Biztonságpolitika.hu

Általános intézményi hírek Az Európai Unió intézményét érintő történések tekintetében három fontosabb hír emelhető ki a vizsgált időszakban. 2021 decemberében Horvátország esetében a Tanács megállapította, hogy az állam teljesítette a schengeni vívmányok teljes körű alkalmazásához szükséges feltételeket. Számottevő előrelépés, hiszen ez az előfeltétele azon tanácsi határozat meghozatalának, amely lehetővé teszi a belső határellenőrzések megszüntetését is a későbbiekben. Emellett 2021. december 7-én sor került az EU–Koszovó Stabilizációs és Társulási Tanács negyedik ülésére is Brüsszelben. Koszovó tájékoztatást nyújtott a csatlakozás kérelmezésére irányuló szándékáról, illetve a résztvevők megvitatták a reformprioritásokat is és a további cselekvési területeket a balkáni ország minél gyorsabb felzárkózásának elérésére. 2022 elején munkához látott az újonnan felállított ügynökség is, az Európai Unió Menekültügyi Ügynöksége, amely az Európai Menekültügyi Támogatási Hivatalt váltja fel. A hivatalos közlemény alapján az Ügynökség „a közös európai menekültügyi rendszer működését hivatott javítani azáltal, hogy fokozott operatív és technikai segítséget nyújt a tagállamoknak és következetesebbé teszi a nemzetközi védelem iránti kérelmek értékelését”.

2022 január 18-án megválasztásra került az Európai Parlament elnöke. A máltai származású néppárti képviselő, Roberta Metsola az EP legfiatalabb elnöke lett. Elnöki mandátuma 2024-ig szól, s a feladat nem érte felkészületlenül, hiszen 2020 novemberétől az első alelnöki posztot töltötte be, majd David Sassoli január 11-i halálát követően a Parlament megbízott elnökeként tevékenykedett.

Közös biztonság- és védelempolitika

A közös biztonság- és védelempolitika egyik legnagyobb újítása volt az előző esztendőben az Európai Békekeret létrehozása, amellyel az Unió immár „a világ bármely részén hozzá tud majd járulni a katonai béketámogató műveleteknek és támogatási intézkedéseknek a partnereink számára történő finanszírozásához.” 2021. december 2-án a Tanács határozott arról, hogy négy támogatási mechanizmust léptet életbe az Európai Békekeret (EFF) keretében Grúzia, a Moldovai Köztársaság, Ukrajna és a Mali Köztársaság támogatására. Az intézkedés célja lényegében a négy ország katonai és védelmi kapacitásainak megerősítése a belső reziliencia és a béke előmozdítása érdekében. Grúzia, a Moldovai Köztársaság és Ukrajna esetében az EU célja továbbá, hogy fokozza a helyi fegyveres erők kapacitását és interoperabilitását, így hozzájárulva a közös biztonság- és védelempolitika katonai misszióihoz és műveleteihez. A támogatások a keleti szomszédság országai esetében 36 hónapra szólnak, s Grúzia esetében 12.75 millió eurót, Ukrajna esetében 31 millió eurót, Moldova esetében 7 millió eurót jelent, míg a 30 hónapos mali intézkedés 24 millió eurós költségvetésű.

Decemberben megrendezésre került az Európai Védelmi Ügynökség éves konferenciája is, amelyen Charles Michel megtartotta beszédét az európai védelem helyzetéről és a biztonsági környezetéről. A térséget és világunkat érő biztonsági kihívások tekintetében az alábbiakat sorolta fel: a növekvő geostratégiai verseny, a terrorizmus, a hibrid fenyegetések, a kibertámadások, a dezinformáció, a migráció politikai használata, valamint a konfliktusok és a fokozódó instabilitás a szomszédságunkban és azon túl. Kiemelte az ezen kockázatokat sokszorozó klímaváltozást és pandémiát is. Mindezek kapcsán elmondta az Európai Tanács által kitűzött stratégiai prioritást: „Az önálló cselekvésre való képességünk növelése érdekeink védelme, értékeink és életvitelünk megőrzése, valamint a globális jövő alakítása érdekében”. A stratégiai autonómia kapcsán elmondta azt is, hogy a szlovéniai Brdóban tartott ET találkozón is megállapodtak a résztvevő felek abban, hogy felgyorsítják a Stratégiai Iránytűvel kapcsolatos munkát, mi több 2022 az európai védelem éve lesz. A stratégiai autonómia elérésében két területet, az innovációt és a kibervédelmet hangsúlyozta. Kiemelte továbbá az EU és a NATO között fennálló unikális kapcsolat mélyítését is.

2021 decemberében a Tanács következtetéseket fogadott el a polgári KBVP területére vonatkozó paktumról, amelyekben biztosított arról, hogy elkötelezett a közös biztonság- és védelempolitika polgári ágának megerősítése iránt, illetve kiemelte a szerepét az új típusú kihívások átfogó megközelítésében és kezelésében, csakúgy, mint a partnerországok rezilienciájának megerősítésében. 2022 januárjában emellett a Tanács elfogadta következtetéseit az ENSZ-EU stratégiai partnerség békeműveletekkel és válságkezeléssel kapcsolatos magasabb szintre emelésének vonatkozásában, illetve 2022 és 2024 közötti időszakra szóló prioritásait.

Kiberpolitika

Az EU egyik céljai közé tartozik a kiberbiztonság garantálása és a kiberfenyegetésekkel szemben való hatékony fellépés. A koronavírus- világjárvány következményképpen megnőtt a polgári lakosság ellen elkövetett kibertámadások száma, amelyek Boštjan Koritnik, szlovén közigazgatási miniszter szerint „jelentős hatással vannak társadalmunkra, nem utolsósorban azért, mert egyre inkább digitalizált világban élünk”. Ennek eredményképpen 2021. december 3-án a Tanács megállapodott az EU kiberbiztonságáról szóló közös álláspontról, hogy tovább javítsa mind a köz- és magánszektor, mind az Európai Unió ellenálló- és reagálási képességét ezekre az incidensekre. Az új irányelv a „hálózati és információs rendszerek biztonságáról szóló irányelv” helyébe lép “NIS2” néven. Emellett, a NIS2 létrehozza az European Cyber Crises Liaison Organisation (magyar nyelven: Európai Kiberválságok Összekötő Szervezete) elnevezésű hálózatot (EU-CyCLONe), amely a nagyszabású kiberbiztonsági incidensek összehangolt kezelését fogja támogatni.

2021 december 20.-án fogadta el a Tanács az általános megközelítést a kritikus szervezetek ellenálló képességéről szóló irányelvtervezetről, amelynek célja a kritikus fontosságú szervezetek sebezhetőségének csökkentése és ellenálló képességének megerősítése. Aleš Hojs, szlovén belügyminiszter szerint „az eszköztervezet létrehozását az elmúlt évek számos válsághelyzete, terrortámadások, a COVID-19 és a szélsőséges időjárási események által a kritikus infrastruktúrákban keltett feszültség eredménye”. Továbbá a belügyminiszter arról is beszámolt, hogy „a Tanács tárgyalási mandátuma kilenc ágazat kritikus fontosságú szervezeteire terjed ki: energia, közlekedés, banki és pénzügyi piaci infrastruktúrák, egészségügy, ivóvíz, szennyvíz, digitális infrastruktúra és űrkutatás”. A tagállamoknak stratégiával kell rendelkezniük a létfontosságú egységek ellenálló képességének fokozására, legalább 4 évente kockázatértékelést kell végezniük, és azonosítaniuk kell az alapvető szolgáltatásokat nyújtó létfontosságú egységeket. Az NIS2 tulajdonképpen az említett irányelvtervezet kiberdimenzióban megjelenő anomáliáira reagál, ezért az elfogadott általános megközelítés összehangolja hatályukat, biztosítva, hogy a kritikus egységek ellenálló képességéről szóló irányelvtervezetben szereplő valamennyi ágazat legalább a NIS2-ben is jelen legyen, amely további ágazatokat is magában foglal.

A 2022. január 14.-én Ukrajna kormányzati oldalai ellen elkövetett kibertámadást elítéli az Európai Unió főképviselője, aki szerint „az ilyen akciók célja Ukrajna destabilizálása és dezinformáció terjesztése, és hozzájárulhatnak a már amúgy is feszült helyzet további eszkalálódásához”. Továbbá azt is kiemelte, hogy „az Európai Unió és tagállamai kapcsolatban állnak Ukrajnával, és készen állnak arra, hogy további közvetlen technikai segítséget nyújtsanak Ukrajnának a támadás elhárításához, valamint Ukrajna további támogatására a destabilizáló akciókkal szemben, többek között a hibrid és kiberfenyegetésekkel szembeni ellenálló képességének további erősítése révén”.

Szankciós politika

Az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikájának egyik eszköze a szankciók vagy korlátozó intézkedések, amelynek eszköztára több tevékenységből is áll. Az Európai Unió korlátozó intézkedései a politikai párbeszédtől a kiegészítő intézkedéseken át a más rendelkezésre álló eszközökig is terjedhetnek. A szankciók elfogadásával több célt is szolgálhat az EU, így az EU értékrendjének, alapvető érdekeinek és biztonságának védelmét, vagy a nemzetközi béke és biztonság fenntartását, a konfliktusok megelőzését és a nemzetközi biztonság erősítését. Mindennek címzettjei lehetnek különböző országok kormányai, egyéb szervezetei, csoportok és szerveződések, illetve egyének is.

December 2-án az Európai Unió elfogadta az ötödik szankciócsomagot a folytatódó emberi jogi visszaélések és a migránsok eszközként való használata miatt Belarusz vonatkozásában. Az intézkedések elsősorban a sajtóorgánumok vezetőire, az igazságszolgáltatás magas szintű tisztviselőire, illetve a Lukasenka-rezsim magas szintű politikai tisztségviselőire terjed ki. Az intézkedések elsősorban a vagyoni eszközök befagyasztását és utazási tilalom kiszabását jelentik. A december 2-i határozat további 17 személyt és 11 szervezetet érint, így a Belarusz vonatkozásában meghozott korlátozó intézkedések immáron összesen 183 személyre és 26 szervezetre vonatkoznak.

A Kongói Demokratikus Köztársaság kapcsán az EU először 2016-ban vezetett be korlátozó intézkedéseket. Jelenleg az egyre inkább aggasztó helyzet kapcsán az Unió 2021 decemberében úgy döntött, hogy további egy évvel meghosszabbítja intézkedéseit 10 személy tekintetében, amelyek a vagyoni eszközök befagyasztására és az Európai Unió területére történő belépés tilalmára terjednek ki.

December 14-én a Wagner-csoportot érintő korlátozó intézkedéseket vezetett be az EU. Az intézkedések magát a Wagner-csoportot, valamint a hozzá kapcsolódó nyolc személyt és három entitást célozzák. Az EU által felsorolt személyek súlyos emberi jogi visszaélésekben vesznek részt, beleértve a kínzást és a kivégzéseket, valamint gyilkosságokat. Emellett destabilizáló tevékenységekben vesznek részt egyes országokban, beleértve Líbiát, Szíriát, Ukrajnát és a Közép-Afrikai Köztársaságot, emellett a Száhel-övezetben is megindult befolyásuk kiterjesztése. Az intézkedések célja a Wagner-csoport felforgató tevékenységének visszaszorítása.

Január 10-én az Európai Unió Tanács Nicaragua vonatkozásában döntött korlátozó intézkedések bevezetéséről. A korlátozó intézkedések alapjául az szolgál, hogy a Nicaraguában 2021. november 7-én tartott választások demokratikus garanciák nélkül zajlottak, emellett állandóak az emberi jogi visszaélések, a civil társadalom elnyomása, illetve a demokrácia aláásása. Az újonnan hozott korlátozó intézkedések hét személyt és három szervezetet érintenek: többek között Daniel Ortega elnök és Rosario Murillo alelnök egyes családtagjait, a Nicaraguai Nemzeti Rendőrséget, a Legfelsőbb Választási Tanácsot, továbbá a távközlési és postai szolgáltatásokat felügyelő társaságot. A korlátozó intézkedések a pénzeszközök befagyasztására és beutazási korlátozásokra vonatkoznak.

A koronavírus okozta járvánnyal kapcsolatos hírek

Az EU-LAC Alapítvány fennállásának 10. évfordulóján, 2021. december 2.-án az Európai Unió, valamint a Latin-Amerika és a Karib-térség (LAC) vezetői találkoztak, hogy megvitassák a Covid-19 világjárvány okozta problémák és kihívások fenntartható helyreállítását. A 2020. december 14-én Berlinben megtartott EU–LAC informális miniszteri találkozóra építve a vezetők megbeszéléseket folytattak „Erők egyesítése a COVID utáni fenntartható fellendülésért” kérdéskörben.

A találkozó eredményei:

• Együttműködés fokozása a világjárvány kezelése érdekében: az EU 3 milliárd eurós egészségügyi támogatást nyújtott a LAC-nak és több, mint 130 millió adag oltóanyagot küldött a LAC-országokba.
• Az egészségügyi feszültség javítása: ENSZ ECLAC-terv, amely az egészségügyi önellátásra fókuszál.
• NDICI-Global Europe: 3,4 milliárd eurós támogatás a LAC számára a világjárványból való fenntartható kilábalás érdekében.
• EU Team Europe tervei között szerepel az amazóniai erdőírtás megakadályozására vonatkozó kezdeményezés előkészítése. Emellett az EUROCLIMA+ program további 140 millió euróval támogatja a LAC-partnereket a Párizsi Megállapodásban vállalt kötelezettségeik teljesítésében.
• Az EU-LAC digitális szövetség elindítása 2022-ben, amelynek célja az emberközpontú digitalizáció előmozdítása. A partnerség magában foglalja az EU és LAC között egy transzatlanti optikai kábel (EllaLink) kiépítését is.
• Elengedhetetlen az emberi jogok és alapvető szabadságjogok tiszteletben tartása a fellendüléshez, különösen a nők és lányok szerepvállalásának előmozdítása és a növekvő egyenlőtlenségek leküzdése érdekében.
• Mindkét fél érdeke a két régió közötti kereskedelmi és társulási megállapodások hálózatának kihasználása, hiszen ezáltal gazdasági fellendülés, munkahelyteremtés és gyarapodó befektetési lehetőség érhető el kétoldalúan.
• Lehetőség a régiók közötti kutatási együttműködésre a 2021-2023 EU-CELAC stratégiai ütemterv a tudományról, technológiáról és innovációról keretein belül.

Pascal Donhoe, az eurocsoport elnökének jelentése, amelyet Charles Michelnek, a euro-csúcstalálkozó elnökének küldött, megállapítja azt, hogy az euroövezet gazdasága a vártnál sokkal gyorsabban kilábalt a világjárványból, mint a pénzügyi válságból. A világjárvány gazdasági következményeinek érdekében alkalmazott összehangolt politikáknak köszönhetően a vállalatok sokkal könnyebben túljutottak a pandémián és az euroövezet GDP-je 2022 végére elérheti a válság előtti értéket. A növekvő tendencia érdekében az eurócsoport igyekszik a gazdasági és monetáris unió további erősítésére, ennek érdekében a pénzügyminiszterek  a gazdasági helyzet és a költségvetési kilátások nyomon követése, a gazdaságirányítási keret, a bankunió, a digitális euró, és az euró nemzetközi szerepe kérdéskörökben folytatták a munkát.

A Tanács 2022. január 25.-én ajánlást fogadott el a biztonságos szabad mozgás elősegítését célzó összehangolt megközelítésről a COVID-19 világjárvány idején, amely február 1-jén lép hatályba, csakúgy, mint a digitális COVID-19 tanúsítványokról szóló rendeletet módosító felhatalmazáson alapuló jogi aktus, amely 270 napos elfogadási időszakot ír elő az oltási tanúsítványokra. Az új ajánlás a személy alapú megközelítést helyezi fókuszba, amely azt jelenti, hogy, ha az egyén nem olyan területről származik, ahol magas szinten terjed a vírus, akkor a COVID-19-re vonatkozó intézkedések esetén az érintett személy státuszát kell figyelembe venni, nem pedig a regionális helyzetet. Tehát az utazó érvényes EU-s digitális COVID-tanúsítvánnyal igazolt COVID-19 elleni oltásának, tesztjének vagy felépülési állapotának kell a kulcsfontosságú tényezőnek lennie.

Az érvényes EU digitális COVID-tanúsítvány a következőket tartalmazza:

• „Oltási bizonyítvány európai szinten jóváhagyott oltásra, ha az alapoltási sorozat utolsó adagja óta legalább 14 nap és legfeljebb 270 nap telt el, vagy ha az érintett emlékeztető oltást kapott. A tagállamok a nemzeti hatóságok vagy a WHO által jóváhagyott vakcinák oltási bizonyítványait is elfogadhatnák.
• Az utazás előtt legfeljebb 72 órával kapott negatív PCR-teszt, vagy az utazás előtt legfeljebb 24 órával negatív antigén gyorsteszt.
• Gyógyulási igazolás, amely jelzi, hogy az első pozitív teszteredmény dátuma óta nem telt el több mint 180 nap.”

A személy alapú megközelítéstől függetlenül is közzéteszi az Európai Betegségmegelőzési és Járványügyi Központ (ECDC) a tagállamok régióinak térképét és a térkép alapján a tagállamoknak intézkedéseket kell alkalmazniuk a sötétvörös területekre és onnan történő utazásra vonatkozóan. Ezenfelül pedig megerősítésre kerül az úgynevezett „vészfék”, amely az új kihívásokra és változások megjelenésére reagál a Tanács, Bizottság és az ECDC általi felülvizsgálat után.

Környezet- energia- és klímapolitika

Az Európai Unió és tagállamai számára kiemelten fontos a fenntarthatóságra való törekvés. A fenntarthatóság előmozdításához az integráció nem csupán uniós szinten, hanem nemzetközileg is hozzájárul. Az Európai Unió egyik kiemelt célja, hogy 2050-re elérje a karbonsemlegességet, amely hozzájárul például mind az egészségesebb élettérhez, mind az energiahordozók rendelkezésre állásának szűkösségéből adódó konfliktusok redukálásához.

Az uniós környezetpolitika tekintetében az időszakban a nyolcadik környezetvédelmi cselekvési program elfogadása tekintetében tett lépések emelendőek ki. A nyolcadik környezetvédelmi cselekvési program az uniós környezet- és éghajlatpolitika 2030-ig terjedő keretének fő irányvonalait határozza meg. A cselekvési program az alábbi hat területet helyezi középpontba: az üvegházhatású gázkibocsátások csökkentése, az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás, előrelépés egy fenntartható növekedési modell felé, szennyezőanyag-mentesség, a biológiai sokféleség védelme és helyreállítása, a termeléssel és a fogyasztással kapcsolatos fő környezeti és éghajlati terhelések csökkentése. Emellett az uniós intézményekkel kapcsolatban is szigorúbb értékelési, végrehajtási és felülvizsgálati követelményeket kíván meghatározni.

Az energetikai hálózatok összekapcsolásának célkitűzés elérésének vonatkozásában újabb eredményt ért el az integráció: jóváhagyásra került a transzeurópai energiahálózatokról (TEN-E) szóló rendelet felülvizsgálatára vonatkozó ideiglenes politikai megállapodás. A rendelet a határokon átnyúló energetikai projekteket kívánja szabályozni úgy, hogy a jövőben új fosszilistüzelőanyag-projekt ne kaphasson finanszírozást az Európai Hálózatfinanszírozási Eszközből, igazodva az európai karbonsemlegességi és fenntarthatósági célokhoz.  Emellett célul tűzte ki olyan projektek beindítását, amelyek lehetővé teszik Ciprusnak és Máltának a transzeurópai gázhálózattal való állandó összeköttetését.

Szomszédságpolitika

Az Európai Unió 2004-ben elindított szomszédságpolitikája keretében tíz déli szomszédját, illetve 2007-től öt keleti szomszédját támogatja szakpolitikai eszközrendszerein keresztül olyan kulcsterületeken, mint az ifjúságpolitika vagy a klímapolitika. Mindennek célja, hogy az Európai Unió mint felelős szomszéd és normatív hatalom segítse a határa mentén elhelyezkedő országokat a stabilitás, a biztonság és a prosperitás fokozásában. Mindezek elérésére az Európai Unió számos projektet indít a régiókban, illetve diplomáciai és egyéb jellegű cselekménnyel is segíti ezen országokat.

Déli szomszédságpolitika

A déli szomszédságpolitika tekintetében az időszakban a környezet-, a víz-, illetve energiabiztonság került fókuszba. Palesztina, a KfW Német Fejlesztési Bank, illetve az EU között megállapodás aláírására került sor, amely elsősorban pénzügyi segítséggel járul hozzá a vízbiztonsághoz kapcsolódó infrastruktúrák létesítéséhez. A fejlesztések az ivóvíz rendelkezésre állását és ezáltal egymillió észak-gázai lakos életkörülményeinek javítását szolgálják. Szíria megsegítésére elsősorban az aszálynak való kitettség okán, az Unió szintén hasonló célokból utalt további 10 millió eurónyi támogatást, hogy előmozdítsa a vízhez való hozzáférést és a kritikus vízinfrastruktúra rehabilitációját, hozzájárulva a közegészségügyi és higiéniai feltételek javításához a kormányzati és nem kormányzati ellenőrzés alatt álló területeken egyaránt. Az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank, a Zöld Klímaalap és az Európai Unió (EU) támogatásával 25 millió eurós pénzügyi csomagot nyújt a marokkói bank számára az ország zöld átállásának támogatására. A pénzintézet hitelként adja tovább a helyi polgárok, a kis- és középvállalkozások és a vállalatok számára az éghajlatváltozás mérséklésére és az ahhoz való alkalmazkodásra irányuló technológiákba történő beruházásokra. Az ehhez hasonló ösztönzők kritikusak, hiszen ezen országokban jellemzőek a KKV-k nagy száma, s nemzeti fellépéshez elengedhetetlenek a lokális lépések. Egyiptomban ismét megrendezésre került a „Tisztítsd meg a Nílust!” kezdeményezés, amelynek keretében az EU delegációja is részt vesz a hulladék összeszedésében a folyó mentén, hogy így is felhívja a figyelmet a környezeti problémákra. A zöld beruházások területén, az Európai Unió az Európai Beruházási Bankon keresztül 600 millió eurót folyósított Egyiptom számára a kairói metró építésére.

Jordánia és az Európai Unió között fennálló partnerség megerősítésre került, amely fényében Várhelyi Olivér a közel-keleti országba látogatott. Az integráció jelentős támogatást nyújt az országnak a jelenlegi költségvetési keretéből: a következő hét évben a Jordániának nyújtott uniós támogatás legalább 2,5 milliárd euró magán- és állami beruházás lehetővé tételét célozza. Emellett jelentős további támogatás áll rendelkezésre, hogy segítse Jordániát a szíriai menekültek befogadására, amely célra eddig 2,1 milliárd euró támogatást nyújtott Jordániának az EU a szíriai válság kezdete óta. Várhelyi Olivér elmondta: “Jordánia kulcsfontosságú partnere az EU-nak, és a következő években jelentős támogatást nyújtunk az országnak. A látogatás konkrét célja az volt, hogy megvitassuk, hogyan lehet ebben előrelépni az földközi-tengeri térségre vonatkozó új programmal és annak a déli szomszédságra vonatkozó gazdasági és beruházási tervével.”

Az EUPOL COPPS vezetője és a palesztin rendőrség vezetője közös, decemberi találkozójukon megállapodtak az együttműködés megerősítésében, amely hozzájárulhat a politikai és biztonsági párbeszéd fokozásához, valamint a demokratikus elvek érvényesüléséhez is.

Az Európai Unió déli szomszédságában az egészségügy szektorához is hozzájárult. Jordánia számára az Európai Unió a WHO-val együttműködésben 61 570 adag kanyaró elleni vakcinát, 54 900 adag DTP vakcinát, 308 000 adag OPV-t és 144 710 adag Hexavalens vakcinát adományozott. A szír COVID-19 helyzet kapcsán pedig további 1 millió eurót utal ki az Egészségügyi Világszervezetnek a járvány legyőzéséhez szükséges további intézkedésekre, amelyek elsősorban a tesztelési és oltási kapacitás növelésére terjednek majd ki.

Keleti szomszédságpolitika

A keleti szomszédságpolitika országaiban számos esemény ment végbe az időszakban. Elsősorban kiemelendőek a különböző magasszintű politikai találkozók. 2021. december 15-én sor került Brüsszelben a keleti szomszédság országaival való hatodik csúcstalálkozóra. Az eseményen az Európai Uniót Ursula von der Leyen és Charles Michel képviselték. A csúcstalálkozó öt kulcsfontosságú területre fókuszált: gazdaság, kormányzás, környezet, digitalitás és társadalom. Ezeken a területeken a résztvevők megerősítették a közös fellépést és elkötelezettséget a stabilitás és kooperatív megoldások fokozása érdekében. Hitet tettek a szükséges reformok végrehajtása és a közös prioritások meghatározása mellett. A csúcstalálkozó zárásául közös nyilatkozatot tettek a résztvevő felek, amelyben olyan fontos megállapítások kaptak helyet, mint például a társult partnerek – Grúzia, a Moldovai Köztársaság és Ukrajna – EU-val való együttműködésének fokozására irányuló kezdeményezések EU általi elismerése, vagy a keleti országok gyakori, nemzetközi jogi elveket sértő lépései iránti aggodalmak megfogalmazása az Unió részéről. A csúcstalálkozón emellett számos nagyszabású projekt beindításáról is döntés született, amelyek elsősorban a grúz vidéki internetkapcsolat fejlesztését, a Moldovai Köztársaság közúti közlekedési hálózatának fejlesztését, valamint a moldovai és ukrajnai energiahatékonyság fokozását célozzák.

Az Európai Unió, illetve különösképpen Lengyelország nagy mértékben támogatta a keleti szomszédság országainak a COVID-19 járvány elleni fellépését. Az EU a WHO-val együtt mintegy 2.5 milliárd eurónyi értékben járult hozzá ezen országokban a világjárvány visszaszorításához szükséges lépések megtételéhez. Az intézkedések elsősorban az egészségügyi dolgozók személyi biztonságát növelő eszközökre és képzésekre, és a vakcinaszállításra terjedtek ki. Illetve segíti a KKV-szektort is a vállalkozásaik életben tartásában és azok válság utáni újjáépítésében. Emellett az EU polgári védelmi mechanizmusa keretében 35 millió eurót jutatott Lengyelország számára egy innovatív program felállítására, hogy segítse az EU országokat a keleti partnerség számára történő vakcinaszállítmányozásban és vakcinaadományozásban.

A Moldovai Köztársaság és Grúzia esetében az energiabiztonsági kihívások kerültek igazán fókuszba az időszakban: az EU, a német befektetési és fejlesztési bank, illetve Grúzia 8,5 millió euró értékű támogatási projektet indítottak a grúz energiaszektor megreformálására, mi több az Európai Unió 60 millió euróval segíti a kelet-európai államot az emelkedő gázárak negatív hatásainak csökkentésére, míg további 15 millió eurónyi támogatással járul hozzá a kormányzat energetikai reformjának végrehajtásához. Emellett 2021. december 15-én az Unió és Moldova megállapodást írt alá a jobb energiahatékonyság megvalósítására. A 30 millió eurós hitelről szóló megállapodás elsősorban a Moldovai Köztársaság fosszilis tüzelőanyagoktól való függőségének csökkentéséhez, az energiaárak redukálásához és a klímapolitikai célkitűzéseihez járul hozzá. Ukrajnával munkamegállapodás aláírására került sor: az ukrán emberi jogi biztos és az Európai Unió ukrajnai tanácsadó missziója megegyezett arról, hogy megszilárdítják az emberi jogok védelmére és előmozdítására irányuló erőfeszítéseiket az országban. Ukrajna esetében annak közlekedési hálózatának fejlesztéséhez is nagyban hozzájárult az EU: decemberben az Európai Beruházási Bank és Vitalij Klicsko kijevi polgármester 100 millió eurós hitelmegállapodást írt alá a város trolibusz- és metróflottájának megújítására a fenntarthatóbb és felhasználóbarát városi közlekedés fejlesztése céljából, míg Lviv város számára szintén az EBB által folyósított kölcsön tette lehetővé modern, alacsonypadlós villamosok vásárlását. Az Európai Beruházási Bank Moldova esetében is hozzájárult a közlekedés fejlesztéséhez mintegy 150 millió euró értékű kölcsönnel. Örményország esetében az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank 5 millió eurós pénzügyi támogatási csomagot biztosított az örményországi Armeconombanknak, hogy megkönnyítse a KKV-k átállását a fenntarthatóbb, alacsony szén-dioxid-kibocsátású és az éghajlatváltozás hatásaival szemben reziliens mechanizmusokra.

Az időszakban mindezek mellett két fontosabb platform is létrehozásra került a keleti szomszédság kapcsán: december 15-én felállították az importőrök és exportőrök számára az új piaci lehetőségek felkutatásában segítő kereskedelmi helpdesket, míg január 27-én az EU4Digital keretében létrehozásra került a startup ökoszisztéma platform.

A fejlődést és prosperitást célzó programokon túl a politikai jellegű lépések elsősorban Ukrajnára, illetve Azerbajdzsánra és Örményországa fókuszáltak az egyre eszkalálódó helyzetek okán. Ukrajna kapcsán még decemberben tett nyilatkozatot Ursula von der Leyen, amelyben biztosította a feleket arról, hogy bármilyen, Ukrajna ellen irányuló agresszióval szemben további fellépéseket fog foganatosítani az Unió. Január 4. és január 6. között Josep Borrell, az EU főképviselője tett látogatást Ukrajnába, amely során megerősítette, hogy az Európai Unió továbbra is Ukrajna legmegbízhatóbb partnere marad a kritikus időszakban, és, hogy az EU továbbra is támogatja az ország szuverenitását és területi integritását, különös tekintettel a határ menti eszkalációra. Ezt követően, január 8-án, Borrell Antony J. Blinkennel, az Amerikai Egyesült Államok külügyminiszterével folytatott beszélgetést az ukrán helyzetről, amely során mindkét fél megerősítette támogatását a kelet- európai ország és annak  szuverenitása, függetlensége és területi integritása iránt és hangsúlyozták, hogy Oroszországnak tiszteletben kell tartania a minszki megállapodásokat. Január 14-én Borrell közleményben ítélte el az Ukrajnát érő kibertámadásokat, majd január 20-én közös beszélgetésen vett részt az EU képviseletében az EBESZ-szel, a NATO-val, illetve az USA-val az ukrán helyzet és az orosz magatartás kapcsán. Január 24-én Ursula von der Leyen bejelentette, hogy Ukrajna számára az EU 1,2 milliárd eurónyi veszélyhelyzeti makroszintű pénzügyi támogatást nyújt. Ezt követően, január 26. és 28. között Várhelyi Olivér, majd január 30-án az EP képviselők delegációja is a kelet- európai országba látogattak, hogy első kézből tájékozódjanak a kialakult helyzetről, s biztosítsák az országot az EU szüntelen támogatásáról.

Decemberben Charles Michel közös találkozón vett részt az azeri és örmény elnökökkel, hogy elősegítse a két ország közötti politikai párbeszédet, s egy úgynevezett forródrót létrehozását javasolta a két ország védelmi minisztériumai között. A két elnök egyetértett abban, hogy az Örményország és Azerbajdzsán közötti államhatár kijelöléséről és demarkációjáról szóló tárgyalások tervezett megkezdésével összefüggésben további kézzelfogható lépéseket kell tenni a feszültség csökkentése érdekében. Michel elmondta, hogy az EU egy szakértői csoportot bocsát rendelkezésükre, amely technikai segítségnyújtás révén támogatja a határok kijelölésével kapcsolatos kérdéseket. Grúzia kapcsán továbbá az Unió állást foglalt azzal kapcsolatban, hogy nem tartja helyesnek a Legfelsőbb Bíróság bíráinak korlátlan időre történő kinevezését, hiszen mindez aláássa az igazságszolgáltatás függetlenségét és a grúz igazságszolgáltatásba vetett közbizalmat. Felhívta továbbá az ország figyelmét arra, hogy az EU–Grúzia társulási megállapodással összhangban, a Grúziának nyújtott segítség továbbra is a kulcsfontosságú reformok terén elért eredményektől függ, így többek között az igazságszolgáltatás állapotától is.

Szerkesztők: Kovács Rebeka Regina és Mészáros Kinga

Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-21-2-I-NKE-131 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A EU Hírfigyelő 2021. december – 2022. január bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Bevezetés Az indo-csendes-óceáni övezet fontos kereskedelmi útvonalként és jelentős erőforrásokkal rendelkező területként egy erősödő geopolitikai verseny színtereként tűnik fel. A régióban jelenlévő hatalmak nem pusztán katonai, hanem inkább gazdasági, politikai, technológiai és ideológiai versenyt folytatnak a stratégiai előnyökért, amelyek a „szürke zónában”, a béke és a háború közötti senkiföldjén zajlanak.

A szürke zóna fontosságát már a híres kínai stratéga, Sunzi (孙子) is felismerte. Közismert könyvében azzal érvelt, hogy a stratégiai siker csúcspontja a háborúk megnyerése harc nélkül. A szürke zónában végzett tevékenységeket tekinthetjük olyan államalkotó, államot gyarapító akcióknak, amelyek nem számítanak fegyveres hadviselésnek. A szürke zónás kampányok célja a fennálló rend megváltoztatása, az ellenfelek gyengeségeit kihasználva kézzelfogható nemzetstratégiai célok elérése. Manapság a háború költségei egyre magasabbak, illetve a nemzetközi jog is változott a II. világháború óta, így nem lehet agresszió útján területet szerezni. Kína regionális nagyhatalmi pozícióját kihasználva területszerzés helyett az érdekszféráját és dominanciáját növeli a térségben, ezáltal az eddig fennálló rendet is igyekszik megdönteni.[1]

A Modern Kína

A Kínai Népköztársaság számára Mao Zedong (毛泽东) halála után rehabilitált Deng Xiaoping (邓小平) hatalomra kerülése adott lehetőséget a politikai és gazdasági modernizálásra. A Kulturális Forradalom zűrös évei nyomán kialakult káosz felszámolása után Deng következetesen vitte végig reformjait. A hidegháború utolsó évtizedében nem kívánt komoly hatalmi tényezőként beleavatkozni a bipoláris világhatalmi rendbe. Direktívája szerint: Kínának a bonyolódó nemzetközi környezetben elsősorban „nyugalmasan [kell] figyelnie, biztos pozícióba helyezkedni, nyugalommal kezelni a helyzetet, elrejteni erőnket, visszafogott kiállást felvenni, semmiképp sem vezető szerepbe kerülni”[2] Deng erős politikai befolyása és stílusa hagyománnyá vált az egymást követő kínai elnökök körében Jiang Zemin-től (江泽民) Hu Jintao-ig (胡锦涛).

A 2008-as nagy, az egész világot érintő pénzügyi-gazdasági recesszió az Egyesült Államokból indulva főleg a nyugati típusú civilizáció országait érintette negatívan, miközben Kínát sértetlenül hagyta. Ennek oka lehetett, hogy Kína termelésalapú gazdasági rendszere kevésbé volt kitéve a válság hatásainak, mint a nyugat pénzügyi, befektetési és tőzsdei rendszere. Kína globális pénzügyi hitelezőként és a nemzeti kötvények befolyásos vevőjeként jelent meg a világpiacon, segítve ezzel fejlett nyugati államokat, megmentve azokat a súlyosabb pénzügyi válságtól. Ennek megfelelően a kínai döntéshozók és a lakosságnagy része érezte, hogy Kína globális vezetésének ideje végre elérkezett, miközben az Egyesült Államok ereje gyorsan apad. [3]

Mind több a jele azonban, hogy Peking a most hatalmon lévő Xi Jinping (习近平) vezetésével változtatni kíván “Deng óvatosságra építő módszerein, és Kína erősebb érdekérvényesítését kívánják megvalósítani, hogy ezáltal nem csak regionális, hanem globális szinten is nagyhatalomként léphessen fel az ázsiai ország.”[4]

Kína az elmúlt évtizedek töretlen fejlődése révén a világ legfontosabb gazdasági centrumtérségévé vált. Az ipari szektorának termelése és a termelékenysége rendkívül magas, a globális vállalatok befektetései jelentősek. A gazdaság húzóágazatai a legkorszerűbb és legdinamikusabban fejlődő iparágak, információs gazdasága a legfejlettebbek egyike. Emiatt a nyersanyag- és energiaigénye elképesztő méreteket ölt. A termékei piacra juttatásához biztonságos, ellenőrzött kereskedelmi útvonalakra van szükség, azonban Kínának a Csendes-óceánhoz nincs közvetlen kijárata, így szállítás a Kelet-kínai, vagy a Dél-kínai-tengeren keresztül biztosítható.

A Kelet- és Dél-kínai-tenger kritikus világkereskedelmi útvonalak, a világ hajóforgalmának csaknem egyharmada, a Kínába irányuló import közel 80%-a itt halad át. Emellett a szénhidrogének, különösen a földgáz potenciális forrása, valamint kiváló halászati terület, ezért a tenger és annak erőforrásai feletti tulajdonjog iránti versengés éles konfliktusként jelenik meg az érdekelt államok viszonyában. Revizionista szereplőként Kína kihasználja a kínálkozó alkalmakat és lehetőségeket, hogy a kereskedelmi, gazdasági és informatikai verseny mellett szürke zónás agressziót folytasson, főleg, amikor úgy ítéli meg, hogy elkerülheti a megtorlást vagy a konfliktussá fokozódást.

A szürke zóna

Kína innovatív, vagy akár erőszakos módszerekkel is igyekszik stabilizálni és kiterjeszteni hatalmát, hogy stratégiai előnyre tegyen szert szomszédjaival szemben. A “szürke zónás” tevékenységek a béke és a háború közé esnek és tartós stratégiai előnyök megszerzésére irányulnak. Valójában a katonai erő és a nem katonai eszközök integrált alkalmazása nem új dolog: a propaganda, a gazdasági eszközök, a félrevezetés, a szabotázs, a bomlasztás mindig is a hadviselés részei voltak.[5]

Kína politikai berendezkedéséből adódóan a szürke zónás akciókat jól megtervezett kampányt keretében hajtanak végre, amelyet a Kínai Kommunista Párt és a Népi Felszabadító Hadsereg legmagasabb szintjén hagynak jóvá és ellenőriznek. A szürke zónában folytatott műveletei során a nemzetközi jog előírásait maga részéről szabadon értelmezi, viselkedése az erő pozíciójából hibrid fenyegetés, amely eszköztárába beletartoznak az információs, média és propaganda eszközök használata, a politikai és gazdasági kényszer, a kiber műveletek, a proxy hadviselés és az állam felügyelete alá tartozó fegyveres erők provokációja. Eltökélt szándéka az amerikai hatalom megkérdőjelezése az Indo-Csendes-óceán térségében, ezért erősíti kapacitásait, hogy ellensúlyozza és meghaladja Amerika és szövetségesei tengeri fölényét.

A RAND jelentés

2019-ben az Egyesült Államokban a RAND Corporation néhány kutatója elemzéseket végzett és összefoglaló jelentést tett közzé, amelyben vizsgálták Kína szürkeövezeti tengeri műveleteit. A RAND Corporation eredetileg az Egyesült Államok légierejének kutatóközpontjaként működött, a legkülönbözőbb kutatási témakörökben jártas szakembereket vontak be a biztonsági kérdések tanulmányozásába. Interdiszciplináris megközelítéseket dolgoznak ki, többek között játékelméleti megközelítést, rendszerelemzést és hálózati összefüggés kutatást alkalmazva a különböző stratégiai és biztonsági témakörök jobb megértése érdekében. Jelentésükben kihangsúlyozták: Kínának stratégiai célja, hogy fokozatosan, fegyveres konfliktusok nélkül szerezzen területet a perifériáján, így meghatározó uralomra tegyen szert a partjai mentén húzódó tengeri térségben.

A RAND kutatás összefoglalása szerint Kína szürke zónás tevékenységeinek típusai hét kategóriába sorolhatók:

• Katonai megfélemlítés:

A kínai haditengerészet folyamatosan bővíti tevékenységi körét és növeli hadihajóinak számát a Dél-kínai tengeren. Ezenkívül rendszeresen végeznek nagyszabású tengeri hadgyakorlatokat. A légi behatolások száma meredeken emelkedett, évi néhány tucatról napjainkra több százra. A nagy hatótávolságú bombázókból, vadászgépekből és felderítőgépekből álló távolsági navigációs gyakorlórepülések során gyakran megsértik szuverén államok légterét. Jelentős katonai erőt felvonultató hadgyakorlatokat rendeznek a vitatott hovatartozású területek mentén.

• Félkatonai tevékenységek:

A közelmúltban kínai halászhajókból nagyszabású flottákat hoztak létre, a Korea melletti vizeken a koreai parti őrség fellépése és a kormány tiltakozása ellenére az illegális halászat folytatódott. A kifogott halak száma minden évben nőtt, kimerítve a part menti halállományt. A flották szisztematikusan és erőszakosan ellenállnak a Koreai Parti Őrség intézkedéseinek. Ezek az egységek katonai kiképzést kapnak, állami és katonai irányítás alatt koordinálják tevékenységüket. Bár hivatalosan nem erősítették meg, a kínai halászhajók viselkedése felveti a gyanút, hogy a Népi Fegyveres Erők tengeri milíciája is érintett lehet. Emellett Kínai Parti Őröket is alkalmaznak a közigazgatási ellenőrzés biztosítására a vitatott szigetrészek és az ezek mentén létrehozott tengeri övezetek felett. Civil fedés alatt ez a halászhajó armada segít a területi követelések nyomatékosításában a Dél-kínai-tenger szinte teljes területén.

• Állammal kapcsolatban álló vállalkozások:

Kína állami vagy állami szervezeteket és állami vállalatokat, például állami energetikai és mérnöki vállalatokat, mint stratégiai eszközöket használ fel a kínai érdekek előmozdítására a vitatott területeken.

• A határok manipulálása:

Kína folyamatosan provokatív lépéseket tesz a status quo megváltoztatására a vitatott tengeri határterületeken. Ilyen taktikák közé tartozik a mesterséges szigetek és kettős felhasználású létesítmények építése. A Dél-kínai-tenger közepén, szinte egyenlő távolságra Vietnámtól, a Fülöp Szigetektől és Kínától található jó pár apró sziget, korallzátony és sziklakiemelkedés. Tulajdonjoguk a nemzetközi törvények szerint tisztázatlan, ezért több környező ország is igényt tart rájuk. Ezek a szigetek lakatlanok és lakhatatlanok, mégis fontos stratégiai jelentőségük miatt hosszú ideje folyik értük a küzdelem. A Hszisa-szigetcsoport esetében 2013-ban kezdődtek meg a nagyszabású szigetépítések. Zhang Zhaozhong (张召忠) ellentengernagy „káposztastratégiának” nevezte el folyamatot, melynek során egy vitatott hovatartozású szigetet annyi halászhajó, megfigyelő és igazgatásihajó, hadihajó veszi körbe, hogy lényegében egy áthatolhatatlan burkot, egy „káposztaréteget” hoz létre. A hajók fedezete alatt folyik a mesterséges sziget építés, amelyekre katonai bázist, radar állomást, vagy éppen lakosságot telepítenek. Stratégiai szinten Kína kiterjeszti területi ellenőrzését és biztosítja a kereskedelmi útvonalakat, valamint a halászati területeket is, amelyek létfontosságúak folyamatos gazdasági fejlődéséhez. A használt, épített terület nem lesz hivatalosan államterület, de facto azonban mégis azzá válik.

• Információs műveletek:

Olyan tevékenységek, amelyek kiber-, média- és propaganda- mechanizmusokat alkalmaznak a térségi államokkal szemben, hogy igazolják Kína szuverenitással kapcsolatos állításait. A nemzetközi szférában az ilyen tevékenységek közé tartozik a más országok szuverenitási igényeinek hiteltelenítése vagy vitatása, valamint kampányok összehangolása annak érdekében, hogy a nem elkötelezett országok támogassák Kína álláspontját a vitatott területen.

• Jogi és diplomáciai intézkedések:

A jogi narratívákkal és diplomáciai eszközökkel legitimálják a területi követelésükkel kapcsolatos álláspontokat, miközben aláássák más államok követeléseit. Kína több esetben kivételes elbánást követelt a magának a meglévő szabályokon alapuló rendben, hogy előmozdítsa vagy védje érdekeit. Ilyen szürkezónás taktikákra példa a Kelet-kínai-tenger légvédelmi azonosító zónává (ADIZ) deklarálása, a halászat szabályozása a vitatott területek feletti adminisztratív ellenőrzés megerősítése érdekében a tengeri élővilág védelmének ürügyén, valamint a nemzetközi jog alternatív megközelítéseivel kapcsolatos kutatások finanszírozása.

