Biztonságpolitika.hu

Japán kizárhatja a kínai drónokat az állami beszerzésekből

Japán akár teljesen kizárhatja a Kínában előállított drónokat állami szervei beszerzési láncából, írta meg a Reuters japán kormánytagokra hivatkozva. A döntés mögött kiber- és információbiztonsági szempontok állnak, bizalmas adatok Kínába való szivárgásától tartanak ugyanis a drónok hálózatán keresztül. A döntéshozók kockázatként mérték fel a kínai drónok olyan állami szerveknél való alkalmazását, mint a védelmi minisztérium vagy a partiőrség. Előbbi több száz, utóbbi körülbelül harminc drónnal rendelkezik, ezek többsége kínai gyártmány. A döntés értelmében többek közt a nyomozás, infrastruktúrafejlesztés, és mentési műveletek alkalmával használt drónoknak szigorúbb vizsgálatokon kell majd átesniük, bárminemű információszivárgás ellen védettnek kell lenniük. A japán törvényhozás elé idén januárban került először a tervezet.

A szigorított szabályok 2021 áprilisában léphetnek életbe. Habár nevesítve egyetlen ország sem szerepel a tervezetben, a kormánypárti források megerősítették, hogy az mindenekelőtt Kínát szem előtt tartva született meg. Az új irányelvek haszonélvezői a belföldi dróngyártók lehetnek, mint például a Tokyo Aircraft Instrument Corporation, amely jelenleg is párbeszédet folytat a kormánnyal drónjai lehetséges felhasználásáról.

Írta: Varga Domonkos Bálint

Egy CH-4-es kína drón. 2017.09.27. (forrás: Facebook/ China Daily)

Reakció a tervezett francia szigorításokra

Több közel-, illetve távol-keleti országban heves tüntetések robbantak ki, miután Emmanuel Macron, francia államfő szigorúbb, iszlám szeparatizmus megfékezését célzó törvények meghozatalát helyezte kilátásba. A bejelentés előzménye az október 16-án meggyilkolt francia tanár, Samuel Paty ügye, aki Mohamed prófétáról készült karikatúrát mutatott diákjainak sajtószabadságról szóló óráján. A tervezett szigorítások tartalmazzák a sport- és más típusú szervezetek alaposabb ellenőrzését, az imámok külföldről való behozatalának megtiltását, mecsetek finanszírozásának szigorúbb nyomon követését, valamint az otthoni oktatás betiltását.

Október 25-én Pakisztán miniszterelnöke, Imran Khan tweetjében közölte, hogy levelet írt Mark Zuckerbergnek a Facebook közösségi oldalon való iszlámellenes gyűlöletbeszéd megfékezésének szükségességéről. Khan elítélte a francia elnök álláspontját és az „iszlám megtámadásával” vádolta meg. Bangladesben október 27-én 40 ezren vonultak utcára Dhakában a francia törvényszigorításokra válaszul. A demonstrációt szervező Andolan Bangladesh (az ország legnagyobb iszlamista pártja) bojkottot hirdetett a francia árukra, sürgette a bangladesi kormányt a francia nagykövet mielőbbi kiutasítására, valamint Macron elszámoltatását követelte az iszlám vallás becsmérlése miatt. A felbőszült tömeg a francia követséget tervezte megrohamozni, azonban a rendvédelmi erők segítségével végül sikerült megállítani őket.

A tiltakozási hullám több közel-keleti országban is megjelent, melynek eredményeképpen Kuvaitban, Jordániában és Katarban bojkottot hirdettek a francia árukkal szemben. Párizs több muszlim országra is figyelmeztetést adott ki és javasolta ott tartózkodó állampolgárainak a fokozott elővigyázatosságot a kialakult helyzet eszkalációjára tekintettel.

Írta: Zernig Csombor

Franciaország elleni tüntetés Pakisztánban. 2020.10.31. (forrás: Facebook/Journalist Youssef Daoud)

Kirgizisztán a parlamenti választások után

Tüntetések zajlanak és szükségállapotot hirdettek ki Kirgizisztánban, miután az október 4-i parlamenti választásokon hatalmas fölénnyel nyert a kormánypárt. Az ellenzéki tüntetések során politikai foglyokat szabadítottak ki a börtönből, akik közül ki is kiáltották Szadir Zsaparov-ot elnöknek. A tüntetések nyomása alatt a kormánypárti Szooronbaj Zseenbekov elnök lemondott, hogy így elkerülje a „vérontást”. Őt a házelnök követné az államfői tevékenységek ellátásában, aki vonakodott azt elvállalni, lévén a tüntetők Zsaparov elnökségére törekednek, így a parlament őt hatalmazta fel megbízott elnöknek az újra kiírt választásokig.

A Központi Választási Bizottság ezt január 10-re időzítette, miután a parlament nem volt határozatképes a napirend vitatásakor. A fejetlenséget tovább bonyolítja, hogy a parlamenti választásokat december 20-ra írták ki, majd másnap visszamondták, illetve, hogy a jelenlegi alkotmányos keretek között a nagy favorit megbízott elnök ugyan indulhatna a választáson, ám ez egy szokatlan politikai precedenst teremtene a régiójából kiemelkedő jogállamisággal rendelkező államban. Ennek jogi megoldásán kell a parlamentnek dolgoznia.

Írta: Kertai Zoltán Péter

Egy biskeki tüntető kirgiz zászlóba bugyolálva. 2020.10.07. (forrás: Facebook/Saqlain Shah)

A Szuga-diplomácia kezdete

Japán új miniszterelnökének első hivatalban eltöltött hónapja többnyire a világ állam- és kormányfőivel, magasrangú diplomatákkal való telefonbeszélgetésekkel telt. Habár 1945 óta a frissen megválasztott japán kormányfők elsőként hagyományosan az Egyesült Államokba utaznak, ezt most a tomboló koronavírus-járvány, és a belpolitikai helyzet nem tette lehetővé.
Az idén augusztusban váratlanul lemondott Abe Sinzó utódja, Szuga Josihide megválasztását követően először Vietnámot és Indonéziát látogatta meg.

Mindkét ország az ASEAN fontos tagja. Az idei évben Vietnám büszkélkedhet a tíz tagot számláló szervezet soros elnökségével, míg Indonézia a 260 millió főt meghaladó lakosságával annak legnépesebb tagja, és legnagyobb piaca. Délkelet-Ázsia, mint a világ egyik legdinamikusabban fejlődő régiója már hosszú ideje fontos szerepet tölt be Japán számára.

Szuga a négynaposra tervezett út előtt úgy nyilatkozott a tokiói Haneda Repülőtéren összegyűlt újságíróknak, hogy a „mivel az ASEAN egy kiemelten fontos partner Japán számára a szabad és nyílt Délkelet-Ázsia megteremtésében, ezért szeretné kimutatni szándékát, hogy Japán kész a régió békéjéhez és jólétéhez hozzájárulni.”

A japán kormányfő október 19-20 között Vietnámba látogatott, ahol találkozott Nguyen Xuan Phuc vietnámi miniszterelnökkel, és sikerült megállapodniuk a két ország közötti gazdasági és biztonsági kapcsolatok további mélyítéséről. Hamarosan előkerült a Dél-kínai-tenger kérdése is, amely kapcsán Vietnám és több szomszédos ország területi vitát folytat Kínával. Napjainkban Vietnám fokozott aggodalommal szemléli Kína nagyhatalmi ambícióit, így egyre közelebbi kapcsolatokat épít ki az Egyesült Államokkal. Szuga a Dél-kínai-tenger kapcsán kijelentette, hogy „Japán ellenez minden olyan viselkedést, amely a feszültségek fokozódásához vezethet a térségben”.

Habár mindenki odafigyelt arra, hogy Kínát még véletlenül se nevesítsék, nyilvánvaló volt, hogy a nyilatkozatokban a Kínai Népköztársaságról van szó. Október elején az Egyesült Államok, Ausztrália, Japán és India külügyminiszterei Tokióban találkoztak, nem titkoltan a feltörekvő Kínai Népköztársaság ellensúlyozása érdekében életre hívott négyoldalú kormányközi találkozó (röviden „Quad”) keretében. Habár még nem került sor a „Quad” intézményesítésére, megállapodás született arról, hogy jövőre ismét összeülnek.

Írta: Szomolányi Szabolcs

Szuga Josihide (jobbra) és Nguyen Xuan Phuc Vietnamban. 2020.11.16. (forrás: Facebook/Thông Tin Tuyển Dụng Lao Động Nhật Bản)

India űrkooperációja az USA-val

Harmadszorra is megrendezték az India-USA 2+2 stratégiai párbeszédet, melyen a két ország külügyminiszterei és védelmi miniszterei vettek részt. Közös nyilatkozatukban arról adtak tájékoztatást, hogy megállapodtak az űrhelyzet-tudatosság (Space Situational Awareness, SSA) keretében napirend-alapú együttműködés folytatásáról. Az SSA az űrkörnyezet felé való tudatosságot jelenti, amely az ütközések elkerülésével, az űr-időjárással és az űrben előforduló természeti jelenségekkel kapcsolatos információkkal hozzájárulhat az űrmissziók biztonságához. Arra törekszik, hogy adatokat gyűjtsön a pályára állt műholdakról, a régi rakétatestekről és más űrhulladékokról, előre jelezze az űrobjektumok visszatérését a légkörbe, és figyelje az űrhajókat, műholdakat érő esetleges fenyegetéseket: általános célja a fizikai űrkörnyezet figyelemmel kísérésének, megértésének és előrejelzésének képessége. Az együttműködésnek köszönhetően India civil űrügynöksége, az ISRO külön SSA osztályt hozhatott létre, valamint megnyílt előtte a kapacitásépítés lehetősége – az USA mellett Japán és Franciaország is elkötelezett SSA-képességek fejlesztésében, mely a későbbiekben további kollaborációra adhat alapot.

Írta: Györgyi Dominika

Kedves Olvasó!

Nagy örömmel jelenthetjük be, hogy újraindult a Biztonságpolitikai Szakkollégium Észak-afrikai és Közel-keleti (avagy MENA) Műhelye, valamint megindult annak hírfigyelője. Műhelyünk tagjainak feltett szándéka, hogy igényes összefoglaló keretében, hónapról hónapra beszámoljunk a térségben folyó politikai és gazdasági eseményekről. Természetesen a havi hírfigyelő mellett a műhelyünk tagjai rendszeresen fognak hosszabb cikket és tanulmányokat készíteni a régiót érintő legfrissebb aktualitásokról. Reméljük, hogy leendő olvasóink elégedettek lesznek a jövőbeni hírfigyelőink és cikkeink tartalmával és minőségével.

Halasi Gábor

(a MENA műhely koordinátora)

Szeptember 4. hete

Észak-Afrika

Szudán

Szükségállapotot hirdettek Szudánban a sosem látott mértékű árvízveszély miatt. Az afrikai országban eddig több mint 100 ezer épületet tett tönkre, 100 embert ölt meg és már a szudáni piramisokat fenyegeti a víztömeg. Az UNESCO felszólította Kartúmot a sürgős intézkedésre, ugyanis a történelmi örökségi helyszínen a piramisok mellett templomok, temetők és más jelentős emlékhelyek is találhatók. Meroé ősi városa, az egykori Kusita királyság központja pl. mindössze 500 méterre fekszik a Nílustól. Szudánban, Etiópiában és Ugandában nem ritka az év ezen időszakában az esőzés, ugyanakkor a Nílus szintje idén magasabb mint amelyet valaha feljegyeztek.

Békemegállapodást írt alá Szudán átmeneti kormánya a kulcsfontosságú darfúri lázadócsoportokkal augusztus 31-én Jubában, Dél-Szudán fővárosában. Az egyezséget Salva Kiir dél-szudáni elnök hathatós segítségével sikerült tető alá hozni. A kormány oldaláról Abdalla Hamdok miniszterelnök és Abdel-Fattáh al-Burháni tábornok vettek részt, míg a lázadókat a Szudáni Forradalmi Front vezetői képviselték. A felek ezzel egy 17 éve tartó polgárháborúnak vetettek véget. A darfúri konfliktus 2003-ban kezdődött, amikor a fekete-afrikai etnikai csoportok hátrányos megkülönböztetéssel vádolta Kartúmot. Az akkori arab vezetés a lázadást kegyetlenül vérbe fojtották, mellyel elindítottak egy 17 éves konfliktust. Josep Borrell, az Európai Unió kül- és biztonságpolitikai főképviselője üdvözölte a megállapodást és kijelentette, a „békemegállapodás mérföldkő a demokratikus folyamat és a gazdasági átmenet szempontjából, valamint megnyitja az utat az ország tartós békéjének megteremtése felé”.

Az Egyesült Államok eltökéltségét fejezte ki, hogy még több arab állammal kössön egyezséget, melynek tudatában ők normalizálják kapcsolatukat Izraellel. A Washington által kiemelt egyik állam, akivel folynak a tárgyalások Szudán volt. Egyes állítások szerint a Szudánt képviselő tárgyalófelek 3-4 milliárd dolláros segélyt kérnek a kapcsolat normalizálásáért cserébe. A The New York Times szerint a képviselők elutasítottak egy 800 millió dolláros ajánlatot. Washington már csak azért sem valószínű, hogy igazán bőkezű lenne Kartúmmal, ugyanis főként arra koncetrálnak, hogy rávegyék Szaúd-Arábiát az Izraellel való kapcsolat normalizálására – mely szakértők szerint egyelőre nem valószínű. Az Anadolu török hírügynökség értesülései szerint a két legvalószínűbb arab ország, mely elismerheti még az év végéig Izrael szuverenitását és feloldja a gazdasági izolációt vele szemben Omán és Szudán. Az Anadolu állítását ugyanakkor cáfolta Omar Ismail, Szudán ügyvivő külügyminisztere, aki szerint „szó sem volt ilyesmiről eddig” és hogy „nem érzik a sürgető kényszert Izrael elismerésére”.

Életkép a szudáni árvíz sújtotta egy településről. 2020.09.16. (forrás: Facebook/ Islamic Relief USA)

Szomália

Újabb fordulatok az al-Shabaab elleni küzdelemben Szomáliában. A szomáliai terrorszervezet legkevesebb 30 embert végzett ki a kelet-afrikai ország középső részén egy faluban szeptember 5-én, miután összecsaptak a helyiekkel. A falusi vezető felvette a kapcsolatot Mogadishuval is, valamint beszámolt róla, hogy a dzsihadisták hetek óta járkáltak településükre állataikat követelve. A falusi vezető szerint a dzsihadisták a „behatoló idegenek elleni szent háborúhoz” szerették volna elkobozni állataikat, melyből elege lett a helyieknek. Terrortámadások történtek Mogadishuban is. Augusztus 8-án pokolgép robbant a fővárosban egy katonain támaszpont mellett. A merényletben legalább nyolc katona meghalt. Augusztus 16-án az al-Shabaabhoz köthető dzsihadista fegyveresek elfoglalták az Elite Hotelt, túszul ejtve politikusokat, újságírókat és civil szervezetek munkatársait is. Ugyanezen a napon pokolgépes támadást hajtottak végre az oktatási miniszter konvoja ellen is – ott egy ember sérült meg. Szeptember 26-án végül ellentámadásba lendült Szomália központi kormánya és felszabadította a dzsihadisták megszállása alól Bariire települését, mely 62 kilométerre helyezkedik el a fővárostól. A műveletben 40 fogvatartott gyermeket mentettek ki a szomáliai hadsereg katonái. Az Anadolu hírügynökség szerint a művelettel szeretné Mogadishu demonstrálni a külvilág felé, hogy készen áll a jövő évi parlamenti- és elnökválasztásokra. Szomáliában lassan 30 éve polgárháború van, miután 1991-ben az összefogó hadurak megbuktatták Sziad Barrét, ám nem tudtak megfelelő utódban megegyezni. A konfliktust elmélyítette az al-Kaida megjelenése, ugyanis 2008-ban támogatni kezdték az al-Shabaab dzsihadista terrorszervezetet, mely azóta a nemzetközileg elismert központi kormány legerősebb ellenfelévé vált az országért folyó küzdelemben.

Mogadishu bemutatta új miniszterelnökét, a politikában korábban semmilyen szerepet nem vállalt Mohamed Husszein Roble-t. A parlament 215 tagja bizalmat szavazott Roble-nak, szintúgy Mohamed Abdullahi Mohamed elnök. Roble elődje, Hasszan Ali Khaire júliusban került eltávolításra hivatalában egy bizalmi szavazást követően. Szomáliának a nemzetközi elvárásoknak megfelelően 2021 februárjáig választásokat kell tartania. „A koronavírus kihívásai ellenére keményen dolgozunk, hogy megtarthassuk azokat a kiemelt jelentőségű választásokat, melyeken a szomáliai emberek dönthetnek jövőjükről” – fogalmazott Mohamed elnök az ENSZ-ben.

Az új szomáliai miniszterelnök, Mohammed Husszein Roble. 2020.09.17. (forrás: Facebook/Kosar Senior Nur)

Közel-Kelet

Izrael és Palesztin hatóság

A washingtoni aláírást követően Mahmoud Abbász a Palesztin hatóság elnöke erősen kritizálta az Egyesült Arab Emirátusok, Bahrein és Izrael közötti kapcsolatok normalizálásáról szóló egyezményt, mely szerinte a nemzetközi jog értelmében, az izraeli-palesztin konfliktusra adott igazságos és tartós megoldás létrejöttét akadályozza. A ENSZ Közgyűlése előtt elmondott beszédében 2021 elejére nemzetközi konferencia összehívását szorgalmazta a „valódi békefolyamat elindítása érdekében”.

A két legnagyobb palesztin frakció a Fatah és Hamász vezetői megállapodtak arról, hogy közel 15 év után először választásokat tartanak, melyre a következő fél év során kerül majd sor. Az utolsó parlamenti választásokat 2006-ban tartották, amikor is a Hamász fölcsuszamlásszerű győzelmet aratott.

Mahmúd Abbász, a Fatah vezetője. 2014.12.31. (forrás: Facebook/Foreign Policy)

Jemen

Újabb fordulatok a jemeni polgárháborúban. Az ENSZ csökkentette, illetve leállította tizenöt legfontosabb segélyprogramját Jemenbe, további harmincról pedig az ősz során dönt. Szeptember 13-án légitámadás érte az Iránnal szövetséges húszi lázadók barakkjait. A megtámadott húszi légibázison szaúd-arábiai vadászgépek kilőtt négy drónt is. A szaúdi légitámadás válasz volt a húszi lázadók szeptember 8-i akciójára. Szeptember 27-én végül a húszi lázadók beleegyeztek 1000 fogvatartott, köztük 15 szaúdi katona fogolycseréjébe. Az ENSZ szerint ez egy lassú bizalomépítési folyamat kezdete lehet a felek között. A jemeni kormány és Anszar Allah húszi képviselő beleegyezett, hogy azonnal szabadon bocsájt 1081 fogvatartottat. Az egyezség tíz nap alatt jött létre a felek között a svájci Glionban. A megkötött fogolycsere-egyezmény a legnagyobb a 2018-as stockholmi egyezmény óta, amikor is 15 ezer fogoly cseréjében állapodtak meg a felek. Jemenben 2014 augusztusa óta tart a polgárháború, amikor is kitört a konfliktus a kormányellenes siíta húszik és a nemzetközileg elismert, Rijádhoz hű elnök között. A lázadó húszik ellen 2015 márciusában lépett háborúba az arab koalíció Szaúd-Arábia vezetésével. A polgárháború során több mint százezren veszítették eddig életüket, a földönfutóvá válók számát megtippelni sem lehet. A lakosság 80%-a – magyarul több mint 24 millió ember – szorul humanitárius segélyre, melyen nem könnyít a koronavírus-járvány. Az ENSZ szerint a húszik által igazgatott 16 jemeni körzet ráadásul közelebb áll egy éhínség lehetőségéhez, mint a Föld bármelyik másik régiója. Miközben a nemzetközi diplomácia és az ENSZ is igyekszik diplomáciai úton megoldani a kilátástalan konfliktust, a jemeni helyzet egyre komplexebbé válik. Kijelenthető, hogy a polgárháborúnak nincsen se nyertese, se egyértelmű vesztese, ugyanis mindenki annak számít.

Humanitárius segítségnyújtás Jemenben. 2020.11.15. (forrás: Facebook/IHH Nederland)

Október 1. hete

Észak-Afrika

Algéria

Algéria jelenleg egy stabilizáló elemnek tekinthető az észak-afrikai országok sorában. A Száhel övezetben fellépő szélsőséges csoportok által generált helyzet normalizálódása mellett tett hitet, valamint közvetítői szerepet is vállalt a líbiai konfliktusban, amiről még mindig nem mondott le.

Október elsején Mark T. Esper védelmi miniszter a mediterrán és észak-afrikai térségeben tett látogatássorozata részeként Algériában járt, ahol többek között Abd el-Madzsíd Tebbún elnökkel is tárgyalt. Az utazások célja a régi kapcsolatok megerősítése és újak megkötése. A védelmi miniszter méltatta a két ország Algéria függetlenségi harcáig visszanyúló együttműködését és határozott szándékát fejezte ki a mélyebb együttműködésre a terrorizmus elleni harc és egyéb katonai együttműködés terén. Az ország Amerika egyik fő bázisa a térségben folyó terrorista sejtek elleni fellépésben.

A találkozó egyik fő témája az Algéria szomszédságában zajló második líbiai polgárháború kezelése volt, amelynek feloldását tovább bonyolítja a nyugati Egységkormány és a keleti Líbiai Nemzeti Hadsereg (és az általuk támogatott Képviselő Ház) mögé felsorakozó nemzetközi aktorok sokasága.

Ezek egyike a keleti Halifa Haftár tábornokot támogató Oroszország, amely a védelmi szektorban alkalmazott eszközök 90%-át szállítja Algériának.

Az Esper látogató előtt Chengriha tábornok az algériai hadsereg vezetője találkozott egy orosz katonai delegációval, akikkel a katonai partnerségük további alakulását vitatta meg. Tehát az ország kis részben színtere a két hatalom rivalizálásának a befolyási övezeteik kialakításában. Ez kellemetlen helyzetbe hozhatja Algériát, mivel fegyverzete az orosz beszállítókon múlik – ami számára olcsóbb – azonban szövetségi szinten az USA felé mélyít. Esper a találkozóról szóló összegzésében úgy fogalmazott: „Ez egy hosszútávú munka, amit nem lehet egy látogatással elvégezni”. Eszerint számítani lehet a jövőben is további látogatásokra Algériában és a környező országokban is.

Mark Esper megérkezik Algériába. 2020.10.01. (forrás: Facebook/U.S. Embassy Algiers)

Szudán

Mohamed Hamdan Dagalo (vagy Hemetti, ahogy gyakran hívják), a szudáni Szuverén Tanács elnökhelyettese a televízióban jelentette be október 3-án, hogy az ország kapcsolatának normalizálására fog törekedni Izraellel, ugyanis szükségük van a zsidó állam fejlett technológiájára. Az Egyesült Arab Emírségek és Bahrein után lehetséges, hogy a kelet-afrikai Szudán lesz a következő arab állam, mely normalizálhatja kapcsolatát Izraellel. Minderre azt követően került sor, hogy három szudáni párt közös konferenciát tartott szeptember 30-án Kartúmban, melyben felszólították a jelenlegi rezsimet, az Átmeneti Katonai Tanácsot, hogy kössön alkut Washingtonnal és Tel-Avivval. Erre azért lehet szüksége Kartúmnak, ugyanis mindeddig az ország sikertelenül lobbizott az Egyesült Államoknál, hogy vegye le Szudánt a terrorizmust támogató országok listájáról, melyre még a tavaly megbukott elnök, Omar el-Basír alatt került.

Szudán 1973 óta hivatalosan háborúban állt Izraellel, bár sosem vett részt a jóm kippuri háborúban. Omar al-Basír elnök alatt ráadásul Kartúmot szoros kapcsolat fűzte Teheránhoz és a Hamászhoz. Miután 1989-ben a Muszlim Testvériség átvette a hatalmat Szudán felett egy puccs keretei közt, a Hamász tagjai könnyedén igényelhettek helyi útlevelet, mellyel egyszerűbben utazhattak. Vélhetően elsősorban ezért került Szudán a terrorizmust támogató országok listájára, majd maradt is úgy, hogy 2019 során megbuktatásra került al-Basír. Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök végül február 3-án találkozott a Szuverén Tanács elnökével, Abdel Fattah al-Burhannal titokban Ugandában, melyet követően bejelentésre került, hogy elképzelhető egy normalizációs folyamat a két ország között. Hemetti televízióban bejelentett döntését azzal indokolta, hogy „semmivel sem rosszabb” Szudán, mint Egyiptom vagy Jordánia, ha békét akar kötni.

Tüntetők mindeközben elfoglalták Port Szudán egyik legnagyobb kikötőjét, valamint a hozzá vezető utat, ezzel tiltakozva a megegyezés ellen, melyet szeptember során kötött Kartúm a dél-szudáni Jubában a déli régiók felkelő csoportjaival. Szudán 17 évig állt konfliktusban több déli felkelő csoporttal, főként Darfúr, Kék Nílus és Dél-Kordofán régiókban, melynek az előző héten aláírt béke vetett véget.

Benjamin Netanjahu bemutatja a jövőbeli izraeli-szudáni légi járatokat. 2020.10.24. (forrás: Facebook/The Prime Minister of Israel)

Közel-Kelet

Szíria

Örményország moszkvai nagykövete elmondta, hogy Törökország körülbelül négyezer harcost küldött Szíria északi részéről az azeriek támogatására. Franciaország is mérlegelte a vádakat, Emmanuel Macron elnök hivatala azt nyilatkozta, hogy ő és Vlagyimir Putyin orosz elnök megvitatták a kérdést, és mindkettőjük „osztja az aggodalmát a szíriai zsoldosok Hegyi-Karabahba történő küldése miatt.” Ezt látszik megerősíteni azok az utóbbi napokban napvilágot látott beszámolók is, ahol a szóban forgó szíriai harcosok mesélik el a történetüket, hangot adva csalódottságuknak. Ezek szerint még a konfliktus kitörése előtt szerződtek abban a hitben, hogy csupán őrzés-védelem lesz a feladatuk az azeri határon havi kétezer dollár fizetésért, ehelyett érkezésük után kitört a konfliktus, először elvették mindenüket, azeri egyenruhát adtak rájuk, hogy ne lehessen azonosítani a származásukat és kivezényelték őket a frontra, ahol első veszteségeiket is elszenvedték.

Irak

Egy iraki fegyveres csoport katyusha-rakétákat lőtt ki, amelyek közül egy eltalált egy bagdadi házat, amelyben két nő és három gyermek életét vesztette, miközben további két gyermeket súlyosan megsebesült – közölte az iraki hadsereg. Hónapok óta ez volt az első alkalom, amikor egy támadás polgári áldozatokhoz vezetett. A három iraki gyermek és két nő ugyanabból a családból származott, amikor a bagdadi repülőteret célzó rakéta, ahol amerikai csapatok állomásoznak, az otthonukra zuhant – áll a hadsereg közleményében. Ezzel párhuzamosan szintén rakétatámadás érte az erbili repülőtéren állomásozó amerikai katonákat is, károkról és veszteségekről nem tudni. A támadások után, a USA külügyminisztere Mike Pompeo sok amerikai és iraki tisztviselő meglepetésére felvetette a lehetőségét a bagdadi nagykövetség bezárásának, amennyiben az iraki kormányerők nem veszik elejét a milíciák további ténykedésének.

Jemen

Szudáni és szenegáli katonai alakulatok landoltak a Jemenhez tartozó Szokotra szigetén október 1-jén. A körülbelül 600 főből álló csoportosulás állítólag az Egyesült Arab Emírségek és a Déli Átmeneti Tanács megegyezésének keretei közt kerülhetett az Ádeni-öbölben fekvő szigetre, hogy teljes anarchiából visszajuttassa a Jemen déli részét kormányzó erők irányítása alá. Egy gyanús hajó is érkezett az öbölbe az Egyesült Arab Emírségek zászlaja alatt, mely vélhetően katonai és kommunikációs eszközöket szállít az említett alakulatok számára. Szenegál, mely egy szunnita többségű, ám nem arab afrikai ország a kezdetektől támogatja Szudánnal, az Egyesült Arab Emírségekkel és az Egyesült Államokkal egyetemben a szaúdiak vezette koalíció akcióit.

Szeptember végén újrakezdődött, majd október során folytatódott a földgázban gazdag Marib régió irányításáért folytatott harc a szaúdi koalíció és a húszi lázadók között. Marib az egyik utolsó mentsvára a nemzetközileg elismert szunnita jemeni kormánynak. Kiemelt problémakört képez, hogy pár kilométerre a harcok helyszínétől egy jelentős menekülttábor található, ahol már a harcok kiújulása előtt is jelentős hiány volt vízből, ételből és gyógyszerből.

A jemeni háború immáron öt éve tart és folyamatosan egyre több nemzetközi szereplő kerül bevonásra benne. A konfliktus közepében az iráni támogatású húszi lázadó milíciák és a nemzetközi erők által favorizált szunnita elnök, Abed Rabbó Manszúr Hadi kormánya áll, aki jelenleg száműzetésben él Szaúd-Arábiában. A Jementől északra található Szaúd-Arábia az erősödő húszi síita erőkkel szemben megalkotta a szunnita frontot, mely azóta is több-kevesebb sikerrel harcolja az ország történetének legnagyobb polgárháborúját.

Az amerikai Demokrata Párt elnökjelöltje, a várható elnök Joe Biden bejelentette a 2020-as elnökválasztási vita során, hogy megvonja Szaúd-Arábia támogatását a jemeni háborúban amennyiben hatalomra jut. Trump elnök a kezdetektől támogatásáról biztosította Szaúd-Arábiát és az Egyesült Arab Emírségeket az Irán ellen folytatott jemeni proxyháborúban. Bár a különböző nemzetközi szervezetek következetesen elítélték Washington fegyverkereskedelmét a szunnita koalícióval, mely gyakran a helyi lakosság emberi jogainak sérülését eredményezték, a Trump-adminisztráció nem mondott le szövetségesének támogatásáról.

Maríbot védő harcosok. 2020.11.13. (forrás: Facebook/Juan Rodass)

Október 2. hét

Észak-Afrika

Szudán

A Maariy nevezetű izraeli hírportál információi szerint Szudán Ománnal együtt elhalasztaná az Izraellel való normalizációt az amerikai elnökválasztást követő hónapokra, amikor is tisztázódik, milyen kedvezményekre számíthatnak Washingtontól. A döntést követően felerősödtek a kartúmi parlament Izrael-ellenes ellenzéki hangjai. Szadik al-Mahdi, korábbi miniszterelnök úgy fogalmazott: „ez [Izrael] nem egy normális állam, viszont egy aberráció. A normalizáció egy politikailag korrekt kifejezés a megadásra, aminek semmi dolga nincsen a békével”.

Szudán már korábban beleegyezett a normalizációért cserébe egy 335 millió dolláros csomagba, azonban ezt két demokrata szenátor, Chuck Schumer és Bob Menedez megvétózta, ugyanis az Egyesült Államok hivatalos adatai szerint Szudán továbbra is felelős a 2001. szeptember 11-i terrortámadásban, így az országnak továbbra sem lenne szabad, hogy bármilyen forrást biztosítson nekik. Többen a 9/11-es terrorcselekményben életüket vesztettek családjaiból nemtetszésüket fejezték ki Washington döntésével kapcsolatban. Szerintük a segély Kartúm számára ajándék pénz lenne az al-Kaida irányába.

A Trump-adminisztráció ezt követően ajánlott egy menekülőutat Szudán számára. Mike Pompeo augusztusban látogatást tett Kartúmban, ahol ajánlatot tett Abdullah Hamdok miniszterelnök számára: amennyiben Szudán elismeri Izraelt, az elnök feloldja a demokrata blokádot. Az Egyesült Arab Emírségek és Bahrein döntését követően Szudán, az Arab Liga országa az ötödik lenne, amely elismeri Izrael függetlenségét. Ez egy hatalmas lökést jelenthetne a választás előtt álló Trump-adminisztrációnak, ugyanis a közel-keleti helyzet rendezése sok szavazatot képes bevonzani. Mindemellett a történelmi zsidó-arab konfliktus feszültségeinek oldásában is lényeges lépés lenne.

Mindeközben újabb kritikus ponthoz érkezett Kartúm és Moszkva közeledése egymáshoz: Szudán öt hadihajót szerzett Oroszországban a védelmi együttműködési megállapodás keretei közt – állítja a SUNA szudáni hírügynökség. A hírügynökség információi szerint október 11-én Port Szudán kikötőjébe érkeztek az orosz hadihajók.

Orosz katonai hajók érkeznem Szudánba. 2020.11.12. (forrás: Facebook/PERUENLANOTICIA)

Marokkó

Marokkóban október 2 és 6 között zajlott Bouznika városában annak, a már szeptemberben elkezdődött tárgyalássorozatnak a második fordulója, amely két párhuzamosan működő líbiai kormányzat között van folyamatban.

A találkozón a Tripoli központú Nemzeti Egységkormány legfelső Államtanácsa, valamint a Tobrukban székelő Képviselőház (House of Representatives) 5-5 küldötte vett részt, ahol sikeresen megegyeztek a 2015-ös Skhirat Egyezmény – ami a jelenlegi tárgyalások alapjául is szolgál – 15. cikkejének teljesítéséhez szükséges feltételekről és végrehajtásának menetéről. A szerződés e pontja az egyes állami szervek vezetőinek megválasztásáról szól úgymint: A Líbiai Központi Bank elnöke, az Ellenőrzési Iroda elnöke, az Igazgatási Ellenőrző Hatóság vezetője, a Korrupcióellenes Ügynökség vezetője, a Választási Felső Bizottság elnöke és tagjai, a Legfelsőbb Bíróság elnöke és a legfőbb ügyész.

Ugyan ahhoz, hogy a kiválasztott személyek pozícióba kerülhessenek szükséges a parlament tagjainak kétharmados hozzájárulása, ami még várat magára. Azonban optimizmusra ad okot az, ahogyan mindkét fél a stabilitás iránti elkötelezettségről és az intézményi megosztottság felszámolása iránti szándékáról nyilatkozott.

A tárgyalásokon született döntést az ENSZ üdvözölte, és kiemelte Marokkó egyéni hozzáállását is a helyzet kezeléséhez, amely a „líbiaiak által a líbiaiakért” narratíva mellett áll ki és ellenez mindenfajta külső beavatkozást. Rabat kijelentette, hogy a közvetítéssel semmiféle mögöttes érdeke nincsen, ami a majdani egységes Líbia belügyeibe való beavatkozást jelentene. Mindez a retorika összehangban van a már említett Skhirat Egyezménnyel, amely a politikai és más ország befolyásától mentes egyezség megkötését tűzte ki célul.

A nemzetközi szervezet reményét fejezte ki, hogy a felek közvetlen párbeszédet folytatva ténylegesen előre léphetnek a konfliktus megoldásában a párhuzamos adminisztrációk megszüntetésével.

A marokkói kezdeményezés sikere kapcsán, többek között az Amerikai Egyesült Államok, Japán és Spanyolország is kifejezte gratulációját.

A Líbiai Képviselőház és a Legfelsőbb Állami Tanács képviselői megfogják egymást kezét Marokkóban, Bouznika városában az interlíbiai tárgyalásokon. 2020.10.06. (forrás: Facebook/Khalid Boudali)

Közel-Kelet

Szíria

A szír rezsim elnöke, Bashar Al-Aszad egy orosz hírügynökségnek adott interjújában elmondta, hogy nem ellenzi az izraeliekkel való kapcsolatok normalizálását, bizonyos feltételek teljesülése esetén. Al-Aszad elmondta, hogy a szír-izraeli tárgyalásokhoz elengedhetetlen az Izrael által elfoglalt összes szír föld visszaszolgáltatása. A Sputniknak adott interjújában így folytatta: „A mi álláspontunk nagyon világos volt az 1990-es évek béketárgyalásainak kezdete óta, amikor azt mondtuk, hogy a szíriai béke összefüggésben áll jogaink visszaszerzésével.” Al-Aszad hozzátette: „Nem lehet normális kapcsolatunk Izraellel, amíg vissza nem kapjuk a földjeinket. A kérdés nagyon egyszerű.”

Irak

A kurdisztáni regionális kormány és a bagdadi központi kormány egy hosszú ideje tartó vitát igyekszik lezárni az észak-iraki kurd régió olaj- és földgáz kitermelésének jogairól. Az iraki olajügyi miniszter javaslata értelmében egy közös vállalatot hoznának létre az olajtermelés és export irányítására, mely lehetőség a kurd részen is pozitív fogadtatásra talált. Az állami vállalat vezetése technikailag és adminisztratív kapcsolatban állna a kurd regionális hatóságokkal és a szövetségi olajminisztériummal, hasonlóan az Irak kőolajtermelő tartományaiban működő állami vállalatokhoz.

Jemen

A Jemen jelentős részét irányító húszi lázadócsoport betiltotta a WhatsApp nevű applikáció használatát az ország délnyugati Ibb provinciájában. Hivatalos közleményük szerint „bárki aki használja a WhatsAppot, le lesz tartóztatva”, valamint ha valakinek le van töltve az alkalmazás, az „illetlenségnek” minősül. „Ez az applikáció az iszlám világ legnagyobb kórjává nőtte ki magát, mely alkalmas illegális kapcsolatok kiépítésére, így hát mostantól az erkölcs megsértésének minősül” – fogalmaztak.

Mindeközben lényegesen megnövekedett a harcok mértéke Hodeidah kormányzóság területén, mely a legnagyobb összecsapást eredményezte az elmúlt hét végén a két évvel ezelőtt aláírt stockholmi megállapodás óta. A legsúlyosabb harcok Ad Durayhmi és Hodeidah város agglomerációjában alakultak ki. Az összecsapásokban 38 polgári lakos vesztette életét, döntően a bombázások miatt. 16 bomba polgári otthonokat is ért, mely 73 háztartást kényszerített elvándorlásra. Az egyik találat egy egészségügyi központot ért ráadásul, mely több mint 32 ezer háztartást lehetetlenített el az orvosi ellátástól.

Az Egyesült Arab Emírségek oldalán Jemenben harcoló alakulatok nemrégiben szabadon engedték azokat a török állampolgárságú vöröskeresztes dolgozókat, akiket a déli Áden provinciában tartóztattak le. A törökországi Vöröskereszt szerdán, október 7-én osztotta meg Twitteren az örömhírt, mely szerint szabadon bocsájtották munkatársaikat. Jemeni források szerint az Emírségekhez hű erők kedden (október 6-a) este tartóztatták le a dolgozókat és ádeni központjukba szállította őket. A jemeni források megerősítették, hogy a letartóztatásra az ádeni Al-Tawahi körzetben került sor.

Egyre súlyosabb a belső menekültek helyzete Jemenben mindeközben: a húszi kormányzat adatai szerint immáron 4 millióan élnek az általuk ellenőrzött területen átmeneti lakhelyeken, szörnyű humanitárius helyzetben. Az összefoglalójuk szerint „az átmeneti vándorlásba kényszerült családok száma 606 ezer és folyamatosan növekszik, melynek eredményeképp augusztusra 4,1 millió fő élt átmeneti menekültotthonokban a 15 jemeni kormányzóság területén”.

A húszi kormányzat betiltotta a WhatsApp nevű közösségi médiaplatformot. 2017.02.24. (forrás: Facebook/App Garaj)

Október 3. hét

Közel-Kelet

Izrael

Válságosra fordult a koronavírus-fertőzés miatt Izraelbe szállított Száeb Erekat palesztin főtárgyaló egészségi állapota – jelentette a Jediót Ahronót című újság hírportálja, a ynet. A Palesztin Hatóság kérésére vasárnap szállították jerikói otthonából Izraelbe, és helyezték el a kórház intenzív ápolást igénylők koronavírus-osztályán az ismert, 65 éves palesztin politikust, a Palesztin Felszabadítási Szövetség végrehajtó bizottságának főtitkárát. A palesztin-izraeli tárgyalásokat húsz éven át vezető politikus három évvel ezelőtt az Egyesült Államokban sikeres tüdőtranszplantáción esett át, és ezért a koronavírus-járványban a különösen veszélyeztetettek csoportjába tartozik.

Az izraeli parlament október 15-én csütörtökön megszavazta az Egyesült Arab Emírségekkel kötött egyezményt a két ország kapcsolatának normalizálásáról. A szeptember közepén Washingtonban aláírt, a kormány által hétfőn jóváhagyott nemzetközi megállapodást 80 szavazattal 13 ellenében fogadták el a 120 tagú kneszetben, miután többen távol maradtak a szavazástól. Az arab pártok közös listájának képviselői szavaztak ellene, mert szerintük az egyezmény támogatja a palesztin földek izraeli megszállását, és ezért nem szolgálja a béke ügyét.

Izraelben újra országszerte tüntetéseket tartottak október 17-én szombat este Benjámin Netanjahu miniszterelnök ellen, a vele szemben felhozott korrupciós vádak és kormányának koronavírusjárvány-kezelése miatt – jelentette az izraeli média. A szombat esti tüntetések hónapok óta tartó sorozata háromhetes szünet után kezdődött újra, mert a járványhelyzet súlyosbodása miatt kihirdetett országos karantén idején tilos volt ezer méternél nagyobb távolságra elhagyni a lakóhelyet, és tüntetni is csak ekkora körzetben lehetett. Tizenhét hete tartanak a tömegtüntetések Benjámin Netanjahu miniszterelnök ellen, akinek januárban kezdődik a bírósági pere csalás, közhivatallal visszaélés és korrupció miatt.

Netanjahu-ellenes tüntetők. 2020.11.15. (forrás: Facebook/Village News Network)

Irak

Az Irán által támogatott iraki félkatonai szervezet, a Hashd al-Shaabi támogatói felégették a legnagyobb kurd párt székhelyét Bagdadban, miután Hoshyar Zebari kurd származású egykori külügyminiszter és jelenleg is prominens politikus kritikát fogalmazott meg a működésükkel kapcsolatban. Hashd tüntetők százai elsöpörték a biztonsági akadályokat és behatoltak az észak-iraki kurd autonóm régiót irányító Kurdisztáni Demokrata Párt (KDP) irodáiba, és felgyújtották őket.

Irak nemzetközi befektetőket hívott meg Mansuriya közelében található gázmezők fejlesztésére az iráni határ közelében – mondta Ihsan Abdul Jabbar iraki olajminiszter az INA állami hírügynökségnek. A meghívás a török állami tulajdonú Turkish Petroleum Corp. által vezetett csoporttal kötött szerződés felmondása után történt, amelybe a Kuwait Energy PLC és a Corean Gas Corp. is beletartozott. A szerződés hatályon kívül helyezése és az új ajánlattevők országba csábítása nagyobb nyomást gyakorol az államra, miután Jabbar kijelentette, hogy késni fognak az esedékes olajprojektek. A késéseket a kőolaj-exportáló országok szervezete és Oroszország (OPEC +) által követelt csökkentések okozzák, amellyel a kőolaj világpiaci árának stabilizálódását próbálják elérni.

A Hash al-Shaabi tüntetői a felgyújtott kurd pártiroda előtt. 2020.10.17. (forrás: YouTube/RT Arabic)

Szíria

Egy a közelmúltban megjelent jelentés szerint a Fehér Ház legalább egy tisztviselője az év elején Szíriába utazott, hogy titkos tárgyalásokat folytasson a Bassar el-Aszad rezsimmel az amerikai túszok szabadon engedése érdekében. Donald Trump elnök adminisztráció tisztviselőire és a tárgyalásokban jártas személyekre hivatkozva a The Wall Street Journal szerint a kérdéses személy Kash Patel, a Fehér Ház legfőbb terrorizmusellenes szakértője találkozott az Aszad kormány tisztviselőivel. A jelentés szerint az amerikai tisztviselők megállapodást keresnek Austin Tice amerikai újságíró ügyében, aki még 2012-ben tűnt el miközben a polgárháborút mutatta be, illetve Majd Kamalmaz szír-amerikai terapeuta szabadon bocsátása érdekében, akiről úgy vélik, hogy a szíriai kormányerők fogták el egy damaszkuszi ellenőrző ponton még 2017-ben.

Hét új szír miniszter került fel az EU szankciós listájára. A Tanács úgy határozott, hogy célzott korlátozó intézkedéseket vezet be a nemrég kinevezett szíriai miniszterekkel szemben. A mai döntés 280-főre növeli a beutazási tilalommal és vagyon befagyasztással súlytott személyek számát, ezenkívül további 70 cég is szerepel a jegyzékben. A szíriai rezsim ellen jelenleg érvényben lévő szankciókat 2011-ben vezették be, válaszul a szíriai polgári lakosság erőszakos elnyomására. A szankciók azokat a vállalatokat és prominens üzletembereket célozzák, akik profitálnak a rezsimhez és a háborús gazdasághoz fűződő kapcsolataikból. A korlátozó intézkedések magukban foglalják az olaj import tilalmát, bizonyos beruházások korlátozását, a szíriai központi bank EU-ban tartott pénzeszközeinek befagyasztását, a belső elnyomáshoz felhasználható eszközök és technológiák kivitelének korlátozását.

Írta: Hende Olivér, Gönczi Róbert, Kovács Ádám

Szerkesztette: Halasi Gábor

A Vatikán és az LMBTQ – reform vagy reálpolitikai lépés?
Az egész világot megdöbbentették Ferenc pápa homoszexuális párokkal és a családi egységgel, valamint az LMBTQ közösséggel kapcsolatos áthallásos kijelentései, melyek alapvetően mennek szembe a Bibliával és a katolikus tanításokkal. 2020. októberében tett nyilatkozataival a katolikus egyház feje ismét bebizonyította miért illetik a „reformer” jelzővel.
A keresztény vezető már Buenos Aires érsekeként kiállt a homoszexuális élettársi kapcsolatok szabályossága mellett. 2013-ban például egy a meleg papokkal kapcsolatos kérdésre így válaszolt: „Ki vagyok én, hogy ítélkezzek?”, majd a múlt hónapban a meleg gyermekeket nevelő szülőknek üzente meg, hogy „Isten úgy szereti őket, ahogy vannak, mert ők Isten gyermekei”. Majd pedig „Fransesco” nevű nemrég elkészült dokumentumfilmjében a következő képpen beszélt róla: „Meg kell teremtenünk az élettársi kapcsolatra vonatkozó törvényt. Így jogilag biztosítva lesz. E mellett álltam ki.” Továbbá a pápa azt is kijelentette, hogy szívesen látja a katolikus közösség köreiben az LMBTQ közösség tagjait: „A homoszexuálisoknak joguk van a család része lenni. Ők Isten gyermekei, és joguk van a családhoz. Senkit nem kellene kidobni, vagy szenvedésnek kitenni emiatt.”
Ilyen formán az egyházi világ egyik legprominensebb és legtiszteltebb alakjának ezen kijelentései globális előrelépést és véleményalakítást eredményezett a meleg-, és LMBTQ-jogokat korlátozottan biztosító országok, továbbá felháborodást keltett az egyház konzervatívabb köreiben.
A katolikus egyház hagyományos értékeit valló tagjai erős kritikával illette Ferenc pápa megnyilvánulását és a Hittani Kongresszus által kiadott dokumentumra is felhívta a szentatya figyelmét. Ebben a dokumentumban az foglaltatik, hogy a homoszexuális személyek iránti tisztelet semmiképpen nem vezethet a homoszexuális magatartás jóváhagyásához, vagy a homoszexuális együttélések törvényes elismeréséhez. Továbbá azzal vádolták a pápát, hogy az általa tanúsított politikai kiállás alapvetően nehezíti a hithű keresztények és kormányok hétköznapjait, illetve a katolikus tanítások érvényre juttatását.
Írta: Haiszky Edina Julianna

Ferenc pápa imádkozik. 2020.11.04. (Forrás: Facebook/ Vatican News)

Börtönbüntetés vár a neonáci Arany Hajnal vezetőire és több tagjára
Október 7-én az antiszemita, iszlámellenes és neonáci szervezetként elhíresült Arany Hajnal párt több tucat tagját találták bűnösnek számos erőszakos és durva bűncselekményben, a mintegy öt éve húzódó tárgyalások végén. A szélsőséges párt vezérét Nikosz Miháloliákoszt 13 év börtönre ítélték, amiért bűnszervezetet működtetett politikai párt leple alatt, továbbá hat másik egykori pártvezetőt hasonló vádak alapján 10 és 13 év között, tizenegy korábbi Arany Hajnal-képviselőt pedig 5 és 7 év közötti börtönre ítéltek, mert a bűnözői csoport tagjai voltak. Vádat emeltek még Pavlov Flyssas antifasiszta rapper meggyilkolása, egy bevándorló halász és több baloldali aktivista megtámadása ügyében is, ezek elkövetése is mind a párt tagjaihoz köthető (a támadásokat főként Athénban követték el). Az előzetes vizsgálatok megállapították, hogy az Arany Hajnal paramilitáris szervezetként működött, melyben a központi vezetés adta ki a parancsokat a helyi csoportoknak a muszlim hátterű bevándorlók elleni támadások végrehajtására (gyakran ezek aztán súlyos sérülésekhez vezettek). A tárgyalótermet éljenzés töltötte be, amikor a nagy horderejű per öt év után véget ért, az ünnepléshez csatlakoztak antifasiszta tüntetők ezrei is, akik az athéni fellebbviteli bíróság előtt gyűltek össze, kezükben „Fasizmust soha többé” és „Szabadságot az embereknek, halál a fasizmusra” stb. feliratokat tartva. A tüntető tömeget végül a rendőrség könnygázzal és vízágyúval oszlatta fel.

Az Arany Hajnal neonáci csoportot az 1980-as években alapították, mely az országot sújtó pénzügyi válság idején lett népszerű. A harmadik legnagyobb pártként 2012-ben jutottak be először a görög törvényhozásba (ahonnan tavaly estek ki, egy képviselőhelyet sem nyerve), köszönhetően radikális programjuknak a migráció és pénzügyi megszorító intézkedések kapcsán.

