melynek komoly szerepe volt abban, hogy Teherán ismét a tárgyalóasztalhoz ült.

Az iráni vezetés számára kritikus fontosságú lehet az ország gazdaságát megbénító nyugati szankciók lehetőleg egyidejű feloldása. Habár a résztvevők a bécsi tárgyalások első fordulóját „konstruktívnak” értékelték, az idő mégis szorít: két hónapon belül Iránban választások lesznek, és nem tudni milyen mértékben fogja ez befolyásolni a közel-keleti ország jövőbeni tárgyalási hajlandóságát.

Irán szerint „terrortámadás” történt natanzi urándúsítóban

Üzemzavar történt vasárnap a Natanz városa mellett található atomerőműben. Az iráni források szerint az elektromos hálózat hibásodott meg, emberi sérülést, illetve sugárszennyezést nem jelentettek.

Ali Akbar Szálehi, az Irán Atomenergia Szervezetének (AEOI) vezetője szerint nem baleset történt, hanem szándékosan okozták az üzemzavart „nukleáris terrorizmusnak” nevezve azt. Szálehi továbbá az atomalkuhoz kötötte az esetet kijelentve, hogy olyanok követhették el, akik ellenzik az iránt súlytó gazdasági szankciók feloldásáért folytatott nukleáris tárgyalásokat.

A natanzi létesítményben éppen az esetet megelőző napon helyezték üzembe az új, nagyobb teljesítményű urándúsító centrifugákat. Ez alkalomból Haszan Róháni elnök is beszédet mondott Teheránból. Az új centrifugák nyíltan sértik a 2015-ös megegyezésben foglaltakat, de amióta Donald Trump amerikai elnök kivonult az atomalkuból, Irán sem tekinti magára nézve kötelezőnek a benne foglaltakat.

Nem meglepő módon a Moszad ténykedését sejtik a háttérben. Az izraeli hatóságok természetesen nem kommentálták az esetet, de a Jerusalem Post hírszerzési forrásokra hivatkozva a keletkezett üzemzavart a Moszad akciójának tartja, és szerintük a kár jóval súlyosabb, mint ahogy azt Teherán állítja.

2010-ben derült ki, hogy egy valószínűleg közös amerikai-izraeli fejlesztésű Stuxnet nevű vírussal fertőzték meg a natanzi létesítmény számítógépes rendszerét, amely jelentősen visszavetette Irán nukleáris programját.

Arik Barbing, a Sin Bet kiberbiztonsági részlegének korábbi vezetője szerint a mostani esetben nem az okozott kár, hanem maga az üzenet a fontos.

„Azt feltételezem, hogy nem történt valós kár a natanzi reaktorban. De az iráni bejelentés a nukleáris kapacitások növeléséről, majd ez az üzemzavar, mind azt mutatják, hogy valaki csendesen figyelmeztette őket, hogy ne lépjenek át egy bizonyos vonalat. Ez egy igen erős üzenet, amely lényegében így szól» Én most csak az áramellátást kapcsoltam le, de akár sokkal többre is képes lennék.«(…) Az irániak nyilvánvalóan tisztában vannak vele, hogy sebezhetőek.”

Tavaly júliusban rejtélyes robbanás rázta meg a natanzi létesítményt, amelyet az iráni hatóságok szintén szabotázsakciónak tartanak. Az esetet követően Teherán bejelentette, hogy közeli hegy belsejében kialakított földalatti létesítménybe telepítené át az urándúsító kapacitásait. A megkezdett munkálatokat azóta műholdképek igazolják.

Szaúd-Arábia Újabb kivégzések Szaúd-Arábiában

„Árulás és ellenséggel való együttműködés” vádjával három katonát végeztek ki Szaúd-Arábiában. Habár a kivégzettek neve nyilvánosságra lett hozva, a szaúdi hatóságok nem fejtették ki hogyan, illetve melyik ellenséggel működtek együtt az elítélt katonák.

A rendszerkritikus emigráns újságíró, Dzsamál Hasogdzsi 2018 októberi meggyilkolása óta a világban érezhetően nagyobb figyelmet kapnak a királyságban elkövetett emberijogi visszaélések. Az Amnesty International nemzetközi jogvédő szervezet adatai szerint Szaúd-Arábiában kiadott halálos ítéletek száma a világon is kimagasló. Csak 2019-ben 184 embert ítéltek halálra a királyságban, amely a jogvédő szervezet adatai szerint is egy rendkívül magas szám. Habár a kiadott halálos ítéletek többsége kábítószer birtoklásával és gyilkossággal hozható összefüggésbe, a politikai ellenzékkel és a rendszerkritikus újságírókkal szemben alkalmazott szigor mértéke alapján minden egyes kivégzés  aggodalomra ad okot a királyságban.

Irak Pápai látogatás Irakban

Március 5-én Ferenc pápa Irakba utazott, ezzel megkezdve négynapos, történelmi jelentőségű látogatását az országban. A pápa elmondása szerint a „remény zarándokaként” utazott Irakba, ahol többek között keresztény menekültekkel, az iraki síita nagyajatollahval; Ali asz-Szisztánival, találkozott, valamint az Iszlám Állam által elpusztított templomokat látogatott meg, továbbá Moszul városában misét tartott.

A nagyajatollah látta vendégül otthonában, Nedzsef szent városában a katolikus egyházfőt, ahol megvitatták az iraki keresztény és muszlim közösség békés együttélésének lehetőségeit. A találkozóról készült közleményben asz-Szisztáni azt írta, hogy az iraki keresztényeknek békében és biztonságban, az alkotmányban biztosított jogokkal, hasonlóan a többi állampolgárhoz, kell élniük Irakban. A két vallási vezető közötti tiszteletet mutatta, hogy Ferenc pápa levette cipőjét, mielőtt belépett az ajatollah szobájába, asz-Szisztáni pedig állva köszöntette az egyházfőt.

A pápa iraki látogatásának fő üzenete az erőszak, a szélsőségesség megszüntetése, valamint az egyre fogyatkozó keresztény közösség szerepének növelése, jogaik védelme.

Szíria Megnövekedett az erőszakos fellépések száma a menekült táborokban

Az Észak-Szíriában található al-Hol menekülttáborból március végén érkezett a hír, miszerint több tinédzser korú menekült halt meg erőszakos cselekmények között. Év eleje óta 40 felnőtt és két gyermek meggyilkolását jelentették, ezek közül csak március hónapban 16 haláleset történt. Al-Holban hozzávetőlegesen 60 ezer ember van elszállásolva, ebből 22 ezer, legalább 60 nemzetiségű gyerek kényszerül a táborban élni.

A kurd biztonsági erők legfőbb feladata most az Iszlám Állam követőinek felszámolása al-Hol területén, ezért egy nagyszabású akciót indítottak el a Szíriai Demokratikus Erők, a Kurd Népvédelmi Egységek, valamint a Női Védelmi Egységek közreműködésével. Márciusban egy torborzót és több, az Iszlám Állam csoport tagjainak családtagjait tartóztattak le a tábor területén.

A tíz éve tartó háború hatására 6,6 millió szír menekült és 6,7 millió lakóhelyét elhagyni kényszerülő fő van világszerte. Az ENSZ jelentése szerint több, mint 13 millió embernek van szüksége humanitárius segítségnyújtásra az országban. António Guterres, az ENSZ főtitkára kihangsúlyozta, hogy a nemzetközi közösségnek segítséget kell nyújtani a konfliktus megoldásában és elősegíteni a szír menekültek helyzetét.

Izrael Maradt a patthelyzet Izraelben

Az újabb parlamenti választás eredménye sem hozott nagy mértékű elmozdulást a Netanjáhu-párti, illetve Netanjáhu-ellenes erők küzdelmében. Továbbra is kérdéses sikerül-e kormányt alakítania Netanjáhunak (neki van a legnagyobb esélye és elsőként is ő lett megbízva vele), vagy pedig több mint egy évtized után át kell adnia a miniszterelnöki széket.