• Gazdasági kényszerítés:

A kereskedelem, a segélyek, a befektetések és a szankciókkal való fenyegetések felhasználásával Kína befolyásolja az állam viselkedését a vitatott régiókban. Példaként vehetjük a ritkaföldfémek Japánba történő behozatalának betiltása egy kínai halászkapitány 2010-es letartóztatásának fényében, valamint a Fülöp-szigetekről származó gyümölcsbehozatal leállítását a Scarborough Shoal 2012 -es leállása idején.

Összefoglalás

Xi kínai elnök egy beszédében kijelentette, hogy a nemzetközi szabályokat és rendet nem szabad egyetlen hatalomnak vagy egy tömbnek diktálnia. Kína nemcsak egyre szélesebb körű beleszólást követel az globális szabályrendszer újra fogalmazásába, de nem hajlandó visszafogni ambícióit sem, ahogyan ez pontosan lemérhető volt az anchorage-i konferencián, ahol nyílt diplomáciai összecsapás láthattunk a két magas szintű delegáció között.

A szürkeövezeti tevékenységeket Peking integrálta az államigazgatásba, és ezeket olyan módon alkalmazza, amely kihívást jelent más államok szuverenitására nézve, így konfliktusok alapja lehet diplomáciai kapcsolatok terén.

A szürke zónában végzett tevékenységek a kényszerítés különféle formáiról ismerhetőek fel, legyen szó akár területi behatolásról, információs hadviselésről vagy számítógépes műveletekről, diplomáciai nyomásról, gazdasági fenyegetésről, protekcionista magatartásról, vagy éppen kémkedésről, korrupcióról.

Három fontos jellemzőjét érdemes kiemelni.:

• Ezek a tevékenységek nem hagyományos jellegűek, olyan modern fegyver nélküli hadviselést képviselnek, amit technológia segít vagy tesz lehetővé.
• Revizionista szereplők végzik, akik igyekeznek a globális vagy lokális rendszert saját céljaik szerint módosítani, de (még) nem megdönteni.
• Szürke zónás tevékenységük módszere a fokozatosság, ami arra irányul, hogy tettük következménye mindig éppen a fegyveres válasz kiváltásához szükséges küszöb alatt maradjon.

A Dél- és Kelet-kínai-tengeren tapasztalható változó működési dinamika újradefiniálhatja a Peking és a régióban erősen érdekelt felek közötti biztonsági versenyt, ezért új stratégiai és biztonságpolitikai kihívásokat állított a védelmi tervezők elé.

“A kínai kormány gondos, kiszámított következetességgel építi az ásványkincseket, energiaforrásokat, városokat, kikötőket és óceánokat összefűző hálózatot.”[6] saját nagyhatalmi érdeke mentén, de „szürke zóna” tevékenysége komoly eróziós hatást gyakorol a térség biztonságának rendjére.

Írta: Szilágyi-Rontó Zoárd

Irodalomjegyzék:

1. Bartók András: A kínai népköztársaság védelempolitikája 1989-től napjainkig, Szakmai Szemle, Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat, XVI. évfolyam 3. szám p.47. (2018. október)
2. Frankopan, Peter: Selyemutak, egy új világ története, Park Könyvkiadó Budapest, p.503 (2020) ISBN 978-963-355-549-1
3. Kasznár Attila: Kína: egy globális nagyhatalom, és annak biztonsági kérdései, Miskolci Egyetem, Alkalmazott Társadalomtudományok Intézete, p280. (2020)
4. Nye, J. S. Jr.: The future of power, NY: Public Affairs. (2011).
5. Simicskó István: A hibrid hadviselés előzményei és aktualitásai. Hadtudomány, /3–4. szám, 3–16. (2017)

[1] Szun-ce: A hadviselés törvényei. https://mek.oszk.hu/01300/01345/01345.htm

[2] Bartók András: A kínai népköztársaság védelempolitikája 1989-től napjainkig, Szakmai Szemle, Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat, XVI. évfolyam 3. szám p.47. (2018. október)

[3] Nye, J. S. Jr.: The future of power, NY: Public Affairs. (2011).

[4] Kasznár Attila: Kína: egy globális nagyhatalom, és annak biztonsági kérdései, Miskolci Egyetem, Alkalmazott Társadalomtudományok Intézete, p280. (2020)

[5] Simicskó István: A hibrid hadviselés előzményei és aktualitásai. Hadtudomány,

/3–4. szám, 3–16. (2017)

[6] Frankopan, Peter: Selyemutak, egy új világ története, Park Könyvkiadó Budapest, p.503 (2020) ISBN 978-963-355-549-1

Kiemelt kép forrása: pixabay.com

A Kína szürkeövezeti tevékenységei a Kelet- és Dél-kínai-tenger térségében bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

The phenomenon of migration is nothing new to the peoples of Latin America. Indeed, at some point, many had considered (or do so at this moment) the option of moving or relocating to another neighbouring country, the “upper” part of the continent, or even overseas, either because of the feeling of marginalization, social exclusion, non-sympathy with the reigning political power, lacking job opportunities or escaping poverty. Yet the unexpected outbreak of the COVID-19 pandemic in 2019 and the crisis following in its footsteps might well exacerbated the volume of this phenomenon, causing that an ever-increasing number of people will be crossing borders within the continent – at times under severe circumstances. In the following article, I am going to assess the most recent migration trends in Latin America in the light of the pandemic. More specifically, I am going to analyse the intra-regional migration among the Latin American and the Caribbean (LAC) countries. Before 2019

There are a number of drivers influencing Latin American migration. It not only varies in terms of size and general characteristics, but also along more of a temporal and a spatial axis. „Historically speaking, the migratory movements of the population of Latin America and the Caribbean have been closely related to the development of societies in these regions and, more specifically, to economic, social and political imbalances.”

The dynamics of migration across the region changes along the temporal axis. In fact, at the end of the 20th century, most emigrants were attempting to run away from violent conflicts and unfavourable political conditions. (For example, see the cases of Nicaragua and Guatemala during the 1990s.) But as the effects of globalization and the huge gap between individual circumstances became more and more visible and sensible, especially regarding the free flow of information, the differences in income distribution and those in the well-being of individuals, seeking better overall living conditions became a prevailing force. (And in the context of Latin America, the subjective interpretation of individual well-being should rather be understood in contrast with poverty.) Of course, violence and conflict did not disappear from among the reasons to leave – the highest numbers related were recorded in Colombia and in El Salvador. Also, natural disasters – most commonly hurricanes – can also be forceful factors in terms of displacement, as the latest examples of Honduras, Cuba, Brazil and Guatemala show.

Speaking of the spatial axis of migration across the continent, as a general, long-standing trend, a mass number of immigrants aiming to reach and cross over the borders of the United States is identifiable. (It is also called as the “northward” migrant movement.) This, in part, is attributable to and can be explained through the huge development gap between the Northern and the Southern parts of the American continent. Consequently, and unsurprisingly, there is a trend or direction, also known as the “South-North migration flows”. Another “extra-regional” form of migration can be observed towards some European countries as well (mostly in the direction of Spain), which has effect even today. Although extra-regional migration in the opposite direction, towards Latin America has seen some decline over the last couple of years – at least from the European continent.

There is a migration trend working in a narrower regional sense, which falls into the scope of the so-called intra-regional migration. Even though historically Argentina has been the primary destination for this type of migration, as time passed by, this role was taken over by other countries of the region, making fundamental changes in the proportions of migration-shares. In addition, intraregional movements gained significance over the past years, due to the dissemination of communication means, lower transportation costs and regional integration mechanism facilitating human mobility. Bearing in mind the tendency of European immigration policies becoming more and more demanding, it could have also contributed to.

A very recent example and, at the same time, one of the greatest migration flows of the 21st century is attributable to the ongoing political, economic, and humanitarian crisis in Venezuela. The dire economic circumstances and the lack of access to basic social needs (for example healthcare and food) forced millions of Venezuelans to leave their homeland, many of whom (around 1.7 million by July 2021) sought asylum in the neighbouring Colombia. (Although, there used to be a reverse trend between the two countries before the Venezuelan crisis, many Colombians who had previously fled Venezuela returned home as the situation worsened.) Many others found shelter in other Andean countries (Peru and Ecuador), in Brazil, Chile, or, although initially only in smaller proportions, in some Caribbean countries. This massive exodus of Venezuelan migrants caused a surge in the numbers of LAC-migration between the years of 2017 and 2019, compared to the average of 2015-2016. (This has primarily been deduced from the total number of residence permits granted to regular migrants.) The number of Venezuelans in emigration is around 6 million by now, with over 80 percent staying in the region. These numbers made governmental response inevitable, especially as more than half of them lack regular migrant status. Several countries adopted regularization programmes to provide some sort of protection and to cope with the burdensome situation.

Also, and in part due to the same reason (massive influx of Venezuelans), a general shift in regional patterns can be identified. Some countries, that traditionally were not among the biggest host countries, appreciated disproportionately, meaning that their relative shares of migrants and roles as host countries gained weight compared to traditionally more attractive, larger countries. This includes Colombia and Peru, with each having gained around 10% of migrants compared to their previous years, respectively. Overall, currently it seems that among the most popular destinations of the region are Argentine, Brazil, Chile, Peru, and Mexico. Another emerging trend, “migrant caravans”, that goes back to 2018, refers to a change that can be identified in the mode migrants move from A to B within the region. Crossing exotic rain forests on foot to reach borders has always been around, but gathering into groups of this size (thousands of migrants) is a relatively new challenge, especially in Central America.

The exacerbating impact of the pandemic

„COVID-19 has exacted a devastating toll in Latin America and the Caribbean: a region with eight percent of the world’s population has accounted for 30 percent of global deaths.” Plus, the outbreak of the COVID-19 pandemic hit the region amidst of “one of the largest human displacements in its recent history”, aggravating some of the existing challenges (for example, ongoing economic crises) as well as adding new ones (including figuring out the national vaccination strategies). Nevertheless, more on the individual-level, it had an obvious negative effect on the future prospects for many: several sectors had to let go of workers to cut expenses, causing unemployment, which, considering the relatively low levels of the mobility of labour, tightened the financial options one might had. (As it is already known, a particularly affected sector was tourism, on which not only several countries of the region relied heavily, but also employed several immigrant workers.) Another reason, that could be considered as a motivation for many is the restrictions on individual freedom imposed by the government.

Although these phenomena are not region-specific, rather world-wide, in Latin American countries, given the already existing problems (e. g. precarious social protection systems, unfavourable economic conditions) and the cumulation of such unfortunate events could have been a stronger motivational factor on both ends: it affected the plans of those who considered emigration as well as those who considered returning home.

Contrary to what would have been expectable, there was a decline in total residence permits granted in year 2019: it fell from over 2 million in 2018 to 1.41 million by 2019. As the results of the IOM survey demonstrates, over 80% of people who had planned to leave during the course of the previous year would re-consider the trip and postpone it until the travel restrictions are eased. This could serve as a potential conformation and explanation why the decline occurred in the first place. What we must see here is the fact that these migration plans are only postponed, but not cancelled, meaning that embarking on the journey after the sanitary crisis passed is not off the table at all.

And the pandemic did not spare those that already left. Some face financial difficulties even in their respective host countries, many of them noticed a decrease in their salaries, lost their jobs, or became unable to send the usual remittances back home. This did not only cause a loss of support for the family members that stayed at home, but also contributed to the already growing anxiety and hopelessness. (Even though it would feel logical to assume that the number of remittances in general dropped, the world-wide trend has shown the opposite; especially when the transfer was started from the U.S. or Europe.) Some of these migrants also had to make the difficult decision of returning to their countries of origin. Such cases “included Bolivian and Peruvian migrants from Chile and Paraguayan migrants from Brazil”. Given the circumstances – not just during the pandemic, but the already existing difficulties of travelling on foot in Latin America – many migrants found themselves “being stranded in border cities in poor sanitary conditions”. In addition, those who managed to return successfully, did not just get away with it without facing other types of challenges (incl. legal status, unemployment, and xenophobia). Since many others remained on the move, certain countries, such as Guyana and Peru, decided to include displaced people in their vaccination strategies.

Additionally, with extra-regional migration towards the more developed countries becoming even more restrictive and difficult (in terms of for example, fulfilling the requirements attached to the obtainment of visas), such destinations lost popularity among Latin Americans. This, especially with the increasing costs of international travel, again, added weight to considerations of relocating within the same region.

“The trend in total migration to LAC countries is nonetheless  upward,  especially  with  respect  to  intra-regional migration.” The same goes for the Central American and Caribbean subregion, which traditionally experience relatively low levels of intraregional migration, but is facing an increasing tendency since 1990. (In part, this was driven by the same reasons, such as subregional initiatives enhancing free movement and the exodus of Venezuelan migrants continent-wide.)

Consequences and prospects

This changing environment, of course, had several consequences. First, those who has no other options and, thus, opt for leaving face even higher risks than before. Many of them, that are seeking job opportunities – according to the survey of the IOM – concerned about being deceived or exploited. In spite of these risks, most, that has no source of income, would say “yes” to such an opportunity, even if the terms of contract were not perfectly clear or if they are not properly informed about the job in question. The risk, especially for those that are more vulnerable, “may be aggravated due to the problems caused by COVID-19. These types of deceptions or fraudulent recruiting practices may potentially be connected to migrant smuggling and/or lead to trafficking in persons.” Another potential issue is the proneness to working in the informal sector, and, as such, the probability of not being adequately and sufficiently protected by neither migration, nor labour laws. (These risks are even higher if one resides illegally in a country – for obvious reasons.)

Second, since many migrants are in desperate need of employment and income, they are more likely to take the job for less than locals would. And given their vulnerable situation, they constitute “sitting targets” for criminal organizations, making the possibility of them being lured into the illegal economy more realistic. This increases the civil antipathy towards taking migrants in and can result in a rather anti-immigration stance (stereotyping, or, in more drastic case, in xenophobia) from the part of the general public. A very recent example is that of Chile in September 2021. The tension culminated in a march of thousands of Chileans holding anti-immigration slogans, setting the tents and belongings of Venezuelan migrants on fire.

Third, migration trends have also altered the related national governmental policies. Several of them had to make adjustments to their administrative mechanisms to ensure non-nationals’ protection and access to social rights during the crisis (but the level of legal clarity and inclusion varies from country-to-country, and, at least in some, it depends on multiple factors, such as the migration status of individuals). In most countries, some sort of non-contributory social transfer programmes already existed before the pandemic hit, and – with the exception of Mexico – new emergency schemes were also established. Plus, we should keep in mind that the above-mentioned internal conflicts and increasingly expressed public dissatisfaction can lead to increasing pressure on the governments to tighten immigration policies.

IOs, NGOs or the civil society only play a role to a varying extent, which could mean a complimentary contribution to the state-led programs or a supplementary role as well (in most cases, it depends on the extent of the existing activity of the state in question). The presence of these actors can be particularly important in the light of the COVID-19 pandemic, since they can provide additional health care services that might would not be available for a certain group of migrants otherwise, because – for instance – they do not hold a regular migrant status in the given host country.

The fourth aspect is human security. Due to the restrictions on movement, those who leave are now put at a higher risk as they might have to find alternative ways to get into a country. In turn, these alternative border routes (or “trochas”) oppose several dangers on the physical well-being and even on the lives of illegal border crossers, as in many cases people cross rivers, jungles, high mountains and deserts on foot, or even the ocean in barely seaworthy boats. One of the most perilous routes is the Darien Gap, passed through by an increasing number of children year by year. Often smugglers are paid a high amount of money to accompany them along these routes, but, so it seems, that is not a guarantee of “safe passage” until reaching the final destination. (Just a couple of days ago, dozens went missing when an allegedly human smuggling boat capsized off Florida’s coast, setting a recent example of how risky such operations are. But unfortunately, there are countless other examples.) And, if that would not been enough hazard, numerous criminal gangs hinder the journey, posing other threats (attacks, sexual assault, robbery) on the safety already vulnerable migrants, not to mention that of minors.

Taking a short detour, we must acknowledge that movements across and originating from the LAC countries also put pressure on the United States, although not to the same extent as northward migration does. This is particularly accurate in case of the Caribbean countries, where northward migration remains a significant trend. In the first half of the fiscal year 2021, approximately 226.000 migrants arrived at the U.S. border from Honduras, Guatemala and El Salvador. Jointly with the Mexican Government, the U.S. responded with bolstered immigration enforcement (e. g. prevention of transit, increased deportation, surge in officers at the border). Whichever approach is in use, it is up to the governments at all times. Keeping in mind that the immigration policies during Democratic administrations usually appear to be more relaxed, it was not surprising at all that U.S. immigration has seen a sharp rise after Biden’s inauguration. In this regard, again, the high-risk routes and the rise in the number of unaccompanied minors give us many reasons for worries. Putting these direct regional struggles into the context of great power competition, the chances of the U.S. needing to take up a greater engagement are high. 

Conclusion

In conclusion, it is clear that the situation of the already vulnerable have only worsened during the COVID-19 pandemic. And we know little about what is yet to come. “The pandemic has cut off mobility pathways, stranded migrants, destroyed jobs and income, and pushed millions of migrants and vulnerable populations into poverty. However, it has not put an end to migration.” As we have seen, there was some decrease in general, mainly attributable to the restrictions imposed on travel due to the pandemic, but the plans of many are only postponed but not cancelled, thus they might re-consider the option of moving when restrictions are lifted. In addition, the unequal access to vaccines has resulted in an uneven economic recovery, implying, again, the possibility of increasing migration pressures.

Regarding those who have already left, it is visible that measures of inclusion and protection vary across countries, hence we cannot identify a single trend in this regard. The prospect of another wave of migration, thus, should be taken into account on a broader regional spectrum, nonetheless because it has already proven burdensome for the social systems, especially in those countries that are struggling with an increase in the in-flow of people for a longer period of time now. Regional integrations or forums can form a platform for reconciliation and coordination. Given the fact that more than one country is affected, expanding regional cooperation to the field of migration policy seems sensible. Indeed, this is not without precedent: in 2002 the MERCOSUR adopted the Agreement on Residence for Nationals of the States Parties of MERCOSUR to promote the free movement of people and advance the rights of migrants. The MERCOSUR residence permit is still one of the most important (subregional) mechanisms to date, but its relevance also varies between countries. Adopting one with an even wider regional scope could have the same potential in terms of ensuring the rights of people in exile, but we should not forget the effect that such agreements and initiatives previously had on migration trends.

Of course, we must see that during the “recovery”, countries cannot afford letting go of their people, their skills, knowledge, purchasing power and so on, and thus, it would appear sensible to somehow encourage them to stay or to come back. But with limited resources to do so, there is not much to be done: unless they lock them in and force them to stay, the least they can do is to somehow guarantee, that their human rights as migrants will not be infringed abroad.

 

Written by: Boglárka Csont

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A Leave, stay or return home? Recent (intra-regional) migration trends in Latin America in the light of the COVID-19 crisis bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Manapság mindenki számára közismert, hogy a 21. századi hadviselés egyik legnépszerűbb helyszíne a kibertér. Utóbbi meghatározására számtalan definíció látott napvilágot, én Haig Zsolt munkája nyomán az alábbiak szerint értelmezem a fogalmat: „A kibertér az ember által mesterségesen létrehozott, dinamikusan változó tartomány, amelyben az információ gyűjtését, tárolását, feldolgozását, továbbítását és felhasználását végző, egymással hálózatba kapcsolt és az elektromágneses spektrumot is felhasználó infokommunikációs eszközök és rendszerek működnek, lehetővé téve ezzel az emberek és a különféle eszközök közötti folyamatos és globális kapcsolatot.” Ez a globális kapcsolat azonban sokszor igen sérülékeny, és megfelelő biztonsági intézkedések nélkül több kárt okozhat, mint amennyi hasznot hajt. Az információbiztonság kérdésköre éppen ezért nyer egyre nagyobb teret hazánkban és a nemzetközi színtereken egyaránt.

A kibertérből érkező fenyegetések elleni védelem és az ahhoz kapcsolódó metódusok, eszközök fejlesztése ma már szinte minden európai ország alapvető célkitűzései közé tartoznak, egyezmények tucatjai formálódnak az idő múlásával, hogy később újraértelmezzék vagy kibővítsék őket. Magyarország Nemzeti Biztonsági Stratégiájának is szerves része ez, erről részletesen itt olvashat az érdeklődő. Ezek a biztonsági intézkedések nemcsak országos, regionális és nemzetközi szinten kapnak megfelelő relevanciát, ugyanis a globális színtérre lépve egyre nagyobb szerepet kap a kiberdiplomácia mint -viszonylag- új irány politika mezsgyéjén (az Uniós intézkedésekről többek között itt találunk érdemi információkat), és ezzel lassan el is érkezünk a Stuxnethez.

De vajon mi késztette a világot arra, hogy ilyen elképesztő mértékű intézkedéseket foganatosítsanak egy -számunkra láthatatlan- fenyegetéssel szemben? Mi lehetett az előzménye annak, hogy felismerték a katonai fenyegetés súlyát, amit a kibertérből érkező támadások okozhatnak? Ezekre a kérdésekre válaszul érdemes megvizsgálni közelebbről a Stuxnet történetét, amely talán válaszokkal szolgálhat fenti kérdéseinkre.

A katonai jellegű kibertérben elkövetett támadások a 2010-es években már nem számítottak újnak, hiszen a 2007-es észtországi támadássorozat kapcsán nyilvánvalóvá vált, mekkora kárt képes okozni az országos infrastruktúrában egy profi szinten szerveződött hackercsapat a megfelelő szakértelemmel. (Itt fontos megemlíteni, hogy a Stuxnet első verzióját is 2007 novemberében azonosították). A vélhetően orosz utasításra elkövetett támadássorozat az észt állami infrastruktúra ellen nyomatékos hangsúlyt helyezett arra is, hogy a kiberfegyverek kora elérkezett, és ezt -mint már említettem – a nemzetközi közvélemény sem hagyhatta figyelmen kívül.

A fenti történések hatására világszerte elindult egy máig tartó folyamat, amely a jövőbe mutatva a nemzetállamok vezetői számára egy, az eddigiektől teljesen különböző, teljesen új megközelítést irányzott elő. Ezt felismervén a különböző államok óriási pénzösszegeket és humán erőforrást kezdtek ölni különböző informatikai infrastruktúra-fejlesztésbe, habár ezen újítások többnyire a nyilvánosságtól elzártan zajlottak és zajlanak ma is, pontosan úgy, ahogyan azt az információbiztonsági szempontok alapján megkövetelhetjük. A nagyhatalmak tekintetében ezek a változások még szembetűnőbbek, több cikkben is olvashatunk számos olyan hackercsapat létezéséről, amely már kifejezetten állami megbízásból dolgozik s a színfalak mögött a kibertér minden szegmenségben formálódnak a szövetségek, zajlanak az ellenségeskedések.  Persze ez sem újdonság, ma már minden országnak vannak saját, erre a területre szakosodott alkalmazottjai a különböző állami hivatalokban, legyen szó akár az országos informatikai infrastruktúra üzemeltetéséről és védelméről, hírszerzésről, vagy különböző katonai műveletekről.

Mégis, azt az elképesztő ütemben gyorsuló tempót, amely ma a kiberbiztonsági fejlesztéseket jellemzi állami szinten, az a 2010 nyarán bekövetkezett esemény előzte meg, amelyet ma az első bizonyítottan katonai célú kibertámadásnak neveznek, és az „Olimpiai Játékok” fedőnevű amerikai művelet keretében hajtottak végre a fenti időpontban. Hogy ennek egészen pontosan mi a geopolitikai háttere, többek között Mészáros Kinga remek cikkéből kideríthető, én csak a legfontosabb idevonatkozó részt idézném belőle: „Barack Obama fontos feladata lett 2009-es győzelmét követően a nemzetközi színtéren, hogy leállítsa Irán egyre bővülő atomprogramját, s ehhez meggyőzze az teheráni vezetést, hogy tárgyalóasztalhoz üljön. Obama elsősorban folytatta elődje politikáját, s újabb szankciókat helyezett kilátásba az iszlám köztársaságra.”

A Stuxnet erőssége alapvetően abban állt, hogy úgynevezett zero-day exploitokat használt arra, hogy a célpont rendszerére káros programokat telepítsen. Mint ismeretes, a zero-day exploit egy olyan sebezhetőségi pont az adott szoftverben, amelyet a támadók még azelőtt észrevesznek, mielőtt a szoftver kibocsátója tudatánál lenne létezésének. Éppen ezért nem létezik semmilyen javítócsomag rá annak felhasználásakor, ami óriási mértékben növeli az ellene irányuló támadások sikerességét. Magáról a Stuxnet vírusról manapság igen sokat tud a szakirodalom, szinte minden aspektusát megvizsgálták már, sőt, sok esetben kódrészleteket is sikerült visszafejteni belőle. Az eset nevű cég részletesen megvizsgálta a károkozó programot, és egy 72 oldalas tanulmányban foglalta össze vizsgálata eredményeit. Ebben leírja, hogy milyen állományokat használt fertőzésre a Stuxnet, ahogyan azok működési metodikáját is hosszan taglalja.

A sebezhetőségek kapcsán a szóban forgó informatikai értelemben vett féreg egy, a Windows operációs rendszerben található sebezhetőséget használt ki, és jelenlegi ismereteink szerint két egyéb fájllal együtt kerül a célpont meghajtóra, de számos más úton is képes reprodukálni magát. Készítői tehát nem bízták a véletlenre annak működését, egy ilyen vírus elkészítése és ilyen fokú bevetése komoly szakértelmet és támogatói hátteret feltételez, többek között ez a tény is afelé mutatott, hogy nem elszeparált hacker, vagy hackerek csoportja készítette elő a támadást. A vírus működésének pontos leírása már az IT Security területe, azonban az érdeklődők a hivatkozott linken keresztül bármikor megtekinthetik a leírást, emlékeztetőként, itt található.

Cserháti András a Stuxnet vírus kapcsán a Fizikai Szemle hasábjain megjelentetett cikkében részletesen taglalja a témát, szakszerű leírást adva arról, pontosan hogyan is hátráltatta az iráni atomprogramot a vírus. Ebben külön kiemeli azt a tulajdonságot, hogy a kártevő többrétegben juttatja célba kódját, és a mérete is szokatlanul nagy egy vírushoz képest. Itt érdemes hozzátenni, hogy az nem pusztán a világhálón keresztül képes terjedni. Ha egyszer bejutott a rendszerbe, a terjedéshez elég a sima hálózati kapcsolat, így lesz igazán veszélyes a program.

Amikor a futtatás során a rendszer eléri a pusztítás végrehajtására írt sorokat, a Stuxnet az urán dúsításához használt centrifugá(ka)t felpörgeti 1410 Hz-re, majd lelassítja 2 Hz-re, amely a rotor károsodását vonja maga után. Mindezeken felül a dúsításkor használt urán-hexaflourid (UF6)[1] is használhatatlanná válik. Ezeket az eredményeket úgy éri el, hogy a karbantartó/kezelő személyzet szerint úgy látja, minden a legnagyobb rendben zajlik az erőműben.

1. 1. ábra Urándúsító centrifuga metszeti rajta. Forrás: https://lemil.blog.hu/2011/04/06/a_stuxnet_projekt Letöltve: 2021.12.05

Kutatások kimutatták, hogy a Stuxnet a fentinél jóval több módon képes kárt okozni, kiberbiztonsági szempontból azonban véleményem szerint ennyi is elég, hogy belássuk, mire is képes egy jól szervezett és támogatott, profi szakértőkből álló csapat. Anélkül, hogy közelebbről megvizsgálnánk a Stuxnet felépítését, már a fentiekből kitalálható, miért is voltak biztosak a szakértők már az elején abban, hogy katonai célú felhasználás történt. A Stuxnet felépítésének felszínes vizsgálata után is érezhető, hogy pontosan olyan célra lett bevetve, amilyenre írták, ami önmagában feltételezi, hogy a készítőjének pontos információk álltak rendelkezésére a célpont felépítéséről, és arról, hogy milyen módon működtették azt.

A fenti bizonyítékok tehát, vagyis a feltételezett állami háttér, a hírszerzési ismeretek, a geopolitikai kontextus, mind arra engednek következtetni, hogy egy jól megtervezett, katonai indíttatású kibertámadásról volt szó a Stuxnet esetében. A katonai célokat engedi alátámasztani az is, hogy a célpont egy kritikus információs infrastruktúra volt, amelyek ellen elkövetett támadások nem ritkán állami hátszéllel rendelkeznek.  Hogy miért is váltak a fentiekben vázolt elemek folyamatos támadások célpontjává, annak számos oka ismert, és egyben rámutat arra is, mi várható a jövőben ezen a téren.

A 21. század információtechnológiai fejlődésével az információs társadalmak egyre sebezhetőbbek lettek az őket érő informatikai fenyegetésekkel szemben. Ezek a fenyegetések számos irányból érkezhetnek, és számos formában manifesztálódhatnak: műveleti (működési) biztonság; megtévesztés; pszichológiai műveletek; fizikai pusztítás; elektronikai hadviselés; számítógép- hálózati műveletek, nem is beszélve magát a kritikus infrastruktúrát érhető egyéb fenyegetésekről, mint pl. a szélsőséges időjárási körülmények. A Stuxnet bevetése ékes példája az információs hadviselésnek, amely az alábbiak szerint épül fel:

2. 2. ábra Információs hadviselés színterei. Forrás: Haig, Zsolt–Várhegyi, István: Hadviselés az információs hadszíntéren.

Az információs infrastruktúrák elleni komplex információs támadások, mint az információs hadviselés, információs műveletek a katonai, gazdasági, politikai célú érdekérvényesítés új, komplex formájává váltak. Mint ismeretes, a kritikus információs infrastruktúra részhalmaza a kritikus infrastruktúráknak. Az információs társadalom működéséhez szükséges információk előállítására, szállítására és felhasználására különböző rendeltetésű, funkciójú és típusú infrastruktúra rendszerek, hálózatok állnak rendelkezésre.  Ezek összessége képezi az információs társadalom komplex információs infrastruktúráját.

                  Amint ehhez hozzávesszük az Európai Unió Zöld Könyvében leírtakat, szemünkbe ötlik, hogy „Kritikus információs infrastruktúrák közé azokat kell sorolni, amelyek önmaguk is kritikus infrastruktúráknak minősülnek, vagy az infrastruktúrák működése szempontjából fontosak (pl.: távközlés, számítógép hardver/szoftver, internet, műholdak stb.)” Az információs műveletek és az információs hadviselés kifejezéseket jelen munkában tartalmában azonos fogalmakként kezelem. „Az információs hadviselés –  illetve annak a NATO és  a  tagországok  katonai doktrínáiban elfogadott formája az információs műveletek – mindazon összehangolt, koordinált információs tevékenységeket jelentik, amelyek arra irányulnak, hogy a másik fél információs rendszerei működésének korlátozásával befolyásolják a társadalom egészének vagy egyes területeinek működési folyamatait, illetve másik oldalról, hogy megteremtsék azokat a feltételeket, amelyek mentén a saját hasonló képességek fenntarthatók.

Itt szeretnék kitérni arra is, hogy meglátásom szerint a Stuxnet támadás jóval kisebb eséllyel lett volna végrehajtható, ha az üzemeltetők nem zárt forrású operációs rendszert használnak. Annak ugyanis pontosan az a hátránya, ami már szinte önmagában szavatolta a Stuxnet sikerét; a zárt forráskód azt jelenti, hogy az adott program forráskódját csak annak tulajdonos módosíthatja, övé a teljes tulajdonjog, míg a nyílt forrású szoftvert mindenki maga fejleszti, sőt, közösségekben is történhet ugyanez, erre épül például a manapság már egyre nagyobb népszerűségnek örvendő Linux operációs rendszer. Ennek óriási előnye, hogy nyílt forrású lévén igen kevés a rá írható vírus, hiszen annak közössége a legtöbb programcsomagot (disztribúció) folyamatosan fejleszti és ellenőrzi, így semmi értelme nem lenne a dolognak, hiszen pár órán belül legkésőbb valaki úgyis észrevenné és kiküszöbölné a hibát. Mindezekkel szemben a zárt forrású programoknál meg kell várni, míg kijönnek az úgynevezett javítócsomagok, patchek, amely fél vagy akár egy év is lehet bizonyos esetekben, ami elképesztő mennyiségű idővel ruházza fel a rossz szándékú támadókat.

Távlatokban nézve persze a nyílt forrású operációs rendszer sem szavatolja a teljes biztonságot, a mai gyorsan változó világban kijelenthető, hogy egyszerűen nem létezik tökéletes védelem. A kiberbiztonság, bár egyre többen foglalkoznak vele, még nagyon gyermekcipőben jár, ahogyan az információbiztonsági tudatosság is; s ez a helyzet Magyarországon ugyanúgy fennáll, mint a nemzetközi porondon. A közösségi média, az egyre fejlettebb OSINT technikák szinte erőfeszítés nélkül teszik lehetővé, hogy valakiről pillanatok alatt megtudjunk olyan információkat, amelyek aztán visszaélésre adhatnak okot, így többek között az ilyen jellegű események ellen való felkészültség ma már alapkövetelménynek kellene lennie minden fejlett társadalomban.

Fentiekből adódóan tehát, ha már azt kijelentettem, hogy az egyén számára elsődlegesnek kell legyen a biztonságra való törekvés, halmozottan igaz ez társadalmi, állami szinten. A dolog súlyához mérten annyi elmondható, hogy állami szinten már igen sok helyen kezelik érdemeihez mérten a témát, remélem, nemsokára kijelenthetném ugyanezt individuális szinten is.

 

Írta: Gál Henrik Norbert

[1] A már hivatkozottak szerint az uránt gáz halmazállapotban urán-hexafluorid (UF6) formában vezetik be a rotorba. A gáz a rotor falától gyors forgásba jön. A centrifugális erő a nehezebb uránizotópot (238U) kifelé hajtja, míg a könnyebb 235U középen, a tengely mellett dúsul fel.

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A Stuxnet – Új korszak a katonai kiberhadviselésben bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

torda_peter_eksz_eu_stratkomm

A Az Európai Külügyi Szolgálat stratégiai kommunikációs munkacsoportjai bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A 2021-es év Németországban is áttörést hozott: az SPD győzelme és a koalíciós megállapodások színesítik az egyébként is meglehetősen szokatlan, eddig még tényleges hatalmat el nem érő “Ampelsystem-megoldásokat” — joggal tehetjük fel mi magunk is a menekültügy legfőbb kérdését: ist das Ampelsystem befriedigend? (Azaz kielégítő-e az Ampelsystem?)

Egy 2011-es felmérés szerint Németország összlakossága 80,3 millió fő, ebből 15,96 millió, tehát a népesség közel 19%-a számít migrációs hátterűnek. A lehetőségek tárháza igen széles, főleg az 1990-es évek után: a jóléti állam megtestesítője, a szegények segítője és az esélyek országa; és valóban, mindezen dolgokat kínálja Németország. Ehhez azonban nagyban hozzájárul a ma már unikumnak számító germanus-mentalitás, amely látensen kimondja és betartatja, hogy mindazon emberek, akik tanultak, képzettek és bevándorlás útján kerültek be a német tengelykörforgásba – középvezetői posztnál többet igen ritkán érhetnek el.

A legutolsó, 2021-ben kiadott közlemény szerint a legnagyobb számban bevallott nemzeti hovatartozás a szíriai volt (54.903 fő esetében), másodsorban az afgán (23.276 főnél), harmadrészben iraki (15.604 főt illetően). Bár ezen embereknél nem egyértelmű a tényleges állampolgárság, annyi biztos, hogy a schengeni határokon át lehetőségük nyílt belépni az Európai Unióba és szerencsét próbálni német nyelvterületen. Az állandó terrorfenyegetettség érzete és a média iszlám vallás ellen uszító hadjáratai mindinkább arra sarkallták az ott született polgárokat – kiegészülve a magukat már időközben németnek valló állampolgárokkal is-, hogy tüntetések sorozatát indítsák meg a migrációs politika és a korábban lefektetett uniós irányelvek ellen. Ezen tüntető, a gyülekezési törvénynek legtöbbször ellentmondó tömeg és az általuk képviselt nacionalista ideológiára hajazó világnézet kereszttüzében legtöbbször Németország, Franciaország, illetve uniós kilépéséig Nagy-Britannia volt.

Az EU három pilléres rendszerében a kiemelt közös kül- és biztonságpolitika egy csapással önmaga ellenségévé alakult át, a közös határzárak tagállami autoritásokká váltak és a már a maga korában is gyengén teljesítő utolsó pillér — az igazságügyi együttműködés — erősen korlátozódott. Ennek értelmében ha és amennyiben egy embercsempész- és/vagy szervkereskedő, nemzetközileg is körözött csoportot fogtak el az eredetileg zárva tartott, a veszélyhelyzeti (helyi) kormányzás következtében átmeneti lezárás miatt, közös, elsősorban szomszédos államok rendfenntartó szervei adták ki az elfogatóparancsot és jobb esetben rács mögé juttatták az elkövetőket. A betelepülni vágyók médiaszerepléseiből ilyenkor legtöbbször a jól ismert mondat hangzott el: a cél Németország. Nem történt a legtöbb esetben konkrét tartományi nevesítés a megszólalók részéről, egyszerűen az ország maga a garancia a túlélésre, átverve ezzel emberek millióit, akik vakon bíztak egy szebb jövőképben, azonban a német kormány nem tett semmilyen olyan javaslatot, ami a betelepült tömeg belső integrációját elősegíthette volna. Mecklenburg-Elő-Pomeránia tartomány kiemelt figyelmet fordított az intergáció elősegítésére, azonban nem vallási vagy etnikai alapon tették ezt, hanem lehetőséget adtak állami támogatással elérni a középfokú, munkába álláshoz szükséges nyelvtudást. Itt válik ketté a belsőleg is vándorló életmódot folytató, az Európai Unió területén a fennmaradó 26 tagállam bármelyikében született, avagy az Unió területéről kívülről érkező bevándorló megítélése és lehetőségei.

A jelenleg 16 tartományból álló belső német világ azonban korántsem mentes konfliktusoktól: a migrációs útvonalak célpontjainak mindmáig egyenlőtlen eloszlása, Kelet- és Nyugat-Németország gazdasági- társadalmi távolsága arra ösztönzik az egyes médiumokban megjelenő politikai elitet, hogy sokkban és lehetőleg cenzúra alatt tartsák a legtöbb menekültügyi intézkedést, megelőzve ezzel a legtöbbször puskaporos hangulatot. Angela Merkel nagy port kavaró bejelentése után, miszerint nem kíván tovább kancellári tisztséget betölteni, kijelölte utódját, Armin Laschet-et, aki azonban a 2021 végén lezajlott parlamenti választáson vesztett ellenfelével – a szociáldemokrata korábbi pénzügyminiszter és egyben alkancellár Olaf Scholzal szemben. Így első alkalommal jöhetett létre a német politikában, hogy a legmagasabb szinten is kialakult az úgynevezett közlekedésilámpa-koalíció, amely a győztes Szociáldemokrata Párt (SPD), a Szabaddemokrata Párt (FDP) és a Zöldek (Bündnis’90 / Die Grünen) együttesét jelenti.

A szociáldemokrata álláspont szerint humanitárius és szolidáris európai menekültügyi- és bevándorláspolitikát kell folytatni. Az európai menekültügyet meg kell reformálni egy olyan mechanizmus érdekében, amely jogokat biztosít a menekülteknek, emellett legális migrációs útvonalakat kell létrehozni, ugyanakkor a párt elutasítja a kényszeres deportálást olyan országokba, ahol potenciális veszély fenyegeti a lakosságot. Többes állampolgárságot szorgalmaz és mindezt törvényben rögzítené, álláspontjuk szerint meg kell szüntetni a honosítási problémákat, a menekülteknek lehetőséget kell biztosítani nyelvtanfolyamok felvételére, valamint beilleszkedési és integrációs kurzusokra való hozzáférésre. Továbbá a gyermekek azonnali óvodába való elhelyezése is célkitűzésként szerepel. Állandó tartózkodási engedélyt kíván biztosítani azok számára, akik megfelelően beilleszkedtek és az adott pillanatban nincs biztos lakóhelyük.

A Szabaddemokrata Párt szerint különbséget kell tenni a politikai menekültek, a háborús menekültek, valamint a rendszeresen az országba érkező bevándorlók között. Háborús, illetve polgárháborús menekültek számára egy nem-bürokratikus státusz létrehozása a cél, kiegészítve ideiglenes humanitárius védelemmel. Szintén támogatja a legális útvonalakat, az illegális bevándorlás ellen azonban keményebben lépne fel, megerősítve a Frontext, kibővítve annak hatáskörét a tengeri mentéssel is. A vallási hovatartozást és a szexuális identitást egyaránt alapjognak ismeri el. Az úgynevezett “Blue Card”-dal kívánja a bevándorló szakmunkások életfeltételeit javítani, illetve a Kanadából átvett pontrendszer is segítené a pártot a bevándorlás ellenőrzésében. A nyelvi- és integrációs tanfolyamokat ingyenessé akarja tenni minden menekült számára, valamint lehetőséget biztosít négy év elteltével a német állampolgárság megszerzésére – egyszerűsített formában.

A Zöldek elutasítják a gyűjtőtáborokat és a tranzitzónákat, a tényleges cél a határellenőrzés és nem pedig a szökés elleni védelem. Olyan bevándorlási törvényt kívánnak érvényre juttatni, amely a legalacsonyabb társadalmi státuszú egyénekig terjed, utat nyitva a munkaerő – és oktatáspolitikához. A honosítási eljárást öt év elteltével szeretnék lehetővé tenni, és bárki, akinek az egyik szülője Németországban született, automatikusan kaphatna német állampolgárságot, ugyanakkor a többes állampolgárságot is elismerik.

Hogy megbízható-e a közlekedésilámpa-koalíció, nehezen megválaszolható. Mindhárom fentebb bemutatott párt céljai között szerepel a beilleszkedés támogatása, mivel az átlagosnál rövidebb idő elteltével kívánja megadni a német állampolgárságot, a család intézményét a gyermekek oldaláról védenék, azonban a kérdések örökre kérdések maradnak, ha nem hozzáértő kormányzati stratégia társul a nagybani elképzelésekhez. Az európai közös gondolkodásból mindig is markánsan részt vevő Németország most válaszút elé érkezett: 2017-től a CDU és nagykoalíciós partnerei helyett egy teljesen más, eddig nem megszokott és bizonytalan pártszövetségi kormánykoalíció valósult meg, 2021 októberében a Bundestagban már többségben van az SPD párt a korábbi CDU-CSU koalícióval szemben.

Németország megpróbál lépést tartani a korral, fő célkitűzései a liberális demokratikus gondolkodás és a zöld irányba való elmozdulás. A klímasemlegességi kérdések, a 2030-ra tervezett megújuló energiaforrások szélesebb körű felhasználása jobban foglalkoztatja az országot, mint a tényleges migráció, ennek ellenére nem elhanyagolható, hogy az ország 2021-ben is a migrációs útvonalak legfőbb célpontja. Egy nemrég megjelent felmérés szerint a német lakosság jelentős része a Szociáldemokrata Pártot támogatja, és minthogy maga a jelenlegi kancellár, Olaf Scholz is ennek tagja, könnyen lehet, hogy az egyesült gondolkodásból egyszer csak közös gondolkodás lesz, így előrébb mozdítva ezt a különleges és még csak rövid ideje működő ideológiai együttest.

Írta: Ábrányi Endre

Kiemelt kép forrása: pixabay.com

A A német migrációs politika és az Ampelsystem bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

„A világ békéjét nem lehet üres gyomorra és emberi nyomorúságra építeni.”

Bevezetés Az élelmiszer- biztonság vagy helyesebben szólva bizonytalanság egész Afrika- szerte gondot okoz. A hatalmas népességű kontinens helyzetét nem könnyíti meg sem az időjárás szélsőséges változása, sem a politikailag gyenge állami vezetők, sem a Covid-19 világjárvány. A térségben egyre súlyosabb problémák jelentek meg, gondolhatunk itt akár a korábban hatalmas vízkészlettel rendelkező tavak, mint a Csád-tó kiszáradására, vagy akár a Níluson épülő gátakra, ugyanúgy, mint az éhezésre, vagy a járványokra.

