Biztonságpolitika.hu

Kiberpolitika

A támadások folytonossága mellett azok célja sem sokban változott, egyes vélemények szerint azonban a hírszerzés ezen formájának célja, hogy ú.n. digitális dossziékat hozzanak létre, amelyek állami adatokat, kritikus infrastruktúrákkal kapcsolatos információkat tartalmaznak sok egyéb információ mellett. Az EU-s törekvések többek között fentiek megakadályozására is összpontosulnak, több-kevesebb sikerrel.

Írta: Gál Henrik Norbert

Közös kül- és biztonságpolitika

Május 24-án a Tanács megállapodott Európai Békeprogram keretében Ukrajnának nyújtott támogatás növeléséről. Az 1,5 milliárd eurós támogatás elfogadása után a negyedik részlet további 500 millió euróval növeli az EPF támogatást, így a teljes összeg már 2 milliárd euróra nőtt. Az új támogatási csomagban biztosítandó eszközök köre összhangban van az ukrán kormány által megfogalmazott aktuális prioritásokkal, amelyek legfőképp katonai felszerelésekre és készletekre vonatkoznak továbbra is.

Írta: Kovács Rebeka Regina

Regionális politika

Bulgária és Svédország használhatja fel az EU Helyreállítási Alap forrásait a COVID-19 világjárványból való gazdasági kilábalás érdekében. A Helyreállítási és Ellenállóképességi Eszköz az EU pénzügyi támogatási programja, amely a világjárvány által okozott gazdasági kihívásokra válaszol, a kifizetésére akkor kerül sor, ha a tagállamok elérik az egyes beruházásokhoz és reformokhoz meghatározott mérföldköveket és célokat. A nemzeti helyreállítási és rugalmassági terveket a Bizottság értékeli, majd meghatározásra kerülnek a támogatott tervek. Bulgária helyreállítási és rugalmassági terve 6,3 milliárd eurós támogatásból áll. Bulgária a terv teljes keretösszegének 58,9%-át éghajlat-politikai céljaira kívánja felhasználni energiaszektora szén-dioxid-mentesítésének felgyorsítása, a magán- és középületek energiahatékonyságának javítása, valamint a fenntartható közlekedési formák támogatása révén. A terv teljes keretösszegének 25,8%-át olyan digitális célokra fordítják. Svédország helyreállítási és rugalmassági terve 3,3 milliárd eurós támogatásból áll. A terv teljes keretösszegének 44,4%-a támogatja a klímacélokat. Svédország többek között támogatni kívánja az ipari fűtési célú megújuló energiára való átállást, az ipari szektor további szén-dioxid-mentesítését és vasúti kapacitásának javítását. Svédország a tervben szereplő teljes keretösszeg 20,5%-át a digitális célkitűzéseket támogató reformokra és beruházásokra tervezi elkülöníteni.

Írta: Kovács Rebeka Regina

Környezet-, energia- és klímapolitika

Az energiapolitika tekintetében, az Európai Unió fókuszában a REPowerEU kezdeményezés állt. A REPowerEU kezdeményezést Oroszország Ukrajna elleni háborújának következményei hívták életre, amely nagymértékben megzavarta a világ energiarendszereit is, mivel fokozta az energiabiztonságot érintő kihívásokat, növelte az energiaárakat, illetve ténylegesen rávilágított az európai energiarendszer Oroszországtól való függésének veszélyeire.  2022. március 8-án a Bizottság a „REPowerEU: Közös európai fellépés a megfizethetőbb, biztonságosabb és fenntarthatóbb energiáért” című közleményében az orosz fosszilis tüzelőanyagok importjának leállítására és az európai zöld megállapodás végrehajtásának felgyorsítására szólított fel. Az Európai Tanács 2022. március 24–25-i ülésén az európai vezetők megállapodtak abban, hogy az Európai Unió a lehető leghamarabb teljesen felszámolja az orosz gáz-, olaj- és szénimporttól való függőségét, és felkérték az Európai Bizottságot, hogy dolgozzon ki egy átfogó tervet ennek elérésére. 2022. májusra kidolgozásra került a REPowerEU terve, amely mindezek mellett, egy rugalmasabb energiarendszert és egy valódi energiaunió megvalósítását is kilátásba helyezi. A tervezet a „Fit for 55” javaslatcsomagra épít, de nem módosítja azt a fő törekvést, hogy 2030-ra legalább 55%-kal csökkentsük a nettó üvegházhatásúgáz-kibocsátást, 2050-re pedig a klímasemlegességet érjük el, de módosítást javasol az energiahatékonyság fokozása és a megújuló energiaforrások használatának tekintetében.