A pártok által megszerzett mandátumok:

Netanjáhu-támogató blokk összesen: 52

• Likud (jobboldali): 30
• Sász (ultraortodox): 9
• Egyesült Tóra Judaizmus (ultraortodox): 7
• Vallásos Cionisták (szélsőjobb): 6

Netanjáhu-ellenes blokk összesen: 57

• Jes Átid (centrista): 17
• Kék-Fehér (centrista): 8
• Jiszráél Béténu (szekuláris): 7
• Munkapárt (baloldali): 7
• Új Remény (jobboldali): 6
• Közös Lista (arab): 6
• Merec (baloldali): 6

Nem elkötelezett, ún. „királycsinálók” összesen: 11

• Jáminá (jobboldali): 7
• Ráám (arab): 4

Líbia Normalizálódni látszik a helyzet Líbiában

Az októberben aláírt genfi fegyverszünet óta több pozitív irányú változáson átment a líbiai belpolitika. Megalakult és hivatalba lépett az átmeneti kormány, ami a decemberi választásokig gyakorolja a hatalmat. Ezt az ideiglenes kormányt mindkét oldal elfogadta és a hatalomátadás sikeresen végbement. Márciusban a német, az olasz és a francia külügyminiszter látogatott Líbiába, hogy kifejezze támogatását és megkezdjék a diplomáciai kapcsolatok kialakítását az új kormányzattal. A találkozó során az új miniszterelnök Abdul Hamid Dbeibah kiemelt feladatként jelölte meg az országban tartózkodó külföldi erők kivonását. A korábban két frakcióra szakadt országban mindkét fél alkalmazott nem-állami szereplőket. Ezeket részben az adott oldalt pártoló államok biztosították. A GNA esetében a törökök juttattak el szíriai zsoldosokat az országba, míg a keleti kormányzatot Oroszország támogatta a Wagner csoport nevű katonai magánvállalaton keresztül. Az említetteken felül jelentős számú szudáni zsoldos is részt vett a harcokban. A nemzetközi térbe való visszatérés egyik bíztató jele az egymást követő francia és máltai bejelentés a nagykövetségeik újra nyitásáról Tripoliban.

Jemen Visszautasították a felkelők a tűzszünetet

Faisal bin Farhan külügyminiszter tűzszüneti megállapodással állt elő, aminek célja a harcokban már hat éve résztvevő szaúdi terheinek csökkentése lett volna. A húti lázadók azonban elutasították a javaslatot, ami légi és tengeri blokád feloldását tartalmazta. A felkelők jelenleg is ostromolják Marib városát és bár csekély eredményeket értek el, de nem hajlandóak tárgyalásokba bocsátkozni. Az ország legnagyobb olaj és gáz tartalékai a város környékén találhatóak, továbbá ez a száműzetésben lévő Abd Rabbo Mansour Hadi vezette kormányzat által uralt legnagyobb település. A város menedéket nyújt sok száz belső menekültnek, akik a harcok súlytotta területekről érkeztek.

 

Írta: Ács Nóra, Hende Olivér, Kovács Ádám, Szomolányi Szabolcs

Szerkesztette: Hende Olivér

Címlapkép:Tripoli, 2021. április 6. Abdulhamíd Mohamed Dbeibeh, líbiai ideiglenes miniszterelnök (j) és Mario Draghi (j2) olasz miniszterelnök a fogadási ünnepségre érkezik Tripoliban 2021. április 6-án. (Forrás: MTI/EPA/STR)

A MENA 05 – MENA térség hírfigyelő, 2021. március bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A 2016-ban elinduló Három Tenger Kezdeményezés (Three Seas Initiative – TSI) viszonylag keveset szerepel mind a hazai, mind a nemzetközi médiában, azonban a tizenkét közép- és kelet-európai EU-tagállam együttműködése igen jelentős potenciált hordoz magában, legfőképpen az energiapolitika, a közlekedés és a digitalizáció terén. Ezen írás célja bemutatni a Kezdeményezés létrejöttének körülményeit, okait, illetve a Kezdeményezés céljait, emellett megvizsgálom azt, hogy a Kezdeményezés hogyan fejlődött az utóbbi években. Bemutatásra kerülnek továbbá a legfontosabb megvalósult és megvalósítandó projektek, kiemelve a hazánkat érintő fejlesztéseket, illetve megvizsgálom a nagyhatalmak TSI kapcsán felmerülő érdekellentéteit. Végezetül pedig megállapítások kerülnek megfogalmazásra az együttműködés jövőjére vonatkozóan. A kezdeményezés létrejötte és céljai

A Három Tenger Kezdeményezés által létrejött közép-kelet-európai együttműködés eszmei háttere napjainkban már csaknem százéves múltra tekint vissza. Az első világháborút követően Józef Pilsudski marsall, Lengyelország vezetője alkotta meg az Intermarium [Tengerköz] geopolitikai koncepciót, amely a szakértők szerint már a középkortól kezdve jelen volt a lengyel külpolitikai gondolkodásban. Pilsudski elképzelése, amely a kor kihívásaira reagálva a szovjetek és németek hegemóniája elleni közép-kelet-európai katonai-védelmi együttműködésre fókuszált volna, a mai kezdeményezéshez hasonlóan három tenger, a Balti-, Adriai- és a Fekete-tenger között húzódó országokat foglalt volna magába. Sőt, a két világháború közötti lengyel koncepció jóval több államot vont volna be az együttműködésbe, mint a jelenlegi szövetség tizenkét résztvevője: többek között Skandináviát, a balkáni országokat, Olaszországot és Ukrajna területét. A 2000-es években Lech Kaczinsky elnök igyekezett felújítani ezt a gondolatot, és átültetni a jelenkor keretei közé: elsősorban az energiaellátás, az energiahordozók beszerzésének diverzifikálását igyekezett megvalósítani. A 2010-ben repülőszerencsétlenségben elhunyt államfő elképzelésének valódi gyakorlati megvalósítása fél évtizeddel később kezdett körvonalazódni: 2014-ben napvilágot látott egy igen jelentős tanulmány az Atlantic Council részéről Completing Europe: From the North-South Corridor to Energy, Transportation, and Telecommunications Union címmel, amely részletesen taglalta és indokolta a közép-kelet-európai energiaügyi, közlekedési és digitalizációs fejlesztések szükségességét. A Kezdeményezés végül 2015-ben kezdett formát ölteni, amikor is Andrzej Duda elnök hivatalba lépett és megkezdte az érintett országokkal való párbeszédet az együttműködésről, amelynek kialakításában a szintén 2015-ben hivatalba lépett Kolinda Grabar-Kitarovic horvát elnök is aktívan részt vett, így az előzetes egyeztetéseket követően az első csúcstalálkozóra Dubrovnikban került sor 2016 augusztusában.

A Kezdeményezés elsődleges célja a résztvevő államok gazdasági növekedésének elősegítése a közöttük lévő, illetve a TSI-n kívüli országokkal való kereskedelmi kapcsolatok erősítése által, amelyet jelentős, országhatárokon átívelő infrastrukturális projektek megvalósítása révén kívánnak elérni – mind a közúti, vasúti és vízi útvonalak, mind az országok közötti gázvezetékrendszerek fejlesztésével, illetve újak kiépítésével. Kifejezett cél a Nyugat-Európához való felzárkózás az országok infrastruktúrájának összekapcsoltsága terén – a nyugati gazdasági érdekeltségeknek fontos kelet-nyugati irányú infrastruktúra kiépülése után a TSI az észak-déli irányú kapcsolatok fejlesztését célozza meg. A Kezdeményezés a régió EU-csatlakozása, illetve az uniós strukturális politikák ellenére is fennmaradó viszonylagos gazdasági elmaradottságát a befektetések ösztönzésével kívánja orvosolni – ennek érdekében hozták létre a TSI Üzleti Fórumát, illetve Beruházási Alapját. A régió elmaradottságát bizonyítják egy 2018-as tanulmányban megjelent adatok, melyek szerint a TSI-országok az akkor még 28 tagú Európai Unió területének 28, népességének csaknem 22 százalékát adták, az EU-28 GDP-jének viszont csupán 10,8 százalékát. Az Egyesült Királyság kiválásával ezen arányszámok ugyan kissé megváltoztak pozitív irányba (pl. a népesség aránya 24-25 százalék), azonban ez a fennálló problémákon nem segít.