Írta: Hende Olivér

Az Arany Hajnal vezetőjét, Nikosz Miháloliákoszt láncra verve viszik el a hatóság emberei. 2013.10.02. (forrás: Facebook/ DW News)

„Az Iszlám állam egy módosult, de távolról sem legyőzött szervezet”
2020 októberében az Iszlám Állam terrorszervezet levantei tevékenysége mellett Afrikában is újra megjelent. A kontinensen több olyan támadás és egyéb terrorizmussal kapcsolatos tevékenység is történt, amelyek egyértelműen az ISIS-hoz köthetők. A Pentagon óvatosságra int, hivatkozva a 2017-es adatokra. Szerintük a Száhel-övezetben ugyanúgy fennáll az ISIS ismételt térnyerésének esélye, ahogyan Irakban és Szíriában. A címben szereplő idézet a West Point’s Combating Terrorism Centre jelentéséből származik.
Szíria egyes tartományaiban olyan mértéket ért el a terrorszervezet tevékenysége, amelyet a Szír Arab Hadsereg (SAA) már nem tudott helyi erőkkel kezelni, így tartalékos haderő bevetésére kényszerült. Oroszország légicsapásokkal segíti a szövetséges szír erőket. Moszkva ezenfelül nemzetközi konferenciát szervez a szíriai menekültek hazatéréséről, mivel úgy vélik az ország nagy részén normalizálódott a helyzet, így visszatérésük akadálytalan.
A kalifátus ugyanakkor Szaúd-Arábia és annak gazdasági infrastruktúrája elleni támadásra bíztatja szimpatizánsait. Főként az olajvezetékek válhatnak célponttá. A felszólítás oka, hogy a királyság közreműködött az Öböl-menti államok és Izrael kapcsolatának normalizálásában.
Októberben rengeteg az Iszlám Államhoz köthető esetleges terroristát fogtak el vagy vontak eljárás alá. A legsikeresebb Törökország volt, de Irak is kievette a részét az elfogásokból. Spanyolországban is letartóztattak egy közösségi oldalakon, az ISIS-nak katonákat toborzó marokkói férfit. Az USA-ban megkezdődött két volt terrorista pere, akiket újságírók és segélymunkások, tehát civilek haláláért való felelősséggel vádolnak.
Írta: Patocskai Péter

“A személyes bátorság fertőző a csatatéren” – egy ilyen idézet különösen összhangban áll egy olyan katonával, aki 70 iraki túsz életét mentette meg, amikor az Iszlám Állam megkezdte a felkelők kivégzését. Thomas “Patrick” Payne őrnagy bátorságáért kitüntették. A képen éppen a Fort Sill hadseregének katonái kérdéseire válaszol. 2020.10.18.
(forrás: Facebook/ U.S. Army)

Keresztényellenes tüntetéshullám és vandalizmus Lengyelországban az abortusztörvényt követően
Baloldali tüntetők lepték el Lengyelországot az abortuszellenes törvény elfogadását követően. A tüntetők megrongálták többek közt II. János Pál pápa és Ronald Reagan szobrait is – számolt be róla a Mandiner az Origora és a V4NA nemzetközi hírügynökségre hivatkozva. A hírügynökség adatai szerint a szent pápa poznani szobrát festékkel öntötték le, szalagokkal, transzparensekkel és vállfákkal aggatták tele. Néhány helyen, például Katowicében – ahol 7000 ember gyűlt össze – a rendőrség kénytelen volt könnygázt bevetni az agresszív tüntető tömeg megfékezésére.
Október 22-én Lengyelország Alkotmánybírósága az eugenikus abortuszt alkotmányellenesnek minősítette, ezzel véget vetve az olyan magzatok elvetésének, akik pusztán olyan genetikus elváltozásban szenvednek, mint a Down-szindróma. Lengyelországban eddig körülbelül évi 1000 abortuszt végeztek, java részét súlyos magzati rendellenesség miatt. A döntés értelmében az abortusz pusztán néhány fennmaradó esetben marad legális: nemi erőszak, vérfertőzés és az anya életét veszélyeztető terhesség esetén.
Marek Jędraszewski krakkói érsek fellebbezett október 27-én, miután a tüntetők félbeszakították a vasárnapi miséket országszerte. „Miután Krisztus Urunk arra kért minket, szeressük felebarátainkat, arra kérek mindenkit, imádkozzanak és böjtöljenek, hogy ők is megértsék az igazságot, békében a szülőföldünkön” – fogalmazott az érsek a nyájának. Krakkó érseksége ugyanakkor beszámolt róla, hogy másnap ifjú katolikus megkezdték a templomok környékeinek rendbetételét (pl. a graffitik eltüntetését). A tüntetők nem csak megzavarták a miséket, számos helyen megrongálták a templomokat (pl. graffitikkel) valamint a papság ellen szóló szlogeneket skandáltak az utcákon.
Mateusz Morawiecki miniszterelnök úgy fogalmazott október 27-én, hogy „ami történik a köztereken, az agresszó, támadás, illetve barbarizmus, melyek mindegyike elfogadhatatlan”. Jaroslaw Kaczynski, az országot vezető Jog és Igazságosság nevű jobboldali, konzervatív és kereszténydemokrata párt elnöke is megszólalt az ügyben, aki szerint a tüntetők „bűnözők”, akiknek a célja „elpusztítani a lengyel nemzetet”.
Írta: Gönczi Róbert

Tüntetők Lengyelországban. 2020.09.30. (forrás: Facebook/ Gazeta.pl)

Újabb iszlamista támadások Fekete-Afrikában
Október 20-án két ember életét vesztette Szomália fővárosában, Mogadishuban, egy bombatámadás következtében, amelynek célpontja a feltételezések szerint Mohamed Aden Kofi a szomáliai bevándorlási ügynökség vezetője volt. A merényletért még egy csoport sem vállalta a felelősséget, szakértők azonban az al-Kaidához köthető al-Shabaab terrorcsoportot sejtik a támadás mögött.
7 gyermek életét vesztette 12 pedig megsebesült, amikor egy fegyveres behatolt az iskolájukba és tüzet nyitott a gyerekekre. A támadás Kamerun délnyugati részén történt, ahol különböző fegyveres csoportok 2017-óta küzdenek a kormányerőkkel. Az összecsapások során eddig több mint 3 ezer ember vesztette életét. A kameruni kormányzat közlése szerint szeparatista fegyveresek raboltak el 11 tanárt az ország északkeleti részén található Kumbo városából. Szemtanúk jelentése szerint a tanárokat a felfegyverzett szeparatista harcosok motorokon szállították el a foglyaikat, akiknek tartózkodási helye továbbra is ismeretlen. A folyamatos harcoknak köszönhetően több mint 500 ezer ember volt kénytelen elhagyni az otthonát.
Iszlamista harcosok végeztek 25 emberrel, köztük 13 katonával Mali központi területein, az összecsapások során az iszlamista fegyvereseknek egy katonai támaszpontot is sikerült felégetniük. A támadássorozat mindössze néhány nappal azután következett be, hogy az átmeneti kormány egy fogolycsere keretében szabadon engedett több iszlamista harcost. A hadsereg bejelentése szerint az első támadásban 9 katona vesztette életét egy katonai támaszponton a Burkina Fasó-i határ közelében. Ezt követően a dzsihadisták megtámadták a tábor felmentésérre érkező katonákat is. Az újabb összecsapás során 3 katona és 9 milicista vesztette életét. A következő támadás során a fegyveresek 12 kereskedővel és egy katonával végeztek. Antonio Guterres ENSZ főtitkár szóvivőjén keresztül elítélte az ENSZ békefenntartók ellen végrehajtott támadásokat Maliban. Az iszlamista harcosok október 16-án felrobbantottak egy békefenntartók által használt járművet, aminek következtében egy egyiptomi békefenntartó életét vesztette, egy pedig megsebesült. Ezt követően a dzsihadista felkelők tüzet nyitottak egy ENSZ táborra, a támadás során egy békefenntartó sebesült meg. A szóvivő felszólította az afrikai ország kormányzatát, hogy tegyenek meg mindent a felkelők mihamarabbi kézre kerítésének érdekében. A támadásokért eddig még egyetlen csoport sem vállalta a felelősséget, de a feltételezések szerint az al-Kaidához köthetők az elkövetők.
Florence Parly francia védelmi miniszter bejelentése szerint egy október 30-án végrehajtott műveletben a francia hadsereg 50 terroristával végzett, valamint fegyverek és további ellátmány mellett 4 további terroristát is elfogtak. A védelmi miniszter elmondta, hogy az iszlamista harcosokat a francia hadsereg egy közelben járőröző drónja észlelte, majd 2 Mirage harci repülőgép légi csapást mért a rejtőzködő iszlamista csoportra. A francia hadsereg jelenleg több mint 5 ezer katonával van jelen a Száhel övezetben, hogy segítséget nyújtson a dzsihadista csoportok felszámolásában.
Írta: Párducz Árpád

A Francia Idegenlégió katonái a mali-burkina fasói határon. 2020.11.10. (forrás: Facebook/ Troupes de marine)

Az egyházak szerepe az amerikai elnökválasztás során
Nem túlzás azt állítani, hogy az egész világ most az Egyesült Államokra figyel. November 3-án tartották az elnökválasztást, amely az eddig hatalmon lévő republikánus Donald Trump és a demokrata jelölt Joe Biden között dől el. 2016-ban a fehér, protestáns hívők nagyobb része Trump mellett tette le a voksát, valamint számos megagyülekezet vezetője is nyíltan fejezte ki támogatását a republikánus jelölt felé. De vajon ez a 2020-as választások során is így lesz-e?
Október elején létrejött a Pro-life Evangelicals for Biden-ért csoport, amely többségében olyan keresztény intézményeket képviselő evangélikusokat fog össze, akik négy éve még Trump-ra, idén azonban már Biden-re szavaznak, és erre buzdítják a híveket is. A fordulat oka, hogy bár korábban szimpatizáltak Trump konzervatív ideológiájával, valamint Clintonhoz (Hillary Clinton, 2016-os demokrata elnökjelölt) képest Trump eredményesebben meg tudta szólítani az egyházakat és a hívőket, mára azonban főleg a republikánus jelölt személyiségében és politikájában is csalódtak. Így a demokrata jelöltet támogatják annak ellenére, hogy nem mindennel értenek vele sem egyet (pl.: abortusz kérdés).
Érdemes figyelni a katolikus szavazópolgárokra is, hiszen az amerikai választók 25%-a e felekezethez sorolja magát. Az előző választáson a többség itt is Trump mellett tette le a voksát, ez három államban is kulcsfontosságú faktor volt a győzelmében. 2020-ra a Trump-ot támogatók aránya e körökben is csökkent. Biden maga is katolikus, így van esélye begyűjteni az innen származó voksokat, de szüksége van a nagy részvételi arányra és a latínók szavazatára is.
A fekete egyházi vezetők a BLM mozgalom kapcsán is kiemelték a részvétel fontosságát, és ennek okán a mozgósításban is részt vesznek. A BLM mozgalmon belül létrejött a Black Vote Matters (Fekete Szavazat Számít), melynek célja, hogy az afroamerikai választópolgárok az urnák előtt fejezzék ki véleményüket a szisztematikus rasszizmus ellen. Sajnálatos módon a BLM mozgalomnak van negatív hatása is, a rongálás a történelmi emléktárgyak mellett egyházakat is érintett. Október végén a philadelphiai tüntetéssorozat alatt felgyújtották a vietnámi baptista templomot, amely az épület teljes megsemmisülésével járt.
Összességében elmondható, hogy a demokrata jelölt támogatottsága a hívők körében jelentősen megnőtt, a statisztikák szerint még mindig Donald Trumpot támogatja a fehér református többség. Kérdés az, hogy ez elég lesz-e ahhoz, hogy megnyerje második elnöki ciklusát. Bár a szavazás november 3-án van, a hivatalos eredményre a levélszavazatok megszámlálása miatt várni kell.

(A cikk pár nappal a választás előtt íródott.)
Írta: Ács Nóra

Trump elnök meglátogatta a Szent János episzkopális templomot. A fényképen egy fekete borítású, arany szegéllyel ellátott Bibliával pózolt. 2020.10.21. (forrás: Facebook/ UBC Public Humanities)

Terrorizmus és kormányellenes tüntetések Pakisztánban
Október 27-én az északnyugat-pakisztáni Pesavar városából terrortámadást jelentettek, amelyben legkevesebb hét ember életét vesztette, további 109 személy pedig megsebesült. A vallási iskolaként is működő Speen Jamaat mecsetben helyi idő szerint reggel fél kilenckor történt a robbantásos merénylet, amelyet egy terrorszervezet sem vállalt magára. Felmerült a Pakisztánban állomásozó tálibok bűnrészessége is, azonban a szunnita mozgalom tagjai ezt tagadták, ők kifogásolhatónak találták az iskola ellen végrehajtott akciót.
A nyomozások szerint a robbanást egy táskába rejtett, mintegy öt kilogrammos pokolgéppel vitték véghez. Az emberáldozatok mellett a detonáció a mecsetben is nagy kárt okozott. A támadás következtében Iszlámábádban magas szintű terrorkészültséget rendeltek el, a terrortámadás kapcsán pedig Pakisztán miniszterelnöke, Imran Khan együttérzését fejezte ki az áldozatoknak és családjuknak.
Az eset miatt a szeptemberben megalakuló, mintegy 11 ellenzéki pártból álló Pakisztáni Demokratikus Mozgalomnak (Pakistan Democratic Movement, PDM) a hajber-pahtunhvai régió vezetősége javasolta, hogy a fokozott terrorveszély miatt halasszák el a pesavari, eredetileg november 22-re szervezett, kormányellenes tüntetésüket. A PDM mindezek ellenére azonban ragaszkodik a demonstráció megtartásához, jóllehet, a mozgalom még határozhat másként, hiszen napjainkban nem a pesavari robbantás volt az egyetlen véghez vitt merénylet az afgán-pakisztáni határ közelében. Kvetta városában az elmúlt hetekben több terrorcselekmény is történt, október 25-én például egy motorra erősített pokolgép felrobbanása követelt hét halálos áldozatot. Ezt a merényletet később a kandahári székhelyű Beludzs Felszabadító Hadsereg (Balochistan Liberation Army, BLA) vállalta magára.
Írta: Fuksz Emese

Pesavar városa újabb terrotámadás áldozata lett, melynek során több tucat ember vesztette életét. A terroristák egy vallási összejövetelt választottak támadásuk helyszínéül. 2020.10.27. (forrás: Facebook/ Muhammad Khurshid)

Az ISIS helyi provinciája csapott össze az észak-nigériai erőkkel
Észak-Nigériában szeptember végén egy, az ISIL Nyugat-Afrikai Provincia (ISWAP) által végrehajtott terrortámadás során legalább 11, biztonsági konvojban kísért ember vesztette el életét. Az áldozatok között 8 rendőrtiszt volt, további 13 ember pedig megsérült. A konvoj a belső konfliktusok miatt otthonukat elhagyni kényszerülő emberek védelmének érdekében lett létrehozva. A jelenség hatalmas problémává vált a Boko Haram és az abból kiszakadó ISWAP 2016-os megjelenése óta a Csád-tó környéki országokban.
Október hónapban számos merényletet követett el a két terrorszervezet leginkább Észak-Nigériában és a környező területeken. A Boko Haram több alkalommal vett célpontba fegyvertelen civileket, mezőgazdasági dolgozókat, nagyrészt az instabil és a terrorizmus által leginkább veszélyeztetett Borno és Yobe államban. A két rivális terrorszervezet miközben egymással és a kormányerőkkel is küzd, azért hajt végre a helyi lakosok ellen merényleteket, mert attól tart, hogy azok az ellenfél informátorai. A kisebb közösségek a merényletek megfékezése érdekében milíciákat és kisebb fegyveres alakulatokat szerveztek, amelyek azonban sokszor nem tudják megakadályozni az erőszakot és hatásosan felvenni a harcot a tapasztalt terrorista erőkkel.
A kormányerők folyamatos harcokat folytatnak a dzsihadistákkal az észak-nigériai hadszíntéren, a legutóbbi műveletük, az Operation Fire Ball során 16 terroristát öltek meg, ezen kívül számos fegyvert foglaltak le, többek közt AK-47-eseket és robbanószerkezeteket is. Az viszont nem tisztázott, hogy pontosan melyik szervezethez tartozhattak. Rendkívüli módon megnehezíti az észak-nigériai helyzet megértését és kezelését az is, hogy sok esetben nem egyértelmű a határvonal és a különbség a Boko Haram és az ISIL Nyugat-Afrikai Provincia területei, katonái és támadásai között.
Írta: Ustea Dóra

Sen Ali Ndume volt Boko Haram-tag hivatalos körülmények között jelenti be, hogy megbánta egykori tagságát és részt kíván venni informátorként a hatóságok munkájában. 2020.11.11. (forrás: YouTube/ Roots TV Nigeria)

Terrorhullám Franciaországban
Október 29-én, három terrorcselekmény is lezajlott egy nap alatt Franciaországban. Emanuel Macron korábban tett nyilatkozata, az iszlám válságáról és az elnök azon irányú terveiről, hogy gátat szabjon a szeparatista iszlám szélsőségek térhódításának egy erőteljes reakciót váltott ki. Recep Tayyip Erdogan török elnök megkérdőjelezte Macron elmeállapotának épségét az AKP október 24-i gyűlésén és a muzulmán közösség jelenlegi helyzetét Európában az 1940-es évek zsidó lakosságának körülményeihez hasonlította, és fasizmussal vádolta az európai vezetőket.
A legelső terrorcselekmény október közepén történt, Párizstól északnyugatra található Conflans-Sainte-Honorie külvárosában. Az áldozat egy középiskolai történelemtanár volt, az elkövető pedig egy 18 éves csecsen férfi, aki már márciusban menekültstátuszt kért és 10 éves tartózkodási engedélyt kapott Franciaországban. A gyilkosság egy iskolai karikatúra miatt került végrehajtásra, hiszen a történelemtanár egyik tanóráján egy Mohamed karikatúrát mutatott be, hogy demonstrálja diákjainak a szólásszabadság fontosságát és felelősségét. Az elkövető a 47 éves lefejezett történelemtanárról képet is posztolt a közösségi média egyik legismertebb platformjára, a Twitterre melyben azt írta, üzeni a „hitetlenek vezetőjének”, Emmanuel Macron francia elnöknek, hogy végzett egy „pokolfajzattal, aki becsmérelte Mohamed prófétát”. Macron elnök szerint „egy történelemtanár meggyilkolása támadás a véleménynyilvánítás szabadsága és a Köztársaság értékei ellen. Egy tanárt megtámadni annyit jelent, mint megtámadni minden francia állampolgárt és a szabadságot”. A csecsen terrorista által meggyilkolt Samuel Paty történelemtanár halálát követő sokk után, a francia álláspont csak még erősebbé vált a szólásszabadság és a karikatúrák védelmét illetően. A Charlie Hebdo magazin, amelynek rajzát bemutatta Paty a sajtószabadságról tartott óráján, megjelentetett egy karikatúrát a franci termékek bojkottjára felszólító Erdoganról is , amit a török államfő felháborítónak tartott.
Miért választja a legtöbb terrorista a lefejezést? A válasz igen egyszerű, a kés olcsón és könnyen beszerezhető és elrejthető fegyver, több tucat késelés és lefejezés történt már Franciaország területén, amelyet főként terroristák hajtottak végre. A legelső késeléses iszlamista provokáció 2012-ben volt, amikor Daniel Pearl, amerikai származású újságírót lefejezték Pakisztánban. Majd 2 évvel később az ISIS dzsihádistái is számos amerikait lefejeztek. Ugyan csökkentek a pokolgéppel, robbantással elkövetett terrortámadások száma, amely hosszas előkészültséget és tervezést igényelt, azonban megszaporodtak a késes támadások, főként Franciaországban.
A megpróbáltatások sorozata még nem érhetett véget az állami tiszteletadással eltemetett Samuel Paty búcsúztatását követően sem. Nizzában, a Notre-Dame katedrálisban, egy terrorista három emberrel végzett, közülük egyet lefejezett. A 21 éves tunéziai férfi Brahim Aouissaoui egy nappal korábban érkezett a városba. A rendőrség a helyszínen megsebesítette a támadót, aki kórházban van és még nincsen kihallgatható állapotban. A nyomozás azóta kiderítette, hogy Aoussaoui Olaszországból érkezett, egy Vöröskeresztes igazolvánnyal Lampedusa szigetéről. Arra is fényderült a Tunéziával közös nyomozás során, hogy az elkövetőt hazájában körözik, de nem szerepel a terrorizmussal gyanúsított személyek listáján.
Emmanuel Macron a helyszínre érkezése után adott interjúban elmondta, hogy a franciák nem adják fel alapértékeiket. Az elnök bejelentette, hogy 3000-ről 7000-re növeli a katonák számát az egyes közintézmények, iskolák és templomok környékén, ezen kívül a legmagasabb szintű terrorfenyegetettségi szint lépett érvénybe.
Az eset kapcsán Donald Trump, Ferenc pápa, Boris Johnson és persze a több más világvezető is kifejezte együttérzését és elítélte a támadást. A részvétet nyilvánítók sorában ott található Törökország is, aki ebben az esetben már nem engedhette meg magának diplomáciailag a hallgatást.
A másik eset a Dzsiddai francia konzulátus előtt történt Szaúd-Arábiában, ahol egy őr esett áldozatául egy késes támadásnak, őt azóta kórházban ápolják. Egyelőre nincs bizonyított kordináció az estek háttrében, elemzők szerint is Macron kijelentései miatt gyulladt indulatok válthatták ki ezen cselekményeket.
A harmadik támadás kilóg az események sorából, ugyanis az előzetes feltételezések ellenére Avignonban nem iszlamista támadás zajlott. Egy szélsőjobboldali szervezet, az Identitárius Mozgalom egyik szimpatizánsa (a szervezet állítása szerint nem tagjuk) fenyegetőzött fegyverrel, amit többszöri felszólítás után sem dobott el. A „Defend Europe” feliratú pulóvert viselő fiatalembert végül lelőtték. Október 31-én egy görög ortodox papra lőtt rá emellett egy elkövető Lyon városában. A papot életveszélyes sérülésekkel vitték kórházba. A rendőrség később letartóztatott egy gyanúsítottat, akit bizonyíték hiányában elengedtek.
Írta: Németh Csenge és Kovács Ádám

Megemlékezés Samuel Paty lefejezett történelemtanárról az előtt a középiskola előtt, ahol bemutatta azokat a képeket, mely miatt végül egy iszlamista szerint meg kellett halnia. 2020.10.19. (forrás: Facebook/ Le Monde)

Kirgizisztánban, Közép-Ázsia egyetlen nyugati típusú demokráciájában az utóbbi egy hónapban – mondhatni szokás szerint – forrottak az indulatok. Zseenbekov elnököt – aki bebizonyította, hogy szemben a többi poszt-szovjet állammal, Kirgizisztánban nem lehet elcsalt választás után hatalomban maradni – , csakúgy mint kettő másik elődjét, az utcai indulatok késztették lemondásra. A hatalomba került Zsaparov ideiglenes elnök (és miniszterelnök) a tüntetők követelésének megfelelően egyenesen a börtönből került hatalomra. A nacionalista és populista kijelentéseiről ismert új elnök komoly kihívás elé állíthatja az Oroszország és Kína közé szorult államot: képes lesz Kirgizisztán megtartani nyugati típusú demokráciáját, vagy megindul a lejtőn a poszt-szovjet tagállamokra jellemző autokrácia sikamlós mezsgyéjén?

Utcai indulatok és egy kiszabadított ex-elnök

Október 5-én hatalmas tömegek gyűltek össze Biskekben, mondhatni gyakorlatilag menetrendszerűen, miután Zseenbekov elnök pártján és pár vele szövetséges politikai formáción kívül mindössze kettő ellenzéki párt jutott be a kirgizisztáni parlamentbe. A rendvédelmi erők még aznap megkezdték a választások eredményét elutasító tüntetők oszlatását: többek közt könnygázt, gumilövedéket és villanógránátot is bevetettek. A TASZSZ szerint a hatóság azért kényszerült erre a megoldásra, mivel a tüntetők kövekkel hajigálták meg őket. A megmozdulást több mint tíz párt támogatta, hangosan kritizálva az autokratikus kormánypártot, illetve neheztelve az elcsalt választás miatt, követelve annak megismétlését. Állításuk szerint egyenetlen volt a küzdelem, melyben a hatalom érvényesítette minden legitim (sőt illegitim, például szavazatvásárlás) eszközét. A pártok vezetői levélben szólította fel a kirgiz központi választási bizottságot, hogy érvénytelenítse a választás eredményét. Késő délutánra közel hatezer fő gyűlt össze Biskek belvárosában, támogatva az indítványt.

A választási eredmények értelmében egy kivétellel Szooronbaj Zseenbekov elnökhöz közel álló politikai erők jutottak be csak a parlamentbe, így az újonnan alapított Egység (Birimdik) nevű szocialista párt (25%-al) – Zseenbekov csoportja, melyet fivére vezet –, a liberális Hazám, Kirgizisztán (Mekenim Kirgizstan), mely az elnökkel kifejezetten jó kapcsolatot ápoló Matraimov-családhoz köthető, továbbá a kormányhű centrista Kirgizisztán Párt, valamint a valódi ellenzéki Egységes Kirgizisztán, mely mindössze 13 mandátumot tudott szerezni, illetve hajszál híján, de elérte a bejutási küszöböt a radikálisabb hangvételű Zseenbekov-ellenes Hazafi (Mekencsil).

A tüntetések nem hagytak alább: egy nappal később a demonstrálók megostromolták és elfoglalták a kirgiz kormány székházát Biskekben. Mindeközben más források szerint a biskeki városháza is tüntetők kezére került. Az éjszaka során végül a parlament is elesett, mely többek közt az elnöki és az államügyészi hivatalnak is otthont ad. A tüntetők különböző dokumentumokat szórtak ki az ablakon, az épület egyik része pedig ki is gyulladt. Zseenbekov ekkor már visszafogottabban reagált: megkérte a tüntetőket, hogy ne destabilizálják az államrendet és megígérte, hogy tárgyalásokat kezd az ellenzék vezetőivel, melynek eredményeképp kész akár meg is semmisíteni a választás eredményét. A hatalom eddigre viszont már kicsúszni látszott Zseenbekov kezéből: a belügyminiszter például nem ment be dolgozni, minisztériumát pedig az ellenzék egyik nagyhatalmú képviselője, az egykoron magas rangú belbiztonsági tisztként szolgálatot teljesítő Kurszan Aszanov vette át. Az új belügyminiszter ígéretet tett, hogy megszünteti az ország destabilizálására irányuló törekvéseket, és nem fogja engedni, hogy Biskekben olyan képek legyenek, mint 2010-ben, amikor a Bakijev elnök elleni erőszak több száz kirgiz életet követelt az utcákon. A rendőrség egymással ellentétes utasításokat kapott: egyszerre kellett biztosítania a tüntetők biztonságát, valamint levernie a demonstrációt, az összecsapásokat és a fosztogatást.

Demonstrálók egy csoportja kiszabadította a korrupció miatt 11 évnyi börtönbüntetésre ítélt 63 éves Almazbek Atambajevet is, aki 2011 és 2017 között államfőként szolgált Kirgizisztánban. A nyári ítélet szerint Atambajev közrejátszott az alvilági bandavezér, a kábítószer- és fegyverbirtoklásért, valamint különböző lázongások szervezéséért elítélt Aziz Batukajev kiszabadításában, aki 2013-ban hamis iratokkal tudott elhagyni egy javító-átnevelő tábort. Dokumentumai halálos betegnek állították be, holott egy későbbi orvosi vizsgálatból kiderült, mindez nem volt igaz. Batukajev azonnal külföldre menekült. A volt államfőt az után fosztották meg végleg mentelmi jogától, miután még a biztonsági erők sem tudták őrizetbe venni, ugyanis saját, privát kommandósai visszaverték a támadást, sőt hatot még túszul is ejtettek a rendfenntartók közül. Később egy összetűzés is kialakult a volt elnök háza előtt, melyben egy kommandós meghalt, 52 civil pedig megsebesült. Két napos ostromot követően Atambajev végül megadta magát. A tüntetők kiszabadították továbbá Szapar Iszakov volt miniszterelnököt és Atambajev kabinetfőnökét, Farid Nijazovot is.

Atambajev azonban nem került vissza a hatalomban. A magukat a hatalom letéteményeseinek valló ellenzéki körök kijelölték saját nemzetbiztonsági vezetőjüket, főügyészeket, sőt még Biskek parancsnokát is. Akit a tüntetők kinéztek maguknak, az viszont nem Atambajev volt, hanem a Mekencsil egykori vezetője, a szintén börtönbe zárt, majd kiszabadított, korrupcióért, valamint túszejtésért elítélt Szadir Zsaparov volt, aki már amint kikerült a rácsok mögül kijelentette, hogy programja ugyan nincs, de alapvetésnek tekinti, hogy egy „békés megújulásra” van szükség, melyben ugyanakkor nem játszik szerepet az Oroszországtól való távolodás, illetve Atambajev „felmagasztalása”.

Mindeközben a déli Oshban, a Zseenbekov hazai terepének számító városban kormánypárti ellentüntetők is feltűntek, akik egységet és rendet követeltek. A tüntetéseket az elnök fivére, Aszilbek Zseenbekov vezette.

Leadja szavazatát egy férfi a kirgizisztáni parlamenti választásokon egy Biskek melletti faluban 2020. október 4-én.
(MTI/EPA/Igor Kovalenko)

Menetrendszerű káosz a sztyeppék földjén

A Kazahsztánnal, Kínával, Tádzsikisztánnal és Üzbegisztánnal határos Kirgizisztán 1991-ben vált függetlenné a Szovjetuniótól, melynek első két elnöke hasonló körülmények között kényszerült távozásra, mint Zseenbekov. Aszkar Akajev, aki 1991 és 2005 között töltötte be az elnöki pozíciót jelenleg Moszkvában, utódja, Kurmanbek Bakijev pedig Minszkben él önkéntes száműzetésben. Mind Akajev, mind Bakijev arra törekedett, mint Lukasenka Fehéroroszországban, Nazarbajev Kazahsztánban, vagy Putyin Oroszországban. Zseenbekov ezen jó hagyományt folytatva szintén felajánlotta diktátori szolgálatait a kirgiz népnek, akik viszont ezt határozottan visszautasították. Roza Otunbajeva és Almazbek Atambajev korábbi elnökök másképp jártak: ők ugyan Biskekben tartózkodtak lemondásukat követően is, azonban mindketten börtönben – köszönhetően annak, hogy nyíltan kiálltak Zseenbekov ellen. Az első ilyen eset a 2005. februári „tulipános forradalom” volt, mely tökéletes beleillik a többi „színes forradalom” listájába, így a 2003-as georgiai „rózsás”, a 2004-es ukrajnai „narancsos”, illetve a gyakran nem ide sorolt, de nagyon hasonló jellemzőkkel rendelkező 2000-es jugoszláviai „Buldózer-” forradalomhoz.

Akajev 2005-ben nem állt ellen. Családjával együtt Moszkvába távozott, ahol a nem mellesleg híres matematikus-filozófust már tárt karokkal várta az Orosz Tudományos Akadémia, hogy folytathassa szakmai munkáját. Oroszország mindeközben briliáns manőverekkel megakadályozta, hogy Kirgizisztán kicsússzon a kezéből a forradalom közepette, az USA pedig folyamatosan elvesztette éppen kialakuló befolyását. Az anarchikus viszonyok közepette Bakijev elnök vette át az irányítást, aki egy júliusi választáson közel 90%-al zsebelte be a szavazatok abszolút többségét. Az EBESZ megfigyelői Washingtonba vonultak tiltakozni, azonban Moszkva következetesen megvédte a választási eredményeket az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet ülésein.

Mindezek után nehéz bebizonyítani, hogy Kirgizisztán egy jól működő nyugati típusú demokrácia, holott a régió többi országához képest tényleg ez az igazság. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a Freedom House index mutatói, melyek szerint Kirgizisztán pontjai ugyan alacsonynak tűnhetnek (38/100, melyből a politikai jogok 11/40, a szabadságjogok pedig 27/60), ugyanakkor magasan kiemelik az országot a többi közép-ázsiai poszt-szovjet állam közül (Üzbegisztán: 10/100; Kazahsztán: 23/100; Tádzsikisztán: 9/100; Türkmenisztán: 2/100). Kirgizisztánban ugyan gyakran buknak meg az elnökök utcai lázadásokkal, ugyanakkor a választások mindig megtartásra kerülnek, mely igazi kuriózum Közép-Ázsiában, ahol a vezetők jellemzően évtizedeken át uralkodnak, a megválasztott parlament pedig inkább szimbolikus. Kirgizisztánban ezzel szemben nyüzsgő polgári társadalom figyelhető meg, független médiája pedig következetesen törekszik a hatalom monitorizálására. Éppen ezért tekintik gyakran Kirgizisztánt a nyugati típusú demokráciák keleti fellegvárának.

Megdöbbentő emellett tehát, hogy az első valódi, demokratikus kormányváltásra egészen 2017-ig kellett várni, amikor a papíron 2023-ig hivatalban lévő Szooronbaj Zseenbekov vette át a hatalmat Almazbek Atambajevtől. A Kínával határos Kirgizisztán hasonlóan a többi közép-ázsiai poszt-szovjet államhoz Oroszország közeli szövetségese. Moszkva éppen ezért katonai bázissal, illetve védelmi szerződéssel is rendelkezik Kirgizisztánban. Nem Oroszország az egyetlen ugyanakkor, aki katonai bázist működtethetett Kirgizisztánban: Washington is büszkélkedhetett hasonlóval 2001 és 2014 között, mely egy szokatlan precedenst hozott létre. Ennek oka pusztán az volt, hogy Kirgizisztán hathatós segítséget nyújtott az Egyesült Államoknak az afganisztáni NATO-missziók során, ehhez pedig szükséges volt egy légi bázis építése Manas régióban. Fontos ugyanakkor látni, hogy egy tartós amerikai-kirgiz katonai együttműködés elképzelhetetlen, ugyanis az ország folyamatos geopolitikai, gazdasági és politikai nyomás alatt áll Moszkva és Peking irányából. Jó példát állíthat ugyanakkor ez a nyugati világ elé: ha az USA egyszer ilyen közel tudott kerülni Kirgizisztánhoz, az utcán tüntető emberek pedig demokratikus választást követelnek, az Unió, az Egyesült Államok és Kanada legfontosabb dolga, hogy mindenféleképpen támogassák ezeket a progresszív lépéseket. Kirgizisztán egy kivételes lehetőség arra, hogy az úgynevezett Nyugat példát mutathasson a többi poszt-szovjet közép-ázsiai államnak a demokratikus elkötelezettségről vagy a politikai vezetők elszámoltathatóságáról.

A kirgiz parlamentbe be nem jutott ellenzéki pártok támogatói tiltakoznak a parlamenti választások eredménye ellen Biskek kormányzati negyedében 2020. október 5-én. A hivatalos eredmények szerint főleg a Szooronbaj Zseenbekov kirgiz elnökhöz közel álló pártok kerültek be a törvényhozásba. A tüntetők a szerintük elcsalt október 4-i voksolás érvénytelenítését, a választások megismétlését követelik.
(MTI/AP/Vlagyimir Voronyin)

Egy megsemmisített választási eredmény, klánok kusza hálója

A központi kirgizisztáni választási testület sajtószolgálata végül bejelentette, hogy „a szavazáson és a választás előtti időszakban történt számos szabálysértés miatt a központi választási bizottság tagjainak keddi ülésén döntés született a választás semmissé nyilvánításáról”, avagy a voks eredményét törölték. Éppen ennek okán a kirgiz parlament már aznap, avagy október 6-án összeült, ahol Temir Szarijev volt miniszterelnök vezetésével létrejött a Kirgiz Koordinációs Tanács, melynek célja egy „népbizalmi” kabinet felállítása és egy új választás létrehozása, együttműködve az utcán tüntetőkkel, de Zseenbekovval is, biztosítva a békés átmenetet. Zseenbekov azonban sokkal agresszívabban lépett fel a helyzettel szemben, mint akár egy nappal korábban. A parlamentben beszédet tartott, ahol tisztázta, hogy puccskísérlet zajlik ellene, majd felszólította az ellenzéki pártok képviselőit, hogy azonnal küldjék haza az utcákról embereiket. Zseenbekov azonban eddigre már nem uralta a helyzetet: a választási testület az elnök nélkül döntött az eredmények megsemmisítéséről.

Sz. Bíró Zoltán, a Budapesti Corvinus Egyetem Nemzetközi Tanulmányok Intézetének mesteroktatója szerint az elnök szorult helyzetét az okozta, hogy úgy kezdett bele az ország átalakításához, hogy nem figyelt a politikai és üzleti életben elhanyagolhatatlan klánok egyensúlyára. A jelenlegi választási eredmény például a déli klánokat reprezentáló képviselők abszolút túlsúlyát jelentett volna a parlamentben, mely már önmagában egy destabilizáló tényező. Kirgizisztánban a politikát és a bűnözést elválasztó vonal nagyon vékony, mondhatni szinte láthatatlan. Míg természetesen mindennek törvényesnek kell lennie, bátran kijelenthető, hogy az alkotmány értelmezése igen rugalmas, mely összefonódva a nomád tradíciókkal teret ad a klánoknak. Bakijev elnök annak idején például egy erős, déli, Jalal-Abad régióból származó klán képviselője volt a politikában. Bakijev emellett szoros kapcsolatot kötött az egykoron miniszterelnökként szolgált Felix Kulovval, az orosz anyanyelvű politikussal, aki pedig egy északi, a Kreml szoros regionális szövetségesének tekinthető klán tagja volt, mely egy csodálatos politikai kombinációnak minősült. Szooronbaj Zseenbekov elnököt is a délhez, pontosabban Osh régiójához kötik stratégiai szövetségesei, így például Raimbek Matrajmov üzletemberhez, akinek innen származik rendkívül erős klánja.

Sz. Bíró Zoltán szerint ugyanakkor az eddigi példátlan mértékű csalási kísérlet is közrejátszhatott Zseenbekov bukásában. Véleménye szerint a poszt-szovjet térség vezetői köszönhetően annak, hogy Oroszországban egyre gyakrabban és egyre leplezetlenebbül csalják el a választásokat, maguk is felhatalmazva érzik magukat a hasonló akciókra: ezt láthattuk az elmúlt hónapokban Fehéroroszországban és most Kirgizisztánban is. A központi hatalom elvesztette az irányítást az események felett: Biskek polgármestere, Aziz Szurakmatov például október 6-án már nem jelent meg a munkahelyén, majd be is nyújtotta a lemondását. Oshban, Zseenbekov politikai fellegvárában eközben a városi tanács (kenes) menesztette a hozzá hű polgármestert, Talajbek Szaribasovot. Mindeközben folytatódtak a tüntetések országszerte, melynek során az egészségügyi minisztérium adatai szerint már 590 sebesültje volt, köztük 190 rendőrrel.

Zseenbekov pártja, a szocialista Birimdik (Egység) elnöke, Adilet Szultanalijev mindeközben Twitter-posztban tudatta, hogy nem félnek az előrehozott választásoktól. „A Birimdik kész részt venni a megismételt választásokon a Zsogorku Kenesbe (parlament), amennyiben meghirdetnek ilyet. A Birimdik ugyanerre szólítja fel azon pártokat is, amelyeknek sikerült a 7 százalékos parlamenti küszöböt átlépniük” – fogalmazott.

Almazbek Atambajev volt kirgiz elnök támogatóihoz beszél egy tüntetésen Biskek belvárosában 2020. október 9-én. Az előző vasárnapi parlamenti választások eredménye elleni tömeges tüntetések miatt Szooronbaj Zseenbekov elnök rendkívüli állapotot vezetett be Biskekben október 21-ig.
(MTI/AP/Vladimir Voronin)

Börtönből az elnöki hivatalba

„A parlament döntése alapján Zsaparovot jelölték ki az ország miniszterelnökévé” – közölte a törvényhozás sajtószolgálata, miután a parlament elfogadta elődje, Boronov lemondását. Nem a miniszterelnök volt az egyetlen, aki lemondott tisztségéről: távozott a házelnök is, Dasztanbek Artiszbekovics Dzsumabekov, akinek a helyére a liberális Miktibek Abdildajev került. Zseenbekov, illetve az új miniszterelnök, Szadir Zsaparov a biskeki Dosztuk szállodában találkozott, hogy megegyezzenek az új kormányról, melyet azonban megzavartak a tüntetők, akik téglákkal dobták be az ablakokat. Zseenbekov az eset után megint felszólalt a tüntetők ellen: „Illegális hatalomátvételnek tekintem ezt” – hangoztatta. „Ahogy azt a tegnapi események mutatják, a tüntetésekre és a tiltakozó akciókra kivonulók célja nemcsak a választási eredmények érvénytelenítése, de az ország stabilitásának felforgatása” – tette hozzá.

Október 7-én késő este Zsaparov bejelentkezett a televízióban is, ahol elmondta, hogy előbb egy alkotmányos reformot javasol, mielőtt megtartanák a választást két-három hónapon belül. Zsaparov egyetértett egyik képviselőtársával, Dasztan Bekesevvel, aki abban látta a választási eredmény alapvető problematikáját, hogy 7%-os a választási küszöb, mely rendkívül magas a világ demokráciáinak tükrében. Zsaparov céljává vált, hogy lecsökkentse a küszöböt. Ezen vágyában a Szarijev vezette Kirgiz Koordinációs Tanács nem támogatta, mely hosszú távon komoly törést eredményezhet a Zseenbekov-ellenzéken belül. „A helyzet zavaros és kaotikus” – fogalmazott Dmitrij Peszkov Kreml-szóvivő. Állítása szerint, mivel Kirgizisztán a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének tagja, Oroszország kötelessége fenntartani a rendet és megakadályozni az államapparátus összeomlását, melynek érdekében már felvették a kapcsolatot az FSZB által a kirgiz titkosszolgálattal. Oroszország azonban hasonló módon végül, mint Fehéroroszországban, vagy a Hegyi-Karabahban, Kirgizisztánban sem avatkozott be.

Nem csak Zsaparov nyújtotta be igényét ugyanakkor a miniszterelnöki pozícióra. A pályán feltűnt Tilek Toktogazijev üzletember és Omurbek Babanov volt miniszterelnök is. Ez hozta el a tüntetéssorozat talán egyik legabszurdabb momentumát is, amikor is Almazbek Atambajev volt elnök és Szapar Iszakov volt miniszterelnök közös felvonulást szervezett, hogy Babanov – aki legutóbb 2017-ben vett részt aktív politikában, mint az elnökválasztáson fő Zseenbekov kihívója – visszatérjen, mint kormányfő. Kirgizisztán központi bankja eközben október 8-án engedélyezte a pénzintézetek újbóli megnyitását keddi bezárásukat követően, mivel az üzleti szféra szakemberei arra figyelmeztettek, hogy 6,5 millió ember nézhet hamarosan szembe élelmiszerhiánnyal, a közbiztonság pedig nem lesz garantálható, ha a bankok és az adóhivatalok zárva maradnak.

De ki is Szadir Zsaparov? A frissen megválasztott miniszterelnök 2012-ben nacionalista populista ellenzéki parlamenti képviselőként kampányt indított az ország legnagyobb aranybányájának, a Kumtornak az államosítására, melyet akkor is és jelenleg is kanadaiak birtokolnak. A programot egy jelentős tömeg támogatta, akikkel, illetve politikai szövetségesével, Tasijevvel ugyanezen évben megpróbálták elfoglalni a biskeki elnöki palotát, mely azonban kudarcba fulladt. A két férfi akciójának köszönhetően megfosztották Zsaparovot parlamenti mandátumától és azzal vádolták meg, hogy puccsot akart végrehajtani. A Kumtor-ügynek köszönhetően a következő évben hatóságilag nem engedélyezett zavargások törtek ki az Issyk-Kul régióban is, Karakol városában, ahol a kormányzót még túszul is ejtették a demonstrálók. Zsaparovot – aki két nappal korábban külföldre menekült – ekkor a zavargások felbujtásával vádolták meg. Az ellenzéki politikus ezt követően sokáig külföldről folytatta politikai aktivizmusát. Amikor 2017-ben végül megpróbált visszatérni, a hatóságok letartóztatták a kazah-kirgiz határon, majd 11 és fél év börtönre ítélték.

Míg Zsaparov börtönben ült, szülei és fia kis meghalt, melynek következtében a politikus öngyilkosságot kísérelt meg cellájában. Politikai népszerűségének és imázsának ugyanakkor ezek a szörnyű tragédiák valójában kedveztek, hiszen egyre hitelesebben tudta játszani a „korrupt hatóságok ellen harcoló megtört forradalmárt”. Zsaparov közösségi oldala emellett messze a legnépszerűbb az összes politikai profil közül Kirgizisztánban. A politikus továbbá nagyon erős kapcsolatot ápol az északi Issyk-Kul régióból származó klánnal, valamint Tasijevnek – stabil politikai szövetségesének – köszönhetően a déli Jalal-Abad régió klánja is támogatásáról biztosította.

Szadir Zsaparov kirgiz ellenzéki vezető, miniszterelnök-jelölt a parlament rendkívüli ülésén Biskekben 2020. október 10-én. A kirgiz biztonsági erők a nap folyamán őrizetbe vették Almazbek Atambajev volt elnököt. Az október 4-i parlamenti választások eredménye elleni tömeges tüntetések miatt Szooronbaj Zseenbekov elnök rendkívüli állapotot vezetett be Biskekben október 21-ig.
(MTI/EPA/Igor Kovalenko)

Zsaparovnak ugyanakkor van hátoldala is: a független kirgiz média az új elnököt gyakran előszedi. Véleményük szerint a Zsaparov-Tasijev tandemnek kiterjedt alvilági kapcsolatai vannak, többek közt számos radikális nacionalista csoporttal, így a Kyrk Choro (Negyven Lovag) nevű paramilitáris egységgel is, melynek tagjai összeköttetésbe hozhatóak a Mekencsil párttal. Tasijev ráadásul sokáig jó kapcsolatot ápolt Raimbek Matrajmovval is, akivel viszont Zsaparov szinte első intézkedései között számolt le. A kirgiz biztonsági szervek nemrég letartóztatták Raimbek Matrajmovot, aki Zseenbekov alatt a vámügyi szervek igazgatóhelyettesi pozícióját is betöltötte és aki állítólag több millió dollárt keresett csempészettel. A Nemzetbiztonságért felelős Állami Tanács október 20-i nyilatkozatában nyilvánossá tette, hogy Matrajmov 2016 óta vett részt aktív szereplőként a csempésziparban, ahol „jelentős árnyékjövedelemre tett szert adminisztrációja alatt a vámrendszeren keresztül”. De mégis mi késztethette Zsaparovot arra, hogy lecsukjon egy ilyen befolyásos embert, aki ráadásul Tasijev közeli szövetségese is volt? Vélhetően egy korábbi populista ígérete, melynek fenntartása hatalma megtartásának kérdése is lett, méghozzá a korrupció felszámolása. A korábban szkeptikus sajtó is meglepődve tapasztalta tehát a Matrajmov körüli eljárást. „Az állították, hogy bűnözők támogatnak” – jelentette ki az Al-Jazeerával készült interjújában Zsaparov. „Ezek csak pletykák. Arra törekednek, hogy ellenem fordítsák az embereket. Ezek csak szavak. Semmi közöm nincs a bűnözéshez. Sőt, ellenkezőleg: ki fogom iktatni a bűnözést az egész országban és törekedni fogok arra, hogy Kirgizisztánt egy tiszta és fejlett országgá tegyem” – fogalmazott.

Szooronbaj Zseenbekov végül október 9-én bejelentette, hogy kész lemondani pozíciójáról, amennyiben ez gátolja egy új kormány megalakulását. „Kész vagyok lemondani a Kirgiz Köztársaság elnöki tisztségéről, amint jóváhagyják a kormányt, és visszatérünk a törvényesség útjára” – fogalmazott az elnök. (Mindeközben a biskeki tüntetések már egy hete tartottak szüntelenül.) Zsaparov eközben megerősítette pozícióját, számos más frissen szabadult politikust, köztük Atambajevet is visszadugta a börtönbe, de más képviselőket is megfigyelés alá helyezett. Október 13-án végül Zseenbekov még egy utolsó próbálkozást tett hatalma visszaszerzésére és megjelent a parlamentbe, hogy visszautasítsa a Zsaparov vezette kormány kinevezését. „Annak érdekében, hogy a stabilitást fenntartsuk és megerősítsük, minden döntésünk legitim kell, hogy legyen, nem pedig bizonytalanság kérdése” – jelentette ki Zseenbekov. Indítványát meg is szavazták, azonban a voks érvénytelen volt, ugyanis 61 támogató szavazat érkezett rá, holott mindössze 51 képviselő tartózkodott a parlamentben.

Érvénytelenség miatt október 13-án újra összehívták a parlamentet egy rendhagyó ülés keretei között, ahol a 120 képviselőből ezúttal már 80 fő megjelent, azonban sem a kormány, sem a miniszterelnök személyét nem tárgyalták. Ezzel szemben a parlament megjelent képviselői megszavazták Kanat Iszajevet házelnöknek. Ez a pozíció rendkívül fontos a kirgiz politikában és kiemelt jelentőségű volt Zseenbekov számára, hiszen ha nincs házelnök (aki második a ranglétrán), az elnök lemondása esetén a miniszterelnök kerül az elnöki hivatalba, ami Zsaparovot jelentené – igaz ekkor Zseenbekov ezt még csak sejti. Iszajev éppen ezért nem is ellenezte Zsaparov kinevezését ezt követően miniszterelnöknek, mely hamarosan meg is történt. Zseenbekov szerint ugyanakkor a kinevezés nem változtat semmin: „sajnos az agresszió nem csendesedik, továbbra is követelik az azonnali távozásomat” – fogalmazott. Mindeközben a biskeki esküdtszék elutasította azokat az indítványokat, melyek megkérdőjelezték a választási testület döntését a parlamenti választások eredményének megszüntetéséről: avagy nyilvánvalóvá vált, hogy hamarosan ismét választásokat tartanak Kirgizisztánban.

Október 15-én végül bekövetkezett az, amire már mindenki készült egy ideje: Szooronbaj Zseenbekov benyújtotta lemondását. A leköszönő elnök egyik utolsó döntése volt, hogy üzenjen az utcán tüntetőkhöz. Mint fogalmazott: „semmi sem drágább bármely honfitárs életénél […] nem ragaszkodom foggal-körömmel a hatalomhoz. Nem szeretnék olyan elnökként bevonulni Kirgizisztán történelmébe, mint aki vért ontott és lövette saját polgárait. Ezért döntöttem úgy, hogy lemondok” – üzente. Hogy miért mondott le pontosan, nem lehet tudni. Sokak szerint megrendült Zseenbekov Zsaparov stabil támogatottságától, ugyanakkor érdekes és gyanús körülmény, hogy 3 nappal korábban Dmitrij Kozak, az orosz elnök helyettes vezérkari főnöke váratlan látogatást tett Kirgizisztánban, ahol állítólag találkozott mindkét féllel. Nem kizárt, hogy ő segíthetett egyezségre segíteni a feleket, ugyanis láttunk már ilyen: 2019-ben, a moldovai politikai válság során Igor Dodon és Maia Sandu szintén Kozak segítségével ült össze, hogy megegyezzenek Vladimir Plahotniuc oligarcha megbuktatásáról. Szakértők szerint pont Kozak jelenlegi beavatkozásának köszönhetően bukott meg egy újabb bimbózó színes forradalom a kirgiz sztyeppéken.

A felek végül abban állapodtak meg, hogy 90 nap áll majd rendelkezésre a választás lebonyolítására (avagy január 10-ig kell azt megszervezni). Azt azonban még senki nem tudta ki fogja levezényelni: Zsaparov vagy Iszajev? Zsaparov ellen szólt, hogy ő maga deklaráltan indulni kíván a következő választáson, míg Iszajev ellen pedig hatalmas társadalmi elutasítottsága. Míg a kirgiz alkotmány szerint nem tiltott, hogy az ideiglenes elnökök újra indulhassanak a tisztségért, a helyi politikában veteránnak számító Omurbek Tekebajev képviselő úgy fogalmazott, hogy „amennyiben az [ideiglenes] elnök az alkotmányos szabályok holtpontjainak kijátszásával kíván hatalmon maradni, az alááshatja az egész ország stabilitását”. Ugyanakkor a Zseenbekov segítségével az utolsó pillanatban házelnöki pozícióba jutott Iszajev ellen ismét hatalmas tüntetéseket szerveztek Biskekben a Zsaparov-párti tüntetők. Tudósítások szerint a miniszterelnök személyéről szóló ülés során a tömeg egyenesen azt skandálta „Tartóztassák le Iszajevet!”. A helyettes házelnök, Aida Kszimalijeva végül megkerülve felettesét, október 13-án felajánlotta, hogy a parlament támogassa Zsaparov jelölését, melyet a képviselők el is fogadtak. Így került Zsaparov orosz támogatással végül egykori radikális, börtönt is megjárt szuverenistaként az ideiglenes elnöki pozícióba.

Beárnyékolja a képet ugyanakkor az azóta nyilvánosságot látott vallomása az esetről. Kszimalijeva szerint döntése nem lehetett szabad Zsaparovról, ugyanis állítólag „az elmúlt [a szavazást megelőző] napokban többször is megfenyegették képviselőtársai és különböző bűnszervezetek, hogy megverik és megerőszakolják, amennyiben nem kerüli meg Iszajevet és nem támogatja Zsaparovot”. Az egyre növekvő szervezett bűnözői hálózattal kapcsolatban megszólalt az Egyesült Államok biskeki nagykövetsége is. Nyilatkozatukban úgy fogalmaztak, a bűnözői csoportok „nyílt próbálkozást tesznek, hogy átvegyék az irányítást Kirgizisztán felett”.

A 2020. október 15-én közreadott képen Szooronbaj Zseenbekov kirgiz államfő beszédet mond az Eurázsiai Kormányközi Gazdasági Tanács ülésén a kirgizisztáni Cholpon-Atában 2019. augusztus 9-én. A kirgiz elnöki hivatal sajtószolgálata ezen a napon közölte, hogy Zseenbekov lemondott.
(MTI/AP/Szputnyik/Jekatyerina Stukina)

Választások elé

A TASZSZ orosz hírügynökség információi szerint október 19-én a frissen megválasztott ideiglenes elnök, Szadir Zsaparov már be is jelentette, hogy meg kívánja mérettetni magát az október 21-én december 20-ra kiírt parlamenti- és előrehozott elnökválasztáson. A várható választás végleg el fogja törölni a sokat vitatott októberi eredményeket, melynek 7%-os bejutási küszöbének köszönhetően 12 politikai párt sem tudott bejutni a parlamentbe.

Sokak azonban aggodalommal tekintenek a várható választás elé. „A politikai rendszer összeomlik. Nincsenek valódi pártok” – fogalmazott Azamat Temirkulov kirgiz politikai elemző és a kormány tanácsadója. „Ezek pusztán emberek, akiknek egyetlen céljuk van, hogy megvédjék saját érdekeltségüket… Az emberek pedig már hozzászoktak, hogy csak úgy érhetnek el bármilyen politikai célt, ha szervezett módon az utcára vonulnak” – tette hozzá. Erica Marat, a washingtoni amerikai védelmi igazgatóság által támogatott Nemzetközi Biztonsági Ügyek Főiskolájának (College of International Security Affairs) docense sok mindenben egyetért Temirkulovval. Véleménye szerint Kirgizisztánban erős a politikai verseny, de az intézmények gyengék. „Zsaparov vitatott hatalomra kerülése jól mutatja, hogy Kirgizisztán igazságszolgáltatási rendszerét és a különböző bűnüldöző szerveket is befolyásolja a politika” – emelte ki. Ha nagyon nyersen akarunk fogalmazni, azt mondhatnánk, jelenleg egy „rabból lett elnökön” múlik Kirgizisztán demokráciájának fennmaradása, melyet sokan természetes szkepticizmussal fogadnak. Mindeközben Zsaparov teljes politikai vonzerejének eltűnése miatt aggódik Temur Uramov, a The Moscow Times elemzője. Véleménye szerint az új elnök meteorszerű népszerűségét a radikális retorika és a befolyásos emberekkel való kapcsolatok tették lehetővé, azonban hozzáteszi, a tartós politikai hatalom fenntartása érdekében „egyiket majd fel kell áldoznia”.

Ujgurföld sarkában eladósodva

Kínáról mindeddig nem esett sok szó, holott a kirgiz külpolitika alakításában igen komoly szerepet játszanak. Ennek oka nem más, mint hogy Kirgizisztán körülbelül 1,7 milliárd dollárral tartozik Kínának, mely az ország teljes adósságának a felét teszi ki. Kína mindeddig csendesen figyelte a kaotikus belpolitikai válságot a közép-ázsiai országban, mely közvetlenül az ujguroknak otthont adó Hszincsiang tartomány mellett helyezkedik el. Ennek oka, hogy lassan Peking megvilágosodott: akármi is történik Kirgizisztánban, sosem lesz a legstabilabb üzleti partnerük. A társadalomban a korrupciós ügyeknek köszönhetően széleskörű Kína-ellenesség tapasztalható, mely Peking jövőbeli befektetéseinek útjában áll. Nem segít az sem, hogy Biskek a hitel csapdájába került, mely szintén nem növeli Kína népszerűségét a lakosságban. Ráadásul a koronavírus világjárvány – mint bármelyiket – Kirgizisztán gazdaságát is megviselte, mely komoly problémát jelent az adósság törlesztésében. Biskek éppen ezért többször is megkérte óvatosan a járvány alatt Kínát, hogy könnyítsen adósságukon, mely kérésük azonban következetesen megválaszolatlanul maradt.

Október 16-án az új kirgizisztáni külügyminiszter, Ruszlan Kazakbajev találkozott a kínai nagykövettel, aki továbbította az új kormány kijelentését, mely szerint fokozni kell a gazdasági együttműködést Kínával. Ez már csak azért is érdekes fordulat, ugyanis a korábban kanadai tulajdonú aranybányák ellen harciasan állást foglaló Zsaparov támogatói most is ellenzik még az északi Chuy és a déli Jalal-Abad tartományok bányáinak kínai vezetőségét, mely törést eredményezhet még mielőtt megkezdődhetne az átmeneti időszak.

Archív: A hivatalos látogatásra Kirgizisztánba érkezett Hu Csin-tao (Hu Jintao) kínai elnök (balra) Kurmanbek Bakijev kirgiz elnök kíséretében ellép a díszegység előtt Biskekben 2007. július 14-én. Hu később részt vett a Sanghaji Együttműködési Szervezet hetedik csúcstalálkozóján a kirgiz fővárosban. (MTI/EPA/Igor Kovalenko)

De hol van Putyin?

„In Russia’s Near Abroad, Its Influence Is More Optics Than Substance” címmel („Oroszország közel-külföldjén inkább csak látszatbefolyással rendelkezik, mint valódival” – szabadfordításban) jelent meg Anna Arutunjan cikke a Moscow Times-on, aki megkérdőjelezi Vlagyimir Putyin képességét a poszt-szovjet térségben tapasztalt helyzetek kezelésében. Véleménye szerint míg Oroszország 2014-ben még kényelmesen besétálhatott a Krímre vagy kiszoríthatta Washingtont Észak-Szíriából, ha „úgy tartotta kedve”, ma már legfeljebb csak zsoldosok ügyében tárgyal távoli, zavaros országokkal, mint Venezuela, vagy a Közép-afrikai Köztársaság, miközben még a saját holdudvarában sem tudja fenntartani a rendet: csak az elmúlt hónapokban több válság is kitört (előbb Fehéroroszország, majd Azerbajdzsán és Örményország, végül pedig Kirgizisztán) a régióban. Arutunjan szerint Putyin 2014-ben „olyan fába vágta a fejszéjét”, mely végül rádőlt – avagy sokkal nagyobb volt az ára, mint amennyit ért, és melyben belegyengült Moszkva. Sz. Bíró Zoltán szerint ugyanakkor a kirgizisztáni krízis megoldását nem lehet feltétlenül Oroszországtól várni, ugyanis pont Fehéroroszország és a Hegyi-Karabah sokkal jelentősebb konfliktuszónák, melyek fontosabbak is a moszkvai narratíva tekintetében.