Az energiapiacok kapcsán a Bizottság rövid távú vészhelyzeti intézkedéseket és lehetőségeket határozott meg a hosszú távú fejlődés fokozására május 18-án. Mindezek elsősorban a magas energiaárak és az Oroszországból származó esetleges ellátási zavarok kezelésére irányulnak, de számos olyan területet is magában foglal, ahol a villamosenergia-piac kialakítása még inkább optimalizálható, ahhoz, hogy alkalmassá váljon a fosszilis tüzelőanyagokról való átállásra, és ellenállóbbá váljon az ársokkal szemben, miközben védi a fogyasztókat és megfizethető villamos energiát biztosít.

Május 23-án az Eurostat közzétette a „Fenntartható fejlődés az Európai Unióban – 2022 monitoring jelentés a fenntartható fejlődési célok felé tett előrehaladásról uniós összefüggésben” monitoring jelentését, amely áttekintést nyújt a fenntartható fejlődési célok EU-ban elért előrehaladásáról.
A jelentés főbb megállapításai a következők:

• Jelentős előrelépés történt a szegénység és a társadalmi kirekesztés csökkentése (SDG 1), a gazdaság és a munkaerőpiac (SDG 8), a tiszta és megfizethető energia (SDG 7), valamint az innováció és az infrastruktúra (SDG 9) célkitűzései felé is. A szegénység területén (SDG 1) a rendelkezésre álló adatok részben a pandémia előtti időszakra vonatkoznak, ezért még nem tükrözik teljes mértékben a világjárvány hatását.
• A megfizethető energia (SDG 7) területén tett előrelépést erősen befolyásolta, hogy a COVID-19-hez kapcsolódó -korlátozások és az alacsonyabb gazdasági aktivitás következtében jelentősen (2019-hez képest mínusz 8%-kal) csökkent az energiafogyasztás 2020-ban. Ezért az EU el tudta érni a 2020-ra kitűzött energiahatékonysági célját, és az eddig elért eredmények alapján úgy tűnik, jó úton halad a 2030-ra kitűzött cél felé. Ráadásul a megújuló energia felhasználása folyamatosan nőtt, aránya 2005 óta megduplázódott. 2020-ra a megújuló energia a bruttó végső energiafogyasztás 22,1%-át tette ki. A fosszilis tüzelőanyagok importja fedezi azonban továbbra is az EU energiaszükségletének több mint felét, és a 2020-ban regisztrált alacsonyabb energiafogyasztás valószínűleg átmeneti csupán a COVID-19.

Írta: Mészáros Kinga

[Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-21-2-I-NKE-131 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.]

Szomszédságpolitika

Déli szomszédságpolitika

Az EBRD 40 millió eurós kölcsönnel javítja a marokkói atlanti partvidék kikötőinek klímaváltozással szembeni ellenálló képességét. A kölcsön két részletből áll: egy 15 millió eurós lekötött hitelből és 25 millió eurós le nem kötött tőkéből. Az Európai Bizottság  300 millió eurós makroszintű pénzügyi támogatást folyósított Tunéziának. Ez a COVID-19 MFA-program második és egyben utolsó kifizetése Tunéziának, amelyet a koronavírus-járvány gazdasági következményeinek mérséklésére és a makrogazdasági stabilitás fokozására hagytak jóvá. Az első 300 millió eurós részletet 2021 júniusában folyósították, miután a tunéziai parlament ratifikálta a makroszintű pénzügyi támogatásról szóló megállapodást.