1. ábra: A Kezdeményezésben résztvevő államok. A Kezdeményezés fejlődése és fontos megvalósítandó projektjei

A Kezdeményezés indulásakor főként Nyugat-Európában attól tartottak, hogy az Európai Unióval komoly csatákat vívó lengyel kormány vezetésével ez az új együttműködési rendszer az unió megosztására is törekedhet. Kolinda Grabar-Kitatovic horvát elnök, a TSI egyik fő kezdeményezője a 2016. augusztusi dubrovniki fórumon ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a Kezdeményezés nem irányul senki ellen, hanem éppen az unión (és a transzatlanti közösségen) belüli kohézió, együttműködés erősítése a célja. Az éppen csak elinduló együttműködésnek nagy lökést adott a második, 2017-es varsói csúcstalálkozó, amelyen a tizenkét államból tíz államfői szinten képviseltette magát (2016-ban ez a szám csupán hat volt) – erre valószínűleg Donald Trump személyes megjelenése is ösztönzőleg hatott, amely azt is jelezte, hogy az Egyesült Államok nagy jelentőséget tulajdonít a Kezdeményezésnek. A varsói fórum másik fontos hozadéka volt, hogy a zárónyilatkozat külön kiemelte az Európai Unió fontos szerepét a már jórészt megvalósult kelet-nyugati infrastruktúrák kiépülésében, illetve a kohéziós politikában. Emellett a nyilatkozat számos ponton utal arra, hogy a TSI célja az EU egységének erősítése és az uniós energia- és közlekedéspolitikai célkitűzések megvalósítása (például a transzeurópai közlekedési hálózat kiépítése), továbbá kiemeli, hogy a Kezdeményezés sikeressége az egész Európai Unió érdekében is áll. Mindemellett a varsói találkozón döntés született arról, hogy létrehoznak egy üzleti fórumot a régióbeli gazdasági kapcsolatok növelése céljából. Ezt végül a következő, 2018-as bukaresti csúcstalálkozón tartották meg, amely több szempontból is úttörőnek számít. A már kezdetektől jelen lévő USA mellett az Európai Unió ebben az évben először képviseltette magát a fórumon, ráadásul az Európai Bizottság elnöke, Jean-Claude Juncker látogatott a román fővárosba, emellett Heiko Maas német külügyminiszter is jelen volt országa képviseletében. Mindez azt jelentette, hogy az EU vezetése és a régióban leginkább érdekelt Németország is felismerte a Kezdeményezésben rejlő potenciált, és azt nem kizárólag a saját érdekei veszélyeztetéseként értelmezik. Az Üzleti Fórumra több mint hatszáz résztvevő érkezett számos országból (TSI-országok, más uniós országok, nem EU-s délkelet-európai országok, USA). Emellett szándéknyilatkozatot írtak alá a Kezdeményezés Beruházási Alapjának létrehozásáról, az ekkorra már konkrétan megfogalmazott projektek finanszírozása érdekében – emiatt is voltak jelen az Európai Beruházási Bank, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank, illetve a Világbank-csoport képviselői. Továbbá kialakították a résztvevő államok kereskedelmi kamaráinak együttműködését, az üzleti kapcsolatok fenntartása és fejlesztése céljából. Érdemes megemlíteni, hogy nem véletlen az, hogy az első három csúcstalálkozó e három fővárosban valósult meg – ugyanis Horvátország, Lengyelország és Románia napjainkban is a Kezdeményezés motorjai. Ezzel szemben a tizenkét résztvevő állam közül Csehország és Ausztria kisebb-nagyobb fenntartásokkal kezeli a Három Tenger Kezdeményezést. Sokatmondó tény, hogy a hetvenhét elsődlegesen végrehajtandó projekt közül Csehország egyet (Duna-Odera-Elba vízi út), Ausztria pedig egyet sem kezdeményezett.

A 2019-es ljubljanai fórumon már Németország is államfői szinten képviseltette magát. A következő évben a tallinni csúcstalálkozó jórészt online valósult meg, azonban így is fontos előrelépések történtek. Észtország előtérbe helyezte a digitalizáció terén megvalósítandó fejlesztéseket és a smart connectivity koncepcióját, emellett létrejött egy új, az elsődleges projekteket tartalmazó interaktív weboldal is. Fontos fejlemény, hogy 2020 júniusában megtartották a TSI első külügyminiszteri megbeszélését is – ez is jelzi, hogy a résztvevő államok kormányai egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a Kezdeményezésnek. 2020 során a Kezdeményezés Beruházási Alap-projektje is jelentős előrehaladást ért el: számos résztvevő állam jelezte szándékát arra, hogy hozzájárul az Alap tőkéjéhez (a lengyel fejlesztési bank több százmillió euróval, viszont a többi állam, így hazánk is csak 20-20 millió euróval szállt be), emellett az USA részéről is jelentős, 300 millió dolláros hozzájárulás történt energiaügyi projektekre, továbbá megjelent az első magánbefektető is az Alap finanszírozásában.

Érdemes megemlíteni, hogy a Kezdeményezés államainak együttműködése, párbeszéde nem csak az évente megrendezett magas szintű csúcstalálkozókra korlátozódik. Számos szakértői szintű egyeztetés, konferencia zajlik az egyes szakpolitikákról, emellett 2021 februárjában ismét sor került egy külügyminiszteri online megbeszélésre, Bulgária szervezésében.

Év Helyszín Fontos külsős résztvevők Fontosabb eredmények, előrelépések 2016 Dubrovnik USA; Kína; Törökország csak hat TSI-állam képviseltette magát elnöki szinten 2017 Varsó USA – Donald Trump már tíz TSI-állam elnöke vett részt; az EU programjaihoz való kapcsolat erősebb hangsúlyozása; döntés az Üzleti Fórum létrehozásáról 2018 Bukarest USA – Rick Perry; EU – Jean-Claude Juncker; Németország – Heiko Maas; Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank; Európai Beruházási Bank; Világbank-csoport Üzleti Fórum – kb. 600 résztvevő számos országból;

Beruházási Alap létrehozásának elindítása (pénzügyi intézmények részvétele);

A TSI-országok kereskedelmi kamaráinak együttműködése;

konkrét projektek és célok megfogalmazása 2019 Ljubljana EU – J-C. Juncker; Németország-államfő; USA Üzleti Fórum (kb. 500 résztvevő)

Az „Elsődleges Összekapcsolódási Projektek” listájának bemutatása, amelyet folyamatosan aktualizálnak 2020 Tallinn, online EU – Margrethe Vestager; USA – Mike Pompeo Smart Connectivity koncepció

A Beruházási Alap sikeres – USA is hozzájárul + magánbefektetők;

új honlap az elsődleges projektek nyomon követésére;

az első külügyminiszteri találkozóà nagyobb kormányközi együttműködés

2. ábra: A Kezdeményezés fejlődése évről évre. Saját szerkesztés. 