Zsaparov ugyanakkor nem úgy néz ki, mint aki elvesztette volna bizalmát Oroszországban. „Ahogy korábban is, Oroszország mindig is megbízható stratégiai partnere lesz az ország számára. Épp ezért megragadnám a pillanatot, hogy megköszönjem Oroszországnak támogatását még ebben a nehéz időszakban is” – fogalmazott Zsaparov első hivatalos elnöki beszédében. Az új elnök ugyanakkor nem csak szavakban volt erős: meg is kérte a helyi orosz nagykövetet, hogy azonnal növelje az országban oktató orosz tanárok számát a kirgiz iskolákban. Maximilian Hess, az AKE International vezető politikai kockázatelemzője pedig alapvetően máshogy látja a helyzetet, mint Arutunjan. Véleménye szerint „ha Moszkva tényleg úgy érezte volna, hogy az új kormány nacionalizmusa például veszélyeztetheti befolyását vagy vagyonát, akkor határozott módon sújtottak volna le rájuk”. A szakértő kiemelte, hogy egy színes forradalom elbukása nem meglepő tény, ugyanis mint megtanulhattuk, „ez a színes forradalmak dolga”.

Archív: Dmitrij Medvegyev orosz elnök (jobbra) és Kurmanbek Bakijev kirgiz elnök beszélget a moszkvai Kremlben tartott találkozóján 2009. február 3-án. Bakijev bejelentette, hogy országa bezárja a manaszi amerikai légi támaszpontot, amely kulcsszerepet töltött be az afganisztáni hadműveletekben.
(MTI/EPA/Alekszandr Nyemenov)

Konklúzió

Ingatag talajra tévedt Kirgizisztán, immáron sokadjára: Zsaparov jó vagy rossz döntésként is elsülhet. Az új elnökhöz (és miniszterelnökhöz) egyszerre köthetők pozitív és negatív információk. Abszolút jó jelként könyvelhető el, hogy az előrehozott választásokkal egy olyan alkalom jöhet létre, mely Kirgizisztán 30 éves történelmében még nem fordult elő: békés és demokratikus átmenet jöhet létre akár mind az elnöki, mind a miniszterelnöki székben egyszerre. Oroszország és Kína közé beszorulva Kirgizisztán demokráciája egyedi és különleges. Autokratikus államok gyűrűjében fontos, hogy megőrizzük ezt a kis puskaporos hegyi nomád államot, melynek sokszor kétértelmű értékei még mindig közelebb állnak a mi keresztény-európai jogállamainkhoz, mint bármelyik másik regionális riválisáé.

A délkelet-ázsiai szubkomplexum biztonsági folyamatainak formálásában a társadalmi-politikai változásokat célzó megmozdulások meghatározó szerepet játszanak. A Thaiföldön zajló, alkotmányos reformot követelő tüntetések az elmúlt hónapok során nagyobb hangsúllyal jelentek meg a nyugati médiában. A demokrácia előmozdítását, szabad választások tartását célzó, Maha Vajiralongkorn (X. Ráma) királyt nyíltan kritizáló tömegtüntetések hátterének bemutatása feltétlenül szükséges a demonstrációkhoz vezető út megértéséhez.

Maha Vadzsiralongkorn, azaz X. Ráma király (balra) és felesége, Szuthida királyné távozik a Bhumibol Aduljadedzs, más néven IX. Ráma thaiföldi király halálának negyedik évfordulóján rendezett megemlékezésről a bangkoki Nagy Palotából 2020. október 13-án.
(MTI/AP/Vaszon Vanicsakorn)

Előzmények: elmozdulás az abszolút monarchia irányába

Az elmúlt fél évszázadban hat katonai puccs és hét új alkotmány alakította a délkelet-ázsiai alkotmányos monarchia belső viszonyait. 2014-ben a hadsereg átvette a hatalmat békefenntartás céljából, ám végső soron annak érdekében, hogy előkészítse az akkori koronaherceg, Vajiralongkorn ellenállás nélküli trónra lépését apja, a népszerű Bhumibol (IX. Ráma) király után. A katonai vezetés 2016-ban tartott referendumot az új alkotmányról, amely ellen tilos volt kampányolni, és amely fontos változásokat eszközölt: a kétkamarás parlament 250 fős felsőházát ezt követően a katonai junta választja, ez a pozíció öt évre szól, a miniszterelnököt a felső- és alsóház együtt választja meg; húszéves tervet dolgoztak ki; ezen kívül az új alkotmány lehetővé tette az uralkodó számára a külföldről történő államvezetést. Az új alkotmány megkönnyítette, hogy a puccs vezetője, Prayut Chan-o-cha miniszterelnöki pozícióját megtartsa (2014 óta tölti be a tisztséget).

Vajiralongkorn király személyisége nagyban különbözik apjáétól, ám nemcsak ezt nehezményezik vele szemben. Amellett, hogy lebontatta a múltbéli abszolút monarchiát elítélő emlékműveket, egyre mélyebben avatkozott bele a politikába, amely nem egyezik az alkotmányos monarchia elveivel („a király uralkodik, de nem kormányoz”). A király szinte kizárólag a buddhista ünnepek idejére látogat Thaiföldre, életvitelszerűen Németországban tartózkodik, Garmisch-Partenkirschenben bérel szállodát magának és húsz főből álló „háremének” (eközben negyedik felesége, a korábban légi utaskísérőként dolgozó Suthida királyné Svájcban él). A király Bajorország területén írja alá a Thaiföldet érintő rendeleteket, e tevékenységét a német külügyminiszter, Heiko Maas kritizálta. Annak ellenére, hogy az uralkodó utasította a kormányt a lèse-majesté törvény használatának mellőzésére, amely értelmében a király, királyné, trónörökös vagy régens inzultálása 3-15 évig terjedő börtönnel büntetendő – népszerűsége nem nőtt. A király pénzügyeit vizsgálva elmondható, hogy 2017-ben teljes ellenőrzést szerzett a palota vagyona felett (2018-ban pedig a nevére írták), amely alapot korábban a Pénzügyminisztérium kezelte, és amely becslések szerint 40 milliárd USD-t jelent – emellett Thaiföld legnagyobb vállalatainak is részvényese. A magánbefektetések mellett az állami pénzeszközökkel is támogatják a királyi családot – a monarchia számára (több mint 1,1 milliárd USD értékben) 37 milliárd baht-t különítenek el a 2021-es pénzügyi évre az összeállított költségvetés alapján. A király életmódja, politikai térnyerése, valamint a hadsereg iránti elkötelezettsége egyaránt visszavetette társadalmi támogatottságát.

Az ellenállás jelképének tekintett kézjelet mutatják demokráciát követelő tüntetők a thaiföldi fővárosban, Bangkokban a kormányellenes tiltakozás negyedik napján, 2020. október 17-én.
(MTI/EPA/Diego Azubel)

Tíz követelés az alkotmányos reformért

A demokratikus változásokat célzó, főként fiatalok részvételével zajló demonstrációk vezetői tíz reformkövetelést fogalmaztak meg, többek között a lèse-majesté törvény eltörlését, a király és a monarchia vagyonának elkülönítését, „fékek és ellensúlyok” rendszerének kialakítását, visszatérést a nem politizáló királyhoz, igazságszolgáltatást a monarchia civil áldozatainak, valamint azt, hogy a király ne támogassa a katonai hatalomátvételt. A követelések célja nem a monarchia megdöntése, sokkal inkább a monarchia intézményének demokratikus rendszerbe való integrálása, melyben maradéktalanul érvényesülnek az emberi jogok. Ezek kiegészültek a kormány feloszlatásával és a miniszterelnök, Prayut Chan-o-cha lemondásával.

A thaiföldi törvényhozás 2020. szeptember 24-én, csütörtökön megszavazta az ország alkotmányának módosítására vonatkozó döntés elhalasztását, a tüntetők pedig folytatták a több mint két hónapja tartó, napi rendszerességű demonstrációkat. A halasztás következtében az alkotmánymódosításról leghamarabb novemberben dönthet a parlament, eközben a demokráciapárti tömegtüntetések folytatódtak Bangkok utcáin.

A rendőrség vízágyúval oszlatja a demokráciát követelő tüntetőket a thaiföldi fővárosban, Bangkokban a kormányellenes tiltakozás harmadik napján, 2020. október 16-án.
(MTI/EPA/Rungrodzs Jongrit)

A demokráciáért zajló demonstrációk

Thaiföld történelmétől nem idegenek a politikai tiltakozások, azonban 2020 februárjában új hullám kezdődött, miután a bíróság döntésében feloszlatta a fiatalok körében különösen népszerű, demokráciáért és hadseregreformért kampányoló ellenzéki pártot (Future Forward Party, FFP), mely a 2019-es általános választásokon a harmadik legnagyobb támogatottsággal rendelkezett. A koronavírus-járvány következtében a tüntetések abbamaradtak, azonban júniusban, a Kambodzsába száműzött prominens demokráciapárti aktivista, Wanchalearm Satsaksit eltűnésével új lendületet vettek: a tiltakozók azzal vádolták a thai vezetést, hogy megszervezte az elrablását – a vádat a rendőrség és a kormány is tagadta. A megmozdulások során a tüntetők három ujjukat emelték a magasba, melyet a szabadság és egység szimbólumaként tartanak számon.

Az 1950-es évek óta a hadsereg és a palota közötti szimbiotikus kapcsolat megerősítette a katonai rendszerek legitimitását. Az elmúlt két évtizedben az elit csoportok legnagyobb ellensége Thaksin Shinawatra, a hadsereg által 2006-ban menesztett populista miniszterelnök volt, aki azóta önkéntes száműzetésben él Dubaiban. Támogatói, akik vörösingesekként ismertek, az évek során többször összecsaptak a sárgainges royalistákkal. A sárgaingesek napjainkban is feltűntek a kormányt és a királyt támogatva, azonban megjelenésük önkéntessége erősen kétségbe vonható. Rajtuk kívül nem szabad figyelmen kívül hagyni a változtatások ellenzőit, köztük a Thaipakdee ultraroyalista csoportot, mely különösen aktív az alkotmánymódosítással kapcsolatban: 130 000 aláírást gyűjtöttek össze olyan emberektől, akik elleneznek minden változást, ugyanakkor ezek eredetiségét sokan vitatják. „A jelenlegi alkotmányt népszavazáson 16,8 millió thai hagyta jóvá” – nyilatkozta Warong Dechgitvigrom, a Thaipakdee vezetője. Arra nem tért ki, hogy ellenkampányolásra nem volt lehetőség.

A kormány és a hadsereg nem akadályozta meg, hogy a tüntetések folytatódjanak, de a Prayut-adminisztráció eddig nem mutatott hajlandóságot kompromisszumra. Október 12-én a thaiföldi vezető lényegében a tüntetőket vádolta Thaiföld gazdasági hátránya miatt, azzal érvelve, hogy a gazdaság talpra állása érdekében az országnak „békésnek kell lennie”, kiemelve, hogy a hónapokig tartó kormányellenes tüntetések „feleslegesek” és kontraproduktívak voltak. A koronavírus-járvány következtében a gazdasági visszaesés jelentősebb mértékű és jobban megviseli az országot, mint az 1997-es ázsiai pénzügyi válság.

A demonstrációk kezdetétől egyre növekedett a feszültség, valamint a kettős nyomás a kormányon. Amennyiben Prayut nem intézkedik, a katonaság elveszítheti a royalisták tiszteletét, ha azonban enged a közvéleménynek, és lehetővé teszi a monarchia hatalmának radikális korlátozását, akkor a hadsereg látszólagos, berendezkedést védelmező szerepe el fog tűnni – ezzel együtt a politikába való beavatkozásának legitimitása is megszűnne.

A rendőrség vízágyúval oszlatja a demokráciát követelő tüntetőket a thaiföldi fővárosban, Bangkokban a kormányellenes tiltakozás harmadik napján, 2020. október 16-án.
(MTI/AP/Gemunu Amaraszinghe)

Október

A tüntetéseken résztvevők létszáma az általános feszültséggel párhuzamosan nőtt. Október 14-én, az 1973-mas Kittikachorn-diktatúra (egyetemisták általi) megdöntésének évfordulójára jelentős megmozdulást terveztek. A Ratchadamnoen Nok sugárút mentén zajló tüntetések során a rendőrség biztosította a sárgaingesek és a demokráciapárti aktivisták szétválasztását. A demonstráció során a Nagy Palotában tartott Buddhista szertartásról városon átutazó Suthida királyné és Dipangkorn herceg autója a tüntetés színterén haladt át, A várakozásokkal ellentétben a találkozás békés maradt, a tömeg nem támadta meg a gépkocsit. A tüntetés éjszakába nyúlóan folytatódott a miniszterelnöki épület előtt.

Október 15-én hajnalban kihirdették a veszélyhelyzetet, ezáltal betiltották az öt, vagy annál több résztvevős gyülekezést, valamint engedélyezték a hatóságok számára az emberek mozgásának korlátozását bizonyos területek lezárásával. Megtiltották továbbá „olyan hírek, egyéb média és elektronikus információk közzétételét, amelyek félelmet keltő üzeneteket tartalmaznak, vagy szándékosan torzíthatják az információkat, félreértéseket okozva, amelyek kihatnak a nemzetbiztonságra, a békére és a rendre”. Röviddel a különleges jogrend kihirdetését követően a rohamrendőrök felléptek – az akkor már jóval alacsonyabb létszámmal jelenlévő – tüntetők ellen, legalább három aktivista vezetőt letartóztattak. A veszélyhelyzet kihirdetése és betartatása ellenére október 15-én délután újabb tüntetés kezdődött Ratchaprasong kereszteződésben, a demonstrálók száma 30.000-80.000 fő közé tehető, erőszakmentesen telt a tiltakozás. Másnap a rendőrség lezárta a területet, így a tüntetők a Pathum kereszteződésben gyűltek össze – az esti órákban a rendőrség megkezdte a tömegoszlatást vízzel, majd könnygázzal.

A Thaiföldi Jogászok az Emberi Jogokért (Thai Lawyers for Human Rights) egyesülete arról számolt be, hogy a tüntetések kezdetétől számítva legalább 65 tüntetővel szemben emeltek vádat illegális gyülekezés miatt, a békés tüntetések megtartásáért Bangkokban és más tartományokban. Néhány tiltakozó vezetőt a monarchia reformjával kapcsolatos követelések előterjesztése miatt is vád alá helyeztek, amely zendülésnek minősül, így maximum hétéves börtönbüntetést jelent. A kormány kezdetben célként határozta meg, hogy párbeszédet folytasson a tüntető hallgatókkal a sérelmeikről, azonban az aktivisták letartóztatása nem erről árulkodik.

Prajuth Csan-Ocsa thaiföldi miniszterelnök (középen) sajtótájékoztatót tart Bangkokban 2020. október 16-án. Az előző napokon tartott tüntetések során a tiltakozók a miniszterelnök lemondását, új alkotmány elfogadását, az uralkodó jogkörének megnyirbálását és pénzügyi elszámoltatását követelik.
(MTI/EPA/Narong Szangnak)

Konklúzió

Összefoglalva megállapítható, hogy Vajiralongkorn király politikai térnyerésének következtében a társadalom nyíltan kezdte kritizálni a monarchiát. Idővel a békés gyülekezések tömegtüntetésekké váltak, melyek kezelésében a katonai juntára kettős nyomás nehezedett – a Prayut-adminisztráció végül nem a közvéleménynek engedett. A veszélyhelyzet bevezetésével, a gyülekezéshez való jog korlátozásával és az aktivisták letartóztatásával azonban nem érték el a várt eredményt, ugyanis a demokráciapárti tüntetések folytatódnak. A követelések alapvetően nem a monarchia intézményének eltörlésére vagy gyökeres megváltoztatására irányulnak, hanem a hadsereg befolyásának csökkentésére, a király és a nemzet vagyonának elkülönítésére, a lèse-majesté törvény eltörlésére, valamint az alkotmányos monarchiához való visszatérésre, melyben a király nem politizál. A társadalmi igény a demokrácia felé való elmozdulásra nyíltan megmutatkozik, és annak ellenére, hogy a retorzióktól való félelem (munkahely elvesztése, letartóztatások) miatt nem mernek olyan sokan utcára vonulni, a fiatal demonstrálók száma megdöbbentő. A közvélemény általános elégedetlensége a katonai vezetéssel és a politikába beavatkozó, azonban külföldön élő uralkodóval feltehetően a konfliktus eszkalációjához vezet.

Írta: Györgyi Dominika

Napjainkban egyre gyakrabban találkozhatunk a Hegyi Karabah Köztársaság (Arcah Köztársaság, Nagorno-Karabah) körüli évtizedes konfliktus újbóli fellángolásáról szóló hírekkel. Megannyi sajtóorgánumban hallhatjuk, olvashatjuk, hogy minden nappal egyre több helyen csapódnak be rakéták, civilek vesztik életüket a harcokban, illetve, hogy a nemzetközi közösség tűzszünetet szorgalmaz a két ország között. De mi vezetett el odáig, hogy az elhúzódó konfliktusból napjainkra újból egy állóháború kerekedjen ki?

A konfliktushelyzet évtizedekkel előtti kialakulásához nagyban hozzájárult Nagorno-Karabah elhelyezkedése: a mindössze 11 433 km2  területű délnyugat-ázsiai enklávé, Azerbajdzsán, Irán és Örményország között fekszik. Hegyi Karabah jogilag (de jure) Azerbajdzsánhoz, gyakorlatban (de facto) pedig Örményországhoz tartozik. A terület államiságát csak három, korlátozottan elismert állam, Abházia, Dél-Oszétia és a Dnyeszter-menti Köztársaság (Transznisztria), illetve Ausztrália Új-Dél-Wales állama és az Amerikai Egyesült Államok egyes területei, illetve 2020 október 16-a óta Milánó ismeri el.

Hegyi-Karabahot jelenleg 147 906 fő nevezi hazájának. Népességét tekintve az ország az elmúlt száz évben nagyot változott. A népszámlálások szerint Nagorno-Karabah lakossága 1939-ben mintegy 150 000 fő volt, melynek nagyjából 88%-át (132 800 fő) az örmény nemzetiségűek, és kicsivel több mint 9%-át (9 079 fő) a magukat azerbajdzsáninak valló lakosok tették ki. Az évtizedek során a társadalom szinte egynemzetiségűvé vált, ezt támasztja alá a 2005-ös cenzus eredménye: ebben az évben az országnak már csak hat lakosa vallotta magát azerinek, a későbbi, 2015-ös népszámláláson pedig már nem regisztráltak azerbajdzsáni gyökerekkel rendelkező polgárt.

A népesség nagy mértékű változásának okát a terület hovatartozásának évtizedes vitái között kell keresnünk. Habár az évszázadok alatt Örményország hegyi-karabahi területe megannyi nép fennhatósága alá került már, nagyobb etnikai konfliktusok egészen kicsivel több, mint 100 évvel ezelőttig nem fordultak elő. A ma Hegyi-Karabahként ismert terület az 1828-as türkmencsáji béke megkötése után az Orosz Birodalomhoz került, de a „modern”,  mai összetűzések elődjeinek tekinthető konfliktusok nem ekkortájt, hanem közvetlenül a Szovjetunió létrejötte előtt alakultak ki.

A viszályok kialakulásához nagyban hozzájárult a Kaukázusontúli Demokratikus és Szövetségi Köztársaság felbomlása. Az 1918-ban széthulló szövetség nyomán, rövid időre három ország jött létre, amely magában foglalta azokat a területeket, amelyeket ma Azerbajdzsánként, Georgiaként és Örményországként ismerünk. Míg Georgia ebben az időszakban viszonylag egyértelmű határokkal rendelkezett, addig Örményország és Azerbajdzsán között határviták indultak meg több terület, közöttük Hegyi-Karabah és Nahicseván miatt. (Nahicseván Azerbajdzsán 5500 km2 területű exklávéja, Hegyi-Karabahhoz hasonlóan ez a terület is többször gazdát cserélt az elmúlt évszázadban.) Tovább gerjesztették a feszültséget a két nép között olyan etnikai konfliktusok, mint az 1904-1905-ös bakui sztrájk, vagy az 1910-es örmény népirtás. A helyzet alakulásának szempontjából a bakui sztrájkot tekinthetjük a mérvadónak.  Az 1904 decemberében kirobbanó tüntetés alapkonfliktusa az, hogy a bakui örmény munkásság és középosztály életkörülményei sokkal jobbak voltak az azeri munkásokénál. Az elégedetlenség miatt a nemzetiségek között etnikai pogromok robbantak ki, a sztrájk vérfürdőbe torkollt, amely egy napjainkra állandósuló feszültséget teremtett a két népcsoport között.

Tüntetők azerbajdzsáni zászlókkal autóznak Isztambul belvárosában 2020. október 5-én.
(MTI/EPA/Erdem Sahin)

1920 áprilisában a Szovjetunió Vörös Hadserege megszállta Azerbajdzsánt. Az országban megkezdődött a szovjetizáció, illetve a megszállás következtében, a Vörös Hadsereg közvetlen fenyegetése és a bakui lázongások miatt az Azerbajdzsáni Demokratikus Köztársaság felbomlott, helyette megalakult az Azerbajdzsáni Szovjet Szocialista Köztársaság (Azerbajdzsáni SZSZK). A szovjet hatás következtében Hegyi-Karabah helyzete többször is változott. Az első, nemzetek közötti összetűzéseket is erre az időszakra datáljuk, amely a Szovjetunió megalakulásával még inkább elmélyültek. 1920 november 30-án az Azerbajdzsáni SZSZK Forradalmi Bizottságának elnöke Nariman Narimanov és Azerbajdzsán külügyi népbiztosa, Mirza Huseynov bejelentette, hogy az Örményországgal folytatott területi vitákat elrendezték, és hogy ezentúl az Azerbajdzsáni SZSZK Hegyi-Karabahot, Nahicsevánt és Zangezurt az Örmény Szovjet Szocialista Köztársaság (Örmény SZSZK) részeként ismeri el.

Ezt a határozatott ugyan a Kaukázusi Kommunista Párt Politikai Bizottsága is deklarálta, azonban a terület Örményországhoz csatolása nem történt meg. A bejelentés után másnap Narimanov szerette volna semmissé tenni a döntést, emellett az ekkor már a nemzetiségi ügyek népbiztosának posztját betöltő Joszif Visszarionovics Sztálin – habár először támogatta Hegyi-Karabah az Örmény Demokratikus Köztársasághoz csatolását – hogy erősítse országának törökökkel való kapcsolatát, szorgalmazta, hogy az arcahi régiót inkább az Azerbajdzsáni SZSZK kapja meg. Ezen törekvéseit a karsi és a moszkvai egyezmények aláírásával véghez is vitte, így Hegyi-Karabah Azerbajdzsánhoz került. Az itt élő örmény lakosság azonban nem nyugodott bele a helyzetébe, többször is megpróbálták a hegyi-karabahi területet visszacsatoltatni Örményországhoz, de ez a szovjet ráhatás miatt évtizedekig megvalósíthatatlan tervnek bizonyult.

A nyolcvanas évek végére azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a Szovjetunió belátható időn belül szét fog hullani. Részben ennek is köszönhetően az örmények újra mozgolódni kezdtek Hegyi-Karabah visszaszerzésének érdekében. 1988. február 20-án kérelmezték a szovjet vezetőségtől Hegyi-Karabah Örmény SZSZK-val való egyesítését.  Ez az etnikai konfliktusok szempontjából viszont olaj volt a tűzre, miután Hegyi-Karabahban egyre csak fokozódott az azeriek elleni erőszak, erre pedig mintegy válaszul, Azerbajdzsánban örményellenes pogromok kezdődtek meg. Az erőszak olyannyira elharapózott, hogy 1989-re a konfliktus háborús méretűvé fokozódott, amelynek állóháborúvá alakulásához az adott zöld utat, hogy a Szovjetunió 1991-ben felbomlott. Így Örményországot és a függetlenségét még 1991. augusztus 30-án deklaráló Azerbajdzsánt a továbbiakban semmi sem állította meg abban, hogy a két ország kirobbantson egy évekig húzódó háborút. További katalizátorként hatott az helyzet végérvényes megromlására az, hogy 1991. szeptember 2-án Hegyi-Karabah is kikiáltotta függetlenségét. Ez után egy éveken keresztül húzódó háborús időszak következett az immáron független államok közös történelmében, egészen addig, amíg 1994. május 11-én, Biskekben a két fél megkötötte a háborút lezáró tűzszünetet. A mintegy hat évig tartó összecsapások több mint 30 000 áldozatot követeltek, és több százezer lakost kényszerítettek lakhelyük elhagyására. A konfliktus megoldására az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ, vagy angolul OSCE) létrehozta a Minszk-csoportot, amellyel az volt a cél, hogy az azeri-örmény háborúskodást elsimítsák. A fegyverszünetekkel ez nagyrészt sikerült is, azonban a területi vita továbbra is megoldatlan maradt. A két ország között továbbra is előfordultak kisebb fegyveres összetűzések, de egyik ilyen esemény sem okozott akkora konfliktushelyzetet, hogy abból háború kerekedjen ki. Az országok közötti konfrontáció legközelebb 2016-ban vált kritikussá, amikor április 2-án az azerbajdzsáni erők offenzívát indítottak az örmény erők által ellenőrzött területeken. A támadás indokaként Baku azt állította, hogy az civilek lakta területeken zajló örmény bombázásokra ad válaszlépést, de a támadás inkább az örmény védelmi vonal áttörésére irányult. A két ország többféle fenyegetést is támasztott egymással szemben, Azerbajdzsán felvetette Sztyepanakert bombázásának gondolatát, míg Örményország kilátásba helyezte Azerbajdzsán olajlétesítményeinek megtámadását. A fenyegetések azonban üresnek bizonyultak, ugyanis április 5-én a felek kijelentették, hogy a harcot felfüggesztik. A négynapos háború nem kapott nagy nemzetközi szerepet, csupán néhány állam szorgalmazta egy régóta várt békeszerződés megkötését, Törökország pedig kifejezte támogatását Azerbajdzsán irányába.

A komolyabb konfliktusok nélkül zajló négy év után a befagyott konfliktusból ismét egy háborús helyzet bontakozott ki. A viszonylagos csend után 2020-ban az örmény-azeri konfliktus újra kiélesedett. Július 13-án a kora délutáni órákban Hegyi-Karabah határain újból összecsapások kezdődtek. Az eszkaláció megfékezésére a Minszk-csoport már a nyári konfliktushelyzet első napján közleményt adott ki, amelyben felhívta Azerbajdzsán és Örményország figyelmét arra, hogy folytassák a tárgyalásokat a területi vitákkal kapcsolatban, emellett nemzetközi megfigyelők kihelyezést szorgalmazták a konfliktus követésére. A szeptembertől napjainkig tartó háborús helyzetet több hónapnyi feszültség előzte meg, amelyet olyan, kisebb események tarkítottak, mint a tűzszünet sokadszori megsértése, mind azeri, mind pedig örmény oldalról.

Az azerbajdzsáni védelmi minisztérium honlapján 2020. október 20-án közzétett videofelvételről készült képen az azerbajdzsáni hadsereg tüzérségi támadást indít a a többségében örmények lakta Hegyi-Karabahban. Az örmény védelmi minisztérium ismét arról adott hírt ezen a napon, hogy a hegyi-karabahi hadsereg lelőtt egy azerbajdzsáni harci repülőgépet, amit Bakuban tagadtak.
(MTI/EPA/Azerbajdzsáni védelmi minisztérium)

Azonban a nyári konfliktus jelenleg úgy tűnik, hogy nem „fagyott vissza”, és nem is kapott végleges lezárást. 2020. szeptember 27-én  harcok törtek ki Hegyi-Karabah területén. A jelenlegi konfliktus súlyosságát mutatja az is, hogy megannyi jereváni tanuló és lakos vonulna harcba önkéntesként az azeri erők ellen. Emellett a nemzetközi érdeklődés is fokozódott a harc iránt: Törökország zsoldosokat kezdett toborozni az azeri erők kisegítéséhez, Szíriából és Libanonból pedig örmények térnek haza csapataik megerősítésére. Az eldurvuló konfliktushelyzet megoldása azonban égetővé vált akkor, amikor a bombázások már nem csak katonai célpontok felé irányultak. A Hegyi-Karabahot érő támadások három nap alatt a 80 katona esett el, és 5 civil halt meg, másik 35 pedig megsebesült. Azóta, nagyjából két hét alatt összesen több száz civil vesztette életét, emellett tízezrek lettek áthelyezve, vagy veszítették el otthonukat. A civilek támadását a Nemzetközi Vöröskereszt is elítélte: Martin Schüepp, a Nemzetközi Vöröskereszt eurázsiai regionális igazgatója kifejtette, hogy minden lehetőséget meg kell ragadni a civilek védelmében, emellett – a nemzetközi humanitárius jogok megsértésének elkerülése érdekében – kitért arra, hogy a helyi kórházakat és az iskolákat is meg kell óvni.

Október 2-án Örményország kihirdette, hogy kész a tűzszünet megkötésére. A konfliktushelyzet kezeléséhez Georgia is hozzá akar járulni: Salome Zourabichvili, georgiai elnök kijelentette, hogy Tbiliszi felkészült a Minszk-csoport tagjainak fogadására és egy találkozó megtartására. A tárgyalás végül a Minszk-csoport jelenléte nélkül, október 10-én, Moszkvában zajlott. A találkozón Oroszország, Azerbajdzsán és Örményország külügyminiszterei – Szergej Lavrov, Dzseihun Bairamov és Zohrab Mnatsakanyan – vettek részt. A három miniszter Vlagyimir Putyin orosz elnök által támogatott megbeszélése mintegy 10 órán át zajlott, de az összejövetel végül eredményesen zárult: sikerült megkötni a tűzszünetet, ami helyi idő szerint, aznap déltől hatályba is lépett. A megállapodást a nemzetközi közösség is üdvözölte, az ENSZ főtitkár, Antonio Guterres megkérte a feleket, hogy a helyzet helyreállításának érdekében tartsák tiszteletben a tűzszünetet, egyben megköszönte az Oroszországi Föderációnak, hogy vállalta a közvetítői szerepet Azerbajdzsán és Örményország között.

Házának romjain ülő férfit vigasztal egy azerbajdzsáni rendőr (jobbra) 2020. október 17-én, miután az éjjel örmény rakétatámadás érte az északnyugat-azerbajdzsáni Gandzsa városát. Azeri források szerint tizenhárom polgári lakos életét vesztette, ötven megsebesült. Az örmény irányítás alatt álló, vitatott hovatartozású Hegyi-Karabahért vívott harcok az október 10-i tűzszünet ellenére kiújultak, Azerbajdzsán és Örményország egymást vádolja a megállapodás megsértésével.
(MTI/AP/Aziz Karimov)

Azonban úgy tűnik, hogy a tűzszünet nem sokat jelentett a harcban álló feleknek. A megállapodást már percekkel a szombati hatályba lépés után megsértették: az örmény védelmi minisztérium azeri bombázásokat jelentett egy örmény településen, illetve hírek érkeztek arról, hogy csupán öt perccel déli 12 óra után Azerbajdzsán offenzívát indított Hegyi-Karabah ellen. Azerbajdzsán pedig örmény csapásokról számolt be az ország területén. Az összecsapások folytatódtak, talán még nagyobb intenzitással, mint a tűzszünet előtt. A megállapodás megszegése óta állandósultak a Sztyepanakert elleni irányuló bombázások, illetve a konfliktus kezdete óta egyre gyakoribbá vált török gyártású drónok észlelése a Hegyi-Karabah légtérben, amely megteremtheti a lehetőséget arra, hogy a karabahi küzdelmekbe idegen erők is belépjenek. Ezzel kacsolatban az örmény elnök, Armen Sarkissian is úgy fogalmazott, hogy Törökországnak célja lehet egy „kaukázusi Szíria” létrehozása.

Az október 10-én megkötött, jobbára semmibe vettnek tekinthető fegyverszünet után 2020. október 18-án Örményország és Azerbajdzsán ugyancsak fegyverszünetet helyeztek kilátásba, amely azután vált fontossá, hogy Örményország éjszakai rakétatámadást indított az azerbajdzsáni Gandzsa városa ellen, ezzel legalább 13 civil életét kioltotta, és a város számtalan lakosát hajléktalanná tette. A két ország a helyzet további eszkalációjának elkerülése érdekében újból megegyezett egy október 18-i humanitárius tűzszünetben, azonban az éjféli hatálybalépés után, még az éjszaka folyamán, a Gandzsáért bosszúra felesküdött Azerbajdzsán az éjszaka folyamán újból támadást indított Hegyi-Karabah ellen. Ez újfent indokot adott arra, hogy az összecsapások folytatódjanak, hiszen láthatjuk, hogy amíg az egyik fél nem veszi komolyan a tűzszünetet, addig a másik fél – akár defenzíven, akár támadó jelleggel – fel fog lépni a saját területének megóvása érdekében.

Azeri tüzérségi támadásban megrongálódott épület udvarán nyávog egy macska Hegyi-Karabah székhelyén, Sztyepanakertben 2020. október 13-án.
(MTI/AP)

Ezek után feltételezhető, hogy Azerbajdzsán és Örményország mintegy harminc éves szélmalomharca Hegyi-Karabahért nem a közeljövőben fog véget érni. Hiába a nemzetközi közösség segítőkészsége, tekintve az azeri és az örmény érdekeket, a két nép közös történelmét és ragaszkodásukat Hegyi-Karabahhoz nem valószínű, hogy belátható időn belül olyan egyezség születhet a két ország között, amely támogatna egy hosszan tartó tűzszünetet, vagy esetleg egy, a befagyott konfliktust lezáró, sokak által várt békeszerződést.

Írta: Fuksz Emese

 

Felhasznált irodalom:

Ali Askerov (2020): The Nagorno Karabakh Conflict – The Beginning of the Soviet End.

Carey Cavanaugh (2017): Renewed Conflict Over Nagorno-Karabakh.

International Crisis Group (2005): Nagorno-Karabakh: Viewing the Conflict from the Ground.

Kiss Adrienn (2016): Konfliktusok és önrendelkezés a Kaukázusban. Letöltés dátuma: 2020.10.15.

forrás: http://real.mtak.hu/37522/1/11_Kiss20Adrienn_u.pdf

Mark A. Uhlig (Vol. 10, No. 4 (Winter, 1993/1994): The Karabakh War.

Public International Law and Policy Group (2000): The Nagorno Karabagh Crisis: A Blueprint for Resolution.

Szabó Mihály (2016): Befagyott Konfliktusok: Esettanulmány Hegyi-Karabah példáján keresztül. Letöltés dátuma: 2020.10.14.

forrás: https://kgk.sze.hu/images/dokumentumok/folyoirat/TGE_IV_evf02.pdf#page=97

Wagner Péter (2016/5): A „négynapos háború” Hegyi-Karabahban. Letöltés dátuma: 2020.10. 14.

forrás: https://kki.hu/assets/upload/5_KKI-tanulmany_AZE-ARM_Wagner_20160713.pdf

 

A Kínai Népköztársaság „Egy Övezet, Egy Út” kezdeményezése a XXI. század egyik kiemelt geostratégiai-geoökonómiai projektje lesz, amely meghatározza majd a globális hatalmi vetélkedés dinamikáját. Napjainkban egyre inkább kézzelfoghatóvá válik a 2013-ban meghirdetett program tartalma a transzkontinentális infrastrukturális nagyberuházásokon keresztül, mindemellett azonban már láthatóak azok a kritikus pontok is, amelyek árnyalják a projektben való részvétel kifizetődését akár már középtávon is. Ez az alapvető ellentmondás, hogy a gazdasági előnyök vagy a nemzetbiztonsági érdekek élveznek prioritást a projektben résztvevő minden államban felmerül a közép-ázsiai országoktól kezdve Afrikán át egészen a Balkánig – hazánk, Magyarország kapcsán is élénk politikai vita övezi például a Belgrád-Budapest vasútvonal fejlesztését. Nincs ez másképpen Izrael Állam esetében sem, a közel-keleti ország részvételét azonban szükséges alaposabban is megvizsgálni, hiszen a zsidó állam olyan speciális jellegzetességekkel bír (az Egyesült Államokhoz fűződő különleges viszony, a nemzetbiztonság kiemelt helye a stratégiai tervezésben), amelyek tekintetében fontos tapasztalatokkal szolgálhat az „Egy Övezet, Egy Út” kezdeményezésben való részvétel kapcsán.

Elsősorban azt szükséges megvizsgálni, hogy a részes felek számára milyen előnyökkel jár az együttműködés. Fontos megjegyezni, hogy Izrael Állam eredendően nem fekszik a Kína által tervezetten kialakítandó két gazdasági folyosó útvonalán, így a részvételét a projektben ettől különálló okok indokolják. Kínai részről elsősorban a rendkívül fejlett izraeli tudományos, kutatási-fejlesztési szektorhoz való hozzáférés áll a befektetések hátterében, míg az izraeli kormányzat a kínai piacokon való megjelenés és az ebből fakadó külkereskedelmi, valamint a kínai infrastrukturális beruházásokból fakadó gazdasági előnyök okán kíván részese lenni Peking globális kezdeményezésének.

Csen Ping-tö (Chen Bingde), a kínai hadsereg akkori vezérkari főnöke (balra), Simon Peresz, az akkori izraeli elnök (középen) és Benny Gantz, az akkori izraeli vezérkari főnök (jobbra) fényképezkedik megbeszélésük során az izraeli elnök rezidenciáján 2011-ben, Jeruzsálemben. Simon Peresz ezen a napon volt 88 éves. (MTI/EPA/Abir Szultán)

Ennek az együttműködésnek azonban megvan a már említett alapvető dilemmája, hogy a rövid- és középtávú gazdasági nyereség felülírhatja-e a zsidó állam nemzetbiztonsági érdekeit. A kínai infrastrukturális nagyberuházások ugyanis olyan stratégiai szektorokban valósulnak meg, mint a kereskedelmi kikötők építése és koncessziós fenntartása, a közlekedés, különösen a vasúthálózat fejlesztése (pl. Eilat – Ashdod vasútvonal), kritikus infrastruktúra üzemeltetése (különösen erőművek esetében), de Izraelben az is jelentős politikai vihart kavart, hogy 2014-ben a China’s Bright Food felvásárolta a Tnuva-t, az ország legnagyobb élelmiszeripari cégét. Tekintettel arra, hogy ezek a cégek mögött közvetlen a kínai kormányzat pénzügyi és egyéb erőforrása áll, jelentősen torzítják a piaci versenyt adott infrastrukturális közbeszerzési eljárások során. Ebből kifolyólag továbbá megállapítható, hogy az izraeli infrastruktúra és nagyvállalatok eladása ezen cégeknek gyakorlatilag azt jelenti, hogy a Kínai Népköztársaság kormányának ellenőrzése alá kerülnek az állam biztonságának szempontjából létfontosságú vállalatok, valamint technológiai tudás.

Az „Egy Övezet, Egy Út” kezdeményezésben való részvétel rendkívül megterheli az amerikai-izraeli kapcsolatokat is. Ennek oka az általános amerikai-kínai geostratégiai vetélkedés mellett a szoros nemzetbiztonsági és védelmi együttműködés a két ország között, amelyre az amerikai álláspont szerint súlyos kockázatot jelent a kínaiak növekvő jelenléte és befolyása a közel-keleti államban. Ahogyan Mike Pompeo amerikai külügyminiszter fogalmazott: „Amennyiben bizonyos (kínai) rendszerek adott helyeken megjelennek, az megnehezíti az amerikai szándékokat az izraeli együttműködés tekintetében, bizonyos esetekben pedig lehetetlenné teszik azt.” Az egyik legnagyobb konfliktust kiváltó ügy Haifa új kereskedelmi kikötőjének a felépítése és a kínai koncesszióban való üzemeltetése, ugyanis az amerikai haditengerészet 6. flottája is igénybe szokta venni a város kikötőjét – 2019-ben az amerikai Szenátus már figyelmeztette Izraelt, hogy amennyiben nem állnak el a kínai beruházás tervétől, a flotta többé fog lehorgonyozni ott, tartva a kínai hírszerzési potenciáltól. Egy másik, stratégiailag fontos szempont, hogy az amerikai belpolitikában a Demokrata Párt részéről már jelen van egyfajta kiegyensúlyozottabb hozzáállás az izraeli biztonságpolitikai törekvések támogatását illetően, míg a Republikánus Párt továbbra is kitart a (közel) feltételmentes támogatás mellett, különösen napjainkban. A kínaiakkal való együttműködés fokozása azonban a republikánus politikusokat is eltávolíthatja közép- és hosszútávon ettől a magatartásuktól, tekintve azt, hogy Kínát és hatalmi törekvéseit tekintik az amerikai nemzetbiztonság szempontjából a XXI. század legnagyobb kihívásának.

Az izraeli kormány sajtóhivatala által közreadott képen Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök (jobbra) üdvözli Mike Pompeo amerikai külügyminisztert Tel-Avivban 2018. április 29-én. Pompeo közel-keleti körútja során látogatott Izraelbe. (MTI/EPA/Haim Zach/Izraeli kormány sajtóhivatala)

Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy az izraeli kormányzatnak amerikai nyomásra teljes mértékben meg kellene szüntetnie a kereskedelmi és technológiai együttműködését Kínával, azonban meg kell találni azokat a szabályzó eszközöket, amelyekkel garantálható, hogy Kína nem tehet szert nemzetbiztonsági szempontból érzékeny információkra, valamint technológiai tudásra, illetve biztosítaniuk kell, hogy az ország stratégiai ágazataiban ne válhassanak domináns szereplőkké a kínai államilag támogatott nagyvállalatok. Erre már léteznek működő gyakorlatok, például Németország esetében, amely az elmúlt időszakban számos korlátozó intézkedést hozott a harmadik országok befektetéseit illetően a stratégiai jelentőségű ágazatokban.

Az bizonyos, hogy a Kínai Népköztársaság a XXI. század egyik meghatározó szereplője lesz, akivel célszerű a megfelelő biztonságos keretrendszeren belül pragmatikusan együttműködni, ahogyan Kína sem hagyhatja figyelmen kívül Izraelt, a közel-keleti régió egyik legmeghatározóbb államát. Éppen ezért – és nem csupán Izrael esetében, hanem általánosan – az egyik legfontosabb feladat az lesz, hogy megtalálják a megfelelő egyensúlyt az országok gazdasági fejlődése és nemzetbiztonságuk között.

Kedves Olvasó!

A Nyugat-Balkán stabilitása nem csak hazánk számára prioritás, de az Európai Unió bővítéspolitikájának legmarkánsabb kihívása is. A régió magán viseli a közelmúlt véres eseményeinek lenyomatát, ami kiegészülve a jogállamiság helyzetével, a törékeny koalíciós kormányzással, a különböző államok érdekeinek összeütközésével, illetve a korrupcióval és szervezett bűnözéssel kapcsolatos problémakörrel, átfogó megoldási mechanizmusok kialakítását követeli meg. Hírfigyelőnk elindításával azt a célt tűztük ki, hogy keretbe helyezzük a nyugat-balkáni országokban végbemenő különböző folyamatokat, egyúttal segítséget nyújtsunk a bonyolult, de annál érdekesebb történések átlátásához.

Asztalos Máté

(a Balkán Műhely vezetője)

Albánia

A Nemzetközi Valutaalap (IMF) sajtónak eljutatott nyilatkozata szerint az albán gazdaság 7,5%-os csökkenése várható 2020 végéig. Az IMF jelentése megállapította, hogy a gazdasági problémák kialakulásához a 2019. novemberi földrengés, illetve a jelenlegi koronavírus-járvány nagyban hozzájárult. Ugyanakkor az IMF szakértői szerint az ország stabilitását sikerült fenntartani, valamint Albánia képes a megítélt kölcsön visszafizetésére. A prognosztizált 7,5%-os csökkenés a turisztikai szektortól és a külföldről hazautalt bérektől való túlzott függőségnek köszönhető. A gazdasági mutatók romlása mellett, az államháztartási hiány várhatóan 7%-ra emelkedik, az államadósság pedig meghaladja a GDP 80%-át.

Edi Rama, albán miniszterelnök bejelentette, hogy engedélyezésre kerül a beltéri kiszolgálás a bárokban és az éttermekben, mivel az időjárás a továbbiakban nem teszi lehetővé a kültéri kiszolgálást. A kormányfő közlése szerint az albán egészségügyi minisztérium illetékesei további pontosításokat fognak közölni a vendéglátóegységekre vonatkozó szabályozással kapcsolatban. Az Olaszországhoz való közelsége miatt, Albániában a koronavírus megjelenését követően kijárási tilalmat és további szigorú intézkedéseket vezetettek be.

2020. október 2-án közös ülést tartott a koszovói és az albán kormány Shkodrában, amin a felek megvitatták a korábban megkötött egyezmények addigi hatásait, valamint közös célként jelöltek meg 15 új tárgyalási témát. A találkozó legfontosabb pontjai között szerepelt egy közös 5G hálózat kiépítésére vonatkozó memorandum aláírása, továbbá a koronavírus és különböző katasztrófák következménye elleni közös védekezés erősítésének szükségessége. Továbbá a találkozó napirendjében szerepelt a két ország közötti határátkelés egyszerűsítése, illetve az oktatás, kultúra és sport területén történő kooperáció javítása.

Az Európai Néppárt (EPP) politikai gyűlésének tagjai egy online megbeszélés keretében vitatták meg a jelenlegi albán helyzetet, mivel a helyi politikai pártok képtelenek megegyezni a választójogi reformokkal kapcsolatban. Az EPP által kiadott közlemény felszólítja a pártokat a június 5-ei egyezmény betartására, hiszen a tisztességesés szabad választások az európai integráció sarokkövei.

Írta: Párducz Árpád

Edi Rama albán kormányfő (jobbra) Avdullah Hoti új koszovói miniszterelnököt fogadja Tiranában 2020. július 3-án.
(Forrás: MTI/EPA/Malton Dibra)

Bosznia-Hercegovina

Milorad Dodik, Bosznia-Hercegovina szerb többségű entitásának, a Republika Srpskának a vezetője és a hármas államelnökség szerb tagja, 2020. Szeptember 16-án látogatást tett Zágrábban, ahol találkozott Andrej Plenkovic horvát miniszterelnökkel és Zoran Milanovic államfővel. A hivatalos közlemények szerint Dodik nem az államelnökséget, hanem a bosznia-hercegovinai szerbeket képviselte a látogatáson. Az államelnökség bosnyák elnöke (Sefik Dzaferovic) és horvát tagja (Zeljko Komsic) nehezményezte az egyoldalú lépését, többek között azért, mert Dodik rendszerint az ország létét fenyegető szeparatista politikai álláspontot hangoztat. A legerősebb bosnyák politikai párt, az SDA közleménye szerint, az államelnökség és a boszniai intézmények megkerülése a találkozó szervezésekor hozzájárulnak az ország további destabilizációjához. Plenkovic horvát miniszterelnök elmondása alapján azonban a találkozón főleg infrastrukturális projektekről volt szó.

Elemzők szerint dodik horvátországi látogatása a szerbia és koszovó által korábban aláírt washingtoni egyezmény következménye. Dodik tehát, Aleksandar Vucic szerb elnök az egyesült államokhoz való közeledése miatt próbál más szövetségest keresni, mégpedig a bosnyákellenes politikájának a fenntartásához. Boszniai szerb források szerint a találkozó megszervezésében szerepet vállalt Dragan Covic is, a Boszniai Horvát Demokratikus Unió elnöke, aki Andrej Plenkoviccsal szoros kapcsolatot ápol. Dodik és Covic együttműködése azon a közös érdeken alapulhat, hogy a szerb és horvát politikai erők közösen ellensúlyozzák a bosnyák centralizáló törekvéseket, illetve hogy fenntartsák az ország széttagoltságát, vagy akár elősegítsék Bosznia-Hercegovina felbomlását.

Írta: Kőbányai Dénes

Sefik Dzaferovic, a háromtagú boszniai kollektív államelnökség bosnyák tagja (balra), Zeljko Komsic, az államelnökség horvát tagja (balról a második), valamint Milorad Dodik, az államelnökség szerb tagja (jobbra) és Josep Borrell, az Európai Unió kül- és biztonságpolitikai főképviselője (jobbról a második) tárgyalásuk előtt az Európai Bizottság brüsszeli székházában 2020. szeptember 30-án.
(Forrás: MTI/EPA/Pool/Olivier Hoslet)

Észak-Macedónia

Zoran Zaev észak-macedón miniszterelnök szeptember 22-én levelet továbbított I. Bertalan konstantinápolyi pátriárkához, hogy ismerje el a macedón ortodox egyház autokefáliáját, azaz egyházi independenciáját a szerb ortodox egyháztól. A macedón ortodox egyház ohridi érseksége még 1967-ben kinyilvánította függetlenségét a szerbektől, azonban ezt sem a konstantinápolyi patriarchátus, sem a többi ortodox egyház nem ismerte el, így az hivatalosan nem lépett érvénybe. Bár a szerbektől széleskörű autonómiát kaptak 2002-ben, a Nišben aláírt egyezség keretében, a macedónok ragaszkodnak a teljes egyházi függetlenséghez és egyenrangúsághoz. 2018-ban Zaev hasonló kéréssel fordult I. Bertalanhoz, így a mostani lépés is egy hosszadalmas folyamat újabb állomásának tekinthető.

Október elsején megkezdődött a tanév az észak-macedón iskolákban, miután szeptemberben a hatóságok egy hónappal elhalasztották azt a koronavírus-járvány miatt. A távoktatás rendszerének egységes bevezetése és tesztelése egyelőre folyamatban van, ezért a tervek szerint az általános iskolák első három osztályának személyes jelenléti formában lesznek megtartva a tanórák. Mind az oktatók, mind a diákok részéről kritikák érték az online oktatásra való átállást. A tanárok szerint ugyanis nem volt elég idő a távoktatáshoz szükséges készségek elsajátítására, egy középiskola diákjai pedig bojkottal való fenyegetéssel próbálják felhívni a figyelmet az ilyen módú oktatás elégtelen színvonalára. Az országban jelenleg nagyjából 2300 aktív fertőzöttet vettek nyilvántartásban, a járvány kitörése óta pedig több mint 700 ember hunyt el a vírus okozta szövődményekben.

Írta: Kocsis Máté

Védőmaszkos járókelők Szkopjéban 2020. június 4-én.
(Forrás: MTI/EPA/Georgi Licovszki)

Montenegró

Története legrosszabb eredményét érte el a montenegrói Szocialisták Demokratikus Pártja (DPS), ami elvesztette a 2020-as parlamenti választásokat. Nyilvánvalóvá vált tehát, hogy szűk többséggel az ellenzék alkothat koalíciós kormányt, aminek vezető ereje a főként szerb származású és szerb ortodox vallású embereket megszólító, Montenegró Jövőjéért politikai tömörülés lett. A DPS 1991 óta kormányzott, élén az önálló ország atyjával, Milo Djukanoviccsal, aki volt már miniszterelnök is, jelenleg pedig az elnöki tisztséget tölti be. Irányítása alatt vált Montenegró független nemzetté 2006-ban, majd NATO-taggá 2017-ben.

Egyes szakértők a januárban életbelépett vallásügyi törvénynek tulajdonítják az elvesztett választást. A törvény értelmében több olyan, jelenleg a szerb ortodox egyház kezében lévő montenegrói ingatlan került Podgorica tulajdonába, amely 1918 előtt (vagyis az első független Montenegró önállósodását megelőzően) az államé volt. Mindennek ellenére szeptember 6-án tömegtüntetések kezdődtek a fővárosban a tradicionálisan nyugatbarát Djukanovics mellett, attól tartva, hogy az ország irányítását szerb- és oroszbarát erők veszik át. Elemzők szerint elképzelhető, hogy az új vezetéssel a radikális irányváltás következik be Montenegróban. Zdravko Krivokapics, a győztes ellenzéki tömb vezetője és a miniszterelnöki poszt várományosa ugyanakkor nem ért egyet az elemzők állításával, ugyanis kijelentette: „nem igaz, hogy szerb- vagy oroszbarátok lennénk, és az sem, hogy NATO-ellenesek. Nyugatbarát elkötelezettségünk megkérdőjelezhetetlen”.

Krivokapics a Montenegró Jövőjéért elnevezésű koalícióval 27, a parlament új elnöke, Aleksa Becics által vezetett Béke a mi nemzetünk párt 10, míg a Dritan Abazovics fémjelezte Fekete-fehéren lista 4 helyet szerzett a 81 fős törvényhozásban. Szakértők egyetértenek abban, hogy a kormánykoalíció megalakítása jelentősen elhúzódhat, ugyanis Djukanovics elnöknek három hónapja van, hogy elfogadja azt, és várhatóan nem fog az ellenzék segítségére sietni. Krivokapics saját állítása szerint professzori munkájából a „diszkriminatív egyháztörvényt” követően lépett át a politikába.

Írta: Gönczi Róbert

A koronavírus-járvány miatt védőmaszkot viselő képviselők állnak a padok között az új montenegrói parlament alakuló ülésén Podgoricában 2020. szeptember 23-án.
(Forrás: MTI/EPA/Boris Pejovic)

Szerbia

2020. szeptember 4-én Aleksandar Vučić szerb államfő és Avdullah Hoti koszovói miniszterelnök – egy hetes washingtoni egyeztetést követően – a két ország közötti gazdasági kapcsolatok normalizálásáról szóló megállapodást írt alá. A több évtizede húzódó szerb-koszovói szembenállás enyhítésére tett kísérletet az egyezmény, azonban az esemény több szempontból is felkeltette és megosztotta a nemzetközi közvélemény figyelmét, véleményét.

A dokumentum elkészítése után Vučić kiemelte: Donald Trump amerikai elnökkel írták alá a megállapodást, Koszovó pedig nem szerepel a szerződő felek között a szerb kéziratban. Később kiderült, hogy az elnök kijelentésének valódi oka mögött az a jogi kötelezettség húzódott, hogy megfeleljen az országa alkotmányának, mely szerint Koszovó még mindig Szerbia részét képezi.

Amennyiben a megállapodás gazdasági oldalát tekintjük át, annak megvalósulása valóban kölcsönösen előnyös lenne: új vasút- és úthálózat épülne – így Szerbia új vasútvonalra és Durres-ig terjedő tengeri kijáratra tenne szert – és az országok arra is kötelezettséget vállaltak, hogy a legkorszerűbb eszközöket alkalmazzák a határátkelőhelyeiken a biztonsági kockázatok kiszűrésére.

A megállapodás értékeléséhez továbbá fontos megjegyezni, hogy Ana Brnabić szerb kormányfő hazájából követte az események alakulását és kihangsúlyozta: Szerbia továbbra is jó kapcsolatokra törekszik Kínával és Oroszországgal, amit azzal támasztott alá, hogy sikerült elkerülniük energiaellátásuk diverzifikálását és így továbbra is csak orosz cseppfolyósított gázt fognak importálni.