Az EU 25 millió eurós humanitárius segélyt jelentett be a ciszjordániai, kelet-jeruzsálemi és gázai sebezhető palesztinok alapvető szükségleteinek kielégítésére. Janez Lenarčič, válságkezelésért felelős biztos a következőket mondta: „Az EU továbbra is szolidaritást vállal a palesztin néppel. Az újonnan bejelentett uniós humanitárius támogatás a palesztin családok alapvető szolgáltatásokhoz és segítségnyújtáshoz való hozzáférését fogja támogatni, ami az Ukrajna elleni orosz agresszió globális következményeként emelkedő élelmiszerárak és élelmiszerhiány miatt most még sürgetőbbé válik. Továbbá ragaszkodunk a nemzetközi humanitárius jog maradéktalan tiszteletben tartásához, és elítéljük a civilek folyamatos kilakoltatását, valamint otthonaik, iskoláik és alapvető infrastruktúráik lerombolását. Ennek véget kell vetni.” A bejelentett finanszírozás a folyamatos erőszak, a gázai blokád következményei és a Covid-19 világjárvány hatásai által érintettek egészségügyi segítségnyújtására összpontosít, beleértve a traumák mentális ellátását is. A finanszírozás a palesztin fiúk és lányok iskoláztatáshoz való hozzáférésének javítására is összpontosít, hogy megőrizzék az oktatáshoz való jogukat. Az Európai Beruházási Bank hivatalosan megnyitotta első Ciszjordániát és Gázát lefedő irodáját, valamint megerősítette az Európai Unió rekord támogatását a palesztin üzleti beruházásokhoz és az Egészségügyi Világszervezettel való új együttműködéshez a nyilvánosság javítása érdekében. A fizikális helyi jelenlét fokozni fogja a magán- és állami beruházások technikai és pénzügyi támogatását, és az Európai Unió ciszjordániai és gázai jeruzsálemi képviseletén belül fog működni. Az irodanyitó ünnepség előtt az Európai Beruházási Bank hivatalosan három új vállalkozásfinanszírozási programról állapodott meg az Európai Unióval, a Palesztina Monetáris Hatósággal és a Kairó-Amman Bank Palesztinával. Az EBB és az Egészségügyi Világszervezet új együttműködést mutatott be a palesztin egészségügyi minisztériummal az elsődleges egészségügyi ellátás és az onkológiai szolgáltatások megerősítése, valamint az egészségügyi beruházások fokozása érdekében Ciszjordániában és Gázában.

Keleti szomszédságpolitika

A keleti szomszédságpolitika területén az EU fókuszában ismét Ukrajna, illetve Moldova támogatása, illetve az országok Európai Unióba való mélyebb integrációja állt. Május 2-án Grúzia is visszaküldte a tagjelölt-státusz előszobájának tekinthető kérdőívet kitöltve. Így mindhárom keleti partnerország – Ukrajna, Moldova és Grúzia –, amelyek EU-tagságot kértek, visszaküldték kitöltött kérdőíveiket.

Ukrajna tekintetében, május 5-én az Európai Bizottság a Lengyelország és Svédország által közösen összehívott Nemzetközi Adományozói Konferencia keretében újabb, 200 millió eurós segélycsomagot jelentett be az Ukrajnában lakóhelyüket elhagyni kényszerült személyek támogatására. Elmondták, hogy az ukrajnai háború kezdete óta közel 8 millió ember–akiknek kétharmada gyermek– kényszerült lakóhelyük elhagyására. Mindebből 5,3 millió fő az EU-ban és a szomszédos országokban keres menedéket. Emellett, az EBRD több mint 53 millió eurós, az élelmiszerbiztonság fokozására irányuló kölcsönt folyósít Ukrajnának. Május 13-án bejelentésre került a G7-ek külügyminisztereinek és fejlesztési minisztereinek weissenhaus-i találkozója előtt Josep Borrell által, hogy az Európai Unió újabb 500 millió eurót biztosít Ukrajna fegyveres erőinek támogatására. Ezzel az Ukrajnának nyújtott katonai támogatás teljes összege 2 milliárd euróra nő.