A hetvenhét elsődlegesen megvalósítandó projekt 51 százaléka a közlekedés, 32 százaléka az energia, 17 százaléka pedig a digitalizáció területére összpontosít. Az egyik legfontosabb a litvániai Klaipédát a görögországi Thesszalonikivel összekötő, 3300 kilométer hosszú Via Carpathia projektje, amely két leágazást is magába foglalna a Fekete-tenger melletti Konstanca, illetve Törökország irányába. A közlekedési folyosó magyarországi szakasza többek között Miskolcot és Debrecent is érinti, az utolsó hiányzó hazai autópálya-szakasz Miskolc és Tornyosnémeti között a tervek szerint idén őszre elkészül. Több ország azonban nem áll ilyen jól az építkezéssel – például a romániai és szlovákiai szakaszok teljes kiépülésére 2030 előtt nemigen lehet számítani, emellett Lengyelországban is még csak kisebb szakaszok készültek el. A távlati cél az, hogy a Via Carpathia összekapcsolódjon a tervezett Via Balticával, amely az E67-es nemzetközi út Varsó és Tallinn közötti szakaszát foglalja majd magába.

3. ábra A Via Carpathia útvonala. (Forrás: https://www.facebook.com/WarsawInstitute/photos/a.1514654455499745/1874049719560215/ (2021.04.04.) 4. ábra: Az E67-es út, melynek Varsó-Tallinn szakasza lesz a Via Baltica. (Forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/European_route_E67 (2021.04.05.)

Egy másik, szintén az észak-déli irányú konnektivitás jegyében megvalósítandó projekt az észak-déli gázfolyosó teljes körű kiépítése. A tervek szerint a litvániai (Klaipéda) és lengyelországi (Swinoujscie) cseppfolyosított földgáz- (LNG) terminálokat összekötnék a nemrég elkészült horvátországi, Krk-szigeti terminállal. Ez a projekt Magyarország számára is kiemelt fontosságú az energiaimport diverzifikációja szempontjából, ennek megfelelően a magyar állami MVM-energiacsoport évi egymilliárd köbméternyi cseppfolyosított gáz érkezését lehetővé tévő kapacitást foglalt le a Krk-szigeti terminálban. Emellett Észtország és Lettország tervei között is szerepel egy-egy LNG-terminál megépítése. Az észak-déli gázfolyosó megvalósításához fog hozzájárulni a magyar-szlovák gázvezetékrendszer kapacitásának nagyarányú bővítése, továbbá hazánk számára kiemelt fontosságú a magyar-szlovén gázvezeték-kapcsolat kiépítése is, többek között annak érdekében is, hogy Olaszországot be tudják vonni a közép-kelet-európai gázügyi együttműködésbe. Egy másik fontos energiaügyi projekt a Románia fekete-tengeri talapzatában rejlő földgáz kitermelése, melynek Magyarország és a régió más országai felé történő szállítását az épülőfélben lévő BRUA, illetve ROHU gázvezeték teszi majd lehetővé. A BRUA első és leghosszabb romániai szakasza 2020 novemberében már elkészült. Magyarország számára egy másik fontos energiaügyi beruházás a jelenleg lignitet felhasználó, széntüzelésű Mátrai Erőmű felújítása, károsanyag-kibocsátásának csökkentése: a lignit folyamatos kivezetése mellett egy 500 MW teljesítményű gázturbinás blokk, illetve egy 200 MW teljesítményű napelem-park épül.

A Kezdeményezésben résztvevő országok gyorsvasúti kapcsolataik fejlesztésére is ambiciózus tervekkel rendelkeznek. A tervezési fázisban lévő Budapest-Varsó gyorsvasút projektje új szintre fogja emelni a visegrádi országok közlekedési kapcsolatait, sőt, a tervek között szerepel a gyorsvasút-hálózat Kolozsvárig való kiterjesztése is. E projekt megvalósulásának azért is lenne nagy jelentősége, mert így Varsón keresztül kapcsolat jöhetne létre a Baltikum országainak már előrehaladottabb megvalósítási fázisban lévő közös gyorsvasút-rendszerével, a Rail Balticával.

5. ábra: A Rail Baltica útvonala (Forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/Rail_Baltica, (2021.04.05.) A nagyhatalmi érdekek ütközése a Kezdeményezés kapcsán

Az Amerikai Egyesült Államok a kezdetektől nagy érdeklődést tanúsít a Kezdeményezés iránt – ezt jelezte Donald Trump személyes részvétele a 2017-es varsói fórumon is. Egy észak-déli gázfolyosó kiépítése Közép-Európában egyértelműen az USA érdekét szolgálja, mivel az a régió államainak Oroszországtól való energiafüggésének enyhülését eredményezné, mindemellett pedig az amerikai cseppfolyósított földgáz (LNG) számára teremthet nagyobb keresletet. Az LNG fogadására alkalmas kikötők működnek a lengyelországi Swinoujsciében, a litvániai Klaipédában, illetve a horvátországi Krk-szigeten. Mindemellett a romániai fekete-tengeri földgáz kitermelése is jelentősen diverzifikálhatja a régiós országok energiaimportját – ennek érdekében épülhet ki a BRUA román-magyar gázvezeték a jövőben. Mindez egyfajta válaszreakciónak is tekinthető az Északi Áramlat 2 orosz-német gázvezeték megépülésére, melyhez az USA rendkívül kritikusan áll hozzá. Amennyiben az Északi Áramlat 2-t teljesen üzembe helyezik, úgy Közép-Európába Németországon keresztül fog áramlani az orosz földgáz, és Lengyelország terve, hogy energiaelosztó-központként működjön Közép-Európában, könnyen kútba eshet. A mindenkori amerikai kormányzat számára tehát a TSI energiaügyi fejlesztései stratégiai prioritást jelentenek, ezt az is alátámasztja, hogy eddig minden TSI-fórumon képviseltette magát az USA, többek között Rick Perry energiaügyi miniszter által, aki a 2018-as csúcson adott nyilatkozatában aggasztónak nevezte az orosz gáztól való európai függőség növekedését, amely nemzetbiztonsági kockázatokkal is járhat. Emellett rendszeres egyeztetések zajlanak a Kezdeményezés államai és az USA között az energiaügyi témákról. Természetesen ezen kérdések elsősorban a biztonságpolitikai szempontok miatt kerülnek előtérbe, különösképpen Lengyelország vonatkozásában – 2017-ben Trump látogatása alkalmával egyeztek meg Patriot típusú amerikai rakétavédelmi rendszer vásárlásáról, illetve 2020-ban döntés született jelentős számú amerikai katona Németországból Lengyelországba való áthelyezéséről. A TSI stratégiai fontosságát jelzi, hogy a 2020-as online fórumon Mike Pompeo külügyminiszter is részt vett.

Oroszország mindezek miatt természetesen veszélyeztetve érezheti gazdasági érdekeit Közép- és Kelet-Európában, ezért számára elsődleges fontosságú az Északi Áramlat 2, illetve az orosz gázt szállító déli gázfolyosó kiépülése. Szakértők szerint Oroszország a jövőben sem fogja tudni megakadályozni a Három Tenger Kezdeményezést, ráadásul elsődleges érdekszférájából Ukrajna is kacsingat a TSI által nyújtott lehetőségek felé – Lengyelországon keresztül LNG-t vásárolna, illetve részt venne egyes közlekedési projektekben is. Azonban Oroszország képes lehet a Kezdeményezésben részt vevő államok belpolitikájának befolyásolására, az orosz érdekeknek megfelelő politikai szereplőket juttatva hatalomra, így gyengítve az együttműködést.