Írta: Haiszky Edina Julianna

Aleksandar Vucic szerb államfő (balra) Donald Trump amerikai elnökkel beszél, miután gazdasági kapcsolatokról szóló megállapodásokat írt alá Avdullah Hoti koszovói miniszterelnökkel a szerb-koszovói csúcstalálkozón a washingtoni Fehér Házban 2020. szeptember 4-én.
(Forrás: MTI/AP/Evan Vucci)

Szeptember 27-én újra fellángolt a Kaukázus térségének egyik régóta húzódó konfliktusa; Azerbajdzsán és Örményország viszálya a Hegyi-Karabah térség felett. A jelenleg is zajló fegyveres összecsapás esetében nem világos, hogy melyik fél kezdeményezett, Baku és Jereván egymásra mutogat, de mindkét fél elrendelte a hadiállapotot. A két fél tüzérségi és légi csapásokat indított egymás ellen, mely a Hegyi-Karabahon kívül már átterjedt más azeri területekre is. Az immáron második hete tartó konfliktus során a Hegyi-Karabah fővárosának számító Sztepanakertet is rakétacsapások érték. Azerbajdzsán azt állítja, hogy a városai ellen indított csapások kiindulópontja nem a Hegyi-Karabah, hanem Örményország volt. Nemzetközi közbelépés ez idáig nem történt, csupán diplomáciai úton szólították fel a két felet a harcok befejezésére. A konfliktusnak ez idáig több tucat civil és katonai áldozata, valamint legalább száz fő sebesültje van.

Bár nem egyedülálló eset a fegyveres összetűzés a Hegyi-Karabah területén, mégis kétségkívül ez az elmúlt évek legvéresebb és katonai értelemben legkomolyabb fegyveres szembenállása a térségben, amely időtartamában is meghaladja a korábbiakat. A történtek aktualitása és egy lehetséges háború eszkalálódása miatt írásom célja bemutatni a Hegyi-Karabah történetét, a konfliktus nemzetközi szereplőit és az azeri-örmény erőviszonyokat.

Az örmény védelmi minisztérium által közreadott kép az azeri és az örmény fegyveres erők közötti összecsapásokról a vitatott hovatartozású Hegyi-Karabahban 2020. október 6-án. Azerbajdzsán és Örményország között a régóta fennálló területi vita miatt tört ki ismét fegyveres konfliktus 2020. szeptember 27-én. A túlnyomórészt örmények lakta Hegyi-Karabah 1996-ban kikiáltotta függetlenségét, de ezt egyetlen ország, még Örményország sem ismerte el. Azerbajdzsán továbbra is saját területének tekinti a hegyi-karabahi enklávét.
(Forrás: MTI/EPA/Örmény védelmi minisztérium)

Hegyi-Karabah Köztársaság története

A Kaukázus déli részén található Hegyi-Karabah régiót a Szovjetunió hozta létre az 1920-as években Azerbajdzsánon belül. Lakosságát tekintve több, mint 90 százalékban örmények lakják és az örmények a területet „ősi szálláshelynek” tekintik. A XX. század folyamán a Hegyi-Karabah több kísérletet tett arra, hogy egyesüljön Örményországgal; a leglátványosabb lépések erre vonatkozóan már a gyengülő szovjet érában az 1988-as ígéret volt, miszerint kiválnak Azerbajdzsánból, valamint a Függetlenségi referendum 1991-ben. Ezt Azerbajdzsán nem hagyta, így hat éven át tartott a hegyi-karabahi háború (1988-1994). A fegyveres konfliktus során Örményország segítette a Hegyi-Karabah Köztársaságot, amely 1994-re elérte, hogy az enklávén kívül eső területeket is elfoglalhatott és az irányítása alatt tarthatott. A konfliktus során az etnikai tisztogatások eredményeként számos lakos elhagyta a térséget. A háború végül orosz közbelépéssel tűzszünettel zárult. Eredményesnek bizonyult a tekintetben, hogy a Hegyi-Karabah, mint egy új köztársaság, kikiáltotta függetlenségét, azonban békekötés nem született. A terület jogilag a mai napig Azerbajdzsánhoz tartozik, ugyanis egy állam sem ismerte el hivatalosan függetlenségét, még Örményország sem.

Befagyott konfliktus

Fontos kiemelni, hogy a hat évet át tartó háborúnak nem békekötés, hanem tűzszüneti megállapodás vetett véget, így a konfliktust hivatalosan sosem sikerült végleges lezárni. A háború óta eltelt évtizedek során a tűzszüneti megállapodást mindkét fél időről-időre megszegi. Az elmúlt évek legforróbb pontja a 2016-os négynapos háború volt, melyet az azeri fél kezdett és bár az előretörésük sikeressége nem tartott sokáig, több hegyi-karabahi területet is meg tudtak szerezni. Ezt a pár napos konfliktust végül fegyverszünettel zárták le, melyben az EBESZ is segédkezett, a Minszki Csoport létrehozásával.

A Minszki Csoportot 1992-ben alapították annak érdekében, hogy békés megoldást találjon és a felek között, valamint közvetítsen Hegyi-Karabah kérdésében. Az EBESZ Minszki Csoportjának három társelnöke van; Oroszország, az Egyesült Államok és Franciaország, akik az elmúlt évtizedekben számos kezdeményezést tettek a helyzet megoldására, azonban nagy sikereket nem tudtak elérni. Oroszország részvételét egyébként is több kritika éri; vannak, akik úgy gondolják, hogy Oroszország mesterségesen generálja a konfliktus Baku és Jereván között, hiszen így tudja megtartani hatalmi pozícióját a térség felett. A 2016-os konfliktus értékelésekor nemzetközi szinten többen arra gondoltak, hogy Oroszország mozgatta a szálakat a háttérben (az ukrán válság és a szíriai beavatkozása miatt), de végül megállapították, hogy nem így történt. Oroszország szerepe rendkívül nagyon fontos a karabahi konfliktusban, ugyanis a békekötéskor az orosz politikai résztvevők és diplomaták a Minszki Csoport többi tagja nélkül is eredményes munkát tudtak végezni.

Nemzetközi szereplők

Korábbi kutatások alapján elmondható, hogy a hegyi-karabahi konfliktus nem ideológiai, hanem inkább politikai érdekellentétek következménye. Ebből adódóan a két egymásnak feszülő fél eltérő vallása nem alapja a konfliktusnak és ez meglátszik abból a szempontból is, hogy mely országok támogatják a két oldalt.

A síita Azerbajdzsán elsődleges támogatója Törökország; a két állam jó kapcsolata történelmi múltra tekint vissza. Mindig is „két állam, egy nemzetként” tekintettek egymásra, és török-örmény diplomáciai kapcsolat lényegében nem is létezik, ezzel kifejezve támogatásukat Baku felé a Hegyi-Karabah helyzete miatt. Ezzel szemben a szintén síita Irán Örményországot támogatja, melynek elsősorban két oka van, egyrészt Iránban jelentős azeri kisebbség él, és Teherán tart egy esetleges azeri szeparatista mozgalomtól. Másrészt mind Irán, mind Azerbajdzsán a Kaszpi-tenger országai között vannak, így közöttük az ezzel kapcsolatos határviták miatt is hosszú évtizedek óta húzódó érdekellentétek vannak.

Mevlüt Cavusoglu török külügyminiszter (balra) és Hazar Zaríf Ibrahimoglu, Azerbajdzsán törökországi nagykövete üdvözlik egymást találkozójuk előtt Ankarában 2020. szeptember 29-én. Cavusoglu újra felszólította Örményországot, hogy vonuljon ki a vitatott hovatartozású Hegyi-Karabah területéről. Azerbajdzsán és Örményország, a két egymással szomszédos korábbi szovjet köztársaság között a régóta fennálló területi vita miatt tört ki ismét fegyveres konfliktus. A túlnyomórészt örmények lakta Hegyi-Karabah 1996-ban kikiáltotta függetlenségét, de ezt egyetlen ország, még Örményország sem ismerte el.
(Forrás: MTI/AP/Török külügyminisztérium/Cem Ozdel)

A Nyugat nagy része, köztük az Egyesült Államok álláspontja is érdekes. Legtöbbször Örményországot támogatják a konfliktusban, ez elsősorban az elvileg demokratikus azeri politikai rendszer megkérdőjelezhetősége miatt van így. Ennek ellenére az USA már a korábbi, de a jelenleg is zajló konfliktus során sem vállalt aktív szerepet, ami még inkább megerősíti Oroszország fennhatóságát a térség felett.

Gazdasági erőviszonyok

Örményország és Azerbajdzsán között komoly fegyverkezési verseny van. Az örmény fegyveres erők elengedhetetlenek a Hegyi-Karabah számára, hiszen egyedül nem lenne képes felvenni a versenyt az azeri hadsereggel. A számok azt mutatják, hogy az azeriek közel hét és félszer annyi anyagi forrást tudnak biztosítani a katonai kiadásokra, mint az örmények. Azerbajdzsán főként a 2016-os négynapos háború után kezdett el ismételten védelmi kiadásaira költeni, amelynek anyagi feltételei elsősorban az olajbevételeinek köszönhető.

Az ISSICEU egy hiánypótló tanulmányt írt, amely kifejezetten a Hegyi-Karabah politikai gazdaságát vizsgálja. A Hegyi-Karabah gazdaságát Örményország és a diaszpóra tartja szinten. A költségvetéshez előbbi több millió dollár értékben, ún. állami kölcsönöket biztosít, ez azt jelenti, hogy a Hegyi-Karabah gazdaságának több, mint fele teljes mértékben az örmény támogatástól függ. Emellett nem elhanyagolható a világon lévő örmény diaszpóra támogatása sem, az innen érkező jövedelmet főként az infrastruktúrára, az oktatási rendszerre és az egészségügyi rendszerre fordítják.

Érdekesség, hogy Oroszország külügyminisztere, Sergei Lavrov is örmény származású. A 2018 óta miniszteri pozíciót betöltő politikus többször nyilatkozott, illetve közvetített a két fél között, több-kevesebb sikerrel. Legutóbb idén tavasszal okozott gondot egy rosszul megfogalmazott nyilatkozatával, amelyben a „régió felszabadítása” és „szakaszos megközelítés” kifejezéseket használta, mindezt a konfliktus megoldásáról szóló diskurzus során. Előbbi kifejezés az örmény fennhatóság alatt lévő területekre vonatkozik, utóbbi pedig az elfoglalt területek visszaadását foglalja magában. Ezt az örmények természetesen sérelmezték, így ez a megoldási csomag sem valósulhatott meg.

Örményország gazdasága a posztszovjet államok között igen jelentős volt az elmúlt években, amit főleg a fémbányászat és az informatikai ipar fellendülése eredményezett, de a szolgáltatóipar és az idegenforgalom is jelentős. Bár az elmúlt években némi lassulás volt látható a legkomolyabb problémát most mégis a COVID-19 járvány okozta bezárás eredményez. Jereván nem olajexportőr, ami kiszolgáltatottá teszi a térség más szereplői felé.

Azerbajdzsán fő gazdasági erejét a fosszilis üzemanyagok exportja adja, legnagyobb gazdasági növekedést a 2000-es években produkált. Gazdaságának épp ez a legnagyobb problémája, hogy exportja túlságosan is az olajra épül, kevés más terméke van az azerieknek, ami versenyképes lenne a világon. Épp ezért érzékenyen érintette tavasszal Azerbajdzsán szénhidrogénfüggő gazdaságát a gyorsan zuhanó olajárak is, amit rögtön utána a COVID-19 miatti bezárás követte.

Gazdasági szempontok alapján szedte össze 2018-ban a Berlin Economics azt, hogy mivel járna az örmény és azeri gazdaságra nézve a békekötés. Az elemzés három fő szektort vizsgált; az államháztartást, az energia- és vízszektort, valamint a pénzügyi szektort. Mindhárom szektorra kimutatták, hogy a béke nagy gazdasági hasznot hozna, és ezáltal mindkét ország gazdasági érdeke lenne. Örményország emellett nagyon erőteljesen profitálna a jelentős költségvetési megtakarításokból, aminek oka az erőművekbe történő költséges beruházásainak csökkent igénye is. Azeri oldalról főleg az emberi erőforrásnál lehet kimutatni a hasznot, amely a mezőgazdasági, valamint az olajiparban jelentene hosszútávon számokat.

Ez természetesen csak egy feltételezés, egy lehetséges béke lehetséges kimenetele. Jelenleg az látszik, hogy a hegyi-karabahi erőegyensúly versenyében Baku felé hajlik a mérleg. Komoly olajbevétele van, ami képessé teszi a fegyverkezésre és szövetségeseket is könnyebben szerez. Jereván ehhez képest jóval szűkebb mozgástérrel rendelkezik.

2020. október 1-jén közreadott kép örmény önkéntesekről egy toborzó központban, a vitatott hovatartozású Hegyi-Karabahban fekvő Hadrutban szeptember 29-én. Azerbajdzsán és Örményország között a régóta fennálló területi vita miatt tört ki ismét fegyveres konfliktus 2020. szeptember 27-én. A túlnyomórészt örmények lakta Hegyi-Karabah 1996-ban kikiáltotta függetlenségét, de ezt egyetlen ország, még Örményország sem ismerte el. Azerbajdzsán továbbra is saját területének tekinti a hegyi-karabahi enklávét.
(Forrás: MTI/AP/Karen Mirzoyan)

Összegzés

A Hegyi-Karabah konfliktus aligha nevezhető ma már befagyott konfliktusnak. Az elmúlt évek során folyamatosan növekvő feszültség, és egyre gyarapodó számú fegyveres összecsapások miatt emberek százai vesztették már életüket. A jelenleg is zajló fegyveres konfliktus könnyen tényleges háborúvá eszkalálódhat, amit nagy valószínűséggel az azeri fél nyerne meg. A nemzetközi beavatkozás is kockázattal jár, az Egyesült Államok az amerikai elnökválasztás előtt nem valószínű, hogy bármi érdemi lépést is tenne ez ügyben, Törökország nyíltan támogatja ismét Bakut, míg a nyugati államok csupán diplomáciai úton fejezték ki egyet nem értésüket a konfliktussal kapcsolatban. Így elképzelhető, hogy ismét Oroszország lesz az, aki pontot tesz a konfliktus végére, de hosszútávú megoldásra nemigen számíthatunk.

Írta: Ács Nóra

További felhasznált irodalom:
Barrowman-Welton (2016): The political economy of conflict in Nagorno-Karabakh, ISSICEU
Berlin Economics (2018): The economic effect of a resolution of the Nagorno-Karabakh conflict on Armenia and Azerbaijan
Háda-Tálas (szerk.) (2014): Regionális biztonsági tanulmányok
Hratch Tchilingirian (1998): Religious Discourse on the Conflict in Nagorno Karabakh
Moshe Gammer (2015): Separatism in the Northern Caucasus
Patricia Carley (1998): Nagorno-Karabakh: Searching for a Solution
Svante E. Cornell (1998): Iran and the Caucasus
Wagner Péter (2016/5): A „négynapos háború” Hegyi-Karabahban, Külügyi és Külgazdasági Intézet, Letöltés dátuma: 2020. október 2. https://kki.hu/assets/upload/5_KKI-tanulmany_AZE-ARM_Wagner_20160713.pdf

 

Kedves Olvasó!

Az Ázsia Műhely újraindulásával a szakkollégistáknak ismét lehetősége nyílt a kontinens biztonsági folyamatainak mélyebb megismerésére. Különösen fontos számunkra a térség bemutatása, köztudatba emelése, valamint az, hogy a biztonsagpolitika.hu biztonságpolitikai szakmai portál olvasói igényes, tudományos, egyúttal izgalmas, havonta megjelenő összefoglalókon keresztül értesüljenek napjaink eseményeiről.

Nagy örömmel töltött el bennünket a műhely elindulása, bízunk abban, hogy hírfigyelőnk képes felkelteni és fenntartani olvasóink figyelmét!

Györgyi Dominika

(az Ázsia Műhely koordinátora)

Miniszerelnökváltás Japánban – Szuga Josihide

Nem kevéssé érte váratlanul a világot Abe Sinzó augusztus 28-án tett bejelentése – miszerint egyre súlyosbodó egészségügyi állapotára hivatkozva lemond a miniszterelnöki tisztségről. Mostani mandátumából alig egy éve volt hátra a következő alsóházi választásokig. Visszavonulásának híre meglepte politikustársait is, akik közül többen ugyancsak kétkedve fogadták a hírt, viszont ugyanilyen gyorsan megkezdődtek a találgatások utódját illetően.

Mivel a Liberális Demokrata Párt (LDP) mind az alsó-, mind pedig a felsőházban többségben van, a következő miniszterelnök személye a párt döntésén múlt, amelyre szeptember 14-én egy zártkörű szavazáson került sor. Ezen a szavazáson a japán lapok szerint már a kezdetektől fogva legesélyesebbnek tartott korábbi kabinetvezető, Szuga Josihide nyert. Mellette a pártpolitika-vezető, volt külügyminiszter Kisida Fumio; és a pártelnöki tisztségért negyedjére is ringbe szálló volt védelmi miniszter Isiba Sigeru kerültek szóba. Mind a három jelölt a párt veteránja, komoly politikusi múlttal, és párton belüli tekintéllyel rendelkezik. Ezt követően szeptember 16-án az országgyűlés egy különleges ülésen formálisan is megszavazta a párt által korábban választott jelöltet.

Szuga Josihide szintén rekordernek számít a maga pozíciójában. Hivatalából adódóan mindvégig komoly háttérszerepet töltött be Abe Sinzó miniszterelnöksége alatt. Éppen ezért várhatóan folytatni fogja az elődje által megkezdett, de még be nem fejezett gazdaságpolitikát, az Abenomicsot. Már megválasztását követően rögtön bele került a mélyvízbe: az új kormányfőnek olyan komoly kihívásokkal kell szembenéznie, mint a koronavírus járvány, és a következő évre áttett tokiói olimpia kérdése. Ezek mellett számos olyan területen várnak tőle reformot, amelyekhez elődje félt hozzányúlni. Példaként említhetjük a hivatali adminisztrációt, és a bankszektort érintő rendszerszintű problémákat; a már betegesen munkaközpontú társadalmi berendezkedést vagy akár a japán nők szélesebb körű társadalmi szerepvállalásának kérdését. Ezekhez társul az évek óta ígérgetett alkotmányreform; Hszi Csin-ping hivatalos látogatásának megszervezése; illetve az Oroszországgal történő megegyezés a vitatott hovatartozású északi szigetekkel kapcsolatban. Kérdéses, hogy ezekből mennyi minden fog teljesülni az elkövetkező egy év során, és mely problémák maradnak a következő kormányfőre.

Írta: Szomolányi Szabolcs

Megtapsolják Szuga Josihidét, a Liberális Demokrata Párt (LDP) vezetője (középen), miután megválasztották kormányfőnek a japán parlament alsóházában Tokióban 2020. szeptember 16-án. A korábbi miniszterelnök, Abe Sinzó augusztus 28-án jelentette be lemondását tisztségéről, romló egészségi állapotára hivatkozva.
(Forrás: MTI/AP/Szaszahara Kodzsi)

Hongkong-i tüntetések

A kínai fennhatóság alá tartozó városállamban az új nemzetbiztonsági törvény elfogadását követően felélénkültek a tavaly november óta tartó demonstrációk. A hongkongi hatóságok bejelentették, hogy a média akkreditációinak csak a nemzetközileg elismert és a kormányzati információs rendszerben számon tartott típusait engedélyezik. A szabályozás értelmében a Hongkongi Újságírók Szövetségének (HKJA) és Hongkong-i Sajtófotósok Szövetségének (HKPA) munkatársai nem vehetnek részt sajtótájékoztatókon, valamint kiszolgáltatottabbak lesznek a rendőri intézkedéseknek a demonstrációk során. A hírszövetségek szerint, a lépés nagymértékben korlátozza a sajtószabadságot és a hiteles tudósítást a városban zajló valós eseményekről és azok nemzetközi következményeiről. A hongkongi rendőrség főfelügyelője cáfolta a felmerülő aggályokat, azonban megerősítette, hogy a rendőri sajtótájékoztatókon és nem nyilvános eseményeken szabadúszó és hallgatói újságírók az elkövetkezőkben nem vehetnek részt.

Írta: Zernig Csombor

Demokráciapárti tüntetők a Kínai Népköztársaság alapításának 71. évfordulója alkalmából rendezett és a hatóságok által nem engedélyezett tiltakozáson Hongkongban 2020. október 1-jén.
(Forrás: MTI/EPA/Jerome Favre)

Srí Lanka 20. alkotmánymódosítása

2020. augusztus 5-én a Népi Front (SLPP) nyerte a parlamenti választásokat Srí Lankán. A 225 parlamenti székből 145-öt foglaltak el, ez kiegészül a szövetségeseik által megszerzett további 5 mandátummal, így az SLPP kétharmados, alkotmányozó többséghez jutott. A miniszterelnöki széket Mahinda Radzsapaksza foglalta el, aki a tavaly novemberben megválasztott elnök, Gotabaja Radzsapaksza bátyja. A Radzsapaksze család régóta aktív résztvevője a Srí Lanka-i politikai életnek, Mahinda 2005 és 2015 között töltötte be az elnöki pozíciót, 2009-ben az ő vezetése alatt záródott le az 1983 óta tartó polgárháború.

A Mahinda elnöklése alatt elfogadott 18. alkotmánymódosítás eltörölte az elnök hivatali idejét két hatéves ciklusra korlátozó limitet, és az államfő kezében centralizálta a hatalmat. 2015-ben, Mahinda leváltása után az új kormány az 19. alkotmánymódosítással újra két ciklusban maximalizálta az elnöki székben eltölthető időt, valamint a ciklusok hosszát öt évre csökkentette. Emellett lefektettet egy 35 éves alsó korhatárt az elnökjelöltek számára, és kizárta a kettős állampolgárokat a választásokról. Gotabajának ezért le kellett mondania egyesült államokbeli állampolgárságáról, hogy indulhasson a tavalyi választásokon.

A Mahinda és kormánya által előkészített 20. alkotmánymódosítás közel teljesen felülírná az előzőt, szinte csak az öt éves ciklusok és a két ciklusos limit maradna érintetlen. Az elnök mentesülne minden jogi felelősségre vonás alól, egymaga nevezhetné ki és menthetné fel a bizottságok elnökeit, a minisztereket és a miniszterelnököt, bármilyen miniszteri hatáskört magára ruházhatna, valamint a parlamentet annak felállításától számított egy év után feloszlathatná. Újra indulhatnának a választásokon kettős állampolgárok, és az elnöki pozíció betöltésének korhatárát 30 évre csökkentené. A törvényjavaslatokat két hét helyett csupán egy héttel azelőtt kellene nyilvánosságra hozni, hogy azok a parlament elé kerülnének. Az új kormány eközben egy teljesen új alkotmány megalkotásán is dolgozik, amelynek fő célja a tamil kisebbség érdekeit védő, a 13. alkotmánymódosításban bevezetett tartományi tanácsok rendszerének eltörlése és a választási rendszer módosítása lehet.

Írta: Varga Domonkos

Voksolásra várók sorakoznak egy colombói szavazóhelyiség előtt 2020. augusztus 5-én, a Srí Lanka-i parlamenti választások napján.
(Forrás: MTI/EPA/Chamila Karunarathne)

Tüntetések a mezőgazdaságért

Szeptember 27-én írta alá az indiai elnök az új mezőgazdasági törvénycsomagot, mely már a parlament padsorai között hatalmas vitát generált, összesen 4 tagállam fejtette ki ellenérzéseit és több helyen is tüntetéseket robbantott ki.

Az új törvények mögött megbúvó jogalkotói szándék a befektetések növelése az ágazatban, illetve a mezőgazdasági áruk piacának liberalizálása. A túloldal azonban úgy véli, hogy a módosítás előnytelen üzletekbe kényszeríti a gazdákat, és a termékeik államilag meghatározott minimum árának eltörlésével veszítenek a gazdák a helyi piacokon való értékesítés során. Emellett a tagállamok hatalmas bevételektől eshetnek el a mezőgazdaság átszervezésével.

A tüntetések eseményi közül kiemelkedő epizód a pandzsábi Kongresszus Párt ifjúsági szövetségének tiltakozása. A szervezet több tagját is (beleértve az elnököt) letartóztatták, mivel az általuk szervezett tüntetésen felgyújtottak egy traktort, majd csak a rendőri intézkedés akadályozta meg őket abban, hogy a szövetségi fővárosba tartó autópályát elbarikádozzák.

Az indiai miniszterelnök Narendra Modi szerint a traktor felgyújtása a parasztok megsértése. Ezen túl még azt tette hozzá, hogy rengeteg tüntető már csak magáért a tüntetés miatt megy ki, és kevésbé a parasztok érdekeinek védelméért. „A politikájuk lényege kizárólag az ellenkezés” – zárta le a gondolatot a kormányfő.

Írta: Kertai Zoltán Péter

A kormány ellen mezőgazdasági törvények miatt tüntető indiai parasztgazdák Újdelhibe vonulnak a főváros közelében fekvő Noidából 2020. szeptember 25-én. Az indiai kormány szerint a néhány nappal korábban elfogadott törvények előmozdítják a magánbefektetések mezőgazdaságba áramlását és ezáltal az ágazat termelékenységét, a parasztok viszont attól tartanak, rosszul járnak, a vállalkozók alacsony áron fogják felvásárolni a terményeiket.
(Forrás: MTI/AP/Altaf Kadri)

Alkotmányos reform Thaiföldön?

A thaiföldi törvényhozás 2020. szeptember 24-én, csütörtökön megszavazta az ország alkotmányának módosítására vonatkozó döntés elhalasztását, a kormányellenes tüntetők pedig folytatták a több mint két hónapja tartó, napi rendszerességű tüntetéseket, melyek célja a demokrácia előmozdítására és a monarchia reformjára való felszólítás – a kritikus hangok szerint a jelenlegi alkotmány csupán azt szolgálta, hogy a jelenlegi miniszterelnök (a katonai junta korábbi vezetője), Prayut Chan-o-cha a tavalyi választásokat követően is hatalmon maradhasson. A halasztás következtében az alkotmánymódosításról leghamarabb novemberben dönthet a parlament, eközben a demokráciapárti tömegtüntetések folytatódnak Bangkok utcáin.

Eközben a változtatások ellenzői, köztük a Thaipakdee ultraroyalista csoport is aktív az alkotmánymódosítással kapcsolatban: 130 000 aláírást gyűjtöttek össze olyan emberektől, akik elleneznek minden változást, ugyanakkor az aláírások eredetiségét sokan kétségbe vonják. „A jelenlegi alkotmányt népszavazáson 16,8 millió thai hagyta jóvá” – nyilatkozta Warong Dechgitvigrom, a Thaipakdee vezetője. Az alkotmánymódosítással kapcsolatos társadalmi feszültség várhatóan tovább fog nőni Thaiföldön.

Írta: Györgyi Dominika

A demokráciát követelő kétnapos tüntetés második napja a thaiföldi fővárosban, Bangkokban 2020. szeptember 20-án.
(Forrás: MTI/EPA/Narong Szangnak)

Szervezett bűnözés, elszabaduló erőszak és keresztények elleni vandalizmus Svédországban

„Svédország elveszíti az uralmat saját területe felett” – nyilatkozta nemrég Ivar Arpi, svéd rovatvezető a Berlingske Tidende dán lapnak. „Ezek a szörnyű bűncselekmények a gettokultúrához kapcsolódnak … Az újságírók nem szeretnek róla írni, a politikusok nem akarnak erről beszélni, a kutatók pedig nem akarnak hozzáérni. Szisztematikus tudatlanság van.”

Állításait látszik megerősíteni azok a rendőrségi nyilatkozatok és hírek is, amelyek az utóbb időben bejárták a svéd sajtót. Göteborg Angered városrészében például egy, az Ali Khan klánhoz köthető bűnbanda fegyveres tagjai úttorlaszokat emeltek és ellenőrzőpontot állítottak fel, a be- és kimenő forgalom figyelésére. A rendőrség szerint több mint 200 esetben történt bejelentés a bűnszervezet ellen, azonban szinte az összes ügyet le kellett zárni, miután az áldozatokat és szemtanúkat megfenyegették a bandatagok (a szintén göteborgi Lövgardes iskola egy tanárját, aki szintén szemtanú volt, munka után elrabolták és bántalmazták). Felkavarta a közvéleményt az a több eset is, ami napvilágot látott, melyekben sokszor kiskorúak váltak elszenvedőivé a bűncselekményeknek (legsúlyosabbak: erőszakos rablótámadás, szexuális bántalmazás és gyilkosság).

További hír volt, hogy ismeretlen elkövetők a malmői Västra Skrävlinge templomot egymás után hét éjszaka rongálták meg, a támadásban betörték az ablakokat és szobrokat törtek darabokra, köztük Krisztusét is. Ezt később a svéd demokrata párt malmői szervezete határozottan elítélte a nyilatkozatában: „Figyelembe véve a Västra Skrävlinge templom megrongálását, amelyet láttunk, és a rendszerszintű rongálást, amelyet temetőinkben tapasztalunk, kijelenthetjük ez egy olyan terület, amelyen a Svéd Egyháznak együtt kell működnie. Sajnálatos módon bizonyos csoportok ellenszenvvel viseltetnek az egyház és keresztény kultúra ellen. Malmőben Svédország nem lehet passzív, miközben keresztény kulturális örökségét rongálják.”

Írta: Hende Olivér

Lángoló barikád mellett állnak fiatalok Malmőben 2008. december 19-én, amikor második napja tartottak a rendbontások a dél-svédországi város Rosengard nevű negyedében. A zömmel muszlim bevándorlók lakta külvárosi negyedben élő fiatalok egy helyi iszlám kulturális központ bezárása miatt tiltakoztak. (Forrás: MTI/EPA/Dr Rago Prvulovic)

Ismételt merénylet a Charlie Hebdo ellen

Szeptember 2-án megkezdődött a Charlie Hebdo szerkesztősége ellen, 2015 januárjában végrehajtott terrortámadás 14 elkövetőjének bírósági tárgyalása. Az esemény apropóján a szatirikus francia hetilap szerkesztői úgy döntöttek, hogy öt évvel a 12 halálos áldozatot követelő támadás után újból megjelentetik azt a lapszámot, amely annak idején Mohamed próféta kifigurázásával nagy port kavart a muszlim világban.

A bejelentésre természetesen a világ számos pontjáról reagáltak az iszlám hívői. Megannyi muszlim országban demonstrálni kezdtek a hetilap ellen: Pakisztánban például a francia nagykövet kiutasításáért és az európai ország termékeinek bojkottálásáért léptek fel a helyiek, míg Törökországban a tüntetők Emmanuel Macron irányába címezték fenyegető hangvételű üzeneteiket, miután a francia államfő kijelentette, hogy országában az embereknek joguk van a blaszfémikus cselekedetek elkövetéséhez. A képregény újbóli megjelentetésének hírére az al-Kaida is üzent a Charlie Hebdonak. A terrorszervezet felhívta a szerkesztőség figyelmét arra, hogy tévednek, amennyiben azt gondolják, hogy a 2015-ös terrortámadás egy megismételhetetlen akció volt velük szemben.

A hónap végére a konfliktushelyzet egy újabb párizsi támadásban csúcsosodott ki. Szeptember 25-én egy fiatal férfi a Charlie Hebdo korábbi épülete előtt megkéselt két ott tartózkodó, a Premières Lignes produkciós társaságnak dolgozó személyt. A kiérkező rendőrök először egy 18 éves pakisztáni és egy 33 éves algériai származású férfit tartóztattak le, mostanra pedig összesen hét olyan személyt állítottak elő, akik érintettek lehetnek az ügyben. A merénylő állítása szerint a támadás eredetileg a Charlie Hebdo szerkesztősége ellen irányult a karikatúra újrapublikálása miatt. Az esemény után Jean Castex francia miniszterelnök szorgalmazta az határozottabb fellépést a terrorizmus ellen, azzal az indokkal, hogy a köztársaság ellenségei nem nyerhetnek.

Írta: Fuksz Emese

Rendőrök járőröznek a helyszín közelében 2020. szeptember 25-én, miután egy késes támadó négy embert megsebesített a Charlie Hebdo szatirikus lap egykori párizsi szerkesztőségének környékén. A támadót őrizetbe vették.
(Forrás: MTI/EPA/Ian Langsdon)

Szélsőjobboldali neonácik ellen: német és finn körkép

Leváltották Németországban a katonai elhárítás (Militärischer Abschirmdienst; MAD) vezetőjét. Christof Gramm 2015-óta töltötte be a posztot, kinevezését követően reformok sorába kezdett annak érdekében, hogy kiszűrjék a szélsőséges elemeket a Bundeswehren belül, munkáját azonban védelmi minisztérium elégtelennek ítélte. Grammot korábban is már több kritika érte, legutóbb például januárban amikor egy jelentés szerint több száz szélsőjobboldali szimpatizáns szolgált a hadseregben, közülük többen a (már azóta részben feloszlatott) különleges erőknél (Kommando Spezialkräfte; KSK).

A finn Legfelsőbb Bíróság betiltotta a magát Északi Ellenállás Mozgalomként (Nordic Resistance Movement; NRM) hirdető neonáci csoportot, arra hivatkozva, hogy tevékenységével jelentős mértékben sérti az országban hatályos törvényeket (az indoklás szerint a nyíltan erőszakos és rasszista szervezet azért sem élvezheti a szabad véleménynyilvánítás és gyülekezés jogát, mert tevékenységének jellege a természeténél fogva az e jogokkal való visszaélést vonja maga után).

Az NRM egyik tagját, Jesse Torniainent, korábban két év börtönre ítélték súlyos bántalmazásért, amiért 2016-ban egy tüntetésen mellkason rúgott egy 28 éves férfit, aki később belehalt így szerzett sérüléseibe. A haláleset felhívta a közvélemény és hatóságok figyelmét a veszélyre, majd pedig elvezetett több rasszista és szélsőséges szervezet betiltásához.

Heikki Lausmaa, az országos rendőrfőfelügyelő az YLE finn műsorszolgáltatónak elmondta, hogy „a Legfelsőbb Bíróság döntése egyértelmű, melynek értelmében az erőszakos, rasszista vagy más az emberi méltóságot sértő beszédet használó szervezeteknek nincs helye a finn társadalomban”.

Írta: Hende Olivér

Szélsőjobboldali tiltakozók rendőrökkel vitatkoznak a szászországi Chemnitzben, ahol a Hazafias Európaiak a Nyugat Iszlamizálódása Ellen, a Pegida német mozgalom és az Alternatíva Németországnak (AfD) bevándorlásellenes párt szimpatizánsai tüntetést tartottak 2018. szeptember 1-jén amiatt, hogy a városban augusztus 26-ra virradóra egy iraki és egy szíriai bevándorló agyonszúrt egy 35 éves német férfit. A bevándorlásellenes megmozduláson és a vele párhuzamosan zajló ellentüntetésen legalább kilenc ember megsérült. (Forrás: MTI/EPA/Martin Divisek)

Történelmi megállapodás a Közel-Keleten

Szeptember 15-én Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök és Donald Trump amerikai elnök jelenlétében aláírta az Egyesült Arab Emirátusok és Bahrein a zsidó állammal a diplomáciai kapcsolatok létrehozásáról szóló egyezményt. Az egyezményt a Bibliára való utalással Ábrahám-egyezségnek neveztek el. Trump a megállapodást egy „új Közel-Kelet hajnalának” nevezte. Az aláírási ceremónián az Unió külügyminiszterei közül egyedül Szijjártó Péter magyar külgazdasági- és külügyminiszter vett részt. „Megváltoztatjuk a történelem menetét. A megosztottság, a konfliktusok évtizedei után új Közel-Kelet születik, köszönhetően e három ország vezetőinek és bátorságuknak. Jelentős lépést teszünk egy olyan jövő irányába, melyben az emberek vallásuktól és származásuktól függetlenül élhetnek együtt békében és jólétben” – fogalmazott az amerikai elnök. Netanjahu osztotta Trump véleményét: „ez egy sarokpont a történelemben, mely a béke új hajnalát harangozza be” – fogalmazott. A megállapodást ugyanakkor agresszióként értékelte Palesztina. A Palesztin Hatóság egyik minisztere, Ahmad Majdalani egyenesen „népe hátba szúrásának” nevezte a lépést, a Hamász pedig bosszút ígért.

Elemzők egyetértenek abban, hogy az egyezmény az aláíró arab államok számára több szempontból is nyereséges. „A békekötő arab államok számottevő külgazdasági fejlődésre, technológiai és hírszerzési tapasztalatcserére, valamint diplomáciai jelentőségük növekedésekre számíthatnak a jövőben” – fogalmazott Fodor Márk Joszipovics, szakkollégiumunk tagja a Magyar Hírlap hasábjain. Izrael a megegyezés fejében megígérte a megszállás alatt álló Jordán-folyó völgyében található telepek elcsatolási tervének elnapolását, mellyel az aláíró arab államok a palesztin függetlenség védelmezőjeként léphetnek fel, a zsidó állam pedig józannak és tárgyalóképesnek mutathatja magát a világ felé. Elemzők szerint geopolitikai okai is vannak a megállapodásnak, ugyanis nagy mértékben befolyásolhatta a két arab állam döntését a szunnita Szaúd-Arábia és a síita Irán közti állandó politikai (és vallási) konfliktus. Mind Bahrein, mind az Egyesült Arab Emirátusok Rijád szövetségese, aki úgy érzi Iránt Izraellel tudja sarokba szorítani. Az izraeli sajtó arról is beszámolt, hogy az Egyesült Arab Emirátusok érdekelt az Egyesült Államok F35-ös vadászbombázóiban is, amiknek a megvásárlását Washington az aláíráshoz köthette – azonban ezt Netanjahu tagadta.

Nem csak az Egyesült Arab Emirátusok és Bahrein ismeri el ugyanakkor Izraelt független államnak. Egyiptom 1978-ban, Jordánia pedig 1994-ben ismerte el a zsidó államot. Az északnyugat-afrikai Mauritánia is megkezdte a diplomáciai kapcsolatok kiépítését Izraellel 1999-ben, azonban megszakította a folyamatot 2010-ben. Sokak szerint Izrael következő elismerője Szaúd-Arábia lehet, azonban ezt Rijád eddig nem igazolta.

Írta: Gönczi Róbert

Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök, Donald Trump amerikai elnök, Hálid bin Ahmed al-Kalifa bahreini és Abdalláh bin Zajid án-Nahajan sejk, egyesült arab emírségekbeli külügyminiszter (balról jobbra) az Izrael, valamint Bahrein és az Egyesült Arab Emírségek közötti békeszerződés aláírási ünnepségén a washingtoni Fehér Ház Kék termének erkélyén 2020. szeptember 15-én.
(Forrás: MTI/AP/Alex Brandon)

Ítélet a burgaszi robbantás ügyében és egy újabb ország, amely Jeruzsálembe költözteti nagykövetségét

A bolgár bíróság, in absentia életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte a libanoni származású ausztrál állampolgárt, Meliad Farahot és a kanadai állampolgárságú Hassan El-Hajj Hassant a 2012-es burgaszi izraeli turistabusz elleni terrortámadás miatt, melyben öt izraeli turista és egy helyi sofőr vesztette életét. A bizonyítékok alapján az ügyészek a támadás mögött a libanoni radikális síita Hezbollahot vélték, mely azonban tagadta részességét.

Honduras elnöke Juan Orlando Hernandez, szeptember 20-án a Twitteren jelentette be, hogy telefonon tárgyalt Benjamin Netanjahuval, a közép-amerikai ország nagykövetségének Jeruzsálembe költöztetéséről. Reményét fejezte ki továbbá, hogy a történelmi lépésre (a koronavírus járványtól függően), még az idén sor kerül.

Írta: Hende Olivér

Hozzátartozók zokognak a tel-avivi Ben Gurion repülőtéren, miután hazaszállították a burgaszi öngyilkos merénylet öt izraeli áldozatának koporsóját. 2012. július 18-án egy öngyilkos merénylő pokolgépet robbantott egy izraeli utasokat szállító autóbuszon a bulgáriai Burgasz repülőtere előtt. A támadásban az öt izraeli állampolgáron kívül egy bolgár sofőr is életét vesztette, 32 ember megsebesült. (Forrás: MTI/EPA/Oliver Weiken)

Mecsetek helyzete az Hszincsiang-Ujgur Autonóm Területen

A kínai kormány szerint felháborító, míg a nemzetközi közösség felé jelzés értékkel bíró az a tanulmány, amelyet az ausztrál kormány által alapított kutatóközpont (think-tank), az Australian Strategic Policy Institute (ASPI) tett nyilvánossá szeptember 24-én.

Az intézet kutatói a térségben fellelhető átnevelő táborok kutatásakor 900 műholdas és több helyszíni vizsgálattal igyekeztek felmérni, hogy miként hatott az ujgurok erőszakos asszimilációja azok mecseteire, szent zarándokhelyeire és temetőikre. A kutatás a 2016-tól máig tartó állapotokat mérte fel, és civil szervezetek valamint különböző sajtóorgánumok is részt vettek benne. A végső számadatok megállapításához jelenlegi műholdképeket hasonlítottak össze a korábbi évek felvételeivel.

A Hszi-Csin-ping kormányzat a nem Han kultúrába tartozó, de a régióban törzsgyökeresnek számító türk népeket és különösképpen az ujgurokat igyekszik elidegeníteni saját kultúrájuktól, nyelvüktől, hagyományaiktól. Ennek a központilag szabályozott folyamatnak része a vallási épületek, mecsetek, minaretek, sírok államilag támogatott rombolása. A tanulmány rámutat arra is, hogy Kína ezzel saját alkotmányával is szembe megy, hiszen annak 4. cikkeje kimondja a kisebbségek és a kultúrák egyenlőségét és szabadságuknak védelmét.

A mérések megmutatták, hogy Hszingcsiang tartományban 2017, az új átnevelési hullám kezdete óta 16 000 mecsetet romboltak le vagy rongáltak meg. A megfigyelők szerint megközelítőleg 7500 esetben a rombolási folyamatokat gyakran álcázzák renoválásnak, miközben eltávolítják az iszlám építészetre jellemző elemeket és vallási szimbólumokat. A lebontott épületekből gyakran készülnek utak, de előfordul, hogy az adott földterületet bevonják a mezőgazdasági termelésbe. Egyes mecseteket, mint például az 1540-ben épült kasgari nagy mecsetet újra emelik, de ezek kevésbé grandiózusok elődjeiknél.

Kasgaron sorsának bemutatásán kívül több esettanulmány is fellelhető az írásban, amelyek konkrét helyszíneket mutatnak be illusztrálva a műholdképet összevetésével. Az egyik ilyen volt a hszingcsiangi muszlimok számára központi szereppel bírt Imam Asim szentélye, melynek központjában egy sírhely volt található, ami egy szent harcos maradványait tartalmazta a VIII. századból. Ez volt az iszlámban szokásos haddzs (zarándoklat) teljesítésének ottani célja a muzulmánok számára. Ezt azonban 2019 júliusában már nem tehették meg, mivel az épületeket lerombolták, a kegytárgyak pedig eltűntek.

A felmérések megmutatták, hogy a rombolások alól a turisták által is gyakran látogatott tartományi főváros, Ürümcsi mentesült.

Wang Wenbin kínai külügyminiszter aljas hazugságnak nevezte az ASPI állításait, és azzal vádolta őket, hogy más államok megbízásából gyártanak elméleteket Kína ellen. Wang azt is hozzátette, hogy Hszingcsiang 24 000 mecsettel rendelkezik, ami jobb arány, mint a legtöbb iszlám országban.

Az ország rendszeresen minden ujgurokkal kapcsolatos intézkedés kapcsán felmerült kérdést felzárkóztató programokkal és a radikalizáció megelőzésével legitimizálja.

Írta: Kovács Ádám

Kínai katonák ügyelnek a biztonságra a pénteki ima előtt egy mecset bejáratában Ürümcsiben, a nyugat-kínai Hszincsiang-Ujgur Autonóm (Xinjiang) Terület székhelyén 2009. július 10-én. Öt nappal korábban zavargásokba torkollott egy békésnek induló ujgur tiltakozó akció Ürümcsiben, az összetűzésekben legkevesebb 156 ember életét vesztette, több mint ezren megsebesültek. A katonákat a régióban őslakos muszlim ujgurok és a betelepített hanok (kínaiak) közötti etnikai villongások megfékezésére vezényelték a városba. A mecsetek a zavargások kezdete óta zárva vannak a városban. (Forrás: MTI/EPA/Diego Azubel)

Szabadságvesztésre ítélhetnek egy német lelkészt amiért kritizálta a meleglobbit

Olaf Latzel, az 52 éves brémai evangélikus lelkésznek uszítás vádja miatt kell bíróság elé állnia ez év novemberében. A lelkész júniusban hozta nyilvánosságra egyik októberi szemináriumának hanganyagát, melyben a Pride felvonulás résztvevőit bűnözőknek hívta, a homoszexualitást pedig a társadalom degenerációjának és a civilizáció és kultúra elpusztítójának nevezte. Emellett prédikációi alatt óva intette híveit a „Genderdreck”, vagyis magyarul a „gendermocsok” és a „homolobbi” támadásaitól és veszélyeitől. A YouTube-ra feltöltött videója hamar letiltásra került, csatornáját azonban így is több mint 23 ezren követik.

A lelkész az őt ért támadások után hivatalosan is bocsánatot kért a „bűnözők” kifejezés használatáért, és kifejtette, nem az átlagos homoszexuális emberekről beszélt, hanem a „militáns agresszorokról, akik a közösségünket az utóbbi években újra és újra megtámadják és istenkáromlóan rágalmazzák”, az eljárás ekkor azonban már elkezdődött. A történet heves vitát váltott ki a lelkész támogatói és kritizálói között arról, hogy az eljárás a szólásszabadság korlátozása, illetve vallásüldözés vagy a gyűlöletbeszéd és uszítás elleni fellépés. Latzel mellett a német evangélikus egyház nem állt ki, a jogalkalmazói hatósági eljárást nem kommentálták, támogatói azonban gyűjtést is szerveztek neki. Eközben a brémai Szent Martin templomot, ahol a lelkész szolgál folyamatos támadások érik, az épület falain gyakran jelennek meg keresztényellenes feliratok. Azonban nem ez az első alkalom, hogy Latzelt szélsőséges beszédei és az LGBT ellenes retorikája miatt kritizálták, már 2015-ben megközelítőleg 60 teológus protestált ellene a brémai katedrális előtt. Prédikációi alatt ugyanis nem csak a homoszexuálisokat becsmérelte, hanem többek közt a pápát és egy muszlim fesztivált is, a Buddháról pedig azt mondta, egy „kövér úr”.

A német Büntető Törvénykönyv szerint három hónaptól öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető az a személy, aki a közbéke megzavarására alkalmas módon mások emberi méltóságát sérti azzal, hogy személyeket egy adott csoporthoz tartozásuk miatt szidalmaz, rossz szándékkal megvetendőnek állít be, vagy megrágalmaz. Olaf Latzel lelkész bírósági tárgyalása november 20-án fog megkezdődni.

Írta: Ustea Dóra

Martin Luther (magyarosan Luther Márton) a protestáns reformáció szellemi atyja, lelkész, reformátor. Az általa lefordított Luther-Biblia (németül Lutherbibel) a német nyelvterületen ma is az egyik legfontosabb Biblia-fordítás. A szobor másolata a Worms-beli Luther-emlékmű fő alakjának, melyből világszerte több reprodukció is létezik.
(Forrás: MTVA/Bizományosi: Máté Attila)

Ukrajna nem engedte át határain az ünneplő haszid zsidókat

A Ros Hásáná, azaz a zsidó újév – idén szeptember 18-20. közötti időszakra esett – volt az az esemény amely több, mint 1000 haszid zsidót vonzott a hónap közepén a fehérorosz-ukrán határra.

Ennek oka a kétnapos ünnep kiemelt fontosságában rejlik, hiszen ilyenkor emlékeznek meg a zsidók az ember teremtésének (ezúttal) 5781. évfordulójára, és mintegy megújítják az Örökkévalóval kötött szövetségüket a világ létezésére és újjáteremtésére. A haszidok (a judaizmus ultraortodox, Lengyelországból kiinduló válfaja) ilyenkor a közép-ukrajnai Uman városban rendeznek vidám ünneplést és egyben elzarándokolnak a város temetőjében nyugvó Nachman rabbinak, a breszlávi haszidizmus alapítójának sírjához.

Idén azonban a járványügyi helyzetre való tekintettel az ukrán kormány augusztus és szeptember 28-a között leállította határforgalmát. Így ugyan a zarándokok sikeresen elhagyták Fehéroroszországot, de nem léptették be őket Ukrajnába és a határvidéken eltöltött néhány nap után kénytelenek voltak visszatérni a belarusz területekre.

Írta: Haiszky Edina Julianna

Imasálat viselő ultraortodox zsidó férfiak imádkoznak a judaizmus legszentebb helyén, a jeruzsálemi Siratófalnál a zsidó újév előestéjén, 2018. szeptember 9-én. A zsidó hívők számára idén szeptember 10-én napszálltával köszönt be az újév, a ros hásáná ünnepe. (Forrás: MTI/EPA/Abir Szultan)

Vallási vonzata is van, ám nem alapja Hegyi-Karabah konfliktusának

Szeptember 27-én újra fellángolt a Kaukázus térségének egyik régóta húzódó konfliktusa; Azerbajdzsán és Örményország viszálya a Hegyi-Karabah térség felett. A jelenleg is zajló fegyveres összecsapás esetében nem világos, hogy melyik fél kezdeményezett: Baku és Jereván egymásra mutogat, de mindkét fél elrendelte a hadiállapotot. A két fél tüzérségi és légi csapásokat indított egymás ellen, mely a Hegyi-Karabahon kívül már átterjedt más azeri területekre is. A konfliktusnak ez idáig több tucat civil és katonai áldozata, valamint legalább száz fő sebesültje van.

A többségében örmény lakta Hegyi-Karabah már a Szovjetunió idején is számos alkalommal kísérletet tett arra vonatkozóan, hogy kiváljon Azerbajdzsánból, és Örményország része legyen. Végül az 1988-1994 között zajló háborúban, melyet csupán egy tűzszüneti megállapodás zárt le, vált de facto autonóm tartománnyá, de jure azonban mai napig Azerbajdzsán része.

A térség vallási szempontból is érdekes, ugyanakkor nem ez határozza meg a két ország rossz viszonyát. A síita iszlám többségű Azerbajdzsánnak része a Hegyi-Karabah, amely területen a nagyszámú örmény lakossága révén a keresztény vallás a meghatározó. Az, hogy a vallási kérdés nem alapja a konfliktusnak az is mutatja, hogy a síita Azerbajdzsán fő támogatója Törökország, aki már kinyilvánította teljes támogatását szövetségese felé. Oroszország mindkét félnek fontos fegyverexportőre, míg a síita Irán Örményországot támogatja, melynek elsősorban az az oka, hogy Iránban jelentős azeri kisebbség él, és Teherán tart egy esetleges azeri szeparatista mozgalomtól.

Azerbajdzsán mind a hadieszközök arányát tekintve, mind a hadikiadások terén nagyobb katonai ütőerővel rendelkezik Örményországnál. A nemzetközi felszólítás ellenére a két fél továbbra sem hajlandó békét kötni.

Írta: Ács Nóra

Az örmény védelmi minisztérium sajtóhivatala által közreadott kép egy ágyút elsütő örmény katonáról az azeri és az örmény fegyveres erők közötti összecsapásokban a vitatott hovatartozású Hegyi-Karabahban 2020. szeptember 29-én. Azerbajdzsán és Örményország, a két egymással szomszédos korábbi szovjet köztársaság között a régóta fennálló területi vita miatt tört ki ismét fegyveres konfliktus szeptember 27-én. A túlnyomórészt örmények lakta Hegyi-Karabah 1996-ban kikiáltotta függetlenségét, de ezt egyetlen ország, még Örményország sem ismerte el. Azerbajdzsán továbbra is saját területének tekinti a hegyi-karabahi enklávét, ahogy lényegében Örményország is.
(Forrás: MTI/AP/Örmény védelmi minisztérium sajtóhivatala/PAN Photo/Sipan Gyulumyan)

Iszlamista terrorizmus az afrikai kontinensen

A nigériai hadsereg jelentése szerint egy dzsihadista ellenes hadművelet során sikerült végezniük a Boko Haram iszlamista terrorszervezet több magas rangú vezetőjével. A bejelentés szerint a Csád-tó körzetében végrehajtott művelet során több terrorista bázist és rejtekhelyet is elpusztítottak. A Boko Haram kiemelt fenyegetést jelent a Csád-tavat határoló három ország, Nigéria, Csád és Kamerun számára.

A szomáliai vezetés közlése szerint a hadsereg alakulatai felszámoltak, egy az Al-Shabaab terrorista szervezethez köthető fogolytábort délkelet Szomáliában. A hadsereg jelentése szerint a művelet során 16 terrorista vesztette életét, valamint sikeresen kiszabadítottak 40, a környékről elrabolt gyereket. Az akció parancsnokának elmondása szerint az elrabolt gyermekeket öngyilkos merényletek végrehajtására tervezték felhasználni.

2020. február 25-én pénteken az Iszlám Államhoz köthető milicisták gépkarabélyokkal és rakétavetőkkel támadtak a nigériai Borno állam kormányzóját Babagana Zulum-ot szállító konvojra. Az összecsapásban 18 ember vesztette életét. A támadás a nigériai terrorizmus fellegvárának számító Csád-tó partján fekvő Baga város közelében történt. Zulum kormányzó az elmúlt hét során felszólította a terrortámadások miatt elmenekült személyeket, hogy térjenek vissza a lakhelyükre, mivel a tartomány vezetése nem tud a továbbiakban gondoskodni az ellátásukról. A terrortámadások során 36 ezer ember vesztette életét, valamint több mint 2 millió személy menekült el a térségből.

Február 26-án, szombaton milicisták támadták meg a Kongói Demokratikus Köztársaság második legnagyobb városát Lubumbashi-t. Az összecsapás során a biztonsági erők három tagja vesztette életét, valamint 16 támadó hunyt el és többeket foglyul ejtettek a biztonsági erők alakulatai. A hivatalos szervek közlése szerint a támadást egy a helyi börtönből történő szökési kísérlet előzte meg. A hivatalos adatok szerint a városban több épületben jelentős károk keletkeztek. A rendőrség a támadókat a Maï-Maï milícia tagjaiként azonosította.

A marokkói hatóságok az Iszlám Államhoz köthető szélsőséges csoportok megerősödésére figyelmeztetnek a régióban, különösen Mali és Líbia területén. A marokkói belbiztonsági szolgálat feje emellett azt is bejelentette, hogy a régióban a terrorizmus mellett komoly fenyegetést jelent a különböző szervezett bűnözői hálózatok megerősödése, valamint az ezekhez köthető, drog-, fegyver- és emberkereskedelem. A marokkói belbiztonság munkatársainak sikerült felszámolnia egy terrorista sejtet, amely nagy mennyiségű ammóniumnitráttal tervezett végrehajtani támadásokat fontos állami vezetők ellen.

Írta: Párducz Árpád

Az Afrikai Unió szomáliai békefenntartó erői (AMISOM) által közzétett felvételen egy asszony áll az elhagyatott Bakara piacon Mogadishu kereskedelmi és gazdasági központjában, három nappal az után, hogy az al-Kaida nemzetközi terrorhálózattal szövetséges, al-Shabaab iszlámista lázadók kivonultak a szomáliai fővárosból. (Forrás: MTI/EPA/AMISOM/Stuart Price)

Az Iszlám Állam újbóli térnyerése?