Moldova kapcsán, Charles Michel az országba tett látogatása során elmondta, hogy az EU tervezi, hogy idén jelentősen növeli a Moldovának nyújtott támogatását fegyveres erőinek további katonai felszerelésekkel való ellátásával. Május elején emellett további új uniós támogatást jelentettek be Moldovának a kiberbiztonságának fokozására, elsősorban a dezinformáció és a társadalmi kohézió kezelésére 8 millió euró értékben.

Május 5-én bejelentésre került, hogy az Európai Unió további 52 millió eurót mozgósít a Moldovai Köztársaság számára az ország hosszú távú ellenálló képességének, fellendülésének és reformjainak előmozdítása érdekében, különösen a keleti partnerekre vonatkozó gazdasági és beruházási tervben előirányzott kiemelt projektek végrehajtása révén, az EU–Moldova társulási megállapodás végrehajtásának támogatása. Ez kiegészítő támogatás az EU által Moldovának nyújtott folyamatos válságtámogatáson felül, amely magában foglalja a következőket:

• 53 millió eurós költségvetési támogatás;
• 150 millió eurós makroszintű pénzügyi támogatási program, amelyet a következő hónapokban folyósítanak;
• 13 millió euró humanitárius segítségnyújtás;
• 15 millió euró a menekültáradat emberhez méltó és hatékony kezelésének, valamint a harmadik országbeli állampolgárok biztonságos tranzitjának és hazatelepítésének támogatására;
• 15 millió euró az EU Border Assistance Mission (EUBAM) tevékenységére, amely immáron a moldovai határőrséget támogatja a menekültek érkezésének kezelésében.

Május 18-án Josep Borrell Brüsszelben találkozott Irakli Garibasvili grúz miniszterelnökkel. Borrell elmondta, hogy az EU továbbra is támogatja Grúzia ellenálló képességének megerősítését az Oroszország ukrajnai háborúja kapcsán. Megerősítette továbbá az EU szilárd elkötelezettségét Grúzia területi integritása és szuverenitása mellett a nemzetközileg elismert határai tekintetében. Borrell emellett hangsúlyozta az EU eltökéltségét is, hogy még közelebb hozza az országot az Európai Unióhoz.

Május 22-én Charles Michel vendégül látta Ilham Alijevet, Azerbajdzsán elnökét és Nikol Pašinjant, Örményország miniszterelnökét. A harmadik ilyen formátumú megbeszélés középpontjában a dél-kaukázusi helyzet, valamint a két országgal, valamint a tágabb régióval fenntartott uniós kapcsolatok fejlődése állt. Charles Michel szerint a megbeszélés „őszinte és eredményes” volt. A felek eredményeket érték el a határkérdések, a közlekedési hálózatok, a békeszerződés kapcsán is. A következő találkozót hasonló formában július-augusztusra tervezik.

Írta: Mészáros Kinga

[Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-21-2-I-NKE-131 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.]

A nyitókép forrása: Deniz Antilla, Pixaby

 

A EU hírfigyelő 2022. május bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Kiberpolitika

Ahogyan az orosz-ukrán konfliktust megelőző és azt követő időszakban is történt, az információs hadviselés mit sem vesztett jelentőségéből, a támadások tovább folytatódtak. Ennek bizonyítéka többek között a Microsoft egyik jelentése, amely szerint az orosz erők folyamatosan támadják az ukrán rendszereket. A már fentebb hivatkozott cikk nyomán az is tudható, hogy „Viktor Zsora ukrán kiberbiztonsági tisztségviselő szerint orosz kibertámadások folyamatosan érik a helyi távközlési vállalatokat és energiaszolgáltatókat”.