Kína az első, 2016-os fórumon még igen magas szinten képviseltette magát. Ekkoriban alakult meg az Egy Övezet, Egy Út-kezdeményezésben való közép-kelet-európai részvétel kapcsán a 16+1-es formáció, így Kína joggal remélhette azt, hogy a Három Tenger Kezdeményezés infrastrukturális projektjeinek finanszírozásában és megvalósításában is döntő szerepet játszhat. Még arra is javaslatot tettek, hogy a Via Carpathiát kössék össze az új Selyemúttal. Ugyanakkor az USA és az Európai Unió igyekeznek kiszorítani Kínát az infrastruktúra-projektekből. Ennek megfelelően, a hírek szerint a bulgáriai Rusze-Veliko Tarnovo autópálya-szakaszt mégsem kínai, hanem EU-s finanszírozással építenék meg.

Németország, mint az Európai Unió motorja és a közép-kelet-európai régió legjelentősebb kereskedelmi partnere, kezdetben igen kritikusan állt hozzá a Kezdeményezéshez, hiszen amellett, hogy az EU egységét is féltette, egy Németország nélküli közép-európai együttműködés egyértelműen nem szolgálta volna a német érdekeket. Csehország és Ausztria visszafogott részvétele a Kezdeményezésben is részben arra vezethető vissza, hogy nem kívántak túlzottan eltávolodni a német, illetve nyugat-európai gazdasági partnerektől. A TSI-országok is hamar felismerték, hogy a német gazdasági erő megkerülhetetlen tényező, így Németország a Három Tenger Kezdeményezés partnerországa lett – ez elengedhetetlen lépés volt, hiszen a legtöbb régiós országnak Németország messze a legjelentősebb partnere, emellett pedig a német gazdasági szereplőknek is rendkívül fontos a régió. Mindemellett az energiapolitikában egy elsősorban német-lengyel versengés figyelhető meg: az Északi Áramlat 2 kiépülésével Németország válna Európa fő gázelosztó-központjává, ezt a címet pedig Lengyelország igyekszik magának megszerezni az amerikai cseppfolyósított földgáz vásárlásának növelésével.

A Kezdeményezés jövőbeli kilátásai és kihívásai

A Három Tenger Kezdeményezés sikere nagyban múlhat azon, hogy lesz-e elegendő pénzügyi forrás a projektek megvalósítására. A 2021-ben a TSI koordináló szerepét betöltő Bulgária szeretné azt elérni, hogy minden, az együttműködésben részt vevő állam járuljon hozzá a Beruházási Alap tőkéjéhez (eddig csak kilenc ország tette ezt meg), illetve hogy az európai uniós és nemzetközi pénzügyi intézmények még nagyobb mértékben támogassák az Alapot – ez pedig a bolgár program szerint úgy érhető el, hogy a projektek megvalósításában látható eredmények születnek. Emellett Bulgária álláspontja szerint ad hoc jelleggel be lehet vonni más országokat is egyes projektek megvalósításába (például a bolgár fekete-tengeri partvidéket az albániai adriai-partvidékkel összekötő útvonal kapcsán). Az energiahordozók beszerzésének diverzifikációja továbbra is nagy jelentőségű lesz, emellett az észtek által szorgalmazott digitalizációs és smart-projektek, illetve a régióbeli tudományos, innovációs és oktatási kapcsolatok fejlesztése is kiemelt szempont. Az USA, az Európai Bizottság és Németország továbbra is fontos partnerei maradnak a Kezdeményezésnek. A tervek szerint a 2021-es évben Szófiában fogják megtartani az éves csúcstalálkozót, illetve az Üzleti Fórumot.

Amennyiben megfelelő összegű pénzügyi forrás fog rendelkezésre állni, illetve a TSI-ben résztvevő államok politikai akarata nem gyengül, úgy a Három Tenger Kezdeményezés egy igen gyümölcsöző pragmatikus gazdasági együttműködési forma lehet a jövőben, amely akár további, más jellegű kooperációt is elindíthat majd a régió országai között. A sikerhez azonban szükséges az is, hogy fennmaradjon az USA nagyfokú támogatása, illetve fontos, hogy az Európai Unió vezetői és Nyugat-Európa se gátolja a közép-kelet-európai együttműködést. Azt azonban irrealitás lenne várni, hogy a Három Tenger Kezdeményezés által ezen országok szoros politikai együttműködést fognak megvalósítani, ugyanis számos területen igencsak különböző érdekekkel rendelkeznek, már csak eltérő gazdasági fejlettségük és különböző külpolitikai céljaik miatt is.

Címlapkép: Orosz hajó folytathatja az Északi Áramlat 2 gázvezeték építését. Rügen-sziget, 2020. május 10. Orosz tenger alatti csővezetéket fektetésére alkalmas hajó horgonyoz az észak-németországi Rügen-sziget közelében 2020. május 10-én. A hajó több mint tízezer kilométert tett meg Oroszországból a Balti-tengerig. Az amerikai szankciók miatt az orosz hajó fogja befejezni az Északi Áramlat 2 gázvezeték megépítését.
(Forrás: MTI/EPA/Jens Köhler)

A A Három Tenger Kezdeményezés – Közép-Kelet-Európa reneszánsza? bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Az Open Doors, amerikai székhelyű keresztény emberi jogi szervezet 2020-as tanulmánya szerint körülbelül 340 millió keresztényt üldöznek világszerte. A súlyos üldöztetésnek kitett keresztények száma 245 millióról 260 millióra nőtt a világ különböző országaiban. Ez körülbelül azt jelenti, hogy minden nyolcadik embert vallási diszkrimináció ért.

Az elmúlt évben 13 keresztényt öltek meg szinte naponta, ez az érték 60%-kal több, mint a megelőző években. Hetente 182 épületet támadtak meg és havonta 309 ember került börtönbe a hite miatt.  A tanulmány 12 országot sorol fel, ami a keresztények számára a legveszélyesebb ország, a listán az első öt helyen lévő ország: Észak – Korea, Afganisztán, Szomália, Líbia és Pakisztán, a sorrend 2019-óta nem változott. A listán felsorolt országokon kívül még a világ számos országában (Mexikóban, Indiában) körülbelül 50 millió keresztény minden napjai folyamatos üldözésnek vannak kitéve.

A keresztények helyzete évről évre folyamatosan rosszabbra fordult, és a COVID járvány miatt csak súlyosabbá és kilátástalanabbá vált a helyzetük. Főképp az ázsiai országokban élő keresztények voltak érintettek, például Indiában, Mianmarban és Bangladesben gyakran a keresztények kaptak utolsóként élelmiszert és egészségügyi segélyt. Azonban Földünk egyik leginkább érintett kontinense ebből a szempontból Afrika. Az afrikai Szomáliában, Ugandában és Burkina Faso-ban a keresztényeket okolták a koronavírus terjedésért, Etiópiában a keresztények nagyrésze teljesen kimaradt a segélyekből.

Afrika 30,2 millió km2 területű kontinens, ami a bolygónk felszínének nagyjából 6%-át teszi ki. Az ENSZ adatai szerint a lakosság száma meghaladja az 1,1 milliárd főt. Afrika etnikai, nyelvi, vallási esetben is igen sokszínű ország. Vallási tekintetben a fő választóvonal Sierra Leone- Szomália-tengely mentén található, ettől a vonaltól északra a muzulmán vallás, délre a kereszténység a meghatározó. Ezen a területen él a világ muzulmán lakosságának több mint fele, a kereszténynek megközelítőleg negyede. Egyes tanulmányok, becslések szerint 37-41%-a keresztény. A két fő vallás mellett számos törzsi vallás is megjelent Madagaszkáron, Togóban, Tanzániában. A kereszténységet Afrikában a világ leggyorsabban növekvő egyházaként tartják számon: 1950 óta a katolikusok száma mintegy 180 millióra nőtt. Az észak-afrikai régiót tekintve Egyiptomban található a legnagyobb keresztény közösség: körülbelül a hívők száma eléri a 4 millió főt, emellett hozzávetőlegesen ugyanennyi hívővel rendelkezik Csád is. Szudánban és Etirteában is a keresztény vallást gyakorolják leginkább, előbbiben 1,8 milliós, utóbbiban 3,3 milliós a hívők közössége. A közel-keleti keresztények száma leginkább Libanonban és Szíriában meghatározó, létszámuk körülbelül 1,6 és 1 millió főre tehető.