Az elmúlt hónapokban, márciustól kezdődően az Iszlám Állam ismét növekvő aktivitást mutat a Közel-Keleten, amivel párhuzamosan az ellenük történő fellépés is erőre kapott. Augusztus során csak Szíriában 35 darab, az ISIS-hoz köthető támadás történt, amelyek összesen (az eddigi adatok alapján) legalább 76 áldozatot követeltek. Ehhez hasonló számokat utoljára 2017-ben rögzítettek a térségben. Irakban viszont ennél sokkal több, körülbelül 100 támadás történt.

Az Egyesült Államok szeptember közepén jelentős páncélozott szárazföldi haderőt és egy repülőgép hordozó hajót rendelt a térségbe. A Perzsa-öbölben tartózkodó hajóról Szíria és Irak teljes területe elérhető egy légicsapás igénye esetén. A lépés reakció a kifejezetten magas augusztusi számokra, az USA így próbálja megvédeni és megerősíteni a térségben tartózkodó erőit. Érdekesség, hogy Donald Trump tagadta az említett erők jelenlétét a régióban. A szektor kérdése az elnökválasztás folyamatában is fontos szerephez jutott Amerikában. Ez egyébként 2001 óta általános jelenségnek számít.

Szeptember elején, szintén az USA-ban bűnösnek ítélt az esküdtszék egy amerikai állampolgárt, aki 2014-ben csatlakozott az Iszlám Államhoz vallási meggyőződésből. A vád terrorista csoport támogatása volt. A férfi a kalifátus telekommunikációjában vállalt szerepet Raqqah-ban, a de facto fővárosban. A vádlott beismerte, hogy hűséget fogadott Abu Bakr al-Baghdadinak és terrorszervezetének.

Szeptember során a harcok eszkalálódni látszanak a helyi erők és az Iszlám Állam között. Egyre gyakoribbá váltak a rakéta- és bombatámadások az ISIS részéről, amelyek fő célpontjai a nagykövetségek, főként az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok követségei. A lőfegyveres és pokolgépes támadások továbbra is jellemzőek.

Írta: Patocskai Péter

„Halál Amerikára és Izraelre!” feliratú plakátok Bagdadban 2020. január 3-án.
(Forrás: MTI/EPA/Murtadzsa Latif)

Égő templomok Floridában és Kaliforniában

Közel 38 országban diszkriminálják és üldözik a keresztényeket és további, más vallási kisebbségeket, ez körülbelül 300 milliót jelent – állapítják meg a specifikusan ezzel foglalkozó nemzetközi szervezetek adatai. 2017-hez képest 14 százalékkal növekedett a keresztényülsözés-gyanús esetek száma. Azonban ezek a növekvő tendenciák nem érintik meg annyira a nemzetközi közösséget és a nyugati, fejlett társadalommal rendelkező világot, hiszen talán korunk legnagyobb és eltitkolt emberi jogi válsága zajlik.

2020-ban nemcsak a koronavírus okozott fejetlenséget az Amerikai Egyesült Államokban, hanem a Black Lives Matter (magyarul: „A fekete életek számítanak”, röviden BLM) mozgalom is, amelnyek alapja George Floyd nevű afroamerikai, minneapolisi lakos rendőri brutalitás által előidézett kegyetlen halála. Halálát követően kezdődtek el országos szinten erőszakos tüntetések. Ezen megmozdulások eseményei túlságosan eldurvultak, melynek keretei közt 2020 júliusában a BLM egyes aktivistái 2 nap alatt 5 keresztény templomot gyújtottak fel Floridától Kaliforniáig, köztük a 249 éves Los Angeles-i San Gabriel templomot is, mely teljesen megsemmisült. A leégett templomról készült felvételek hasonlítanak azokra a képekre, amelyeket az Iszlám Állam nevű terroristacsoport akcióiról készítettek. A BLM aktivistái a továbbiakban következetesen követelték bizonyos szimbólumok, szobrok eltávolítását. Érintettek voltak a déli államok konföderációs hátterű szimbólumai, így az USA volt elnökeinek szobrai is. Emellett egyes aktivisták követelték Jézus ábrázolásainak megsemmisítését, amiért jellemzően fehér európainak mutatják.

Orlando államban, Ocala városában található Béke Királynője templomba belehajtott egy férfi, miközben éppen a vasárnapi mise előkészületei zajlottak. A férfi benzint öntött az előtérbe, majd meggyújtotta, mielőtt elindult volna. Később a rendőrségnek sikerült őrizetbe vennie a 24 éves elkövetőt, aki valószínűleg skizofrémiában is szenvedett, de gyógyszereit nem szedte gyógyulásának céljából. Bostonban és New Yorkban emellett Szűz Mária-szobrokat rongáltak meg, de San Diegóban is felgyújtottak egy keresztény templomot. Ugyanakkor nem csak katolikus templomok ellen hajtottak végre támadásokat: rejtélyes tűz ütött ki a San Diegó-i Kálvária nevezetű baptista templomban is. Július során több Szűz Mária-szobor elleni támadásról is beszámoltak, többek közt Bostonban (műanyag virágokat gyújtottak fel, amelyeket a szobor a kezében tartott), de volt, hogy festékszórókkal feketítették be a keresztény emlékműveket.

Írta: Németh Csenge

Drónnal készült felvétel James Ewell Brown Stuart konföderációs tábornok vörös festékkel leöntött, összefirkált szobrának eltávolításáról a Virginia állambeli Richmondban 2020. július 7-én. A konföderáció egykori fővárosában, Richmondban a Black Lives Matter (Fekete életek számítanak) mozgalom követelésére eddig Lee tábornoknak, Jefferson Davisnek, a konföderáció elnökének és J.E.B. Stuart tábornoknak a szobrát távolították el a közterekről. A déli emlékművek a mozgalom álláspontja szerint a fehér felsőbbrendűség kifejeződései. A konföderáció, becenevén Dixie az Egyesült Államok tizenegy déli állama által létrehozott, 1861 és 1865 között fennállt államszövetség volt.
(Forrás: MTI/EPA/Jim Lo Scalzo)

Szerkesztette: Gönczi Róbert

Recenzió Tim Marshall – A földrajz fogságában – Tíz térkép, amely mindent elmond arról, amit tudni érdemes a globális politikai folyamatokról c. könyvéről.

Napóleon állítólag azt mondta: „ha ismerjük egy ország földrajzát, akkor ismerjük a külpolitikáját is.” (Brzezinski, Zbigniew [2017]: A nagy sakktábla – Amerika világelsősége és geopolitikai feladatai, Antal József Tudásközpont, Budapest, p.59.) A történelem folyamán számos birodalom vezére, Hannibál, Napóleon vagy Hitler, figyelmen kívül hagyta a meghódítandó terület földrajzi sajátosságait – a hegységek, a folyók és hosszan elnyúló síkvidékek stratégiai jelentőségét, helyette inkább hadseregük erejében bíztak. Óvatlanságuk végül saját és birodalmuk vesztét okozta. Tim Marshall brit újságíró és külügyi szakértő „A földrajz fogságában – Tíz térkép, amely mindent elmond arról, amit tudni érdemes a globális politikai folyamatokról” című könyvében amellett érvel, hogy korunk politikai és gazdasági érdekek által vezérelt világában ugyanúgy kiemelt helye van a földrajznak.

A szerző tíz fejezeten keresztül mutatja be, hogy a földrajzi domborzat és a vízfelületek hogyan befolyásolják a jelenkori, valamint a jövő hatalmainak mozgásterét. A fejezetek sokrétűek, logikusan vannak felépítve, a régiók, ezeken belül az államok bemutatása fejlődéstörténeti leírással kezdődik, melyek végül a jelenkori regionális geopolitikai konfliktusok és gazdasági koncessziók fontosabb folyamataira irányulnak.

Az első fejezet rámutat arra, hogy Oroszország számos belső gonddal küzd. 17 millió négyzetkilométernyi területével Oroszország kétszerese az Egyesült Államok területének,  ötszöröse Indiának, ugyanakkor népessége viszonylag alacsony, mindössze 114 millió. A mezőgazdasági termelésre alkalmas időszak rövid, és nagy nehézségeket okoz a Megtermelt javak megfelelő elosztása a tizenegy időzónát felölelő országban. A fejezett vége Oroszország problémaival foglalkozik, a várható népességcsökkenés baljóslatú jövőképe mellett a télen befagyó kikötők és a Kelet-európai-síkság nyitott folyosója ugyanolyan problémát okoz a mai orosz vezetésnek, mint a XVI. Század közepén Rettegett Iván cárnak.

A következő két fejezet az Egyesült Államok és Kína nagyhatalmi erőviszonyát mutatja be. A szerző felvetése szerint a globális tengeri hatalom és a tengeri kereskedelmi útvonalak megszerzéséért folytatott harc hamarosan eldől. Továbbá Tim Marshall szerint hamis az a vélekedés, hogy az Egyesült Államok hatalma hanyatlana, kiterjedt, hajózásra alkalmas folyóhálózata és a Panama-csatorna révén sokkal jobban be tud kapcsolódni a világkereskedelembe, mint Kína. Peking céljainak elérését egyedül a gazdasága és a növekvő életszínvonal iránti igény fenntartása közötti kapcsolat akadályoztathatja. Kínának iparosítania kell a modernizáció és az életszínvonal javítása érdekében, ami viszont csökkenti az élelemtermelés lehetőségét, ennek eredményeként a tömeges és tartós munkanélküliség problematikája ördögi kört alkotva nem csak Kína, hanem az egész világgazdaság problémájává vált.

A könyv egyik legnagyobb erőssége, hogy Európa és Ázsia kontinensek nemzetállamai közötti politikai/gazdasági kapcsolatrendszereket tömören, érthetően foglalja össze. Az európai kontinens bővelkedik termékeny földekben, két óceán által határolt keskeny, kikötésre alkalmas partokban valamint a szétágazó, hosszan elnyúló folyók Közép-Európa szívében külön gazdasági körzeteket alakítottak ki. A fejezetben visszaköszön az orosz gázpolitika tényezője és a krími-válság, valamint az illegális migráció biztonságpolitikai hatásai. A bővített kiadásnak köszönhetően Marshall kitekint a Brexit utáni Európa politikai lehetőségeire, véleménye szerint az Európai Unió fennmaradása a francia-német szövetség rugalmasságtól függ.

Afrikáról szóló fejezetben a szerző abszolút sikerének mondható, hogy képes összefüggő logikai érvek mentén rávilágítani arra, hogy a megosztott, belső konfliktusoktól terhelt afrikai társadalmak problémái a mesterségesen meghúzott határvonalakon alapuló európai területfelosztó-politika felfogásából adódik. A kontinensen zajló folyamatokat két részre oszthatjuk. Amíg a kínai és más külföldi hatalmak érdekei a nemesfémek és az olaj megszerzésére koncentrálódnak, addig a régió államai számára az igazi kincs a Nílus, mely szállításra és ivóvízbiztosításra egyaránt alkalmas, és amelyért Egyiptom akár nyílt katonai összecsapásba is bocsátkozna Etiópiával, ha utóbbi a Nagy Reneszánsz gátrendszerével visszatartaná a folyó vizét.

Afrikán túllépve  a számos konfliktustól terhelt Közel-Keletet vizsgálja a szerző. A fejezeten belül több témakör is előkerül, mint például Szaúd-Arábia és Irán szerepe a jemeni háborúban, a terrorizmus (ezen belül is az Iszlám Állam felemelkedéséről és bukásáról kapunk áttekintő leírást) valamint betekintést kapunk az amerikai csapatkivonás hatására megerősödő Teherán-Ankara-Moszkva-Damaszkusz tengely stratégiai érdekeinek (kusza) logikájáról. A szerző megemlíti Izraelt, mely állam esetében kérdéses, hogyan tudja kihasználni földrajzi adottságait a szomszédos arab országokkal szemben.

A következő fejezetben a jövőbeli hatalmi harc színterét, Ázsiát ismerhetik meg az olvasók. Betekintést nyerhetünk abba, hogyan képesek apró alapterülettel rendelkező szigetek formálni a Dél-kínai-tenger államainak nemzetközi kapcsolatát, választ kaphatunk arra, hogy míg Japán az elöregedő társadalom problémájával néz szembe, addig Kína és Észak-Korea egyre égetőbb problémája közös együttműködési alapot teremt Japán és Dél-Korea között. Marshall külön fejezetet szentel India, Pakisztán és Banglades kapcsolatának. A fejeztet bemutatja Pakisztán geostratégiai hiányosságait, Indiával kapcsolatos félelmeit, valamint felhívja a figyelmet a mindenkori afganisztáni kormánnyal való jó viszony fenntartására, mely mind Pakisztán, mind India számára létfontosságú lehet.

A könyv sokszor visszatér Kína egyre erősödő befolyásához az afrikai kontinensen. Peking érdekeinek leginkább a Dél-Afrikai Köztársaság és Nigéria felel meg, mivel sekély tengerpartjai potenciális kereskedelmi kikötőbázisokat, míg az olajmezők és nemes fémek biztos nyersanyag piacot jelentenek a kínai iparosítás biztosításához. A Kínai Népköztársaság figyelme továbbá a közép-amerikai régióra irányul. A kínai segítséggel megépülő nicaraguai Nagy-Csatorna új tengeri kereskedelmi útvonalat jelentene a Csendes-óceán és az Atlanti-óceán között, mindezzel kikerülve az USA fennhatósága alatt álló Panama-csatornát. A szerző meglátása szerint Brazília nem rendelkezik elég népességgel és olyan erős gazdasággal, hogy a Dél-Amerika epicentruma legyen, azonban a szomszédjaival kötött kereskedelemi megállapodások mellett út- és vasúthálózata felélesztése fontos annak érdekében, a távol eső városrészek összekapcsolódjanak és az áruforgalomba bekapcsolódva növeljék a kereskedelem volumenét.

A könyv különlegessége, hogy a stratégiai szempontokat is kiemelve mutatja meg, hogy a földrajz természete kényszert idéz elő. Ennek értelmében minden országnak létezik egy védvonala, egy végpontja, amely az USA esetében Kuba: inkább maradjon magányos rezsim, mintsem kínai vagy orosz érdekek célpontja. Oroszország esetében a Krím-félsziget annektálásával nem csak egy melegvizű kikötőt foglalt el, hanem tudtára adta Washingtonnak, hogy Ukrajna semmiféleképpen sem lehet NATO/EU tag sem most, sem a jövőben. Hasonló folyamat játszódik le a Csendes-óceánon, ahol a geopolitikai érdekek rákényszerítik Pekinget, hogy az általa „első szigetláncnak” nevezett szigetcsoportok mindegyikét birtokolja, garantálva a Dél- és Kelet-kínai-tenger kereskedelmi útjai feletti ellenőrzést, valamint védelmi vonalának kitolását.

Az utolsó fejezet az Északi-Sarkvidéket uralni kívánó nagyhatalmak közötti versenyt mutatja be. Jelenleg az Egyesült Államok figyelme sokkal inkább Ázsia területeire fókuszál, valamint Oroszország hatalmas mennyiségű erőforrást fordít a sarkköri katonai létesítményei építésére, a világ legnagyobb jégtörő flottájának bővítésén át egészen a gyorsreagálású egységek kiképzéséig. A jégsapkák olvadása átalakítja a régió stratégiai értékét, egyre jobban fokozza a feszültségek a nagyhatalmak között, hogy ki birtokolja majd a jég alól felbukkanó arany, cink, réz, vasérc, olaj és földgáz lelőhelyeket. A szerző meglátása szerint a felmelegedés következtében a vízi kereskedelmi útvonalak átalakulnak, így például a Kanada északi részét átszelő északnyugati átjáró fontosabb lesz, mint a Panama-csatorna vagy a Szuezi-csatorna.

A könyv címe frappáns, számos alkalommal eszmélünk fel, hogy a fejezetekben tárgyalt országok földrajzi adottságaik helyzetéből adódóan politikai, gazdasági, vagy katonai, stratégiai lehetőségei (vagy mozgástere) korlátozottak. A könyv puhaborítója élénk tengerkék színével figyelemfelkeltő, a nyomdai és grafikai feliratokat betöltő kontinensek igényesek, a mai trendek vonalát követi. Az idegennyelvű (angol) példány első változata 2015-ben jelent meg, hazánk könyvespolcaira 2019-ben érkezett meg a Park Könyvkiadó gondozásában. A kiadvány talán az egyik legbravúrosabban sikerült magyar adaptáció, külön kiemelendő – és a kiadó számlájára írandó, – hogy frissített, bővített kiadással jelent meg. A könyv könnyen olvasható, tiszta, hiteles forrásokkal alátámasztott, megkerülhetetlen mű mindazok számára, akik szeretnék megérteni a jelenkori politika folyamatok mozgatórugóit. A könyv további érdeme, hogy az olvasók mindegyik régióhoz egy fekete-fehér politikai térképet kapnak segítségül, amelyek névrajza könnyen olvasható, a térkép hátteréül szolgáló szürkés vízrajz és domborzati árnyékolás jobb megértést biztosít az adott ország vagy régió földrajzi előnyei szempontjából, vizualizálja a hegységek, völgyek, folyók és hosszan elnyúló sík vidékek okozta stratégiai helyzetét. A könyv nem megy bele figyelmet elvonó apró részeletekkel az elmúlt évek történéseibe, így marad könnyű, magával ragadó olvasmány. Magyar nyelvezetével kimerítő ismeretanyagot kaphat az olvasó, a mű mindenkinek kellő alapot teremt a jövőbeli regionális és globális hatalmi folyamatok megértéséhez.

Írta: Nyírán Tamás (a szerző a Külgazdasági és Külügyi Intézet gyakornoka), a recenziót Wagner Péter, a KKI vezető kutatója lektorálta

Joaquin „El Chapo” Guzmán, a mexikói Sinaloa drogkartell vezetőjének elfogása és bíróság elé állítása az Amerikai Egyesült Államokban sokak számára olyan áttörésnek tűnt, amely teljesen megváltoztathatja a drogháború menetét. El Chapot 2019. július 17-én életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. Majdnem egy évvel később érdemes megvizsgálni, a Sinaloa kartell hanyatlásával milyen változások történtek, illetve azt, hogy sikeres-e az USA által támogatott elképzelés, miszerint a drogbárókat eltávolítva a mexikói helyzet megoldódik.

A Sinaloa El Chapo nélkül

El Chapo 2016-os letartóztatása után a hatalmi vákuumot betölteni kívánó tagok véres harcai miatt 2017-re Sinaloa vált Mexikó legveszélyesebb régiójává. A hatalmi harc elsősorban El Chapo két gyermeke (Iván Archivaldo Guzmán Salazar és Jesús Alfredo Guzmán Salazar, vagyis a Los Chapitos), és El Chapo legközelebbi tanácsadói között folyik. A családot megfigyelő szakértők úgy gondolják, a két fiú nem lenne alkalmas a vezetői pozíció betöltésére, hiszen míg El Chapo a mélyszegénységből tört a csúcsra, addig ők szórják apjuk pénzét és rendkívül tapasztalatlanok. A drogbárók fiatalabb generációja teljesen más elvekkel és értékekkel rendelkezik, általában sokkal erőszakosabbak és kegyetlenebbek, mint elődeik. A Sinaloa kartell vezetése így jelenleg megoszlik az El Chapitos és Ismael „El Mayo” Zambada kezében, aki El Chapo elfogásával Mexikó rangidős drogbárójává vált és akit, bár egész életében illegális tevékenységet végzett, erős politikai és gazdasági kapcsolatai miatt sosem vettek őrizetbe. Sinaloa rendőrsége gyakorlatilag az irányítása alatt áll, sokkal óvatosabbnak és körültekintőbbnek tartják, mint a többi „narcost” (drogkereskedőt).

Guerrero és Morelos szövetségi államokban elkobzott kábítószer elégetésénél mexikói tengerészgyalogosok a mexikói Acapulcóban 2018. szeptember 20-án. A tengerészgyalogosok 4,7 tonna kokaint, 468 kilogramm marihuánát és 54 pszichoaktív kábítószert semmisítettek meg. (Forrás: MTI/EPA/David Guzmán)

A többi kartell térnyerése – A Jalisco New Generation

Napjainkban több olyan nagyobb drogkartell kezdett el hanyatlani, amelyek hatalma régen megkérdőjelezhetetlen volt, ilyen jelenleg a Sinaloa, és a Los Zatos is, ennek hatására pedig pár éve olyan új bűnszervezetek alakultak ki, mint például a Jalisco New Generation. Pár év alatt ez a kartell vált a Sinaloa egyik legnagyobb riválisává, sokkal erőszakosabb és barbáribb eszközöket vet be ellenfelei ellen, mint elődei, és leginkább Mexikó nyugati és déli területein szerzett hatalmat. 2006 óta a drogkartellek száma 6-ról 37-re nőtt, emellett több mint 60.000 ember tűnt el a kartellháborúk hatására, legtöbbjük valószínűleg jelöletlen sírokban fekszik. Az általában bizalmatlan civileket az ellenőrzött területeken eközben a Jalisco igyekszik meggyőzni a közösségi média és a propaganda segítségével, hogy amennyiben nem avatkoznak bele a drog bizniszbe, nem esik bántódásuk. Sokan inkább választanák azt, hogy egyetlen kartell szerezzen hatalmat az országban, mint a folyamatos háborúzást, mely rengeteg civil áldozatot követel. A megszerzett területeken a Jalisco egyfajta rendfenntartó erőként is működik, a lakosok gyakran fordulnak hozzájuk a helyi hatóságok helyett, ők pedig segítséget nyújtanak, és viszonylagos rendet teremtenek az emberek hallgatásáért cserébe. Más eszközökkel is próbálják elnyerni a lakosság bizalmát, El Alcíhuatl településen a bűnszervezet például egy kórházat épített és működtet, melyben mind saját emberei, mind a helyi lakosok ellátást kaphatnak. Azzal, hogy a rend fenntartásával és kritikus infrastruktúra építésével gyakorlatilag átveszi az állam feladatait, vagy éppen helyettesíti azt, a Jalisco rendkívül gyorsan gyarapodik mind a tagok számában, mind területileg. Terjeszkedése napjainkban leginkább az északi területekre és Mexikóvárosra koncentrálódik, ez pedig egyre sűrűbb és véresebb összecsapásokkal jár, így a JNG nagy árat fizet érte. A mélyszegénységben élő fiatalok számára sokszor valóban a drogkartell az egyetlen lehetőség a szerencsétlen életkörülményekből történő kitörésre. Nem segít a helyzeten az sem, hogy az országban rengetegen, főleg a szegényebb rétegek közül példaképként, egyfajta Robin Hoodhoz hasonló alakként tekintenek a drogbárókra. Mindezek mellett azonban a Jalisco sem jobb, mint társai. A városokért és falvakért folyamatosak folynak a véres harcok, a terjeszkedésük és stratégiájuk pedig rendkívül agresszív. A JNG sikere főleg abban rejlik, hogy a vezetés jól szervezett, hierarchikus és szilárd. A kartell vezetője Nemesio Oseguera, „El Mencho” jelenleg a legkeresettebb bűnöző Mexikóban. Ugyan jelentős hatalommal bír, népszerűsége meg sem közelíti El Chapoét, aki szinte sztárrá, élő legendává vált, és tudatosan építette fel hírnevét anélkül, hogy kórházakat, vagy iskolákat hozott volna létre. El Menchot olyan bűncselekményekkel is kapcsolatba hozzák, mint például Gabriel Gómez Michel politikus merénylete, 2016-ban pedig El Chapo két fiát is elrabolta és rövidebb ideig fogva tartotta. A kartellek tőkéje nem csak a drogkereskedelemből származik, a Jalisco New Generation legnagyobb bevételi forrásai között a pénzmosás és emberkereskedelem is szerepel, de állandó harcok folynak vidéken a termőföldekért is, különösen az avokádó termesztéséért, melyből hatalmas pénzösszegekhez jutnak a bűnszervezetek. A Jalisco működéséhez elengedhetetlenek a pénzmosáshoz szükséges fantom cégek, amelyek egy részét Mexikó júniusban befagyasztotta, ezzel nagy veszteségeket okozva a kartellnek. A már említett drogbárók mellett érdemes kiemelni többek közt José Antonio „El Marro” Yépezt, a Santa Rosa de Lima vezetőjét, mely a Jalisco nagy riválisa, vagy Juan Gerardo „El Huevo” Treviñot, aki a Los Zetas utolsó aktív vezetőjeként van számon tartva.

Marihuánaültetvény felszámolásában vesz részt egy mexikói katona a mexikói Jalisco szövetségi államban lévő Hostotipaquillóban 2012. szeptember 27-én. (Forrás: MTI/EPA/Ulises Ruiz Basurto)

Van megoldás?

A mexikóiak nagy része nosztalgiával és vágyakozással tekint vissza azokra az időkre, amikor még csak egy bűnszervezetnek volt ilyen hatalma, az élet ekkor sokkal békésebb és stabilabb volt. Az USA stratégiája, miszerint a drogbárók elfogásával a bűnszervezetek is elveszítik a hatalmukat, teljesen sikertelennek bizonyult. Andres Manuel López Obrador, a jelenlegi mexikói miniszterelnök új szempontból közelítette meg a kérdést, sokkal inkább fókuszál a társadalmi egyenlőtlenségek kezelésére és a korrupció csökkentésére, mint a kartellek elleni aktív küzdelemre. Ez a stratégia ugyan kevésbé látványos és azonnali hatást ettől nem várhatunk, de hosszú távon annál eredményesebb lehet. Rövidtávon ennek az ára az volt, hogy a 2019-ben elkövetett gyilkosságok aránya tovább nőtt az eddigi évekhez képest. A korrupció, az erőszak és a drogháború áldozatainak száma növekvő tendenciát mutat, és amíg a kartellek a kezükben tartják a helyi rendőrségeket és a politikusokat, igazi haladás nem érhető el. Miközben Mexikó kormánya a kartellek elleni aktív küzdelemmel eddig csak rontott a helyzeten, azt sem teheti meg, hogy szabad utat enged a szervezett bűnözésnek. A kormány számára a kartelleket hagyományos módon legyőzni lehetetlen, hiszen nagyon könnyen szétbomlanak és azonnal újak lépnek a helyükbe. Az új miniszterelnök által felvázolt stratégia az egyenlőtlenségek csökkentésére rendkívül hatásos lehet, de egy 6 éves mandátum erre nem elég, Mexikóban a miniszterelnökök újraválasztását pedig törvény tiltja. Az egyik lehetséges megoldás a marihuána legalizálása az USA-ban és Mexikóban, ezt véghez vinni azonban korántsem egyszerű. López Obrador a legalizálást szigorúan orvosi használatra korlátozná. Fontos lenne emellett a rendőrség megreformálása is, jobb kiképzés és fizetések biztosítása, valamint a szigorú, korrupciómentes folyamatos ellenőrzés. Az, hogy ez gyakorlatban, hogyan, ha egyáltalán teljesíthető, már sokkal bonyolultabb kérdés. Obrador ennek érdekében 2019-ben nemzeti gárdát alakított, ebben alkalmazva katonai és rendőri erőket is, akiknek fő feladata a drogkartellekhez köthető bűncselekmények kivizsgálása. A gárda lényege eredetileg a polgári rendfenntartás erősítése volt, azonban eddig csak tovább erősödött a közbiztonság militarizált jellege. A nemzeti gárdát megalakulása óta számos kritika érte, tagjait többek közt bevándorlók zaklatásával, kínzással és bűnszervezetekkel való szoros együttműködéssel is vádolták. Úgy tűnik, bármilyen stratégiát is vetne be az USA, vagy Mexikó, a helyzet nem javul, és egyre inkább tűnik úgy, hogy El Chapo helyesen mondta: „A drogkereskedelem sosem fog véget érni”.

Írta: Ustea Dóra

Abe Sinzó augusztus 28-án tett bejelentése – miszerint az egyre súlyosbodó egészségügyi állapotára hivatkozva lemond a miniszterelnöki tisztségről – az egész világot váratlanul érte, nem csupán Japánt. Habár már 2006-ban sikerült elnyernie a kormányfői tisztséget, alig egy évre rá a kiújuló vastagbélgyulladására hivatkozva mégis le kellett mondania. A 2012-es alsóházi választások idején szállóigévé vált „Nippon o torimodoszu!” (Visszavesszük Japánt!) reménykeltően csengett a megoldatlan gazdasági problémák sokasága és a 2011-es fukusimai katasztrófa miatt elkeseredett emberek szemében. Abe nemcsak, hogy visszaszerezte a kormányfői tisztséget, hanem képes volt azt négy cikluson át megtartani úgy, hogy a modern japán történelem mindezidáig leghosszabb ideig hivatalban lévő miniszterelnöke lett. A mostani miniszterelnöki mandátumából alig egy éve volt hátra a következő alsóházi választásokig. Visszavonulásának híre meglepte politikustársait is, akik közül többen ugyancsak kétkedve fogadták a hírt, viszont ugyanilyen gyorsan megkezdődtek a találgatások utódját illetően. 

Mivel a kormányzó Liberális Demokrata Párt mind az alsó-, mind pedig a felsőházban többségben van, a következő miniszterelnök személye a párt döntésén múlt, amelyre szeptember 14-én került sor. Ezen a döntésen a japán lapok szerint már a kezdetektől fogva legesélyesebbnek tartott jelölt, a jelenlegi kabinetvezető, Szuga Josihide nyert. Ezt követően szeptember 16-án az országgyűlés egy speciális ülésen formálisan is megszavazta a párt által korábban választott jelöltet.

Szuga Josihide szintén rekordernek számít a maga pozíciójában. Hivatalából adódóan mindvégig komoly háttérszerepet töltött be Abe Sinzó miniszterelnöksége alatt. Mellette a pártpolitika-vezető, volt külügyminiszter Kisida Fumio; és a pártelnöki tisztségért negyedjére is ringbe szálló volt védelmi miniszter Isiba Sigeru kerültek szóba. Mind a három jelölt a párt veteránja, komoly politikusi múlttal, és párton belüli tekintéllyel rendelkezik.

Abe Sinzó japán miniszterelnök (balra) virágot nyújt át Szuga Josihide kormányszóvivőnek, miután utóbbi megnyerte a japán kormánypárt, a Liberális Demokrata Párt (LDP) új vezetőjének megválasztására kiírt szavazást Tokióban 2020. szeptember 14-én. A kormánypárt új vezetője lett az új miniszterelnök is az egészségi okok miatt augusztus 28-án lemondó Abe Sinzó után.
(Forrás: MTI/AP pool/Eugene Hoshiko)

Japán pacifista, vagy abnormális ország?

Nemzetközi kapcsolatok elméletének kutatói között hosszú ideje vita folyik a háború utáni Japán megítélésével kapcsolatban. Japán gazdasági erejénél fogva nagyhatalom, évtizedekig a világ második legnagyobb gazdaságával rendelkezett (míg 2010-ben Kína le nem hagyta). Ezzel szemben Japán külpolitikai érdekérvényesítő képessége, és katonai ereje nem áll összhangban az ország gazdasági erejével, ami egyfajta abnormális állapotot eredményez: „Gazdasági óriás és politikai-katonai törpe.” 

Ennek az abnormális állapotnak a középpontjában kétségtelenül a II. világháború utáni alkotmány áll, amit a megszállást vezető amerikai Douglas MacArthur tábornok és munkatársai vázoltak fel. Alapvetően a korábbi, Meidzsi-alkotmány módosításaként született meg, megőrizve így a jogi folytonosságot. Azonban hatályba lépésének idején Japán még mindig katonai megszállás alatt állt, és nem a császár, nem is a nép birtokolta a hatalmat, hanem a továbbra is a szövetséges megszálló erők. Az általuk véghezvitt reformpolitika fő célja volt megakadályozni, hogy Japán katonai erejénél fogva ismételten veszélyt jelentsen a világbékére. Ezért az új alkotmányba külön MacArthur kérésére foglalták bele a 9. törvénycikkelyt, avagy az un. „Békezáradékot”:

9. cikk: „Törekedve az igazságon és renden alapuló nemzetközi békére, a japán nép örökre lemond a háborúról, mint a nemzet szuverén jogáról, és fenyegetés, vagy erő alkalmazásáról, mint nemzetközi viták rendezésének eszközéről. 

A fenti célok elérése érdekében, nem tart fenn szárazföldi-, tengeri- és légierőt, ahogy más katonai potenciált sem. Az ország hadviseléshez való joga soha nem lesz elismerve.” (Fordítás forrása: Japán Alkotmánya)

Ez akkoriban megfelelt mind az amerikai céloknak, mind pedig a militarizmusból kiábrándult emberek általános érzéseinek, így fenti elköteleződés a japán nép egyik sajátos jellemvonásává vált. A japánok közül sokan, mint nemzetük sajátosságára, ma is büszkén tekintenek az alkotmányba belefoglalt pacifista értékekre, és a később részben ezzel magyarázható előnyökből származó gazdasági sikerekre.

Mi számit normálisnak?

A neves svéd politikatudományi kutató, Linus Hagström tanulmányában összegyűjtött jó pár meghatározást a kérdést illetően. A „normális országot” az utóbbi években gyakran definiálták úgy, mint egy olyan országot, amely „alkotmányosan képes és kész katonai erőt mozgósítani, nemzeti és nemzetközi biztonsági célok elérése érdekében” (különös tekintettel itt a kollektív önvédelem kérdésére). Andrew Oros meghatározása szerint „normálisnak” számít egy „független, és teljesen felfegyverzett nagyhatalom”. Richard J. Samuels egy olyan országot ír le, amely egyszerűen „képes háborút indítani”.  Kenneth Waltz meghatározása szerint pedig „normális ország” az, amelyik „stratégiai nukleáris fegyverekkel rendelkezik”. Habár ezen meghatározásba kevés ország illik bele, gyakran hivatkoznak az Egyesült Királyságra, mint mintára.

Érdekes viszont az a kérdés, hogy maguk a japánok mit is tartottak, és tartanak ma is „normálisnak”. Míg az országot a modernizáció útjára terelő 1868-as Meidzsi-restaurációt megelőzően a szonnó dzsói (Tisztelt a császárt, űzd el a barbárokat!) volt a domináns szlogen az ország megnyitását végletekig halogató Szigetország számára, addig a császári restaurációt követően már olyan jelszavak jelentek meg, mint a dacua njújó (Kilépni Ázsiából, belépni Európába!), illetve a fukoku kjóhei (Gazdag ország, erős hadsereg!). Ezek a szlogenek egyértelműen jelezték, hogy az új japán vezetés döntött az ország jövőjét illetően. Ebben a korszakban a Japán Császárság próbálta elhatárolni magát a gyengének, és lemaradottnak tartott Ázsiától (Kínától), és mindenáron a modern, gyarmattartó nagyhatalmak klubjába kívánt tartozni. A korszakban ezt az identitáskeresést; Kínától, és az addig domináns kínai kultúrától való eltávolodást próbálta alátámasztani a kokutai (az ország milyensége, minősége) eszméje és a kultúrát meghatározó kokugaku (nemzetművelés) mozgalma, amelyek eleinte a japán kultúra meghatározására, jellegzetességeinek hangsúlyozására irányultak, de idővel az országot katasztrofális háborúba vezető nacionalista, és militarista ideológia brutális eszközeivé váltak. Japán ekkoriban, mint Ázsia egyetlen, a Nyugatot választó „civilizált” nagyhatalma, küldetésének érezte, hogy „vezesse” a modernizációra egyedül képtelen, megosztott ázsiai országokat. Látható, hogy a Meidzsi-restaurációt követően a modernizáció útjára lépett állam a fejlett, gyarmattartó nagyhatalmakat tartotta „normális országoknak”, ugyanakkor szomorú, hogy „civilizáltságon” kulturális felsőbbrendűséget, a „modern ipari államon” gazdasági és katonai dominanciát értett, amely végül Ázsia gyarmatosításába és a gyenge államok kizsákmányolásába csapott át.

A háborús vereséggel Japán elveszítette addigi „normál” státuszát, amit az 1947-es új alkotmány, különösen annak 9. cikkelye rögzített. Ugyanakkor a japán politikai vezetésen belül továbbra is kiemelt cél maradt az a Meidzsi-korból származó tradicionális ambíció, hogy Japán „egyenrangú legyen a világ nagyhatalmaival.” Ennek jó példája volt, amikor 1992-ben Mijazava Kiicsi miniszterelnök (1991-1993) kijelentette, hogy Japán állandó tagja kíván lenni az ENSZ Biztonsági Tanácsának. (Bobák 2017.) Legutóbb Motegi Tosimicu külügyminiszter hozta fel újra a kérdést.

Hirosima prefektúra iparcsarnokának kupolás romja, a később mementóként meghagyott Atombomba-kupola 1945-ben, miután augusztus 6-án, a II. világháború végén egy amerikai nehézbombázó ledobta a történelem első atombombáját Hirosimára. A város elleni atomtámadás mintegy 140 ezer halálos áldozatot követelt. Az épület 160 métere állt a becsapódás helyétől. (Forrás: MTI/EPA/Béke Emlékmúzeum)

A japán külpolitika határozatlansága

Michael J. Green így ír könyvének bevezetőjében: „Amikor elmeséltem egy japán médiában dolgozó barátomnak, hogy az országa külpolitikájáról tervezek könyvet írni, viccelődve így válaszolt: »Japán külpolitika? Majd szólj, ha találsz valamit!«” (Michael J. Green, Japan’s Reluctant Realism, Palgrave, 2003.)

A 20. század második felének japán külpolitikája nem nevezhető különösebben határozottnak. A japán külpolitika „jellegtelensége” abból adódott, hogy a második világháború után Japán szándékosan tartózkodott attól, hogy jelentőseb szerepet játsszon a világpolitika színpadán. Mivel katonai erejét az alkotmánya szigorúan korlátozta, illetve biztonság tekintetében minden iránymutatást az Egyesült Államoktól kapott, így az érdekérvényesítés egyetlen eszköze a gazdasági potenciálja maradt főleg külföldi működőtőke befektetések (Foreign Direct Investment – FDI) és fejlesztési támogatások (Official Development Aid – ODA) formájában. Az, hogy Japán a világ legtöbb országával törekedett jó kapcsolatokat kiépíteni, az ország gazdaságának fejlődése szempontjából rendkívül pozitív, és alacsony kockázatú külpolitikai stratégia volt, de a komolyabb, főleg biztonságpolitikai kérdésekben mindvégig az Egyesült Államok álláspontját képviselte. Ezt a külpolitikai kettősséget a korszakalkotó politikus, Josida Sigeru (Japán miniszterelnöke 1946 és 1947, illetve 1948 és 1954 között) alapozta meg az ’50-es évek első felében. Röviden összefoglalva a Josida-doktrína lehetővé tette, hogy Japán katonai erő/ katonai potenciál (szenrjoku, lásd Japán alkotmánya: 9. tc!) hiányában a saját gazdasági fejlődésére, és jólétére tudjon koncentrálni az amerikai nukleáris védőernyő alatt.

 

Abe és a japán védelempolitika „normalizációja”

Visszatekintve Abe Sinzó több, mint 7 éves munkájára, nehéz egyértelműen állást foglalni annak eredményességét illetően. Japán, mint a világ egyik legfejlettebb és legiparosodottabb országa napjainkban is számos olyan problémával küzd, amelyek a gazdaságot jóformán a ’90-es évektől kezdve folyamatos recesszióban tartják. Abe miniszterelnöksége alatt elindította azt gazdaságélénkítő programot, amely leginkább csak „Abenomics” néven terjedt el a köztudatban. Habár a gazdaságpolitika kapott hideget és meleget is, nagy szerepe volt abban, hogy a japán gazdaság két évtizednyi recesszió után, újra lassú növekedési pályára állt, aminek csak az idei koronavírus járvány vetett véget.

Abe, mint konzervatív politikus, a Jaszukuni Szentélyben tett látogatásaival gyakran okozott közfelháborodást a szomszédos országokban. Továbbá az sem volt titok, hogy anyai nagyapja az ’50-es évek miniszterelnöke Kisi Nobuszuke volt, aki a korábbi II. világháborús tevékenysége, és betöltött pozíciója miatt talán a modernkori japán történelem egyik legellentmondásosabb alakja.

A 2000-es évek elején Észak-Korea destabilizációs tevékenysége jelentette a legfőbb fenyegetést Japán számára. Különösen az 1970-80-as évek idején Japán partvidékéről erőszakkal Észak-Koreába hurcolt japán állampolgárok ügye váltott ki hatalmas felháborodást Japán-szerte. A 2001. szeptember 11-i terrortámadásokat követően George W. Bush 2002-es beszédében Irakhoz, és Iránhoz hasonlóan Észak-Koreát is a világbékét fenyegető „gonosz tengelyéhez” sorolta. Ebben az időszakban Japán politikai vezetése, a szeszélyes szomszéd, Észak-Korea mellett Kína nagyfokú katonai modernizációját, és a korábbinál agresszívabb tengeri aktivitását is elkezdte fenyegetésként kezelni (Bobák 2017.). Ez a 2004-ben elfogadott nemzetvédelmi programban külön említésre került.

Egy ilyen, geopolitikai problémáktól terhelt légkört örökölt az első Abe-kormány 2006-ban. Abe választási programjában az alkotmánymódosítás is szerepelt, ami kétségkívül radikálisnak minősül Japánban. Továbbá felállított egy testületet (Kokka anzenhosó ni kanszuru kantei kinó kjóka kaigi – A Miniszterelnökséget segítő tanács a nemzeti biztonságpolitikával kapcsolatban), amely azt vizsgálta, hogy a kollektív önvédelem gyakorlása hogyan egyeztethető össze az akkori jogi struktúrával. Japánban az első komolyabb ilyen vita a 1990-1991-es öbölháború során merült fel, ahol az Egyesült Államok logisztikai hozzájárulást kért Japántól, azonban a Kaifu Tosiki (liberáldemokrata miniszterelnök 1989-1991 között) vezette japán kormány a 9. cikkelyre hivatkozva visszautasította azt. Később amerikai nyomásra (gaiacu), Japán mintegy 13 milliárd USD támogatással járult hozzá a misszióhoz, amely a nemzetközi sajtóban csak „csekk-könyv-diplomáciaként” jelent meg. Ennek ellenére Japán éles kritikát kapott a nemzetközi szerepvállalását illetően és az országon belül is megindult a vita azzal kapcsolatban, hogy Japánnak milyen nemzetközi szerepet kellene játszania a hidegháború utáni világban. Ez vezetett el odáig, hogy 2007-ben a fent említett testület vizsgálta meg a kérdést, amely az alábbi négy pontban összegezte a talált problémákat:

1. Japán képes-e megvédeni egy, a Japán-közeli vizeken támadás alatt álló amerikai hadihajót?
2. Japán képes-e lelőni egy, az ország légterén áthaladó ballisztikus rakétát, melynek célpontja egy harmadik ország?
3. Japán képes-e mentési akciót végrehajtani egy támadás alatt álló külföldi kontingens számára egy ENSZ békefenntartó küldetés keretén belül?
4. Japán képes-e megfelelő támogatást nyújtani egy külföldi kontingens számára egy ENSZ békefenntartó küldetés keretén belül?

A jelentés négy fő megállapítást tartalmazott, amelyek rávilágítottak az akkori jogi struktúra hiányosságaira:

1. A jelenlegi jogi rendszerben Japán képtelen végrehajtani a fent vizsgált négy eset bármelyikét.
2. Mindazonáltal ezek a hiányosságok rendkívül hátrányosan érintik Japán nemzeti érdekeit.
3. Következésképpen mihamarabbi intézkedések szükségesek, hogy Japán teljesíteni tudja a fent vizsgált eseteket.
4. Erre vonatkozólag alkotmánymódosítás nem szükséges, hanem elegendő az alkotmány újra értelmezése.

Abe Sinzó korai lemondása miatt már csak az őt követő miniszterelnök, Fukuda Jaszuó (2007-2008) tudta kézhez kapni a testület javaslatait, de ő érintetlenül hagyta azokat.

Fukuda Jaszuo, a kormányzó japán Liberális Demokrata Párt (LDP) elnöke fejet hajt a képviselők előtt 2007. szeptember 25-én, miután a japán parlament alsóháza miniszterelnöknek választotta. A mérsékelt konzervatív 71 éves politikus a szeptember 12-én lemondott Abe Sinzót váltja a kormányfői poszton. (Forrás: MTI/EPA/Everett Kennedy Brown)

Amikor a Liberális Demokrata Párt új koalíciós partnerével, az Új Kómeitó Párttal 2012-ben megnyerte a választásokat, legfőbb célként az évek óta stagnáló gazdaság újjáélesztését, és a nemzetbiztonsági politika megváltoztatását tűzte ki. Abe 2013 decemberében „nemzetbiztonsági szempontból fontos kérdések mérlegelése szempontjából” a kormányon belül felállította a Nemzetbiztonsági Tanácsot (Kokka anzenhosó kaigi). A tanács a megvitatásra kerülő témák függvényében a tanácson elnöklő miniszterelnök mellett akár 9 miniszter részvételével, vagy 4 miniszter részvételével is felállhat. Speciális témák esetében a miniszterelnök, a kabinetfőnök mellett az ügyben érintett miniszterek részvételével folyhat a tanácskozás. (Forrás: Nemzetbizonsági Tanács működési szabályzata)

2013 decemberében a Nemzetbiztonsági Tanács felállítása mellett még két fontos dolog történt, nevezetesen a kormány kiadta Japán első nemzeti biztonsági stratégiáját (National Security Strategy – NSS, Kokka anzenhosó szenrjaku, 2013). Habár 1957-ben már született egy dokumentum Nemzeti Biztonság Alapterve (Kokubo no kihon hósin) néven, amely – valljuk be – igencsak megkopott az eltelt 56 év során. Annak elkészültekor Japán még épphogy csak kezdett talpra állni a második világháború okozta pusztításból, a hidegháború már javában zajlott, és a japán védelempolitika leginkább a szovjet nukleáris és konvencionális katonai fenyegetésekre koncentrált. A fő gondolat az új biztonsági stratégia mögött a „proaktív pacifizmus” (szekkjokuteki heivasugi) volt, ami azon alapult, hogy Japánnak a korábbinál aktívabb szerepet kellene játszania a nemzetközi közösség feladataiban (elsősorban a csendes-óceáni térségben). Ez totálisan ellentmondott az addig alkalmazott „passzív pacifizmus” (sókjokuteki heivasugi) koncepciójának, ami abból indult ki, hogy Japán minél nagyobb mértékben mond le a fegyverhasználatról, annál jobban járulhat hozzá a világ békéjéhez. Az utóbbi szellemben született meg Japán alkotmánya is a második világháborút követő években. Az Egyesült Nemzetek Szervezete Alapokmányának 51. cikkelye alapján egy állam gyakorolhatja az „egyéni vagy kollektív önvédelemhez való természetes jogát”. Habár Japán tagja a Szervezetnek, mégsem gyakorolta ezt a jogot, mivel a mindenkori japán kormány a 9. cikkelyből kiindulva alkotmányellenesnek minősitette, és önként lemondott az önvédelem gyakorlásáról. Mivel Japán az öbölháborút követően évről évre egyre több nemzetközi békemisszióban vett részt, komoly problémákat okozott Japánnak ez a sajátos alkotmány-értelmezés, amely a küldetés eredményességét, és az ország kredibilitását veszélyeztette végső soron. Éppen ezért vált szükségessé az ország kollektív önvédelemhez való hozzáállásának újragondolása a 2000-es évekre.

A másik lényeges dolog a 2014-es költségvetési évre kiadott új nemzetvédelmi program (National Defense Program Guidelines for FY2014, Heiszei 26 nendo ikó ni kakaru bóei keikaku no taikó) elkészítése volt. A dokumentumban többek kifejtésre került a változó biztonsági környezet, ami kapcsán a japán elemzők különösen Észak-Korea destabilizáló tevékenységét, és ballisztikus rakétaprogramját; illetve a Kínai Népköztársaság katonai képességeinek elképesztő ütemű növekedését és az egyre gyakoribb légi- és tengeri katonai jelenlétet találták aggasztónak. A dokumentum továbbá támogatja a Nemzeti biztonsági stratégiában már említésre került „proaktív hozzájárulást a békéhez”, ami a korábbinál szélesebb körű nemzetközi együttműködésen és az Egyesült Államokkal való szorosabb szövetségen alapul. Ezen kívül a dokumentum szintén Észak-Korea és Kína kapcsán hívja fel a figyelmet az ún. „szürke-zónás” szituációk további eszkalációjának veszélyeire. Ezért elengedhetetlen az összhaderőnemi; a hírszerző, megfigyelő, felderítő (Intelligence, Surveillance, Reconnaisance – ISR); valamint a légifölény- és haditengerészeti képességek javítása. (Kiss 2015.) Hogy Japán elérje ezeket a célokat, a dokumentum előáll a „dinamikus egyesített védelmi erő” (Dynamic Joint Defence Force – DJDF) koncepciójával, ami különleges hangsúlyt helyez az fejlett technológia alkalmazására; a vezetési-, és kommunikációs képességekre; a készenlét; mobilitás; flexibilitás; és fenntarthatóság növelésére.

Ellenzéki politikusok, köztük Hamada Jaszukadzu (középen, jobbról) Ellenezzük az erőszakos törvényeket! és Abe politikája megbocsáthatatlan! feliratú transzparensekkel tüntetnek a tokiói parlamentben 2015. július 15-én, miután az alsóház nemzetbiztonsági bizottsága olyan törvényjavaslatot hagyott jóvá, amely szerint a japán katonák külföldön is bevethetőek lennének, a második világháború után először. Az alsóház július 16-án szavaz a javaslatról, és várhatóan jóvá is fogja hagyni. Ezt követően dönthet róla a felsőház is. (Forrás: MTI/EPA/Franck Robichon)

A jelenleg legfrissebb nemzetvédelmi program 2018 decemberében készült el. A korábbihoz hasonlóan ez a dokumentum is aggodalommal szemléli a Japán körül egyre gyorsabb ütemben változó biztonsági környezetet. Legtöbb ország nemzeti biztonsági stratégiájához hasonlóan itt is megjelenik a „hibrid hadviselés”, mint a status quo megváltoztatására irányuló katonai és nem katonai tevékenységek határmezsgyéjén mozgó komplex akciók összessége. A dokumentum különösen a már korábban említett „szürke-zónás” szituációk kapcsán emeli ki a „hibrid hadviselést”, mint lehetséges kockázatot.  A dokumentum legaggasztóbbnak már egyértelműen Kína „világszínvonalú haderő kiépítését” megcélzó törekvéseit tartja, amelynek velejárója a kínai védelmi kiadások nagymértékű növekedése, katonai erejének mennyiségi és minőségi növekedése. Ehhez társul a kínai fölény biztosítása olyan új (közös) terekben, mint a gyorsan fejlődő kiber- és elektromágneses tér, illetve a világűr. Itt a dokumentum kiemeli Kína műhold-elhárító-, rakétavédelmen áthatoló-, illetve a kétéltű partraszálló képességeket érintő fejlesztéseit. Ezek között lehet említeni az un. „hozzáférést akadályozó” (Anti-Access/ Area Denial („A2/AD”) szekkin bósi – rjóiki kjohi) képességeket, melyeknek célja, hogy a szemben álló fél/ felek ne tudjanak katonai tevékenységet folytatni egy-egy jól körülhatárolt területen. Itt egyértelműen a Kelet-kínai-tengeren található Szenkaku/ Tiaojü-szigeteket lehet említeni, amelyek kapcsán Kína 2013-ban bejelentette, hogy ún. légvédelmi azonosító övezetet hoz létre („air-defence identification zone – ADIZ, Bókúsikibecuken”), hogy saját maga tudja ellenőrizni a vitatott hovatartozású szigeteket is magába foglaló légteret. Kérdéses, hogy Kína a közeljövőben  hasonló módszerrel próbálja-e meg befolyását erősíteni a napjainkban szintén „forrópontnak” számító Dél-kínai-tengeren.

Észak-Korea kapcsán Japán továbbra is a „renegát ország” nukleáris arzenálját tartja leginkább veszélyesnek a saját biztonságára nézve. Az utóbbi években Észak-Koreának sikerülhetett az atomfegyvereinek méreteit olyan jelentős mértékben lecsökkenteni, hogy ballisztikus rakétára való felszerelésük és célba juttatásuk megoldható legyen. Ez nagymértékben növeli a kommunista ország elrettentőképességét, ugyanakkor tovább rontja az ország nemzetközi megítélését, mivel egyértelmű jele annak, hogy a Kim Dzsong Un és Donald Trump között elkezdődött észak-koreai atomfegyverek leszereléséről szóló tárgyalások zsákutcába jutottak, és a Kim-rezsim tovább folytatja atomarzenálja fejlesztését.

Továbbá a dokumentum felhívja a figyelmet észak-koreai atomfegyverek mellett az ország kiberhadviselésre szakosodott egységei által jelentett veszélyekre. Egyes becslések szerint mintegy 6000 és 7500 főből állhat a rezsim „kiberhadserege”, amelynek tagjai leginkább Kínát, Oroszországot, Indiát, Malajziát és Fehéroroszországot bázisul használva tevékenykednek. A kibertérből indított, alacsony költségű – alacsony kockázatú támadások leggyakrabban a technológiailag fejlettebb országok ipari- és katonai titkainak megszerzésére, illetve a kritikus infrastruktúra-, és a pénzintézetek megbénítására irányulnak.

Legvégül szeretnék szót ejteni a japán fegyverexportra vonatkozó szabályok enyhítéséről. A szigetország 1967-ben vezetett be saját magára nézve szigorú korlátozásokat, melyek megtiltották a kommunista-, az ENSZ embargó alá eső-, illetve nemzetközi konfliktusokban részt vevő országok irányába történő fegyverek eladását. Később a korlátozások köre kiterjedt szinte minden országra, ez alól kivételt csak az Egyesült Államok irányába történő technológia transzfer; illetve 1987-ben a mintegy 30 db már szolgálatból kivont F-104J/DJ Starfighter szuperszonikus vadászrepülőgép Tajvannak való eladása jelentett. A japán kormány végül csak 2014-ben törölte el a fegyverexportra vonatkozó korlátozásokat. Az új irányelvek alapján Japán immár külföldi partnereknek is exportálhat katonai eszközöket, technológiát, illetve más országokkal együtt dolgozhat közös fegyverfejlesztési programokon. Természetesen Japán továbbra sem ad el fegyvert az ENSZ-embargó alá eső (Irán, Észak-Korea), illetve konfliktusban részt vevő országoknak. A korlátozások feloldása után rögtön elterjedt a hír, hogy Japán 20 millió dolláros ajánlatot tett a már öregedő Collins-osztályú tengeralattjáróit leváltani kívánó Ausztrália számára. Habár az eladásra kínált Szórjú-osztályú tengeralattjárók talán a legmodernebbek, és a legcsendesebbek a napjainkban szolgálatban álló nem nukleáris meghajtású tengeralattjárók között, az ausztrálok később mégis a franciákkal állapodtak meg. Az export-korlátozások feloldásával a kormány egyik, nem titkolt célja a japán gazdaság fellendítését megcélzó Abenomics támogatása volt. Az olyan nehézipari nagyvállalatok, mint a Mitsubishi Heavy Industries (MHI), a Mitsubishi Electronics és a Kawasaki Heavy Industries részvényárai 70%-ot meghaladó mértékben növekedtek Abe kormányra lépésétől kezdve 2014 végéig bezáróan. Habár a japán technológia köztudottan világszínvonalú, Japán mégis nehezen talál ki a nemzetközi fegyverpiacra. Ennek okai a piac telítettsége, illetve a fegyvergyártók és a megrendelők között már meglévő kapcsolati hálók. Tovább rontja a Szigetország nemzetközi piacra szánt termékeinek versenyképességét azok magas ára. Ez főként a drága japán munkaerőből, a belső verseny hiányából, illetve az alkatrészek hiányából következik. Habár Japán a tengeralattjárói mellett több katonai eszközt kínál eladásra, az első nagyobb üzletet csak idén augusztusban sikerült nyélbe ütni. A Dél-kínai-tengeren tapasztalható egyre erősebb kínai jelenlét miatt döntött úgy a fülöp-szigeteki kormány, hogy Japántól vásárol telepített- és mobil radarrendszert 103,5 millió dollár értékben. Ez egybeesik a Kína feltartóztatását szem előtt tartó Tokió külpolitikai érdekeivel is.