Az éghajlatváltozással együtt egyre gyakoribbak lettek az államok közötti konfliktusok, fegyveres összetűzések.  A térségben a politikai kultúra ellenállóképessége sem túl erős, és ezért a viszonylag gyenge politikai hatalommal rendelkező vezetők nehezen tudnak megbirkózni az előttük álló konfliktusokkal. Tovább rontja a helyzetet a Covid-19 világjárvány, amely nemcsak hatalmas tömegeket veszélyeztet a térségben, hanem a mezőgazdasági termelést is hátráltatja, márpedig Afrika számos országának elsődleges exportcikkei a mezőgazdasági termékek. A lakosság jó része ebből tartja fent magát és családját egész évben, ez pedig különösen igaz Kenyára.

Kenya gazdasági kitettsége

2019-ben, a járvány kitörése előtt több, mint 250,3 millió alultáplált ember élt Afrika- szerte, többségük a Szaharától délre húzódó országokban. Az élelmezési gondok 2014 óta egyre súlyosabbá váltak és a probléma már a koronavírus előtt is a társadalom 20%-át érintette. Az alultápláltság különösen magas a gyermekek körében. A kialakult helyzetet tovább rontja, hogy a közegészségügy komoly hiányosságokkal küzd, mind a felszereltség, mind a szakdolgozók terén. Elöljáróban annyit elárulhatunk, hogy világjárvány következtében a statisztikai adatok nem javultak, hanem a társadalom még szélesebb köre került veszélyeztetett helyzetbe.

Kenya kétségkívül kitett a világgazdaság alakulásának, átrendeződésének, mivel gazdaságát alapjaiban meghatározza, hogy sok mezőgazdasági terményt exportál külföldre. Akár csak a térség más országai esetében láthatjuk, úgy Kenya exportja sem diverzifikált, hanem egy-egy nyerstermék exportjától függ sikeressége.  További gondot okoz a működő tőke beáramlásának csekély mértéke az országba.[1] Habár a kenyai kormány az elmúlt években a nyitás stratégiáját követte, azonban a tőkebeáramlás növekedése még mindig nem elég nagy ahhoz, hogy ellássa a közel 50 milliós országot (48,5 millió). Ezért túlzás nélkül állíthatjuk, hogy hamarabb megérezték a 2019-ben kirobbant világjárvány negatív gazdasági hatásait, minthogy megjelent volna az első fertőzött az országban. A vírus elsősorban jövedelem- és vagyonvesztéssel fenyegeti a térséget, ezért az állam amúgy is alultápláltsággal küzdő lakossága mindinkább az olcsó és magas kalóriával, ám alacsony tápértékkel bíró élelmiszereket keresi.[2] Továbbá meg kell említenünk, hogy a kártevők és az állatok által terjesztett betegségek száma is megszaporodott az év során, így Kenyában az utóbbi 25 év legsúlyosabb sáskajárása pusztított. A vándorsáska- invázió megállíthatatlanul lepte el a térség államait, nyomukban pedig letarolt mezőgazdasági területek és éhezés maradt. Ezenkívül Kenyában megjelent egy olyan hatása is a világjárványnak, amelyről eddig talán nem sok szó esett.

Mint minden államban, Kenyában is megpróbálták állami intézkedésekkel enyhíteni a vírus pusztítását. Többek között az oktatási intézmények bezárásával, maszkviselési kötelezettséggel és egyéb előírásokkal, valamint azt javasolták a lakosságnak, hogy maradjanak otthon és dolgozzanak onnan. A kenyai munkavállalók nagy többsége azonban a mezőgazdaságban dolgozik, és ez nem csak a háztartások számára elsődleges jövedelemforrás, hanem a munkások által megtermelt, majd külföldre exportált termény az ország fő jövedelemforrása is egyben. A szigorú intézkedések bevezetésére éppen március végén került sor, amely a mezőgazdaság szempontjából a legfontosabb hónapok egyike, mivel ekkor kezdik a legfontosabb növények, például a burgonya, a káposztafélék, a hagyma, a sütőtök, az édesburgonya és a paradicsom ültetését. A lezárások miatt a gazdák azonban nem tudtak termelni, így a lakosok és az állam rövidesen komoly jövedelemhiánnyal szembesült, illetve élelmiszer sem állt a vásárlók rendelkezésére.

Az áru- és szolgáltatáskereslet csökkenése megalapozta a külföldre történő export visszaesését is. A helyi valuta elértéktelenedett és sok terményből kényszerült az ország importra, amely meglehetősen nagy kiadást jelentett, ezáltal az élelmiszerbiztonság soha nem látott mélységbe zuhant.

Ennek az élelmiszer- és jövedelemhiánynak komoly következményei voltak a társadalomra nézve is. Mivel sokan elvesztették állásukat vagy nem tudtak dolgozni, ezért a háztartásoknak vissza kellett venni a kiadásaikból. A tapasztalat azt mutatta, hogy a társadalom az ehhez hasonló válsághelyzetben csökkenti az egészségügyre és az oktatásra fordított kiadásait az alacsonyabb jövedelem vagy lecsökkent vásárlóerő miatt. Ez egyrészről negatívan befolyásolja az élelmiszer-felhasználást, aláássa a táplálkozás minőségét és hozzájárul a hátrányos helyzetű gyermekek és felnőttek következő generációjának kialakulásához. Másrészt az egészségügyi feltételek romlásához és az egészségügyi szolgáltatások csökkent igénybevételéhez is vezet. A gyermekek nem jutottak megfelelő táplálékhoz, ami rontja a túlélési esélyeket és felerősíti a betegségek megjelenését és gyors terjedését, ez pedig további nyomás alá helyezi az egészségügyet. Sok család olyan mértékű szegénységbe süllyedt hogy nem tudja iskolába járatni gyermekét, ez pedig meghatározza az ország túlélőképességét a jövőben. A csökkenő háztartási jövedelem, az elegendő és tápláló élelmiszerhez való hozzáférés hiánya, a rosszabb gyermekgondozási és gyermekétkeztetési gyakorlatok, valamint az egészségügyi, táplálkozási és szociális védelmi szolgáltatásokhoz való alacsonyabb hozzáférés együttes hatása várhatóan drámai hatással lesz a gyermekek táplálkozására. Kenya szempontjából mind a világjárványnak, mind ennek az egy évnek olyan hosszú távú hatásai vannak, amik akár a következő évtizedek fejlődési irányait is megszabhatják.

A konfliktusok, az éghajlati szélsőségek, a gazdasági lassulások és visszaesések, amelyek gyakran egymással összekapcsolódnak, továbbra is az élelmezésbiztonság növekedésének fő mozgatórugói. Ezek a sokkok nemcsak az emberek élelmiszerhez való hozzáférését, valamint a háztartások ellenálló képességét gyengítik, hanem aláássák a kormányok az alapvető szolgáltatások és a szociális védelem nyújtására vonatkozó képességét is. Számos kihívás hátterében és súlyosabbá válásában a jövedelmekben megfigyelhető, illetve az alapvető ellátásokhoz, szolgáltatásokhoz való hozzáférés terén fennálló mély egyenlőtlenségek állnak. Bár számos afrikai ország előrelépést tett az alultápláltság csökkentése felé – köztük Kenya is – a fejlődés túl lassú ahhoz, hogy a fenntartható fejlődés terén a 2025-re és 2030-ra kitűzött célokat teljesíteni tudják. Különösen a szubszaharai térségben nőtt az utóbbi időben az elégtelen mértékben fejlődő gyermekek száma.

A társadalomban komoly feszültségek uralkodtak a kialakult gazdasági válság és az élelemhiány miatt. Talán emlékezhetünk még azokra a cikkekre, amelyek arról számoltak be, hogy több ezer ember gyűlt össze a megszervezett ételosztásokra. Nairobiban 2020-ban egy ételosztás alkalmából a rendőröknek könnygáz segítségével kellett feloszlatnia a hatalmas tömeget, akik egymást taposva próbáltak élelemhez jutni.

A kormány újabb és újabb helyreállító intézkedéseket vezetett be, mint a helyi adók rendszerébe való beavatkozás, intézkedéseket fogadott el a gazdasági helyreállítása és az egészségügy tehermentesítése érdekében, sőt számos EU-s fejlesztési támogatás érkezett a válsághelyzet következtében. A járvány miatt leálló termelés révén Afrika-szerte csaknem fél milliárd ember vált veszélyeztetetté. Egy kenyai székhellyel rendelkező non-profit szervezet, az Oxfam International 2020-ban úgy fogalmazott, hogy a kialakult válság olyan drasztikus mértékben érinti az államokat, hogy hosszú évek eredményes küzdelme vész el, melyet a szegénység felszámolása céljából vívtak. A szervezet ezután tárgyalásokat hívott össze a G20 csoporttal, valamint a Nemzetközi Valutaalappal és kezdeményezte, hogy a legszegényebb államok adóssága elengedésre kerüljön, valamint, hogy a fejlődő államok még több támogatást kaphassanak az IMF-től, így is segítve a mihamarabbi talpraállást és a gazdaság újraélesztését. 2020-ban az ENSZ becslése szerint mintegy 2500 milliárd dollárra lett volna szükség, hogy eredményesen tudjanak megküzdeni a szegény államok lakosságai a gazdasági válsággal. Kenya egyértelműen érintett volt a segélyezésben és haszonélvezője lehetett volna ezeknek az intézkedéseknek, mivel az ország gazdasági mélypontra zuhant. A kenyai élelmiszerbiztonság javulása nagymértékben függ a járvány országon kívüli alakulásától.

Magyarország és Kenya szorosabbá váló kapcsolata

A kenyai kormány igyekszik nyitni annak érdekében, hogy diplomáciai kapcsolatait megerősítse, újakat létesítsen és elkerülje a 2020-ban látott kiszolgáltatott helyzetet.  2022 januárjában Kenya és Magyarország köztársasági elnökei arról tárgyaltak, hogy a két ország közötti kapcsolatokat szorosabbra fűzik, melynek alapja szintén a mezőgazdaság lenne. Mivel Kenya az elmúlt évtizedekben a térség központi szereplőjévé vált mind turisztikai, mind demográfiai és pénzügyi szempontból, elsődleges feladata a közeljövőben megfelelő mennyiségű és minőségű élelmiszer előállítása, importálása lesz – emelte ki Áder János.

A találkozón továbbá kitértek arra is, hogy Magyarország a Hungary Helps Programmal eddig már több alkalommal is segítette Kenyát. Pénzzel, orvosi műszerekkel támogatták a rászorulókat a legszegényebb térségekben, többek között Nairobiban. Megvitatásra került, hogy hazánk újabb projektek elindítását tervezi a szorosabbá váló diplomáciai kapcsolatok mellett.

Végszó

Minden erőfeszítés ellenére a kenyai kormány komoly költségvetési hiánnyal küzd. Az első helyreállító intézkedési csomag is jelentősen növeli az államháztartási hiányt és külföldi kölcsönök felvételére kényszerítette az országot. A külföldi adósság növekedése rövidtávon megnehezítheti az új hitelek felvételét is, ami tovább ronthatja az országban uralkodó negatív helyzetet. ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezetének előrejelzései azt sugallják, hogy világszerte 83–132 millió emberre növekedhet az alultápláltak száma. Kenya kitettsége a mezőgazdaságnak és a kialakult élelemhiány egy igazán speciális eset, amely háztartások millióinak jövőjét pecsételheti meg, illetve Kenya világgazdaságtól való függőségét is tovább erősíti.

Azóta az is bebizonyosodott, hogy a világjárvány elhúzódik. A kormányoknak és helyi önkormányzatoknak minden erőfeszítésre szüksége van, hogy a társadalom erősen veszélyeztetett tagjait és a gazdaság törékeny ágazatait megvédje és méltányosan ki tudjanak lábalni az imént taglalt negatív spirálból. Mindenesetre látszik, hogy Kenya próbálja kapacitásának határait feszegetve könnyíteni a lakosság terhein, és tovább erősíteni külkapcsolatait, megelőzve egy újabb válsághelyzetet.

Írta: Benczik Veronika

Felhasznált irodalom

1. Európai Parlament [2011]: Az Európai Parlament 2011. szeptember 15.-i állásfoglalása a kelet-afrikai éhínségről
2. Európai Számvevőszék [2020]: A Kenyának nyújtott Uniós fejlesztési támogatások In.: Special Report No. 14/2020
3. Hungary Helps In.: https://hungaryhelps.gov.hu/ Letöltve: 2022.01.23.
4. Joshua Laichena; Evelyne Kihiu; Daniel Omanyo; Rodgers Musamali; Benson Kiriga [2021]: „Food security and welfare changes under COVID-19 in Sub-Saharan Africa: Impacts and responses in Kenya”:  Global Food Security, Letöltve: 2021. 11. 18

5. Máthé László Eduárd [2018]: Kenyai köztársaság üzleti környezetének bemutatása In.: Magyarország Nagykövetsége Kenya, Nairobi In.: http://www.h kik.hu /sites /defa ult/ files/file_uploads/kenya_-_lehetosegek_2018.pdf Letöltve: 2021. 12. 23.
6. MTI [2022]: Áder János a kenyai elnökkel találkozott, budapesti nagykövetséget nyithat az afrikai ország In.: portfolio.hu 2022.01.17.
7. Nsosso Espérance Ngungadiafuka [2013]: Zöld forradalom és Afrika In.: Afrika Tudományok folyóirat VII. évf. III. sz.
8. Szűcs Viktória; Szakál Diana; Balázs Bálint; Dudás Gyula [2020]: Az élelmiszer- ellátó rendszer, – a jelen kihívásai és a jövő tervei In.: https://fit4food2030.eu/wp-cont ent/uploads/2020/04/EVIK_2020-1_Article.pdf Letölve: 2021.11.18.

[1] Nsosso Espérance Ngungadiafuka [2013]: Zöld forradalom és Afrika In.: Afrika Tudományok folyóirat VII. évf. III. sz.

[2]  Joshua Laichena;  Evelyne Kihiu ; Daniel Omanyo ; Rodgers Musamali ; Benson Kiriga [2021]:  „Food security and welfare changes under COVID-19 in Sub-Saharan Africa: Impacts and responses in Kenya” In.:  Global Food Security Letöltve: 2021. 11. 18

 

Kiemelt kép: Két kenyai nőt láthatunk a képen, akik a tealeveleket takarítják be, ezzel is bizonyítva, hogy a társadalom milyen nagy százaléka függ a mezőgazdaságtól.

Forrás: Neil Palmer In.: CIAT website In.: https://blog.ciat.cgiar.org/author/npalmer/

A Élelmiszerbiztonság és a jólét változása Kenyában a Covid-19 árnyékában bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A 2022 január 6-án tartott virtuális csúcstalálkozón egyezett meg Scott Morrison ausztrál és Kishida Fumio japán kormányfő országaik védelmi együttműködésének szorosabbra fűzéséről-tudósított az AP. Nyíltan nem jelentették ki, de a megállapodás tartalmából látszik, hogy megkötését a térségben egyre növekvő kínai befolyás indokolta. Japán főleg egy esetleges Tajvan elleni offenzíva és Kína tengeri tevékenysége miatt aggódik, amely saját országának biztonságára is fenyegetést jelenthet.

A megállapodást történelminek is nevezhetjük, hiszen Japán eddig az Egyesült Államokon kívül egyetlen másik országgal sem kötött katonai szerződést. Az egyezmény megkötését több, mint egy éves tárgyalás előzte meg, hogy lehetővé tehessék a szerződő felek számára katonai csapataik egymás területén történő állomásozását és gyakorlatozását.

A Kölcsönös Hozzáférés Egyezménye elnevezésű megállapodás fő célja, hogy biztosítsa az ausztrál hadsereg és a japán önvédelmi erők, vagyis a Jieitai szoros és zökkenőmentes együttműködését védelmi ügyekben. A két ország kooperációját kiterjesztették a kiber-, az űr- és a gazdasági biztonság területére is. A találkozón mind Morrison, mind Kishida kritikával illette Kína az ujgurokkal és más kisebbségekkel szembeni fellépését Hszincsiangban. Észak- Koreával kapcsolatban fenyegetésként merült fel a hiperszónikus rakétával végrehajtott kísérlet. A teszt során a rakéta sikeresen eltalálta 700 kilométeres távolságból a célpontot- nyilatkozta az észak- koreai hírügynökség, a KNCA. 2021 szeptemberében lőtték fel először Észak- Korea keleti partjairól a Hwasong-8 nevű rakétát. A szerződő felek mellett az Egyesült Államok és Kanada is elítélte az újabb rakétakísérleteket.

A szerződő felek véleménye

Kishida az egyezményről azt nyilatkozta, hogy ez egy fordulópont, ami új szintre emeli a két ország közötti védelmi együttműködést.

Yamagami Shingo nagykövet hozzátette: a változó és romló biztonságpolitikai környezetben most az a legfontosabb, hogy Japán és Ausztrália közös egyezményével Kínát az agresszív lépésektől elrettentse.
Morrison meglátása szerint Japán és Ausztrália együttműködésének szorosabbra fűzése az új kihívásokat tartogató környezet kezelése érdekében elengedhetetlen fordulópont nemzetük és lakosságuk megvédése érdekében.

„Japán a legközelebbi partnerünk Ázsiában, ahogy azt különleges stratégiai partnerségünk is jelzi, amely az egyetlen a maga nemében Ausztrália számára. (…) Ez két nagyszerű, a jogállamiság, az emberi jogok, a szabadkereskedelem, valamint a szabad és nyitott indiai-csendes-óceáni térség iránti elkötelezett demokrácia egyenlő partnersége” – összegezte a védelmi paktumot az ausztrál kormányfő az aláírási ceremónián.

Malcolm Davis, az ASPI (Australian Strategic Policy Institute) elemzője kijelentette, hogy a megállapodás felismerte egy szilárd védelmi együttműködés jelentőségét annak érdekében, hogy az egyre agresszívabb kínai jelenlétet megakadályozzák.

Malcolm szerint „Japánnak el kell hagynia a haderő alkotmányos megkötéseit az ország növekvő biztonságpolitikai fenyegetettsége miatt”. Japán 1947-ben született alkotmányának 9. cikkelye kimondja, hogy Japán lemond a háborúindítás jogáról és hadereje is minimális lehet, csupán annyi, ami az önvédelemhez szükséges. Ez a köztudatban Yoshida doktrína néven híresült el. Abe Shinzo, a Liberális Demokrata Párt miniszterelnök-jelöltje igyekezett alkotmánymódosítást eszközölni annak érdekében, hogy a Japán Önvédelmi Erők hatáskörét kiszélesíthesse. Japán számára ez szükséges a megváltozott biztonságpolitikai környezet miatt. Az alkotmány módosítására még nem kerülhetett sor, amiben a közvélemény heves ellenállása meghatározó szerepet játszik.

A legnagyobb feszültségforrás

Tajvan kapcsán folyamatosan nő a feszültség, hiszen a kínai katonai felderítők egyre nagyobb gyakorisággal repülnek az önálló államként funkcionáló Tajvan körül. Az, hogy Tajvan a történelem során elszakadt Kínától, az 1927 és 1949 közt zajló kínai polgárháború következménye. Az elszakadást követően Kína vezetése többször is jelezte igényét, hogy a terület visszafoglalásával egyesítsék az országot. Hszi Csin-Ping még azt is felajánlotta, hogy Tajvan működhetne az „egy ország két rendszer” elv szerint, ezzel megőrizve politikai berendezkedését. Peking békésen kívánná megoldani a helyzetet, azonban tekintettel arra, hogy a tajvaniak csupán 18%-a hajlandó az egyesítésre, ez nem tűnik valószínűnek. Az erőszakos egyesítés is fennáll mint opció a probléma ’megoldására’, a KKP vezetése időnként jelzi is, hogy ha békésen nem sikerül, akkor katonai úton oldják meg az újraegyesítést. Az amerikai érdek ebben a helyzetben Tajvan függetlenségének megőrzése lenne, amely érdekütközés az USA és Kína közt is feszültséget generál.

The Quad, mint alapkő

A paktum a Japán, Ausztrália, India és az Egyesült Államok által létrehozott Négyoldalú Biztonsági Párbeszédre (röviden Négyes) épül. Az országok közötti találkozók 2007-ben kezdődtek, majd 2008-ban megszűntek. A Négyes 2017-ben kezdett újjáéledni a korábban kilépő Ausztrália többoldalú együttműködés megkötése iránti nyitottságával. Az együttműködés célja a szabad indo-csendes-óceáni térség biztosítása. Szintén kimondatlanul megjelenik okként Kína fokozott katonai jelenléte és a tengeri terjeszkedése. Kiemelt cél még emellett az USA további szerepvállalásának biztosítása a térségben, hiszen Amerika a status quo és a nemzetközi rend garantálójaként van jelen. Az újraegyesítést követő első találkozó után Kína rögtön nemtetszését fejezte ki és figyelmeztette a résztvevőket arra, hogy a regionális együttműködésük nem lehet kizáró jellegű, átpolitizált és nem sértheti a kívülálló felek érdekeit. A Négyes jövőjét tekintve feltételezhetjük, hogy Kína tiltakozni fog a rá negatívan ható tevékenységek ellen, ezért nem biztos, hogy ez az együttműködés önmagában befolyásolni tudja Kínát. Visszaszorítása érdekében az országoknak olyan szorosabb, aktívabb fellépésre van szükségük, mint a tárgyalt védelmi megállapodás.

A felélénkült Négyes első személyes találkozóját 2021 őszén az USA fővárosában, Washingtonban tartották. A tárgyaló felek megvitatták a koronavírus, a gazdasági felépülés, a klímaváltozás és a kiber- illetve űrbiztonság területén felmerülő kérdéseket. Terítékre került természetesen Peking kétes tevékenysége is a régióban. Az üléssel kapcsolatban Zhao Lijian, a Kínai Külügyminisztérium szóvivője azt nyilatkozta, hogy a szövetségben résztvevők nem vehetne célba egy nem szerződött harmadik országot és annak tevékenységét.

Joe Biden amerikai elnöknek a 2022 január 21-én tartott online megbeszélés alatt Kishida Fumio japán kormányfő felajánlotta, hogy a Quad országok második személyes találkozóját Japánban tartsák. A közel 80 percig tartó egyeztetés során megegyeztek, hogy az erős japán-amerikai szövetség mellett a hasonló gondolkodású országokkal is el kívánják mélyíteni a kapcsolatot. Ez alatt a Négyes további két tagját értették, akik szintén egy szabad és nyitott indo-csendes-óceáni térség biztosítása mellett kötelezik el magukat. A meghívást Joe Biden elfogadta, így Japán, India, Ausztrália, valamint az USA találkozóját vélhetőleg 2022 első félévében fogják tartani Japánban-nyilatkozta a japán külügyminiszter.

AUKUS megállapodás

Ausztrália a Japánnal megkötött védelmi egyezmény előtt is tett kísérletet biztonságpolitikai helyzetének javítására. 2021 szeptember 15-én Boris Johnson, Joe Biden és Scott Morrison aláírt egy együttes megállapodást, amely kimondta egy hatékony háromoldalú védelmi partnerség, vagyis az AUKUS létrejöttét. Az egyezmény legfontosabb része, hogy segítsenek atomhajtású tengeralattjárókat biztosítani Ausztrália számára. Kimondták emellett, hogy az AUKUS segíteni fog fenntartani a békét a vitatott indo-csendes-óceáni régióban. A megállapodás nemzetközi szinten váratlan volt és az említett térségből megosztott véleményt váltott ki. Egyesek szerint segíthet kezelni Kína katonai fölényét, azonban mások egy konfliktus feléledését tartják elképzelhetőbbnek. Bár a tengeralattjárók nem atommal felszereltek lennének, így is figyelembe kell venni az egyezmény atommentes törekvésekre gyakorolt esetleges hatását.

Japán és Amerika kapcsolatának mélyítése

Az Ausztráliával megkötött védelmi paktum után január 7-én az USA is megszólalt Kína növekedésével és fellépésével kapcsolatban. Japán és Amerika védelmi-, valamint külügyminisztere magas szintű találkozót tartott, amelyet szintén az aggasztó kínai lépések indokoltak. Ezek véleményük szerint megszegik a szabályokon alapuló világrendet és újabb politikai, gazdasági és főként katonai kihívásokat jelentenek a régióban.

Japán alkotmányának 9.cikkelyéből fakadó pacifista önkorlátozás miatt volt szüksége az országnak az USA-val védelmi szerződéseket kötni. 1960-ban kötötték meg az Amerikai-Japán Kölcsönös Együttműködési és Biztonsági Egyezményt, amely máig érvényben van. A szigetország és a régió számára az amerikai erők nagy jelentőséggel bírnak a biztonság garantálásában. A két ország közötti szövetség 1978-ban adta ki az Egyesült Államok és Japán Védelmi Együttműködésének Irányelveit, amelyet 1997-ben és 2015-ben is felülvizsgáltak.

Anthony Blinken amerikai külügyminiszter kijelentette, hogy új védelmi együttműködésről szóló megállapodás van tervben Japánnal, amely amellett, hogy megerősíti, még új eszközökkel is bővíti a korábbi kooperációt.

A japán külügyminiszer a találkozó után elmondta, hogy az ország növeli védelmi kiadásait és Kishida Fumio tervbe vette japán nemzetvédelmi stratégiájának újragondolását.

Konklúzió

Bár Japán számára az USA még mindig a legfontosabb stratégiai partner biztonságának fenntartásában, láthatjuk, hogy a szigetország igyekszik több oldalról is megszilárdítani védelmét a térségben egyre növekvő Kína ellen. Ennek érdekében már nem csak Amerikával, hanem Ausztráliával is folytat katonai szövetséget. A szigetország biztonságát különösen fenyegeti az egyre agresszívabb kínai jelenlét. A két országnak a Senkaku szigetek hovatartozása kapcsán érdekütközéseik vannak, probléma még az újabb észak-koreai rakétakísérletek és egy esetleges tajvani offenzíva lehetősége. A japán védelempolitika törvényi kereteinek legfontosabb mérföldköve a 2015-ben elfogadott „Béke és Biztonság törvények” elnevezésű törvény csomag volt. Ez az Abe-kormány fontos célkitűzéseit valósította meg a Jieitai mozgásterének növelésével és a védelmi technológiák exportjának lehetőségével. Japán felhatalmazást kapott a kollektív önvédelemre és csapatok külföldi túsz- és krízishelyzetek esetén való bevetésére. A növekvő fenyegetettség miatti újítások mellett szem előtt kell tartani az alkotmány 9. cikkelyének korlátozásait is, amelyek keretek közé szorítják továbbra is a Jieitai fegyveres szerepvállalását a szigorúan önvédelmi célú műveleteken túl.

Egyelőre kérdéses, hogy a közelmúltban kötött védelmi megállapodások mennyire lesznek képesek kordában tartani Kínát, az viszont kijelenthető, hogy ezek az együttműködési kísérletek a jövőre nézve egy komolyabb Kína-ellenes szövetségnek is megágyazhatnak.

Irodalomjegyzék:

• Az Amerikai Egyesült Államok ázsiai kapcsolatai, Szerkesztette HÁDA BÉLA MATURA TAMÁS
• BARTÓK ANDRÁS 2021/02 Japán biztonság és védelempolitikája 1989–2017

Írta: Vida Fanni

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A A japán-ausztrál védelmi megállapodás bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Számos olyan, napjainkban domináns faktor és tényező determinálja életünket, amely az általános fejlődés révén összetett és absztrakt fogalomkörök részeként jelenik meg, így a hatásmechanizmusok megfelelő megértéséhez célszerű megismerni a kialakuláshoz vezető előzményeket és definiálni az alapvető struktúrákat a legfőbb hajtóerők meghatározásához. Nincs ez másként az űrkutatás biztonságpolitikai vonatkozásait illetően sem, ugyanis egy olyan komplex jelenségkör speciális perspektívájáról van szó, amely bár viszonylag új, jelenleg is formálódó területek fúziójaként jött létre, mégis éppen ezért a kapcsolódó diszciplínák háttérismereteit felhasználva, azokból kiindulva érdemes az új jelenségeket vizsgálni (tekintve, hogy létrejöttük ezen előzmények eredménye is részben). A legfontosabb, operacionalizálható alapfogalmak

A legalapvetőbb emberi struktúra, a civilizáció létrejötte egy fontos attitűdhöz köthető, amely az egyéni mikroszinten valósul meg először, ez pedig a kooperáció. Alapvetően ez a készség ellentmond a természetes kiválasztódásnak, ugyanis az adott egyén a konkurenciájának ad segítséget (amely az adott altruisztikus magatartásformában akár az evolúciós szempontból irracionális önfeláldozás mértékéig is terjedhet). Ennek ellenére a kooperáció, mint közös, esetleg kölcsönös előnyöket eredményező együttműködés a versengő attitűd melletti mintázatként továbbra is fennmaradt, és a történelem során előbbi egyre inkább teret nyert az utóbbival szemben. Emellett pedig mindkét forma esetében felmerült az igény az intézményesített keretek közé szorításra, a közismertebb példákat tekintve kooperáció esetén az Európai Unió alapító szerződései, versengés esetén a Genfi egyezmények jelképezik a legjobban ezen törekvéseket. A kooperációval együtt megjelent a reciprocitás jelensége is, amely a pozitív és negatív interakcióra is érvényesül. A kölcsönösség predikciójával egyfelől a kooperációban való részvétel másik féltől való jóhiszemű elvárása, másfelől a versengés, negatív hatások retorziója is előre kalkulálhatóvá vált. Többek között ennek az alapvető készségnek köszönhető az elrettentési stratégiák sikere, így például a MAD-doktrína, vagyis a nukleáris fegyverek általi kölcsönös megsemmisítés elmélete, amelynek következtében a hidegháborúra visszavezethető szembenállás játékelméleti szempontból elérte Nash-egyensúlyát, ugyanis a résztvevő aktorok se nem alkalmazzák ezen tömegpusztító fegyvereiket, se nem szerelik le őket.

Ez a fajta interdependencia szinte minden makroszintű emberi tevékenységben tetten érhető, éppen ezért a modern, globalizált civilizációnak szinte egyik területe sem értelmezhető egyetlen aktor irányából, mivel az infrastruktúra fejlődésével a kommunikáció tranzakciós költségei minimális szintre redukálódtak, ezért a kölcsönös egymásra hatás soha nem látott intenzitást és mértéket ért el, valamint a tényezők egybefonódásával a kauzalitás elemei sem különíthetőek el minden esetben világosan. Éppen ezért a történelmi távlatokat tekintve ebben a korszakban a leginkább biztosított a kooperációhoz (legtöbb esetben) szükséges kommunikáció lehetősége.

A kooperáció gazdasági hálózata

Az eredeti célja szerint mikroszintű érdekeket kumuláló államok között megvalósuló makroszintű kapcsolat a diplomácia keretein belül kulminálódik. A történelem folyamán pedig az aktorok közötti interakció, ahogy korábban említésre került az attitűdök esetében, hasonló tendenciát mutatva fejlődött a nagyobb kockázatú, de több előnnyel járó kooperáció irányába a versengés (általában kölcsönösen előnytelen) pozíciójából. Ez elsősorban egy nagyobb fenyegetés (például közös ellenség) leküzdésére alakult ki, amire csak az erőforrások összehangolt egyesítésével nyílt lehetőség. A későbbiekben a szűkülő erőforrások kölcsönös megosztása is fontos tényezővé vált, amely az alapvető, országra jellemző adottságok felhasználásával és az így szerzett abszolút és komparatív előnyök által okozott differenciáknak köszönhetően alakulhatott ki a nemzetközi kereskedelem mai formája is. A több termelési tényezőt érintően fellépő előnyök (Heckscher-Ohlin-modell) általában különleges mértékű tényezőellátottságnak köszönhetően lépnek fel, az adott ország ennek tekintetében szakosodik (Rybczynski-tétel). Így tehát kialakult az országok termelési specializációjával a nemzetközi szintű kooperáció gazdasági területen, elsősorban a piaci folyamatoknak köszönhetően, ám az együttműködések legmagasabb fokozatai nem valósulhatnának meg a gazdaságdiplomácia hatékony működése nélkül. Erre a gazdasági struktúrára (a globalizációs összefonódásoknak, feldarabolt termelési folyamatnak, tényezőáramlásnak köszönhetően különösen) is igaz a már MAD-doktrína esetében megállapított államközi interdependencia. A nukleáris fegyverek birtoklásából fakadó helyzettel ellentétben itt a kölcsönös függőség nem csak következmény, hanem ok is, az erőforrások, képességek és kapacitások egyenlőtlen eloszlása miatt. Azonban a gazdasági libertarianizmus által is központi erőként számontartott piaci folyamatok volatilitása mellett szintén törekvés alakult ki a keretek strukturálására. A Kereskedelmi Világszervezet megalapításával magas szintű intézményi hátteret sikerült biztosítani, amely a befektetők és kereskedők számára elsődleges fontosságú hitelességet és biztonságot garantálja. Alapelvei között és működése során is lényeges szerepet játszik a már említett, kooperációhoz tartozó jelenség, a reciprocitás, amely jelen esetben a kereskedelmi egyezmények kölcsönös érvényességét biztosítja, ezáltal negatív és pozitív irányba is a döntések minden aktorra hatnak (tovább erősítve az interdependenciát).

A kooperáció jogi vetületei

A nemzetközi kooperáció másik fontos területe a jog, amely területen hozott szerződések formáját, kölcsönös végrehajtását szintén szabályozott struktúra biztosítja, melynek alapját az 1969. évi bécsi egyezmény adja. Minden nemzetközi szerződés a kooperáció újabb elemét szabályozza, amely a diplomáciai érdekszövetségekhez hasonlóan, tartalmát illetően egyfajta fejlődési utat járt be. A teljesítéssel megszűnő szerződések, az eleve létező jogrendet nem befolyásoló egyezmények az első katonai szövetségekhez hasonlóan az adott tevékenység gyakorlati megvalósulásához adtak keretet. Ezzel szemben a kooperáció mind nemzetközi szervezetek, mind nemzetközi szerződések terén hosszabb távra ható, belső jogot is determináló, absztrakt célokat kitűző folyamattá finomodott. Ez a normakodifikáció az együttműködés mellett a kölcsönösséget (reciprocitás) és a kölcsönös függőséget (interdependencia) is megszilárdította a jogelvek terén szakmai és általános szinten is.

Az űr felfedezésének hatása az öt fő biztonságpolitikai szektorra

Az űr felfedezésével új tér nyílt elméleti és valóságos síkon is, amelyben minden eddiginél jobban összefonódtak a különféle területek, egyben a lehető legszélsőségesebb módon nyilvánvalóvá téve az eltérő folyamatok szerteágazó hatáskövetkezményeit és a nemzetek közötti interdependenciát. Kiválóan szemlélteti ezt a biztonságpolitika koppenhágai iskolájának egyik legfontosabb képviselőjének, Barry Buzan öt szektor elméletének a NATO által 2019-ben ötödik hadszíntérként elismert űrre való ráillesztése. Az elmélet által azonosított legfontosabb területek (katonai, politikai, gazdasági, társadalmi, környezeti) közül nem mindegyik jelenik meg az eredeti elgondolás szerinti fenyegetésként az űrben, viszont jelentős hatást tesznek rájuk az ott zajló folyamatok.

Gazdaságilag egy konzisztensen növekvő jelenség, a közel 447 milliárd amerikai dollárnak megfelelő forgalmat lebonyolító űripar épült ki a folyamat részeként. Alacsony nyersanyag-, de erősen tőkeigényű ágazatként a K+F szektorral szorosan együttműködve olyan tudásalapú ipar jött így létre, amely magas hozzáadott értékkel bír. Ezen tulajdonságainak köszönhetően az olyan, természeti erőforrásokban szegény, de tudományos potenciállal bíró országok számára is kedvező lehet az űrszektor támogatása, mint Magyarország.

Társadalmi szempontból globális szinten a tudományos és technikai fejlődés katalizálása köthető az űr meghódításához, amelynek köszönhetően nem csak a csúcstechnológia, hanem a hétköznapi élet területén is hasznosítható találmányok születtek. Emellett pedig számos olyan kísérlet vált elvégezhetővé, amelyhez megfelelő körülményeket csak az űr szolgáltat. Ezek közé tartoznak többek között a magyar cégek által az Európai Űrügynökség Columbus laborjában elvégzett gyógyszerkémiai kísérletek is.

Politikai perspektívából egy adott ország megítélésén javíthat, presztízsét növeli az űrkutatásban való részvétel, amely mind belföldön, mind külföldön legitimációs politikai tőkét jelenthet. A kooperatív magatartás bizalomra adhat okot más területeken való együttműködéshez, a hazai innovációk pedig a külföldi befektetők figyelmét is felkelthetik, elősegítve az ország gazdasági, tudományos kapcsolatrendszerének bővülését, mélyülését.

A környezeti szektort vizsgálva az olyan közvetlen hatások mellett, mint a műholdas időjáráselőrejelzés, természeti katasztrófák esetén kulcsfontosságú információk szerzése, a környezetvédelemhez leginkább szükséges nemzetközi együttműködéshez nyújthat precedenst az űrben megvalósuló kooperáció.

Katonailag az űr műveleti terület, annak ellenére, hogy a vonatkozó jogelvek az Antarktiszhoz hasonló védelmi státuszt kívánnak garantálni, így a szabad kutatáshoz való jog, a békés célú felhasználás játszik központi szerepet. Bár hasonlóan az említett kontinenshez, jelenlegi ismereteink szerint ez is a terra nullius kategóriájába tartozik, mégsem érvényesíthető rajta területszerzési jogcím a nemzetek közös megállapodása alapján. A fundamentális elveket rögzítő, 1967-ben életbe lépő Világűrszerződés ugyan korlátozza a katonai tevékenységeket, azonban nem tiltja teljesen. Bár ezek a fejlesztések a legtitkosabbak közé tartoznak, mégis egyre inkább azonosíthatóak az űrhadviselés területei. Így megkülönböztethető a csapásmérés iránya alapján földi célok, űrcélok elleni űrfegyverzet (előbbi kategóriába a kinetikus bombázás, utóbbiba a műholdelhárító űreszközök tartoznak), míg egyelőre nagyobb nyilvánosságot kapnak a földi és légi indítású, űrcélok elleni fegyverek (így például a 2021 novemberében tesztelt orosz műholdelhárító rakéta, és a Reagan elnök által kezdeményezett, Csillagháborús tervként elhíresült Stratégiai Védelmi Kezdeményezés). Emellett pedig különösen is fontosak a földi harctevékenység szempontjából a katonai távközlési űreszközök, kémműholdak, amelyek felderítésre, csapatkoordinációra és elektronikai hadviselésre egyaránt alkalmasak.

Emellett számos olyan funkció jöhet létre az űrkutatás során, amely jelenleg csupán predikcióként érvényesül, azonban megvalósulása esetén átfogó hatásokkal járna. Ilyen például a Holdon lévő erőforrások felhasználása, mint gazdasági és környezeti potenciál növelése. Jelenleg többek között a Lunar Resources vállalat fejleszt telepíthető kohót, amellyel elektrolízis során kinyerhetővé válhatnának a holdi regolitrétegből a különféle fémek. Egy bolygó terraformálása, kolonizálása, esetleg egy idegen civilizáció felfedezése pedig minden területet érintő, történelmi változásokat hozna el.

Összességében az űrtevékenység összetett módon ötvözi a különféle területek legfontosabb eredményeit, így az itt létrejövő kooperáció egyúttal mindegyik partikuláris egységre visszahat.

Az űrtevékenység kapcsolati evolúciója

Az űr felhasználását illetően a nemzetek újrakezdték a számos területen már érvényesült kapcsolati evolúció folyamatát, amely gyorsabb ütemben zajlik, mint a többi, precedensértékű esetben. Először itt is a versengés vált meghatározó attitűddé, a hidegháború űrversenye során csak a két nagyhatalom rendelkezett ahhoz elegendő erőforrásokkal, hogy érdemi előrelépést tudjanak elérni, bár nyilvánvalóan szövetségeseik is igyekeztek saját űrprogramjaikkal a fejlődés útjára lépni. A verseny éles bipolarizáltságát jól jelzi, hogy a szovjet segítségnek köszönhetően afgán ember előbb jutott az űrbe (Abdul Ahad Momand, 1988), mint brit (Helen Sharman, 1991), aki szintén szovjet technikai támogatással, egy Szojuz űrhajóval érkezett a Mir űrállomásra. Ez a fajta dualitás a technológiák nagyobb hozzáférhetősége által a 21. századra átalakult egy multipoláris versennyé, amelybe egyre több állam igyekszik bekapcsolódni. Az űrtevékenység azonban a végtelen űr illúziója ellenére komoly korlátokkal bír, így például a műholdak kedvező keringési pályához szükséges magassági övezete is befolyásoló, valamint a kommunikációs frekvenciák is fizikailag egyre inkább megtelnek. Emellett pedig a csupán 5-15 éves működési időtartammal bíró eszközöket igyekeznek olyan programozással ellátni, amely a kijelölt idő után pályaelhagyási manőverre kényszerítve elégeti az eszközt a Föld légkörében, de ez a vertikális pályakeresztezés és az esetleges diszfunkciók kockáztatják a más eszközökkel való ütközést, vagy űrszemét képződését. A műholdak felbocsátása terén az 1400 ilyen űreszközt indító 2021-es év rendelkezik a legmagasabb számmal az eddigi évekhez képest. 2021 szeptemberében 7941 műhold állt keringési pályán, aminek a mértéke valószínűleg továbbra is nőni fog egyre nagyobb intenzitással. Az űrverseny tehát a hidegháborús szembenállás propagandaeszközéből most egy olyan végletekig menő versenyfutássá válik, amely a fizikailag fennmaradó egyre kisebb betöltetlen űrért folyik a bolygónk körüli pályákon. Ebből is látható, hogy ez a helyzet egy zéróösszegű játékelméleti szituáció, amely tovább növeli az országok űr jellegéből adódó kölcsönös egymásrautaltságát. Bármilyen űrtevékenység ugyanis kihatással van a többi, pályán álló űreszközre, valamint a keringésből adódóan a politikai határoktól függetlenül a Föld bármely pontjára. Így elég lehet akár egy jelentősebb műholdütközés, amely elindítja a Kessler-szindrómát, amely során az ütközésből származó roncsdarabok további űreszközökbe csapódva láncreakciót indítanának el, amely során a teljes keringési zóna egy hatalmas roncsmezővé válva űrháborúhoz hasonló következményeket okozva (távközlési infrastruktúra szétesése, informatikai rendszerek megsemmisülése) ellehetetlenítené újabb műholdak és kutatómissziók indítását. Bár a nanoműholdak alkalmazása viszonylagos megoldást jelenthet a problémára, az űr természete által okozott interdependencia továbbra is jelen fog maradni. A jelenlegi tendenciák mellett (növekvő űreszköz-felbocsátás, becslések szerinti 1365000 darab 1 cm-nél nagyobb űrszemét keringése) egyre nagyobb esélye van egy hasonló krízishelyzetnek. Ezen kockázatok, és a zéróösszegű természete miatt az űrkooperáció szüksége minden eddigi mértéknél nagyobb, így többek között az űrdiplomácia feladatává válik a kapcsolódó együttműködés megteremtése. Megállapítható tehát, hogy Barry Buzan öt szektor elméletében a környezeten belül az űrnek kiemelt szerepe van (ha esetleg nem alkot már önmagában egy hatodik szektort) a nonkonvencionális biztonságpolitikai fenyegetések között, tekintve az olyan lehetséges, a bolygó egészére kiható következményű eseményeket, mint például az űrháború, kollektív űrkatasztrófa, vagy akár (kis valószínűségű) végzetes meteorbecsapódás, idegen faj támadása.

A kooperáció jogi alapjait jelentő, az űr békés felhasználásának kereteit meghatározó öt fő nemzetközi szerződés mellett célirányos, multilaterális egyezmények is kialakulóban vannak, így például a (többek között az űrszeméttel kapcsolatban is) további fontos megállapodásokat tartalmazó, 2020-ban aláírt Artemis-egyezmény.

Nemzetközi szervezeteket tekintve a kollektív integrációhoz szükséges globális intézmény még nem valósult meg, egyelőre a kooperációs fókusz regionális szinten van, amelyre kiváló példa az Európai Űrügynökség működése. Az intézményi keretek lehetőséget adnak a tagsági erőforrások (különös tekintettel a szellemi tőkére) hatékony egyesítésére, amely olyan programok létrehozására használhatóak fel, mint például a GALILEO, amely polgári funkciója mellett kettős felhasználású eszközrendszer, ugyanis a NATO informatikai rendszeréhez integrálhatóvá tételével sikerülhetne elérni az interoperabilitás képességét, így jutva további biztonságpolitikai szempontból kulcsfontosságú képességhez.