A drasztikus növekedésnek azonban hátránya is akadt: a leginkább érintett ország a kontinensen Nigéria, amely a kontinens északi területe mellett harminc éve már a keresztények és a muszlimok közötti összecsapások helyszínévé vált. Nagy szerepe van Jos városának, amely a keresztény területek déli részén, a muszlim területek északi határvonalán fekszik. 2001 óta az összecsapásokban nagy számban esnek áldozatul keresztények, több mint 1000 hívő vesztette életét. A nigériai vallási összecsapásoknak számos oka van, sokszor szorosan kapcsolódnak az etnikai feszültségekhez és a vagyoni különbségekhez. Pozitívumnak tekinthetjük, hogy az előző években csökkent a templomok és az egyházi intézmények elleni támadások esete is. Viszont a nigériai keresztényüldözés mellett a Boko Haram is folyamatosan terrorizálja a lakosságot. A terrorista csoport megjelenése óta körülbelül 320 ezer keresztény vesztette életét, nőket és gyermekeket raboltak el és térítettek át erőszakosan muzulmán hitre.

Szomáliában szinte ellehetetlenítették a keresztény vallás gyakorlását. Az iszlámot a szomáliai identitástudat kulcsfontosságú részének tekintik, ezért, ha egy szomáliai fontolgatja a keresztény hitre való áttérést, annak komoly következményei is lehetnek: a családjuk vagy közösségük tagjai zaklatni fogják, megfélemlítik vagy akár megöletik őt. A nőket megerőszakolhatják vagy erőszakosan házasságra kényszeríthetik. A keresztényeket veszélyezteti az al–Shabab is, egy erőszakos csoport, amely az élet minden területének szabályozásának alapjaként a sharíát tekinti. Az utóbbi években a helyzet még rosszabbá vált, ugyanis minden muszlim háttérrel rendelkező keresztény nagy veszélynek van kitéve.

Afrika egyik legkisebb területű országában, Eritreában a legkeményebb üldöztetésnek vannak kitéve a keresztény hívők, mind a kormány, mind az eritreai ortodox egyház részéről. Kormányzati biztonsági erők figyelik folyamatosan a telefonhívásokat, megvizsgálják a tevékenységeket és számtalan razziát tartanak keresztények ellen, lefoglalják a keresztények vagyonait és rendszeresen házkutatást is végeznek. Eritreában a leginkább kiszolgáltatottabbak a protestánsok és az eritreai ortodox egyháztól eltérő felekezetek keresztényei. A muszlim hátterű keresztények szintén nagyon kiszolgáltatottak. 2021. márciusában rengeteg keresztény tartóztattak le az ország számos városában: március 16-án 21 keresztényt Asmarában, Eritrea fővárosában, Assab délkeleti városában pedig nyolc hívőt (hét nőt és egy férfit).

Több keresztény szenved a hitéért, mint a történelem bármely más időszakában. Hívők milliói élnek olyan helyeken, ahol elnyomják, bebörtönzik, megkülönböztetik őket, csupán azért, mert más Istenben hisznek. Különösen súlyossá vált a helyzet azokban az országokban, ahol a terrorszervezetek gyenge államhatalommal találkoznak, és képtelenek biztosítani a lakosság számára a biztonságot. Manapság számos olyan ország ismert, ahol a vallásüldözés nemcsak, hogy megtűrt, hanem igen nagy támogatást is élvez.

Címlapkép: Keresztény zarándokhely Etiópiában. Lalibela, 2019. október 22.
2019. október 2-i kép zarándokokról az észak-etiópiai Lalibela Szűz Mária-templománál. A templom, helyi nevén Bet Maryam egyike Lalibela tizenegy, többségükben vörös bazaltlávából kifaragott sziklatemplomának, és feltételezhetően mind közül a legrégebbi. Lalibela az etióp ortodox egyház máig fontos zarándokhelye a kelet-afrikai országban, ahol a 4. század közepén vált államvallássá a kereszténység, és a lakosság közel kétharmada ma is keresztény hitű.
(Forrás: MTI/EPA/Stephanie Lecocq)

A Az afrikai keresztények sorsa bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Bosznia-Hercegovina Súlyos koronavírus-járvány, kevés segítség

A koronavírus-járvány kapcsán az utóbbi egy hónapban több esemény is borzolhatta a kedélyeket Bosznia-Hercegovinában. Március 21-én az európai trendekre egyik leglassabban reagáló régió, a Boszniai Szerb Köztársaság is megszavazta végül a Banja Luka-i parlamentben a mozik bezárását, mely érinti a színházakat, múzeumokat és galériákat is. A köztársaságban emellett teljes kijárási tilalmat is bevezettek este 9 és reggel 5 óra között.

Mindeközben a Bosznia-Hercegovina északnyugati befogadóállomásán több tucat migránsról derült ki, hogy koronavírus-tesztjük pozitív lett. Csak az Una-Sana kantonban található befogadó központban 50 esetet jelentettek be, azonban egy katolikus karitatív szervezet arról adott tájékoztatást, hogy a járvány felütötte a fejét a télen leégett lipai táborban is. További vírusos eseteket állapítottak meg migránsoknál Bihács városában és Velika Kladusában is.

Végül a februárban említett WHO-s vakcina-megtagadásokat követően végre Bosznia-Hercegovina is elkezdett felzárkózni az oltási programmal rendelkező országok sorába, ugyanis a nyugat-balkáni állam több „vakcinasegélyt” is kapott, többek közt Törökországból is. A török kormány március 28-án 30 ezer kínai Sinovac vakcinát küldött az oltás tekintetében jelentősen elmaradott állam számára. A repülőtéren Selmo Cikotic biztonsági miniszter köszönetet mondott a régióban érdekelt Erdogan elnöknek és a török népnek.

Egy nappal korábban Lengyelország és a NATO Euro-Atlanti Katasztrófaelhárítási Koordinációs Központja (EADRCC) is továbbított segélyeket Szarajevó számára. Igaz, az előbb említettek vakcinák helyett orvosi eszközöket, illetve felszereléseket (pl. arcmaszkokat, védőkesztyűket és ruhákat) tudtak csak felajánlani.

29 éves lett Bosznia

29 éves lett Bosznia-Hercegovina. Az 1992. február 29-én függetlenedett ország a szökőévek miatt rendszeresen március 1-jén tartja függetlenség napi ünnepségét. A népszavazás útján függetlenedett ország lakosságának 64%-a válaszolt igennel, melynek eredményei 1992. március 6-án láttak napvilágot. Bosznia-Hercegovina 1992. május 22-e óta az ENSZ teljes jogú tagja.

Kiborult a boszniai orosz nagykövetség

Az utóbbi egy hónapban felpörögtek a Bosznia-Hercegovinához kapcsolódó euro-atlanti integrációs folyamatok. Március 18-án Mircea Geoana, a NATO főtitkárhelyettese beszédet tartott az „Euro-atlanti folyamatok Boszniában” című nemzetközi konferencián. A Mostar-i Egyetem által szervezett virtuális konferencián a főtitkárhelyettes biztosította a hallgatókat arról, hogy a NATO továbbra is elkötelezett Bosznia iránt, melynek integrációja egy sikeres lépés lenne a nyugat-balkáni béke irányába.