Abe Sinzó, korábbi japán miniszterelnök integet, mielőtt távozik a miniszterelnöki hivatalból Tokióban 2020. szeptember 16-án. Ezen a napon Szuga Josihidét, a Liberális Demokrata Párt (LDP) vezetőjét (nem látható a képen) választották kormányfőnek a japán parlament alsóházában. Sinzó augusztus 28-án jelentette be lemondását tisztségéről, romló egészségi állapotára hivatkozva.
(Forrás: MTI/AP/Eugene Hoshiko)

Konklúzió

Tanulmányom első felében megpróbáltam rámutatni a II. világháború utáni Japán talán legszembetűnőbb tulajdonságára: nevezetesen arra, hogy külpolitikai- illetve katonai érdekérvényesítő ereje messze nem áll összhangban az ország gazdasági erejével. Ennek legfőbb okait az új alkotmányban, a pacifista identitásban, és az Egyesült Államokra való kül- és biztonságpolitikai ráutaltságban keresni. Ezzel élesen szembenáll Japán Meidzsi-korból jelenlévő vágya, hogy a szigetország „egyenrangú legyen a világ nagyhatalmaival.” Erre jó példa a japán politikusok vágya az ENSZ Biztonsági Tanács szerkezeti reformja, és az országuk számára az állandó tagsági hely megszerzése iránt.

Tanulmányom második részében megpróbáltam röviden végig bemutatni Abe Sinzó első miniszterelnöksége (2006-2007), illetve 2012-től egészen lemondásáig tartó egybefüggő kormányzása alatt végbement normalizációs folyamat főbb kérdéseit, és dokumentumait. Látható, hogy a hidegháború után Japán számára egyre sürgetőbb volt olyan jogi intézkedések meghozatala, amelyek a korábbinál nagyobb autonómiát adnak az országnak a saját biztonságára vonatkozó ügyekben. Évek óta fontos vita tárgyát képezi az a kérdés, hogy szükséges-e az alkotmány módosítása, vagy elegendő-e annak újraértelmezése. Abe Sinzó miniszterelnöksége alatt az alkotmány módosítására nem került sor. Kérdéses, hogy az elkövetkező évek jelentette új kihívások következtében az ország vezetése szükségesnek fogja-e érezni az alkotmány, különösen annak 9. cikkelyének módosítását.

Fontos előrelépés volt a kollektív önvédelem kérdésének újragondolása, aminek következtében Japán már aktívan is hozzájárul a nemzetközi béke fenntartásához. Ezen felül Japán továbbra is nagy hangsúlyt helyez az Egyesült Államokkal való szövetségre, amely várhatóan a jövőben is a japán védelempolitika sarokköve marad. Japán évek óta növekvő aggodalommal figyeli a Kínai Népköztársaság elképesztő ütemű fegyverkezését, illetve egyre növekvő, és agresszívabb jelenlétét a Japánhoz közeli tengereken és a légtérben. Erre jó példa a Kelet-kínai-tengeren található vitatott hovatartozású Szenkaku/Tiaojü-szigetek; Tajvan függetlenségének kérdése; illetve a Dél-kínai-tenger eszkalálódó légköre.

Japán normalizációs folyamatának fontos részét jelentette a fegyver- és katonai technológia külföldi exportjára irányuló korlátozások enyhítése. Habár az export-korlátozások 2014-es feloldásával a kormány nem titkolt célja a japán védelmi ipar fellendítése volt, egészen mostanáig csak igen kevés kézzelfogható eredményt sikerült elérni. Ennek legfőbb okai a nemzetközi fegyverpiac telítettsége, a fegyvergyártók és a megrendelők között már meglévő kapcsolati hálók és a japánban elállított termékek magas ára.

Írta: Szomolányi Szabolcs

További hivatkozott irodalom:

Beasley, W. (2000). The Rise of Modern Japan, Political, Economic and Social Change Since 1850. New York: St. Martin’s Press.

Bobák, P. (2017. Január). A japán védelempolitika “normalizációja”. Nemzet és Biztonság, 81-109. Letöltés dátuma: 2020. 09 23, forrás: http://www.nemzetesbiztonsag.hu/cikkek/nb_2017_1_08_bobak_peter_-_a_japan_vedelempolitika_normalizacioja.pdf

Eguchi, K. (1989). Taikei nihon no rekishi : Futatsu no taisen (14. kötet). Tokyo, Japan: Shougakukan.

Finn, R. (1992). Winners in Peace: MacArthur, Yoshida and Postwar Japan. Oxford, England: University of California Press.

Green, M. (2003). Japan’s Reluctant Realism. New York: Palgrave.

Hagström, L. (2015). The “abnormal” state: Identity, norm/exception and Japan. European Journal of International Relations.

Hasebe, K. (2016). Jieitai, Saishin Saikyou Soubi. Tokyo: Saizusha.

Kiss, R. (2015/2). Új japán védelempolitika (I.). Nemzet és Biztonság, 59-73. Letöltés dátuma: 2020. 09 29, forrás: http://nemzetesbiztonsag.hu/letoltes.php?letolt=664

Kiss, R. (2015/3). Új japán védelempolitika (II.). Nemzet és Biztonság, 100-113. Letöltés dátuma: 2020. 09 29, forrás: http://nemzetesbiztonsag.hu/letoltes.php?letolt=679

Kissinger, H. (2011). Kínáról. Budapest: Antall József Tudásközpont.

MacArthur, D. (2012). Reminiscences. Annapolis: Naval Institute Press.

McWilliams, W. C., & Piotrowsky, H. (2014). The world since 1945: a history of international relations. Lynne Rienner Publishers.

(1947). Nihon koku kenpó. Letöltés dátuma: 2020. 09 23, forrás: http://www.houko.com/00/01/S21/000.HTM

(1966). Potsdam Declaration, July 26, 1945. National Diet Library. Letöltés dátuma: 2020. 09 09, forrás: http://www.ndl.go.jp/constitution/e/etc/c06.html

Reischauer, E. (1995). Japán története. Magyar Könyvklub.

Sakurabayashi, M. (2015). Jieitai no keizaigaku. Tokyo: Eastpress.

Shinoda, H. (2013). Heiwa kouchiku nyuumon – Sono shisou to houhou wo toinaosu. Tokyo: Chikuma shinsho.

The Cambridge History of Japan vol.6. (1988). Cambridge, United Kingdom: Cambridge University Press.

Ebben az esszében hazánk katonái, mint individuumok és a Magyar Honvédség, mint szervezet társadalmi megbecsültségét igyekszünk felmérni. Motivációként ehhez a munkához amellett, hogy a hadsereg jó megítélése stratégiai fontosságú az utánpótlás biztosítása szempontjából, az a meggyőződés szolgál, hogy a jó állam lehetőségeihez mérten köteles olyan szervezeteket létre hozni és fenntartani, amik nem pusztán elsődleges funkciójukban szolgálják a társadalmat, hanem – amennyire ez csak lehetséges – minden feladatukat a társadalom megelégedésére hajtják végre.

Munkamódszerünk a következő. Cecil C. North és Paul K. Hatt (1947) empirikus kutatása azonosította elsőként egy foglalkozás társadalmi megítélésének összetevőit. Eszerint egy adott pozíció funkcionalitása, azaz társadalmi hasznossága, presztízse és képzettségi követelményei mellett az állás betöltésével elérhető jövedelem is fontos szerepet játszik annak betöltőjének társadalmi megítélésében. Ezt a négy aspektust külön-külön megvizsgáljuk külföldi felmérésekre támaszkodva. Majd ezen kutatások kérdéseit felhasználva egy olyan kérdőívet szerkesztünk, amivel a magyar társadalom véleménye közvetlenül összehasonlíthatóvá válik a külföldi felmérések országaiéval. Ezt a kérdőívet a közösségi médiában adjuk közre, így nem számíthatunk reprezentatív mintára, viszont a válaszadók demográfiai adatait összegyűjtjük és válaszaikat ezek szerint súlyozva átlagoljuk. A kérdőív demográfiai változói a következőek: korosztály, nem, legmagasabb iskolai végzettség és település típus. Sajnos a KSH legutóbbi, 2016-os mikrocenzusa nem publikálja ezeknek a közös eloszlását, csak kétdimenziós eloszlásokat tartalmaz. Ezért a (korosztály, iskolai végzettség) eloszlás mellé a többi két változót függetlennek veszük. Itt megjegyezzük, hogy mivel ismerősök osztották meg a kérdőívet ismerősökkel, ezért a válaszok nem függetlenek egymástól. Ezért ennek eredménye mindenképp csak indikatív jellegű lehet. A kérdőív ezen a webcímen elérhető. A válaszokat pedig a Melléklet tartalmazza.

A foglalkozási körök társadalmi megítélése többféle képen mérhető. Talán az egyik legkifejezőbb ilyen módszer az igazmondási (veracity) index. Ez azt méri, hogy a társadalom tagjai mekkora arányban hiszik el az adott foglalkozásúról, hogy igazat mond. 2019-ben Ipsos a 15 éves vagy annál idősebb brit emberek között végzett kutatása szerint a katonák (81%) közvetlenül a kutatók (84%) és a bírók (81%) alatt, és a rendőrök (76%) felett helyezkednek el ebben a rangsorban. Viszonyításul, az utca emberének a brit társadalom 65 százaléka hisz, míg a politikusoknak csak 14 százalékuk. Ami viszont érdekes, az az, hogy bármennyire is magas a katonák társadalmi megítélése és bármennyire törekszenek rá, hogy függetlennek lássák őket a politikától, a két nagy párt szavazói vélekedése között mégis van különbség: míg a Konzervatív Párt szavazók 87 százaléka, addig a Munkás Párt szimpatizánsainak csak 69% bízik a katonák szavában. A diplomások és az egyeteminél alacsonyabb végzetségűek vélekedése között viszont nincs számottevő eltérés (78%/80%). (Ipsos MORI 2019)

Ipsos Igazmondás index 2019 a különböző foglalkozások körében (Forrás: Ipsos MORI 2019)

Ugyan ezt a kérdést, azaz „általában bízik Ön abban, hogy az alábbi foglalkozásúak igazat mondanak vagy sem?” tettük fel a saját felmérésünkben. Eszerint a kutatók szavában a hazai válaszadók egyaránt 90 százaléka bízik, míg a rendőrökében 81, a bírók szavában pedig 78 százalékuk. Ezek nagyjából megegyeznek az Ipsos (2019) által a brit társadalom körében mért adatokkal. A katonák szavában viszont jobban bíznak itthon, mint az Egyesült Királyságban: a válaszadók 90 százaléka felelte, hogy „teljesen” vagy „inkább igen” megbízik benne. Ezeket az adatokat tulajdonképpen az utca embere bizalmi indexéhez érdemes hasonlítani, hiszen az emberek hajlamosak az átlaghoz viszonyítva gondolkodni. Eszerint hazánkban még ennél is nagyobb bizalmat élveznek a katonák, ugyanis az átlagember szavában a válaszadóknak csak a 37 százaléka bízik meg; ez az arány majdnem a fele az Egyesült Királyságban mértnek.

Veracity index az összes válaszadó körében, n=189

A katonák társadalmi megítélése nem választható el a társadalom az ország fegyveres erejébe, mint szervezetbe vetett bizalmától. Ezt a kérdést vizsgálja Rácz Attila (2018) hazánkban a 2016-os mikrocenzus alapján. A mikrocenzushoz csatlakozó Szubjektív jólét című reprezentatív mintán végzett felmérés többek közt azt a kérdést is feltette, hogy „mennyire bízik a Magyar Honvédségben?” A válaszadók 48 százaléka inkább bízott a szervezetben minthogy nem, míg 32 százalékuk inkább nem bízott benne minthogy igen. (A kérdőív a semleges válaszokat is megengedte.) A szerző rámutat, hogy egy, a menekültválság előtti 2004-es felmérés ugyanezen kérdésére adott válaszai pont ennek a fordítottját jelezték: akkor még a válaszadóknak csak a 17 százaléka inkább bízott a Honvédségben és 47 százalékuk inkább nem (ECHO Survey 2004). Azt, hogy a menekültválság szerepet játszott a társadalom a Honvédség iránti bizalmának növekedésében bizonyítja, hogy a leginkább érintett határmenti Csongrád megyében különösen magas volt a Honvédségben megbízók aránya.

A társadalmi vélekedés egy másik dimenziója a foglalkozás presztízse. Az emberek mások objektív sajátosságait egyfajta kulturális lencsén keresztül látják. Így van ez a foglalkozások esetében is. A hadsereget tekintve ráadásul az objektív sajátosságok nem is biztos, hogy a társadalom számára megismerhetőek vagy megmérhetőek. Ki tud arra válaszolni például, hogy tavaly hány magyar katona esett el külföldön vagy, hogy milyen hatékonyan látták el feladatukat? Ha választ is kapunk az utca emberétől ezekre a kérdésekre, akkor az egy szubjektív értékítélet lesz, amit a hollywoodi filmstúdiók, hírszerkesztők és megmondó emberek alakítanak.

A 2016-os mikrocenzushoz csatlakozó Szubjektív jólét „mennyire bízik a Honvédségben?” kérdésével az a probléma, hogy túl általános. Pontosan mit ért a válaszadó alatta? Ezért érdemes lehet ezt két részre bontani: egy szubjektív, a saját személyünkre vonatkozó kérdésre és egy másikra, ami a védekezés kollektív eredményességére kérdez rá. A felmérésünkben így azt a két kérdést tettük fel, hogy „veszélyhelyzetben Ön rábízná-e az életét a Magyar Honvédségre?”, illetve azt, hogy „egy váratlan támadás esetén képes lenne-e a Honvédség elfogadható veszteségek árán megvédeni hazánkat?”. Eszerint, személyes szemszögből, a válaszadók 69 százaléka bízná rá az életét veszélyhelyzetben a Honvédségre, és kevesebb mint tizedük mondta azt, hogy nem bízná rá azt. Viszont a kollektív eredményesség szempontjából már egészen más válaszokat kapunk. A válaszadók 45 százaléka szerint a Honvédség nem tudná megvédeni hazánkat, és csak egynegyedük válaszolta ennek ellenkezőjét. Azért, hogy megérthessük ennek okát lehetőséget adtunk a szabad válaszra: „ha nem, akkor mi ennek az oka?” A 78 válaszból 43 említette a létszámbeli hiányosságot; 34 a felszerelés, technika elavultságát (ezzel kapcsolatban többen megjegyezték, hogy ez most változóban van); 13 válasz volt elégedetlen a kiképzettséggel; 12 az irányítással, a szervezetlenséggel; hatan a politikusokat okolják; szintén hatan az alacsony fizetéseket és a megbecsülés hiányát, négyen a sikertelenséget az alacsony morál és az elszántság hiánya számlájára írják, míg szintén négyen a fatalista elemeket említették: hazánk kicsi ország és védhetetlen földrajzi elhelyezkedésű.

A Magyar Honvédség missziós szerepválásának értékelésével külön foglalkozunk. A válaszadók véleményét a szerepvállalás fontosságát illetően négy szempont szerint kértük ki. A legtöbben (92%) hazánk szövetségesi kötelezettségei teljesítése szempontjából tartják fontosnak a Honvédség külföldön végzett feladatait. De a válaszadók fontosnak tartják a missziókat humanitárius szempontból (83%) és az instabil régiók fentartható fejlődésének elősegítése szemszögéből (73%) is. Az ország biztonsága szempontjából viszont a válaszadóknak csak kicsivel kevesebb mint a fele (49%) tartja fontosnak a külföldi szerepvállalást. A 18-37 év közötti korosztályban különösen magas azok aránya, akik humanitárius (91%) vagy a távoli régiók fentartható fejlődésének biztosítása (82%) szempontjából tartja fontosnak a missziós szolgálatot. Végül, rákérdeztünk a missziós tevékenységekkel való elégedettségre is: „saját megítélése szerint a Magyar Honvédség mennyire sikeresen teljesíti nemzetközi vállalásait?” A válaszadók 58 százaléka inkább elégedet mint ahogy nem a Honvédségnek ebben a dimenzióban nyújtott teljesítményével és csak 4 százalékuk mondta, hogy inkább elégedetlen vele, mint ahogy nem. Magas azoknak az aránya, akik úgy érzik, hogy nem tudják megítélni. Ehhez kapcsolódik, hogy a válaszadók szerint a missziós emberélet veszteségeket illetően a Honvédség inkább titkolózó (34%) mint nyílt (18%). Ez azért érdekes, mert ugyanakkor azok a válaszadóknak, akiknek nincs katona vagy rendőr ismerősük egy jelentős része (20%) részt venne egy olyan elesett katona temetésén is, akit személyesen nem ismertek. Tehát a társadalom maga nem feltétlenül kezeli az emberélet veszteséget tabuként.

Hannah Pollack (2014) a különböző foglalkozások presztízséről 2538 amerikai felnőttet kérdezett meg. A válaszadóknak egy 23 foglalkozásból álló listát mutattak, amin osztályozniuk kellett az egyes foglalkozások presztízsét: nagy presztízsű/van presztízse/alacsony presztízsű/egyáltalán nincs presztízse. Ezek szerint a legmagasabbra értékelt foglalkozások az amerikai társadalomban 2014-ben az orvosi (a válaszadók 88% nevezte magas presztízsűnek), a katonatiszti (78%), a tűzoltói (76%) és a kutatói (76%) voltak. Az összehasonlítás végett, a lista alján áll az értékpapír kereskedő (38%), a szakszervezeti vezető (35%) és végül az ingatlanközvetítő (27%). Az látszik ebből, hogy azoknak a foglalkozásoknak magas a presztízse, amiket az emberek a társadalom szempontjából fontosnak tartanak.

Ugyanezt a kérdést feltettük hazai válaszadóknak is. Itthon a válaszadók 61 százaléka nevezte a katonai vezetőt nagyon magas a presztízsű foglalkozásnak, míg további 28 százalékuk mondta azt, hogy van presztízse. Tehát a mi nem reprezentatív mintánkon 11 százalék ponttal magasabb a katonatiszteknek presztízsének a megítélése, mint Amerikában volt 2014-ben.

Hannah Pollack (2014) egy inkább a jövőre mutató, a foglalkozások megítélésének a dinamikáját mérő kérdést is feltett a felmérésben résztvevőknek: „az alábbi foglalkozások közül melyeket ajánlana egy gyermek figyelmébe?” Az erre adott válaszoknál a katonai vezető már lényegesen hátrébb sorolódott; 11 helyen végzett a 23 foglalkozás közül. A válaszadók 65% tartotta a gyerekek figyelmére érdemesnek ezt a foglalkozást, a tanár (81%), könyvelő (78%), tűzoltó (77%) és a jogász (69%) után. Generációs bontásban a válaszadók közül a legidősebbek (69 évnél idősebbek) tartják a legtöbben jó ötletnek a katonai pályát (79%), míg az Y és X nemzedék tagjainak csak 60%-a ajánlaná a gyerekeknek a katonai vezetői pályát.

Az egész mintát tekintve a válaszadók 56 százaléka ajánlaná itthon a katonai hivatást egy pályaválasztás előtt álló fiatal számára. Bár ez nem sokkal marad el a Hannah Pollack (2014) mért aránytól az Egyesült Államokban a felmérésünkben a 18-25 év közötti korcsoport és azok, akiknek vannak rendőr vagy katona ismerőseik erősen felülreprezentáltak. A katona vagy rendőr ismerőssel nem rendelkezőek körében az 1. táblázat mutatja a katonai hivatást ajánlók arányát. Azt látjuk, hogy a 37 évesnél idősebb válaszadók száma viszonylag alacsony.

18-37 év közöttiek (Y nemzedék) 38-49 év közöttiek (X nemzedék) 50-68 év közöttiek 69 évnél idősebbek Egyesült Áll. 60% 61% 67% 79% Magyarország

n=51 48% 0% 40% 0%

1. táblázat: A katonai hivatást gyermekek figyelmébe ajánlani szándékozók aránya az egyes generációkban (Hannah Pollack 2014)

Cecil C. North és Paul K. Hatt (1947) megállapítja, hogy a képzettségi követelményeket is meghatározóak az adott foglalkozás társadalmi megítélésével kapcsolatban. Bár napjainkban egyre inkább felértékelődik a felsőfokú végzettség a katonák esetében is, hiszen a modern haderőnek szüksége van idegennyelveket beszélő diplomás gépészmérnökökre, villamosmérnökökre, informatikusokra, vegyészekre, orvosokra, pszichológusokra, testnevelőkre, nyelvészekre és jogászokra. Emellett a különleges alakulatok is előnybe részesítik a legjobb egyetemeken végzetteket pusztán kitűnő puha készségeik miatt. A csapatmunkára, a munkaetikára, és a kommunikációs, problémamegoldó, vezetői képességek fejlesztésére különös hangsúlyt fektet az amerikai felsőoktatás, de pontosan a munkaadók elvárásai miatt a hazai egyetemeken is egyre inkább előtérbe kerülnek ezek a hasznos készségek, amiket életkori sajátosságok miatt, az érzelmi intelligencia és problémamegoldó képességtől eltekintve a középiskolákban legfeljebb csak megalapozni lehet. A felsőoktatás mellett a hadseregek természetesen a kiképzett legénységi és altiszti állományra is támaszkodnak. Ez azonban csak akkor vezethet a katonai hivatást választók presztízsének devalválódásához, ha a felkészítés minősége alacsony. Magyarországon a 10-11 hetes alapkiképzést, szakkiképzés, iskolalövészetek követik és végül a combat ready státuszt egy hadgyakorlaton való részvételhez kötik. Nem győzzük hangsúlyozni a folyamatos felkészítés fontosságát!

Az Egyesült Államokban több katonai akadémia működik: a szövetségi akadémiák a West Point, Anapolis, Colorado Springs, New London és a Kings Point. A katonai oktatási intézmények többnyire középiskolák, de vannak főiskolák is; összesen 65 ilyen intézmény működik, többségük a keleti parton. A haditengerészet külön is rendelkezik képzőintézményekkel. (Millitaryschoolusa 2020) Hazánkban a haderő méretének megfelelően a tiszt és altiszt képzések központosítottak. De Közszolgálati Egyetem és a szentendrei Altiszti Akadémia mellett egy középiskola is működik Debrecenben. A katonai középszintű oktatásnak nem a szakmai felkészítést, hanem a katonai pályán kívül is fontos erkölcsi értékek átadását kell célul kitűznie, ha az életpálya társadalmi megítélésében gondolkozunk. A tengerentúli katonai oktatás ebben nagyon erős, aminek konkrét példája Omar Khadr pere.

A 15 éves Omar Khadr tűzharc közben fogták el Afganisztánban 2002-ben és Christopher Speer őrmester meggyilkolásával vádolták meg egy amerikai katonai bizottság előtt. Bár tény, hogy Khadr kapcsolatban állt az Al-Kaidával és segített útszéli robbanó eszközöket telepíteni, magának Speer megölésének nem volt szemtanúja és az ezzel kapcsolatos jelentés szövegét is több hónappal később úgy változtatták meg, hogy a fiú bűnösségét indikálják vele. A Guantanamoban lefolytatott katonai eljárás alatt Khadr kirendelt védője John Merriam százados tapasztalatlansága miatt nem vállalta el a képviseletet, ki kellett cserélni a bírót és az ügyészt kétszer leváltani ahhoz, hogy az eljárás végén mégis sikerüljön Khadrt egy vádalku keretében elítélni. (Meserve 2010)

Végül a társadalmi hasznosság és megbecsültség egyik mércéje a munkáért járó fizetség is. A hasznosság a munkaerő piac kereslet oldalán, míg a megbecsültség a kínálat oldalán jelentkezik. A könnyebb összehasonlíthatóság miatt kezdő (legalább 4 hónap kiképzés utáni) fizetésekkel dolgozunk, mert a kezdő katonák fizetése nem tartalmazza a különféle plusz jutatásokat mint például a családalapítási támogatást, veszélyességi pótlékok stb. Mikor a medián jövedelemmel vetjük össze a fizetéseket, szem előtt kell tartanunk, hogy a katonáknak ingyenes étkezés és lakhatás jár. Lásd 2. táblázat.

Ország Kezdő legénységi állománykategória Kezdő tiszti állomány kategória Medián havi kereset

2018-ban Amerikai Egyesült Államok $1 680 $3 188 $2 894 Egyesült Királyság $2 083 $2 841 $2 057 Franciaország $1 550 $1 851 $2 129 Magyarország $677 $1 078 $744

2. táblázat: Kezdő katonák havi fizetése (USD)

Az Egyesült Államokban a kezdő legénységi és tiszti fizetések között arányaiban véve nagyobb a különbség, mint Magyarországon, az Egyesült Királyságban és Franciaországban. Európában a fizetésben a tiszti állomány nem szakad el annyira a legénységtől, mint a tengerentúlon. Mivel nemzetközi szinten nincs nagy verseny a munkaerőpiacon a különböző nemzetek professzionális hadseregei között, csak a nemzeti medián fizetésekkel van értelme összevetni az egyes hadseregek által kínált járandóságokat, egymás fizetéseivel nincs. A fizetéseket a medián kereset százalékaként kifejezve az látszik, hogy Magyarországon a többi munkavállalóhoz képest jobban fizetettek a kezdő katonák, mint az angolszász országokban. Legénységi állománykategóriában csak az Egyesült Királyságban keresnek jobban, mint Magyarországon, sőt a magyar kezdő tisztek a medián fizetéshez viszonyítva a négy ország közül a legjobban keresnek. Lásd 3. táblázat.

Ország Kezdő legénységi állománykategória Kezdő tiszti állomány kategória Amerikai Egyesült Államok 58% 110% Egyesült Királyság 101% 138% Franciaország 72% 87% Magyarország 91% 145%

3. táblázat: Kezdő katonák havi fizetése a medián fizetés százalékában kifejezve

Összegezve, hazánk katonáinak a társadalmi megítélése összevethető a külföldiekkel; szinte a megítélés egy aspektusában sem marad el szövetségeseik haderejétől. Sőt a magyar katonák iránti bizalom még a brit kollégáik irántinál is magasabb. Egy kicsi lemaradás tapasztalható a képzés presztízsének terén és a katonák javadalmazásának bizonyos aspektusaiban, de ezeken az elkövetkezendő haderőfejlesztési reformok minden bizonnyal változtathatnak.

További hivatkozott irodalom:

1. Militarybenefits.info 2019 https://militarybenefits.info/2019-military-pay-charts/ utolsó hozzáférés: 2020.04.09.
2. Armedforces.co.uk Pay Scales 2019 http://www.armedforces.co.uk/armypayscales.php#.Xo-ensgzZPY utolsó hozzáférés: 2020.04.09.
3. United States Census Bureau Current Population Survey 2018 https://www.census.gov/data/tables/time-series/demo/income-poverty/cps-pinc/pinc-02.html utolsó hozzáférés: 2020.04.10.
4. Oriane Officier de l’armée de terre https://www.oriane.info/metier/officier-de-l-armee-de-terre/548 utolsó hozzáférés: 2020.05.03.
5. Eurostat Labour Market Earnings Database 2018 https://ec.europa.eu/eurostat/web/labour-market/earnings/database utolsó hozzáférés: 2020.04.10.
6. A Magyar Honvédség lakossági megítélése, 2004. november 25. Kutatási beszámoló. ECHO Survey Szociológiai Kutatóintézet Közhasznú Társaság.
7. Cecil C. North és Paul K. Hatt Jobs and Occupations: A popular evaluation, Sociological Analysis. An Introductory Text and Case Book, New YorkHarcourt, Brace and Co.) 1949, pp. 464-474.

Írta: Kvasznicza Imre

Hongkongban csaknem egy éve folyamatosak a változó intenzitású, a kommunista pártrezsim befolyását ellenző demonstrációk. A tavaly benyújtott állampolgársági törvényre válaszul kitörő tüntetések sora egy új ellenállási hullámokat indítottak el, amelyek végül megakadályozták a politikai menekültek kiadatását célzó törvénytervezet elfogadását. A megmozdulások eredményeként a kínai központi kormánnyal szemben társadalmi mozgalmak jöttek létre, melyeknek közös céljuk Hongkong különleges státuszának biztosítása az „egy ország-két rendszer” elv alapján. A kínai Wuhan városából kiinduló pandémia következtében világszerte betiltották a nagyobb csoportosulásokat és különleges járványügyi intézkedéseket vezettek be a vírus terjedésének meggátolása érdekében. Az új távolságtartási szabályok és karantén kötelezettség egyet jelentett a hongkongi tüntetések lecsillapodásával, azonban a járványból kilábaló Peking kihasználva a világban tomboló vírust és az amerikai, George Floyd halála következtében kitörő („Black Lives Matter”) demonstrációk keltette zűrzavart, elkezdte növelni befolyását a fontos pénzügyi hídfőként funkcionáló autonóm, különleges jogállású városállamban.

Integráció és szeparatizmus

Megelégelve a hongkongi rendfenntartó hatóságok tehetetlenségét az őszi zavargások során, a pekingi párt elit úgy döntött, nem tűri tovább szó nélkül a „terrorista és az ország biztonságát fenyegető” elemek további akcióit. Május 28-án a Nemzeti Népi Kongresszus elfogadta azt a Hongkongra vonatkozó nemzetbiztonsági törvénytervezetet, amely, hatálybalépését követően, az ország biztonságát és integritását veszélyeztető „terrorista és szeparatista” cselekedetek elfojtásának jogalapját hivatott megteremteni a hatóságok számára. A döntés hatására az 1997-es brit kivonulás óta különleges státuszt élvező városban a kínai központi kormányzat integrációs politikájával szemben újabb tüntetések robbantak ki.

Hongkongban a „nagytestvér” földrajzi közelsége és politikai nyomásgyakorlása következtében mindig is gyakoriak voltak a „szárazföld” (Makaó és Hongkong nélküli Kínai Népköztársaság) elleni társadalmi demonstrációk, amelyek a város egyedi státuszát, az általános emberi és polgári jogok érvényesülését, valamint a demokratikus kormányzást tűzték ki zászlajukra. A törvény sarkalatos következménye a hongkongi társadalmi szervezetek elvágása a külvilágtól, az NGO-k tevékenységének ellehetetlenítése, valamint a kormányzati narratívával szemben elhelyezkedő külföldi újságírók, emberjogi aktivisták munkájának akadályozása a városban. Peking többször is hangoztatta: Hongkong Kína integráns részét képezi és az országon belül különleges státuszt élvez, amelyet a kínai kormány tiszteletben fog tartani.

A törvény megvalósíthatósága azonban alapvető alkotmányossági problémákba ütközik. Az alaptörvény 18. cikkét értelmezve a nemzeti – kínai – törvények csak akkor alkalmazhatóak gyakorlatban, ha azokat a mini alkotmány (Basic Law) III. melléklete is tartalmazza, valamint külügyekkel, védelemmel és város határain kívüli egyéb kérdéseivel kapcsolatosak. A 23. cikk szerint a városállamnak saját nemzetbiztonsági törvényt kellett volna elfogadnia, amely azonban 2003-as a heves tiltakozások következtében egészen mostanáig nem valósult meg. A cikk szerint e jogszabályt csak maga, a hongkongi törvényhozás hozhatja meg, azonban Peking ezt saját maga, önkényesen tette meg, ami összeegyeztethetetlen a 22. cikkel, miszerint a kínai kormány, nem avatkozhat be semmilyen formában a városállam saját, belső, önmagában végzett ügyeibe. Peking részéről gyakori hivatkozási alapként szolgál, hogy a nemzetbiztonsági törvény a város „külső erőktől” való védelme és saját biztonsága érdekében kardinális jelentőségű volt, ezzel legitimálva a hongkongi törvényhozás megkerülését a jogalkotás során.

Carrie Lam hongkongi kormányzó sajtótájékoztatót tart Hongkongban 2019. október 29-én. A Hongkongi Választási Ügyek Bizottsága bejelentette, hogy Joshua Wong ismert demokráciapárti aktivista nem indulhat a novemberben megrendezésre kerülő helyhatósági választásokon. A 23 éves aktivista 2014-ben vált ismertté, az úgynevezett esernyős forradalom egyik vezetőjeként.
(MTI/EPA/Jerome Favre)

Hongkong halála?

Az ellenzék kijelentette: a nemzetbiztonsági törvény kihirdetése egyenlő az „egy ország-két rendszer” elv meghiúsításával, valamint egy szabályozatlan, Peking konstruálta jogi rendszer kiépülésének kezdetével, amely egyértelműen a párt érdekeit szolgálná ki az autonóm státuszt élvező városállamban. Figyelmeztettek, a törvény egy olyan eszköz a kínai párt elit kezében, amellyel bárki, aki a hivatalos központi kormány narratívát megkérdőjelezi, vagy ellene felszólal, büntethetővé válik akár kínai bíróságok előtt is.

A minden évben június 4-én megrendezett Tienanmen téri vérengzés áldozatairól való megemlékezés, amely a demokráciához és polgári jogokhoz való erős kötődést jelképezi, a város egy kiváltságos privilégiuma. Az esemény egész Kínán belül csak Hongkongban engedélyezett, azonban az új nemzetbiztonsági törvény életbelépésével félő, hogy betiltásra kerül, hiszen gyakran felhangzanak olyan szeparatista, a város függetlenségét propagáló szlogenek („Liberate Hong Kong, revolution of our times”), amelyek a kommunista karhatalom kínai egységet hangoztató narratívája számára összeegyeztethetetlenek és elfogadhatatlanok. Az idei évben tomboló koronavírus járványra hivatkozva a megemlékezést a hongkongi hatóságok nem engedélyezték, azonban – az egyre növekvő szimpatizáns tömeg miatt – végül mégis megtartásra került. Az este folyamán többen aggodalmukat fejezték ki Peking törekvései kapcsán és egyes csoportok összetűzésbe kerültek a rendfenntartó erőkkel, akik könnygázzal és paprika spray-vel oszlatták a csoportosulókat. A spontán szerveződő eseményen őrizetbe vettek 25 ellenzéki aktivistát, többek között az ellenzék egyik kulcsemberét Joshua Wong-ot és Kína-ellenes hongkongi lap, az Apple Daily tulajdonosát Jimmy Lai-t.

A hatóságok tiltása ellenére gyertyás virrasztással emlékeznek meg az emberek a pekingi Tienanmen téri mészárlás áldozatairól Hongkongban 2020. június 4-én, a demokratikus változásokat követelő kínai diákmozgalom vérbe fojtásának 31. évfordulóján. A Kínai Néphadsereg 1989. június 4-én megtámadta a pekingi Tienanmen téren hat héten át tüntető több tízezer diákot, és kíméletlen, sok halottat követelő beavatkozással véget vetett a tüntetéssorozatnak.
(MTI/EPA/Jerome Favre)

A kínai kormány lépésének következtében további békés és erőszakos megmozdulások sora kezdődött meg, amelyek rendkívül negatív gazdasági hatással voltak az ország egyik legfontosabb pénzügyi központjára. A hongkongi tőzsdeindex (Hang Seng) a törvény bejelentésének hírére 5,6%-ot zuhant, amely 5 éve a legalacsonyabb értéknek bizonyult.

A dollárárfolyam esését bemutató diagram, közvetlenül a biztonsági törvény elfogadása előtt és után. (Forrás: Financial Times)

A törvény végül június 30.-án – Nagy-Britanniától való elszakadás 23. évfordulója előtt egy órával lépett hatályba, melynek következtében 4 új büntetőjogi tényállást vezettek be:A törvény végül június 30.-án – Nagy-Britanniától való elszakadás 23. évfordulója előtt egy órával lépett hatályba, melynek következtében 4 új büntetőjogi tényállást vezettek be:

• Kínától való elszakadás támogatása,
• a központi kormányzatot célzó felforgató tevékenység,
• terrorizmus,
• valamint a külső erőkkel való kollaboráció.

A nemzetbiztonsági törvény megfogalmazása nem határolja precízen körül az egyes tényállásokba eső konkrét bűncselekményeket, így azokat – az aktuális helyzethez igazítva – a hatalom szabadon alkalmazhatja bármilyen, a központi kormánnyal ellentétes oldalon elhelyezkedő személy felelősségre vonására, vagy új szabályozás bevezetésére. A tüntetéseken elhangzó különböző szlogeneket és transzparenseket – amelyek eddig a szólás- és véleményszabadság alá tartoztak – rövidesen nemzetbiztonsági kockázatnak ítélték meg és törvényes rendfenntartói intézkedés indult az ezeket hangoztató, vagy birtokló demonstrálókkal.

A törvény hatálybalépésével jelentősen kibővült a helyi hatóságok jogköre. A hongkongi rendőrségen egy külön egységet hoztak létre, amely többek között hírszerzésért, különböző műveletek végrehajtásáért, valamint a nemzetbiztonságot fenyegető bűncselekmények kivizsgálásáért lett felelős A nemzetbiztonsági törvény betartásának és betartatásának garantálása érdekében Peking létrehozott egy, a központból irányított, Hongkong-ban működő hatóságot, amelynek legfőbb rendeltetése a kínai egységet fenyegető szeparatista erők felderítése és kezelése a városállamban. A szervezet tagjai a helyi hatóságok által nem igazoltathatóak és nem is vonhatóak felelősségre, így a kommunista párt hongkongi befolyását és a politikailag kényes elemek kontrollját immár Peking közvetlenül, saját hatáskörében is el tudja látni. A Hongkongban letartóztatott személyek a törvény hatálybalépésével kiadhatóvá váltak– bármilyen elszámolás nélkül – a kínai („szárazföldi”) hatóságok számára, így tárgyalásuk során a párt befolyása alatt működő bíróságok illetékesek az ítélethozatalban.

USA és Kína

A hongkongi eseményeket Washington kiemelt pontként kezeli a Pekinggel való kapcsolatok további alakításában. Mike Pompeo külügyminiszter nyilatkozatában kifejezte, hogy a városállam már nem tekinthető autonómnak a továbbiakban. Különleges státusza miatt az USA-val való export kereskedelem során Hongkong kedvezményes vámtételeket élvez, míg az Államokból importált áruk és szolgáltatások vámmentesen áramolhatnak, így évente átlagosan 67 milliárd amerikai dollár forgalom generálódik.

Az USA megkezdte Hongkong különleges státuszából adódó kereskedelmi és gazdasági engedményeket felfüggesztését, valamint szankciókat vetett ki a kialakult helyzetért felelős természetes személyekre, bankokra, így tovább mélyítve, az amúgy is patthelyzetben lévő, két nagyhatalom között tátongó diplomáciai űrt. Azoknak a vállalatoknak, amelyek eddig Hongkong kedvező exportrendszerén keresztül végezték üzleti tranzakcióikat – az új életbelépő szabályozások miatt – működési változtatásokat kell végrehajtaniuk. Az érintett cégek annak érdekében, hogy nyereségeiket maximalizálni tudják, valószínű, hogy alternatív behozatali, illetve kiviteli útvonalakat fognak kiépíteni, melynek eredményeként felgyorsulhat az ellátási láncok Kínából való kitelepítésének tendenciája. Donald Trump amerikai elnök bejelentette, hogy a létfontosságúnak ítélt egyetemi kutatások védelme érdekében, felfüggeszti azon kínai állampolgárok beutazásának jogát, akik potenciális veszélyt jelenthetnek az USA biztonságára nézve.

A kínai állami tulajdonban lévő Global Times az elnök nyilatkozatát „meggondolatlanul önkényesnek” titulálta. A kialakuló kommunikációs harc során Peking előszeretettel hozza fel a George Floyd halálát követően újra reflektorfénybe kerülő „Black Lives Matter” mozgalmat és gyakran hangoztatja az ügy mellett vállalt szolidaritását. A kínai külügy szóvivője, Zhao Lijian nyilatkozata, miszerint „a rasszizmus és a rendőri erőszak jól tükrözi az USA-ban jelenleg uralkodó helyzetet”, egyfajta ellenreakció Peking részéről Washington hongkongi tevékenységére. A kínai narratíva ezzel szemben egy igen sajátos és cinikus üzenetet közvetít az Egyesült Államok felé, mégpedig: „Ha ti nektek szabad, nekünk miért nem?”. A Minneapolisban történt rendőri brutalitást követően számos tüntetés robbant ki, amelyek gyakran torkollottak rendőri túlkapásokba a demonstrálókkal, vagy éppen semleges személyekkel szemben. A kínai pártpropaganda, nem mulasztotta el párhuzamba állítani a hongkongi eseményeket az Államokban zajló rasszizmus elleni tüntetésekkel. A narratíva érdekessége, hogy az ujgur kisebbséget szervezett módon átnevelő táborokba záró pártállamban a koronavírus járvány kitörését követően az afrikai állampolgárokkal szembeni hátrányos diszkrimináció és kínai hatóságok erőszakos fellépése gyakori jelenségnek számítottak.

Összegzés

Az ázsiai városállam sorsa a koronavírus utáni világrendszerben kulcskérdéssé válhat. Az USA szankciós politikájának következtében a hongkongi demokratikus ellenzék magára maradt Pekinggel szemben, a preferenciális kereskedelmi engedmények megvonása egyet jelenthet hongkongi kormánykritikus társadalmi szervezetek ellehetetlenítésével. A koronavírusból kilábaló Kínai Népköztársaság ezen lépésével, azonban kockáztatná a külföldi tőke és befektetések beáramlását az országba, valamint koronavírus opportunista kihasználását tükröző „világmegmentő” szerepe omolhatna le a város önkényes, erőszakon alapuló integrálása következtében, amely a jelenlegi bizonytalan helyzetben beláthatatlan következményekkel járna számára. Peking egyelőre nem tervez visszavonulót fújni és vállalja nyugati vetélytársaival való diplomáciai és gazdasági csatározásokat, miközben lassú térnyeléssel és nyomásgyakorlással igyekszik egyre nagyobb befolyást szerezni a városállamban.

Írta: Zernig Csombor

Donald Trump, az Amerikai Egyesült Államok elnöke az eddigi legnagyobb csapatkivonásra készül Németországból a hidegháború lezárása óta. A megosztó döntés váratlanul érte szövetségeseit, és aggodalomra adhat okot a NATO jövőjével kapcsolatban. Az elnök Németország ellen irányuló büntetésként állítja be a csapatkivonást, amiért az szerinte nem tesz eleget szövetségesi kötelezettségeinek. Nem meglepő tehát, hogy egyesek csupán kampányfogásnak és politikai manővernek nevezik a döntést, amely azonban Németországban sem maradt támogatók nélkül. A háttérben stratégiai szempontok is szerepet játszhatnak, a kérdés az, hogy ezeket mérlegelve valóban helytálló-e a döntés, és megéri-e a keletkező diplomáciai feszültséget.

A Ramstein amerikai légi támaszpont a németországi Kaiserslautern közelében 2020. június 25-én. A Ramstein az amerikai légierő európai és afrikai főparancsnoksága. Az amerikai kormányzat 9500 fővel csökkenti a Németországban állomásozó amerikai katonák létszámát és ez a Ramstein légi bázist is érintheti.
(Forrás: MTI/EPA/Ronald Wittek)

Amerikai jelenlét Németországban

Németországban a második világháború lezárásától állandó az Egyesült Államok katonai jelenléte. Az 1990-es újraegyesítéséig az amerikai csapatok kizárólag a mai országterület nyugati felében, az egykori Német Szövetségi Köztársaság területén állomásoztak, lévén az ország keleti része a szovjet blokk részét képezte. Az Európában ma található hét amerikai támaszpontból öt Németországban működik (Wiesbaden, Bavaria, Ansbach, Stuttgart és Rheinland-Pfalz), ezenfelül pedig egy Belgiumban és egy Olaszországban. A világon csak Japánban állomásozik több amerikai katona az Egyesült Államokon kívül, mint Németországban. 1945-ben még körülbelül kétmillió amerikai katona tartózkodott német területen, ez a szám azóta folyamatosan csökken. A Szovjetunió összeomlása óta a csapatkivonás felgyorsult, hiszen a Nyugat és Moszkva közti szembenállás közel sem olyan kiélezett, mint a hidegháború éveiben volt. Ennek ellenére továbbra is számolni kell orosz beavatkozással a kelet-európai térségben, ezt mutatja a Krím 2014-es annektálása vagy a kelet-ukrajnai szakadárok támogatása.

Diagram a Németországban állomásozó amerikai katonák számáról. (Forrás: Defense Manpower Data Center/ HVG)

A Németországban állomásozó amerikai erők nem csak az elrettentést szolgálják, Stuttgartban található az USEUCOM (United States European Command) és a USAFRICOM (United States Africa Command) központja is, melyek az amerikai csapatok európai és afrikai koordinációjárt és az ezzel járó tervezésért felelősek. Landstuhlban található a Landstuhl Regional Medical Center (LRMC), amely a legnagyobb amerikai katonai kórház az amerikai kontinensen kívül. A ramsteini légitámaszpont, amely az amerikai légierő legnagyobb létesítménye az Egyesült Államokon kívül pedig az iraki és afganisztáni missziók kulcsfontosságú infrastrukturális és koordinációs eleme. Innen indul az utánpótlás, és ide érkeznek be a sebesültek, továbbá innen irányítják a Közel-Keleten végrehajtott dróncsapásokat. Az Egyesült Államok által Németországban tárolt nukleáris fegyverek számát 20 darabra becsülik, ezeket 2007 óta a bücheli légitámaszponton tárolják.

Térkép az amerikai katonai létesítményekről Németországban. (Forrás: US Army & US Air Force/ DW)

A német-amerikai viszony

Trump többször hangot adott véleményének, miszerint a NATO-n belüli munkamegosztást nem tartja elégségesnek. Bírálta, hogy a tagállamoknak kisebb része (2019-ben az USA mellett Bulgária, Görögország, az Egyesült Királyság, Észtország, Románia, Litvánia, Lettország és Lengyelország, tehát az akkori 29 tagból mindössze 9) fordítja az éves GDP 2%-ának megfelelő összeget védelmi kiadásokra, ahogyan az a szövetség 2006-os megállapodása alapján elvárt lenne. A figyelem középpontjában álló Németország 2019-ben GDP-jének 1,38%-át fordította védelmi kiadásokra. 2024-re fogja az 1,5%-ot elérni, holott a 2014-es walesi csúcson a NATO tagok a 2%-os cél elérésére tettek ígéretet ekkorra. A németek 2031-re tervezik megütni a 2%-ot. Az Egyesült Államok ellenben az éves GDP 3,4%-át költi védelmi kiadásokra, amely nagyobb összeget jelent, mint az összes többi NATO tagállam védelmi kiadása együttvéve. Annegret Kramp-Karrenbauer német védelmi miniszter szerint azonban a GDP-százalékban való mérés alkalmatlan a tagállamok valós hozzájárulásának mérésére, kiváltképp a COVID-19 járvány okozta gazdasági visszaesés tükrében, ugyanis a tagállamok könnyebben tudják teljesíteni a célt, így torzul a kép. Szerinte látni kell, hogy a Németországban állomásozó amerikai csapatok a szövetség egészét védik, az Egyesült Államokat beleértve, így a csapatkivonás a NATO egészét gyengítené, nem csupán a német felet. Peter Tauber, a német védelmi minisztérium parlamenti államtitkára felhívta rá a figyelmet, hogy bár cél a 2% elérése, közben Németország már most is a szövetség katonai kapacitásának 10%-át adja.

 

Diagram az Egyesült Államok, továbbá Kanada és az európai tagállamok védelmi kiadásairól a NATO függvényében. (Forrás: NATO Public Diplomacy Division/ CNBC)

Trump június 15-én úgy fogalmazott, hogy Németország kötelességmulasztó (azaz „delinquent”) a NATO-val szemben, ráirányítva a figyelmet, hogy a németek nem érik el a 2%-os határt, amelyet az elnök egyébként is túl alacsonynak tart. A németek szerinte több milliárd dollárnyi összeggel adósak, amelyet a szövetség érdekében védelmi kiadásokra kellett volna költeniük, miközben a helyi német gazdaság bevételhez jut az ott állomásozó amerikai katonáknak köszönhetően. Emlékeztetett, hogy elnöksége alatt elérte, hogy a többi NATO tag 140 milliárd dollárral többet költsön védelemre. Kitért rá, hogy „nem működik” az, hogy Németország dollármilliárdokat fizet energiáért annak az Oroszországnak, amely ellen a NATO-tól védelmet kíván. Az Európai Unió, élén Németországgal szerinte nagyon rosszul bánik az Egyesült Államokkal kereskedelem terén.

A német-amerikai viszony legnagyobb rombolója jelenleg a Nord Stream 2 (Északi Áramlat II) gázvezeték ügye, amely a tervek szerint a Balti-tengeren keresztül fog földgázt szállítani Oroszországból Németországba. A Gazprom irányítása alatt megvalósuló projekt Angela Merkel német kancellár teljes támogatását élvezi. Az amerikai vezetés ezzel kapcsolatban is nemtetszését fejezte ki. Trump kétpárti támogatással az építkezést végző cégekre szankciókat vetett ki, ezzel lassítva azt. Az Egyesült Államok nem nézi jó szemmel az orosz terjeszkedést az európai energiaellátás területén, az elnök ezért főleg Németországot okolja. A német kancellár és Trump kapcsolata más területeken sem mentes súrlódásoktól. Míg Trump egyszerűen letett az iráni nukleáris alkuról, európai szövetségesei megpróbálták megmenteni azt. Hasonló, a szövetségeseket meglepő, és ellenkezésüket kiváltó döntés volt Trump tavalyi bejelentése, miszerint az amerikai csapatokat kivonja Észak-Szíriából.

Nem Trump azonban az első elnök, aki keveselli szövetségesei védelmi kiadásait. George W. Bush a 2006-os litvániai NATO csúcson érte el a 2%-os GDP arányra tett ígéretet, a 2008-as bukaresti csúcson pedig már sürgette a tagállamokat annak betartására. Barack Obama egy héttel Krím orosz annektálása után beszélt egy brüsszeli sajtótájékoztatón arról, hogy fenntartásai vannak egyes NATO tagok költekezésével kapcsolatban. Központi szempont azonban Trump alatt lett a tagállamok költekezése a NATO, mint szövetség értékének megbecsülésénél. A jelenlegi elnök narratívája szerint a többi tagállam az Egyesült Államoknak tartozik azzal a pénzzel, amelyet szerinte védelmi kiadásokra kellett volna fordítaniuk.

Diagram a NATO-tagállamok védelmi kiadásainak változásáról a 2014-2019-es periódusban a GDP függvényében. (Forrás: NATO Public Diplomacy Division/ CNBC)

Joe Biden, novemberi győzelme esetén megfontolná Trump döntésének felülbírálását, továbbá erősítené az Egyesült Államok és szövetségesei kapcsolatát, nyilatkozott a demokrata elnökjelölt külügyi főtanácsadója a Reuters-nek. Biden a jelenlegi elnökkel ellentétben nem adott hangot a NATO-val szemben való szkepticizmusának. Heiko Maas német külügyminiszter szerint azonban Trump leváltása sem jelentené automatikusan az Egyesült Államok és Németország közti feszültségek rendeződését.

A csapatkivonás

Trump június 15-ei nyilatkozatát megelőzően, június 5-én, a The Wall Street Journal számolt be róla, hogy az elnök csapatok kivonását tervezi Németország területéről. A lap ekkori értesülései szerint 34500 főből 9500-at vonnának ki, így 25000 amerikai katonai maradna Németországban, és ebben a 25000-as számban limitálnák az ott egyidejűleg állomásozható amerikai katonák számát.

Hivatalos pontosításra később került sor, Mark Esper amerikai védelmi miniszter július 29-én tartott sajtótájékoztatót, melyen bejelentette, hogy a németországi állományt annak egyharmadával tervezik csökkenteni. Az így kivont, körülbelül 12000 főből 5600 más európai NATO tagországba kerül azonnali áthelyezésre, ezen felül 6400 visszatérne az USA-ba, de később ezek is, rotációs alapon Európába kerülnének vissza. Ekkor Esper úgy nyilatkozott, hogy egyes mozgások már az elkövetkezendő hetekben megkezdődhetnek, míg másokra több időre lesz szükség. Esper elmondása szerint ezen lépések az Egyesült Államok stratégiai flexibilitását hivatottak fejleszteni, végső soron Oroszország és Kína elrettentését és a NATO erősítését szolgálják. A csapatkivonások és a különböző katonai központok áthelyezése több („egyszámjegyű”) milliárd dolláros költséggel fog járni. A védelmi miniszter stratégiai érvei tehát árnyalni próbálják Trump indoklását, aki Németország büntetéseként állítja be a döntést. Esper szerint az elnök csupán felgyorsította az egyébként is megvalósuló folyamatot, valamint kiállt az elnök álláspontja mellett, miszerint Németországnak többet, akár a 2%-nál is többet kellene költenie védelmi kiadásokra.

Az USEUCOM (United States European Command) a belgiumi Monsba kerül áthelyezésre Stuttgartból, amely a NATO Szövetséges Erők Európai Főparancsnokságának jelenleg is otthont ad. Így az intézmények közti együttműködés új szintre léphet, ettől a döntéstől a működési hatékonyság növekedését, és a költségek csökkenését várják. Szintén Belgiumba kerül át Stuttgartból az Amerikai Egyesült Államok Európai Különleges Műveleti Parancsnoksága (SOCEUR), több katonai egységgel együtt. Védelmi kiadások terén Belgium azonban nem tartja a 2%-os határt, az utóbbi években 0,93% körül mozgott az arány a Világbank adatai szerint. Trump megjegyzése Németország alacsonynak ítélt költekezésével kapcsolatban így súlytalannak tűnhet, főleg annak tükrében, hogy Németország és Belgium stratégiai szerepét és súlyát nehéz párhuzamba állítani.

Szintén nem tartja a 2%-ot Olaszország (itt az arány 1,2% körül mozog), azonban ide is áthelyezésre kerülnek amerikai egységek, pontosabban egy F-16-os repülőszázad az avianoi légitámaszpontra, valamint két zászlóalj a hadseregből. További lépés, hogy a légierő 2500 főjét, akiket az Egyesült Királyságból terveztek Németországba áttelepíteni, megtartják eredeti állomáshelyüket. Az USEUCOM mellett pedig az USAFRICOM (United States Africa Command) is elköltözik Stuttgartból, azt, hogy hova, azonban még nem tudni.