Bár kiváló űrkutatási együttműködések alakultak az évek során, a teljes, kollektív kooperáció még nem alakult ki. A földi geopolitika érdekellentéteinek űrbe való projektálódásának példája a 2011-es amerikai Wolf-féle módosítás, amely jogi úton zárta el Kínát az űrkooperációtól, aminek egyik következménye, hogy a Nemzetközi Űrállomás helyett saját, várhatóan idén teljesen elkészülő űrállomást épít Kína, amely újra a versengés felé húzhatja vissza a kapcsolati attitűdöket, egyben csökkentve az űrtevékenységek transzparenciáját. A folyamatot nehezíti, hogy a tudományos kutatás integrálása a földi körülmények között is számos kérdést vet fel.

A tudományos kutatás szabályozása, az ezt érintő kooperáció megvalósítási kérdései

A kooperatív struktúra tehát egy viszonylag általánosítható folyamatként leírható, amelyben a gazdasági, politikai, katonai érdekeket a (politika, de leginkább a) (szak)diplomácia eszközeivel egyeztetve az együttműködés kereteit jogi formába öntik a nemzetek. Kérdéssé válik azonban, hogy a tudomány területén szükséges-e ezt a mechanizmust alkalmazni. Bár a K+F szektor egy része világviszonylatban kifejezetten állami irányítás és támogatás alatt áll, így a jól körülhatárolható nemzeti érdekek közvetítésére szolgálhat a tudománydiplomácia, mégis a multinacionális vállalatok saját fejlesztései esetén nem egyértelmű ezen folyamatok kezelése. Újabb kérdést vet fel, hogy valóban szükséges-e állami keretek között maradnia ezen tevékenységeknek, vagy a tudomány jellegéből adódóan minél liberalizáltabb formában, széles kör számára kell elérhetővé tenni az elért eredményeket és (piaci ellentételezés mellett) a kifejlesztett termékeket. A tudományos és gazdasági tér ilyen jellegű összefonódása kockáztatja azt, hogy a kutatások csupán profitorientált stratégiák és nem az emberiség szolgálata mentén szerveződnek, mindamellett sok esetben több lehetőséget, erőforrást nyújtanak, mint az állami megrendelések. A koronavírus elleni védőoltások tekintetében különösen is megfigyelhetővé váltak ezen új típusú kérdéskörök, amelyek kezelése végül az egész világra befolyást tett. Így például a New York-i székhelyű, de 35 különböző helyszínen található alvállalati lánccal rendelkező Pfizer multinacionális gyógyszervállalat kooperációja a Mainz-i székhelyű, német BioNTech vállalattal egy többnemzetiségű kutatócsoport fejlesztése nyomán eredményezett vakcinát. Ilyenkor nem határolható le nemzeti szinten a találmány, szemben a másik, állami hátterű folyamattal, amely például a Szputnyik-vakcina létrehozása esetén valósult meg, amelyet az orosz egészségügyi minisztérium alá tartozó Gamaleya Kutatóintézet fejlesztett ki. Kérdés tehát, hogy az innovációkhoz a nemzeti, vagy a globális út vezet sikeresebben, azonban valószínűsíthető, hogy a csupán piaci alapú kutatás a hadiiparban is hasznosítható fejlesztések területén komoly kockázatokat rejthet magában. Éppen ezért szükséges a megfelelő előzetes strukturálás a közös, nemzetközi haditechnikai fejlesztések esetében (amelyre kiváló példa a Panavia Tornado, és az Eurofighter Typhoon projektje), valamint a pontos jogi keretezés a katonai célú állami megrendelések esetén. A szigorú kontroll mellett azonban a transz-, illetve multinacionális cégek esetében az állami kutatásokhoz képest hatványozottan áll fenn a nemzetbiztonsági kockázat lehetősége, a nehezebb ellenőrizhetőség, nagyszámú (többnemzetiségű) munkavállaló esetében nagyobb a valószínűsége a hírszerzés tevékenységének az érzékeny adatok és fejlesztések megszerzésének terén. Éppen ezért érdekes a kialakuló tendencia az űripar privatizálódása terén. Tekintve, hogy amennyiben maguk az űrhadviselési innovációk állami kutatások mentén születnek is, egyre inkább úgy tűnik, hogy ilyen finanszírozással nem gazdaságos magas szintű gyártókapacitást fenntartani, költséghatékonyabb azokat az erre szakosodott nagyvállalatokkal kötött szerződések keretében legyártani. Így azonban hiába a körültekintő kutatási eljárás, ugyanúgy a nemzetbiztonsági kockázatot magában rejtő, nem nemzeti, hanem piaci érdekek mentén működő cégektől függ az adott haditechnikai képesség. Éppen ezért háborús körülmények között szintén kérdésessé válna, hogy bizonyos országok területi elv mentén erőszakos privatizációt alkalmazva, a jogi kereteket felülírva kisajátítanák-e az adott vállalatot, amelynek gyártókapacitása belföldön, eredeti vezetése viszont külföldön található. Az állami és a magánszektor saját (aktorai közötti kooperációs) tevékenysége mellett harmadik út lehet az államközi együttműködés nemzetközi szerződés, vagy szervezet által. A nemzetközi kooperáció ezen formája a már említett hadiipari fejlesztések területén megvalósult, jelentős mértékben a közös regionális érdekeknek köszönhetően, azonban a globális társadalmi érdekek mentén (a számos norma és jogelvalkotás mellett, mint amelyek közé tartoznak a környezetvédelmi szerződések) a koronavírus járvány idején például nem sikerült ennyire összehangolt együttműködést elérni vakcinafejlesztést illetően. Bár kialakult törekvés a kutatások egységesítésére (a Nemzetközi Vakcinaintézet formájában), a kutatások nem egy közös nemzetközi projekt, hanem a piaci folyamatok mentén szerveződtek, így az Egészségügyi Világszervezet inkább csak a szükséges kereteket teremtette meg és ellenőrizte. Politikai filozófia kérdéskörébe tartozik, hogy a gazdasági-tudományos élet szabályozása, inkább ezt a többek között WTO által is gyakorolt liberalizációs trendet kövesse, amely során az államok, nemzetközi szervezetek csupán a versenyhez létfontosságú struktúrákat biztosítják, vagy állami ellenőrzés melletti nemzetközi együttműködés a gyümölcsözőbb. További kérdés, hogy ezen a téren létrejön-e a versengésből kooperációvá fejlődés folyamata, illetve ezen részjelenségek hogyan hierarchizálódnak (például a leány- és anyavállalat közötti kooperáció a többi vállalattal szembeni verseny érdekében, a magán és állami szféra kooperációja, vagy versenye a magasabb szerveződési szint).

Az űrdiplomácia fúziós jelentősége, civilizációs fejlődésben játszott szerepe

Az űrtevékenység a mindenkori tudományos, gazdasági, katonai és egyéb területek legfrissebb eredményeinek kumulációjaként nyilvánul meg. Éppen ezért az űrdiplomácia segítségével itt megvalósuló kooperáció a földi együttműködés számára is alapot adhat, felismerve ezen attitűdnek a versengéssel szembeni előnyét, az interdependencia reciprocitív intézkedésekkel való produktív folyamattá tételét. Történelmi távlatokat tekintve a civilizáció kollektív fejlődéséhez belső rendszerének integrációja szükséges, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy az emberi faj a saját érdekeit is egységesen képviselhesse a csillagközi kommunikációban.

Írta: Kertész Bence

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A Nemzetközi kooperáció evolúciójának és lehetőségeinek vizsgálata az űrdiplomácia tükrében bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Az Egyesült Államok és Kína közötti nagyhatalmi verseny erősödése meghatározza az ázsiai regionális rend jövőjét. Ahogy Kína egyre több képességre tett szert, egyre agresszívebbé vált nemzeti érdekeinek érvényesítése terén, miközben az Egyesült Államok határozottan a stratégiai verseny és konfrontáció felé mozdult el. Fennáll azonban annak a veszélye, hogy az Egyesült Államok és Kína közötti kapcsolatok veszélyeztethetik a regionális stabilitást, valamint megakadályozhatják a hatékony együttműködést a biztonság, a kereskedelem, a technológia, az energia és a környezetvédelem területén.

Dél-Korea egyike azon kevés ázsiai országoknak, amelyek hosszú távú történelmi kapcsolatokat ápolnak Kínával, valamint kulcsfontosságú partnere az Egyesült Államoknak. Ahogy az USA-Kína verseny fokozódik és meghatározó kereskedelmi és technológiai területekre terjed át, ez a kétoldalú kapcsolatrendszer óriási feladatot és kihívást állít Dél-Korea elé. Szöul és Washington a Biden-kormányzat alatt újra szilárd alapokra helyezhette szövetségi kapcsolatait, azonban a Mun Dzsein-kormány továbbra is szívélyes kapcsolatokat ápol Pekinggel, ami kétségeket kelt azzal kapcsolatban, hogy Szöul mennyire kész együttműködni Washingtonnal az indiai-csendes-óceáni térségben.

Az Egyesült Államok és Dél-Korea közös nyilatkozata, amelyet Mun Dzsein elnök 2021. májusi fehér házi látogatása során adtak ki, eloszlatott minden félelmet, miszerint a két ország kapcsolata elhidegült volna. Miután kezdetben kerülte az indiai-csendes-óceáni narratívát, Szöul eddigi legvilágosabb kiállását tette egy olyan indiai-csendes-óceáni térség mellett, amely inkluzív, szabad és nyitott. Tekintettel arra a tényre, hogy a dél-koreai Mun Dzsein kormány korábban soha nem fejezte ki hathatós támogatását az Egyesült Államok indiai-csendes-óceáni stratégiája mellett, illetve nem volt vele komolyabb mértékben együttműködő, a 2021. májusi Mun-Biden csúcstalálkozón elért megállapodás meglepően kimagasló volt. Az Amerikai Egyesült Államok és a Koreai Köztársaság vezetőinek együttes nyilatkozata kimondja, hogy a két országnak közös elképzelése van egy olyan régióról, amelyet a demokratikus normák, az emberi jogok és a jogállamiság szabályoz belföldön és külföldön egyaránt. Konkrétan azzal, hogy kijelentették, az Egyesült Államok és Dél-Korea kapcsolatának jelentősége messze túlmutat a Koreai-félszigeten, a két vezető megállapodott országaik földrajzi hatókörének, szerepének és napirendjének kiterjesztésében, regionális és globális szinten is. A közös nyilatkozatban említésre került a Tajvani-szoros is, amely olyan kényes téma, melyet a dél-koreai kormány általában elkerül Kínával szemben. Gazdasági szempontból a két kormány megállapodott abban, hogy megerősítik az ellátási lánc ellenálló képességét, különösen a félvezetők és az akkumulátorok területén. Az, hogy a Samsung 2021. elején 17 milliárd dolláros félvezető üzemet hozott létre Texasban, jelentős lépés volt ebbe az irányba.

Dél-Koreának ugyanakkor meg kell birkóznia egy olyan Kínával, amelynek befolyása folyamatosan nő. Ennek eredményeként Szöul nem akarja gyengíteni kapcsolatait Pekinggel, még akkor sem, ha ez az USA által vezetett regionális kezdeményezésekben és a koalícióalakításban való részvételének elhalasztását jelenti. Mun Dzsein elnök vonakodásának oka részben az a félelem, hogy Peking gazdasági kényszerítő eszközöket fog alkalmazni a dél-koreai gazdaság ellen. Kína Dél-Korea messze legnagyobb kereskedelmi partnere. 2019-ben Dél-Korea exportbevételének 25 százaléka, importjának pedig 21 százaléka származott Kínából és ezt a gazdasági befolyást Kína tetszése szerint ki tudja használni. Ezért a Mun-kormányzatnak van oka félni a kínai beavatkozástól.

2016-ban az Egyesült Államok és Dél-Korea bejelentette döntését egy végfázisú nagy magassági területvédelmi rakétavédelmi rendszer (THAAD) Dél-Koreába való telepítéséről. Míg az Egyesült Államok és Dél-Korea az Észak-Korea elleni védelem megerősítésének eszközével indokolta ezt a döntést, Kína tiltakozott annak alkalmazása ellen, mert aggodalmát fejezte ki, hogy a THAAD nyomon tudja követni Kína rakéta tevékenységét is. Kína válaszul gazdaságilag kényszerítő eszközöket alkalmazott Dél-Korea ellen: szigorúan korlátozta a Dél-Koreába irányuló kínai turizmust, megtiltotta egyes dél-koreai termékek Kínában történő értékesítését, bezárt számos Lotte Mart üzletet és korlátozta a dél-koreai szórakoztató szektor bejutását a kínai piacra. Dél-Korea azt az utat választja, amelyről úgy érzi, hogy az érdekeinek legjobban megfelel. Ez azt is jelenti, hogy lazít olyan, az Egyesült Államokkal kötött erős biztonsági szövetségi témákban, amelyek nem kapcsolódnak a Koreai-félszigethez vagy Északkelet-Ázsiához, mindeközben megőrizve így gazdasági kapcsolatait Kínával.

Kína számára Dél-Korea nehezítő tényező lehet abban, hogy megszerezze a vezető szerepet Északkelet-Ázsiában. Regionális stratégiájában Dél-Koreának kiemelkedően fontos helye van, mivel meghatározó szereplője az Egyesült Államok szövetségi rendszerének, központi szerepe van az észak-koreai kérdésekben, valamint földrajzi közelsége és gazdasági dinamizmusa nagy jelentőséggel bír Kína számára. Stratégiáját az a vágy vezérli, hogy gyengítse Washington szövetségi kapcsolatait, ezzel növelve Peking befolyását a Koreai-félsziget ügyeiben, beleértve az észak-koreai atomfegyver-leszerelést, illetve alkalmassá tegye a régiót érdekeinek támogatására és kiszolgálására. Peking Szöult az Egyesült Államok szövetségi hálózatának leggyengébb láncszemének tartja, tekintettel a két ország történelmi kapcsolataira és Dél-Korea Kínához való alkalmazkodására, szemben más regionális szereplőkkel, mint például Japán, amelyre Kína hosszú távú biztonsági fenyegetésként tekint.

Kína hosszú távon is jelentős szerepet fog játszani egy lehetséges koreai békerendszer kialakításában. Ennek eredményeként számos magas szintű találkozó zajlott kínai és dél-koreai tisztviselők között. 2021 decemberében a Kínai Kommunista Párt egy magas rangú politikai bizottsági tagja és Dél-Korea nemzetbiztonsági tanácsadója között került sor egy megbeszélésre, mely során a koreai háborút esetlegesen lezáró nyilatkozatról tárgyaltak. A Mun-adminisztráció azon szándéka, hogy hivatalosan is véget vessen a koreai háborúnak Észak-Koreával, Kína határozott támogatását igényli. Mun Dzsein a 70 éve tartó koreai háború befejezését hirdeti, mint Észak-Korea atomfegyver-mentesítésének kiindulópontja. A Mun-kormányzat számára a közelgő olimpia lehetőséget kínál a Korea-közi párbeszéd felélesztésére, hasonlóan a 2018-as phenjani téli olimpiához, amely három Korea-közi csúcstalálkozóhoz vezetett. Mivel Kína a koreai háború egyik meghatározó résztvevője volt, a Mun-adminisztráció reméli, hogy meg tudja szerezni Kína hathatós támogatását a Koreai-félsziget békéjéhez. Kontraproduktív lenne, ha bojkottálnák az olimpiát, miközben a háború végének kinyilvánítására törekszenek. Ennek eredményeképpen nem lehet meglepő Szöul azon döntése, hogy nem támogatta Washingtont a pekingi téli olimpia elleni diplomáciai bojkottjában.

Mun Dzsein dél-koreai elnök és kormánya azonban továbbra is néma marad Észak-Koreával kapcsolatban az emberi jogok megsértését illetően, szem előtt tartva Peking Phenjannal való viszonyát, valamint saját országának Phenjannal fennálló bonyolult kapcsolatait. A Mun Dzsein kormány inkább elhalasztja az emberi jogok megvitatását Észak-Koreával kapcsolatban, addig amíg a nukleáris kérdés meg nem oldódik. Mint Ázsia egyik legaktívabb demokráciája, nem adhatja fel alapvető demokrácia és szabadságeszméit, mivel ezek az alapelvek biztosítják azt, hogy Dél-Korea ne kerüljön Kína befolyási övezetébe.

Az új dél-koreai kormánynak folytatnia kell majd az USA-Kína versengésben való eligazodás fáradságos munkáját. Attól függően, hogy ki nyeri meg a 2022. márciusi dél-koreai elnökválasztást, várhatóan Peking és Washington között egyensúlyozó stratégia fog kialakulni. Egy semlegesebb álláspont az indiai-csendes-óceáni térségben viszont nem fogja garantálni azt, hogy Kína a jövőben ne ássa alá Szöul regionális érdekeit. Szöulnak továbbra is kapcsolatokat kell létesítenie más amerikai szövetségesekkel saját érdekeinek biztosítása céljából, még akkor is, ha jelenlegi kapcsolatait igyekszik fenntartani Kínával.

A közelgő, 2022. március 9-re tervezett dél-koreai elnökválasztás kimenetele a belpolitikai helyzetet tekintve megjósolhatatlan. Noha Mun némi befolyásra tett szert az Egyesült Államoknál azáltal, hogy jobban részt vett az indai-csendes-óceáni stratégiájában, Mun pártja, a Koreai Demokrata Párt Lee Jae-myungot választotta elnökjelöltjének, aki Észak-Koreával és Kínával előzékenyebb, míg eközben külpolitikai álláspontját egyesek Amerika- és Japán-ellenesnek minősítik. Továbbá elemzők azt várják, hogy folytatja a Mun-adminisztráció külpolitikáját és a diplomáciájával kapcsolatban a pragmatikus megközelítést hangsúlyozza. Ez arra utal, hogy Lee Munhoz hasonlóan tartózkodhat attól, hogy Washington és Peking között állást foglaljon. Lee egyúttal ellenzi az Egyesült Államokkal és Japánnal való háromoldalú szövetség létrehozását, amelyet veszélyesnek tart és megkérdőjelezi Tokió megbízhatóságát. A másik oldal a konzervatív Yoon Suk-yeolt indítja, aki határozottabb álláspontot képviselne Kínával szemben és külpolitikájában nagyobb hangsúlyt fektetne az emberi jogokra. Yoon hangsúlyozta az Egyesült Államok szövetségének fontosságát Szöul nemzetbiztonsága, valamint az együttműködés tágabb területei, köztük a technológiai és éghajlati kérdések szempontjából. A közelmúltban amerikai tisztviselőkkel tartott találkozóján Yoon reményét fejezte ki a szövetség kiterjesztésével kapcsolatban, és javasolta, hogy Szöul aktív résztvevője legyen a demokrácia, az emberi jogok és a szabályokon alapuló nemzetközi értékeket osztó országok globális koalíciójának létrehozására irányuló erőfeszítéseknek.

A közelmúlt legfontosabb katonai és biztonsági fejlesztései, mint például a hazai Hyunmoo 4-4 tengeralattjáróról indítható ballisztikus rakéta (SLBM), majd később a Nuri űrhordozórakéta tesztelése hatással lesznek a dél-koreai szövetségre. A Nuri-t új generációs kis katonai műholdak és csillagképek fellövésére fogják használni, hogy fokozzák a jövőbeli háborús felkészültséget. Ezekkel az előrelépésekkel a dél-koreai hadsereg autonómabb szerepet tud majd játszani egy esetleges Kína és Észak-Korea elleni, közös dél-koreai-amerikai védekezésben. Az Egyesült Államokkal kötött szövetség továbbra is Dél-Korea katonai stratégiájának sarokköve marad, de azon belül kisebb szerepet fog játszani.

A 2022-es dél-koreai elnökválasztás kimenetele meghatározó lesz mind Dél-Korea, mind a régió jövője számára, kritikus jelentőséggel bír a nagyhatalmakra nézve is. A Biden-kormány reméli, hogy Dél-Korea új elnöke döntő szerepet fog betölteni annak Kína elleni külpolitikai programjának támogatásában, míg a Hszi Csin-ping-adminisztáció egy külpolitikában semlegesebb állaspontot képviselő vezetést látna szívesen.

Írta: Pál Balázs

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A Dél-Korea helyzete az USA és Kína közötti rivalizálásban bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Bevezetés             A hibrid fenyegetés, illetve a hibrid hadviselés mint jelenség különösen a Krím-félsziget 2014-es annektálását követően ivódott be a köztudatba és vált azóta az egyik legtöbbet emlegetett 21. századi biztonsági kihívássá, mely kihívással természetesen a NATO tagállamainak is szembe kell nézni. A tagoknak a Washingtoni Szerződés 3. cikkére alapozva, külön-külön, valamint a tagállamok közötti együttműködés révén is ki kell alakítani a hibrid fenyegetések elleni megfelelő védelmi képességeket.

Ezen védelmi képességek kialakítása jelenleg is folyamatban van, és mivel a NATO által 2020 novemberében kiadott, NATO 2030: United for a New Era elnevezésű szakértői jelentésben is hangsúlyosan szerepel a hibrid fenyegetések problémaköre, joggal feltételezhető, hogy a szervezet következő, immáron nyolcadik stratégiai koncepciójában is kiemelt jelentőséggel szerepel majd. Ezt erősítik a napjainkban egyre inkább válságossá váló NATO-Oroszország kapcsolat alakulásának fejleményei, valamint az olyan események is, mint a lengyel-fehérorosz határon tapasztalt migránsokkal kapcsolatos válság. Mielőtt azonban mélyebben belemennénk napjaink tényleges eseményeibe, érdemes néhány szót szólni magáról a hibrid fenyegetés jelenségéről.

Hibrid fenyegetés és hadviselés

A hibrid fenyegetés fogalma nem állandó, folyamatosan változik, ennek ellenére a leghelytállóbb meghatározás talán az, hogy a hibrid fenyegetés olyan állami vagy nem állami szereplők által végrehajtott cselekményre utal, amelynek célja, hogy nyílt, illetve burkolt katonai és nem katonai eszközök kombinálásával gyengítse, alássa a célpont belső stabilitását. A hibrid jellegű fenyegetések tehát felforgató tevékenységeknek, valamint hagyományos és nem hagyományos módszereknek az egyvelege, mely során a hangsúly a szemben álló fél sebezhető pontjainak kihasználásán, illetve a döntési mechanizmus akadályozásán, lassításán van. Fontos azonban hozzátenni, hogy a hibrid tevékenységek a hivatalosan deklarált hadviselés szintje alatt maradnak. A hibrid fenyegetés akkor válik hibrid hadviseléssé, amikor a felforgató tevékenység fegyveres konfliktussal is párosul.[1]

A hibrid tevékenységek megjelenése és felértékelődése

A napjainkban hibrid hadviselésnek nevezett jelenség eredetéről, hátteréről folyamatos szakértői vita folyik, ugyanis nincs egységes vélemény arra vonatkozóan, hogy mikor és miképp alakult ki ez a hadviselési modell. A legtöbb szakértő egy teljesen új, Oroszország által kifejlesztett hadviselési modellről beszél, melyet a 2014-es ukrajnai események során alkalmaztak először, ezzel szemben viszont sok szakértő, például Porkoláb Imre is úgy vélekedik, hogy a hibrid hadviselés kialakulása valójában az irreguláris hadviselés hosszú időre visszanyúló és azóta is tartó folyamatos fejlődésének egy újabb állomása.

Akárhogy is vélekednek a szakértők a jelenség hátteréről, vitathatatlan tény, hogy 2014 óta jelentősen felértékelődött a hibrid fenyegetések és a hibrid hadviselés szerepe. Ehhez nagyban hozzájárult a gyors technológiai fejlődés és a globalizáció hatása, melynek következményeként napjainkra ún. információs társadalmak alakultak ki[2], ahol az infokommunikációs eszközök, az internet, a kibertér kiemelten fontos szerepet tölt be a társadalom megfelelő működése szempontjából. A kibertér ugyanakkor, amely globálisan összekapcsolt, decentralizált elektronikus információs rendszerek, valamint ezen rendszereken keresztül adatok és információk formájában megjelenő társadalmi és gazdasági folyamatok együttesét jelenti,[3] komoly kétélű kardnak tekinthető, hiszen a kényelmi és társadalomműködtetési folyamatok lehetővé tétele mellett jelentős méretű sebezhető felületet is felkínál az adott társadalommal szemben.

Érdek és akaratérvényesítés szempontjából két állam között fellépő konfliktus esetén a kibertér megteremti a lehetőséget arra, hogy adott ország a hivatalosan deklarált hadviselés szintje alatt végzett hibrid tevékenységekkel, jelen esetben kibertéri műveletekkel destabilizálja a szemben álló, ellenérdekelt államot, amely ily módon legyengülve kénytelen lesz teret engedni a támadást intéző állam akaratának. A kibertérben végzett, destabilizáló célt szolgáló műveletek lehetnek például a társadalmat célzó álhírek, rémhírek tömeges terjesztése, melyek célja, hogy bizalmatlanságot ébresszenek az állam vezetésével szemben, melyhez komoly társadalmi megosztottság is hozzájárul. Ilyen jellegű műveleteket alkalmazott például Oroszország a Krím-félsziget annektálása előtt, alatt és után.

Szintén a kibertérben végezhető műveletek közé sorolható például a kritikus infrastruktúrák (például az adatátviteli hálózatok, villamosenergia-termelő egységek) bénítására irányuló kibertámadások, mellyel az ország energiaellátását és az információ megfelelő áramlását lehet akadályozni, amely így az állam döntéshozatali folyamatait is jelentősen megnehezíti, ebből kifolyólag pedig csak rendkívül lassan képes a megfelelő válaszlépések megtételére, amely rendkívül nagy hátrányt eredményez egy tényleges, kívülről érkező katonai erő támadása esetén. Porkoláb Imre gondolatai alapján ugyanis napjainkban mind a vállalatok, mind a nemzetközi szervezetek, így a NATO is, továbbá az államok a döntéshozatali folyamatok lerövidítésére, megkönnyítésére, rugalmasabbá tételére törekednek a versenyképesség, az információs fölény és a reakcióidő lerövidítése érdekében. Ebből következően pedig a szükséges információk hiányában, a döntési folyamat huzamosabb akadályoztatása esetén az állam gyakorlatilag tehetetlenné válik egy kívülről jövő támadással szemben.[4] Az eddig leírtak alapján látható, hogy rendkívül fontos a NATO tagállamok számára, hogy megfelelő módon felkészüljenek az ilyen jellegű támadásokra és kialakítsák a megfelelő védelmi képességeket.[5]

NATO és a hibrid fenyegetések A fenyegetettség valós

2014-ben Oroszország azzal vádolta meg Magyarországot, hogy T72-es harckocsikat szállít Ukrajnának, hogy így segítse az országot a krími válság kezelésében. A vád rövid életű válságot eredményezett a magyar-orosz diplomáciai kapcsolatokban, illetve riadalmat keltett a magyar társadalomban, egészen addig, amíg be nem bizonyosodott, hogy az állítás nem igaz.

Álhírek kapcsán érdemes még kitérni a 2016. július 16-án, Münchenben történt fegyveres lövöldözésre, amely 10 áldozatot is követelt. Az eseménnyel párhuzamosan az interneten is gyorsan terjedt a hír, mely végül több, mint 4300 bejelentés beérkezéséhez vezetett a rendőrségnél, mely alapján összesen a város 71 különböző pontján látták a terrorcselekményt. Ez az eset jó példa arra, hogy milyen módon képes megnehezíteni, megbénítani a rendőrség munkáját a társadalomban kitörő pánik.[6]

Szintén megemlíthető a 2016-os amerikai elnökválasztás körüli botrány, mely ügyben a nyomozás végül orosz beavatkozás, illetve a választás kimenetelének befolyásolásának feltételezéséhez vezetett. Emellett ugyancsak említésre méltó a választások körüli álhírek hatásának szemléltetésére a 2021. január hatodikán, Washingtonban lezajlott eseménysorozat, mely azzal indult, hogy Donald Trump, volt amerikai elnök nem törődött bele az elnökválasztás elvesztésébe, majd azzal végződött, hogy választási csalásra hivatkozva Trump követői megostromolták a törvényhozás épületét, óriási felfordulást okozva.

A kritikus infrastruktúrák jelentőségének hangsúlyozására jó példa az Egyesült Államok Nitro Zeus fedőnevet viselő haditerve, mely egy Irán ellen készült terv arra az esetre, ha bizonyosságot nyer az atombombák előállítására irányuló iráni szándék. A terv értelmében első lépésként az Egyesült Államok folyamatos kibertámadásokkal bénítaná meg Irán infrastrukturális hálózatát, lekapcsolná az országot az internetről, valamint az elektromos hullámtartomány zavarásával akadályozná a megfelelő légvédelmi tevékenységet. Miután az ország teljesen megbénult, amerikai katonák lépnének Irán területére és megkezdenék a szárazföldi műveleteket. Ez a terv tökéletesen szemlélteti a hibrid hadviselés mibenlétét.[7]

Nem kell ugyanakkor évekkel korábbra visszanyúlni azért, hogy a hibrid módszerek alkalmazására példát találjunk, elég a 2021 év végi lengyel-fehérorosz határon történt eseményekig visszamenni, ahol egy irányított migrációs folyamat zajlott le, melynek célja a Lengyelország, illetve magának az Európai Uniónak a destabilizálására irányult, válaszul a Fehéroroszország ellen életbe lépett szankciókra.[8]

A példákat összegezve kijelenthető, hogy valóban komoly kihívásként jelentkezik akár az Európai Unió, akár a NATO számára, hogy megfelelő válaszadási képességet dolgozzon ki a hibrid fenyegetések és a hibrid hadviselés rugalmas mivoltára. A német Alkotmányvédelmi Hivatal elnöke már évekkel ezelőtti beszédében is kijelentette, hogy a hibrid fenyegetések komoly veszélyt jelentenek az egész Európai Unióra nézve, mely fenyegetésekre rendkívül fontos a hatékony reagáló képesség kialakítása. Ezen reagáló képesség kidolgozásán fáradozik jelenleg az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (North Atlantic Treaty Organization, NATO) is.

A NATO válaszai a hibrid fenyegetésekre

Nem kizárólag a hibrid fenyegetésekkel kapcsolatban, sokkal inkább a fenyegetettségérzet növekedésének következtében a 2014-es ukrajnai események hatására, a szervezet walesi csúcstalálkozója óta a NATO tagállamok fokozatosan és jelentős mértékben növelik védelmi kiadásaikat, hogy a csúcstalálkozón elfogadott ajánlás alapján 10 éves távlatban mindinkább megközelítsék a védelmi kiadások kívánatos mértékét előirányzó értéket, amely az adott állam GDP-jének 2%-a. Mindemellett a walesi csúcstalálkozó visszaterelte a szervezetet a kollektív védelem elsődlegességének irányába, amelynek következtében azóta jelentősen megerősödött a NATO keleti határainak katonai védelme.

Ami viszont a kollektív védelmi képességek fejlesztése kapcsán ténylegesen is összekapcsolható a hibrid fenyegetésekre történő válaszadási képesség megteremtésével, az a Washingtoni Szerződés 5. cikkének a kibervédelemre történő kiterjesztése, valamint a 2016-os varsói csúcstalálkozó kapcsán a kibertér katonai műveleti területté nyilvánítása. Ezen rendelkezések lehetővé teszik a Washingtoni Szerződés 5. cikkének alkalmazását egy NATO-t érintő kibertámadás vagy támadás-sorozat esetén is.[9]

Szintén a hibrid fenyegetések leküzdésére jött létre 2017-ben a Hibrid Fenyegetések Elleni Európai Kiválósági Központ, mely szervezet a NATO és az EU együttműködése révén jött létre, feladata pedig a hibrid hadviselés, különösen a keleti irányból érkező fenyegetések kutatása, elemzése, továbbá a csatlakozó tagállamok közti együttműködés ösztönzése.

A közös munka mellett az államok külön-külön is igyekeznek kialakítani megfelelő védelmi képességeiket, így például a kibervédelmi képességeiket. Ennek megfelelően az ezen képességekre irányuló fejlesztési elhatározás az egyes országok stratégiai dokumentumaiban is helyet kapnak, ahogyan az tapasztalható Magyarország esetében is, például a 2021-es Nemzeti Katonai Stratégia vonatkozásában.

Mindazonáltal a dinamikusan változó környezet és az új típusú kihívások, a hibrid fenyegetések előtérbe kerülése és például Kína felemelkedése, valamint az olyan, egyre égetőbbé váló problémák, mint a klímaváltozás felveti a NATO alapvető stratégiai irányainak újrafogalmazását, ezáltal egy új stratégiai koncepció kidolgozását és elfogadását.

Ezen új koncepció várhatóan 2022-ben kerül majd elfogadásra, a dokumentum tartalmára vonatkozó előzetes irányok azonban a 2020 novemberében közzétett, NATO 2030: United for a New Era elnevezést viselő szakértői jelentés segítségével megismerhetők. A dokumentum visszatekint a 2020 előtt elért hibrid fenyegetések leküzdésére irányuló eredményekre, valamint iránymutatást ad arra vonatkozóan, hogy mely területeket kell különösen nagy figyelemmel fejleszteni a jövőben. Ezek alapján a NATO tagállamoknak a Washingtoni Szerződés 4. cikk előtérbe helyezésével erősíteniük kell a politikai párbeszédet egymás között, valamint ezen felül valós veszélyhelyzetek szimulációján keresztül közös gyakorlatokat kell szervezni a hibrid fenyegetések leküzdésének begyakorlására. Mindemellett hatványozottan fontos a szervezet ellenállóképességének növelése, melyben fontos szerepet kap a civil társadalom álhírek elleni felkészítése, ezáltal biztosítva, hogy a kibertérben végrehajtott ellenséges dezinformációs műveletek minél kevésbé legyenek képesek kárt okozni.[10]

Összességében -különösen a NATO csúcstalálkozók eseményeinek és a különböző dokumentumok tartalmának ismeretében- kijelenthető, hogy a NATO igyekszik mindent megtenni annak érdekében, hogy a hagyományos katonai képességek folyamatos fejlesztése és a tagállamok katonai védelmének megteremtése mellett sikeresen vegye fel a harcot az olyan fenyegetések ellen is mint a hibrid- és kiberfenyegetések, melyek leküzdéséhez a tagállamok teljes lakosságának felkészítése is szükségessé válhat.

Konklúzió

A NATO jelenleg a régebb óta jelenlevő kihívások, mint például a terrorizmus vagy a nukleáris proliferáció mellett olyan kihívásokkal is szembe kell, hogy nézzen, mint az írásban kifejtett hibrid- és kiberfenyegetések, melyek különösen nagy hangsúlyt kapnak napjainkban az egyre inkább elmérgesedő Oroszország-NATO kapcsolat következtében. Annak ellenére, hogy Oroszország katonákat vonultat fel Ukrajna határainál, és hogy a NATO tagállamok fegyvereket küldenek Ukrajna megsegítésére, továbbra is a gazdasági, diplomáciai, politikai, információs-dezinformációs nyomásgyakorlás, valamint az elrettentés az, ami a szemben álló felek kezében domináns érdekérvényesítő eszközként jelenik meg, hiszen ezen tevékenységek a hivatalosan deklarált hadviselés szintje alatt képesek maradni, amely gazdaságilag, politikailag és katonailag is egyaránt kifizetődőbb.

Jelenünkben a gazdaság stabilitása ugyanolyan fontos fegyvertény, mint egy jól kiképzett, korszerű, modern eszközökkel ellátott hadsereg. Ennek, valamint annak a ténynek következtében, hogy a globalizáció rendkívül szorosan összekapcsolta gazdasági tekintetben a világ országait, az államok igyekeznek kevésbé költséges módon, hibrid- és kibertevékenységekkel rákényszeríteni akaratukat a szembenálló félre. Az ezen tevékenységek előtérbe kerülésével azonban a NATO-nak is gőzerővel kell dolgoznia azon, hogy képessé váljon a tagállamok e fenyegetésektől való megfelelő védelmére.

Felhasznált irodalom:

1. 1139/2013. (III. 21.) Korm. határozat Magyarország Nemzeti Kiberbiztonsági Stratégiájáról
2. Gazdag Ferenc – Remek Éva: A biztonsági tanulmányok alapjai, Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2018.
3. Haig Zsolt: Információs műveletek a kibertérben, Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2018.
4. Hofstetter, Yvonne: Láthatatlan háború – Avagy miképpen fenyegeti a digitalizáció a világ biztonságát és stabilitását, Corvina Kiadó, 2020.
5. Jójárt Krisztián: A hibrid hadviselés és a jövő háborúja, Honvédségi Szemle, 2020. 148. évf. 1. sz. pp. 5-19.
6. NATO 2030: United for a new era. Analysis and recommendations of the Reflection Group appointed by the NATO Secretary General”, Brussels, 25 November 2020.
7. Porkoláb Imre: A stratégia művészete, HVG Könyvek, 2019.

[1] Jójárt Krisztián: A hibrid hadviselés és a jövő háborúja, Honvédségi Szemle, 2020. 148. évf. 1. sz. pp. 5-19.

[2] Információs társadalom: Olyan társadalom, amely a tudás köré szervezi magát, az információt gazdasági erőforrásként használják, fejlődése mögött az információs javak termelése a hajtóerő, kulcsfontosságú társadalmi rendszerek, tevékenységek elektronikus információs hálózatok köré szerveződnek. Forrás: Haig Zsolt: Információs műveletek a kibertérben, Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2018.

[3] 1139/2013. (III. 21.) Korm. határozat Magyarország Nemzeti Kiberbiztonsági Stratégiájáról

[4] Porkoláb Imre: A stratégia művészete, HVG Könyvek, 2019.

[5] Porkoláb Imre: U. o.

[6] Hofstetter, Yvonne: Láthatatlan háború – Avagy miképpen fenyegeti a digitalizáció a világ biztonságát és stabilitását, Corvina Kiadó, 2020.

[7] Hofstetter, Yvonne: I. m.

[8] Fiszer, Michal – Gruszczynski, Jerzy – Puttré, Michael: I. m.

[9] Gazdag Ferenc – Remek Éva: A biztonsági tanulmányok alapjai, Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2018.

[10] NATO 2030: United for a new era. Analysis and recommendations of the Reflection Group appointed by the NATO Secretary General”, Brussels, 25 November 2020.

Írta: Seprényi Patrik

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A A NATO és a hibrid fenyegetések bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

2021 nyarán véget ért, de legalábbis tűzszünethez érkezett az az izraeli belpolitikai küzdelem, amely két év alatt négy választást eredményezett. A június 13-án felállított új koalíciós kormányt a Benjamin Netanyahu ellenében létrejött összefogás hozta létre, véget vetve a volt miniszterelnök 12 éves hatalmának. A Naftali Bennett, Netanyahu volt kabinetfőnöke vezette adminisztráció minden lépése rendkívüli óvatosságot és kompromisszumkészséget igényel, tekintettel az ideológiailag heterogén koalícióra, amelyben a baloldali-liberális erőktől kezdve a szélsőjobboldalon át még konzervatív arab párt is megtalálható. Az arab-izraeli, valamint a palesztin-izraeli békepolitika különösen érzékenynek tekinthető, hiszen a koalíciós pártok álláspontjai mellett a nemzetközi közösség, kifejezetten az Egyesült Államok hozzáállása és egyéb strukturális tényezők is erősen befolyásolják azokat.

A védelmi miniszter az otthonában fogadta Mahmúd Abbászt, a Palesztin Hatóság elnökét. A gazdasági miniszter helyettese, Yair Golan „szubhumánnak” nevezte a ciszjordániai Homesh zsidó telepeseit. Naftali Bennett miniszterelnök bejelentette, hogy 2025-ig megduplázzák a Golán-fennsík zsidó lakosságát és kifejezte háláját a ciszjordániai telepesek irányába, amiért „falként védik mindannyiukat”. Szintén több száz telepes tüntet napok óta a miniszterelnök rezidenciája előtt, amiért a Knesszet elfogadott egy törvényt illegális beduin (és zsidó) telepek elektromos hálózatra való csatlakoztatásáról. Ezek a hírek kevesebb, mint 30 napos időtartamban keletkeztek, amely jól mutatja a jelenlegi izraeli koalíciós kormány ellentmondásosságát a békefolyamatok tekintetében.

Hivatalba lépésekor az új kormánynak nehéz helyzettel kellett szembesülnie: még érezhető volt a májusban kitört jeruzsálemi összecsapások, majd az ebből kifejlődő gázai konfliktus hatása, mind belföldön, mind pedig a külkapcsolatokban. Jordániával mélyponton voltak a kapcsolatok és félő volt, hogy a gázai beavatkozás törést okoz-e a 2020 őszén megkötött Ábrahám-egyezmények keretében új lendületet nyert arab-izraeli békefolyamatban. A Biden-adminisztráció békefolyamathoz való hozzáállása se könnyítette meg a helyzetüket, miután Anthony Blinken külügyminiszter számos alkalommal kifejezte, hogy a kétállami megoldáshoz való visszatérést szorgalmazzák, szemben Donald Trump álláspontjával, aki hajlandó volt felmondani ezt a konszenzust a status quo-tól való elmozduláshoz. Mindeközben Izrael lehetséges tárgyalópartnere, a Palesztin Hatóság olyannyira elvesztette a társadalmi legitimitását, hogy az – évtizedes kihagyás után –2021. évre tervezett általános választásokat, valamint az elnökválasztást határozatlan időre elhalasztották, mert félő volt, hogy a Hamász (amely a gázai konfliktus során még népszerűbbé vált) átveheti az uralmat Ciszjordániában is.

A palesztin békefolyamat kérdése a koalíciós megállapodás része is volt, miszerint sem Naftali Bennett miniszterelnök, sem pedig legfőbb partnere, Yair Lapid nem fog tárgyalni Mahmúd Abbásszal a békefolyamatról. Lapid, aki jelenleg a külügyminiszteri tisztséget tölti be és a ciklus felénél átvenné a miniszterelnöki feladatokat ugyan nem zárta ki, hogy miniszterelnökként később találkozzon a Palesztin Hatóság elnökével, de a békemegállapodástól ő is elzárkózott. A kormány megalakulásától kezdve nem is történtek számottevő lépések a palesztin kérdés rendezésére, ennek a miniszterelnök személyén túl több oka is van. Egyrészről a Palesztin Hatóság megszűnő legitimitása, másrészről pedig Ciszjordánia és a Gázai-övezet strukturális adottságai. Jelenleg Ciszjordániában közel milliós lélekszámú telepes közösség található, amely kitelepítésének nincsen politikai realitása és ezzel a jelenlegi koalíció tagjai is tisztában vannak. Hasonló akadályt jelent Jeruzsálem kérdése is, amelyet Izrael egységes és oszthatatlan fővárosának tekint, miközben a palesztinok ragaszkodnak ahhoz, hogy a leendő független államuk fővárosa Kelet-Jeruzsálem legyen. Ráadásul az Ábrahám-egyezmények megkötése és fennmaradása megmutatta, hogy immáron lehetőség nyílik a palesztin kérdés részbeni „leválasztására” az arab és muszlim országokkal való együttműködés során.

A palesztin-izraeli békefolyamattal szemben az arab-izraeli békefolyamatban sokkalta aktívabb és eredményesebb az új kormányzat. Egy évvel az Ábrahám-egyezmények megkötése után a kereskedelem volumene Izrael és az Egyesült Arab Emirátusok között elérte az 500 millió dollárt és közel 200.000 izraeli turista fordult meg az öböl-menti monarchiában. Az együttműködés nagy ütemben fejlődött, ennek jeleként novemberben megkezdődtek a tárgyalások egy szabadkereskedelmi egyezmény megkötéséről, továbbá december 13-án Naftali Bennett személyesen tett történelmi látogatást az Emirátusokban, ahol kétoldalú megbeszélést folytatott az országot irányító Mohammed bin Zayed koronaherceggel. Szintén magasszintű állami látogatáson vett részt Yair Lapid külügyminiszter Bahreinben és Benny Gantz védelmi miniszter Marokkóban, ahol egy védelempolitikai együttműködést is megkötöttek. Ugyanakkor jelenleg nincsenek jelek az Ábrahám-egyezmények formális bővítésére: Szaúd-Arábia kifejezte, hogy kizárólag a 2002-es arab békekezdeményezés alapján hajlandó normalizálni a kapcsolatait Izraellel, ez azonban feltételül szabja a palesztin függetlenség rendezését. Szudán, bár része volt az Ábrahám-egyezményeknek, jelenleg belpolitikai instabilitással küzd, amely nem teszi lehetővé a kezdeményezés kiaknázását. Indonézia esetében, amely a világ legnagyobb muszlim lakosságával rendelkezik, ugyan megjelentek a sajtóban hírek arról, hogy Joe Biden amerikai elnök szorgalmazta az izraeli kapcsolatok helyreállítását, de az indonéz elnök kifejezte, hogy szintén feltételnek tekinti egy független palesztin állam létrehozását. A Bennett-kormány rendezte a viszonyát Jordániával is novemberben.