A főtitkárhelyettes szavaira és az általánosan fokozódó NATO-pártiságra Oroszország is reagált. A bosznia-hercegovinai orosz nagykövetség megosztott egy véleménycikket, melyben úgy fogalmaztak, hogy amennyiben Szarajevó a NATO-csatlakozás mellett dönt, Moszkva kénytelen lesz reagálni a nyugat-balkani ország „provokációjára”. A nagykövetség cikkében a diplomácia alapszabályait felrúgó módon a NATO-t „elmegyógyintézetnek” nevezte, illetve megvádolta azzal Szarajevót, hogy „fél”, így „félelmei és fóbiái elől” a NATO „hamis karjaiba” menekül. Zeljko Komsic, a boszniai háromas államelnökség NATO-párti horvát tagja szerint Oroszország az, aki provokál, méghozzá azért, hogy geopolitikai játszmája érdekében minél több feltörekvő országot megakadályozzon transzatlanti integrációjában.

Bosznia természetesen azonnal reagált az írásra, melyet sértőnek találtak, így elutasították azt. A Boszniai Demokratikus Akciópárt szerint Oroszország rendszeresen próbálkozik beavatkozni a helyi ügyekbe, rendre helytelen módon. Montenegró 2017-es és Észak-Macedónia 2020-as csatlakozásával mindössze Bosznia-Hercegovina, Koszovó és Szerbia maradt a Nyugat-Balkán államai közül, mely nem a NATO tagja. Közülük a jelenlegi állás szerint mindössze Szerbiáról feltételezhető, hogy komolyabb elköteleződései vannak Moszkva irányába.

Elkezdték összegyűjteni az egész télre elvesztett migránsokat

Bosznia-Hercegovina hatósága a migrációs és humanitárius szempontból kaotikus telet követően úgy döntött, hogy rendezi a lipai táborból elvándorolt illegális migránsok helyzetét. A beszámolók alapján eddig körülbelül 100 migránst sikerült összegyűjteniük a Horvátországgal határos régió elhagyott házaiból és gyárépületeiből. Az itt fellelt migránsok döntő többsége mindössze tranzitországként tekint Boszniára: fő céljuk, hogy Horvátországon keresztül az Európai Unió területére jussanak. Számos jogvédő csoport erősen bírálta a boszniai hatóságok hatékonyságát, miután a tél elején leégett lipai táborból elmenekült bevándorlóknak semmiféle segítséget nem nyújtottak, ezzel súlyos humanitárius helyzetet teremtve a koronavírus-járvány idején. Az Európai Bizottság 3,5 millió eurót biztosított mindeddig a Bosznia-Hercegovinai Föderáció számára, hogy kezelje a humanitárius válságot, azonban a Boszniai Szerb Köztársaság többször is visszautasította a segélyt arra hivatkozva, hogy Banja Luka nem érzi kötelességének az országba illegálisan belépő emberek problémáinak megoldását .

Bosznia uniós szövetségesei ismét felszólaltak

Szlovénia vezetésével öt tagállami szignóval ellátott dokumentumot terjesztett elő Ljubljana az EU elé, melyben azt követelik a szövetségtől, hogy továbbra is koncentráljanak a nyugat-balkáni ország integrációjára. Bosznia-Hercegovina az utolsó balkáni állam (Koszovót nem számítva), mely nem rendelkezik tagjelölti státusszal. Ahhoz, hogy Szarajevó megszerezhesse a státuszt, választási reformot kell végrehajtania és gazdasági növekedést kell produkálnia, illetve a kaotikus migrációs helyzetet is meg kell oldania.

Írta: Gönczi Róbert

Észak-Macedónia Zoran Zaev maradt a szociáldemokraták pártelnöke

A Macedóniai Szociáldemokrata Unió (SDSM) tisztújító választásokat tartott, aminek keretében Zoran Zaev miniszterelnököt az előzetes várakozásoknak megfelelően nagy többséggel megerősítették pártelnöki tisztségében. A választás során Zaevnek nem volt kihívója, így a voksoláson részt vevő párttagok 98%-a támogatta őt. A miniszterelnök köszöntő beszédében kiemelte, hogy a párt tavaszi megújulásával új erőket fognak mozgósítani a politikában, többek között a korrupció és szervezett bűnözés elleni harc terén. Boyko Boriszov bolgár miniszterelnök telefonon gratulált macedón kollégájának a megválasztásához. A két kormányfő egyetértett abban, hogy az országaik között húzódó vitás kérdések megoldását nem halogatják tovább, figyelembe véve a 2017-es jószomszédsági és barátsági szerződést.

19 év után ismét népszámlálást tartanak Észak-Macedóniában

2021. április 1-21. között tartják az Állami Statisztikai Hivatal szervezésében az észak-macedóniai népesség, háztartások és lakások összeírását, amelyre legutóbb 2002-ben volt példa, ugyanis a 2011-ben esedékes népszámlálás belső politikai harcok miatt meghiúsult. A jelenlegi összeírás körül is jelentős politikai csatározás zajlik: a fő ellenzéki erő, a VMRO-DPMNE szerint ez a Zaev-kormányzat politikai érdekeit szolgálja,míg az ellenzéki tömörülés az etnikai arányokra vonatkozó adatok meghamisításától tart, amely által az albánság további teret nyerne az országban. Feltételezéseik szerint Zaev pártja ennek érdekében összejátszik az albán pártokkal.

A VMRO-DPMNE több mint 100 ezer aláírást gyűjtött össze azért, hogy a népszámlálást ne tartsák meg, emellett a parlamentben egy ezzel kapcsolatos törvénytervezetet is benyújtott március elején. Civil kezdeményezésre pedig elindult a „Nem nyitom ki az ajtót” kampány, amely az adatszolgáltatás megtagadására szólítja fel az állampolgárokat.

Ezzel szemben a kormány érvelése szerint a népszámlálás azért kulcsfontosságú, mert így az állami iparfejlesztési, munkahely-teremtési és egyéb szakpolitikai programok meghatározásánál pontos adatokra tudnak támaszkodni, emellett felhívják a figyelmet arra, hogy a külföldi befektetőket is elriaszthatja az, hogy nem állnak rendelkezésre hivatalos statisztikai adatok az országra vonatkozóan. A kormány tájékoztatása szerint minden adott ahhoz, hogy az EU-s és nemzetközi sztenderdeknek megfelelő összeírást tartsanak áprilisban. Továbbá felhívják a figyelmet, hogy aki visszautasítja az adatszolgáltatást, illetve szándékosan hamis adatokat ad meg, az súlyos pénz- illetve börtönbüntetéssel sújtható.

Írta: Kőbányai Dénes

Montenegró Montenegróba látogatott Benkő Tibor honvédelmi miniszter

Benkő Tibor, Magyarország honvédelmi minisztere március 29-én Montenegróba látogatott, Olivera Injac védelmi miniszter meghívására. Benkő Tibor szerint Magyarország kül- és biztonságpolitikai érdeke a nyugat-balkáni régió biztonságának és stabilitásának megerősítése. A honvédelmi miniszter kijelentette, hogy a térség országainak számos biztonsági kihívással kell megküzdenie, ilyenek például az illegális migráció, a hibrid fenyegetések, illetve a COVID-19 világjárvány és annak hatásai. Emellett kiemelte, hogy hazánk aktívan támogatja Montenegró európai integrációs törekvéseit, valamint hangsúlyozta Magyarország nyitottságát a bilaterális kapcsolatok mélyítésére.

Török-montenegrói külügyminiszteri egyeztetés Brüsszelben

A NATO külügyminisztereinek brüsszeli értekezletén kétoldalú tárgyalásokat folytatott Mevlut Cavusoglu török, valamint Djordje Radulovic montenegrói külügyminiszter. A megbeszélés során a felek érintették a turizmust és a török befektetések kérdését Montenegróban, valamint egyeztettek a COVID-19 járvány kezelésének lehetséges kooperációiról is.  A török külügyminiszter emellett kiemelte, hogy Radulovic meghívást kapott a következő Antalya Diplomáciai Fórumra, valamint a Törökország vezette Délkelet-Európai Együttműködési Folyamat csoport következő ülésére is.