Németország nem az egyetlen hely, ahonnan jelenleg is zajlanak csapatkivonások, ilyen Afganisztán is, ahol 2001 óta tart a háború. Trump narratívja szerint nem az Egyesült Államok dolga messzi, idegen országok megoldhatatlannak tűnő és gyakran régóta elhúzódó problémáit kezelni. Kelet-Ázsiában ugyanakkor tavaly a Trump-adminisztráció a Dél-Koreában állomásozó csapatok – mintegy 28 000 fő – költségének Dél-Koreára eső részét meg akarta ötszörözni. Ez évi 5 milliárd amerikai dollárt jelentene, megállapodás nem született még az ügyben. Látszik tehát, hogy Trump kevesebb amerikai katonát akar látni idegen földön, és ezek költségeit is vissza akarja szorítani.

Trump 2016-os kampánya részben arra épült, hogy az Egyesült Államokat kivonja a tengerentúli konfliktusokból, az amerikai katonákat hazahozza, valamint csökkenti a NATO-hoz kapcsolható kiadásokat. Trump többször nyilatkozott úgy, hogy szerinte túl nagy költséggel járnak a messzi bázisok fenntartása, a Pentagon vezetői azonban mindig hangsúlyozták, hogy ezek a létesítmények stratégiai jelentőséggel bírnak az Egyesült Államok számára. A mostani csapatkivonás Trump felmutathatja kampányában, úgy, hogy nem kell közvetlen és gyors következményektől tartania. A döntés ebből a szempontból sokkal inkább politikai, mintsem katonai jelentőséggel bír. A döntést támogató Ted Galen Carpenter, a CATO Institute think-tank egyik szerzője szerint az amerikai csapatok Németországból való kivonása kevés kockázattal jár. Emlékeztet, hogy a Szovjetunió által jelentett totalitariánus veszély elhárult, a mai Oroszország csupán árnyéka az egykori Szovjetuniónak mind lélekszámban, mind gazdasági és katonai erő terén.

A Németországgal kapcsolatos döntés elsődleges bejelentése egyoldalú volt, az Egyesült Államok nem vonta be a döntési folyamatba szövetségeseit, még a német felet sem. Egy csapatkivonás lehetőségével kapcsolatban azonban már korábban is megnyilvánult az amerikai fél. 2019 augusztusában az Egyesült Államok németországi nagykövete, Richard Grenell már meglengette ennek a lehetőségét. Jens Stoltenberg NATO főtitkár azt állítja, Trump csak három nappal azután értesítette őt a csapatkivonás tervezetéről, hogy arról a Wall Street Journal június 6-án beszámolt. A későbbi részletek tárgyaláfsa alkalmával azonban már a német fél és Stoltenberg is értesítve lett az újabb nyilvános bejelentések előtt. Stoltenberg egy interjúban , hogy Németországnak fontosabb vezető szerepet kell betöltenie a NATO-n belül. Kiemelte, hogy a német védelmi kiadások folyamatosan növekednek, csupán az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság költ többet ezen a téren, az Európai Unióban pedig egyetlen másik állam sem.

Trump nemzetbiztonsági tanácsadója, Robert O’Brien úgy nyilatkozott még Esper sajtótájékoztatója előtt, hogy a jelenleg Németországban állomásozó csapatok más európai országokba is áthelyezésre kerülhetnek, ez Belgium és Olaszország esetében azóta bebizonyosodott. Ezen kívül kiemelte az indo-pacifikus régiót, mint az amerikai katonai jelenlét egy új lehetséges fókuszpontját, a növekvő kínai agressziót ellensúlyozni kívánandó. Szerinte elképzelhető egységek áthelyezése Guamra, Hawaiira, Alaszkába, Japánba és Ausztráliába. Mark Esper azonban cáfolta, hogy az Egyesült Államok tervezne újabb csapatokat vezényelni az indo-pacifikus régióba.

Diagram az aktív állományban lévő és külföldön állomásozó amerikai katonák számáról 2020 márciusában. (Forrás: Defense Manpower Data Center/ HVG)

Hatás a helyi gazdaságra

A Pentagon 2020 júniusi adatai szerint jelenleg 20 351-en a hadsereg, 12 914-en pedig légierő kötelékében teljesítenek szolgálatot Németországban, az ő munkájukat és ellátásukat pedig további körülbelül 19 000 amerikai civil segíti. A bázisok személyzetének gyakran a családja is Németországba költözik, szintén helyben vállalva munkát és ezáltal a helyi gazdaságba integrálódva. A kivonás és átcsoportosítás kivitelezésénél így figyelembe kell venni a családtagok lakhatási, tanulmányi és munkalehetőségeit is. Amerikai üzletek, iskola, posta és rendőrség is üzemel a bázisok körüli közösségekben, ahol gyakran az amerikai dollár a bevett fizetőeszköz. Rajtuk felül a bázisok közelében élő német lakosság is részt vesz a katonák ellátásában, egyes vállalkozásoknak nagy kiesést okozhat a környéken a csapatkivonás. Rosszul járhat például a kelet-bajorországi Grafenwöhr, ahol a 390 négyzetkilométeres bázis területén 12000 amerikai katona állomásozik (US Army Bavaria Garrison), vagy a kelet-németországi Spangdahlem.

A kisváros lakosságának közel felének, mintegy 3000 főnek a megélhetése függ valamilyen módon a közeli katonai bázistól, amely évente közel 660 millió eurós árbevételt termel. Ebből 60-70 millió euró az az összeg, amelyet a katonák a helyi boltokban és vendéglátó létesítményekben költenek el, nagyban hozzájárulva a környék gazdaságához. Trump erre a tényre is kitért sajtótájékoztatóján, felhívva rá a figyelmet, hogy Németország így is profitál az amerikai csapatokból. Kramp-Karrenbauer német védelmi miniszter bejelentette, hogy az érintett régiókban a német haderővel próbálják majd betölteni a keletkezett űrt, és az ebből adódó visszaesést.

A világ reakciója

Németország parlamentjének alsóháza, a Bundestag pártjai közül a baloldali Die Linke, valamit a jobboldali Alternative für Deutschland támogatják a csapatkivonást, programjuk részét képezi az amerikai erők teljes kivonása a Németországban tárolt amerikai nukleáris fegyverekkel együtt. Utóbbit a Zöldek is támogatják.

Ahogy a pártok, úgy a polgárok körében is megoszlanak a vélemények a kivonásokról. A YouGov közvélemény- és piackutató vállalat által, a német DPA hírügynökség megbízásából július 31. és augusztus 4. között 2076 válaszadóval végzett online közvélemény kutatás eredményei azt mutatják, hogy a németek 47%-a támogatja a csapatkivonást, ebből 25% a teljes kivonását állomány is támogatná. Ezzel szemben 32% ellenezte a döntést, és ebből csak 4% üdvözölné további csapatok érkezését. Ezen kívül a megkérdezettek 66% támogatná az amerikai nukleáris fegyverek kitelepítését, és csak 19% szerint kellene német területen maradniuk. 25% ért egyet Trumppal abban, hogy Németország túl keveset költ védelmi kiadásokra, 58% pedig ellenzi ezt a kijelentést.

Az orosz külügyminisztérium üdvözölte a döntést, nyilatkozatukban úgy fogalmaztak, hogy pozitív hatást fog gyakorolni az európai biztonságra. Maria Zakharova, a minisztérium szóvivője közölte, hogy minden lépést szívesen fogadnak, amely redukálja az Egyesült Államok katonai jelenlétét Európában, ugyanis az ilyen lépések csökkentik a konfrontáció esélyét, valamint a katonai és politikai feszültséget az euro-atlanti régióban. Hozzátette, hogy az USA csapatai a hidegháború maradványai, és hogy az amerikaiaknak ki kellene vonniuk atomfegyvereiket Németországból. Figyelmeztetett továbbá, hogy egységek Lengyelországba való áthelyezése csak további feszültségeket okozna. Oroszország szerint ugyanis új NATO csapatok elhelyezése Kelet-Európában sérteni az 1997-es, Oroszország és a NATO között köttetett megállapodást.

Otthon mind demokrata, mind republikánus oldalról érte támadás Trump döntését, szenátorok a kivonás megakadályozását próbálják elérni. Köztük van Mitt Romney, Utah republikánus szenátora, aki szerint nem érdeke a csapatkivonás a NATO-nak vagy Németországnak, és az USA szemszögéből geopolitikai szempontból értelmetlen.

Ben Hodges, aki az amerikai hadsereg európai parancsnoka volt 2014 és 2017 között, jelenleg nyugalmazott altábornagy szerint a csapatkivonás „ajándék lenne Putyinnak”. Kiemeli, hogy a németországi jelenlét nem csupán Németországot védi, hanem az Egyesült Államok legnagyobb európai előőrseként is funkcionál. Németországot az USA legfontosabb európai szövetségesének hívta. Mark Hertling nyugalmazott altábornagy szerint ez a lépés Trumptól nem stratégiai döntés nyomán született, hanem inkább egy személyes támadás Németország ellen.

Mit jelent ez Lengyelországnak?

Jelenleg 4500 amerikai katona állomásozik Lengyelországban. A lengyelek 2026-ra 50 milliárd dollárt fognak költeni ötödik generációs vadászgépekre, drónokra, harci helikopterekre, rövid hatótávú rakétákra, tengeralattjárókra és kibervédelemre. Az Egyesült Államok számára kiváló üzlet, hogy Lengyelország gyakran amerikai felszerelésekre cseréli a régi, szovjet gyártmányokat. Andrzej Duda lengyel miniszterelnök még júniusban tárgyalt Trumppal a Fehér Házban, a témák között szerepelt többek között a Nord Stream 2, a kiberbiztonság és gazdasági együttműködés is. Ezen tárgyalás eredménye a Georgette Mosbacher lengyelországi nagykövet által bejelentett csapatbővítés. Ezzel a csapatáthelyezéssel más formában, de megvalósulhat a megakadt „Fort Trump” projekt. További 1000 fővel növelik a katonai jelenlétet Lengyelországban, a tavaly bejelentett 1000 főn felül. Erről augusztus 15-én írt alá megállapodást Mike Pompeo amerikai külügyminiszter és Mariusz Błaszczak lengyel védelmi miniszter. A korábbi megállapodás egyébként hat új katonai létesítmény létrehozásáról is szól, többek között egy poznańi hadosztályparancsnokságról, drawsko pomorskie-i kiképzőközpontról, és további támaszpontokról, amelyek logisztikai, drón, és különleges egységeknek is bázisául fognak szolgálni. Cél először egy, majd további páncélos dandár-harccsoportok (ABCT) váltakoztatott állomásoztatása az országban.

Az Egyesült Államoknak jobban megérheti egy olyan országban állomásoztatni csapatait, melynek haderejére és infrastruktúrájára hosszútávon jobban támaszkodhat, valamint az orosz területek közelségének köszönhetően kevesebb katonával akár nagyobb nyomást képes gyakorolni. Az orosz félnek ez a fejlemény kellemetlenséget okozna, hiszen így az amerikai erők közelebb állomásoznának Kalinyingrádhoz, és magához az orosz anyaországhoz. Lengyelország teljesíti a NATO által elvárt 2%-os alsó korlátot, így Trump számára a lengyelek pozitív példaként hozhatóak fel Németországgal szemben.

Mit hozhat a jövő?

A legfontosabb kérdés talán az, hogy ki lesz a befutó a 2020-as amerikai elnökválasztáson. Amennyiben Trump elnyeri második ciklusát is, akkor a csapatkivonás nagy valószínűséggel végbemegy, és további négy évre marad a mostani NATO-narratíva a Fehér Házban. A demokrata Joe Biden győzelme esetén a folyamat azonban megakadhat, ő ugyanis semmissé teheti az áthelyezéseket, még azelőtt, hogy azok végbe mennének.

A kivonás azzal is járhat, hogy felrázza az európai NATO tagokat, és saját védelmi képességeik fejlesztésére fogja őket. Magyarországon a Zrínyi 2026 terv keretében a Honvédség modernizálása már több éve tart, ennek részeként szerzett be a magyar állam nemrég német gyártmányú Leopard 2A4HU típusú harckocsikat. Németország számára, amely most is a világ negyedik legnagyobb fegyverexportőre új lehetőség nyílhat fegyveripara további bővítésesre, amennyiben belföldön és Európában felélénkül a hadieszközök iránti kereslet. A jelenlegi német kormány nyilatkozatai alapján azonban a németek a haderő lassú növelése mellett kötelezték el magukat, így kérdéses, hogy javulni fog-e a német-amerikai viszony. Ezen felül Oroszországgal is számolni kell, ugyanis érdekei sérüléseként fogja kezelni, ha további amerikai csapatokat vezényelnek Kelet- és Közép-Európa országaiba.

Írta: Varga Domonkos Bálint

Az idén fennállásának 100 évfordulóját ünneplő Libanon egykoron a „Közel-Kelet Svájca”, napjaink híreibe legutóbb a Bejrút kikötőjét megrázó hatalmas robbanással (melyben a Hezbollah érintettsége sem kizárható egyes szakértők szerint), továbbá a mélyülő gazdasági és pénzügyi válságával, illetve az ennek nyomán kitörő tüntetés-sorozataival került be. A korrupció-ellenes és politikai reformokat szorgalmazó demonstrálók jelentős részét nem győzték meg a januárban alakult „technokrata”-kormány ígéretei (melyek javarészt a mai napig ígéretek maradtak, legutóbb a külügyminiszter Nassif Hitti lemondásának okaként is az ország jövőjére vonatkozó elképzelések és a strukturális reformok megvalósításához szükséges hatékony akarat hiányát jelölte meg). Az elmúlt években-évtizedekben libanoni állam életében egyértelműen meghatározó befolyásra szert tevő Hezbollah, a mostani pénzügyi és koronavírus válság hatására hatalmas nyomás alá került és a párt támogatói közül is sokan elégedetlenek a kialakult helyzettel. A továbbiakban azt fogjuk körbe járni, mégis, hogyan válhatott a radikális síita Hezbollah (amelyet a legtöbb nyugati és számos arab ország is terrorszervezetként ismer el), egy vallásilag diverz országban megkerülhetetlen tényezővé.

Hezbollah szimpatizánsok Bejrút utcáin. (Forrás: AFP)

Új frakció a síita oldalon

A Hezbollah (Ḥizbu ‘llāh, Isten pártja) megalakulása az 1975-óta tartó libanoni polgárháború idejére tehető (a pontos dátumról vita folyik, mindenesetre 1982-85 között több síita radikális csoport együttműködéseképp létrejött az amit ma Hezbollahként ismerünk), már az alapításban jelentős szerepet játszottak az Iráni Iszlám Köztársaság Forradalmi Gárdájának egységei, fémjelezve, hogy a radikális síita iszlámot támogató erők 1979-es iráni hatalomra kerülése után, most már Libanonban is számolni kell velük (a Hezbollah és Irán kapcsolata azóta is virágzik, utóbbi hatalmas mennyiségű harcianyaggal és pénzügyi segítséggel finanszírozza a szervezet működését, lehetővé téve a közös fellépést a regionális konfliktusok során, ami például a szíriai és jemeni polgárháborúk esetében is látható).

A libanoni síiták helyzetéről (egyébként az országban legmagasabb népszaporulattal bíró közösség, amely majd a politikai küzdelmekben fog fontos szerephez jutni) általánosan megállapítható, hogy a polgárháborúból és az izraeliekkel való konfliktusokból megerősödve kerültek ki. A szekulárisabb Amal (Ḥarakat Amal) mozgalom után megjelenő Hezbollahra ez különösen igaz, ha azt a tényt vesszük alapul, hogy a polgárháborút lezáró békemegállapodás (1989-es Taif egyezmény) minden keresztény, szunnita és drúz milíciát a fegyvereik leadására kötelezett, az egyedüli kivételt a csupán a síita Hezbollah képezte (amely egyezményben foglaltak megvalósulását aztán a megszálló szíriai csapatok biztosítottak). Ezt katonai téren mutatkozó előnyt pedig a szervezet ki is használta kíméletlen hatékonysággal, egyfelől megerősítette az államon belüli pozícióit, továbbá a 2005-ös szíriai csapatok kivonulása után a különböző politikai folyamatokban is egyre inkább szerepet vállalt, hogy jobban tudja saját (és Irán) érdekeit érvényesíteni és képviselni. Másrészről a dél-libanoni területeket megszállva tartó Izrael elleni küzdelmem élére állt (később nem nyílt módon ez kibővült a ENSZ által Dél-Libanonba kirendelt békefenntartó UNIFIL-egységek elleni fellépéssel), ezzel népszerűségre szert téve nemcsak a síiták, hanem egyes szunniták és keresztények, sőt az egész arab világ körében.

Isten pártja kalasnyikovval

Abbasz al-Muszawi 1992-es meggyilkolása után a főtitkári pozíciót a Legfelsőbb Tanácsban (a Hezbollah legfontosabb döntéshozó szerve) Hassan Nasrallah vette át, aki azóta is vezeti a szervezetet, melynek katonai ereje hozzávetőlegesen 25 ezer harcost számlál, kiegészülve további 20-30 ezer tartalékossal. Szakértők az évek alatt felhalmozott rakéta arzénált 100-150 ezerre teszik (ezek közül több száz nagyhatótávolságú, azaz 200-700 km-re lévő célpontokat is támadhatnak vele), ami kiegészül több ezer tankelhárító (ezek egy része harmadik generációs rendszerű ATGM, amely egyes nyugati országok hadseregei és az IDF által használt páncélzaton is képes áthatolni), továbbá légelhárító és hajóelhárító rakétával is. Az utóbbi időben erőfeszítések történtek a távolról irányított légi képességek bővítése terén is pl.: robbanószerrel felszerelt drónok, felderítő drónok stb. A jelentések szerint a szomszédos szíriai harcok során egyes Hezbollah harcosok orosz gyártmányú harckocsikon kaptak kiképzést és vettek részt az ütközetekben (főként T-55, T-62 és T-72-esekről van szó), továbbá a Hezbollah eszköztárában megtalálhatóak még páncélozott személyszállító járművek, terepjárók, motorkerékpárok
is.

Hezbollah harcosok díszszemlén. (Forrás: Marwan Naamani/ dpa/ Alamy Live News)

A szíriai polgárháborúban való aktív szerepvállalás a kormányerők oldalán, jelentős harci tapasztalattal ruházta fel a Hezbollah harcosait, jóllehet egy az Izraellel való összeütközés esetén, kétséges, hogy bevetnék az ott alkalmazott taktikákat (irreguláris-reguláris ellenség elleni harc különbözősége). A reguláris hadseregek elleni harcban mutatkozó fogyatékosságuk idén májusban az Idlib körüli harcok idején már megmutatkozott, amikor is a  török hadsereg ellen, a Hezbollah elit alakulatát (a Radwan-egységet) súlyos vereség érte.  Az évek során elszenvedett veszteségek ellenére, viszont kétségtelen, hogy szír-orosz hadsereggel történő összehangolt harctevékenység során olyan felbecsülhetetlen operatív tapasztalatot szereztek, amelyek jelentősen javították a Hezbollah addigi szervezési és parancsnoklási képességeit.

A szíriai beavatkozás ugyanakkor, a Hezbollah megítélésének romlásával járt a muszlim világban (a szunnita részén), hiába igyekezett az egészet Libanon érdekének és az ország védelme érdekében tett lépésnek beállítani, a felkelőkkel szembeni harc, mégis azt eredményezte, hogy többen a szervezetet a szunniták elleni felekezeti háborúval vádolták meg.

Elapadó iráni pénzcsap, diaszpóra és drogkereskedelem

A Hezbollah kiterjedt tevékenységének finanszírozása (katonák fizetése, hadianyag vásárlás, szociális kiadások stb.) koránt sem egyszerű feladat, és számos forrásból történik. A legjelentősebb tétel az Irán által nyújtott pénz, ami évi több száz millió dollárt jelent (és ez még kiegészül a hadianyag szállítmányokkal). Hassan Nasrallah pár éve ezt egy nyilvános szereplés alkalmával beismerte, amikor azt mondta: „Nyitottak vagyunk azzal a ténnyel kapcsolatban, hogy a Hezbollah költségvetése, jövedelme, kiadásai, minden, amit iszik és eszik, a fegyverei és rakétái, az Iráni Iszlám Köztársaságból származnak.” A befolyó bevételek második köre, a legális és illegális kereskedelmi tevékenységből származik, utóbbiba drogkereskedelem (pl.: kaptagon és hasis termesztés a Bekaa-völgyben), pénzmosás, csempészet stb. tartozik, továbbá fontos megemlíteni még a libanoni diaszpóra őket támogató tagjaitól kapott adományokat is. Az USA, hogy elvágja a Hezbollahot jövedelmei egy részétől, szankciókat (2015-ben a HIFPA) helyezett kilátásba minden olyan pénzintézettel szemben, amely a radikális síita szervezet pénzét kezeli és azon cégekkel akik üzleti tevékenységet folytatnak vele. A Hezbollah válaszul 2016-ban az egyik vezető libanoni bank bejrúti bankfiókja előtt robbantott, jelezve a bankszektor résztvevőinek, ha elkezdik alkalmazni az amerikai szankciókat, az megtorlást fog maga után vonni. A patrónus szerepét betöltő Irán ellen kivetett nemzetközi szankciók különösen fájdalmasan érintik a Hezbollahot, mivel a romló gazdasági mutatók miatt a irániak is a korábbiakhoz képest kisebb összegeket tudnak rendelkezésre bocsátani, így a párt is kénytelen egyre inkább saját bevételi forrásaira hagyatkozni.

Bombaraktárak nyomában Európában és a koronavírus, kétes ügyek a párt körül

Sokan a Hezbollahot okolják a koronavírus libanoni megjelenésével, ugyanis a párttal szoros kapcsolatot ápoló Iránban már sebesen terjedt a járvány, azonban Libanonban még mindig fogadták a Teheránból érkező repülőgépeket, melyek utasai között bizonyítottan jelentős számú Hezbollah-tag is volt. Az biztos a Hezbollah gyanúsan hallgatásba burkolózott az egész üggyel kapcsolatban, egyes jelentések szerint, fertőzött tagjait a nyilvánosság szemei elől távol helyezte el, a felelősséget kerülendő.

A már korábban említett Bejrútban történt robbanás körülményei már csak azért is figyelemre méltók, mert az ott felrobbant (egyébként mezőgazdaságban is használt), mintegy megközelítőleg 2750 tonna ammónium-nitrát, a terroristák egyik kedvelt alapanyaga robbanószer gyártáshoz (a rakományt szállító hajó kapitánya ugyancsak megerősítette, hogy mielőtt kikötöttek volna Bejrútban az eredeti úti cél egy afrikai robbanószergyár volt Mozambikban, érdekes módon ezt az illetékes mozambiki hatóságok tagadták). Az elmúlt években az izraeli titkosszolgálatok európai kollégáikkal együttműködve többek között Nagy-Brittaniában és Németországban is nagy mennyiségű ammónium-nitrátra bukkantak Hezbollahoz köthető személyeknél (melyet vélhetően a kontinensen európai és zsidó célpontok elleni támadásoknál használtak volna fel).

Bejrút kikötője a robbanás után. (Forrás: Twitter)

A bejrúti robbanásnál ezért is nagy kérdés a felelősségre vonás, hogy megtalálják-e a felelősöket (minden bizonnyal „muszáj lesz” a jelenlegi felfokozott, amúgy is feszültségektől terhes közegben) és ha igen, az elítélésük miként fog zajlani, amennyiben azonban ez elmaradna, az újabb bizonyítékul szolgálna az állami intézményrendszer inkompetenciájának és működésképtelenségének, egyúttal tovább rontaná a már eleve kedvezőtlen megítélését. A kialakult közhangulatot szemléletesen illusztráló párbeszéd zajlott le a helyszínre kitűnő érzékkel látogató francia elnök Emmanuel Macron és a helyi lakosok között: „Segítsen rajtunk, Ön az egyetlen reményünk”, „Kérem ne adjon pénzt a korrupt kormányzatunknak” stb. amely során ilyen és ehhez hasonló kétségbeesett kijelentések hangzottak el.

A deep state kiépülése és működése

A Hezbollah és a hozzá hasonló szervezetek útja a hatalom megszerzéséig három fázisú. A kezdeti szakaszban a katonai-politikai kapacitás kiépítése történik meg külső segítséggel (esetünkben ezt Irán biztosította), hogy aztán ezt kövesse a „beépülés” az állam politikai, gazdasági, adminisztratív, igazságügyi stb. intézményeibe. Utolsó lépésként, pedig megtörténik a közvetlen ellenőrzés és irányítás érvényesítése, amikor a szervezet (illetve az őt finanszírozó idegen ország) érdekeit a nemzet érdekeként tüntetik fel (amelynek természetesen a letéteményesei is ők). Végeredményben tehát megállapítható, hogy az adott állam szuverenitásának mértéke teljesen beszűkül vagy megszűnik.

A Hezbollah előtt álló egyik legnagyobb kihívás épp az volt, amikor a biztonsági és katonai hatalmával a háta mögött megpróbálta az állam intézményeit és politikai rendszerét is az ellenőrzése alá vonni. A maronita (legnagyobb keresztény felekezet Libanonban) Michael Aoun 2016-os elnökké választásával a Hezbollahnak ugyan ezt sikerült elérnie (ők javasolták személyét a jelölésre), viszont egyúttal soha nem látott megpróbáltatások elé nézhetett a párt. Ezzel a Hezbollah olyan útra lépett, ahol a libanoni nemzet és saját szervezete sorsának alakulását összekötötte, továbbá a körülmények megváltozásával az is járt, hogy többé nem hagyatkozhatott kizárólagosan katonai erejére.

A 2018-as parlamenti választások is a Hezbollah és szövetségesei győzelmét hozták, amivel a törvényhozásban kényelmes többséget tudtak szerezni (a számos vele szövetséges kis és közepes méretű párt katonai erő hiányában alá van rendelve a Nasrallah akaratának). A párt befolyását mutatja a tény, hogy a vele szemben álló maroniták jelöltjét sikeresen megvétózta a védelmi miniszteri poszt esetében. A „technokrata” kormány felállása sem hozott változást ezen a téren és továbbra is többségben Hezbollah-barát/báb erők kapták a pozíciókat. Hivatalosan a jelenlegi kormányban közvetlen a Hezbollah csak két tárcát visz, egyik ezek közül az egészségügyi, ami jelenleg a koronavírus okozta válsághelyzetben kulcsfontosságú, ezenfelül a legnagyobb büdzsével rendelkező minisztériumok közé tartozik (szakértők is felhívták rá a figyelmet, hogy a járvány elleni harcra az ENSZ által küldött több tíz millió dolláros összeg és orvosi felszerelés rossz kezekbe kerülhet).

A libanoni fegyveres erők feletti hatalom átvételnek is kiemelt szerepet szánt a Hezbollah, melyek állományának létszáma ugyan meghaladja a terrorszervezet erejét, de a belső kohéziót és egységet tekintve egyértelműen utóbbi az erősebb, ha összehasonlításra kerül sor (a hadsereget már régóta az országra is jellemző szektariánus ellentét és széthúzás gyengíti). Az izraeli hadsereg arról számolt be, hogy Dél-Libanonban a libanoni hadsereg és Hezbollah között mindennapos az együttműködés és többször láttak már, a terrorszervezethez köthető harcosokat a hadsereg egyenruhájában, továbbá, hogy az ország déli részére vezényelt katonák és tisztek jelentős része síita és a Hezbollah szimpatizánsok köréhez tartozik (ezért is volt fontos a védelmi miniszteri poszt biztosítása, amint arról korábban írtunk).

A belső biztonság szempontjából kiemelt szerep hárul a titkosszolgálatokra, melyek közül Libanonban négy is található. A legnagyobb és legfontosabb a GSDG, Abbasz Ibrahim irányítása alatt áll (szintén síita és Hezbollah-párti), aki a libanoni bankok és a párt között játszott fontos közvetítő szerepet még a szankciókat követő robbantás idején. A szolgálatok közti hatalmi harcokban az is megeshetett 2012-ben, hogy az ISF (egy másik, szunnita vezetésű, hezbollah-ellenes titkosszolgálat) vezető kulcsfiguráját Wissam Hassam ezredest autóba rejtett bombával meggyilkolták, vélhetően a szunnita miniszterelnök Rafik Haríri merényletet követő nyomozásban és az egykori információs miniszter Michael Samaha (a szír titkosszolgálatokkal együttműködve csempészett robbanószert az országba) elfogásában betöltött szerepet miatt. Az gyilkosság kitervelése és végrehajtása mögött természetesen a Hezbollahot sejtik.

Kihívások és küzdelem a fennmaradásért

A Hezbollah ha szeretné megvédeni a hatalmát két fronton kell helytállnia. Ez egyrészről jelenti a regionális vetélkedésben való sikeres szereplést (szír polgárháború lezárása, békerendezéssel és kivonulás az országból például ilyen lehetne), másrészről pedig azt, hogy a Libanont érintő gazdasági és belpolitikai problémákra megoldást talál.

Korrupció-ellenes tüntetők Michael Aoun maronita elnök felakasztott papírmásával fotózkodnak. (Forrás: Twitter)

A szakértők felhívták rá a figyelmet, hogy a Hezbollahnak síita támogató bázisára is nagyobb figyelmet kell fordítania, ha elakarja kerülni, hogy elforduljanak tőle (síita oldalon ott van még a jelenleg szövetséges Amal, ami alternatívát tud jelenteni a kiábrándult hívek számára, a polgárháború idején is volt már rá példa, hogy a két síita frakció egymás ellen harcolt). Ez azért is sürgető, mert a jelenlegi gazdasági helyzet kifejezetten hátrányosan érinti a Hezbollah szimpatizánsok körét, akik hozzá voltak eddig szokva a párt pénzügyi és gazdasági támogatásaihoz (amely a szankciók miatt rendelkezésre álló bevételi források szűkülésével egyre nehezebben valósul meg). Ehhez kapcsolódik egy már korábban megjelent probléma is, mégpedig a korrupció, ami mostanra számottevő mértéket öltött, köszönhetően annak, hogy a párt hatalmának növekedésével haladva, egyre kiterjedtebb bürokráciát kénytelen fenntartani. A kétes hírnév, korábban nem volt jellemző pénzügyi szempontból a szervezetre, azonban mostanra a Hezbollah tagjainak belső kohézióját és morálját veszélyezteti a jelenlévő korrupció, amelynek felszámolása csak nagyon nagy erőfeszítések árán érhető el (sokszor nem is sikerül).

Összefoglalás

Áttekintésünk végére érve, összegzésképpen a következő megállapításokat tehetjük a Hezbollahhal kapcsolatban:

-A Hezbollahal szövetséges pártok blokkja a politikai életben egyaránt uralja a törvényhozói és végrehajtó hatalmat, így dominálni tudja a döntéshozatali és döntésvégrehajtási folyamatokat

-A katonai szempontból a legerősebb és legütőképesebb hadsereggel rendelkezik Libanonban és jelentős befolyással rendelkezik szimpatizánsai révén a fegyveres testületekben

-A belső biztonság területén, a legjelentősebb nemzetbiztonsági szolgálat a közvetlen ellenőrzése alatt áll, így ezen a téren is meghatározó szerepe van

-A gazdasági és pénzügyi életben egy hatalmas legális és illegális tevékenységet egyaránt folytató gazdasági birodalom élén áll

Az itt felvázolt nagymértékű összefonódás az állami intézményekkel és hatalom átvétel a politikai élet (és a libanoniak mindennapi élete) felett, a jelenlegi konfliktusokkal és megoldatlan problémákkal terhelt időkben a visszájára fordulhat és Libanon bukása (bizonyos mértékig) egyúttal a Hezbollahét is jelentené.

Írta: Hende Olivér

A szerző doktorandusz (Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Hadtudományi Doktori Iskola), e-mail: petruskasz@gmail.com

 Hashim Thaçit, Koszovó jelenlegi köztársasági elnökét 1999 februárjában, a rambouilleti békekonferencia koszovói albán tárgyalódelegációjának fiatal, karizmatikus vezetőjeként ismerte meg a világ. Jelen tanulmány célja, hogy rávilágítson a fegyveres felkelés gondolatával szimpatizáló diákból önmagát élvonalbeli politikussá kinövő, ellentmondásos megítélésű ex-gerilla sarkalatos szerepére az egykori jugoszláv autonóm tartomány önálló állammá való alakulásának és fejlődésének folyamatában.

A tanulmány szerzője célul tűzte ki továbbá, hogy rámutasson Thaçi szerepére a Koszovót érintő legfrissebb történésekben is, az életrajzi könyve megjelenésétől 2020 júniusáig eltelt időszakban, a Koszovói Felszabadítási Hadsereg tagjainak háborús bűntetteit vizsgáló Különleges Ügyészség Thaçi elleni vádiratáról szóló nyilatkozatának nyilvánosságra hozásával bezárólag.

 

Kulcsszavak: Hashim Thaçi, Koszovói Felszabadítási Hadsereg, NATO intervenció, szuverenitás, Belgrád-Pristina párbeszéd, Különleges Törvényszék és Különleges Ügyészség

 

Will the role of Hashim Thaçi change in shaping the status of Kosovo?

 

Hashim Thaçi, the current president of Kosovo became known for the world in February 1999 as the young, charismatic leader of the Kosovo Albanian negotiating delegation at the Rambouillet peace conference. The aim of this study is to highlight the crucial role of this contradictory judged ex-guerrilla – who has become leading politician from a student sympathising with the idea of the armed rebellion –  in the transformation and development of the former autonomous province of Yugoslavia into an independent state.

Further aim of the author is to point out Thaçi’s role in the latest developments concerning Kosovo, from the publication of his biography to June 2020, when the Specialist Prosecutor’s Office – aiming to investigate the war crimes of the members of the Kosovo Liberation Army – published its statement about the indictment against Thaçi.

 

Keywords: Hashim Thaçi, Kosovo Liberation Army, NATO Intervention, Sovereignty, Belgrade-Prishtina Dialogue, Specialist Chambers and Specialist Prosecutor’s Office

 

Bevezetés

 

A 2018 nyarán megjelent, New State, Modern Statesman: Hashim Thaçi – A biography című életrajzi mű különleges olvasmány. Egy kortárs nemzeti hős története bontakozik ki belőle, aki tizenéves kora óta számtalan áldozatot hozott Koszovó függetlenedése érdekében, szinte egyedüli letéteményese az eddig elért sikereknek, s kezében van az állam további sorsa. „Thaçi útja Koszovó útja” – summázza Bob Dole amerikai szenátor[2] a könyv előszavában.

Más források azonban jelentősen árnyalják ezt a csaknem makulátlan képet. Tanulmányom egyik célja, hogy alapvetően a Roger Boyes – Suzy Jagger brit újságírópáros által jegyzett életrajzra támaszkodva bemutassam Thaçi életének fontosabb állomásait és egyúttal szerepét Koszovó státuszának alakulásában. Emellett azonban törekszem arra, hogy a leginkább kirívó esetekben más szemszögből, a legfrissebb információkra támaszkodva is megvizsgáljam az eseményeket. Hiszen ahogy Koszovó önálló államisága kapcsán a világ számos országa teszi, úgy Hashim Thaçi modern államférfiként való említésekor is indokolt lehet kitenni a kérdőjelet.

 

A Drenica-völgytől a Pristinai Egyetemig

 

Hashim Thaçi 1968. április 28-án született Koszovóban, a megközelítőleg 300 házból álló Buroja településen. Szülei, Hyra és Haxhi Thaçi kilenc gyermeket, hét fiút és két lányt neveltek fel, közülük Hashim sorrendben a hetedik.

Hashim Thaçi A kép forrása:http://www.britannica.com/biography/Hashim-Thacii, a letöltés dátuma: 2020.július 10.

Szülőfaluja a Drenica-völgyben, a Koszovó középső részén elterülő, csaknem kizárólag albánok lakta dombvidéken található.[3] (Környéke az albán ellenállási mozgalmak történetében többször is jelentős szerephez jutott, innen származott pl. Hasan Prishtina bég is, a koszovói albán nemzeti mozgalom 20. század első harmadában tevékeny, kiemelkedő alakja.)[4]

A Thaçi család mezőgazdálkodásból élt, tagjai gyakran járták a környéket vadászat céljából – a későbbi fegyveres ellenállás során nagy hasznát vették az eközben szerzett kiváló terepismeretüknek és fegyverhasználati tapasztalatuknak. Hasonlóan fontos körülmény, hogy a testvérek általános- és középiskolai tanulmányaiknak köszönhetően lassanként a környék valamennyi lakóját megismerték, akik a későbbiekben jól működő hálózatként, jelzőrendszerként működtek.[5] (A család archaikusnak ható életkörülményeibe tanulságos betekintést nyújt Kakuk György Koszovó tűzfészek című könyve, aki 1998 januárjában tett spontán látogatást házukban.[6]) Thaçi formálódó nézeteire nagy hatással volt a közeli Prekazban élő Adem Jashari (a koszovóiak későbbi nemzeti hőse), akit elmondása szerint középiskolás kora óta ismert és tisztelt.[7]

Az 1980-as évek Jugoszláviáját az albánok szerbek általi fokozódó elnyomása jellemezte, mely 1989-re a tartomány autonómiájának felfüggesztéséhez vezetett. Thaçi továbbtanulását erősen motiválta, hogy a Pristinai Egyetem az ellenállás központjának számított. Történelem és filozófia szakos diákként hamarosan saját bőrén is tapasztalta az albánellenes intézkedéseket (ez az oktatásban kezdetben kvóták felállítását, apartheid-jellegű intézkedéseket jelentett, majd 1991-től az albán nyelvű oktatás már csak föld alatti mozgalomként maradhatott fenn). Thaçi diákküldöttként részt vállalt az egyetem vezetésében, s egyre inkább belevetette magát a szerb-ellenes szervezkedésbe is (ezzel együtt a szerb titkosrendőrség megfigyelése alá került). Az ellenállásban kezdetben a Diák, majd a Kígyó fedőneveket használta (utóbbi az albán folklórban pozitív jelentést hordoz, a háztartás védelmezőjének tekintik).

A kelet-közép-európai rendszerváltozásokat figyelve meggyőződésévé vált, hogy Jugoszlávia esetében nem képzelhető el hasonlóan békés átalakulás, a koszovói albánok is csak fegyveres harccal érhetik el céljaikat. Elképzelései már egyetemista korában megértésre (és anyagi támogatásra) találtak a jelentős létszámú koszovói albán diaszpóra körében.[8]

 

A Koszovói Felszabadítási Hadsereg létrehozása és kezdeti akciói

 

Az 1990-es évek első felében a koszovói albánok többsége még bízott abban, hogy a pacifista dr. Ibrahim Rugova vezette passzív ellenállásuk a Nyugat támogatásához, ezáltal autonómiájuk békés visszaállításához vezethet. A koszovói albán diaszpóra által fenntartott párhuzamos intézményeik a szerbek által is megtűrt státuszban létezhettek (akik így az egykori Jugoszlávia egyéb részein zajló háborúkra összpontosíthattak).[9]

Thaçi életrajza nem bánik kesztyűs kézzel néhai politikai ellenfele, Rugova emlékével. Döntésképtelen, gyáva, megalkuvó alkoholistaként mutatja be a 2006-ban elhunyt, de sokak által máig a nemzet atyjaként tisztelt egykori elnököt, minden alkalmat megragadva, hogy alakjával szembeállítva kiemelje a jelenlegi elnök vezetői kvalitásait és erkölcsi fölényét.[10]

A koszovói albánok egy kisebb csoportja az 1990-es évek elejétől a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (Ushtria Çlirimtare e Kosovës – UÇK) létrehozásán dolgozott, melynek eleinte „alvó sejtjeit” az Albánia és Koszovó határán húzódó hegyvidéken keresztül csempészett fegyverekkel látták el. Az életrajz döntő jelentőséget tulajdonít ebben Hashim Thaçinak, aki 1993-ban Bécsben, majd rövidesen a Zürichi Egyetemen kezdett posztgraduális tanulmányokba, politikatudományból és dél-kelet-európai történelemből. Lakhelyváltoztatását személyes biztonsága is motiválta. A szerbek először 1993-ban adtak ki ellene letartóztatási parancsot, ezt 1994-ben egy újabb követte, amely 15 év börtönt helyezett számára kilátásba felforgató tevékenység miatt. Hamis okmányokkal azonban továbbra is részt vett a fegyvercsempészetben.[11] (Jellemző, hogy a könyv sem e helyütt, sem később nem ejt szót a Thaçi érdekkörén kívüli személyek, köztük pl. Ramush Haradinaj[12] és családja érdemeiről az előkészületekben, illetve a későbbi fegyveres harcban.)

A koszovói albánok állítása szerint a fegyveres ellenállás pénzügyi hátterét külföldön élő honfitársaik célirányos gyűjtéssel teremtették meg. Ezzel kapcsolatban azonban számos alternatív elképzelés létezik pl. a szervezett alvilág, egyes muzulmán országok, a Nyugat, sőt Szerbia közreműködését feltételezve.[13] A szakirodalomban máig vitatott a gerillaszervezet alapításának időpontja, körülményei. Valószínűsíthető, hogy az UÇK-t kezdetben szedett-vetett csoportosulások összessége alkotta, amelyek még végső céljuk tekintetében – független állam vagy Nagy-Albánia – sem képviseltek egységet.[14] (Az 1996-97-es gazdasági válság következtében kaotikus állapotok uralta Albánia leginkább az UÇK kiképzőtáborainak színhelyei, illetve a feketepiacra került nagy mennyiségű fegyver kapcsán játszott szerepet a koszovói eseményekben.)

Hashim Thaçi – dacára az őt gépfegyverrel pózolva megörökítő fényképeknek – állítása szerint nem ért jól a fegyverhasználathoz. Idősebb fiútestvéreivel ellentétben ő nem szolgált a jugoszláv hadseregben, e téren csak egy 1996-os rövid UÇK-s kiképzésen elsajátított tudására támaszkodhatott.[15] Gani és Blerim nevű bátyjai szintén részt vállaltak az ellenállásban, előbbit ezért 1997 végén elhurcolta és kínzásoknak vetette alá a szerb titkosszolgálat, melynek maradandó egészségügyi következményei lettek. Szülőházukat többször átkutatták bűnjelek után kutatva, kétszer fel is gyújtották.[16]

Az UÇK tevékenysége 1993-tól 1997-ig kisebb merényletekből állt, melyeket szerb rendőrök, illetve kollaboránsnak tekintett albánok ellen követtek el. Az életrajzi írás nem közöl ezekről részleteket, ellenben hosszú bekezdéseket szentel annak, hogy tisztázza Thaçit azon vádak alól,[17] amelyek összefüggésbe hozták őt lakótársa, Ali Uka halálával (az alapvetően UÇK-szimpatizáns, de azzal szemben kritikát is megfogalmazó újságírót 1997 nyarán bérelt lakásában brutálisan meggyilkolták). A koszovói elnök állítása szerint őt ezekben a napokban titkos kihallgatásra vitték az albán titkosszolgálat emberei és csak szabadon bocsátását követően értesült a gyilkosság részleteiről – amely feltételezése szerint épp ellene irányulhatott…[18]

 

A fegyveres konfliktus, béketárgyalások és légicsapások

 

Hashim Thaçi 1997 végén, Svájcban vette feleségül diákkori szerelmét, Lumnijét. Az UÇK is ez idő tájt lépett először a nyilvánosság elé, a szerbekkel vívott összecsapásaik egyik áldozatának temetésén. Az addig alacsony intenzitású konfliktus 1998 elejére jelentősen fokozódott. Februárban a szerb erők brutális támadás során, 20 családtagjával együtt megölték Adem Jasharit, akit az UÇK első parancsnokaként tisztelnek. Thaçi számára világossá vált, hogy vissza kell térnie Koszovóba, feleségével bizonytalan időre el kell szakadniuk egymástól.

Rugova és köre továbbra is bízott a tárgyalásos megoldásban – amely azonban legfeljebb Koszovó tartományi autonómiájának visszaállításával kecsegtetett. Thaçiék céljai ambíciózusabbak voltak, ám ők is belátták, hogy a szerbek ellen csak a Nyugat segítségével érhetnek el sikert. Politikai ellenlábasaik azonban az UÇK hiteltelenítésén dolgoztak. Az amerikai Robert Gelbard balkáni különmegbízott ráadásul iszlamista terrorcsoportnak titulálta a gerillaszervezetet, ami jó lehetőséget kínált Miloševićnek, hogy „az iszlám terroristák elleni harcban” az USA szövetségeseként tetszeleghessen. Eközben a koszovói albánok egyre szélesebb köre vált etnikai tisztogatások áldozatává.

A gerillaszervezet elfogadtatásában fontos szerepet játszott Richard Holbrooke balkáni különmegbízott, aki a new yorki diaszpóra közvetítésével szerezte meg a szervezet vezetői, Hashim Thaçi, Xhavit Haliti és Azem Syla nevét és telefonszámát. A parancsnokok, felismerve a közeledés jelentőségét 1998 júniusában lehetővé tették számára, hogy Kelet-Koszovóban találkozhasson az UÇK néhány helyi vezetőjével, és gondoskodtak róla, hogy a találkozóról készített képek bejárták a világsajtót. Ekkortól tekintették a gerillákat is tárgyaló félnek.[19]

A szerbek nyári hadműveletének hatására több százezer albán kényszerült lakhelye elhagyására. Humanitárius katasztrófától tartva a nemzetközi közösség súlyos szankciók kilátásba helyezésével elérte, hogy október 13-án a felek aláírják az ún. Holbrooke-Milošević paktumot, amely többek között a jugoszláv erők kivonásáról, fegyvertelen EBESZ megfigyelők telepítéséről szólt. Thaçi ezt a kezdetektől működésképtelen egyezménynek tartotta, de belátta, hogy ez is segíthet nemzetközi szintre emelni az ügyüket.[20] Ezen kívül lélegzetvételnyi szünetet biztosított az UÇK átszervezéséhez, ami például világosabb parancsnoki struktúrát, jobb kapcsolattartást eredményezett.[21]

1998 végén újrakezdődtek az összecsapások. 1999 januárjában a szerbek Račak településen 45 albán civilt mészároltak le, ami a médiának köszönhetően Koszovóra irányította a világ figyelmét. A nemzetközi összekötő csoport[22] 1999. február 6-i kezdettel békekonferenciát hívott össze a franciaországi Rambouilletben, amelyen Hashim Thaçi, akit állítása szerint a gerillák szavazással választottak ki a képviseletükre, „az UÇK politikai vezetőjeként” lépett a nagyvilág elé. Hatalmas súly nehezedett rá, hiszen egyrészt a gerillák harmada ellenezte a részvételt a konferencián, másrészt meg kellett győznie a Nyugatot arról, hogy az UÇK vezetősége nem gengszterek gyülekezete, s egyedül ők lehetnek képesek elfogadtatni az albán felkelőkkel a konferencia eredményeit.

Az életrajzi könyv leginkább magával ragadó része az, amely Thaçi rambouilleti útját írja le. Eszerint az elszánt fiatal politikus az ellene kibocsátott szerb elfogatóparancstól tartva gyalogszerrel, bakancsban-hátizsákkal kelt át Albániába a magashegységi, helyenként elaknásított ösvényeken keresztül, majd a zürichi repülőtéren vásárolt magának új szerepéhez méltó ruházatot.

A konferencián Milošević nem vett részt, a szerb tárgyalódelegáció pedig látványosan nem vette azt komolyan. A 16 fős koszovói albán tárgyalódelegációt Thaçi vezethette, annak ellenére, hogy Rugova is jelen volt.[23] A fiatal gerillaparancsnokra hárult a felelősség, hogy Koszovót elindítsa a függetlenség útján, miközben nem veszíti el sem az UÇK tagjainak, sem a szervezetet egy évtizede pénzelő diaszpórának a bizalmát. Az elhúzódó konferencia hamar az idegek játékává vált számára, álmatlanság is kínozta, átérezvén, hogy mekkora személyes és politikai kockázatot vállalt. Sok időt töltött a nyugati politikusokkal, igyekezett mindegyikükkel jó viszonyt kialakítani, de közülük is kiemelkedett Madeleine Albright. Az amerikai külügyminiszter volt az, aki segített olyan narratívát teremteni Thaçinak, amellyel meg tudta győzni az UÇK-t, illetve marginalizálni annak időközben ellene fordult tagjait. Nevezetesen: ha a koszovóiak aláírják a terveztet, de a szerbek nem, akkor sor fog kerülni a már korábban felvetett légitámadásokra.[24] A gerillák nehezen fogadták el, hogy a Nyugat ennek feltételéül szabta az UÇK háború utáni demilitarizálását – Thaçi ezért ragaszkodott az „átalakítás” szóhoz. A másik kritikus pont az volt, hogy az albánok a későbbiekben népszavazással kívántak dönteni Koszovó státuszáról. Ez végül Albright javaslatára csak sejttetéssel, a népszavazás szó kikerülésével szerepelt a szövegben. Thaçi a konferencia közepette haza is látogatott (ismét a hegyeken át, gyalogszerrel), hogy meggyőzze társait a terv helyességéről. Életrajza a Nyugatnak szánt gesztusként említi, hogy „a koszovói delegáció átmeneti kormány alakításáról döntött”, amely valamennyi pristinai frakciót magába foglalta. (Más források szerint Thaçi egyoldalúan bejelentett kormányalakítása koszovói és nemzetközi körökben is meglepetést keltett.[25])

A koszovóiak február 23-ra készek voltak aláírni a megállapodást, a szerbek azonban megtagadták azt, a külföldi katonai jelenlétre vonatkozó részére tekintettel. Újabb tanácskozást tűztek ki március 15-ére Párizsba, azonban az sem járt eredménnyel.[26]

A NATO 1999. március 24-én bombázni kezdte Jugoszláviát. A koszovói albánok számára ez hatalmas eredmény volt, mely azt sugallta, hogy a szerbekkel szemben őket tekintik a nyugati értékek képviselőinek. Milošević időközben az albán lakosság teljes kiűzését tűzte ki célul Koszovó területéről. Thaçi nyilvánvalóan tisztában van azzal, hogy az UÇK közreműködése a NATO-val a bombázások idején nem volt döntő jelentőségű,[27] a háború utáni pozíciójuk szempontjából azonban kiemelkedő jelentősége van annak, hogy az együttműködést hősies partnerségként állítsák be.

Mindeközben a légitámadások körüli viták (az ENSZ BT jóváhagyásának hiánya, a bombázások civil áldozatai stb. miatt) a Nyugat számára is emelték annak a tétjét, hogy hogyan alakul a háború után Koszovó sorsa.

 

A kumanovói békétől a független Koszovóig

 

A koszovói háborút 1999. június 9-én zárták le a kumanovói megállapodással. Ezt egy nap múlva az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1244. számú határozata is megerősítette. Koszovó Szerbia részeként nemzetközi igazgatás alá került, irányításában a helyi politikai szereplőknek eleinte limitált szerep jutott.

A szerb erők kivonása és a NATO békefenntartó missziója telepítése kaotikus körülmények között ment végbe. Ezt kihasználva az albánok agresszív támadásokat követtek el a helyi szerbek, romák és a kollaboránsnak tekintett nemzettársaik ellen, ami a kisebbségi lakosság tömeges menekülését idézte elő.[28] Thaçi – aki későbbi vádak szerint, szervezett bűnözői körökhöz való kapcsolódása révén maga is súlyos bűntettekért tehető felelőssé[29] – állítása szerint megdöbbenéssel szemlélte az eseményeket. Szembe kellett néznie azzal is, hogy pozíciója honfitársai körében és a nemzetközi színtéren egyaránt jelentősen gyengült.

Nagy kihívást jelentett számára lebonyolítani az UÇK beígért lefegyverzését, miközben a gerillaszervezet e tekintetben sem képviselt egységes véleményt. Sokan személyes biztonságuk garanciájának tartották a fegyverviselést, aggódtak a szerbek esetleges újabb támadása, vagy az orosz agresszió miatt. A tudatosan „transzformációnak” nevezett folyamatot végül sikerült a tervezett három hónap alatt levezényelni, s nagyrészt a gerillahadsereg tagjaiból szervezték meg a nemzeti gárda jellegű Koszovói Védelmi Hadtestet (Trupat e Mbrojtjes se Kosovës, TMK). (Ez a későbbiekben nem bizonyult sikertörténetnek. Az önmagukat nemzeti hősnek tekintő tagok nem tartották megfelelőnek a rájuk bízott feladatokat, ráadásul szoros kapcsolatokat ápoltak szervezett bűnözői körökkel.[30] 2009-ben a szervezetet átalakították, Koszovói Biztonsági Erő (Forca e Sigurisë së Kosovës, FSK) néven működött tovább.[31])

Thaçi 1999 tavaszán, az UÇK politikai szárnyából alapította meg a Koszovói Demokrata Pártot (Partia Demokratike e Kosovës, PDK), amely legitimitását a rambouilleti sikerekből és a nemzetközi közösség támogatásából vezette le.[32] Az UÇK alapjain egy másik országos jelentőségű párt, a Szövetség Koszovó Jövőjéért (Aleanca për Ardhmërinë e Kosovës, AAK) is létrejött, melyet Thaçi riválisa, a nyugat-koszovói harcokban érdemeket szerzett Ramush Haradinaj alapított.[33]

A háború végeztével Koszovó elsődleges érdeke a gyors újjáépítés és működőképes állami intézményrendszer felállítása volt. A gerillák azonban leginkább saját mítoszaik megteremtésére koncentráltak, így a 2000 októberében megtartott önkormányzati választásokon jelentősen alulmaradtak a lényegesen tapasztaltabb politikusnak számító Rugova pártjával, a Koszovói Demokratikus Ligával (Lidhja Demokratike e Kosovës, LDK) szemben.[34] Átmeneti kormánya megszüntetését követően Thaçi politikai karrierje az Átmeneti Igazgatási Tanács tagjaként folytatódott. A 2001-es országos választásokon ismét az LDK szerezte meg a legtöbb szavazatot, a második helyen a PDK végzett, s 2004-ig az AAK-val hármas koalícióban irányították Koszovót.[35]

A háborút követő helyreállítás üteme elmaradt a várakozásoktól, az ENSZ-adminisztráció nem bizonyult hatékonynak. A nemzetközi közösség a „standardok a státusz előtt” politika jegyében halogatta a státuszkérdés napirendre tűzését. Mindez 2004 márciusában Mitrovica térségében etnikai zavargások kirobbanásához vezetett, melyek végigsöpörtek az egész tartományon. Az agresszió a nemzetközi szervezetek ellen is irányult. Thaçi nyilvánosan elítélte a történteket, azokat „szerb provokáció következményének” minősítette, amely „a nemzetközi rend hiteltelenítését és Koszovó felosztását célozta”. Az események azonban világossá tették számára a multikulturalizmus jelentőségét. A zavargások pozitív hozadékának tekinti továbbá, hogy újra a középpontba került Koszovó státuszának kérdése.[36]

A 2004 őszén tartott választások egy Thaçi-ellenes kormánykoalíció létrejöttét eredményezték, amelyben Haradinaj és Rugova pártja szövetkezett. Thaçi a kezdeti csalódását követően egy erős ellenzék megszervezésére koncentrált, riválisai pedig idővel, rajta kívül álló okokból félreálltak az útjából. (Rugova két év múlva súlyos betegség következtében elhunyt, míg Haradinaj ellen a hágai Nemzetközi Törvényszék indított vizsgálatot feltételezett háborús bűntettek ügyében, ezért 2005 elején lemondott miniszterelnöki hivataláról.)[37]

2007 februárjára készült el a Koszovó státuszának rendezését célzó Ahtisaari-terv, az ehhez kapcsolódó tárgyalásokon Thaçi is részt vett Koszovó képviseletében. A dokumentum a mindkét fél számára elfogadható értékekre összepontosított (biztonságos, multietnikus állam létrejöttét támogatta, amelyben a demokrácia, az emberi jogok és a jogállamiság nemzetközileg garantált), mégis vegyes fogadtatásra talált helyi és nemzetközi szinten egyaránt. (A szerbek továbbra sem békéltek meg a koszovói függetlenség gondolatával, orosz szövetségeseik a Nyugat előretolt bástyáját látták a potenciális új államban, a koszovói albánok a szerbeknek biztosított jogok miatt aggódtak, nemzetközi szinten pedig a precedensteremtéstől tartottak más szeparatista népcsoportok számára…)

A terv kizárta mind Koszovó felosztásának, mind Nagy-Albánia létrehozásának lehetőségét. Thaçi a 2001-es macedóniai zavargások során már bizonyította, hogy a minden albánt egyesítő államról szőtt álmokkal szemben is képes együttműködni a nemzetközi közösséggel. Tehetségét Ahtisaari is elismerte, megállapítása szerint „a koszovói albán politikusok közül ő értett a legtöbbet a geopolitikából” (felismerte például, hogy az USÁ-nak a gyors rendezés állna érdekében).[38]

2007 novemberében Thaçi pártja – amerikai tanácsadók által segített kampányt követően – első helyen végzett a parlamenti választásokon. Ekkorra már világos volt, hogy Szerbia és Oroszország semmiképp nem fogja elfogadni az Ahtisaari-tervet. A függetlenség kinyilvánítására – szintén amerikai javaslatra – ezért egyoldalúan került sor, 2008. február 17-én. A függetlenség napja minden részletében gondos koreográfiát követett. A szerb elnökválasztás utánra időzítették, amikor Szlovénia Európai Uniós soros elnöksége is Thaçiéknak kedvezett. Egy nappal előtte született döntés az EULEX misszió[39] elindításáról, amely egyfajta garanciának ígérkezett arra nézve, hogy Koszovó nem válik majd gengszter-állammá. Thaçi ünnepi beszédében az albán identitás helyett az európai értékekre helyezte a hangsúlyt és szerbül is mondott néhány szót. Az új nemzeti lobogó az EU színeiben pompázott, hat csillagával a koszovói kisebbségeket szimbolizálva.