Az Irán jelentette regionális hatalmi kihívás azonban továbbra is fennáll, amely megteremti a lehetőségét azoknak az informális együttműködéseknek a régióban, amelyek részben az Ábrahám-egyezmények megkötéséhez is vezettek és alárendeli a békefolyamatokat az iráni fenyegetés kezelésének. Habár az izraeli kabinet nem zárkózott el teljes mértékben egy „jó alkutól” a 2015-ös nukleáris megállapodás felélesztése kapcsán, ennek esélyét rendkívül alacsonynak tartják és nem zártak ki egyetlen opciót sem az iszlám köztársaság ellenében. (Az elrettentés fokozása érdekében a miniszterelnök az utóbbi évek legnagyobb fegyverkezési programját jelentette be.)

Összességében megállapítható, hogy az új izraeli kormány politikájában nem történt jelentős elmozdulás a Netanyahu-időszakhoz képest. Ugyan a ciszjordániai telepek nyílt annektálásának hangoztatásától már tartózkodnak, de a palesztin-izraeli békefolyamatban való részvételre sem mutatnak hajlandóságot. Aktívan építenek az Ábrahám-egyezmények keretében megkötött megállapodásokra, azonban az egyezmények bővítésének a Biden-adminisztráció kétállami megoldáshoz való visszatérése okán nincsen magas valószínűsége. A koalíciós megállapodás értelmében – amennyiben a kormánykoalíció kiállja a belpolitikai viharokat– még egy évig tölti be Naftali Bennett a miniszterelnöki tisztséget, aki Benjamin Netanyahu volt védelmi minisztereként és kabinetfőnökeként, jelenleg pedig a Likud után második legerősebb jobboldali párt vezetőjeként várhatóan nem fog pozitív áttörést hozni a palesztin-izraeli békefolyamatokban.

 

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A Az új izraeli kormány arab- és palesztin békepolitikája bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Líbia belpolitikai szemszögből 2011 óta az egyik leginstabilabb országnak számít az afrikai kontinensen. A nemzetközi hatalmak is a beavatkozás mellett döntöttek és a 2021. december 24-re kiírt választás elhalasztása sem kecsegtet sok reménnyel a probléma közeli jövőben való megoldására. Jelen összefoglalóban azt szeretném bemutatni, hogy a Líbiában működő terrorszervezetek hogyan szereztek befolyást maguknak az évek során és jelenleg milyen jellegű és mértékű hatalommal rendelkeznek Líbia területén.

Az első és legfontosabb szervezet, amelyet említeni szükséges az ISIS (Iszlám Állam) és annak tevékenysége az országban. Az ISIS-nak 2011-ben sikerült előnyére fordítania a Kadhafi rezsim bukása után felszínre törő káoszt. Líbia partvonalánál található városok közül többet is sikerült az irányítása alá venni ezen időszak alatt. Ahogy mindenhol máshol, az ISIS Líbiában is elutasított minden más vallási gondolkodást, így nemcsak az ideiglenesen felállított kormányt, hanem a többi terrorista szervezetet is az ellenségének tekintette.

Az ISIS elképzelése a Líbiával kapcsolatos céljait illetően alapvetően abból állt, hogy felépítsen egy viszonylag stabil alapokon álló katonai csoportot, aminek alapköve, hogy a harcosokat megakadályozzák abban, hogy Líbiából átmenjenek Szíriába. Mindemellett olyan csoportokkal lépett kapcsolatba, amelyek támogatták ideológiai hátterüket. Ezen elvek közé a következők tartoztak:

• Líbiát egy újabb területévé tegyék a kalifátusnak;
• enyhítsék a nyomást Szíria és Líbia területén annak érdekében, hogy befolyásuk elérjen egészen a Szaharáig, valamint a Földközi- tengerhez;
• hozzáférésük legyen fegyverekhez, amelyeket más konfliktusos területekre tudnak tovább szállítani.

Az ISIS első legfontosabb bázisa 2013-ban alakult meg Derna városában. Ezen területet több nagyszabású támadásra is felhasználták az évek során. Az egyik ilyen cselekmény során nyugati turistákat és keresztény egyiptomiakat gyilkoltak meg, aminek okán több ország is katonai akciót szeretett volna végrehajtani ellenük, ám az Európai Unió több országa és az Amerikai Egyesült Államok inkább a diplomáciai lépések mellett döntött. Ennek legfőbb oka az volt, hogy el szerették volna kerülni, hogy egy esetleges beavatkozást következően az ISIS a nemzetközi szereplők által bevitt fegyverekhez hozzájusson. AZ ISIS folyamatosan terjeszkedett az ország partszakaszán, egyik legnagyobb nyeresége Szurt városa, amely előzőleg az Al-Káida kezében volt. Ahogy az ISIS hatalma egyre jobban nőtt és terjedt a térségben, az Al-Kaidából egyre többen csatlakoztak át, mivel fontosnak számított az, hogy melyik szervezetnek van a legnagyobb befolyása. Líbiában az ISIS sose ért el akkora nagyságot mint Szíriában, ennek ellenére egy ideig úgy tűnt, hogy uralkodó szerepet fog elnyerni az országban. Ám mégis kevesebb emberük volt Líbiában, mint Szíriában, aminek oka az volt, hogy drasztikus módszereik sokak számára már nem voltak elfogadhatóak.

Finanszírozásuk is sokkalta csekélyebb volt, mint bármelyik másik országban, ahol jelen voltak. Legnagyobb bevételük a Líbiai Központi Bankból való lopásból származott, valamint Irakból és Szíriából érkezett támogatás. Legnagyobb hibájuk a pénzügyi területen, hogy nem sikerült olajkutakat szerezniük, amiből folyamatos bevétel származhatott volna. Az ISIS 2015-ben érte el tetőpontját Líbiában, mivel több kikötőváros és Szub-Szaharai terület felett szerzett uralmat, valamint több fegyveres támadást is sikerült végrehajtania az országban, amelyeknek nagy sokkhatásai voltak.

Az ISIS „bukása” annak volt köszönhető, hogy túlságosan radikális volt- nemcsak az állammal, hanem a többi csoporttal szemben is, valamint érzékeny volt a külső fegyveres támadásokra. Az egyetlen oka annak, hogy ennyi ideig kitartottak, a líbiai belpolitikai krízisnek volt köszönhető. 2016-ra szinte teljesen visszahúzódtak a NATO támadások következtében, és a többi iszlám csoport sem támogatta őket a továbbiakban. 2017 közepére elvesztették Szurt bázisuk feletti irányítást is és nemcsak Líbiában, hanem Irakban és Szíriában is párhuzamosan érte őket a veszteség. A szervezet sok tagja szétszéledt a környező országokba és a mai napig is vannak olyan támadások, amik visszakövethetők a líbiai ISIS-hoz. Annak ellenére, hogy elvesztette pozícióját, a bűncselekmények rendszerébe sikerült beágyazódnia Líbiában, elsősorban az embercsempészet és a drog kapcsán, ami az új pénzügyi forrását is jelentette egyben, így nem lehet kijelenteni azt, hogy teljesen eltűnt volna az országból.

Jelenleg az ISIS még mindig hálózattal rendelkezik az országban, megvannak továbbra is a kapcsolatai a líbiai belpolitikai vezetőkkel, az embercsempészettel nagy összegekre tehet szert, mindemellett az erre létrehozott utak azt is biztosítják számára, hogy fegyvereket és harcosokat tudjon vinni Európába. Mivel az ISIS megtiltotta az ottani harcosoknak, hogy Szíriába menjenek, nagy valószínűséggel a környező országokban vannak szétszóródva. Az ISIS az egyik olyan terrorszervezet Líbiában, amely a legjobban képes arra, hogy a politikai, gazdasági és társadalmi válságokat kihasználja, esetlegesen tovább szítsa a helyzetet saját nyeresége reményében.

A következő terrorszervezet, amelyről mindenképpen említést kell tenni egy Líbiáról szóló elemzésben az Anszar as-Saría. Iszlamista csoport, akiket az Al-Káidához lehet kötni. Céljuk a saría törvények bevezetése Líbiában. Felemelkedésük szintén a 2011-es polgárháborúhoz köthető, mivel ezután Líbiának nem volt működő kormánya, így törzsi és fegyveres csoportok irányítottak azt. Kezdetben LIFG (Líbiai Iszlám Harccsoport) néven, 1995-ben alakult meg olyan líbiaiak által, akik Afganisztánban harcoltak a szovjet erők ellen. A 2001-es terrortámadások után az ENSZ világszerte betiltotta a LIFG-t mivel az al-Kaida részeként tartotta számon. A céljuk az volt, hogy megdöntsék a Kadhafi rezsimet és iszlám vezetés kerüljön az ország élére. Alapvetően nem osztotta az Al-Kaida elveit, miszerint az ellenség a messze lévő Amerikai Egyesült Államok.

Ahogy az Al-Kaida folyamatosan alakította ki szárnyait a szomszédos országokban, az LIFG végül csatlakozott hozzájuk és 2006-ban felvette az Anszár as-Saría nevet. Innentől kezdve közös elvek alapján dolgoztak együtt. 2012-es feltételezések szerint több, mint 300 tagja az Al-Kaidának Líbiában található. Első publikus megjelenésük egy felvonulás volt 2012-ben Bengáziban, ahol 200 furgonnal és nagy fegyverarzenállal vonultak végig az utcákon. 2017-ben bejelentették, hogy nagy veszteségeket követően feloszlanak.

Említést szükséges tenni továbbá az AQIM-ról (Al-Qaeda in the Islamic Maghreb), amely az algériai polgárháborúból nőtte ki magát. 1998-ban alakult meg „Csoport a megtérítésért és harcért” néven. Katonai és politikai célpontjai egyaránt voltak, majd 2006-ban szintén hűséget fogadott az Al-Kaidának és 2007-től AQIM néven működött tovább. Ez volt az első transznacionális dzsihadista jelenlét a térségben, és bár Líbiában kisebb létszámmal van jelen mint máshol, mégis fontos logisztikai pontnak számít az ország. Ennek oka abban kereshető, hogy Líbia Európa kapujában van, és egyben az utat jelenti a két kontinens között.

Az Al-Kaidához való csatlakozás után az AQIM átvette a szélsőséges ideológiát és háborút hirdetett minden külföldi ellen a térségben. Eszközei leginkább a helyi kapcsolatok kihasználása és a fegyveres nyomás gyakorlása. Finanszírozásukat emberrablásokból oldják meg, ahol váltságdíjakat kérnek: 2012-ben vélhetőleg az összjövedelmük 90%-t tette ez ki.

Összefoglalóként elmondható, hogy Líbiában a Nemzeti Egyetértés Kormánya (GNA), a Líbiai Nemzeti Hadsereg (LNA) és a nem állami szervek közötti konfliktusok megakadályozzák azt, hogy elegendő eszközük legyen a terrorizmus elleni harchoz. Mindennek ellenére a GNA-nak az évek során sikerült több letartóztatást és kiiktatást végrehajtania, ám ezek nem akkora volumenűek, amelyek tényleges változást lennének képesek hozni. A GNA együtt dolgozott az Amerikai Egyesült Államokkal is és tovább folytatta feladatát, miután az utóbbi kivonult Líbiából.

Líbiának nincsenek jelentős lépései a nem állami szereplők akadályoztatására, ám annyit tesz, hogy bűncselekménynek minősít minden fellépést, ami a nemzetbiztonságot fenyegeti. Ebbe a körbe tartozik a terrorizmus, annak promotálása, valamint az ezzel kapcsolatos pénzügyi cselekmények. Annak ellenére, hogy a GNA felvenné a harcot a terrorizmus ellen, a nem megfelelő irányítás és a szűk földrajzi hatáskör miatt nem tud sikerrel járni, mivel csak azon a területen tud bármiféle nyomást gyakorolni, ami felett van irányítása is. Líbia az Európához való közelsége miatt mindig is nagy szerepet fog játszani a terrorista cselekmények során. A választások megtartása talán az első lépését jelenthetné a líbiai helyzet stabilizálásának.

Írta: Takács Anna

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A Líbiai terrorszervezetek bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A közösségi média a digitalizáció és az információs társadalom korszakában megkerülhetetlen tényezővé vált a XXI. században világszerte. A közösségi oldalak-mint például Facebook, Instagram, Twitter stb.- népszerűsége a 2000-es évek elejétől napjainkig permanens módon növekedett a társadalmakban.

Ennek oka egyrészt, hogy manapság a legtöbben rendelkeznek valamilyen digitális eszközzel- például laptop, okostelefon, tablet stb.- melyek alkalmasak a közösségi média elérésére és annak használatára. Másrészt ezek a platformok olyan lehetőségeket, opciókat kínálnak, mint például videochatelés, telefonhívás, mely funkciókat az emberek a munkahelyükön és a magánéletükben egyaránt könnyedén használhatják. A közösségi média által kapcsolatba léphetünk ismerőseinkkel, barátainkkal, családtagjainkkal, képeket posztolhatunk magunkról, kifejezhetjük véleményünket különböző témákban komment formájában, online csoportokhoz csatlakozhatunk vagy akár mi magunk is létrehozhatunk ilyen jellegű közösséget. A szakirodalmakban nem találkozni két egyforma definícióval a közösségi média meghatározására, melyre a kutatók, szakemberek különböző megnevezéssel hivatkoznak. A teljesség igénye nélkül hivatkoznak rá alternatív média, radikális média, közösségi média, állampolgári média, szabad média, független média, civil média, csináld-magad média, nem nyereségérdekelt média, aktivista média, harmadik típusú média, gerilla média, nyílt média, nonprofit média, illegális média, kalóz média, etnikai média, nem fősodorbeli média elnevezésekkel.

A közösségi oldalak használatához nem feltétlenül szükséges nagyobb szintű informatikai ismeret, átlagos felhasználói tudás elegendő hozzá. A közösségi média használata legtöbbször teljesen ingyenesen igénybe vehető, csak bizonyos funkciókért szükséges fizetni. Napjainkban a legnépszerűbb és a legtöbb felhasználóval rendelkező közösségi platform a Facebook, melyet közel 3 milliárdan használnak. Sokan a közösségi médiát a Facebookkal teszik egyenlővé, mivel ez a világon a legelterjedtebb, legnépszerűbb közösségi oldal, amely természetesen nem fedi a valóságot. A közösségi médián belül megkülönböztethetünk általános, szakmai és speciális közösségi oldalakat. Általános közösségi oldal például a Facebook, Instagram, Twitter. Szakmai közösségi oldalnak tekinthető a LinkedIn, ResearchGate vagy a Google Groups. Speciális közösségi oldal pedig a SecondLife, Active Worlds, There vagy az Open Simulator.

Közösségi média mentális hatásai

A közösségi média használatának jó vagy rossz hatásait nagyon nehéz meghatározni annak összetettsége miatt. Fontos megjegyezni, hogy a közösségi média megjelenése tovább mélyítette a digitális szakadékot a generációk között, mivel az új technológiát nagyrészt fiatalok használják.

1. 1. ábra Legnépszerűbb közösségi média platformok 2021 januárjában (saját szerkesztés, Forrás: We are social)

Egyértelműen tapasztalható jelenség, hogy azok, akik a közösségi média korszakában születtek sokkal többet kommunikálnak az online térben, mint személyes formában. Ennek a folyamatnak azonban számos lélektani és mentális hatása lehet, melyek befolyásolhatják a felhasználók mindennapjait. A közösségi média használata a többi embernek való megfelelési kényszer következtében ronthatja az önértékelést, önképet, testképzavart okozhat, mely lelki betegséghez, depresszióhoz vezethet.

A 18-70 éves Facebook felhasználók esetében felfedték, hogy minél több időt tölt el valaki a közösségi oldalakon, annál magasabb a stressz-szintje és annál rosszabb az életminősége.

2. 2. ábra Közösségi média felhasználóinak megoszlása kor és nem szerint 2021 januárjában (saját szerkesztés, Forrás: We are social)

Labrague 2014-es tanulmányában azzal érvelt, hogy ha valaki sok időt tölt közösségi oldalakon, nagyobb valószínűséggel találkozik negatív megjegyzésekkel, hírekkel, melyek negatív érzelmi állapotot válthatnak ki a felhasználók esetében. Továbbá a túlzott közösségi média használat korlátozhatja a szocializációs időt, személyes interakciókat, melyek a felhasználó mentális egészségét negatívan befolyásolhatják (például: elmagányosodás, szorongás). Fontos leszögezni, hogy a különböző mentális betegségek kialakulásához nem önmagában a közösségi oldalalak használata, hanem ezen platformok felhasználásának módja járulhat hozzá. Az elmúlt 20 évben az öngyilkosságok száma drasztikus mértékben növekedett, különösen az USA-ban a fiatalok és serdülő korúak körében a közösségi média megjelenése után. Egy 2011-es tanulmány ismertette azt a tényt, hogy azon gyerekek körében, akik több időt töltenek a közösségi oldalakon, nagyobb számban volt tapasztalható a különböző mentális egészségügyi problémák megléte és azok kialakulása. Ilyen mentális probléma volt az agresszív viselkedés, rémálmok, alvászavar.

Komoly probléma továbbá az internetfüggőség jelensége is, mely olyan méreteket ölthet, hogy az már hatással van a felhasználó munkavégzésére, iskolai vagy társadalmi működésére és egészségére. A közösségi média függőség az internetfüggőség egy részhalmazát jelenti, vagyis az internetfüggőség tágabban értelmezett fogalom. A széles körben elterjedt közösségi oldalakon (Facebook, Instagram) a jelenség egyre nagyobb problémát jelent. A társadalmi következmények megértése érdekében fontos tisztázni, hogy pontosan mi is okozza a függőséget. Korábbi kutatások szerint a társadalmi, pszichológiai és biológiai tényezők, valamint a közösségi média tartalma okozza a függőség kialakulását, mivel sok felhasználó számára a közösségi oldalak jelentik a menekülőutat a mindennapi stressztől és a valóságtól.

Közösségi média használatának leggyakrabban előforduló veszélyei

A XXI. században a technológiai fejlődés következtében sokféleképpen létesíthető kapcsolattartás, kommunikáció, azonban ennek is megvannak a maga kockázatai, veszélyei. A közösségi média szempontjából az egyik, ha nem a legnagyobb probléma a túlzott információmegosztás. Ez azt jelenti, hogy a felhasználó túl sok adatot oszt meg másokkal, mely számos szempontból súlyos következményekkel járhat. Például, ha megosztjuk minden bizalmas adatunkat (lakóhely, munkahely), akkor különböző célokból (politikai, gazdasági, titkosszolgálati) bárki felhasználhatja ezeket az információkat, melynek következtében könnyedén kiismerhetővé, sebezhetővé válhatunk.

A közösségi média kiváló színtér az információk gyűjtésére, ellopására, melyet a csalók és bűnözők egyaránt alkalmaznak. A közösségi média használatával összefüggésben előforduló veszély az internetes zaklatás kérdésköre. Az interneten keresztül történő zaklatás jellemzőiben nagyrészt megegyezik a hagyományos zaklatással. Az internetes zaklatásnak két fajtáját különböztethetjük meg: közvetlen vagy közvetett módon történő zaklatás. Közvetlen zaklatás esetében az egyoldalú interakció az áldozat felé irányul, míg közvetett zaklatás esetében más személyeken keresztül történik a kapcsolatfelvétel. A közösségi média használatának módja egyénenként különböző, ezért az internetes zaklatás hatása is eltérő lehet a felhasználók körében.

A közösségi média használatából származó leggyakoribb veszélyek vonatkozásában megkerülhetetlen a social engineering, mely az emberi tényező befolyásolására épülő támadási formát jelent. Ennek a támadási módszernek az alkalmazásával a támadók a gyanútlan célszemély manipulálásával igyekeznek hozzáférni egy védett rendszerhez. A social engineeringen belül megkülönböztethetünk humán és IT alapú támadásokat. Az IT alapú támadásoknál fontos megemlíteni az adathalászatot (phishing), mely malwarek segítségével nyújt lehetőséget a támadónak a különböző alkalmazásengedélyek megszerzésére. A humán alapú támadások esetében a jelszavak kitalálásán, feltörésén túlmenően az információgyűjtésnek is fontos szerepe van, melyre kiválóan alkalmas a közösségi média. Ha valaki régebb óta rendelkezik közösségi média profillal, illetve kevésbe figyel a biztonsági beállításokra, könnyebben tudnak róla használható információkat gyűjteni. Egy social engineering támadás röviden úgy néz ki, hogy a támadó kitalál egy történetet (legendát) és egy hamis profillal a célszemély közelébe férkőzik. A kapcsolatfelvétel és a bizalom kiépítése után eljuttat az áldozathoz egy malwaret (ppt, képeslap stb. formájában), amivel annak megnyitásával vagy feltelepítésével további információkhoz férhet hozzá.

A közösségi média használatával kapcsolatban nem hagyhatjuk figyelmen kívül az adatvédelemmel kapcsolatban felmerült problémákat. Az adatvédelmi aggályok azt jelentik, hogy a felhasználó úgy érzi, fennáll a lehetősége annak, hogy visszaélnek személyes adataival, vagy sérülni fog a magánélete. A közösségi médiával kapcsolatban mindig felmerülnek a felhasználók adataival kapcsolatos adatvédelmi kérdések. Ezt a legkönnyebb módon úgy lehet kivédeni, hogy csak azokat az információkat adjuk meg magunkról, melyek feltétlenül szükségesek. Ennek következtében kevésbe kell tartanunk attól, hogy olyan információk kerülnek ki a közösségi oldalunkról, melyek érzékenyen érintenek bennünket. További megoldást jelenthet a jövőben a közösségi oldalakat birtokló cégek számára egy egységes adatvédelmi irányelv kidolgozása nemzetközi szinten, mely tartalmazza azokat az adatvédelmi előírásokat, szabályokat, melyet minden techvállalatnak kötelezően alkalmaznia kell.

A közösségi média megjelenésével megsokszorozódtak és elterjedtek az álhírek (fake news). Az online médiában tapasztalatlan emberek számára nehéz megkülönböztetni a valós híreket az álhírektől. Ebből következően azokban a felhasználókban, akik nem tudnak különbséget tenni a megjelenő hírek valódisága között, az álhírek hamis elvárásokat kelthetnek, negatív irányba befolyásolhatják őket, melyek veszélyeztethetik a társadalmak működését. Az álhírek irányulhatnak személyek, szervezetek vagy akár állam ellen is. Manapság a dezinformáció és dezinformálás fellegváraként Oroszországot szokták megjelölni: Ilyen jellegű akcióra kiváló példa a 2016-os amerikai elnökválasztás, melybe be nem bizonyított tényként Oroszország is beavatkozott, többek között dezinformáció terjesztésével.

Közösségi média és kiberfenyegetettségek

A közösségi média használatával összefüggésben nem mehetünk el szó nélkül a kibertérben jelenlévő fenyegetettségek mellett. Először is fontos tisztázni, mit is értünk pontosan kibertér alatt. A kibertér definícióját nehéz meghatározni, mivel a kutatásokban különböző formában van meghatározva, de talán a legpontosabb definíciója a következő: a felhasználók, eszközök, szoftverek, folyamatok, tárolt vagy átvitel alatt lévő információk, szolgáltatások és rendszerek gyűjtőfogalma, amelyek közvetlenül vagy közvetett módon számítógép-hálózathoz vannak kapcsolva. A szakirodalom a kiberfenyegetettségeket négy nagy csoportra osztja, viszont a kiberterrorizmus (melyet a hacktivizmussal egyként kezelnek) megjelenésével a kategóriák száma tovább bővülhet majd a jövőben. Beszélhetünk kiberbűnözésről (cyber crime), kiberkémkedésről (cyber espionage), hacktivizmusról és kiberhadviselésről (cyber warfare).

3. 3. ábra Kiberfenyegetettségek alakulása 2021 szeptemberében (saját szerkesztés, Forrás: Hackmageddon)

A kiberbűnözés röviden olyan illegális cselekmények összességét jelenti, mely a támadó számára anyagi haszonnal kecsegtet. A hacktivizmus és kiberterrorizmus, habár fogalmilag eltérő tevékenységet jelent, számos közös jellemvonással bír: mindkettő vonatkozásában kisebb létszámú, decentralizált csoportok által elkövetett műveletekről beszélhetünk, melynek elsődleges célja a médiafigyelem megszerzése, ezen keresztül pedig ideológiájuk, hitvallásuk terjesztése. A kiberkémkedés vonatkozásában a legfontosabb cél az állami vagy nem állami szereplők által működtetett információs rendszerekben tárolt adatok, információk megszerzése. A kiberhadviselés pedig olyan tevékenységet jelöl, mely az államok közötti konfliktusokban jelenik meg, mely esetben a szembenálló felek informatikai eszközök, technológiák alkalmazásával támogatják akár a konvencionális hadviselés, akár az önálló tevékenységeik működését.

A közösségi média használatával kapcsolatban akkor beszélhetünk kiberfenyegetettségről, ha konkrétan az állami közszektor és szervei ellen irányul valamilyen formában elkövetett támadás, mely esetben fontos szerepet játszott a közösségi oldalakon történő jelenlét. A közösségi média megjelenésével rendkívüli módon felértékelődött és megerősödött a nyílt forrású hírszerzés jelentősége (Open Source Intelligence-OSINT). A nyílt forrású hírszerzés röviden olyan hírszerzési formaként határozható meg, mely esetében az információszerzés legális eszközökkel, mindenki számára elérhető (publicly available) forrásból történik. Ez az információszerzési forma a különböző titkosszolgálati szervek által gyakran alkalmazott módszer az adott személy, szervezet felderítésére. A közösségi média a terrorszervezetek számára is új lehetőségeket, perspektívákat nyitott, mivel ezeken az oldalakon tudnak tagokat toborozni, propagandájukat terjeszteni. A közösségi oldalakon sok esetben megtalálható szinte minden információ a felhasználóról a teljesség igénye nélkül: fotó, társadalombiztosítási szám (vagy annak egy része), teljes név, születési dátum, tanulmány, munkahely, munkacím és telefonszám, családi képek, gyermekek és családtagok neve, az egyén otthoni címe és telefonszáma, rendszeresen látogatott, kedvelt helyei, jövőben tervezett kirándulások, nyaralások dátumai és részletei. Ezen információkat pedig teljesen önként közöljük magunkról, amelyek sok esetben súlyos kockázatot hordozhatnak magukban. Egy kibertámadás esetében például a kiberbűnöző számára tudva a pontos munkahelyünket, munkatársnak álcázva magát megtudhat fontos információkat vagy olyan tranzakciót kérhet, mellyel anyagi kárt okozhat a felhasználó számára.

A közösségi médiára jellemző, hogy az ott megjelenő tartalom folyamatosan változik a felhasználóknak köszönhetően. A közösségi média megjelenésével megjelent és elterjedt a különböző rosszindulatú szoftverek (malwarek) használata. Ebbe a kategóriába sorolhatóak a vírusok, férgek (worm), kémprogramok (spyware), agresszív reklámprogramok (adware), a rendszerben észrevétlenül megbúvó, egy támadónak kiemelt jogokat biztosító eszközök (rootkit), és a globális méreteket öltő zsarolóvírusok (ransomware). A közösségi média vonatkozásában a legtöbb esetben a felhasználó tudtán kívül küldi el ismerőseinek a sok esetben rövidített URL-be bujtatott káros szoftvert, mely következtében más felhasználónak akaratán kívül okoz károkat.

Összességében megállapítható, hogy a közösségi média annak minden pozitív tulajdonságával együtt számos kockázatot hordoz magában. Ezen veszélyek megakadályozására, megelőzésére megoldást jelenthet a felhasználók biztonságtudatosságának erősítése, valamint az alapszintű digitális műveltség elősegítése. Szervezetek esetében az iránymutatások, politikák, biztonsági szabályzat kidolgozása segítheti a kockázatok kialakulásának elkerülését. Biztosak lehetünk abban, hogy a közösségi média szerepe tovább fog erősödni a társadalmakban, ezért ezek a kockázatok még inkább aktuálisak lesznek a jövőre nézve.

 

Irodalomjegyzék:

• Kovács L. (2018). A kibertér védelme. Dialog Campus Kiadó
• Sasvári P. (2020). Informatikai rendszerek a közszolgálatban I. Dialog Campus Kiadó

Írta: Ésik Béla

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A A közösségi média használatának kockázatai bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

2021-ben négy sikeres puccs és ugyanennyi erre irányuló kísérlet történt a világban. Ez a szám kiemelkedően magas, hiszen utoljára 2015-ben történt háromnál több eset, a XXI. század pedig még nem látott ilyen mértékben „produktív” évet. Cikkemben megkísérlem felderíteni az államcsínyek mögött meghúzódó összefüggéseket, valamint kideríteni, mi okozza ezt a kiugróan magas számot, emellett megfejteni egy sikeres puccs titkát. Mi is a puccs egészen pontosan?

Egy puccs vagy más néven államcsíny során többnyire egy kis csoport ragadja magához egy állam irányítását az addigi, akár demokratikus, akár autoriter kormánytól. A puccsok többsége erőszakos és gyorsan végbemenő. Bár eredményük hasonló lehet, egy államcsíny sok ponton különbözik egy forradalomtól. Amíg egy forradalom viszonylag lassan ér el nagy változást a politikai rendszerben, alulról építkezve, addig egy puccs során hirtelen megy végbe a hatalomváltás és nem történnek alapvető változások a különböző alrendszerekben, a vezetők személye viszont módosul, az előző kormányt rendszerint letartóztatják. Elhanyagolhatatlan különbség még, hogy egy forradalom tömegeket mozgat meg, míg a puccsok akár néhány ember részvételével is történhetnek. A puccs kivitelezői általában befolyásos személyek, akik valamilyen szinten hatalmat gyakorolnak az adott állam fegyveres erőszakszervezetei felett.

Összességében egy puccsnak három fő ismertetőjegye van: (1) a kivitelezők az adott kormány valamilyen szintű tagjai, főként katonák; (2) a cselekmény célpontja a regnáló vezető és (3) a módszer, amelyet alkalmaznak jog- és/vagy alkotmányellenes.

Indító megjegyzések

A jelen írásban vizsgált négy ország, Mianmar, Mali, Guinea és Szudán mind jelentős belső feszültségekkel küzdenek. A Fund for Peace által számított és rangsorolt Fragile States Index különböző mutatók alapján határozza meg, hogy egy állam mennyire törékeny (instabil), azaz milyen szinten van veszélyben az adott ország szuverenitása (milyen mértékben tudja érvényesíteni a központi kormány a szuverenitását az országon belül). A mutató annál kedvezőbb, minél alacsonyabb, tehát a rangsor élén a leginkább veszélyeztetett politikai entitások szerepelnek. A négy tárgyalt állam mindegyike az első huszonöt helyezés valamelyikén foglal helyet, Szudán az első tízbe is befért a 2020-as indexe alapján.

A puccsok kérdése átmenetet képez több buzani biztonsági szektor között, ugyanis a katonai, a politikai, a gazdasági és a társadalmi szektort is érinti, hatásai más területeken is érezhetők.

Csádban is történt hatalomátvétel, amely során katonai vezető ragadta magához a kormányzás jogát, ez azonban nem klasszikus katonai puccs, mivel az elnök halálát követő káoszt használta ki a preparátor (puccsista).

Sikeres puccsok Mianmar

Az időrend tartása végett a mianmari katonai puccsal érdemes kezdeni, amely február elsején történt. Természetesen voltak előjelei az eseményeknek, a feszültség szintje folyamatosan emelkedett a tavaly novemberi választások óta. Január 26-án a Tatmadaw (Mianmar hadereje) egyik magas rangú vezetője úgy nyilatkozott, hogy sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudja a puccs előkészületeiről szóló híreket. A hektikus alaphelyzetet egy vélt választási csalás eredményezte.

Mianmar kormányzásában nagyon erős szerepet játszik a Tatmadaw, aminek történelmi okai vannak. A délkelet-ázsiai ország 1948-ban vált függetlenné, 1962-ben pedig katonai puccs keretei között vette át az államigazgatást a haderő vezetése. 2011-ig egy rövid szünettel lényegében katonai junta vezetése alatt működött az államszövetség. 2011 óta valamilyen szinten érvényesült a demokrácia, de a parlamenti helyek 25%-a továbbra is a tábornokokat illette meg, illetve egyes fontos pozíciókba is a Tatmadaw delegált politikusokat.

2020 novemberében választásokat tartottak a délkelet-ázsiai országban, ahol a Nemzeti Liga a Demokráciáért (a továbbiakban: NLD) aratott elsöprő győzelmet, a béke Nobel-díjas Aung Szan Szu Kji vezetésével. Az új kormány alakuló ülését január végére tervezték, de a feszült helyzet miatt azt elhalasztani kényszerültek, a tervek szerint február elsejére. A miniszterek beiktatása végül nem valósulhatott meg, mivel a puccs előbb fejeződött be.

Az események a reggeli órákban indultak. Kezdetben a hadsereg blokád alá vette a fővárost, Nepidja-t. Csak ellenőrzőpontokon keresztül volt lehetséges a város elhagyása, valamint a területére való belépés. Az állami televízió és rádióadók sugárzását leállították, a főváros telefonvonalai nem működtek, illetve az internet-hozzáférést is korlátozták. A bankrendszer működését is felfüggesztette a kommunikációs csatornák zavarása. A leendő kormány tagjait (körülbelül 300 fő) letartóztatták és egy fővárosi kormányzati ingatlanba szállították. Házi őrizetbe került a 2007-es sáfrány felkelés néhány vezetője is, akik főként buddhista szerzetesek, valamint az 1988-as 8888 felkelésben kiemelt szerepet vállaló személyek is őrizetbe kerültek.

Érdekes adalék, hogy egy helyi jógaoktató és edző éppen egy videót rögzített a puccs idején, a háttérben pedig láthatók a katonai járművek. A felvétel nagyon gyorsan elterjedt az interneten, rengeteg reakciót kiváltva.

Az Tatmadaw egyik első intézkedése a különleges jogrend bevezetése volt, amelyet egy évre hirdettek meg. Az alkotmány értelmében az ország új elnöke a hadsereg legmagasabb rangú tábornoka, főparancsnoka, Min Aung Hlaing lett. Hlaing tábornok igyekezett legitimizálni az államcsínyt, azt állította, hogy a hadsereg a nép oldalán áll és „igaz és fegyelmezett” demokrácia kiépítésén dolgozik. Hlaing ezen túlmenően elsőszámú bűnbakként a Választási Bizottságot jelölte meg, mivel állítása szerint nem voltak képesek lebonyolítani egy tisztességes, szabálytalanságoktól mentes választást, így a demokrácia védelme érdekében katonai intervenció vált szükségessé. A Tatmadaw egyébként az alkotmány két cikkére (417. és 418.) is hivatkozott, mint a hatalomátvételt legitimáló jogi tényező.

Február 3-án a választáson győzedelmeskedő párt két legfontosabb vezetőjét, a már említett Aung Szan Szu Kji államtanácsost és Win Mynt elnököt különböző vádak alá helyezték és két hétig ismeretlen helyen tartották fogva. Mindkettejük ellen a COVID-19 világjárvány megfékezése érdekében hozott rendelkezések megszegése volt az elsődleges kifogás, Szu Kji ezen felül a kommunikációs törvények áthágásáért is felelni kényszerült, mivel biztonsági személyzete számára olyan rádiókommunikációs eszközöket importált, amelyek használatát különleges engedélyekhez kötik a mianmari jogszabályok. Az eljárás kiemelten fontos pontja a puccsnak, ugyanis ezzel az új sztratokratikus vezetés időt nyert hatalma megszilárdításához. A kül- és belföldi média egyes olyan szereplőit is vádak alá helyezték, akik valamilyen formában ártani tudtak volna a katonai juntának. Közülük a legismertebb a Frontier Myanmar főszerkesztője, Danny Fenster. Az ő pere november elején ért véget, 11 éves börtönbüntetésre ítélték a bevándorlási törvények megsértése miatt, ám Jonathan Head szakértő szerint a vádak alaptalanok.

A puccs nemzetközi fogadtatása kevésbé meglepő módon kifejezetten negatív volt. Az USA részéről Joe Biden a hatalomátvétel azonnali visszavonását követelte, hangsúlyozva, hogy az Egyesült Államok támogatja Burma népét a demokráciáért és szabadságért való küzdelemben, valamint kilátásba helyezte a korábbi szankciók visszaállítását. Az ENSZ a letartóztatott politikusok szabadon engedését sürgette, Antonio Guterres főtitkár kiemelte, hogy a népnek a megválasztott vezetőkre van szüksége. Ausztrália és India kormányai is rosszallásukat fejezték ki, hasonlóan Japán és Szingapúr vezetéshez. Utóbbi a békés megoldás mellett is állást foglalt, arra kérte a feleket, hogy igyekezzenek fegyverek nélkül lezárni a konfliktust.

A lakosság sem fogadta tárt karokkal a sztratokráciát. Tömegek vonultak az utcákra, amelyre válaszul a katonai junta kijárási tilalmat és gyülekezési korlátozást vezetett be. A rendfenntartók vízágyúkat, könnygázt, éles és gumilövedékeket is bevetettek. Március 27-e volt az egyik legvéresebb nap az államcsíny óta, aznap több mint 100-an veszették életüket.
Szeptember 4-i adatok szerint február óta addigra 1 046 ember esett áldozatul, köztük rengeteg nő és gyermek, 6 230 mianmarit tartóztattak le, közülük 5 000-et (82 százalék) ismeretlen helyen tartanak fogva. Szintén ezen forrás szerint 234 esetben ítéletet is hoztak, amelyek közül 65 halálos ítélet volt.

A puccs valós motivációi máig ismeretlenek, csak találgatások vannak. A Tatmadaw hivatalos álláspontja szerint a már említett választási csalás fenyegette az ország szuverenitását. A haderő szerint közel 9 millió anomália fedezhető fel a szavazók listájában, ám a választási bizottság elutasította a vádakat, mivel nem találtak bizonyítékot. Több szakértő egybehangzó véleménye szerint a központi politikai szerep megtartása volt az államcsíny célja. A mianmari Nemzeti Védelmi Szolgálati törvény  előírja, hogy a haderő főparancsnokának 65 éves korában vissza kell vonulnia. Hlaing tábornok júliusban érte el ezt a kort, mivel azonban a puccsot követően már nem csupán főparancsnok volt, hanem elnök is, így nem kellett elhagynia tisztségeit. Ez azért fontos, mivel Mianmar alkotmánya a civil vezetés jogkörébe utalja az új főparancsnok kinevezését, a Nemzeti Védelmi és Biztonsági Tanáccsal konzultálva. Ez hatalmas lehetőség egy, a reformokat támogató főparancsnok kinevezésére, ami a haderő politikai pozícióit nagymértékben ronthatná. Hlaing abban az esetben, ha elveszítette volna vezető pozícióját számos háborús és emberiesség elleni bűncselekményért vált volna felelősségre vonhatóvá. A Justice for Myanmar aktivistacsoport mutatott rá az esetleges anyagi vonzatokra. Rávilágítottak, hogy a tábornok és egyes családtagjai vezetik és birtokolják Mianmar két legnagyobb katonai konglomerátumát és ezeknél a holding jellegű cégeknél nem ritkák az olyan üzleti lépések, amelyeknek haszna közvetlenül a családhoz folyik be. Hlaing ezen pozícióit is veszélyeztetette volna, ha le kell mondania főparancsnoki tisztségéről. Olyan híresztelések is felröppentek, hogy a tábornok többször próbált egyeztetni az NLD-el, hogy politikai szerepköröket tölthessen be, mivel túlzottan fiatalnak érezte magát a visszavonuláshoz.

Más haderőkkel való összehasonlításban a Tatmadaw kiemelten erős politikai szereplőnek számít Mianmarban. A 2008-as alkotmány értelmében a 440 parlamenti képviselői hely egynegyede a hadsereget illeti meg. Ezen felül az alaptörvény olyan szervezeti struktúrát is biztosít a Tatmadawnak, amelyben az csak a Nemzeti Védelmi és Biztonsági Tanácsnak van alárendelve, sem a bel-, sem a külügyminiszter nem gyakorol felette semmilyen befolyást, valamint nincs kötelezve a civil átláthatóság biztosítására sem. Az előbb felsorolt tisztségekbe a haderő delegál tisztségviselőket.

Egyes szakértők szerint a Tatmadaw az elmúlt évtizedekben egyfajta sajátos gondviselő szerepben volt jelen a politikában. A civil és katonai vezetés közti kapcsolat azonban nem volt felhőtlen, mert a korábbi junta-időszakból tanulva a választott kormány igyekezett eltávolítani a katonákat a hatalomtól. A két fél 2018 óta nem is ült le tárgyalni, amelynek oka az előbbiekben keresendő. Lényegében tartottak attól, hogy a tábornok veszélyhelyzet kihirdetését erőszakolná ki, amely jogi úton ismét a hadsereg kezébe adta volna a vezetést. A Tatmadaw szintén igyekezett ott keresztbe tenni a civil vezetésnek, ahol csak tudott, például a rohingya-válságot is úgy rendezték el, hogy az rossz fényt vessen az államtanácsosra.

Mali

Időrendben a második 2021-es puccs Maliban történt május 24-én. Mianmarhoz hasonlóan a kelet-afrikai ország sem történelme első puccsán ment keresztül. Az utóbbi tíz évben a 2021. májusi eset volt a harmadik államcsíny, amely alig kilenc hónappal követte az előzőt, ráadásul ugyanaz a katonai vezető, Assimi Goïta ezredes áll a két hatalomátvétel mögött.

Mali régóta jelentős belső feszültségekkel küzd, amelyekre a korábbi kormányoknak nem sikerült választ találniuk. 2020-ban jelentős polgári elégedetlenség is felütötte a fejét, sorozatos tüntetések zajlottak, amelyek végül a legutóbbi puccshoz vezettek. A hatalomátvétel befejeztével 18 hónapos átmeneti időszakot hirdettek, amely egy viszonylag demokratikus átmeneti kormány felállását is jelentette. Azonban miután kiderült, hogy a hadsereg két fontos vezetőjét eltávolítanák pozícióikból, Goïta ezredes, aki ekkor alelnökként is tevékenykedett ismét akcióba lendült és az állam-, illetve a kormányfőt letartóztatva és lemondatva ismét kezébe vette az irányítást. A hivatalos álláspont szerint a konzultáció elmaradása vezetett a drasztikus lépéshez.  Érdekesség, hogy a két vezető politikust a Kati mellett található katonai támaszpontra szállították, amely bázis az ország történetének eddigi összes államcsínyében kiemelt szerepet játszott.  Május 28-án Goïta megkapta az ideiglenes elnök jogkörét, amelyet Mali alkotmánybírósága ruházott rá. A hektikus helyzet kialakulásában egyébként prominens szerepet játszott egy ellenzéki párt, a M5 Mozgalom, akik fennhangon ellenkeztek az ideiglenes kormány minden lépése ellen, rendszeresen tüntettek és tiltakoztak. A 2020-as puccs során is volt jelentősége tevékenységüknek, ám 2021-ben néhány tagjuk tisztségeket is kapott.

Mali esetében jóval egyszerűbb indokokról beszélhetünk, mint Mianmar és Hlaing tábornok ügyében. A már említett két magas rangú katonatiszt elmozdítása a miniszteri pozícióikból azt az érzést kelthette, hogy az átmeneti kormány új, a haderő tagjaitól mentes vezetés felállítására törekszik, amelyet bizonyos szempontból érthető okokból a junta nem engedhetett.

A kialakult helyzetet több szakértő is értékelte. Jean-Herve Jezequel szerint a sorozatos krízisek azt mutatják, hogy Maliban hiányzik egy erős koalíció, amely véghez tudná vinni az évek óta tolódó demokratikus átmenetet. Véleménye szerint kifejezetten aggasztó, hogy mindezen traumák ellenére sem sikerült eldönteni, hogy melyik politikai erő a leginkább alkalmas a politika megreformálására. Egy helyi értelmiségi, Moussa Kondo a választások fontosságát hangsúlyozta, álláspontja szerint olyan méltányos megoldásnak kell születnie, amely minden mali lakos számára elfogadható.