Montenegró az élen áll az európai integrációban

Miroslav Lajcák az Európa Unió Belgrád-Pristina dialógussal, valamint a további nyugat-balkáni országokkal foglakozó különmegbízottja podgoricai látogatása során kijelentette, az Európai Unió véleménye szerint a térségben Montenegró haladt a legtöbbet a csatlakozáshoz szükséges reformokkal. A különmegbízott emellett kiemelte a tavalyi választásokat követő hatalomátadási folyamat demokratikusságát is. Lajcák Podgoricában találkozott Milo Djukanovic államfővel, és a megbeszélés során nyomatékosította az Európai Unióval való együttműködés fontosságát, valamint a Velencei Bizottság véleménynek tiszteletben tartását.

Montenegró az Európai Unió segítségét kéri Kína ellen

A jelenlegi montenegrói kormány miniszterelnök-helyettese Dritan Abazovic szerint az Európai Uniónak segítenie kell Montenegrót a kínai Exim banktól felvett több milliárd eurós hitel visszafizetésében. A kormányfő-helyettes szerint ezzel az Európai Unió képes lenne csökkenteni Kína befolyását Montenegróban, valamint hozzájárulna a hitelből finanszírozni kívánt autópálya egészének elkészítésében. Az Európai Befektetési Bank adatai szerint a Kína által 2007 és 2017 között folyósított 12 milliárd euró kölcsön 7%-át kapta Montenegró.

Korrupciós harc Montenegróban

Dritan Abazovic montenegrói miniszterelnök-helyettes Milo Djukanovic elnököt érintő korrupciós ügyek eltusolásával vádolta meg az ország különleges főügyészét, Milivoje Katnic-ot. A jelenlegi kormány kiemelt feladatának tekinti a korrupció ellenes harcot, ám Abazovic bejelentése szerint a főügyész jelenleg négy Djukanovic ellen folyó vizsgálatot blokkol. A kormány megpróbálta elmozdítani a 2016-os puccskísérletet is vizsgáló főügyészt, mivel elégedetlen a munkájával, ugyanakkor ez éles kritikát váltott ki az Európai Unióból. Dritan Abazovic az Euronews megkeresésére azt nyilatkozta, hogy a korrupcióellenes küzdelem nem valósítható meg a jelenlegi főügyésszel, ezért arra kéri az európai politikusokat, ne kössék meg a jelenlegi kormány kezét a korrupciós ügyek feltárásában.

Írta: Párducz Árpád

Szerbia Járványügyi kitekintés Szerbiában

Annak ellenére, hogy március közepétől elindult az oltási igazolások kiadása az országban, komoly aggodalomra ad okot Szerbiában a Covid-19 vírus brit variánsának robbanásszerű terjedése – jelentette ki Dr. Mirsad Đerlek. A szerb Egészségügyi Minisztérium államtitkára nyilatkozatában kiemelte azt is, hogy a brit vírustörzs jelenleg az új megfertőződések 80 százalékáért felelős az országban. Így a kormányzat elsőszámú célkitűzése továbbra is a lakosság minél magasabb arányú átoltottságának elérése.

A szerb oltási kampánynak köszönhetően 2021.03.20.-án már 1.305.132 fő megkapta legalább a vakcina egyik dózisát, míg 858.461 főt számlál a teljeskörűen beoltottak csoportja. Ezzel az ország a régióban messze az első, Európában előkelő második, míg globális szinten az ugyancsak impozáns hatodik helyet foglalja el a rangsorolásban, ha a beoltottak számát a lakosság számához viszonyítjuk.

A Szerb Köztársaságnak azonban a járvány kezelése mellett egy újabb egészségügyi válsághelyzettel is szembe kell majd néznie. A koronavírus-járvány megfékezésére tett oltási erőfeszítéseknek köszönhetően, folyamatosan csökkent a kötelező védőoltások beadásának aránya. Sasa Milosevic gyermekorvos elmondása szerint a koronavírusjárvány elsőszámú kárvallotjai a gyerekek lesznek, hiszen az elmúlt évben a hivatalos adatok szerint mintegy 30 százalékkal kevesebb vakcinát adtak be nekik, mint korábban. Így a közeljövőben elképzelhető egy nagy horderejű kanyarójárvány kitörése is a szerb gyermekek körében.

A nemzetközi közvélemény és a vírusterjedési mutatók szerint Szerbia előnyösebb helyzetben van a koronavírus elleni védekezés terén azzal, hogy nem EU-tagállam. Az ország rendelkezésére így nem csak az unióban elismert amerikai-német Pfizer-BioNTech, valamint brit-svéd AstraZeneca oltóanyagok érhetők el,hanem a szerb-orosz és szerb-kínai baráti kapcsoltoknak köszönhetően az állampolgároknak lehetőségük van maguk kiválasztani melyik gyártó oltóanyagát igénylik, illetve úgy is nyilatkozhatnak, hogy mindegy, melyikkel oltják be őket. Így az orosz Szputnyik V és a kínai Sinopharm is az engedélyezett oltóanyagok listáján szerepel a balkáni országban.

Írta: Haiszky Edina Julianna

Albánia   COVID-19 intézkedések

Az albán kormány egészségügyi szakértőkből álló bizottságának döntése alapján, a koronavírus megelőzésére bevezetett korlátozó intézkedések április 7-ig maradnak érvényben. A 20 órától 6 óráig tartó kijárási tilalom, valamint az iskolai online oktatás továbbra is érvényben marad.

Eddig 65.000 embert oltottak be Albániában, köztük az orvosi személyzetet, a 80 év feletti idős embereket, és a tanárokat. A kínai Sinofarm cég oltóanyagait Edi Rama miniszterelnök Törökországból hozatta, és a következő két hónapban további 500.000 adag oltóanyagot várnak a  vállalattól. Az albán kormány minél több embert akar beoltani, hogy az ország készen álljon a nyári turisztikai szezonra. A koronavírus járvány előtt a turizmus fontos iparág lett Albánia gazdaságában. Az országba érkező külföldi turistáknak nem kell igazolniuk, hogy megkapták a koronavírus vakcinát.

Közelgő választások

Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése (PACE) bejelentette, hogy a választások előtt látogatást tesz Albániában március végen, és küldöttséget küld a voksolás megfigyelésére.

Az OSCE/ODIHR bejelentést tett közzé, amelyben részletesen ismerteti a közelgő választásokkal kapcsolatos aggályait. Ide tartozik az átláthatóság, a finanszírozás, a sajtószabadság, a szavazatvásárlás, és a szavazókra gyakorolt nyomás problematikája. A választásokra a kormányzó Szocialista Párt és a Demokrata Párt közötti mély bizalmatlanság miatt kerül sor.

Az albán hadsereg korszerűsítése  

Albániában folyamatban van az elavult katonai fegyverek lecserélése a NATO szabványainak megfelelő felszerelésre. Az Egyesült Államok 29 db “Humvee” típusú többcélú katonai járművet szállított Albániába a hadsereg megerősítése érdekében, jelentette be a tiranai védelmi minisztérium.

Albánia, amely 2009 óta a NATO tagja, Dél-Kelet-Európa eddigi legnagyobb katonai gyakorlatának ad otthont és itt fogja bemutatni az új „Humvee” járműveket.

Írta: Živković Lara

Címlapkép: Koronavírus, Szerbia. Belgrád, 2021. március 27. Egy férfit oltanak az AstraZeneca svéd-brit gyógyszergyártó koronavírus elleni vakcinájával Belgrádban 2021. március 27-én. (Forrás: MTI/EPA/Andrej Cukic)

A Balkán 04 – Balkán Hírfigyelő, 2021. március bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.