Az új államot rövid időn belül, szintén előre megkomponált módon a világ számos országa elismerte. Szerbia azonban nem nyugodott bele ebbe a helyzetbe, az ENSZ hágai Nemzetközi Bíróságának jogi állásfoglalását kérte a koszovói függetlenségről.[40]

 

A háborús bűntettek kísértete és az elmúlt évtized kísérletei a koszovói helyzet végleges rendezésére

 

Thaçi személye máig megkerülhetetlen a koszovói politikában. 2014-ig miniszterelnökként, majd két évig külügyminiszterként szolgált, 2016 óta tölti be a köztársasági elnök szerepét.

A koszovói vezetés 2010 júliusában sikerként könyvelte el, hogy a Nemzetközi Bíróság tanácsadó véleménye szerint a koszovói ideiglenes nemzetgyűlés nyilatkozata, amely kikiáltotta a tartomány függetlenségét, nem ellentétes a nemzetközi joggal.[41] Thaçit december 12-én újra miniszterelnökké választották, de örömét beárnyékolta, hogy még ugyanaznap olyan feltételezések jelentek meg a világsajtóban, melyek kapcsolatba hozták őt a leszámolásokkal, drog- és fegyverkereskedelemmel, prostitúcióval, sőt szervkereskedelemmel foglalkozó, legveszélyesebbnek tartott koszovói szervezett bűnözői körökkel. Természetesen tagadta (és tagadja) a vádakat – erre vonatkozó stratégiájának kidolgozásában a brit Sir Geoffrey Nice segítette (aki korábban ügyészhelyettesként működött közre Milošević hágai perében). Az életrajzi könyv hangsúlyozza, hogy a balkáni szervkereskedelem mítosza régóta visszatérő elem a szerb propagandában.[42] Az UÇK parancsnokait először 1999-ben hozták kapcsolatba hasonló rémtettekkel, egy amerikai oknyomozó újságíró, Michael Montgomery vizsgálódásai nyomán. Ennek hatására az UNMIK is vizsgálatot indított és a volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűnöket vizsgáló hágai Nemzetközi Törvényszékhez is eljutottak a vádakat alátámasztani látszó tanúvallomások. A 2010 végén napvilágot látott jelentést az Európa Tanács megbízásából készítette a svájci Dick Marty, amihez Carla Del Ponte 2008-ban megjelent életrajza adott ösztönzést. A volt hágai főügyész könyvében elfogultsággal és a bizonyítékok hanyag kezelésével vádolta az ügyben korábban eljáró szervezeteket, miközben az albán hagyományok és tanúvédelmi hiányosságok rovására is írta, hogy az ügy(ek) kivizsgálása komoly kívánnivalókat hagy maga után.[43] Thaçi életrajzi írása több ellentmondást is felvonultat a vádakkal kapcsolatban. Különösnek találja például, hogyan lett a – gyanúsan jól időzített – vád alanya Thaçi, miközben Montgomery kiindulási anyagában a szálak Haradinajhoz és családjához vezettek. Másrészt alaptalannak tartja a gerillák elleni vádak összemosását a 2008-ban Pristinában leleplezett szervkereskedő csoport ügyével.

Az UÇK parancsnokok háborús bűntetteinek kivizsgálása napjainkig húzódó ügy, 2015-ben ezt elősegítendő állították fel a koszovói jog alapján működő, de hágai székhelyű Különleges Törvényszék és Különleges Ügyészség (Specialist Chambers and Specialist Prosecutor’s Office, SCSPO) nevű szervet. Thaçi életrajzában hangsúlyozza, hogy a vonatkozó szavazás előtt maga győzködte a parlamenti képviselőket, hogy támogassák az intézmény létrehozását.[44] (Arról azonban nem ejt szót, hogy később ő és Haradinaj is szót emelt a vonatkozó jogszabály visszavonása mellett – ám az nemzetközi nyomásra érvényben maradt.[45]).

A nyugati világ ma a térség biztonságának és stabilitásának zálogát a nyugat-balkáni államok euroatlanti integrációjában látja, amely gazdasági szempontból is azok jól felfogott érdeke. Az EU az integráció feltételéül szabta Szerbia és Koszovó számára kapcsolatuk normalizálását, s ennek érdekében 2011 óta párbeszédet ösztönöz Belgrád és Pristina között. A párbeszéd kezdeti időszakában technikai jellegű kérdéseket tűztek napirendre, majd 2013-ban tető alá hozták a mérföldkőként emlegetett brüsszeli egyezményt, melynek keretében a felek ígéretet tettek arra, hogy egyik fél sem fogja a jövőben akadályozni a másik európai integrációs törekvéseit. A megállapodás kiemelten fontos eleme az ún. Szerb Községek Közösségének létrehozása. Thaçi hamar azonosult azzal a véleménnyel, hogy a Belgrád befolyása alatt álló észak-koszovói területek helyzetének rendezése érdekében elengedhetetlen bizonyos önrendelkezési jogok biztosítása a szerb kisebbség számára.

A brüsszeli egyezményben foglaltak megvalósítása – főképp a kölcsönös bizalmatlanságnak köszönhetően – nem halad előre a kívánt mértékben. Szerbia máig az ország déli tartományának tekinti Koszovót és mindent megtesz, hogy megakadályozza annak különböző nemzetközi szervezetekhez történő csatlakozását. Thaçi úgy véli, Szerbia véleménye önmagában nem döntő jelentőségű Koszovó számára, de ez utóbbi lobbitevékenység nagyban nehezíti önálló államiságának megerősítését.

Az EU 2014 januárjától folytat tényleges csatlakozási tárgyalásokat Szerbiával, Koszovóval pedig 2015-ben stabilizációs és társulási megállapodást kötött. Bizonyos ezzel kapcsolatos elvárások (pl. az SCSPO felállítása) teljesítése heves ellenállásba ütközött Koszovóban. Az EU ugyanakkor az adott feltételek teljesítése ellenére sem törölte el a koszovóiakkal szemben a vízumkényszert. Thaçi ezt nagyban sérelmezi, rámutatva arra, hogy mindez jelentősen csökkentheti honfitársai Európa iránti lelkesedését.[46]

A koszovói társadalom egyik legnagyobb problémája a hatalmas méreteket öltött korrupció. Az Európai Bizottság egy 2015-ös jelentésében úgy fogalmaz, hogy „az állam a korrupció elleni harc, illetve igazságszolgáltatási rendszer kialakításának kezdeti szakaszában van”. Thaçi erre adott reakciója figyelemre méltó: bár mindezt nem tagadja, de felhívja a figyelmet arra, hogy az EULEX misszió állandó jelenléte miatt náluk nagy eséllyel derül fény a visszaélésekre.[47] Előszeretettel hivatkozik ugyanakkor arra, hogy Koszovó elkötelezetten részt vesz a vallási extrémizmus elleni küzdelemben, 2016 őszén pl. a Koszovói Titkosszolgálat segített megakadályozni egy albán stadion elleni merényletet.[48]

Az életrajzi könyv már nem érinti azt a 2018 nyarán a szerb és a koszovói elnök részéről felvetett ötletet, amely Szerbia és Koszovó kapcsolatának normalizálását egy addig politikai tabunak tartott megoldással, a határ módosításával kívánta elérni. A részleteiben nem ismertetett terv számos találgatást vont maga után, az érintett országok lakosságát és a nemzetközi közvéleményt is megosztotta. Bár elveivel és technikai kivitelezhetőségével kapcsolatban egyaránt aggályok merültek fel, az idő előrehaladtával egyre inkább úgy tűnt, hogy az EU, az USA és Oroszország is hajlandó elfogadni ezt megoldásképp a két fél megegyezése esetén.

2018 őszétől kezdődően azonban, az Észak-Koszovó körüli politikai csatározásból kiindult eseménysorozatnak köszönhetően Koszovó és Szerbia közeledése megakadt. Koszovó a szerbek által megakadályozott Interpol-felvételét követően, önállósága elismerését követelve vámháborút indított Szerbia ellen (100%-ra emelte a Szerbiából és Bosznia-Hercegovinából Koszovóba érkező áruk vámját), illetve 2018 decemberében a Koszovói Biztonsági Erő hatáskörének bővítésével lényegében létrehozta nemzeti hadseregét (amely elviekben csak a szerb kisebbség beleegyezésével, alkotmánymódosítást követően történhetett volna meg).[49] Míg a NATO és az ENSZ aggodalmát fejezte ki emiatt, az USA történelmi jelentőségűnek nevezte a lépést,[50] ami az egykori gerillavezérek szemében hatalmas eredménynek számított. A vámháború és az ehhez kapcsolódó kritikák kapcsán azonban Haradinaj és Thaçi kevésbé értett egyet. Thaçi úgy vélte, kár lenne ilyesmi miatt elveszíteni a Nyugat támogatását. Haradinaj viszont a területcsere ötletét ellenezte zsigerből, sok honfitársához hasonlóan. Ez is közrejátszott abban, hogy 2018 decemberében Thaçi befolyásának csökkentése érdekében 15 fős brüsszeli tárgyalódelegációt állítottak fel.[51]

A területcserén alapuló megegyezés esélye 2019 elejére elillanni látszott,  mi több, a koszovói parlament 2019 márciusi állásfoglalásában leszögezte, hogy államuk nem hajlandó kompromisszumra, viszont gyakorlatilag függetlensége elismerését követeli Szerbiától.[52]

2019 első felében a nemzetközi közösségnek nem sikerült elmozdítani a feleket az álláspontjukról. A Haradinaj-kormány az EU és az Egyesült Államok ellenében is kitartott a büntetővámok fenntartása mellett, ami az első jelentősebb nézeteltérést jelentette Koszovó és az USA kapcsolatában.[53] Egyes feltételezések szerint nem véletlen, hogy Haradinaj épp 2019 júliusában kapott váratlanul idézést az SCSPO-tól, aminek hatására lemondott a miniszterelnöki tisztségéről,[54] majd október 6-ára előrehozott választásokat tűztek ki Koszovóban.

2019 második felétől az EU mellett az USA is megkülönböztetett figyelemmel fordul Koszovó státuszának rendezése felé, ami többek között két térségi különmegbízott kinevezésében is megmutatkozott. A háttérben valószínűleg az áll, hogy Donald Trump elnök a 2020-as amerikai elnökválasztási kampányban látványos külpolitikai sikerként mutathatná fel a Belgrád-Pristina viszony rendezését jelentő megállapodás tető alá hozását. Ennek kapcsán a területcsere lehetősége is visszatért a politikai retorikába.[55] Az EU ugyanakkor 2019 októberében az Albániával és Észak-Macedóniával folytatandó csatlakozási tárgyalások megkezdésének halogatásával, a Nyugat-Balkán számára kínált EU-s perspektíva gyengítésével rontotta a Szerbia és Koszovó közti megbékélés esélyét.[56]

Az októberi előrehozott választás eredményeképp a 2016 óta kormányzó, egykori gerillák uralta pártok alkotta „háborús szárnyat” a baloldali radikális Albin Kurti vezette Vetëvendosje párt LDK-val alkotott koalíciója váltotta Koszovó élén, amely hosszas tárgyalásokat követően 2020. február 3-án állt fel. Kurti Belgrád-Pristina párbeszéd kapcsán képviselt álláspontja jelentős akadályokat gördített az Egyesült Államok gyors rendezést célzó tervei elé, az új miniszterelnök ugyanis kezdetben a belpolitikai kérdésekre, reformokra kívánt koncentrálni, majd ezt követően Belgrád helyett a koszovói szerb kisebbséggel tervezett párbeszédet folytatni. Hangsúlyozta, hogy a 100%-os vám eltörlése csak viszonossági alapon történhet.[57] (A Szerbiából érkező áruk esetében a vámot végül nemzetközi nyomásra, átmenetileg hajlandó volt felfüggeszteni.[58]) A területcsere lehetőségét kategorikusan elutasító Kurti vitatta továbbá Thaçi köztársasági elnökként a párbeszédben betöltött szerepének jogszerűségét.[59]

Időközben az EU – feltehetőleg a koronavírus-világjárvány várható következményeire is tekintettel, nyugat-balkáni befolyásának fenntartása érdekében – márciusban zöld utat adott a csatlakozási tárgyalások megkezdésének Albánia és Észak-Macedónia esetében.[60]

Az eleve ingatag lábakon álló Kurti-kormány nem bizonyult hosszú életűnek. A COVID-19 járvány kezelése kapcsán kialakult vita a koalíciós partnerek között kezdetektől létező ellentétek további mélyüléséhez vezetett. Mindebben lényeges szerepe volt Hashim Thaçi elnöknek is, aki szükségállapot elrendelését szorgalmazta – amivel a belpolitikai jogosítványai lényegesen bővültek volna. A Thaçit támogató Agim Veliu belügyminiszter (LDK) menesztését pártja a koalíciós megállapodás felrúgásaként értékelte és bizalmatlansági indítványt nyújtott be Kurti ellen, amely március 25-én a kormány bukását eredményezte.

A belpolitikai válságot fokozta, hogy a Vetëvendosje új miniszterelnök-jelölt állítása helyett a járványt követően újabb választások kiírásához ragaszkodott, Thaçi azonban e helyett idővel inkább az LDK-nak ajánlotta fel a jelölés lehetőségét. Mindezt a Kurti kezdeményezésére indított alkotmánybírósági vizsgálat május 28-án jogszerűnek ítélte, így június 3-án Avdullah Hoti vezetésével új koszovói kormány kezdhette meg működését,[61] amely egyik első intézkedéseként eltörölte a 100%-os vámot[62], ezáltal elhárult az akadály a Belgrád-Pristina párbeszéd folytatása útjából.

A szerb és koszovói vezetők – Vučić szerb elnök, valamint Thaçi koszovói elnök és Hoti koszovói miniszterelnök – első találkozójára Richard Grenell, Trump elnök Belgrád-Pristina párbeszéddel foglalkozó különmegbízottja meghívására június 27-én Washingtonban került volna sor. Június 24-én azonban az SCSPO – szokatlan módon – egy közleményt tett közzé a honlapján, amely arról nyújtott tájékoztatást, hogy a Különleges Ügyészség április 24-én emberiség elleni és háborús bűncselekmények miatt vádiratot nyújtott be a Különleges Törvényszékhez, amelyben Hashim Thaçi köztársasági elnököt és Kadri Veselit, a PDK jelenlegi elnökét közel száz fő – köztük egykori politikai ellenfeleik – haláláért teszik felelőssé, akik között koszovói albán, szerb, roma és egyéb etnikumú személyek is találhatóak. A vádirat jelenleg a Különleges Törvényszék előzetes vizsgálata alatt áll, azonban az ügyészség meggyőződése, hogy a hosszas nyomozati munka eredményeképp bizonyíthatóak a vádak. A közlemény kitér arra is, hogy a nyilatkozatot azért tartották szükségesnek közzétenni, mert az érintett politikusok mindent megtettek annak érdekében, hogy személyes érdekeiket mindenek fölé helyezve ellehetetlenítsék a Különleges Ügyészség munkáját, egyebek mellett titkos kampányt folytattak az SCSPO megalakítását lehetővé tévő jogszabály módosítása érdekében.[63]

A közlemény hatására a koszovói, majd a szerb fél is lemondta a washingtoni találkozót. Mindez ugyanúgy szolgálta Trump elnök politikai ellenfeleinek érdekeit, mint a Belgrád-Pristina párbeszédben korábban kulcsszerepet betöltő EU-ét. A háttérben húzódó indokok között felmerülhet továbbá egy esetleges területcserés megoldástól való félelem, vagy akár az SCSPO tevékenységének megszüntetését is magába foglaló washingtoni megállapodás lehetősége is.

Hashim Thaçi először június 25-én a közösségi médiában nyilvánított rövid véleményt a történtekről. Ez az UCK emblémájának közzététele mellett mindössze egy mondatból állt: „Senki nem írhatja újra Koszovó történelmét!”.[64] Június 29-i nyilvános beszédében ugyanakkor ígéretet tett arra, hogy amennyiben a Különleges Törvényszék megerősíti a vádakat, azonnali hatállyal lemond elnöki hivataláról. Egyúttal bírálta az SCSPO-t az ellene irányuló támadás miatt, és megjegyezte, hogy az EU kettős mércét alkalmaz Szerbia és Koszovó esetében. Mindemellett hangsúlyozta az Amerikai Egyesült Államokba vetett rendületlen bizalmát.[65]

A párbeszéd újrakezdése tehát egyelőre várat magára, s miközben az EU és az USA érezhetően nem képvisel egységes álláspontot a koszovói helyzet rendezésének mikéntje kapcsán, Hashim Thaçi számára kétségessé vált, hogy életműve megkoronázásaként részese lehet-e a Szerbia és Koszovó közötti viszony normalizálását, Koszovó államiságának elismerését jelentő történelmi egyezmény megszületésének.

 

Összefoglalás, következtetések

 

Az elmúlt három évtizedben Koszovó hatalmas változásokon ment keresztül, melynek során nagyjából tízévente fontos mérföldkövekhez érkezett. 1989-ben a Milošević-rezsim felfüggesztette Szerbián belüli tartományi autonómiáját. 1999-ben a NATO légicsapásai véget vetettek a koszovói háborúnak és a tartomány nemzetközi felügyelet alá került. 2008-ban egyoldalúan kikiáltotta függetlenségét Szerbiától. A 2019-es és 2020-as évek szintén magukban hordozták egy nagy változás, a szerbekkel való kapcsolat normalizálása ígéretét.

Az 1968-as születésű Hashim Thaçi fiatal felnőttkorától fontos részese volt ennek a folyamatnak. A NATO beavatkozása óta kétségtelenül ő Koszovó kulcsembere a helyi politikai elit Nyugattal, ezen belül különösen az Egyesült Államokkal ápolt jó viszonya tekintetében. Mindez egyfajta kölcsönös függőségen alapul. A legfiatalabb európai állam önállósága ugyanis, mint láthattuk, sok szempontból ingatag lábakon áll. A nyugati világ motivációjának pedig lényeges eleme, hogy nem engedheti, hogy megkérdőjeleződjön a Koszovó melletti kiállásának jogossága és ezzel együtt kárba vesszenek a térség biztonsága és stabilitása terén eddig elért eredmények.

A húsz éve tartó „átmenet” azonban napjainkra felerősítette azokat a koszovói hangokat, amelyek túlzott mértékűnek tartják a „nyugati és a szerb érdekek kiszolgálását”,[66] miközben a nemzetközi közösség részéről is érezhető a türelmetlenség a koszovói helyzettel kapcsoltban. Koszovó és Szerbia azonban továbbra sem tűnik képesnek a békés megegyezésre, bár vezető politikusaik retorikája folyamatosan ezt a szándékot sugalmazza.

Az egykori gerillaparancsnokokból kialakult koszovói politikai elitet kétségtelenül egyfajta „Janus-arcúság” jellemzi. A koszovói albánok támogatásának megtartásához a hosszú múltra visszatekintő albán ellenálláshoz, hagyományokhoz való kapcsolódás hangsúlyozására, új (albán) nemzeti hősök mítoszának megteremtésére volt szükségük, míg kifelé a multikulturális értékek felé elkötelezett, modern államférfiak képét kellett sugározniuk. Mindezt úgy, hogy a személyükkel kapcsolatos súlyos háborús bűncselekmények vádja két évtizede újra és újra a nemzetközi érdeklődés középpontjába helyezi őket.

Az SCSPO érdemi működésének megkezdése magában hordozza annak lehetőségét, hogy Koszovó lerázhassa magáról a „maffiaállam”, Hashim Thaçi pedig a „szervkereskedő bűnöző” stigmáját, de egyúttal be is bizonyosodhat a vádak egy része, amely az érintetteken kívül a mellettük kiálló nyugati világ számára is roppant kínos helyzetet eredményezhet.

Ez lehet a magyarázat arra, hogy a koszovói elnökkel foglalkozó források egy része is sokkal inkább Thaçi (koszovói és nyugati elvárásoknak egyaránt megfelelő) mítoszának megteremtésére összpontosít (s közben – helyenként egészen nyilvánvaló módon – próbálja tisztára mosni őt a személyét ért súlyos vádak alól), mintsem hogy érdemben közelebb vinné az olvasót a koszovói államfő személyéhez.

 

Felhasznált irodalom:

 

Az ENSZ és a NATO sem örül a koszovói hadsereg felállításának. euronews.com, 2018. december 15. Forrás: https://hu.euronews.com/2018/12/15/az-ensz-es-a-nato-sem-orul-a-koszovoi-hadsereg-felallitasanak (Letöltve: 2019. március 20.)

Az új koszovói kormány eltörölte a szerbiai árukra kivetett százszázalékos vámot. vg.hu, 2020. június 6. Forrás: https://www.vg.hu/gazdasag/gazdasagpolitika/az-uj-koszovoi-kormany-eltorolte-a-szerbiai-arukra-kivetett-szazszazalekos-vamot-2304003/ (Letöltve: 2020. június 28.)

Bejelentette lemondását a koszovói háborús bűnöket vizsgáló különleges ügyész. origo.hu, 2018. február 15. Forrás: http://www.origo.hu/nagyvilag/20180215-bejelentette-lemondasat-a-koszovoi-haborus-bunoketvizsgalo-ugyesz.html (Letöltve: 2018. május 22.)

BORSÁNYI András (2000): A Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UÇK) rejtélye. BONA-L Bt., Budapest.

BOYES, Roger – JAGGER, Suzy (2018): New State, Modern Statesman: Hashim Thaçi – A Biography. Biteback Publishing, London.

DEL PONTE, Carla – SUDETIC, Chuck (2009): Madame Prosecutor: Confrontations with Humanity’s Worst Criminals and the Culture of Impunity. Other Press, New York.

GECI, Sinan – SIPOSNÉ KECSKEMÉTHY, Klára (2017): Kosovo: Its Path to Independence and the Strive to Building Defense Institutions. Vojenské Reflexie. Vol. 12. No. 2. 108-122. o.

https://www.facebook.com/HashimThaciOfficial/ 2020. június 25. (Letöltve: 2020. június 28.)

KAKUK György (2001): Koszovó tűzfészek. Athenaeum 2000, Budapest.

KOKTSIDIS, Pavlos-Ioannis – DAM, Caspar Ten (2008): A Success Story? Analysing Albanian Ethno Nationalist Extremism in the Balkans. East European Quarterly. No. 2. 160–190. o.

Kosovo Specialist Chambers and Specialist Prosecutor’s Office: Press Statement 24 jun 2020.

Forrás: https://www.scp-ks.org/en/press-statement?fbclid=IwAR1dHMtexUiTFJRn2-dReolOr4lx1GmVopp0HNvIBrKqJ9buBBfnkl4BAL4 (Letöltve: 2020. június 24.)

Koszovó ismét függetlensége elismerését követeli Szerbiától. hirado.hu, 2019. március 8. Forrás: https://www.hirado.hu/kulfold/kulpolitika/cikk/2019/03/08/koszovo-ismet-fuggetlensege-elismereset-koveteli-szerbiatol (Letöltve: 2019. március 20.)

LÁNGNÉ PETRUSKA Szidónia (2019): Pandora szelencéje, vagy kiút a patthelyzetből? A szerb-koszovói határ esetleges módosításának kulcskérdései. In: KOZMA Klementina (szerk.): A hadtudomány és a XXI. század. DOSZ Hadtudományi Osztály, Budapest. 210-227. o.

LEWIS, Paul (2011): Report identifies Hashim Thaci as ‘big fish’ in organised crime. The Guardian, 2011. január 24. Forrás: https://www.theguardian.com/world/2011/jan/24/hashim-thaci-kosovo-organised-crime (Letöltve: 2019. március 20.)

MARTY, Dick (2010): Inhuman treatment of people and illicit trafficking in human organs in Kosovo. 2010. december 12. Forrás: http://assembly.coe.int/committeedocs/2010/20101218_ajdoc462010provamended.pdf (Letöltve: 2019. március 20.)

NÉMETH Ferenc (2020): A koronavírus okozta a koszovói kormány bukását? KKI Elemzések. E-2020/57. Forrás: https://kki.hu/wp-content/uploads/2020/06/57_KKI-elemzes_RKS_Nemeth_20200611.pdf (Letöltve: 2020. június 28.)

NÉMETH Ferenc (szerk. 2020): Mi várható az Európai Tanács nyugat-balkáni bővítéssel kapcsolatos 2020. márciusi döntései után? KKI 4:1.

Forrás: https://kki.hu/wp-content/uploads/2020/04/4_1_2020_12_WB_Eit.pdf (Letöltve: 2020. június 28.)

NÉMETH Ferenc (2019): Új korszak a koszovói politikában? A 2019-es koszovói parlamenti választások értékelése. KKI Elemzések. E-2019/53. Forrás: https://kki.hu/wp-content/uploads/2019/12/53_KKI-elemzes_KOS_N%C3%A9meth_F_20191202.pdf (Letöltve: 2020. június 28.)

RØD, Mariana Qamile (2017): From Guerillas to Cabinets A Study of the Development of Post-War Political Parties in Kosovo (Diplomamunka). Forrás: http://bora.uib.no/bitstream/handle/1956/16048/Masteroppgaven.pdf?sequence=1 (Letöltve: 2018. augusztus 20.)

SZEKRÉNYES Éva (2014): Győztesből vesztes, avagy ki nevet a végén? Választások után Koszovóban. Külügyi Szemle. Vol. 13. No. 3. 66-83. o.

Thaçi: Nëse aktakuza konfirmohet, jap dorëheqje. koha.net, 2020. június 29. Forrás: https://www.koha.net/arberi/227664/thaci-nese-aktakuza-konfirmohet-jap-doreheqje/ (Letöltve: 2020. június 29.)

VALKI László (2013): Válaszolhatott volna másként Hága? A Nemzetközi Bíróság tanácsadó véleménye Koszovó függetlenségéről. 2013. december 1. Forrás: http://www.grotius.hu/doc/pub/RJXCSI/2013-12-01_valki_laszlo_valaszolhatott-volna-maskent-haga.pdf (Letöltve: 2019. március 20.)

VARGA Szilveszter (2019): Lemondott Haradinaj: Hágába hívták a koszovói Rambot. 2019. július 20. Forrás: https://balk.hu/2019/07/19/lemondott-haradinaj-hagaba-hivtak-a-koszovoi-rambot/ (Letöltve: 2020. június 28.)

[1] Lángné Petruska Szidónia: doktorandusz (Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Hadtudományi Doktori Iskola), e-mail: petruskasz@gmail.com

[2] 1996-ban elnökjelölt, ma Donald Trump amerikai elnök egyik tanácsadója.

[3] BOYES, Roger – JAGGER, Suzy (2018): New State, Modern Statesman: Hashim Thaçi – A Biography. Biteback Publishing, London. 183. o.

[4] Uo. 194. o.

[5] Uo. 186. o.

[6] KAKUK György (2001): Koszovó tűzfészek. Athenaeum 2000, Budapest. 29–31. o.

[7] BOYES – JAGGER (2018): i. m. 20. o.

[8] BOYES – JAGGER (2018): i. m. 12–17. o.

[9] KAKUK (2001): i. m. 52–59. o.

[10] Rugova politikájára pl. olyan jelzőkkel utal a könyv, mint „do-nothing-to-cause-trouble pacifism” (40. o.) vagy „all-too-passive-resistance” (22. o.)

[11] BOYES – JAGGER (2018): i. m. 21–28. o.

[12] A szintén 1968-as születésű egykori gerillaparancsnok 2004-2005, valamint 2017-2020 között Koszovó miniszterelnöke volt

[13] BORSÁNYI András (2000): A Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UÇK) rejtélye. BONA-L Bt., Budapest. 214–226. o.

[14] KOKTSIDIS, Pavlos-Ioannis – DAM, Caspar Ten (2008): A Success Story? Analysing Albanian Ethno Nationalist Extremism in the Balkans. East European Quarterly. No. 2. 160–190. o.

[15] BOYES – JAGGER (2018): i. m. 33–34. o.

[16] Uo. 183–189. o.

[17] LEWIS, Paul (2011): Report identifies Hashim Thaci as ‘big fish’ in organised crime. The Guardian, 2011. január 24. Forrás: https://www.theguardian.com/world/2011/jan/24/hashim-thaci-kosovo-organised-crime (Letöltve: 2019. március 20.)

[18] BOYES – JAGGER (2018): i. m. 34–35. o.

[19] Uo. 37–42. o.

[20] BOYES – JAGGER (2018): i. m. 47–48. o.

[21] BORSÁNYI (2000): i. m. 124–126. o.

[22] Amerikai Egyesült Államok, Egyesült Királyság, Franciaország, Németország, Olaszország és Oroszország.

[23] BOYES – JAGGER (2018): i. m. 49–57. o.

[24] Uo. 61–66. o.

[25] BORSÁNYI (2000) i. m. 154. o.

[26] BOYES – JAGGER (2018): i. m. 74–77. o.

[27] Uo. 79–81. o.

[28] BORSÁNYI (2000): i. m. 179–182. o.

[29] MARTY, Dick (2010): Inhuman treatment of people and illicit trafficking in human organs in Kosovo. 2010. december 12. Forrás: http://assembly.coe.int/committeedocs/2010/20101218_ajdoc462010provamended.pdf (Letöltve: 2019. március 20.)

[30] BOYES – JAGGER (2018): i. m. 101–103. o.

[31] GECI, Sinan – SIPOSNÉ KECSKEMÉTHY, Klára (2017): Kosovo: Its Path to Independence and the Strive to Building Defense Institutions. Vojenské Reflexie. Vol. 12. No. 2. 108–122. o.

[32] BOYES – JAGGER (2018): i. m. 103. o.

[33] Uo. 119–120. o.

[34] Uo. 110. o.

[35] SZEKRÉNYES Éva (2014): Győztesből vesztes, avagy ki nevet a végén? Választások után Koszovóban. Külügyi Szemle. Vol. 13. No. 3. 66–83. o.

[36] BOYES – JAGGER (2018): i. m. 112–117. o.

[37] Uo. 119–122. o.

[38] BOYES – JAGGER (2018): i. m. 123–132. o.

[39] Az Európai Unió Jogállamiság Missziója Koszovóban.

[40] BOYES – JAGGER (2018): i. m. 135–143.o.

[41] VALKI László (2013): Válaszolhatott volna másként Hága? A Nemzetközi Bíróság tanácsadó véleménye Koszovó függetlenségéről. 2013. december 1. Forrás: http://www.grotius.hu/doc/pub/RJXCSI/2013-12-01_valki_laszlo_valaszolhatott-volna-maskent-haga.pdf (Letöltve: 2019. március 20.)

[42] BOYES – JAGGER (2018): i. m. 146–153. o.

[43] DEL PONTE, Carla – SUDETIC, Chuck (2009): Madame Prosecutor: Confrontations with Humanity’s Worst Criminals and the Culture of Impunity. Other Press, New York. 229–248. o.

[44] BOYES – JAGGER (2018): i. m. 155–156. o.

[45] Bejelentette lemondását a koszovói háborús bűnöket vizsgáló különleges ügyész. origo.hu, 2018. február 15. Forrás: http://www.origo.hu/nagyvilag/20180215-bejelentette-lemondasat-a-koszovoi-haborus-bunoketvizsgalo-ugyesz.html (Letöltve: 2018. május 22.)

[46] BOYES – JAGGER (2018): i. m. 161–170. o.

[47] Uo. 180. o.

[48] Uo. 191–192. o.

[49] LÁNGNÉ PETRUSKA Szidónia (2019): Pandora szelencéje, vagy kiút a patthelyzetből? A szerb-koszovói határ esetleges módosításának kulcskérdései. In: KOZMA Klementina (szerk.): A hadtudomány és a XXI. század. DOSZ Hadtudományi Osztály, Budapest. 210–227. o.

[50] Az ENSZ és a NATO sem örül a koszovói hadsereg felállításának. euronews.com, 2018. december 15. Forrás: https://hu.euronews.com/2018/12/15/az-ensz-es-a-nato-sem-orul-a-koszovoi-hadsereg-felallitasanak (Letöltve: 2019. március 20.)

[51] LÁNGNÉ PETRUSKA (2019): i. m. 224. o.

[52] Koszovó ismét függetlensége elismerését követeli Szerbiától. hirado.hu, 2019. március 8. Forrás: https://www.hirado.hu/kulfold/kulpolitika/cikk/2019/03/08/koszovo-ismet-fuggetlensege-elismereset-koveteli-szerbiatol (Letöltve: 2019. március 20.)

[53] NÉMETH Ferenc (2019): Új korszak a koszovói politikában? A 2019-es koszovói parlamenti választások értékelése. KKI Elemzések. E-2019/53. Forrás: https://kki.hu/wp-content/uploads/2019/12/53_KKI-elemzes_KOS_N%C3%A9meth_F_20191202.pdf (Letöltve: 2020. június 28.)

[54] VARGA Szilveszter (2019): Lemondott Haradinaj: Hágába hívták a koszovói Rambot. 2019. július 20. Forrás: https://balk.hu/2019/07/19/lemondott-haradinaj-hagaba-hivtak-a-koszovoi-rambot/ (Letöltve: 2020. június 28.)

[55] NÉMETH (2019)

[56] NÉMETH Ferenc (szerk. 2020): Mi várható az Európai Tanács nyugat-balkáni bővítéssel kapcsolatos 2020. márciusi döntései után? KKI 4:1. Forrás: https://kki.hu/wp-content/uploads/2020/04/4_1_2020_12_WB_Eit.pdf (Letöltve: 2020. június 28.)

[57] NÉMETH (2019)

[58] Az új koszovói kormány eltörölte a szerbiai árukra kivetett százszázalékos vámot. vg.hu, 2020. június 6. Forrás: https://www.vg.hu/gazdasag/gazdasagpolitika/az-uj-koszovoi-kormany-eltorolte-a-szerbiai-arukra-kivetett-szazszazalekos-vamot-2304003/ (Letöltve: 2020. június 28.)

[59] NÉMETH Ferenc (2020): A koronavírus okozta a koszovói kormány bukását? KKI Elemzések. E-2020/57. Forrás: https://kki.hu/wp-content/uploads/2020/06/57_KKI-elemzes_RKS_Nemeth_20200611.pdf (Letöltve: 2020. június 28.)

[60] NÉMETH (szerk. 2020)

[61] NÉMETH (2020)

[62]Az új koszovói kormány eltörölte a szerbiai árukra kivetett százszázalékos vámot. vg.hu, 2020. június 6. Forrás: https://www.vg.hu/gazdasag/gazdasagpolitika/az-uj-koszovoi-kormany-eltorolte-a-szerbiai-arukra-kivetett-szazszazalekos-vamot-2304003/ (Letöltve: 2020. június 28.)

[63] Kosovo Specialist Chambers and Specialist Prosecutor’s Office: Press Statement 24 jun 2020. Forrás: https://www.scp-ks.org/en/press-statement?fbclid=IwAR1dHMtexUiTFJRn2-dReolOr4lx1GmVopp0HNvIBrKqJ9buBBfnkl4BAL4 (Letöltve: 2020. június 24.)

[64] https://www.facebook.com/HashimThaciOfficial/ 2020. június 25. (Letöltve: 2020. június 28.)

[65] Thaçi: Nëse aktakuza konfirmohet, jap dorëheqje. koha.net, 2020. június 29. Forrás: https://www.koha.net/arberi/227664/thaci-nese-aktakuza-konfirmohet-jap-doreheqje/ (Letöltve: 2020. június 29.)

[66] RØD, Mariana Qamile (2017): From Guerillas to Cabinets A Study of the Development of Post-War Political Parties in Kosovo (Diplomamunka). 55. o. Forrás: http://bora.uib.no/bitstream/handle/1956/16048/Masteroppgaven.pdf?sequence=1 (Letöltve: 2018. augusztus 20.)

Bevezetés

Észak-Korea, vagy hivatalos nevén a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (a továbbiakban: KNDK) egy kifejezetten zárkózott, a mai napig sztálinista elveket valló kelet-ázsiai ország, amely több szempontból is fenyegetést jelent szomszédjai számára Az utóbbi pár évben megszaporodott számú rakétakísérleteik nyugtalanságra adnak okot, de a fennálló információhiány miatt is a hírszerzők célkeresztjébe került az ország.

Mind Dél-Korea, mind az USA figyelemmel követi az eseményeket a diktatúrában. Az idei év eddig nem telt eseménymentesen a diktatúrában, a KNDK kvázi a figyelem középpontjába került az elmúlt hónapokban: egyrészről a már említett rakétatesztekkel, másrészről a koronavírus-járványra adott sajátos válaszával, illetve Kim Dzsongun rejtélyes eltűnésével. Cikkemben ezt a három eseménycsoportot fogom körüljárni.

Tárgyalás

Keljfel-Hwasong 

Észak-Korea leginkább rakétakísérleteivel hívta fel magára a figyelmet az elmúlt években. Olyan interkontinentális hordozórakétákat teszteltek és tesztelnek azóta is, amelyek nukleáris tölteteket képesek eljuttatni Dél-Koreába, Japánba és az USA-ba, illetve a közepes hatótávolságú ballisztikus rakéták fejlesztése is napirenden van, illetve rövid hatótávolságú rendszerekkel is folynak kísérletek.

Észak-Korea jelenleg 27 különböző típusú rakétával rendelkezik, amelyek egy része még fejlesztés alatt áll, hatótávolságuk 40 kilométertől 13 ezer kilométerig terjed, de 10 ezer kilométer az a távolság, amelyet a legnagyobb hatótávú működő egység tud fedezni. Az ország egyébként egészen régóta foglalkozik ballisztikus rakéták fejlesztésével, már van egy elavult koncepció is az arzenáljukban. Ennek ellenére nem kérdéses, hogy Kim Dzsongun vezetése alatt több rakétakísérletet hajtottak végre, mint elődei alatt összesen és a nukleáris robbanófejek fejlesztése is új erőre kapott 2011 óta.

A Hwasong-15 interkontinentális ballisztikus rakéta. (Forrás: Missile Threat)

2017 volt az az év, amikor tetőzött a tesztkilövések száma, ekkor 25 alkalommal indítottak rakétát, de már 2014-ben is igen magas volt ez a szám (18). A kísérletek száma az ezt követő években sem csökkent, viszont 2018-ban egyetlen kilövés sem történt.

2017-ben a már említett legnagyobb hatótávolságú rakétát, a Hwasong-15-öt is tesztelték. A 13 ezer kilométerre kilőtt töltetekkel az Egyesült Államok szárazföldi területeinek egészét tudnák fenyegetni. A 2017. november 28-i tesztkilövés alkalmával a rakéta 4500 kilométeres magasságot ért el és az indítás helyétől 960 kilométerre távolodott el. Ezekből az adatokból szakértői számításokkal állapították meg a 13 ezer kilométeres hatótávolságot, de feltételezhető, hogy a teszt során nem a valódi nukleáris robbanófej súlyával terhelték a rakétát, így valójában kisebb távolságon belül hatékony. Phenjan hivatalos közleménye szerint a Hwasong-15 egy szuper nehéz töltet szállítására is alkalmas, de akár több kisebb töltettel és penetrációs eszközökkel is felszerelhető.

2018-ban végül bekövetkezett az enyhülés és Kim Dzsongun leült tárgyalni Donald Trumppal a Koreai-félsziget atommentesítéséről, az első szingapúri csúcs kecsegtető eredménnyel zárult, azonban a 2019. februárjában megtartott második találkozó nem hozta meg a várt megállapodást, mivel a két fél érdekei nem egyeztek és egyikük sem volt hajlandó engedni. Alig pár nappal később már arról szóltak a hírek, hogy a KNDK helyreállítja az egyik rakétakísérleti telepét Phenjantól 30 kilométerre. Áprilisban már kilövéseket is végrehajtottak, holott Kim ígéretet tett a tesztek és a nukleáris töltetek fejlesztésének felfüggesztésére. 2019-ben végül 20 próbakilövést hajtottak végre, amelyek közül 19 esetben rövid hatótávú ballisztikus rakétákat lőttek ki, egy estben pedig tengeralattjáróról indítottak kísérleti fegyvereket. Ismét fontosnak tartom azonban hangsúlyozni, hogy semmi sem biztos Észak-Koreával kapcsolatban. A szakértők egyetértenek abban, hogy Észak-Korea több kilövést is elhallgathatott.

A március 20-i rövid hatótávolságú rakéta teszt. (Forrás: Rodong Sinmun)

Idén eddig csak márciusban hajtottak végre teszteket, méghozzá elég sokat. Ezidáig ebben a hónapban végezték a legtöbb kísérletet a rezsim történelmében egy hónap alatt, összesen kilenc rövid hatótávolságú ballisztikus rakétát indítottak. Az első tesztek március 2-án történtek, utána március 8-án, 20-án és 28-án lőttek ki többnyire KN-24 és KN-25 rövid hatótávolságú rakétákat. Ezek a típusok közül csak KN-24 áll fejlesztés alatt, de a tesztek nagyobb részében a már működőképes KN-25-öt használták, így a kísérletek nagyobb valószínűséggel voltak hadgyakorlatok, amelyek során a kezelőszemélyzetet igyekeztek a rakétarendszerek irányítására felkészíteni.

Ugyanakkor fontos látnunk, hogy a koronavírus-járvány miatt a Koreai Néphadsereg morálja jó eséllyel visszaesett, mivel amerikai források szerint korábban 30 napig nem volt példa semmilyen gyakorlatra. Egy ilyen hosszú szünet után egyértelmű, hogy intenzívebb hadgyakorlatok következnek, mivel így visszaállítható a sereg morálja.

Ri Szongvon, Észak-Korea új külügyminisztere. (Forrás: Korea Pool/ AFP)

2020-ban más külpolitikai szempontból fontos események is történtek a Koreai-félsziget északi részén. Januárban két minisztert váltottak le, egyikük a külügyminiszter, a másik a védelmi miniszter. Ri Jongho külügyminiszter helyére Ri Szongvon, az országegyesítés ügyével foglakozó kormánybizottság vezetője került, védelmi miniszternek pedig Kim Dzsongvan-t nevezték ki. Ri Szongvon új tisztsége azért is érdekes, mert minimális külügyi tapasztalattal rendelkezik, ugyanakkor rendkívül éles nyelvű és makacs. Leghíresebb megnyilvánulása ennek, amikor dél-koreai üzletembereknek kívánta, hogy akadjon torkukon az étel, mert elégedetlen volt a két Korea közti gazdasági kapcsolatok alakulásával.

Utóbbi tulajdonsága Phenjannak azért jöhet jól, mert az esetlegesen újrainduló atom-leszerelési tárgyalásokon lépéselőnybe kerülhet az USA-val suemben, ugyanis Ri Szongvon jó eséllyel nem fogja engedni, hogy Észak-Koreát előnytelen helyzetbe hozzák és képes lesz megvédeni az ország érdekeit a USA-val szemben. Kim Dzsongvanról annyit tudunk, hogy magas rangú tiszt a Koreai Néphadseregben, ahogyan Ri Szongvon is.

Itt a vírus, hol a vírus

A koronavírus-világjárványra Észak-Korea elég gyorsan, már februárban határai teljes lezárásával reagált, illetve Phenjanban látványos korházépítés indult. Ez elméletben megfelelő lépés lenne a fertőzések megelőzésére, azonban a KNDK északi, Kínával közös határán államilag jóváhagyott csempésztevékenység folyik, amelyet nem tudjuk, hogy érint-e a határzárlat. Amennyiben nem, úgy ezeken az útvonalakon könnyedén bejuthatott az országba a járvány.

A hivatalos álláspont szerint Észak-Koreában a mai napig nincsen fertőzött. Az állítás valóságtartalma valószínűleg minimális, nagyon kicsi az esélye, hogy a szomszédos Dél-Koreából, ahol gócpont alakult ki ne kerüljön kórokozó az északi szomszéd területére, de a szintén szomszédos Kína és az előzőekben már említett csempészet sem támasztja alá a diktatúra narratíváját. Március elején a Dél-koreai Hírügynökség híradásai szerint a halottak száma 180, a fertőzés miatt elkülönítettek száma 3700 volt csak a hadsereg soraiban. Forrásuk szerint a vezetés mindent megtett, hogy se információk, se a fertőzés ne kerülhessen ki a fegyveres testületen kívülre.

Április elején még egyetlen Észak-koreai folyóirat sem foglalkozott a járvánnyal, de az ország tisztviselői humanitárius segítséget kértek. Leginkább a járvány kezeléséhez szükséges védőfelszerelések és tesztek képezték a kért csomagok tartalmát. Ezt a tényt is figyelembe véve szinte biztosak lehetünk benne, hogy hamis információt közöl Phenjan hivatalos kommunikációja. Több az országhoz köthető szakértő is aggodalmát fejezte ki, ugyanis az ország egészségügye kifejezetten elmaradott, kvázi nem lenne képes kezelni a járvány komolyabb kitörését.

Bújócska   

Kim Dzsongun, a KNDK  2011 óta regnáló diktátora úgy került áprilisban a figyelem középpontjába, hogy lényegében eltűnt onnan, vagyis hetekig semmi hír nem érkezett róla. Április második fele a vele kapcsolatos találgatásokról szólt a világ sajtójában, nem volt olyan hírportál, amely legalább egy cikket ne tett volna közzé az esetről.

Kim Dzsongun egy korábbi képen. (Forrás: AFP)A folyamat kezdetének április 15-e tekinthető, amikor a vezér nem jelent meg nagyapja, Kim Ir Szen születésnapjának tiszteletére rendezett megemlékezésen, illetve egyéb ilyenkor szokásos tevékenységei is elmaradtak, mint apja, Kim Dzsong Il Kumszuszan-emlékpalotai mauzóleumában tett látogatása. Az akkor aktuális szakértői találgatások még semmi komoly problémát nem sejtettek a háttérben, csupán Phenjan szigorú járványvédelmi intézkedéseivel magyarázták a jelenséget.

Kim Dzsongun vonata a műholdas képen Vonszanban. (Forrás: Reuters)

A következő hét elején már arról szóltak a hírek, hogy Kim Dzsongun műtéten esett át, a CNN állítása szerint komplikációk is felléptek. A DailyNK c. napilap híre alátámasztja a teóriát, amelynek értelmében április 12-én a Legfőbb Vezető szív- és érrendszeri beavatkozáson esett át és egy üdülővárosban lábadozott ezt követően. További megerősítése ennek a feltevésnek, hogy azokban a napokban a Phenjanhoz közeli Vonszanban valószínűleg Kim saját speciális vasúti szerelvényét látták műholdas felvételeken. A lap szerint a beavatkozást a vezér életmódja tette szükségessé, a dohányzás, az elhízás és a túl sok munka vezetett kardiovaszkuláris rendszerének kimerüléséhez. Tény az is, hogy nagyapja, valamint apja is szívelégtelenség miatt vesztette életét, tehát örökölhette az erre való hajlamot. A híreket végül Dél-Korea cáfolta, ugyanis nem állt rendelkezésre információ hasonló eseményekről.

Miután Észak-Korea nem adott információt, a diktátor pedig nem jelent meg nyilvánosan a spekuláció új szintre lépett. A különböző elméletek széles spektrumon mozogtak Kim Dzsongun halálától és utódjának keresésétől, egészen a másik végletig, ami szerint végig minden a legnagyobb rendben volt. Biztosat a mai napig nem tudunk, de a kelet-ázsiai ország nem függesztette fel nemzetközi kommunikációját, továbbra is küldött ajándékokat Kim Dzsongun nevében. Mind Dél-Korea, mind az USA cáfolták, hogy szokatlan tevékenységről lenne tudomásuk. Olyan feltevés is szárnyra kapott, hogy a Legfőbb Vezér a COVID-19 által okozott tüdőgyulladás tüneteitől szenved, amivel egy a szív- és érrendszeri műtétében és annak utókezelésben közreműködő kínai orvos fertőzte meg.

Olyan pletykák is terjedtek Dél-koreai körökben, hogy Kim Phjongil, Kim Dzsongun nagybátyja a Kína-párti elit támogatásával magához ragadta a hatalmat, miután a Legfőbb Vezért nem sikerült felébreszteni a kómából. A szóbeszéd szerint Kim Jodzsongot, a diktátor nagyhatalmú húgát letartóztatták ezzel félreállítva őt az útból, illetve Kína tárgyalásokba fogott az Egyesült Államokkal Észak-Korea jövőbeli ellenőrzéséről.

A Dél-koreai vezetés és hírügynökségek szinte minden Kimmel kapcsolatos feltételezést cáfolt, vagy igyekezett cáfolni, ugyanis meglehetősen kevés a kézzelfogható, valóban hiteles információ Észak-Koreával kapcsolatban.

Az állítólagos Kim Dzsongun a május 1-jei gyárlátogatáson. (Forrás: KCNA)

A vezér első nyilvános megjelenésére, több mint két hét után május 1-én történt, amikor megjelent a Sunchon-ban épült új műtrágyagyár megnyitóján. Ő maga vágta át a szalagot, fogadta a munkások lelkes üdvözlését. Húga Kim Jodzsong is vele volt a jeles alkalom során.  Az első olyan esemény, amely valamelyest megerősítette, hogy Kim Dzsongun életben van április 26-án történt. Ezen a napon a KCNA(Korean Central News Agency, Észak-Korea hivatalos központi hírügynöksége) hírt adott a Legfőbb Vezér élő videójáról, amelyben üdvözölte a  Vonszan-Kalma partvidéken dolgozókat. A diktátor egészségesnek tűnik a felvételen, de pontosan nem lehet tudni, hogy mikor vették filmre a képsorokat. Ennek fényében a koreai hírügynökség fellépése egyfajta reakcióként is értelmezhető a spekulációkra, így annak ellenére, hogy hivatalos forrásból származott az információ, továbbra sem kezelték tényként, hogy Kim Dzsongun földi pályafutása nem fejeződött be.

A diktátor nyilvános megjelenése azonban nem szűntette meg a találgatásokat. Május 3-án Jennifer Zeng kínai emberi jogi aktivista Twitter– bejegyzésben hívta fel a figyelmet az „új” és a „régi” Kim Dzsongun közti különbségekre, utalva ezzel arra, hogy a diktátort egy hasonmás helyettesíthette Sunchonban. Rajta kívül feltűntek az apró eltérések más felhasználóknak is. Később azonban kiderült, hogy a képek nagyobb része manipulált, csak ügyes szerkesztésnek köszönhetőek a diszkrepanciák, például a vezér fogazatában tapasztalható különbségek. Egyébként a Legfőbb Vezértől nem áll távol a hasonmások alkalmazása, 2017-ben videofelvétel készült, amelyen saját dublőreivel társalog, így a gyanú bizonyos szinten jogos.

A történet itt véget is érhetne, de Kim Dzsongun ismét eltűnt a kamerák látószögéből és május 1-23-a között, ismét három hétig nem jelent meg nyilvánosan. Május 23-án a Koreai Munkapárt Központi Katonai Bizottságának ülésén elnökölt, ahol új irányelveket fogadtak el a nukleáris elrettentés fokozására. Nem áll rendelkezésre információ arról, hogy Kim hol tartózkodott abban a 22 napban, amíg nem látták nyilvánosan.

Befejezés

Kim Dzsongun kétségkívül a világ egyik azon politikusa, akit a legtöbb titok övez, többek között életkorára vonatkozóan sincsenek pontos adatok. Az áprilisban tapasztalt felszívódás is pontosan ezért eredményezett egy nagy horderejű találgatás- hullámot és ezért kapott ekkora médiavisszhangot az eset. Ugyanakkor nem kizárólagosan ez áll a háttérben, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy egy kormányváltás az esetek legnagyobb részében az adott ország politikáját is megváltoztatja. Amennyiben Kim Dzsongun helyére más politikus kerülne, úgy lehetőség nyílna Észak-Korea visszacsatolására a világ vérkeringéséhez, amivel mind az ország, mind a nemzetközi közösség jól járna.

A KNDK kétségkívül a világ legelszigeteltebb állama, éppen ettől válik érdekes témává, ugyanakkor kockázattá is. Bár a mai hírszerzési technikák már elég kifinomultak a sötétben tapogatózás megelőzésére, nem árt az óvatosság az interkontinentális rakétákat fejlesztő, illetve feltehetően atomfegyverrel rendelkező rezsimmel. Bár kicsi a valószínűsége, hogy elhúzódó háború robbanjon ki, amelyben az ország az agresszorként lépne fel, érdemes megfigyelni a jelenlegi nemzetközi kapcsolatainak alakulását, illetve figyelembe venni arzenálja méretét és minőségét.

A fegyverkezés azonban Észak-Korea végéhez is vezethet, ugyanis a gazdaságot a hadseregfejlesztés alá rendelték, ami szinte törvényszerűen egyéb stratégiailag fontos ágazatok hanyatlásához vezetett, mint az egészségügy. Ahogyan az már korábban is taglaltam az ország egészségügye alkalmatlan lenne egy nagyobb járvány kezelésére.

Úgy gondolom, hogy a KNDK továbbra is erős fókuszt fog kapni a világ sajtójában és továbbra is hírszerzői megfigyelés alatt fog állni a jövőben. Nehéz megjósolni, hogy milyen irányba fog változni az ország és a világ viszonya. Nem kizárható a nyitás, de a további izoláció sem.

Írta: Patocskai Péter