Az államcsínyt a nemzetközi közösség kevésbé meglepő módon nem üdvözölte. A Nyugat-Afrikai Államok Kereskedelmi Közössége (Economic Community of West African States, a továbbiakban: ECOWAS) és az Afrikai Unió (a továbbiakban: AU) a 2020-as puccs után felfüggesztette Mali tagságát és szankciókkal sújtotta az országot. A 2021-es hatalomátvétel után némileg más taktikát választottak, igyekezték tárgyalásra hívni a katonai vezetést, illetve nyomatékosan kijelentették, hogy jogellenesnek tartják a hatalomátvételt. Egyes szakértők úgy vélik, Mali esetében a szankciók (például határok lezárása, kereskedelem felfüggesztése) nem képesek nyomást helyezni a katonai vezetésre, ugyanis a sajátos geopolitikai helyzet következtében a határok porózusak, teljes lezárásuk kifejezetten nagy megerőltetést jelent, így a gazdaság kívülről nem állítható le. Az ECOWAS lépései azonban arra kiválóak, hogy ellenszenvet váltsanak ki a szervezettel szemben a lakosságban. A térségben csapatokat állomásoztató Franciaország részéről Macron elnök elfogadhatatlannak titulálta Goïta lépését, valamint szankciókat helyezett kilátásba.
Az USA a mali haderőnek nyújtott, az ország északi területein garázdálkodó fegyveresek begyűjtését célzó támogatását azonnali hatállyal felfüggesztette a hatalomátvételt követő második napon. Washington szankciókat is kilátásba helyezett a puccs kivitelezői ellen.

A lakosságot sem örvendezette meg az újabb puccs ténye. Tüntetések, sztrájkok, valamint polgári engedetlenség bontakozott ki. Szeptember eleji adatok szerint a tüntetők és rendvédelmi erők közti összecsapásokban összesen 23-an vesztették életüket.

Mali politikai gyengesége természetesen hatással van a régió biztonságára is. Az ECOWAS alapelvei szerint az államcsínyek nem kívánatosak, mivel végrehajtásuk károkat okoz a törvénykezésben és a végrehajtásban. Ugyanakkor a szervezet gyenge válasza bátorító tényező lehet a térség hatalomátvételt tervező katonai vezetőinek. Utóbbi végső soron azt eredményezné, hogy elszaporodnak a pária államok Nyugat-Afrikában. Azt, hogy ez nem csupán feltételezés jól mutatja a Nigerben történt puccskísérlet is.
A Száhel-övezet biztonságára nézve is jelentős veszélyeket hordoz a mali szituáció. A kialakult hatalmi vákuumot kihasználhatják olyan dzsihádista milíciák, amelyek erős kötelékekkel rendelkeznek nagyobb szervezetekhez, mint például az Iszlám Állam. Utóbbi azért veszélyes, mert Mali egyike a legfontosabb erőknek a dzsiháddal folytatott harcban.

A civil-katonai kapcsolatok terén Nyugat-Afrika egy kifejezetten érdekes szubkomplexum. A magas szintű fenyegetettség és az államok törékenysége miatt a biztonsági erők kiemelt szerepet játszanak a politikában, szerepüket tovább erősítik a térségben jelenlévő külföldi kiképzők. Maliban jellemző, hogy a magas rangú katonák politikai tisztségeket töltenek be. Utóbbi a politika militarizálódást is mutatja, amelyet hasonlóan kiválóan jelez az állam történetében szereplő számos puccs.

Guinea

Mali délnyugati szomszédjában, a Guineai Köztársaságban 2021. szeptember 5-én történt erőszakos hatalomátvétel. Mamadi Doumbouya ezredes, a helyi különleges műveleti parancsnokság főparancsnoka utasítására különleges műveleti egységek rohanták le az elnöki palotát, erőszakkal elmozdítva Alpha Condé elnököt az ország éléről. Az ostromnak több halálos áldozata is volt. Említésre méltó, hogy Condé nem egy alkalommal nyilatkozott úgy, hogy erős vezetőnek tartja magát, akit nem fenyeget a katonai puccs réme.

Doumbouya a hatalomátvétel bejelentésével együtt feloszlatta a parlamentet, lezárta az országhatárokat (24 órával később ezeket ismét megnyitották), az alkotmányt pedig eltörölte. Az államcsíny magyarázata az ezredes szerint a tarthatatlan gazdasági és társadalompolitikai szituáció, a köztársasági intézmények működésképtelensége, valamint az állampolgárokkal szembeni jogtiprás. A bejelentés szerint a Nemzeti Egyeztetési és Fejlesztési Bizottság lett az országot vezető szerv, amely lényegében katonai juntaként is értelmezhető. A mianmari retorikához hasonlóan itt is elhangzott, hogy a puccs a nép érdekét szolgálja. A parlament feloszlatásán túl az alacsonyabb szintű, helyi politikai vezetőket is katonatisztekkel váltották fel.

Nem sokkal a puccs előtt Guineában új alkotmányt fogadtak el, amely lehetővé tette, hogy Condé harmadszor is indulhasson a választásokon, amit 2020-ban meg is nyert, ám beiktatását hatalmas tüntetések övezték. 2010-es első megválasztása óta az elnököt számos vád érte, melyek szerint sorozatosan sértett meg emberi jogokat. Szakértők szerint Condé egyáltalán nem demokratikus elveket vallott és második ciklusa alatt egyre inkább autoriter jegyeket vett fel. A junta új alkotmányt ígért, továbbá a nép bevonását az alkotmányozási folyamatba, amelyet a helyi közvélemény üdvözölt. Doumbouya a néphez intézett televíziós beszédében az elnököt tette felelőssé az országot sújtó nyomorért és fejletlenségért. A junta igazságosabb bányászati politikát is ígért a nyersanyagokban gazdag országnak.

Érdekes különbség az eddig ismertetett esetekkel szemben, hogy Guineában a közvélemény kifejezetten örült a hatalomátvételnek. Órákkal azután, hogy végbementek a fővárosi jelenetek, tömegek vonultak az utcára és együtt ünnepelték a kormány bukását. Szakértők szerit a hosszú évekig tartó nyomor és elnyomás végét látták az államcsínyben. Ez nem meglepő annak fényében, hogy a puccsot követően némileg csökkent a belső feszültség az országban. Sidy Yansane újságíró és elemző szerint a felhőtlen öröm időszakos és a juntának hamar teljesítenie kell az ígéreteket népszerűsége konzerválásához. A fellelhető adatok szerint a puccs során három fegyveres vesztette életét, tüntetők és rendvédelmi erők közti összecsapás nem történt.

A nemzetközi közösség már kevésbé ítélte meg pozitívan a szeptemberi eseményeket. A puccsokkal szemben zéró toleranciát tanúsító ECOWAS és az AU felfüggesztették Guinea tagságát. Ennek ellenére a helyszínre látogató ECOWAS delegáció kifejezetten pozitívan nyilatkozott a látogatásáról, a juntát rendkívül együttműködő félként írta le.

Guinea a világ egyik legnagyobb bauxit kitermelője, így nem meglepő, hogy az érc ára ugrásszerűen emelkedett a puccs hatására és történelmi csúcsot ért el. Civil-katonai kapcsolatok tekintetében Guinea nagyban hasonlít Malira a régiós sajátosságok miatt. A törékenység ugyanúgy felértékelte a haderő szerepét a politikában, ahogyan a dzsihádista milíciák elleni harc is emeli a hadsereg érékét.

Szudán

2021 október 25-én újabb afrikai országban, Szudánban vette át a kormányzást a haderő vezetése. Abdel Fattah al-Burhan, egy magas rangú tiszt vezetésével letartóztatták Szudán elnökét Abdalla Hamdok-ot és teljes kabinetét, majd a guineai puccshoz hasonlóan televíziós adásban tudatták a néppel a hatalomátvétel tényét, a kormány feloszlatását és a veszélyhelyzet kihirdetését. A bejelentés szerint technokrata ideiglenes kormány volt hivatott vezetni az országot a 2023-as választásokig.
A kelet-afrikai ország nem mindennapi helyzetbe került, ugyanis szeptemberben, alig egy hónappal a sikeres puccs előtt egy meghiúsított kísérlet is történt. Az alaphelyzetet itt is feszültség jellemezte, a puccsot megelőző héten zajlottak, mind a civil, mind a katonai erők mellett, valamint az államcsínyben felkelő csoportok is segédkeztek.

Hasonlóan az eddig felsorolt elkövetőkhöz, al-Burhan is igyekezett tisztára mosni akcióját. Állítása szerint a hatalomátvétellel a polgárháború fenyegetését kívánta semlegesíteni. Szavai alapján a haderőnek nem maradt más lehetősége, mint letartóztatni azokat a politikusokat, akik a katonák ellen uszítottak. Szudáni aktivisták és jogászok szerint a puccs alkotmány- és jogellenes volt.

Szakértők szerint a valós motiváció egészen máshol keresendő. Ismert, hogy al-Burhan nem kevés alkalommal tett olyan lépéseket, amelyek a nemzetközi jog szabályaiba ütköznek, valamint az államcsíny nélkül elveszíthette volna az arany kereskedelme feletti irányítást, úgymint a költségvetés allokációjának lehetőségét.

A lakosság reakciója itt volt a legerősebb. Már a letartóztatások napján óriási demonstrációk zajlottak, amelyeket még nagyobb felvonulások kísértek a következő hónapban, valamint a polgári engedetlenség eszköze is bevetésre került. A hadsereg rendfenntartói éles lőszerekkel igyekeztek megzabolázni a tömeget, amely már az első napon 11 halálos áldozatot és legalább 140 sérültet eredményezett. Összesen nagyjából 80 ember vesztette életét az összecsapásokban.

A nemzetközi fogadtatás hasonlított a belföldire. A jelentősebb szereplők, mint az USA vagy az EU szankciókat vezettek be és leállítottak minden olyan segélyezési folyamatot, amelynek célja Szudán volt, valamint az ENSZ ülésrenden kívüli megbeszélést tartott az üggyel kapcsolatban. Voltak olyan országok is, amelyek meglehetősen leplezetlen reakciót adtak. Az AU azonnali hatállyal felfüggesztette Szudán tagságát még a puccs napján.

A szudáni sztratokrácia végül tiszavirág életűnek bizonyult, ugyanis 2021. november 21-én egy a katonai és polgári vezetés közötti megállapodással mindent visszaállítottak az államcsínyt megelőző állapotba.

A civil-katonai kapcsolatok Szudán esetén is sokat elárulnak az októberi puccs természetéről. A két erő kapcsolatát alapvetően a 2019-es alkotmánytervezet hivatott szabályozni, amely szerint a civil kontrolnak kellene érvényesülnie. A valóság azonban az, hogy Omar al-Basir 2019-es leköszönése óta a sereg vezetése igyekezett minél nagyobb mértékben befolyást gyakorolni a politika felett. Az utóbbi időben kifejezetten agresszívvá vált a tábornokok taktikája, amely végső soron a puccsot és a puccskísérletet okozta.

Puccskísérletek

Ahogy a bevezetőben is említettem, a sikeres hatalomátvételek mellet számos kísérlet is történt, amelyekről csak röviden, említés szintjén szólnék.

Februárban Örményország katonai vezetői szólították fel a miniszterelnököt lemondásra, erre válaszul a politikus katonai puccsal vádolta meg a tábornokokat, majd lemondott. Júniusban a miniszterelnök megnyerte a választásokat, így továbbra is ő vezeti az országot.
Márciusban Nigerben próbált hatalomra kerülni a katonai vezetés, azonban a kísérletet sikerült elhárítani.
Áprilisban Jordániában vették őrizetbe a királyi család néhány tagját puccs előkészületeinek vádjával. Az, hogy valóban készültek-e bármire, nem derült ki.
Egyes politikusok puccskísérletként hivatkoznak a januári egyesült államokbeli eseményekre is, ám az eddigi nyomozati anyagok alapján ez egyáltalán nem volt cél a Capitolium ostroma során.

Következtetések

Kutatásom során számos adatot és tényt ismertem meg, amelyek valamelyest választ adnak a cikk elején feltett kérdésekre.

A fentiek alapján egy sikeres puccsnak két elengedhetetlen összetevője van: a törékenység és a haderő kiemelt szerepe a politikában. Ha összehasonlítjuk azon országok Fragile States Indexét, ahol sikeres hatalomátvétel ment végbe, azokéval, ahol a folyamatot sikerült elfojtani, azt láthatjuk, hogy utóbbiak csoportja jóval erősebb kormányzással rendelkezik. Az is világos, hogy egy olyan államban, ahol a hadsereg eleve erős politikai szereplő, esetleg a civil kontroll nem érvényesül megfelelően, jóval könnyebb egy katonai puccs nyélbe ütése, mint egy polgári ellenőrzés alatt álló hadsereggel rendelkező országban. A kelet-afrikai szubkomplexumot vizsgálva nyilvánvalóvá válik, hogy a törékenység és az alulellenőrzött haderők ok-okozati összefüggésben is állhatnak.

Szintén Kelet-Afrikában figyelhető meg az a jelenség, amely magyarázatot adhat a 2021-ben tapasztalható kiugrásra. A fentiekben csak Mali esetében fordítottam kiemelt figyelmet a gyenge nemzetközi reakció és szankciórendszer hatásaira, ám az afrikai események zárt logikai láncot alkotnak. Miután Malira viszonylag hatástalan gazdasági és politikai szankciókkal próbált nyomást gyakorolni az ECOWAS és az AU, a katonai eszközök pedig érintetlenek maradtak, több, esetenként nemzetközi jogon alapuló bűncselekményekben érintett tábornok is lehetőséget látott az államcsínyben és mivel rendelkezésükre állt minden eszköz, nem tétlenkedtek. Mianmar ebből a szempontból egyedülálló.

Összegzés

Visszatekintve 2021 igen eseménydús év volt. Egyetlen év alatt négy állam katonai vezetői vették át a hatalmat országuk területe felett, illetve számos erre irányuló kísérlet is történt. Cikkemben igyekeztem olyan összefüggésekre rávilágítani, amelyek magyarázhatják ezt a kiugró értéket, mint például az államok törékenysége, a civil kontroll jelentősége vagy a nemzetközi fellépés hatásai. Jelenlegi ismereteink szerint nem jósolható meg, hogy jelenlegi tendencia fog-e folytatódni, illetve ha igen, meddig.

Kiemelt kép forrása: pexels.com

 

 

 

 

A A 2021-es puccssorozat és ami mögötte áll bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Szomszédságpolitika Az Európai Unió 2004-ben elindított szomszédságpolitikája keretében tíz déli szomszédját, illetve 2007-től öt keleti szomszédját támogatja szakpolitikai eszközrendszerein keresztül olyan kulcsterületeken, mint az ifjúságpolitika vagy a klímapolitika. Mindennek célja, hogy az Európai Unió mint felelős szomszéd és normatív hatalom segítse a határai mentén elhelyezkedő országokat a stabilitás, a biztonság és a prosperitás fokozásában. Mindezek elérésére az Európai Unió számos projektet indít a régiókban, illetve diplomáciai és egyéb jellegű cselekménnyel is segíti ezen országokat. Algéria

Az észak-afrikai állam tekintetében az időszakban végrehajtott európai uniós tevékenységek elsősorban a válságkezelés területére terjedtek ki. Az országot ugyanis a COVID-19 okozta járvány mellett az évszaknak megfelelően természeti jellegű katasztrófák is sújtották. A COVID-19 okozta járvány leküzdésére az észak-afrikai államot az Unió több ízben is támogatta: a COVAX mechanizmus keretében augusztusra több, mint 2,5 millió vakcina lett az ország részére bocsájtva, illetve az európai szolidaritási eszköz keretében további 1500 darab oxigénkoncentrátor is. Az augusztusi erdőtüzek okozta katasztrófa következményeinek elhárítására az EU további 80 000 eurónyi humanitárius támogatást bocsátott Algéria rendelkezésére. A támogatás lehetővé teszi az algériai Vörös Félholdnak, hogy átmeneti lakhatással, háztartási cikkekkel, élelmiszercsomagokkal és pszichoszociális támogatással segítse az érintett családokat. Emellett az EU a Kopernikusz-szolgáltatások által műholdképekkel és az EU Civil Védelmi Mechanizmusa által két francia repülőgéppel is segítette az államot.

Egyiptom

Az Európai Unió Egyiptomot is támogatta a COVID-19 okozta járvány leküzdésében, elsősorban az 1,7 millió vakcinából álló szállítmánnyal a COVAX mechanizmus keretében. Emellett az ország tekintetében sokkalta inkább átfogóbb tevékenységek végrehajtására is lehetőség nyílt a vizsgált időszakban, amely például az energiabiztonság vagy a társadalmi biztonság területére is kiterjedt. Ezek a tevékenységek magukban foglalták a fiatalok munkába állásának elősegítését, illetve a vállalkozói életpálya előmozdítását körükben, hozzájárulva Egyiptom társadalmi biztonságot érintő kihívásainak leküzdésében. A fiatalok mellett a nők is célcsoportját jelentették az időszakban az EU támogatási mechanizmusának, elsősorban a peremterületeken. Az energia- és klímapolitika területén is támogatásokat nyújtott az Unió. Egyiptom első szárazföldi kikötőjének megépítésében segít kedvezményes kölcsönnel az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank Zöld Városok programjának keretében. A kikötő tervezetten az ország északi és déli részét fogja összekötni, s különlegessége nem csupán abban rejlik, hogy az első vegyes, magán-közszektori beruházás, hanem abban is, hogy a konténerforgalom közútról vasútra áthelyezésével jelentősen csökkenti a szén-dioxid emissziót, illetve tehermentesíti a közutakat. Emellett az EU kedvezményes kölcsönnel és technikai segítségnyújtási csomaggal is támogatja az országot, amelynek keretében az egyiptomi kis- és középvállalkozásoknak és háztartásoknak az éghajlatváltozás hatásainak mérséklésére irányuló beruházások finanszírozását segíti elő. Az új technológiák alkalmazása várhatóan előmozdítja a környezetbarát, alacsony szén-dioxid-kibocsátású és éghajlatváltozással szemben ellenálló gazdaságra való áttérést Egyiptomban. A programok mellett magasszintű találkozóra is sor került az időszakban: a regionális folyamatokról egyeztetett Josep Borrell és Sameh Soukry, egyiptomi külügyminiszter.

Jordánia

Egyiptomhoz hasonlóan, a Jordán Hásímita Királyságot is meglehetősen átfogóan támogatta az Európai Unió az időszakban. A támogatás a humán biztonság területétől kezdve az energiabiztonságon át egészen a társadalmi biztonságig terjedt. Az egészségügyi biztonság területén elsősorban a koronavírus okozta járvány leküzdéséhez járult hozzá az Európai Unió a COVAX mechanizmuson keresztül vakcinák szállításával. A COVID-19 okozta járvány gazdasági következményeinek leküzdésében is szomszédja segítségére van az EU: 100 milliós hitelkerettel segíti főképpen azokat a helyi kis- és középvállalkozásokat, amelyeket súlyosan érintett a pandémia. Mindemellett az Európai Bizottság az EU nevében 250 millió euró makroszintű pénzügyi támogatást folyósított Jordániának, elsősorban a COVID-19 okozta pandémia következményeinek leküzdésére. Az energiabiztonság erősítéséhez több projekttel is hozzájárult az Unió. A MAIA-TAQA projekt keretében az ország legmeghatározóbb kikötővárosában, Aqaba-ban napelemes hűtőrendszer kerül telepítésre. Szintén a dél-jordán város környezeti biztonságát segítette az időszakban a Med Pearls program, amelynek célja a tengerparti és tengeri ökoszisztéma fenntartása. Az ESMES projekt keretében elsősorban az ellátásbiztonság erősítését segítette az Európai Unió: irbidi partnerével a villamosszektort érintő kihívások vonatkozásában cseréltek gyakorlatokat a képviselők. A környezeti biztonsághoz az időszakban elsősorban a DECOST projekttel járult hozzá az Európai Unió Al-Saru városában az első közösségi komposztáló programmal. A DECOST keretében, ugyancsak Irbidben helyi egyesületek támogatása által igyekeznek a fém- és műanyaghulladék újrahasznosításának fokozását, a helyi közösség érzékenyítését előmozdítani, illetve különböző javaslatokat megfogalmazni a város környezetvédelmi szempontból történő fejlesztésére. Szintén Irbid városában, a MED-InA projekt keretében több, mint 2000 háztartás preferenciáját mérték fel az energiatakarékosság vonatkozásában, hogy a jövőben minél hatékonyabb cselekvési tervet dolgozhassanak ki az érdekelt felek. A társadalmi biztonság erősítésére az időszakban az EU több aktív projektnek is részese, például a MEDTown-nak, amelynek keretében 100 nőt, menekültet, illetve valamilyen fogyatékossággal küzdő személyt támogatott, hogy hozzájáruljon a szegénység, az egyenlőtlenség és a társadalmi kirekesztés elleni küzdelemhez. Hasonló projekttel járult hozzá ezekhez a célokhoz a MoreThanAJob projekttel, hogy a marginalizált és munkanélküli lakosság társadalmi befogadását előmozdítsa.

Libanon

A Földközi-tenger partvidékén elhelyezkedő ország az időszakban elsősorban a belpolitikai folyamatai miatt állt az Európai Unió homlokterében: az országban tapasztalható politikai, gazdasági és társadalmi válság az elmúlt hónapokban és hetekben jelentősen súlyosbodott, a libanoni lakosság nehézségeit tovább fokozta a belpolitikai viszály és az üzemanyaghiány. Az Európai Unió tisztségviselői a vizsgált időszakban többször is felszólaltak a politikai megoldás szükségességének sürgetése okán, s végül augusztus végére az ország abszolválta a kormányalakítást. A közel-keleti ország pandémiás válságkezelésében is igyekezett támogatást nyújtani az Unió: a Bizottság további 5,5 millió eurót különített el a COVID-19-re adott libanoni lépések támogatására és megerősítésére.

Líbia

A szomszédságpolitika további partnerországaihoz hasonlóan Líbiát is segített uniós partnere vakcinaszállítmányokkal a COVID-19 okozta pandémia leküzdéséhez. A Líbiával kapcsolatos tevékenységek fontos állomását jelentette, hogy szeptember 8-án Josep Borell Líbiába látogatott. Látogatása során hangsúlyozta az EU elkötelezettségét Líbia szuverenitása és függetlensége mellett, valamint az integráció azon eltökéltségét, hogy hozzájáruljon az ország békéjéhez és stabilizálásához.

Marokkó

A Maghreb-ország esetében az időszakban elsősorban a társadalmi problémákra helyeződött az uniós programok hangsúlya. Az MC2CM projekt tevékenységeivel a bevándorlók alapvető szolgáltatásokhoz való hozzáférésének javítását célozzák, míg a júliusban beindított projekttel a fogyatékkal élők számára a magas színvonalú alapszolgáltatásokhoz való hozzáférési szint emelése áll a fókuszban. Az EBRD 18,75 millió euró biztosít az országnak, hogy a helyi polgároknak, kis- és középvállalkozásoknak és vállalatoknak nyújtson támogatást az éghajlatváltozás mérséklésére, valamint adaptációs technológiák átvételére irányuló fejlesztésekre.

Palesztin Hatóság

A palesztin területeken folytatott uniós tevékenység rendkívül sokszínű volt a vizsgált időszakban. A projektek uniós részről résztvevő elsődleges szervezeti egysége az EUPOL COPPS misszió volt. Mindennek keretében olyan hasznos projekteket hajtottak végre az érdekelt felek, mint a számítógépes zsarolással kapcsolatos kampány vagy a környezettel kapcsolatos bűncselekmények elleni fellépés erősítése. Emellett meglehetősen nagy pénzügyi segítséget is folyósított az EBRD a Palesztin Bank számára, elsősorban a koronavírus okozta járvány gazdasági következményeinek kiküszöbölésére. Az Unió az aggodalomra okot adó belpolitikai folyamatokat is figyelemmel kísérte, amelynek következményeként sürgette a Palesztin Hatóságot, hogy teljesítse azon nemzetközi emberi jogi egyezmények normáit, amelyekhez csatlakozott, beleértve a véleménynyilvánítás szabadságát, valamint az egyesülési és gyülekezési szabadságot.

Tunézia

Az észak-afrikai ország számára az Európai Unió elsősorban a COVID-19 okozta járványhelyzet kezelésével kapcsolatban tudott támogatást nyújtani, ugyanis az országban a vírus egyre inkább elhatalmasodott. Annak érdekében, hogy Tunéziát segítse az egészségügyi válság kezelésében és támogassa a COVID-19 elleni küzdelem stratégiáját, az Európai Beruházási Bank intézetén keresztül rendkívüli, 250 000 eurós adományt folyósított az Unió. Az Európai Unió és tagállamai továbbá hatalmas sürgősségi segélyt juttattak az országnak az EU polgári védelmi mechanizmusán keresztül. Közel 1,3 millió vakcinaadagot és csaknem 8 millió arcmaszkot, valamint antigénteszteket, lélegeztetőgépeket, oxigénkoncentrátorokat, ápolóágyakat és egyéb létfontosságú orvosi felszerelést szállítottak le. A válsághelyzet mellett elsősorban a környezeti biztonság erősítésére irányuló projektek kerültek az integráció fókuszába: a körforgásos gazdaság megteremtésének előmozdítására és a tengeri hulladék visszaszorításának segítésére irányuló COMMON projekt keretében szervezett több tevékenységet is az Unió.

Azerbajdzsán

Az Európai Unió keleti szomszédságában is előnyben részesítette a COVID-19 pandémia leküzdéséhez szükséges támogatásokat. Ennek megfelelően Azerbajdzsánt az oltakozás biztonságos kivitelezéséhez szükséges eszközökkel segítette az Unió. A pandémia mellett az EU unikálisan támogatta az ország mentális egészségmegőrzésre irányuló tevékenységét is elsősorban szakemberek (tovább)képzésével.

Fehéroroszország

Az Európai Unió az időszakban elsősorban az ország egészségügyi biztonságát támogatta azáltal, hogy számos egészségügyi eszközt adományozott a WHO-val együttműködve, így segítve a COVID-19 okozta pandémia visszaszorításában. Az Európai Unió emellett az ország felfokozott belpolitikai történéseit is figyelemmel követte, s több ízben kritikus hangnemben nyilatkoztak tisztségviselői a Lukasenka-vezetésről, mitöbb kilátásba helyezte az integráció további korlátozó intézkedések bevezetését. A két fél közötti kiegyensúlyozatlan viszony újabb eseménye, hogy szeptember 8-án az Európai Unió fehéroroszországi küldöttsége demarche-ot intézett a Fehérorosz Köztársaság Külügyminisztériumához a Fehéroroszországból az Európai Unióba irányuló illegális határátlépésről. Az Unió tettének oka, hogy a Fehéroroszországból az EU-ba irányuló illegális határátlépések 50-szeresére növekedtek. Az EU elítélte a migráció politikai célú használatát az ország által, s sürgeti a fehérorosz hatóságokat, hogy hagyjanak fel ezzel a gyakorlattal.

Grúzia

A COVID-19 okozta pandémia leküzdésében Grúzia számára is segítséget nyújt az Unió: a kaukázusi országnak az integráció a WHO-val karöltve több informatikai és egészségügyi eszközt adományozott, hogy a járvány leküzdéséhez elengedhetetlen infrastrukturális és egyéb technikai eszközökkel rendelkezhessen az állam. Az egészségügyi biztonság mellett Grúziában kiber-, társadalmi-, s környezetbiztonságát erősítő tevékenységeket is folytatott az EU. Az Unió az ENSZ-szel együttműködve integrált kiberbiztonsági rendszert nyújtott át Grúziának, hogy javítsa a fertőzött rendszerek észlelésének képességét, minimalizálja az adatvesztés kockázatát, illetve csökkentse a jogosulatlan hozzáférések számát. Az EBRD 10 millió eurós kölcsönt nyújt a ProCredit Bank Georgia-nak a helyi mikro-, kis- és középvállalkozások számára történő továbbhitelezésre. Az eszköz lehetővé teszi a helyi vállalatok számára, hogy korszerű technológiába és gépekbe való befektetéssel, az uniós szabványok elfogadásával, a munkahelyi egészség és biztonság javításával, valamint a fenntartható környezetvédelmi gyakorlatok előmozdításával modernizálják termelésüket. Mindezen hitelek legalább 70 százaléka zöld technológiákba történő beruházásokat finanszíroz, tovább erősítve a fenntarthatóságra való törekedést az EU határai mentén is. A környezetbiztonság tekintetében az Unió további kedvezményes hitellel segíti Tbiliszi városának hulladékkezelését: az EU által támogatott hulladékkezelési vízelvezetési rendszer az elérhető legjobb technológiát használja az EU-szabványoknak megfelelően, és segít csökkenteni a meglévő hulladéklerakókból származó környezetszennyezést. Az új rendszer a csapadékból keletkező folyadék és a természetes lebomlás során keletkező folyadékok vízelvezető gyűjtését célozza, hogy azok megfelelően kerüljenek ki a lerakóból.

Moldova

Az ország számára nyújtott uniós támogatásokban hasonlóan fontos szeletet jelentett a COVID-19 okozta járvány visszaszorításának segítése. Szeptember 28-án az Európai Unió 36,4 millió eurós támogatást folyósított a Moldovai Köztársaság számára, hogy támogassa a vírus elleni küzdelmet és az ebben kritikus jelentőséggel bíró rendőrségi reform végrehajtását. Az országban végbemenő pozitív belpolitikai folyamatok hírét is örömmel fogadták az uniós tisztségviselők. Josep Borell és Várhelyi Olivér közös nyilatkozatban kommentálták a történteket, s kifejezték az EU támogatását az ország előtt álló kihívások kezelésében. A támogatás jeléül számos uniós tisztségviselő is látogatást tett az országba. Szeptember 13. és 15. között uniós tisztviselőkből álló magas szintű delegáció tartózkodott a köztársaságban. A látogatás során megvitatták az EU-Moldova kapcsolatot és elmélyítésének további lehetőségeit, elsősorban a szabadkereskedelmi övezetre irányuló megállapodás keretében. Szeptember 27-én Josep Borrell, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője találkozott Natalia Gavrilita moldáv miniszterelnökkel és Nicu Popescu külügyminiszterrel. Megvitatták többek között az EU és Moldova közötti együttműködés fokozásának lehetőségeit, különösen a biztonság és a védelem területén. Borrell a találkozó után elmondta, hogy az EU és Moldova megállapodott abban, hogy újraindítják a kétoldalú konzultációkat, hogy konkrétabb területeket azonosítsanak a további biztonsági együttműködések területén.

Örményország

Az Európai Unió örmény partnerének többségében az egészségügy és az energetika területén nyújtott támogatást. A COVID-19 okozta járvány leküzdéséhez az Unió az egészségügyi infrastruktúrát célzó támogatással is hozzájárult, például vakcinaszállítmányokkal. Az energiabiztonság területén az Európai Unió az EBRD-vel együttműködve 10 millió dolláros hitelalapot nyújt Örményország egyik vezető bankjának, hogy továbbhitelezze azt a magánszektor szereplői számára. A hitel elsősorban megkönnyíti a helyi vállalatok átállását a fenntarthatóbb, alacsony szén-dioxid-kibocsátású és az éghajlatváltozással szemben ellenállóbb gyakorlatokra és technológiákra. Az EBRD emellett 70 millió dollárnyi kölcsönt nyújtott az Electric Networks of Armenia-nak is, amely az ország egyetlen villamosenergia-elosztó vállalata. A támogatás az ország áramelosztó hálózatának korszerűsítését szolgálja, hogy előmozdítsa az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentését és a megújuló energiaforrások integrálását az energiarendszerbe. Az időszakban támogatást nyújtott az Unió a média szabadságának és függetlenségének erősítését célzó projektnek is. Emellett a szomszédságpolitika egyik fő célkitűzését, a biztonság erősítését célozza, hogy az ország és az Europol a határokon átnyúló bűnözés visszaszorítására irányuló együttműködési megállapodást kötött.

Környezet- energia- és klímapolitika

Az Európai Unió és tagállamai számára kiemelten fontos a fenntarthatóságra való törekvés. A fenntarthatóság előmozdításához az integráció nem csupán uniós szinten, hanem nemzetközileg is hozzájárul. Az Európai Unió egyik kiemelt célja, hogy 2050-re elérje a karbonsemlegességet, amely hozzájárul például mind az egészségesebb élettérhez, mind az energiahordozók rendelkezésre állásának szűkösségéből adódó konfliktusok redukálásához.

Az időszakban számos előrelépés történt a fent említett szakpolitikákkal kapcsolatban. A legfontosabb esemény, hogy a jövőt meghatározó uniós stratégiai dokumentumok kidolgozás alatt állnak, így a nyolcadik környezeti cselekvési program felügyeleti tervének elkészítését már megkezdte a Bizottság. Július 14-én az Európai Bizottság elfogadta a „European Green Deal”-re irányuló javaslatcsomagot annak érdekében, hogy az EU 2030-ra az 1990-es szinthez képest legalább 55%-kal csökkentse az üvegházhatást okozó gázok nettó kibocsátását. Ugyanezen a napon az Európai Bizottság közzétette az EU energiahatékonysági irányelvének átdolgozására vonatkozó javaslatát, amelynek célja az energiahatékonyság előmozdítása és az energiamegtakarítás elérésének elősegítése. Szeptemberben az ENSZ energiaügyi magas szintű párbeszédén az európai zöld megállapodásért felelős ügyvezető alelnök, Frans Timmermans és az energiaügyi biztos, Kadri Simson három energiaegyezményt mutatott be a Nemzetközi Energiaügynökséggel együttműködve a résztvevők számára, s kiemelték, hogy az EU elkötelezett abban, hogy globálisan is vezesse a klímaváltozás megfékezésére irányuló erőfeszítéseket.

Az időszakban fontos siker, hogy az Unió támogatásával villamosenergia-rendszerösszekötőt létesítettek Észtország és Lettország között. Ez a villamosenergia-rendszerösszekötő egy újabb lépés a Balti-tenger és a kontinentális európai hálózat szinkronizálásában, s hogy az északi államokat integrálhassák az európai energiapiacba. Az időszakban az Európai Unió a Kelet-mediterrán Gáz Fórum állandó megfigyelő tagjává vált, amelyet a részes államok vezetői is üdvözöltek.

Szankciós politika

Az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikájának egyik eszköze a szankciók vagy korlátozó intézkedések, amelynek eszköztára több tevékenységből is áll. Az Európai Unió korlátozó intézkedései a politikai párbeszédtől a kiegészítő intézkedéseken át a más rendelkezésre álló eszközökig is terjedhetnek. A szankciók elfogadásával több célt is szolgálhat az EU, így az EU értékrendjének, alapvető érdekeinek és biztonságának védelmét, vagy a nemzetközi béke és biztonság fenntartását, a konfliktusok megelőzését és a nemzetközi biztonság erősítését. Mindennek címzettjei lehetnek különböző országok kormányai, egyéb szervezetei, csoportok és szerveződések, illetve egyének is.

2021 július 30-án az Európai Bizottság újabb szankciókat hozott Libanon állammal kapcsolatban. Libanon felett 2020 óta nagy pénzügyi, társadalmi, gazdasági, illetve politikai krízis uralkodik, amellyel kapcsolatban az EU többször megfogalmazta aggodalmait, a helyzet azonban egyre rosszabbodik. Így, az EU a libanoni demokrácia vagy a jogállamiság aláásásáért felelős személyekkel és jogalanyokkal szembeni szankciók alkalmazását helyezte kilátásba. A szankciók az EU-ba történő beutazási tilalomból és a természetes, valamint jogi személyek vagyonának befagyasztásából állnak. Ezenkívül az EU-beli személyeknek és szervezeteknek tilos pénzeszközöket rendelkezésre bocsátani a szankciókkal sújtottak számára.

2021 augusztus 4-én az EU újabb szankciókat hozott Nicaraguát és annak állampolgárait illetően. A nicaraguai aggasztó helyzet 2018 óta áll fent, s azóta kíséri figyelemmel az Unió a közép-amerikai országot. A politikai helyzet azonban egyre romlik. Az EU így úgy döntött, hogy további nyolc személyt súlyt szankcióval, akik felelősek az emberi jogok súlyos megsértéséért és/vagy akiknek tettei aláásták a demokráciát vagy a jogállamiságot. A szankcióval sújtottak között található Rosario Murillo alelnök is. Ezek az intézkedések egyénekre irányulnak, és úgy tervezték őket, hogy ne károsítsák a nicaraguai lakosságot vagy a nicaraguai gazdaságot. Az érintett személyek vagyonát befagyasztják és az uniós állampolgároknak és vállalatoknak tilos pénzeszközöket számukra rendelkezésre bocsátani. Utazási tilalom is vonatkozik rájuk, ami akadályozza őket az EU területére való belépésben, illetve az azon való áthaladásban.

2021 szeptember 10-én az EU újabb korlátozó intézkedések bevezetése mellett döntött Ukrajnát illetően. További hat hónappal, 2022. március 15-ig meghosszabbítja az Ukrajna területi integritásának, szuverenitásának és függetlenségének aláásásáért vagy veszélyeztetéséért felelős személyeket sújtó szankciókat. A 177 magánszemélyre és 48 szervezetre vonatkozó, meglévő korlátozó intézkedések utazási korlátozásokat, vagyonbefagyasztást, valamint pénzeszközök vagy egyéb gazdasági erőforrások rendelkezésre bocsátásának tilalmát írják elő.

 

Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-20-2-II-NKE-65 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-21-2-I-NKE-131 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

Kiemelt kép: BORRELL FONTELLES, Josep
Brüsszel, 2021. november 15.
Josep Borrell, az Európai Unió kül- és biztonságpolitikai fõképviselõje az EU Külügyminiszteri Tanácsának brüsszeli ülésén 2021. november 15-én. A találkozó résztvevõi újabb szankciókat határozhatnak el a fehérorosz vezetés ellen, amiért feltételezések szerint az országba csábítja a migránsokat, hogy onnan Lengyelország és az Európai Unió területére menjenek át illegálisan.
Forrás: MTI/EPA/Olivier Hoslet

A EU Hírfigyelő 2021 július-szeptember bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Bevezető gondolatok: Jelen dolgozat alapgondolata a Lovászy László Gábor „Homo Sapiens Conrectus – Íme, a fejlesztett ember !” című munkájában foglaltak, miszerint az egyén és a technológia szingularitása alapvetően hatással lesz a világban az ökológiai-geopolitikai és kulturális-társadalmi fejlődésre. A választott téma aktualitását abban látom, hogy az állítás bizonyítékát életünkben és mindennapjainkban lépten-nyomon felfedezhetjük: az internet, az önvezető autók, a mesterséges intelligencia emberi életbe való beépítése és a jelen dolgozat tárgyát képező közösségi médiaoldalak is jelentős társadalomformáló hatással rendelkeznek.

Célom egy olyan elemzés elkészítése volt, amely bemutatja a közösségi médiaplatformok hatásmechanizmusát és egyúttal negatív befolyásolási képességüket a társadalom fiatal generációinak testképével való összefüggésben, rámutatva ezzel a téma egyik legfontosabb társadalombiztonsági szegmensére: a jelen és jövő generációjának befolyásolására.

A tömegkommunikáció fogalma és tömegbefolyásolási hatásmechanizmusának alapjai:

A téma további mélyebb értelmezéséhez elengedhetetlennek tartom elsőként a tömegkommunikáció fogalmának és hatásmechanizmusára jellemző tulajdonságainak meghatározását: széles befogadó rétegeknek szóló, általában egyirányú, közvetett (közvetítő eszköz segítségével zajló) sajátos kommunikációs forma. A kifejezés latin „communicare” (beszél, közöl) szóból ered, ami egyúttal a fogalom tartalmát is magába foglalja. Ma azt a tevékenységet értjük alatta, amelynek révén kapcsolatba kerülünk a világgal. Információkat közvetít nyelvi és nem nyelvi eszközökkel, akár országszerte vagy globálisan elszórva. Célja pedig bevallottan (vagy be nem vallottan) a befolyásolás. Klasszikus példák a tömegkommunikációs eszközökre például a televízió, a rádió, az újságok, illetve a technikai fejlődés eredményeként az internet és annak webhelyei. Ezeken a csatornákon keresztül észrevétlenül lehet befolyásolni az embereket. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a tömegbefolyásolási hatásmechanizmus sikerességének több fő oka van:

Az első, hogy a mindennapi életünk részét képezik ezek a dolgok, például a kocsiban ülve a rádió, szórakozásképpen a televízió nézés, újságolvasás, vagy kapcsolattartás céljából az internet használata, ezek napjainkban mind általános tevékenységek. Mindemellett az emberek szocializációjának részét képezik ezek a csatornák, értékeket és magatartásformákat közvetítenek feléjük. Nem csak informálják, oktatják vagy szórakoztatják a lakosságot, de egyúttal befolyásolják a világlátásukat és az egyén társadalomba való integrációjára is kihatással vannak. A tömegkommunikáció funkcióinak megítélése tehát pozitív, így a lakosságban még csak fel sem merül a gyanú, hogy a közvetített információk manipuláltak.

A második ok az állandó jelenlét, ezzel a közvetlen környezetünkben folyamatos az impulzusok és információk áramlása. Így a látványos és egyszerre több érzékszervre hatni képes adások megragadják a figyelmet, lekötik az emberek elméjét.

A harmadik jelentős pont, hogy ezzel párhuzamosan az információáradat újabb és újabb élményeket közvetít, ezzel nem ad lehetőséget az elmélyült gondolkodásra és elszoktat a figyelmes érzékeléstől.

Az előbb említettekből következik, hogy az ilyen eszközöket alkalmazók a legkifinomultabb módszerekkel képesek összemosni a valóságot a valótlannal, a lényegest a lényegtelennel és a tényt az illúzióval. Éppen ez a képesség teszi a tömegkommunikációt a nem lineáris hadviselés egyik leghatásosabb elemévé. Ezen eszközök ugyanis formájukat tekintve sokszínűek, képesek gyors eredményeket észrevétlenül és tartósan produkálni a tömegbefolyásolás terén.
Véleményem szerint amennyiben kellő ideig, intenzitással és határozottsággal közvetítenek a lakosság felé valamilyen információt, akkor egy idő után az emberek többsége már saját meggyőződéseként fogja azt kezelni. Kiváltképpen akkor, ha több különböző formában és csatornán keresztül (televízió, blogok, közösségi média) érkezik az azonos tartalommal bíró üzenet. Ennek azonban alapvető feltétele, hogy a nép „elméjéhez” semmilyen más forrás ne férjen hozzá, így ne lehessenek az adott „uralkodó” gondolatmenetnek vagy kampánynak ellenpólusai.

A közösségi médiaplatformok és az influencer-jelenség:

Az előző fejezetben meghatározásra került a tömegkommunikáció fogalma, illetve a tömegkommunikációs eszközök és platformok hatásmechanizmusának legfontosabb elemei. Ezen gondolati szálon haladva az internetes közösségi médiaplatformok negatív hatásait veszem górcső alá az alábbi fejezetben.

A közösségi médiaplatformok -mint a Facebook (2004), az Instagram (2010), a Tumblr (2007) vagy a Tiktok (2016)- létrejötte a 21. században rohamosan fejlődő digitális forradalomhoz köthető. Az ilyen platformok eredendően az emberek közötti kapcsolattartást és életünk élményeinek, eseményeinek könnyebb megosztását voltak hivatottak biztosítani, mára azonban sokkal inkább személyes reklámfelületekké és az emberek befolyásolásának eszközévé alakultak át.

Bár véleményvezérek korábban is léteztek -például sportolók, színészek, közszereplők- azonban az említett közösségi médiaoldalak megjelenése és rohamos bővülése lehetőséget teremtett egy újfajta kommunikációs módra alkotó és tartalomfogyasztó között: megjelentek a felhasználók körében az „influencer”-ek vagy másnéven digitális tartalomgyártók. Maga a szó eredete az angol influence ige, amelynek jelentése „hatással van, rábír, befolyásol”, míg a szó az ebből képzett influencer melléknévi igenév „befolyásoló, rábíró” jelentéstartalommal bír. Ezek a személyek az interneten válnak híressé és a saját közösségi oldalaikra építve érnek el százezreket vagy akár milliókat is. Éppen ezért számos cég építette be hagyományos marketingstratégiája kiegészítéseként az influencerek használatát. Ennek oka, hogy a jelenség a kezdeti időszakban még egy viszonylag olcsó, ugyanakkor kimondottan nagy nézettséggel bíró „reklámfelületet” biztosított a cégek számára.

Véleményem szerint pedig arra a kérdésre, hogy „Miért tudják nagymértékben befolyásolni a tizenéves fiatalokat az influencerek ?” a válasz három fő komponens összefüggésén alapszik:

1. A befolyásolás legfontosabb eleme a közvetlen elérés: a mai tizenévesek már a digitális forradalom idején „kezükben telefonnal és különböző appokkal” születtek, így idejük jelentős részét internetes tartalmak megtekintésével, likeolásával, kommentek írásával töltik.
2. Köszönhetően annak, hogy az influencerek ilyen nagymértékben vannak jelen a fiatalok életében, egyfajta bizalomra tesznek szert körükben. A bizalom alapját több dolog is képezheti: vannak influencerek, akik maguk is fiatalok és olyan lánynak vagy fiúnak láttatják magukat, akikkel könnyű azonosulni, megszeretni őket és kíváncsinak lenni mindennapjaira. Az így kialakuló napi szintű kapcsolat és erőteljes -a hasonlóságtudaton vagy vágyakozáson alapuló- szimpátia révén a tizenévesek előszeretettel fordulnak hozzájuk a szórakoztatás mellett tájékoztatásért, tanácsért, a valahova tartozás élményért és akár komfortérzetért. Így lehetőséget nyújtva például a fogyatékossággal élő emberek számára is a társadalomba való könnyebb integrációra.
3. Gyakori ugyanakkor, hogy különböző ismert cégek (sport-, ruházati, ékszer-, és szépségápolási márkák), NGO-k, civil és nemzetközi szervezetek (UNICEF vagy a Máltai Szeretetszolgálat) vagy akár országok kormányai is felkérnek nagy nézettségű influencereket bizonyos ügyek, termékek támogatására és promotálására pénzbeli juttatásért cserébe. Ez a fajta „reklám” pedig egyértelműen pszichológiai hatást gyakorol a célkorosztályra: egyre gyakrabban figyelhető meg, hogy a könnyű „munkanélküli” pénzkereseti lehetőségének reményében a fiatalok influencerek szeretnének lenni.

Mindemellett jelen dolgozathoz kapcsolódóan fontos megemlíteni, hogy a környezetbarát mindennapi szokások átvételére vagy az mozgásgazdag és egészségtudatos életmódra befolyásoló pozitív hatás mellett az influencer-jelenség kifejezetten negatív következményekkel is járhat. A következő fejezetben a médiaoldalak és ezen keresztül az influencerek ez utóbbi emberi testképre gyakorolt hatásmechanizmusát fogom részletesebben ismertetni.

A médiahasználat és a testképzavar közötti összefüggés:

Számos kutatás által bizonyított tény, hogy a média, mint a testi megjelenésre vonatkozó kulturális elvárásokat közvetítő közeg jelentős hatást gyakorol a testképre: a közösségi oldalak és applikációk használatával eltöltött idő és a testi elégedetlenség kialakulása, elmélyülése között szoros ok-okozati összefüggés van.

Ahogyan az a „Társadalmi dilemma” című népszerű dokumentumfilmben is megjelent: az említett médiaplatformok addig alakították az egyes algoritmusokat, míg azok teljesen az adott szolgáltatás rabjává nem tették a felhasználókat. Így a korábbiakban leírtakhoz hasonlóan az összefüggés elvitathatatlan. A filmben világosan megjelenik a média befolyásoló hatása: gondoljunk akár a főszereplő család tizenkét éves, az Instagramon látott, vágyott állapotok miatt önértékelési zavarokkal küzdő kislány tagjára, akár a mesterséges intelligencián alapuló algoritmus végett korábbi énjétől eltávolodott és politikai nézeteit tekintve radikalizált gimnazista fiúra.

Ezzel kapcsolatban érdekesnek tartom Marika Tiggemannt, aki több kutatásában is foglalkozott a média fiatalokra -kiváltképp nőkre- gyakorolt negatív hatásával. Kutatásai eredményei között kiemelt szerephez jutottak az olyan romboló hatáselemek, mint az étkezési rendellenesség, a testképzavar és a karcsúság túlértékelésének kialakulása. Ennek egyik legkézenfekvőbb példája a modelleket körülvevő „a sovány, mint ideális testképmodell”, amely kapcsán egyértelműen kijelenthető, hogy azok a fiatal nők, akik több időt töltenek karcsúságot közvetítő médiahasználattal, nagyobb mértékben internalizálják a karcsúságideált, ami negatív testi attitűdökkel hozható összefüggésbe. Az idea a légiesen karcsú női testeket realisztikusnak és bárki számára könnyen elérhetőnek tünteti fel.

A nyugati kultúrákban a karcsúság jelentősen felértékelődött, míg a túlsúly gyakran stigmatizált; a személyiség defektusaival és az alacsony önkontrollal állítják párhuzamba. A médiában megjelenített karcsúságideál gyakran asszociálódik a boldogsággal és a sikerrel, míg az elhízott emberek ábrázolása az előnytelen megjelenéssel és a depresszióval kapcsolódik össze, ami azt a hiedelmet alakíthatja ki, hogy a boldogság feltétele a testsúlycsökkenésben és a testideálokhoz hasonlító testi megjelenésben rejlik.

Az említett közösségi médiaoldalakra feltöltött kampány-videoklipek által közvetített szociokulturális ideál a fiatal lányok és férfiak számára példaképként funkcionálhat a követendő testi megjelenésre -korunkban különös tekintetben a kidolgozott izomzatra és az alacsony testzsírszázalékra- vonatkozóan. Az eredmények szerint a karcsú nőket ábrázoló videoklipek tízperces expozíciója elegendő volt a testi elégedetlenség növekedéséhez. Ezzel összhangban Tiggemann 2002-es tanulmányában a médiahasználatot követő testi elégedetlenség növekedésére hívja fel a figyelmet, amely rövid távon fejti ki hatását, azonban az ismétlődések megerősíthetik és fenntarthatják a negatív testi attitűdöket. Továbbá a különböző médiafelületeken feltüntetett reklámok indirekt módon a férfiaknak az ideális női test megjelenésére vonatkozó elvárásait is meghatározhatják..

Kitekintés a közösségi médiahasználat és az öngyilkosság, öncsonkítás testképzavar-trendekkel való összefüggésére:

A kérdés szenzitív mivoltából fakadóan a téma a köztudatban kevésbé populáris szegmense a közösségi médiahasználat, az öngyilkosságok és az öncsonkítási trendek egyre növekvő számának összefüggése.

Igazolt tény ugyanis, hogy az öngyilkosság az élet nehézségeire, a kritikus pszichés, egzisztenciális és pszichoszociális állapotokra adott reakcióként – az utánzáson, modell-hatáson túl – más szociálpszichológiai mechanizmusok, kommunikációs tényezők -akár a közösségi médiafelületeken tapasztalt „tökéletes emberek” láttán kialakult torz énkép- hatására is bekövetkezhet. Ennek eredményeként a médiaközlések a közbeszédet tematizáló, a mindennapi életet és viselkedést befolyásoló, szemléletmódot formáló erőként jelentős hatást gyakorolnak különösen a potenciális veszélyeztetettekre. – mondja ki a média- és hírközlési biztos által az öngyilkosságokról szóló tudósításokhoz kiadott ajánlás.

Az elmúlt tíz évben -nagyjából az inflencer-jelenség megjelenésével párhuzamosan- megfigyelhető egy felfelé ívelő tendencia az öncsonkítások, illetve öngyilkosságok számában, különös tekintettel a dolgozatban kiemelt fiatal korosztály körében. Mindezt igazolja a The Wallstreet Journal által megszerzett, a Facebook és Instagram hatásait elemző belső használatra készült felmérés -a kutatás kifejezetten az Instagram tinédzserkorú lányokra gyakorolt hatásait vizsgálta- is, amely a közösségi médiaóriás vélhetően a benne rejlő megdöbbentő adatok miatt nem hozott nyilvánosságra:

• a tinik jelentőse része vallotta be a Facebook kutatóinak, hogy az Instagram függőinek érzik magukat, de nehezen tudják visszafogni az app használatát
• a képmegosztó erősíti ebben a csoportban a hajlamot arra, hogy másokhoz hasonlítsák a megjelenésüket, hiszen első sorban a felhasználók életstílusát és külső megjelenését helyezi előtérbe[1]
• az amerikai és brit tinédzserek több mint 40 százaléka számolt be egyrészt arról, hogy csúnyábbnak látják magukat, amikor az Instagramot használják, másrészt pedig az applikáció depressziót és szorongást keltő hatásáról
• a Facebook felmérését végzők szerint az öngyilkossági gondolatokkal foglalkozó brit tinik 13, míg az amerikai tinik 6 százaléka jelentette ki, hogy az applikációk használata szerepet játszik ilyen jellegű hajlamuk kialakulásában

Mindezt továbbá alátámasztja egy 2018-as felmérés, miszerint az öngyilkosság jelentős népegészségügyi probléma: évente 14,2 fő, 100.000 fős népességre vetítve az öngyilkosság aránya csak az Amerikai Egyesült Államokban, míg átlagosan 800.000 ilyen jellegű haláleset történik világszerte. Összehasonlításként ez a számadat tíz évvel ezelőtt az USA esetében 10,5,% volt 100.000 főt tekintve, így 35,2%-os növekedés tapasztalható.

Az eddig elmondottakat és a nők kiemelt érintettségét igazolja a Birmingham Young University kutatása is, miszerint azon 13 éves lányok esetében, akik napi két-három órát használják a fent említett applikációkat, jelentősen megnő a felnőtt korban elkövetett öngyilkosságra való hajlam[2]. A kutatás ugyanakkor azt is kimutatta, hogy a társadalom női tagjai sokkal érzékenyebbek az interperszonális stresszorokra -így a tökéletesnek beállított ideálokra is- és sokkal fogékonyabbak ezáltal az öngyilkossági, öncsonkítási hajlamok kialakulására, felerősödésére a közösségi médiaoldalakon megjelenő tartalmak hatására. Konkrét statisztikai adatként kiemelendő, hogy napjainkban a 10-34 éves korosztályban bekövetkezett halálesetek második legnagyobb esetszámmal bíró kiváltó oka az öngyilkosság és a félresikerült öncsonkításból származó haláleset.

A fejezet konzekvenciája, hogy az elmúlt tíz évben -első sorban a fiatal nők körében- megnőtt a társadalom öngyilkossági és öncsonkítási hajlama. Mindez egyértelműen összekapcsolható számos kutatás és tanulmány eredményeire alapozva a közösségi médiaplatformokkal. Negatív hatásként az ezen oldalakon megjelenő ideálképek megzavarják, sok esetben -igen rövid idő alatt is- torz énképet alakítanak ki a fiatalokban, akik ezt követően a megjelenő képek alapján összehasonlítják önmagukat a számos alkalommal beállított, profi stáb által készített anyagokban szereplő emberekkel és téves következtetést vonnak le saját életükkel kapcsolatban. Köszönhetően annak, hogy a öncsonkítás és az öngyilkosság minden esetben valamilyen életkrízis folyománya, az ilyen jellegű tartalmak felerősíthetik az egyénen belüli krízishelyzeteket és akár az öngyilkosság kialakulásának esélyét.

Záró gondolatok:

Összefoglalóan tehát elmondható, hogy az információs forradalom folyományaként a 21.században megszületett közösségi média oldalak -mint a Facebook, Instagram, Twitter és TikTok- mindennapjaink részét képezik. Ennek megfelelően folyamatos jelenlétük és időről-időre közvetített színes, új impulzusaik eredményeként a befolyásolás -függetlenül attól, hogy pozitív vagy negatív célból történik- kiváló eszközei.

Ezen hatásmechanizmuson alapul az úgynevezett „influencer-jelenség” is, amelynek keretében internetes népszerűségre szert tett -elsősorban fiatal- személyek anyagi ellentételezés ellenében reklámoznak bizonyos termékeket, ügyeket és akár életérzéseket.

A fiatalok körében oly népszerű közösségi média platformok, kiegészülve a gyakran elhanyagolható korkülönbséggel a hallgatóság és a tartalomgyártó között, illetve a nem tudatos internethasználat együttesen nyílt utat biztosítanak az influncereknek az említett generáció befolyásolásához. Ugyanakkor a pozitív üzenetek -mint az egészségtudatosság vagy a környezetvédelem- vagy az egyszerű fogyasztásnövelő hatások mellett, az influencerközösség és maga a médiahasználat negatívan, akár károsan is hathat. Ennek kapcsán jelen dolgozat a médiahasználattal töltött idő női testképre gyakorolt pszichológiailag negatív, torzító jellegét volt hivatott egy rövid összegzésben igazolni.

Véleményem szerint a szükséges és egyben minimálisan elégséges lépés a közösségi média megfelelő és fenntartásokkal való kezelésének oktatása lenne napjaink fiatal korosztálya számára, hiszen a technika önmagában jó, és csak az egyéneken múlik, mire használják, mennyire segít vagy árt egy közösségnek és az emberiségnek. A jövőben jelen dolgozat gondolatmenete alapján és továbbfejlesztéseként egy mélyebb elemzés lefolytatását tervezem.

[1] Az Instagramon közzétett, ideális testeket ábrázoló képek elképesztő mennyiségben jelennek meg a lányok hírfolyamában, akár önkéntelenül is, hiszen rengeteg a hirdetés, és a “Felfedezés” fül is a számos ilyen tartalmat emel a szemük elé akkor is, ha alapból nem követnek ilyen bejegyzéseket posztoló profilokat.

[2] A 2009 és 2019 közötti időszakban a felmérés ötszáz fiatal lányt és fiút vizsgált meg a közösségi médiahasználati mintáik és mentális egészségük -különös tekintettel az öngyilkosság gondolatának- relációjában.

Kiemelt kép: HAUGEN, Frances
Brüsszel, 2021. november 8.
Frances Haugen, a Facebook amerikai internetes közösségi portál volt termékmenedzsere az Európai Parlament Belsõ Piaci és Fogyasztóvédelmi Bizottságának meghallgatásán Brüsszelben 2021. november 8-án. Haugen korábban olyan belsõ dokumentumokkal látta el az amerikai sajtót, amelyek állítása szerint bizonyítják, hogy az amerikai cég tisztában van a termékei által okozott károkkal.
Forrás: MTI/EPA/Stephanie Lecocq

A A közösségi média és az „influencer-jelenség”, mint napjaink fiatal korosztályának tömegbefolyásolási eszköze bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A fehérorosz-lengyel határ mentén kialakult migrációs válság előzményének a 2020 augusztus 9-i fehéroroszországi elnökválasztás tekinthető, amit vitatott körülmények között az 1994 óta hatalmon lévő Aljakszandr Lukasenka nyert. Az Európai Unió szankciókat vezetett be a fehérorosz elnök ellen, amelyre a határ menti események válaszreakcióként is értelmezhetőek.

A migrációs nyomás, amely az Európai Unió és egyben a NATO keleti határát is érinti, a kelet- mediterrán migrációs útvonalról érkező illegális bevándorlók által keletkezett. Az események 2021 szeptember óta folyamatosan fokozódtak az Európai Határ- és Partvédelmi Ügynökség, azaz a Frontex elemzése szerint. A kibocsátó országok között van Irak, Afganisztán Szíria és kisebb számú bevándorló más közel-keleti országokból is érkezik. A migráció fő forrásai azok Minszkbe tartó közvetlen járatok, amik a Közel-Keletről indulnak, többek között Bejrútból, Dubajból és Bagdadból. A Belavia fehérorosz állami légitársaság a törökországi Isztambulból és Antalyából, valamint Dubaiból üzemeltet járatokat. A Turkish Airlines szintén rendszeres járatokat indít Isztambulból Minszkbe. A célállomás a lengyel határ mellett Lengyelország szomszédos országai, például Litvánia. A Frontex igazgatója októberben ellátogatott Lengyelországba, ahol Bartosz Grodecki lengyel belügyminiszter-helyettes és Grzegorz Niemiec tábornok a határőrség parancsnok-helyettese ismertette a határbiztonság érdekében tett intézkedéseket. Az igazgató köszönetét fejezte ki a folyamatos információszolgáltatásért, amellyel az Ügynökség munkáját segítik, például más, migrációs nyomás alatt álló országok támogatását, a fehéroroszországi hibrid akciók ellensúlyozására bevetett felszerelést és emberi erőforrást a Frontex litvániai műveletéhez. Az igazi fordulópontnak azonban november tekinthető, amikor a lengyel határőrök ellen az illegálisan átkelni akarók kövekkel és hanggránátokkal támadást indítottak, amelynek válasz reakciója a könnygáz és vízágyúk bevetése volt a lengyel féltől. Az esetet követően enyhülés látszott, ugyanis a fehéroroszok segítségével elhagyták a migránsok a kuznicai határátkelőt. Ahogyan az várható volt, a válság ettől nem oldódott fel és az elkövetkező hetekben is több ezer ember maradt a fehéroroszországi oldalon, akik át akarnak jutni a lengyel határon, hogy így az Európai Unió területére kerülhessenek. A további fegyveres konfliktusok megelőzése érdekében az Európai Unió képviselői plenáris ülést tartottak a határon zajló politikai és humanitárius válság kezelésére az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjével, Josep Borellel, hogy az Unió további szankciókat vezessen be a fehéroroszországi tevékenység elítélésének kifejezéseként, és hogy ezzel nyomást gyakoroljon a Lukasenka által vezetett diktatórikus rezsimre, annak érdekében, hogy a területén lévő illegális bevándorlás céljából ott tartózkodókat hazaküldje. Az Európai Unió ekkor még csakis a diplomáciai kapcsolatok felvételével kívánt élni, és mivel a válság hátterében Oroszországot sejttették, ezért Moszkvát is párbeszédre szólították fel. A Kreml szóvivője elutasította, hogy Oroszországnak köze lenne a fehéroroszországi eseményekhez, azonban az oroszok közvetítő félként segítenék a fehérorosz-lengyel párbeszédet. A fokozódó határmenti áttörési kísérletek miatt azonban a politikai párbeszéd mellett fizikai fellépés is szükséges. November 24-én a lengyel fél különleges határműveletbe kezdett, amelyben az ukrán fegyveres erők is segítséget nyújtanak számukra. A migrációs válságban Ukrajna is kritikus helyzetben van, állandó nyomás helyeződik rá szomszédos országai felől. Saját biztonsága érdekében két héttel korábban megerősítette fehéroroszországi határszakaszát, 8500 katonát, határőrt és rendőrt, valamint 15 helikoptert, két repülőgépet és 44 drónt küldött a fehéroroszországi határra. A fehéroroszországi területről rohamokat indító csoportok több határőrt is megsebesítettek a heves áttörési kísérletek közben. Az egyre agresszívebb határátkelési akciók miatt félő, hogy fegyveres konfliktusba torkollik a válság, ha nem sikerül visszajuttatni a migránsokat az őket  kibocsátó országokba. Az Európai Unió képviseletében Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke és Jens Stoltenberg, a NATO főtitkára november 28-án közös sajtótájékoztatót tartott Vilniusban, Gitanas Nausėda Litván elnök és Ingrida Šimonytė miniszterelnök asszony társaságában, ahol a litván- fehéroroszországi határmenti és hibrid támadásokról értekeztek, azonban von der Leyen beszéde sokkal messzebb mutatott a litván eseményeken. A jelenség a szomszédos balti országok és különösképpen a napjainkban is fehéroroszországi migrációs teher alatt álló Lengyelország és Lettország helyzetére lesz hatással, de az Európai Unió és a NATO viszonyrendszerében is változásokat idézett elő a keleti határ menti válságok sora. Az Európai Bizottság elnökének beszéde öt fő pillérre épült. Elemei közül az első, hogy az EU továbbra is együttműködik a Frontex-el, az Europollal, a EASO-val és a határok hatékony védelme érdekében felszerelések beszerzésére történő támogatást nyújt, amelyből Litvánia sürgősségi segélyként 37 millió eurós támogatásban részesült. Az említett állam és Lengyelország, valamint Lettország határigazgatási alapja is megháromszorozódik és 200 millió euróra növekszik idén és jövőre is. Az Európai Unió egysége és szolidaritása megingathatatlan, de az események kitűnő lehetőséget nyújtanak arra, hogy az Unió ellen irányuló hibrid támadásokat felismerjék a tagállamok és kezelni és képesek legyenek azokat.

A hibrid műveletek sokféle formában jelenhetnek meg. Az közelmúltban a dezinformáció társadalomra való hatása érvényesült a leginkább és ez főként a belső feszültségeket erősítette fel. A másik fő vonal kibertámadások, amelynek célpontjai egyének, intézmények és infrastruktúrák egyaránt lehetnek. Szintén súlyos probléma, hogy embereket politikai célra instrumentalizálnak, ez akár a migrációs válság esetén is látható. Szükségessé válik tehát az Európai Unió és a NATO szorosabb együttműködése, hogy a válságreagáló erők koordinálását közös gyakorlatok során teszteljék és nagyobb intenzitással, eredményesebben léphessenek fel éles akciók során.

Három kulcsszóra érdemes figyelni, ez a rugalmasság, helyzetfelismerés és az együttműködés. Ezen három fő irányban várható a partnerségi mélyülés. A Bizottság elnöke beszéde végén szintén megerősítette, hogy az Európai Unió és a NATO új közös nyilatkozatot fog kiadni, hiszen mindkét fél célja egy erős partnerség, politikai elkötelezettség megújítása, valamint az egység. Remélhetően a dokumentum a határmenti válságok eszkalációs sebességénél hamarabb elkészül és új megoldások is születnek, ugyanis az eddigi párbeszédek és szankciók nem váltották be hozzájuk fűzött reményeket. A tél jelenléte miatt egyre sürgetőbb feloldani a válsághelyzetet, ugyanis a hipotermia miatti halálozások száma egyre növekszik. A legfrissebb jelentések szerint Fehéroroszország területén 7000 fő tartózkodik, ebből a határ mentén 2000 fő állomásozik. A Nemzetközi Migrációs Szervezet (International Organization for Migration, IOM) és az Egyesült Nemzetek Szervezetének Menekültügyi Ügynöksége (United Nations High Commissioner for Refugees, UNCHR) a Fehéroroszországi Vöröskereszttel együttműködve részt vesz a humanitárius segítségnyújtásban, segélyszállítmányokkal próbálják meg csökkenteni a halálozások számát, illetve biztosítani a legalapvetőbb emberi jogokat. A nemzetközi szervezetek felvették a kapcsolatot azokkal az országokkal, ahonnan a kivándorlás történt, annak érdekében, hogy minél előbb megtörténhessen a tömegek hazaszállítása. Önkéntes hazatérésre is van példa, a Nemzetközi Migrációs Szervezet eddig 44 embert juttatott haza, és minden további önként hazatérni vágyónak segítséget nyújtanak.

Írta: Preczekján Ivett

Kiemelt kép: Illegális bevándorlás – Fehéroroszország
Bruzgi, 2021. november 22.
Irán feliratú tábla függ egy állványon az Európai Unióba bejutni kívánó illegális bevándorlók szálláshelyén, a Kuznica Bialostocka-Bruzgi lengyel-fehérorosz határátkelõnél, a fehéroroszországi Grodno környékén 2021. november 22-én. Lengyelország, Lettország és Litvánia határához hónapok óta migránsok ezrei érkeznek Fehéroroszország felõl.
Forrás: MTI/EPA/STRINGER

A Migrációs válság a fehérorosz- lengyel határ mentén bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Számos, jelenleg a világban zajló folyamat megértéséhez nélkülözhetetlen a vallás és biztonság nexus perspektívája, ám a vallás nemzetközi kapcsolatok elméleteibe való integrálására irányuló törekvések még mindig korai szakaszban vannak. A vallás nemzetközi befolyása az 1960-as évektől egyre inkább felerősödött, ennek ellenére a mai napig látványos az olyan módszeres kísérletek hiánya, melyek a vallásnak a már meglévő nemzetközi kapcsolatok elméleteibe (klasszikus realizmus, neorealizmus, liberalizmus, neoliberalizmus, az angol iskola és a konstruktivizmus) való átfogó integrációjára irányulnának.

A tudományos életben már megtörtént a felismerés, miszerint ezzel a réssel foglalkozni kell, ám néhány vonatkozó munkától eltekintve még mindig elmondható, hogy a fentebb felsorolt elméletek elhanyagolják a vallás szerepét.  Ez azért súlyos hiányosság, mert a vallás és biztonság nexus birtokában teljesen más fényben láthatjuk, s érthetjük meg azokat a folyamatokat, melyek jelenleg is zajlanak a világban, például a Közel-Keleten is (lásd: Ábrahám Egyezmények). Jelen írásomban ezzel a réssel foglalkozom, s remélhetőleg sikerül rámutatnom arra, miért fontos és aktuális e kutatási terület. Ismereteim szerint hazánkban egészen eddig nem képezte tárgyát mélyreható akadémiai kutatásoknak a vallás és biztonság nexus hiánya az említett elméletekben, így e tanulmányt gondolatbéresztőnek is szánom, hiszen úgy gondolom, ez egy gazdag kutatási terület, melyen érdemes elindulni s további felfedezéseket tenni.

Írásomban először feltárom a napjainkban megfigyelhető globális trendeket, melyek mind a vallás szerepének felértékelődését, annak a világpolitikára gyakorolt növekvő hatását jelzik. Ezt követően bemutatom, hogy e látványos irányok és trendek ellenére a vallás nemzetközi kapcsolatok elméleteibe való beépítésére irányuló törekvések látszólag még mindig korai fázisban vannak, s kifejtem, hogy ez a szekularizációs elméletnek köszönhető, mely az elmúlt évszázadban meghatározta a nemzetközi kapcsolatok elméleteinek valláshoz való viszonyulását, s amely bizonyos mértékben még ma is tartja magát a tudományos körökben.

A következő részben kitérek arra, hogy a vesztfáliai fordulat óta a vallás mint tényező nem szűnt meg, viszont visszaszorult az államok alatti dimenzióba, s ennek köszönhetően nem része a klasszikus biztonsági elméleteknek, hiszen ezen elméletek a nemzetek közötti kapcsolattal foglalkoznak, ahol a vallás ekkoriban nem volt tényező. A biztonság fogalma korábban még alapvetően a katonai biztonságot foglalta magába, s mivel eddigre a vallásháborúk korszaka lezárult, a vallásnak megszűnt a relevanciája a biztonságban. Az összes többi terület (Barry Buzan öt szektora)[1] csak a második világháború utáni folyamatok eredményeként kezdett napirendre kerülni. Ekkor tágult ki a biztonság fogalma, mely már olyan társadalmi kérdéseket is magába foglalt, mint a vallás. Azonban a vallás szerepe még mindig nincs kellően kihangsúlyozva, hiszen a fő gondolkodási paradigma továbbra is szekuláris. Ezt az állítást Jonathan Fox és Nukhet Sandal művével támasztom alá, melyben a szerzőpáros négy kategóriába osztja fel azokat a tudományos munkákat, amelyek bármilyen módon megkísérelték a vallást a nemzetközi kapcsolatok központi elméleteibe beilleszteni.

További szerzők és érveléseik bemutatásával demonstrálom, hogy a vallás és a világpolitika egy „átmenetben lévő” terület, s hogy a húsz év alatt, mióta a politikatudósok újra felfedezték a vallást, a kutatók küzdöttek az irodalom továbbfejlesztésével egy közös paradigma hiányában. Jeremy Menchik munkájára alapozva a szekularizációs elmélet helytelenségének felismerése, illetve pusztán a politikai szereplőkre és eszmékre irányuló, azonban egy átfogó elméleti keretet nélkülöző fókusz helyett az általa vizsgált három megközelítés közül a konstruktivista megközelítésre hagyatkozom. Meglátásom szerint a nemzetközi kapcsolatok elméletei közül a konstruktivizmus szemlélete az, mely valamilyen módon képes számot adni a vallásnak a nemzetközi színtéren játszott szerepéről, abból fakadóan, hogy rendkívüli hangsúlyt fektet az eszmékre, melyek a konstruktivisták szerint megjelennek a politikai aktorok cselekedeteiben, amelyek pedig meghatározzák a világpolitikai folyamatok irányát, eredményét. A tanulmány megszabott terjedelme miatt nem lehetséges annak minden pontjára, vagy gondolatmenetére részletesen kitérni. Az ezen írásban megjelenő gondolatok így további termékeny táptalajt nyújthatnak mindazok számára, akik a témában tovább kutatnának.

Globális trendek bemutatása

A vallás modern történetét, annak különösen az 1960-as évektől a nemzetközi kapcsolatokra irányuló, egyre növekvő befolyását tekintve megállapítható, hogy új korszakba léptünk be, melyben a vallás szerepe újra felértékelődött. Robert Seiple és Dennis Hoover szerint egy „új nexus” állt elő a vallás és a biztonság között (Robert A. Seiple 2004, 2). Egyes szakértők még arra is vállalkoznak, hogy a 21. századot egyenesen „Isten századának” nevezzék (Monica Duffy Toft 2011). A szekularizált világnézettől eltekintve az emberiség túlnyomó többsége számára a meghatározó valóság a történelem jelentős részében a vallásos világnézet volt, s ez napjainkban sincs másképp. A Pew Research Center 2011-es felmérése szerint ma a világ lakosságának 88, 2%-a vallásos, 11, 8 %-a pedig ateista vagy agnosztikus. Ez utóbbi csoport hanyatló tendenciát mutat; különféle mérési statisztikák alapján 2050-re 8, 1-8, 5 milliárd ember lesz vallásos. Még az olyan alapvetően ateistának tartott országokban is, mint Kína, a társadalom 5%-a, azaz 67 millió ember keresztény[2]. Fenggang Yang szerint 2030-ra az ébredés folytatódó hullámainak köszönhetően globálisan Kína rendelkezik majd a legnagyobb keresztény társadalommal (Yang 2011). Ezzel párhuzamosan számtalan tudományos publikáció jelent már meg a keresztények, különösen az evangéliumi keresztények amerikai külpolitikára gyakorolt hatásáról (Marsden 2008). Ez még mindig csak a jéghegy csúcsa, hiszen azok az országok, régiók és kontinensek, melyek demográfiai robbanást tapasztalnak, a Pew Research Center szerint globális szinten újraírhatják a vallás helyét és jelentőségét. Ebből az is következik, hogy ma már a vallás szerepének felismerése jellemző az akadémiai, a nemzeti és a nemzetközi tekintélyek, illetve döntéshozók köreiben. Ezt a kortárs politikában is megfigyelhetjük a világ különböző pontjain, például olyan kormányzatok esetében, melyek politikai irányvonalukat meghatározott keresztény értékek mentén alakították, illetve alakítják. Gondolhatunk itt a korábbi Trump adminisztrációra, Jair Bolsonaronak, Brazília elnökének kormányára, Juan Orlando Hernándezre, Honduras elnökére, Etiópia miniszterelnökére, Abij Ahmedre, vagy akár Ausztrália miniszterelnökére, Scott Morrisonra. Megemlíthetnénk továbbá az afrikai, illetve ázsiai, különösen a szingapúri megagyülekezetek hatását. Ezeknek az államférfiaknak, illetve kormányzatuknak a kereszténység, s gyakran kiemelten az üldözött keresztények ügyének felkarolása és támogatása mellett közös nevezőjük Izrael állam támogatása is.

A vallás megjelenése a nemzetközi kapcsolatok elméleteiben

E látványos irányok és trendek ellenére a vallás nemzetközi kapcsolatok elméleteibe való beépítésére irányuló törekvések mintha még mindig korai fázisban tartanának. A vallásnak az elmúlt évszázadban a nemzetközi kapcsolatok tudományos vizsgálódásaiban tapasztalt hiánya alapvetően abból a meggyőződésből fakadt, miszerint a vallásalapú háborúk kora lezárult, s ezért minden szükséges eszközt tudatosan meg kell ragadni arra, hogy visszatérése ne következhessen be. Ezt a megközelítést az ún. szekularizációs elmélethez vezethetjük vissza; ahhoz a „jóslathoz”, miszerint a vallás „elsorvad” a modern világ könyörtelen erejével szemben (Monica Duffy Toft 2011, 7). Az elmélet a felvilágosodásból ered; a „korszellemmel” összhangban az elmélet úgy tartotta, hogy a tudomány felfedi, hogy a természetfeletti csak babona, s feltárja az igazságot az emberiség eredetéről és felépítéséről (Monica Duffy Toft 2011, 7). Mivel a kor döntéshozói az európai erőszakhullámok fő mozgatóinak és kiváltó okainak az irracionális vallási meggyőződéseket látták, ennek következtében nem olyan jelenségként tekintettek a vallásra, amelyet behatóan és rendszerszinten kellene vizsgálni, hanem mint olyanra, melyet egészében száműzni kell a nemzetközi rendszerből. Helyette maradt a cuius regio, eius religio (akié a föld, azé a vallás) elv, melyet elsőként 1555-ben az augsburgi vallásbéke során fogalmaztak meg, s amely leginkább a vesztfáliai fordulatként (1648) honosodott meg (Philpott, The Religious Roots of Modern International Relations 2000, 211). A napjainkban is domináns vesztfáliai szuverenitásként ismert alapelvben a vallásnak, mint fennálló és mélyreható szellemi áramlatnak (reformáció, ellenreformáció, protestáns megújulási mozgalmak, iszlám, new age) ugyan a hatását nem lehet figyelmen kívül hagyni, azonban számításba vett normaformáló tényezőként sem globálisan, sem regionálisan nem érvényesült. Míg a vesztfáliai elv az államok közötti vallásos erőszaknak igyekezett véget vetni, addig a modernitás elve és a szekularizáció a vallás démonizálásával már a háborúk és az erőszak legfőbb kiváltó okát akarta száműzni (Cavanaugh 2009, 17). Azonban ahogy arra Edward Luttwak is rámutat, még ha a felvilágosodás el is söpörte a „klerikális maradiságot”, ugyanakkor kirótta saját korlátozó előítéletét a tudomány, csak úgy, mint az irodalom és a művészetek hatáskörére és tartalmára (Douglas Johnston 1995, 8). Bár a felvilágosodás filozófusai „nem forgatták a katolikus inkvizíciók kínzóeszközeinek egyikét sem, s nem is égettek más hitűeket holmi protestáns felmentések alatt”, amikor a vallásról volt szó annak minden aspektusával, ugyanolyan hatékonyan fojtották meg a szabad kutatást az általuk lefektetett „divat” parancsoló erejével (Douglas Johnston 1995, 8). Ez a divat tiltott bármilyen fenntartott intellektuális érdeklődést a vallás, a vallásos intézmények és még a világi ügyekben megjelenő vallásos motivációk szerepe iránt is (9).

A vesztfáliai fordulat óta a vallás, mint tényező, nem szűnt meg, viszont visszaszorult az államok alatti dimenzióba, s ennek köszönhetően nem része a klasszikus biztonsági elméleteknek, hiszen a biztonsági elméletek a nemzetek közötti kapcsolattal foglalkoznak, ahol a vallás ekkoriban nem volt tényező. A biztonság fogalma ekkor még alapvetően a katonai biztonságot foglalta magában, s mivel ekkorra a vallásháborúk korszaka lezárult, a vallásnak megszűnt a relevanciája a biztonságban. Az összes többi terület, melyeket Barry Buzan öt szektorba sorol (Barry Buzan 1997), csak a második világháború utáni folyamatok eredményeként kezdett napirendre kerülni. Ekkor tágult ki a biztonság fogalma, mely már olyan társadalmi kérdéseket is magába foglalt, mint a vallás. Azonban a vallás szerepe még mindig nincs kellően kihangsúlyozva, hiszen a fő gondolkodási paradigma továbbra is szekuláris. A vallást és a nemzetközi kapcsolatok elméleteit vizsgáló könyvükben Jonathan Fox és Nukhet A. Sandal is megjegyzik; bár egyre nagyobb a felismerés a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó szakemberek körében arról, hogy a vallás fontos tényező a globális politikában, mégis kihívást jelent annak elhelyezése egy olyan tudományágon belül, mely a kezdetektől fogva szekuláris volt (Jonathan Fox 2013, 1).

Fox és Sandal Monica Duffy Toft et al. érvelésére hivatkoznak, miszerint a vallás nemzetközi befolyása az 1960-as évek óta növekszik, ám érvelésük szerint alig néhány munka kísérelte csak meg a vallást a nemzetközi kapcsolatok központi elméleteibe beilleszteni (Jonathan Fox 2013, 1). A szerzők szerint a vallás és a nemzetközi kapcsolatok elméleteinek témakörében létező irodalom négy kategóriára osztható. Az első kategóriába tartozik az az egyszerű felismerés, hogy a vallást elhanyagolták a nemzetközi kapcsolatok elméletei (Jonathan Fox 2013, 1,2). Itt lehet említeni például Daniel Philpottot, aki szerint néhány kivételtől eltekintve a nemzetközi kapcsolatokat kutatók régóta nem tartják számon a vallást az államot befolyásoló tényezők között (Philpott, The Challenge of September 11 to Secularism in International Relations 2002, 67). Katzenstein és Byrnes Európa vonatkozásában állítják, hogy a nemzetközi kapcsolatok elemzésében eljött az ideje a vallás újbóli felfedezésének (Peter J. Katzenstein 2006, 680,681). Fox és Sandal megjegyzik, hogy ezek az írások és szinte minden egyéb tanulmány, mely komolyan érinti a vallást a nemzetközi kapcsolatok szempontjából, a 2001. szeptember 11-i események után kerültek publikálásra (Jonathan Fox 2013, 2).

A nemzetközi kapcsolatok elméleteiben a valláshoz való hozzáállás második típusába olyan munkák tartoznak, melyek azzal foglalkoznak, hogy miért lett elhanyagolva a vallás szerepe az említett elméletekben. A tudósok egy része nagyrészt a szekularizációs elméletet okolja ezért. Egy másik gyakori érv, hogy a politikai vezetők a vallást a vesztfáliai békével száműzték a nemzetközi kapcsolatokból, mely a vallást állam alatti ügynek tekintette a XVII. században. A pozitivista IR tanulmányokkal[3] szemben az a kritika fogalmazódott meg, hogy azért hanyagolja el a vallást, mert azt nehéz működőképessé tenni (Jonathan Fox 2013, 2,3).

A harmadik típusba azok a tanulmányok tartoznak, melyek azonosítják a befolyásos vallásos tényezőket a globális politikában, azonban nem kísérlik meg ezen tényezők (pl. vallásos identitás, vallásos motivációk, vallásos civil szervezetek, stb.) beépítését a nemzetközi kapcsolatok már létező elméleteibe. Ezen munkák szerzői azt állítják, hogy a nemzetközi elméletek paradigmái nem alkalmasak arra, hogy a vallással foglalkozzanak, ezért szükség van új elméletek létrehozására. Fox és Sandal olvasatában ezek a munkák kétségkívül hozzájárulnak a vallásról alkotott megértésünkhöz, azonban nem alkotnak átfogó elméleteket a nemzetközi kapcsolatokról (Jonathan Fox 2013, 3). Más törekvések, melyek a vallás nemzetközi kapcsolatok elméleteibe való beépítésére irányulnak, hasonlóan a nemzetközi kapcsolatok korlátozott aspektusaira fókuszálnak s ritkán foglalkoznak közvetlenül a nemzetközi kapcsolatok főbb paradigmáival (Jonathan Fox 2013, 4).

Fox és Sandal áttekintése tehát kellően demonstrálja, hogy a vallás nemzetközi kapcsolatok elméleteibe való beillesztésére irányuló törekvések még korai szakaszban vannak. A szerzők is megjegyzik, hogy az IR tudósok körében egyre nagyobb a felismerés, miszerint ez egy olyan rés, mellyel foglalkozni kell (Jonathan Fox 2013, 4). Nukhet Sandal és Patrick James 2011-es felmérésükben rámutatnak az elmélyült tanulmányok lehetőségeire és szükségességére a vallás és a nemzetközi kapcsolatok nexusának felfedéséhez. Érvelésük szerint látványos az olyan szisztematikus kísérletek hiánya, melyek a vallás megértésének a nemzetközi kapcsolatok már létező paradigmáiba (klasszikus realizmus, neoliberalizms, neorealizmus) való átfogó integrációjára irányulnának. Ad hoc erőfeszítések léteznek arra, hogy a vallás bizonyos aspektusait megmagyarázzák az elméletekben, számos szakember megjegyzi azonban, hogy ez a megközelítés nem a megfelelő út a vallásnak a nemzetközi kapcsolatok kontextusában való megértéséhez (Jonathan Fox 2013, 4).

Jeremy Menchik szintén megjegyzi, hogy a vallás és a világpolitika egy „átmenetben lévő” terület, s hogy a húsz év alatt, mióta a politikatudósok újra felfedezték a vallást, a kutatók küzdöttek az irodalom továbbfejlesztésével egy közös paradigma hiányában (Menchik 2017, 561). Menchik ugyancsak rámutat arra, hogy az egykor domináns paradigma, a szekularizációs elmélet azt állította, hogy a gazdasági fejlődéssel a vallásos meggyőződések és gyakorlatok, a vallásos szervezetek és a vallásnak az élet más aspektusaiba való beillesztése meg fognak szűnni. Max Webert idézi, aki a Tudomány, mint hivatás c. írásában azt állította, hogy „korunk sorsát a racionalizáció és az intellektualizáció, s mindenekelőtt a világ kiábrándulása jellemzi”

(Hans Heinrich Gerth 1946, 155). A szekularizáció három elve Weber szerint a vallásos meggyőződések és gyakorlatok hanyatlása, a vallás és a vallásos szervezetek privatizációja, valamint a szekuláris szférák (állam, gazdaság, tudomány) vallástól való megkülönböztetése (Menchik 2017, 563). Menchik szerint mivel a politikatudósok még mindig támogatják a szekularizációs elméletet, érdemes megnézni az okokat, hogy az ún. testvér-tudományágak miért tagadták meg ezt (Menchik 2017, 562). Jose Casanova szociológus meglátása szerint a szekularizációs elmélet három elve közül csak az utolsó, a vallás más szféráktól való megkülönböztetése tartja magát a társadalomtudósok körében, és még ezzel is lehet vitatkozni. Talal Asad antropológus még ezzel szemben is erőteljes kritikát fogalmaz meg, hiszen szerinte amint felismerjük, hogy a vallásos szereplők nyilvánosak, valamint hogy a publikus-privát vízválasztót is történelmileg képezték, lehetetlen a vallás befolyását csak a „szakrális” vagy a privát területekre leszűkíteni, tekintve, hogy a nyilvános vallások nem ellentmondásosak a gazdasági politikák, a külügyek vagy a társadalmi kapcsolatok tekintetében (Menchik 2017, 563). Asad tehát „elméleti alapon veti el a szekularizációs elméletet” (563). Jonathan Fox politikatudós összehasonlító kvantitatív indikátorok segítségével mutatja be, hogy a legtöbb állam kifejezetten részt vesz a vallás szabályozásában, ahelyett, hogy megkülönböztetné magát a vallástól (Fox 2006, 562). Charles Taylor filozófus A szekuláris kor (A Secular Age) c. rendkívül népszerű kötetében úgy határolja körül a szekularizáció jelentését, hogy a kulturális feltételekre fókuszál, amelyekben a hitetlenség is egy életképes lehetőség, s így a hit és a hitetlenség nehezen férnek meg egymás mellett (Taylor 2007, 295). Ez az állapot, nem pedig a vallás halála vagy privatizációja az, ami a vallás helyét illetően megragadja a különbséget a modern és a pre-modern keresztény nyugat között (Menchik 2017, 563). Menchik szerint a „hitetlenség” lehetősége mégsem nyújt túl sok elemzési eszközt azon politikatudósok számára, akik a vallásos szereplők és eszmék szerepét az olyan politikai következmények esetében próbálják megmagyarázni, mint a demokratikus átmenet, a konfliktus, a nők jogai és a képviselet, a gazdasági fejlődés, vagy a tolerancia (563), s amíg a számos felhívás, hogy „hozzuk vissza a vallást”, jelentős, arányos elméleti eszköztár hiányában mégis hatástalan (Menchik 2017, 563,564).

A szerző a szekularizációs elmélet helytelenségének felismerése, illetve pusztán a politikai szereplőkre és eszmékre irányuló-, de átfogó elméleti keretet nélkülöző fókusz helyett három megközelítést tekint át, melyek úttörést kísérelnek meg: a „vallásos gazdaságok” megközelítést, a „szekularizáció felülvizsgálása” megközelítést, illetve a konstruktivista megközelítést (Menchik 2017, 577). Ezek közül a konstruktivista megközelítés a legújabb, s a szerző szerint az a legfőbb előnye a másik két megközelítéssel szemben, hogy elismeri a vallás belső és földrajzi szempontból is heterogén jellegét, hiszen a vallás befolyásának elemzését térben és időben is elhelyezi, megkérdőjelezi a szekularizmust, s elismeri, hogy a vallás a hatalmi viszonyok mátrixán belül létezik, melyet pedig a modern állam formál (Menchik 2017, 577).

Jeremy Menchik a vallás és a világpolitika konstruktivista megközelítésének vizsgálatánál számos tudományos munka érveiből állított össze egy szintézist, a kulturális antropológiából és a társadalomelméletből vett más prominens munkákkal együtt (Menchik 2017, 564). Ezekben a könyvekben Menchik szerint öt téma jelent meg. Először is, hogy a vallás mi mindent foglal magába (pl. egyéni és kollektív rituálék, etika, kanonikus szövegek, tanok, mindennapi gyakorlatok, szervezetek, identitások, istentiszteletek helyszínei, tevékenységek, karizmatikus vezetők, stb.). Ezek a tényezők az idő múlásával mind változnak (Menchik 2017, 564). Másodszor, hogy az, hogy mi képezi a vallást, a doktrínát, vagy teológiát, az politikai, jogi és vallási küzdelem eredménye, mely a tudás előállításán alapul. Harmadszor, tekintve, hogy a vallás egy megtestesült és diszkurzív hagyomány, illetve, hogy tartalma esetleges, a vallási szereplők érdekeit lokálisan kell meghatározni és megérteni. Negyedszer, a történelmi örökségek formálják a kortárs aktorok viselkedését, így a tudósokét is (565). Menchik itt megjegyzi, hogy a történelmi örökségek formálják az IR elméletet is, ahelyett, hogy azon kívül állnának. Elizabeth Shakman Hurd írására hivatkozik, aki számára a nemzetközi kapcsolatok elméleteinek korlátai a vallás tekintetében abból fakadnak, hogy ezek az elméletek az európai hagyományokban gyökereznek, ideértve a liberalizmust és a szekularizációs elméletet (Menchik 2017, 566). Eszerint a vallás IR elméleteken belüli tanulmányozásának kihívásait nem lehet legyőzni pusztán változók hozzáadásával vagy nagy adatkészletek felépítésével; az IR elméletekből ugyanis hiányoznak azok az elemzési kategóriák, melyek szükségesek ahhoz, hogy megmagyarázzuk az olyan viselkedést, mely nem az individualizmuson és nem a publikus-privát megosztottságon alapul. A konstruktivista megközelítés tehát elismeri, hogy maga a politikai elmélet is küzdelem terméke, és szükségszerűen az e folyamat győztesei által meghatározott kategóriákra épül (Menchik 2017, 565,566). Végül pedig a társadalomtudományi koncepciók sajátos (pl. európai, katolikus vagy protestáns) kontextusból származnak; más esetekben a politikai élet magyarázata szempontjából hasznosságukat vizsgálni kell, nem pedig feltételezni. Ezt Menchik szerint Daniel Philpott mutatja be a legerőteljesebben a már említett felmérésében, melyben a modern nemzetközi kapcsolatok szuverenitás-koncepciójának vallási gyökereit tárja fel (Menchik 2017, 566). A szerző megjegyzi, hogy a vallás- és politikatudósok számára ez azt jelenti, hogy komolyan veszik azt a kérdést, miként értik meg a társadalomtudományi fogalmakat, tekintettel arra, hogy a modern politikai elmélet nagy része a hit irrelevanciáján vagy a közszférából való kizárásán alapul (Menchik 2017, 566).

Elizabeth Shakman Hurd is rámutat a vallás és a politika közötti szekuláris megosztottságra, mely érvelése szerint nem rögzített, ahogy azt általában feltételezik, hanem társadalmilag és történelmileg felépített (Hurd, The Politics of Secularism in International Relations 2008, 1). Hurd a szekularizmust úgy határozza meg, „mint egymással összekapcsolt politikai projektek sorozatát, melyeket bizonyos érzékenységek, szokások és gyakorlatok támasztanak alá, melyeket érdekekkel rendelkező konkrét aktorok hoztak létre, nem pedig olyasvalamiként, mely teleológiailag jött a politikai fejlődésből” (Menchik 2017, 566). Hurd könyvében két féle szekuláris projektet körvonalaz: a laicizmust és a zsidó-keresztény szekularizmust (Hurd, The Politics of Secularism in International Relations 2008, 5). A „laicista” projekt a vallást a modern politika ellenfelének és akadályának tekinti. A politológus rámutat, hogy ez a projekt Immanuel Kant és mások valláskritikáiban bukkant fel, akik a teológiát a közéletben veszélyes „szektaszellemként” tüntették fel, melyet el kell választani a racionális, megfontolt érvelés közszférájától (Menchik 2017, 566). A laicizmus ereje a szerzőnő szerint intenzíven érzékelhető a nemzetközi kapcsolatok realista, liberális és materialista megközelítéseiben, melyek mind abból indulnak ki, hogy a vallás vagy privát, vagy haldoklik (Hurd, The Politics of Secularism in International Relations 2008, 32), és hogy a vesztfáliai béke a szekuláris állami szuverenitás megjelenését, illetve a vallás privatizációját jelzi (Hurd, The Politics of Secularism in International Relations 2008, 3).

A szekuláris projekt zsidó-keresztény változata egy másik diskurzusból jött, mely úgy kezeli a modern politikát, mint ami a kereszténységből származó értékeken és hiten alapszik, s amely később zsidó-kereszténységként vált ismertté (Hurd, The Politics of Secularism in International Relations 2008, 38). Míg a „laicista” projekt a vallás privatizált voltát vagy hiányát feltételezi, addig a zsidó-keresztény szekularista projekt szerint a modern demokratikus államok a közös keresztény, majd később a zsidó-keresztény értékektől függnek (Hurd, The Politics of Secularism in International Relations 2008, 6). Jeremy Menchik rámutat, hogy Samuel Huntington is ezt a nézetet osztotta, azzal az érveléssel, hogy a katolicizmus és a protestantizmus adják a nyugati civilizáció alapkövét (Menchik 2017, 567). Meglátásom szerint ez a megközelítés figyelhető meg az Amerikai Egyesült Államok és Izrael állam esetében is, illetve a közöttük lévő kapcsolat tekintetében.

Hurd munkája Menchik szerint nagymértékben hozzájárul a vallásról és a politikáról szóló új irodalomhoz, s bemutatja, hogy a vallás és a politika közötti tartományi, normatív különbségtétel beépül az IR-elmélet elemzési kategóriáiba (Menchik 2017, 568). A szerző felhívja rá a figyelmet, hogy ez az a priori megkülönböztetés akadályozza a fontos világesemények megértését, például a XX. század végi vallási újjáéledést, mivel nem hajlandó felismerni, hogy a vallás és a politika határai vitatottak, folyamatosan újratárgyalásra kerülnek, s hatalmi viszonyok termékeként határolódnak el (Menchik 2017, 568). E különbségtétel nem csak az említett vallási újjáéledés megértését akadályozhatja, hanem számtalan egyéb fontos világesemény vagy folyamat interpretációját is, akár a napjainkban folyamatban lévő közel-keleti békekötésekét is.

Mindezekből jól látható, hogy a vallás és a világpolitika konstruktivista megközelítésének is számos „arca” van, s az egyes szerzők más-más tényezőkre fektetik a hangsúlyt, azonban az említett öt téma mindegyikben közös: mi mindent foglal magába a vallás, s ez milyen küzdelmek eredménye; a vallási szereplők érdekeinek lokális meghatározása és megértése; a történelmi örökségek szerepe a kortárs aktorok viselkedésének formálásában; a társadalomtudományi koncepciók sajátos kontextusának vizsgálata. A szekularizmus, s ehhez kapcsolódva a publikus-privát megosztottság is gyakran megjelenik a témával foglalkozó konstruktivista szemléletű írásokban, mint a vallás szerepének az IR elméleteken belüli vizsgálódását akadályozó, illetve adott világesemények és folyamatok megértését hátráltató tényező.

Összefoglalva, a tanulmányban feltártam a napjainkban megfigyelhető globális trendeket, melyek mind a vallás szerepének felértékelődését, annak a világpolitikára gyakorolt növekvő hatását jelzik. Bemutattam, hogy e látványos irányok és trendek ellenére a vallás nemzetközi kapcsolatok elméleteibe való beépítésére irányuló törekvések látszólag még mindig korai fázisban vannak, s kifejtettem, hogy ez a szekularizációs elméletnek köszönhető, mely az elmúlt évszázadban meghatározta a nemzetközi kapcsolatok elméleteinek valláshoz való viszonyulását, s amely bizonyos mértékben még ma is tartja magát a tudományos körökben.

Kitértem arra, hogy a vesztfáliai fordulat óta a vallás, mint tényező, nem szűnt meg, viszont visszaszorult az államok alatti dimenzióba, s ennek köszönhetően nem része a klasszikus biztonsági elméleteknek, hiszen a biztonsági elméletek a nemzetek közötti kapcsolattal foglalkoznak, ahol a vallás ekkoriban nem volt tényező. Kifejtettem, hogy a vallás szerepe még mindig nincs kellően kihangsúlyozva, hiszen az IR elméletekben a fő gondolkodási paradigma továbbra is szekuláris. Ezt az állítást Jonathan Fox és Nukhet Sandal művével támasztottam alá, melyben a szerzőpáros négy kategóriába osztotta fel azokat a tudományos munkákat, amelyek bármilyen módon megkísérelték a vallást a nemzetközi kapcsolatok központi elméleteibe beilleszteni.

További szerzők és érveléseik bemutatásával demonstráltam, hogy a vallás és a világpolitika egy „átmenetben lévő” terület, s hogy a húsz év alatt, mióta a politikatudósok újra felfedezték a vallást, a kutatók küzdöttek az irodalom továbbfejlesztésével egy közös paradigma hiányában.

Jeremy Menchik munkájára alapozva a szekularizációs elmélet helytelenségének felismerése, illetve pusztán a politikai szereplőkre és eszmékre irányuló, azonban átfogó elméleti keretet nélkülöző fókusz helyett az általa vizsgált három megközelítés közül a konstruktivista megközelítésre hagyatkoztam. Ez annak köszönhető, hogy meglátásom szerint a nemzetközi tanulmányok elméletei közül jelenleg még mindig a konstruktivizmus a legalkalmasabb arra, hogy megragadja a vallás kardinális szerepét a nemzetközi tanulmányokban, annak is köszönhetően, hogy rendkívüli jelentőséget tulajdonít az eszméknek; olyan közös meggyőződéseknek, melyek kognitív segédletként vagy normatív iránytűként segítenek értelmezni a politikai döntéshelyzeteket. A konstruktivizmus egyik alapvető állítása ugyanis, hogy az eszmék mindig számítanak, s ezek vizsgálata nélkül a nemzetközi viszonyok értelmezhetetlenek. A közös megértések, elvárások vagy ismeretek által meghatározott társadalmi struktúrák nem csak a szereplők fejében vagy az anyagi képességekben léteznek, hanem a gyakorlatokban is. Ezek alkotják a szereplőket egy helyzetben, illetve a közöttük lévő kapcsolatok természetét, legyen az akár kooperatív, akár konfliktusos. A konstruktivizmus hangsúlyozza az egymástól való függőséget, illetve a kollektív identitás kialakulásának kiegyenlítő dinamikáját, mely néha felülkerekedik az emberek félelmein és a versenyen. A konstruktivizmus hangsúlyozza továbbá az emberi tudatosság szerepét a világpolitikában. Eszerint a világot az emberek gondolataikkal, elképzeléseikkel teremtik, s ezek az elképzelések határozzák meg egymáshoz való viszonyunkat, valamint a politikusok egymáshoz való viszonyát.

Mindezen konstruktivista állításokat változatlanul relevánsnak ítélem, bár némileg változott a véleményem a politikai döntéshozókat befolyásoló tényezőket illetően; meglátásom szerint a politikai vezetők döntéseit jelentősen befolyásolják saját eszméik, ám általában a nemzeti érdeket előrébb helyezik. Ugyanakkor, ha a nemzeti érdek és az eszmék találkoznak, egymással összhangban vannak, az rendkívül gyümölcsöző politikai döntésekhez vezethet. Úgy ítélem meg, hogy ez történt az Ábrahám Egyezmények esetében is, melyről egy külön tanulmányban értekezem majd.

 

Felhasznált irodalom:

“Global Christianity – A Report on the Size and Distribution of the World’s Christian Population”. Pew Research Center, 2011. december. https://www.pewforum.org/2011/12/19/global-christianity-exec/.

Barry Buzan, Ole Wæver, Jaap De Wilde. Security: A New Framework for Analysis. Lynne Rienner Publishers, 1997.

Cavanaugh, William T. The Myth of Religious Violence: Secular Ideology and the Roots of Modern Conflict. Oxford University Press, 2009.

Douglas Johnston, Cynthia Sampson, Jimmy Carter. Religion, the Missing Dimension of Statecraft. Oxford University Press, 1995.

Fox, Jonathan. “World Separation of Religion and State Into the 21st Century”. Comparative Political Studies, Vol. 39, Issue 5. (2006 június), pp. 537-569. https://doi.org/10.1177/0010414005276310.

Hans Heinrich Gerth, C. Wright Mills. From Max Weber: Essays in Sociology. Oxford University Press, 1946.

Hurd, Elizabeth Shakman. The Politics of Secularism in International Relations. Princeton University Press, 2008.

Jonathan Fox, Nukhet A. Sandal. Religion in International Relations Theory: Interactions and Possibilities. Routledge Studies in Religion and Politics, 2013.

Marsden, Lee. For God’s Sake: The Christian Right and US Foreign Policy. Zed Books, 2008.

Menchik, Jeremy. “The Constructivist Approach to Religion and World Politics”. Comparative Politics, Volume 49, Number 4. (2017 július), pp. 561-581. 10.5129/001041517821273035.

Monica Duffy Toft, Daniel Philpott, Timothy Samuel Shah. God’s Century: Resurgent Religion and Global Politics. W. W. Norton & Company, 2011.

Peter J. Katzenstein, Timothy A. Byrnes. “Transnational Religion in an Expanding Europe”. Perspectives on Politics, Vol. 4, No. 4 (2006), pp. 679-694. https://www.jstor.org/stable/20446276.

Philpott, Daniel. “The Challenge of September 11 to Secularism in International Relations”. World Politics, Volume 5, Issue 1 (2002 október ), pp. 66-95. https://doi.org/10.1353/wp.2003.2006.

Philpott, Daniel. The Religious Roots of Modern International Relations. Cambridge University Press, 2000.

Saiple, Robert A. és Dennis R. Hoover. Religion and Security: The New Nexus in International Relations. Rowman and Littlefield Institute for Global Engagement, 2004.

Taylor, Charles. A Secular Age. The Belknap Press of Harvard University Press, 2007.

Yang, Fenggang. Religion in China: Survival and Revival Under Communist Rule. Oxford University Press, 2011.

[1] Barry Buzan “Security: A New Framework for Analysis” c. híres munkájában öt szektort nevez meg, melyek alapot nyújtanak a biztonság dimenzióinak meghatározásához: a katonai, a politikai, a gazdasági, a társadalmi és a környezeti szektort.

[2] A kínai földalatti egyház becsült száma 35 millió fő (a lakosság 2,6 %-a).

[3] IR: International Relations (nemzetközi kapcsolatok)

Írta: Nagy Abigél

Kiemelt kép: NETANJAHU, Benjámin; TRUMP, Donald; al-Kalifa, Hálid bin Ahmed; án-Nahajan, Abdalláh bin Zajid
Washington, 2020. szeptember 15.
Hálid bin Ahmed al-Kalifa bahreini külügyminiszter, Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök, Donald Trump amerikai elnök és Abdalláh bin Zajid án-Nahajan sejk, egyesült arab emírségekbeli külügyminiszter (b-j) az Izrael, valamint Bahrein és az Egyesült Arab Emírségek közötti békeszerzõdés aláírási ünnepségén a washingtoni Fehér Ház déli kertjében 2020. szeptember 15-én.
Forrás: MTI/EPA/Jim Lo Scalzo

A Vallás és biztonság, mint hiányzó nexus a nemzetközi kapcsolatok elméleteiben bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Bevezetés             A több, mint egy évszázados múltra visszatekintő rivalizálás Chile és Bolívia között a hidegháború után tapasztalt erősödő gazdasági globalizáció következtében egyre inkább mérséklődni látszik. A korábban mindkét nemzet identitását erősen meghatározó szembenállás mind Santiago, mind pedig La Paz perspektívájából másképpen jelent meg. Bolívia hagyományosan – mint a gazdasági fejlettségben és ebből következően nemzetközi politikai súlyát tekintve gyengébb ország – Chilére mint fenyegetésre és riválisra tekintett. Ezzel szemben Santiago percepciója szerint az észak-keleti szomszéd az elmúlt közel 130 évben mint alacsonyabb rangú, kissé lenézett állam próbálta különféle eszközökkel a térség status quo-ját felrúgva megsérteni Chile állami szuverenitását.[1]

Ugyan már az 1880-as évek eleje, de még inkább az 1900-as évek kezdete óta létezett Bolíviában egy erős nemzeti vágy a Salétromháborúban (1879-1884) elveszített, a Csendes-óceánnal határos Atacama tartomány visszacsatolására (Department of Littorial), azonban a különféle egykori nemzetközi szervezeteknél (Népszövetség) való panasztételt leszámítva nem sikerült komolyabb eredményt elérni bolíviai részről az elcsatolt területek visszaszerzésére. Mindazonáltal La Paz és a bolíviai társadalom számára mindig is kritikusan fontos, már-már neuralgikus pont volt a Chilével való viszony, valamint a területek visszacsatolására való törekvés. [2]A rendkívül erős revans vágy – mely számos alkalommal a Chilével tárgyalni hajlandó elnökök bukását is okozta – az 1970-es években a háború 100. évfordulója okozta keserű emlékek miatti felfokozott állapotban még inkább fellángolt.

Ennek következtében ugyan elindult egy erős bolíviai lobbizás a nemzetközi térben, valamint ezen belül is elsősorban az Amerikai Államok Szervezeténél (Organization of American States) a követelések érvényesítése érdekében, bár ez sem járt sikerrel. [3]Ugyan az 1980-as és ’90-es években bilaterális tárgyalások során (Bedregal-del Valle[4]), valamint pár évvel később a kereskedelmi kapcsolatok megerősítésére tett kísérlettel és a szabadkereskedelem elmélyítésével próbálták oldani a két ország közti feszültéséget, az alapvető ellentéteket nem sikerült felszámolni.

A 2000-es évek elejétől indult meg egy figyelemreméltó enyhülési folyamat Santiago és La Paz viszonyában. Evo Morales 2006 januárjától regnáló szocialista irányultságú kormánya, valamint Ricardo Lagos szociáldemokrata-, majd 2006 márciusától Michelle Bachelet (Chile első női elnöke) szocialista kormányai közös erőfeszítéseket tettek a kapcsolatok normalizálására, valamint a területi viták és gazdasági, történelmi konfliktusok tematizálása helyett az együttműködést hangsúlyozták. Itt különösen fontos megemlítenünk, hogy Morales történelmi jelentőségű tettet hajtott végre azzal, hogy a bolíviai közhangulat és külpolitika irányvonalát a Chilével való szembenállás helyett a belső ügyekre fordította.

Az enyhülési folyamat ellenére azonban Bolívia nem mondott le a „tengeri kijárat álmáról” és 2013-ban az ügyet a ENSZ Nemzetközi Bírósága elé vitte.

A rivalizálás gyökerei – A salétromháború A konfliktushoz vezető út

Az 1879-1884-ig vívott Salétromháború alapvetően a dinamitgyártáshoz és műtrágyák termeléséhez is elengedhetetlenül fontos salétromsóért és az ebben gazdag bolíviai partvidékért zajlott. A gazdaságilag fontos, Bolíviához tartozó Antofagasta régióban a nagyobb részt chilei érdekeltségű, azonban brit résztulajdonban is lévő Compañía de Salitres y Ferrocarril de Antofagasta (CSFA) vállalat is jelentős bányászati tevékenységet folytatott. Bár az 1871-ben Mariano Melgarejo bolíviai elnök ellen elkövetett puccsot követően az újonnan hatalomra kerülő Agustín Morales elnök a vállalatnak járó összes szerződésben biztosított jogosultságát eltörölte, Morales 1872-es halálát követően a törvényesen és alkotmányos keretek között hatalomra kerülő új kormány 1873. november 27-én az említett vállalatnak a salétrom 15 évre szóló vámmentes kitermelésére adott jogosultságot. Ennek előnyeit azonban nem élvezhette sokáig a cég, ugyanis a Bolíviában és a régióban (a Tarapacá régió miatti fennhatósága okán) szintén érdekeltséggel bíró Peruban a gyorsan változó kormányok a szerződéseket felrúgva törekedtek arra, hogy az ellenőrzésük alatt lévő területeken zajló salétromtermelés hasznából minél nagyobb mértékben részesüljenek.

A taracapái salétrombányák perui kormány részéről történő kisajátítása után három évvel később a bolíviaiak is kemény feltételeket szabtak a CSFA számára. 1878. február 14-én a Bolíviai Nemzeti Kongresszus és az Alkotmányozó Nemzetgyűlés ahhoz a feltételhez kötötte az előbbiekben említett 1873-as szerződés jóváhagyását, hogy a CSFA fizessen 10 centnyi adót minden kitermelt mázsa salétrom után. (Innen nevezik a konfliktust „10 cent háborújának” is.) Természetesen a magát egyre inkább kiszolgáltatottnak érző vállalat tiltakozott a szerződés megszegése és a járadékok összegének emelése ellen és nem volt hajlandó kifizetni az újonnan kirótt összegeket sem. Mivel a CSFA-ban számos chilei politikusnak és üzletembernek is komoly érdekeltsége volt, ezért nem meglepő, hogy a konfliktus odáig fajult, hogy a cég a chilei kormány beavatkozását is kérte.

Az egyre inkább elmérgesedő viszonyok közepette 1878 decemberében egy Bolívia és Peru közt megkötött 1873-as (Chile elleni) katonai szövetséget felhasználva nyíltan provokálta Chilét azzal, hogy kijelentette, nem tárgyal az ügyről, mert az adónak nincs köze a szerződéshez, és hogy a CSFA követelésével a bolíviai bíróságoknak kell foglalkozniuk. Ezt a szorongatott helyzetben lévő déli szomszéd félre nem érthető fenyegetésnek percipálta és megindított egy hadihajót Antofagasta kikötője felé.

A háború kirobbanása

A már fentebb említett események következtében 1879 február 6-án a bolíviai kormány érvénytelenítette a CSFA kitermelési engedélyét és elkobozta az összes Bolíviában lévő tulajdonát. Mikor a hír 11-én elérte a chilei fővárost, a kormányzati vezetés elhatározta, hogy a gazdasági érdekeltségek védelme miatt meg kell szállni Antofagasta városát és a déli szélesség 23 fokától délre eső bolíviai tengerparti területeket is. Ennek következtében február 14-én 200 chilei katona indult meg a partmenti város megszállására, akik rendkívül könnyen, ellenállás nélkül szerezték meg Antofagastát. Egyrészt a bolíviai kormány nem tudott gyorsan reagálni Chile inváziójára, másrészt pedig a város lakossága túlnyomórészt (93-95%) chileiekből állt, akik támogatták a chilei uralmat. Bolívia az invázióról tudomást szerezve segítségül hívta Perut, mely az 1873-as szerződés értelmében Bolívia segítségére sietett és hadat üzent Chilének. Chile csak jóval a tényleges támadása megindítása után, 1879. április 5-én üzent hadat két északi szomszédjának.

Chile egyértelmű dominanciája

Az agresszor Chile Antofagasta megszerzését követően rendkívül rövid idő alatt Bolívia egész tengerparti régióját megszállta. Bár Hilarión Daza elnök február 27-én egy kormányzati kiáltványban tájékoztatta a bolíviai népet a chilei invázióról és elrendelte a mozgósítást, azonban a bolíviai haderő hiányosságai és felkészületlensége miatt a chileieknek bőven volt idejük felkészülni a náluk jóval gyengébb bolíviai haderő ellencsapására. Ugyan a bolíviai kormány még 1879-ben Antofagasta tartomány elvesztését követően mintegy 4500 fős haderőt összegyűjtve megpróbálkozott Peru segítségére sietve tengerparti területeit visszafoglalni, azonban a szövetséges erők rossz kommunikációja és koordinálása miatt a chileiek könnyűszerrel legyőzték és megsemmisítették az egyes kontingenseket. Az 1879. november 19-én San Francisco Dolores mellett vívott ütközet során a chilei hadsereg sikeresen számolta fel a Daza, bolíviai elnök által vezetett bolíviai seregtest nélkül állomásozó szövetséges erőket. Mivel a chileiek tisztában voltak azzal, hogy jóval erősebbek Bolíviánál, ezért a háború első szakaszában a Peru elleni hadműveletekre koncentráltak és Bolíviában többnyire csupán a megszállt területeik megtartására törekedtek. Az Iquique-nél (1879. május 21.) és Angamosnál (1879. október 8.) aratott tengeri győzelmek lehetővé tették a chilei katonai vezetés számára, hogy ellenőrzése alá vonja Peru tengerpartját és így az országot állandó blokád alatt tudja tartani. A tengeri hegemónia kivívása után a chileiek szárazföldön is támadást indítottak Peru ellen. A chilei haderő délről megindulva elsőként Tarapacá tartományt (az ország leggazdagabb részét) foglalta el, ami a tengeri szabad kijárás elvesztése után hatalmas érvágást jelentett Perunak. 1880. május 26-án egy jelentős 10 000 fő körüli bolíviai seregtest (a bolíviai haderő jelentős része) ütközött meg a nagyjából hasonló létszámban lévő chileiekkel Tacna közelében, ahol óriási vereséget szenvedtek és átmenetileg elveszették az esélyt a chilei haderő gyors kiűzésére és a területek visszafoglalására. Ezt követően a chilei invázió tovább folytatódhatott Peru belső területei ellen, így a Peru feletti döntő győzelemnek számító Miraflores-i ütközet után a chilei haderő Manuel Jesús Baquedano González irányítása alatt 1881. január 17-én bevonult Limába.

A háború lezárása – Tűzszünet és Béke

A perui és a bolíviai haderők legyőzése után ugyan még mindkét ország területén jelentős ideig működött ellenállás, amely sokszor irreguláris módszerekkel próbálta meg felvenni a harcot a megszálló csapatokkal, azonban a felkelés-ellenes Sierra hadjáratok 1882-ben és 1883-ban történő megindításával sikerült végleg leszámolni az ellenálló csapatokkal Peruban. Ugyanakkor Bolíviában az ellenállásnak sikerült kicsit tovább kitartania, mivel a chileiek nagyobb figyelmet fordítottak arra, hogy a peruiakat békére kényszerítsék.

Végül Peru és Chile között 1883. október 20-án köttetett meg az ancón-i szerződés, melynek értelmében Peru hivatalosan átengedte Tarapacá tartományt Chilének, és szabályozták a guanó- és nitrátforrások felhasználását Peru adósságainak és jóvátételének törlesztésére. Továbbá Chile 10 évre megszállta Tacna és Arica tartományokat, amely után népszavazást kellett volna tartani a területi hovatartozás eldöntésére. Mivel azonban a két állam nem tudott megegyezni a népszavazás feltételeiről, ezért a területek egészen 1929-ig chilei ellenőrzés alatt maradtak, amikor is az USA közvetítésével a felek aláírták a limai szerződést, melynek értelmében Chile megtarthatta Arica tartományt, míg Peru visszaszerezhette Tacna-t. [5]

A Bolívia és Chile közötti fegyverszünetre 1884-ben került sor a valparaisó-i egyezmény aláírásával. Ez jóváhagyta Chile számára az egész bolíviai partvidék feletti ellenőrzést, azonban tényleges békeszerződés nem született. 1904-ben a béke és barátsági szerződésben az egész bolíviai partszakasz de jure is Chile fennhatósága alá került, azonban cserébe Chile vállalta, hogy az Arica-La Paz vasútvonal felépítésével összeköti a bolíviai fővárost a Csendes-óceánnal, valamint, hogy a bolíviai termékek exportálásának megkönnyítésére (nem ingyen ugyan, de) garantálja a chilei kikötőkhöz való hozzáférést.

A hagyományos revans és szemben állás korszaka  A 20. század korai évtizedei

Az 1904-es béke megkötésével a jogilag lezártnak tekintett háború a bolíviai néplélek számára korántsem jelentette az ügy „rendezett” voltát. Bolívia már az első világháborút követően, mikor már valamennyi figyelemre számíthatott az újonnan létrejövő Népszövetségtől, egyből panaszt tett a chilei annexió miatt, arra hivatkozva, hogy a békeszerződést chilei kényszer hatására kellett aláírnia. Bolívia azonban asszertív és „kétségbeesett” külpolitikája miatt ezekben az évtizedekben korábbi szövetségesével, Peruval is szembekerült, ugyanis intenciói elsősorban az elvesztett területei visszaszerzése mellett a Tacna és Arica közti területen biztosított szabad tengeri összeköttetés megteremtésére irányultak. Ezen területek azonban a háborút megelőzően Peruhoz tartoztak, így Lima nézőpontjából ez egyértelműen a szuverenitása elleni fenyegetésnek volt tekinthető. Nem véletlen, hogy az előbb említett 1929-es Chile és Peru között megkötött limai szerződés azt is kimondta, hogy egyik ország sem fog bilaterális szerződést kötni egy harmadik féllel (Bolívia) a szerződésben érintett területek hovatartozását illetően.

Megoldási kísérletek a ’60-as és a ’70-es években

Az 1930-as években mind Chile, mind pedig Bolívia megérezte a nagy gazdasági világváltás hatásait, melyek a politikai életben is érződtek. Különböző színezetű kormányok váltották egymást mindkét országban, azonban a gazdaságilag fejlettebb, munkásréteggel rendelkező, a külvilág felé nyitottabb Chilében már viszonylag hamar megjelentek a szélsőséges baloldali pártok (1901-Szocialista Párt, 1922-Kommunista Párt). Ezzel szemben Bolíviában inkább a konzervatívabb Republikánus Párt dominált, azonban a ’20-as évek elején ez is kettészakadt egy jobb- és egy baloldali pártra. La Paz számára a szélsőséges politikai erők egyre erősebb térnyerése többnyire csak a Paraguay elleni megalázó vereséggel záródó Chaco háború után kezdődött.

A második világháború alatt annak ellenére, hogy mindkét dél-amerikai állam belépett a háborúba a szövetségesek oldalán, az egymás közötti ellentétek továbbra sem oldódtak fel. A háború utáni időszak Chilében inkább konszolidációval és a belső stabilizációval telt, míg Bolíviában a háború alatti jobboldali, nacionalista (ekkor veszélyesnek tartott) kormányzás után a konzervatív erők tettek sikertelen kísérletet a gazdasági helyzet normalizálására és az erősödő baloldal, valamint a szocialista követelések elfojtására.

Az 1962-ben kirobbanó újabb nyílt feszültségforrássá ezúttal a Lauca folyó kérdése vált. A Chilében eredő, de Bolíviába torkolló folyó vízfelhasználásával kapcsolatosan La Paz azzal vádolta meg Santiago-t, hogy a folyó vizét mesterségesen saját területei felé tereli, mire a Jorge Eduardo Alessandri Rodríguez vezette chilei kormány azzal védekezett, hogy a folyó nemzetközi víznek számít, így egyenlő jogok biztosítottak a használatára. A kialakuló vitában azonban, mint egy melléktéma ismét megjelent Bolívia tengerhez való hozzáférésének a kérdése, így panaszával az Egyesült Államok által dominált Amerikai Államok Szervezetéhez (OAS) fordult. Chile azonban rendkívül ügyes külpolitikai húzással elérte, hogy az OAS határozata kizárólag a Lauca folyó ügyével foglalkozzon, ezzel biztosítva a vitatott területekről való tárgyalás elmaradását.

Az egyik legnagyobb lehetőség azonban 1975-ben adódott Bolívia számára, hogy biztosítsa az állam számára a tengeri kijáratot. A jobboldali chilei diktátor, Augusto Pinochet és a szintén autoriter és jobboldali Hugo Banzer bolíviai elnök regnálása alatt a két fél szerződést írt alá vitás kérdések rendezésére. Ennek értelmében Chile hozzáférést biztosított volna Bolívia számára a Csendes-óceánhoz, cserébe Bolívia határmenti területekkel kompenzálta volna déli szomszédját. A megegyezés nem tudott létrejönni, ugyanis Santiago az Arica-tól északra fekvő területen biztosította volna az említett korridort La Paz számára, amely terület átadása azonban az 1929-es limai szerződés értelmében nem tekinthető megoldásnak. Peru a szerződésre hivatkozva felemelte szavát a területcsere ellen, és más megoldásként azt javasolta, hogy alakítsanak ki egy zónát Arica tartományban, mely a három állam osztott szuverenitása és ellenőrzése alatt működne. Ezt természetesen Chile szuverenitása megsértéseként értelmezte és mivel Peruval nem tudott megegyezni, háborút pedig Bolívia ügyéért nem vállalt, így a La Paz-al folytatott párbeszédnek is véget vetett.

A kapcsolatok normalizálása – gazdasági érdekütközések ’90-es évek gazdasági közeledése

Miután Pinochet 1990-es bukásával Chile Patricio Alwyn elnök vezetésével ismét visszatért a demokratikus keretekhez, a Bolíviával való viszony rendezése is egyre fontosabbá vált. Megindult tehát a gazdasági nyitás a két ország között, mely a kapcsolatok elmélyítésén túl Eduardo Frei és Ricardo Lagos kormányai alatt már egy szabadkereskedelmi övezet kialakítását is célozta. A chilei törekvések mögött elsősorban az állt, hogy a gazdasági érdekeltségek és az interdependencia erősítésével a két ország kapcsolataiban a bolíviai követeléseknek többé ne legyen igazi éle.

A 2000-es évek eleje – A gas por mar vitája

A hagyományosan bolíviai gazdaság egyik fő exporttermékének számító olaj és ón kitermelése és az ebből származó bevételek az 1970-es évek végétől egyre inkább eltörpültek a földgáz kitermeléséből és exportjából származó összegek mellett. Bár már az 1980-as években is számos földgázlelőhelyet fedeztek fel -elsősorban az alföldeken és sík területeken-, azonban az igazi nagy áttörést a ’90-es évek jelentették, amikor óriási, érintetlen készleteket tártak fel. Az 1996-tól 2004-ig terjedő időszakban az ország bizonyított földgázkészletei tízszeresére növekedtek. Nem meglepő tehát, hogy a bolíviai nemzetgazdaság egyik kritikus érdeke lett az export és ezáltal a bevételek maximalizálása. Ehhez azonban a fő kereskedelmi partnerek földrajzi elhelyezkedése miatt szükségessé vált a kikötők könnyű elérhetőségének, valamint használatának biztosítása.

Mivel a tengerparttal nem rendelkező Bolívia számára csak közvetítéssel volt elérhető a tenger, ezért szükségessé vált a nyugati szomszédokkal való egyezmény tető alá hozása is. 2002 elején Jorge Quiroga elnök kormánya azt javasolta, hogy építsenek egy csővezetéket a szomszédos Chilén keresztül a Mejillones kikötőjébe, amely a legközvetlenebb útvonal a Csendes-óceánhoz Bolívia újonnan felfedezett földgázkészleteinek exportálására. Az országban meglévő hagyományos Chile ellenes hangulat miatt egyes csoportok nem értettek egyet a kormányzati javaslattal. Szerintük ugyanis az építendő vezetékeket a perui Ilo kikötője felé kéne vezetni, amely ugyan 260 km-rel hosszabb vezetéket jelentene, azonban a Chilétől való függés kisebb lenne. A döntés fontosságát és belpolitikai súlyát az is mutatja, hogy Jorge Quiroga elnök nem sokkal a 2002 júliusában történt távozása előtt elhalasztotta a döntést, utódjára hagyva ezt a rendkívül vitatott kérdést, így meghagyva az esélyét annak, hogy esetlegesen újraválasszák őt a későbbiekben.

A 2002-es bolíviai választások nyertese, Gonzalo Sánchez de Lozada annak ellenére, hogy kifejezte, az előző kormányhoz hasonlóan ő is a Mejillones felé építendő vezeték koncepcióját részesíti előnyben, hivatalos lépésre nem merte elszánni magát. Eddigre azonban a földgázkészletek kiaknázásában érdekelt, azok feltárásában is részt vevő nemzetközi nem állami szereplők, mint például a Pacific LNG konzorcium is egyre türelmetlenebbé váltak. A konzorcium egyik tagja, a Repsol YPF nevű spanyol vállalat a Petrobras-al és a Total-lal összefogva egy viszonylag egyszerű, 6 milliárd dolláros költségvetésű tervet dolgoztak ki a bolíviai gázexport felgyorsítására. Ennek értelmében a földgázt Bolíviából a legközelebbi chilei kikötőkbe szállították volna és a cseppfolyósítás után innen indulhattak volna a tankerek Mexikóba és az USA-ba. Mivel Lozada elnök a nagyvállalatok által tervezett koncepcióra hajlott, a bolíviai társadalom nacionalista ellenérzései miatt távoznia kellett.

Az újonnan megválasztott elnök, Carlos Mesa részben elődje hibájából tanulva, részben a Movimento al Socialismo baloldali mozgalom nyomására népszavazást tartott a gázkérdésről. Ennek eredményeként a bolíviai társadalom 54,79%-a válaszolt igennel arra a kérdésre, hogy: „Egyetért-e Ön Carlos Mesa elnök politikájával, miszerint a gázt stratégiai erőforrásként használja fel a Csendes-óceánhoz való szuverén és életképes hozzáférési útvonal megvalósítása érdekében?” – ezzel tulajdonképpen jóváhagyva az ország szénhidrogén készleteinek állami kisajátítását. Eddigre azonban mind a Nemzetközi Valutaalap, mind a Világbank, mind pedig az érdekelt multinacionális nagyvállalatok tiltakoztak a népszavazás következtében megszülető, szénhidrogénekről szóló törvény bevezetése ellen, így az elnök kijelentette, hogy azt „lehetetlen” hatályba léptetni. A feszült és a baloldal által még inkább feltüzelt tömegek azonban a törvény életbeléptetése érdekében utcára vonultak és óriási tüntetéshullám lett úrrá az országon. Ennek következtében Mesa 2005 nyarán lemondott.

A gázkérdés rendeződése – Evo Morales és Michelle Bachelet duója

Evo Morales 2006 januári beiktatásával új korszak kezdődött Bolíviában a Chilével való viszonyt illetően. A „gázháború” zűrzavaros éveit követően a közvéleményt formálva sikeresen fordította a társadalom figyelmét a Chile ellenes indulatok helyett a belső ügyekre (gazdasági kérdések). Ezalatt megindult a Chilével való kapcsolat egyre szorosabbra fűzése, melyben Morales Michelle Bachelet elnökben partnerre talált. Az állandóan megújuló konfliktushullámok tanulságát leszűrve a két elnök egyetértett abban, hogy a kapcsolatok új szintre helyezése érdekében a kölcsönös bizalmat mindkét félnek kompromisszumkészséggel kell biztosítania úgy a gazdasági ügyekben, mint a határviták kérdését illetően. Ennek érdekében Morales és Bachelet hosszú kapcsolatépítést követően 2010 júliusára tető alá hozta a 13 pontos agendát, mely elmélyítette a felek közti együttműködést. A nagy hatással bíró dokumentum részletesen taglalta a két ország közötti: kölcsönös bizalom fejlesztés, határmenti integrációs problémák, a szabad tranzit, a fizikai összeköttetés és infrastrukturális fejlesztések, a gazdasági együttműködés, a tengeri hozzáférés, a Silala folyó, valamint a vízforrások problémájának, a szegénység csökkentésének, a biztonsági és védelmi kérdéseknek, a drogkereskedelem elleni harcnak, valamint az oktatási, tudományos, technológiai és kulturális együttműködés mellett az energiaszektornak a kérdését is.

A történelmi jelentőségű megállapodás új fejezetet nyitott a két állam kapcsolatában a neuralgikus pontoknak számító tengeri kijutás és a tranzit, valamint kereskedelem kérdésében is.

Befejezés

A másik fél barátként történő kezelése, amelyet Chile és Bolívia vezetői a közelmúltban új, a korábbitól nagyban eltérő politikai agendává tettek, és amelyet a kölcsönös bizalom kiépítésének diskurzusában fejeztek ki, nagyban hozzájárult a két állam kapcsolatainak normalizálódásához. Chile célja a továbbiakban is az északi szomszédjával való viszony minél jobb viszony fenntartása, míg Bolívia részéről semmi garancia nincs rá, hogy a jövőben felhagy az atacamai határvitában lévő területi követeléseivel.

Összességében a Salétromháború máig ható következményei jól példázzák, hogy a múlt hogyan befolyásolja a jelent, és hogyan gyakorol hatást azokra a narratívákra, amelyek meghatározzák a régió geopolitikai kapcsolatainak hatókörét és jellegét. A Chile és Bolívia közötti bonyolult kapcsolatrendszer csak egy példa a Dél- és Közép-Amerikában található számos jelenlegi rivalizálás közül. Ezek a történelmi feszültségek magyarázatot adhatnak arra, hogy a latin-amerikai regionális integráció lehetősége miért olyan törékeny még napjainkban is.

 

 

Felhasznált irodalom

1. Wehner, Leslie: From Rivalry to Mutual Trust: The Othering Process between Bolivia and Chile, German Institute of Global and Area Studies, 2010.
2. de Mesa, José, Teresa Gisbert, and Carlos Mesa: Historia de Bolivia, Editorial Gisbert y CIA SA La Paz, Bolivia, La Paz, 2007.
3. Tomasek, Robert D.: The Chilean-Bolivian Lauca River Dispute and the O.A.S, Cambridge University Press, Journal of Inter-American Studies. Vol. 9., 1967.
4. Gangopadhyay, Aparajita: From Land Wars to Gas Wars: Chile–Bolivia Relations and Globalisation, SAGE Publications, 2014.
5. Sater, William F.: Andean Tragedy: Fighting the War of the Pacific, 1879–1884, Lincoln and London: University of Nebraska Press, 2007.
6. Ravest Mora, Manuel: La Compañía Salitrera y la ocupación de Antofagasta, 1878-1879, Andres Bello, 1983.
7. Edmundson, William: The Nitrate King: A Biography of “Colonel” John Thomas North. Palgrave Macmillan, London, 2011.
8. Egaña, Rafael: The Tacna and Arica question. Historical antecedents.- Diplomatic action. Present state of the affair, Barcelona Printing Office, Santiago, Chile, 1900.
9. Jane, Lionel Cecil: “The question of Tacna-Arica …” Transactions of the Grotius Society, Vol. 15. Cambridge University Press, 1930.
10. Calvert, Peter: The International Politics of Latin America. Manchester University Press., Manchester, 1994.
11. Maria Luise Wagner. “The Chaco War”. In Hudson & Hanratty., 1989.

Hivatkozások

[1] Wehner, Leslie: From Rivalry to Mutual Trust: The Othering Process between Bolivia and Chile, German Institute of Global and Area Studies, 2010.

[2] de Mesa, José, Teresa Gisbert, and Carlos Mesa: Historia de Bolivia, Editorial Gisbert y CIA SA La Paz, Bolivia, La Paz, 2007.

[3] Tomasek, Robert D.: The Chilean-Bolivian Lauca River Dispute and the O.A.S, Cambridge University Press, Journal of Inter-American Studies. Vol. 9., 1967.

[4] „Majdnem egy évtizeddel később, 1987 áprilisában Montevideóban ismét tárgyalások kezdődtek Bolívia és Chile külügyminiszterei, Guillermo Bedregal Gutiérrez és Jaime del Valle között, amelyek egy új bolíviai javaslathoz vezettek. Ez egy 16 km széles, szuverén sáv létrehozását javasolta, amely Arica városától északra, a perui határral párhuzamosan futna.”

[5] Gangopadhyay, Aparajita: From Land Wars to Gas Wars: Chile–Bolivia Relations and Globalisation, SAGE Publications, 2014.

Írta: Kovács Tibor Benedek

Kiemelt kép: Morales hazatérése
Rio Mulato, 2020. november 10.
Evo Morales volt bolíviai elnököt köszöntik népzenészek Rio Mulato városában, úton a szülõvárosa, Orinoca felé 2020. november 10-én. Az elõzõ év novemberi lemondása után külföldre menekült Morales az egykori pénzügyminisztere, Luis Arce új bolíviai elnök beiktatásának másnapján, november 9-én tért haza.
Forrás: MTI/EPA/EFE/Paolo Aguilar

 

A Enyhülés Chile és Bolívia évszázados rivalizálásában? – A gas por mar kérdése bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.