Írta: Gál Henrik Norbert

Szankciós politika

Április 8.-án az Európai Unió Tanácsa elfogadta az ötödik gazdasági és egyéni szankciós csomagot Oroszország ellen az orosz-ukrán háborúra való tekintettel. Ukrajnában, különös tekintettel Buchában elkövetett atrocitásokra reagálva határozták meg a szankciós csomagot, amelynek célja, – Josep Borrell (külügyi és biztonságpolitika főképviselő) szerint – hogy megakadályozzák az orosz csapatok „meggondolatlan, embertelen és agresszív viselkedését”, illetve világossá tegyék a Kreml döntéshozói számára, hogy „illegális agressziójuknak súlyos ára van”.

Az ötödik szankciós csomag tartalma:

1. 2022 augusztusától a szén és más szilárd fosszilis tüzelőanyagok EU-ba történő vásárlásának, behozatalának vagy szállításának tilalma, ha azok Oroszországból származnak, vagy Oroszországból exportálják őket.
2. Oroszország lobogója alatt lajstromozott hajók uniós kikötőibe való belépésének tilalma.
3. Bármely orosz és fehérorosz közúti fuvarozó vállalkozásokra vonatkozó tilalom, amely megakadályozza őket abban, hogy árukat szállítsanak közúton az EU-n belül, beleértve a tranzitforgalmat is.
4. További exporttilalmak a repülőgép-üzemanyagra és más árukra, például kvantumszámítógépekre és fejlett félvezetőkre, csúcskategóriás elektronikára, szoftverekre, érzékeny gépekre és szállítóeszközökre, valamint új importtilalmak olyan termékekre, mint a fa, cement, műtrágyák, tenger gyümölcsei és szeszesitalok.
5. Egy sor célzott gazdasági intézkedés, amelyek célja a meglévő intézkedések megerősítése és a kiskapuk bezárása, például: az orosz vállalatoknak a tagállami közbeszerzésekben való részvételére vonatkozó általános uniós tilalom, az orosz állami szerveknek nyújtott minden pénzügyi támogatás kizárása. Továbbá kriptotárcákba történő befizetések, valamint az uniós tagállamok bármely hivatalos pénznemében denominált bankjegyek és átruházható értékpapírok Oroszország és Fehéroroszország, illetve bármely természetes vagy jogi személy, szervezet vagy testület számára történő értékesítésének kiterjesztett tilalma.
6. Továbbá a Tanács úgy határozott, hogy szankcionálja azokat a vállalatokat, amelyek termékei vagy technológiája kulcsfontosságú szerepet játszott az invázióban, illetve oligarchákat és üzletembereket, magas rangú Kreml-tisztviselőket.
7. Ezenkívül teljes tranzakciós tilalmat rendeltek el négy kulcsfontosságú orosz bank esetében, amelyek az orosz bankszektor piaci részesedésének 23%-át képviselik. A SWIFT-elvonás után ezek a bankok eszközeit befagyasztják, ezáltal teljesen elzárják őket az uniós piacoktól.

Írta: Kovács Rebeka Regina

Közös kül- és biztonságpolitika

Április 13.-án az Európai Unió Tanácsa megállapodott az Európai Békeprogram (European Peace Facility, EPF) keretén belül Ukrajnának nyújtott támogatás harmadik részletéről. Ezzel az új, további 500 millió euróval az EU összesen 1,5 milliárd eurót különített el az EU-tagállamok által az ukrán fegyveres erők számára biztosított katonai felszerelések támogatására, és a segélyezési intézkedések időtartamát pedig 24 hónappal meghosszabbította. Az EPF keretében nyújtott támogatás-csomag célja, hogy támogassák az ukrán fegyveresek erők képességeit az ország területi integritásának és szuverenitásának megvédése, illetve a polgári lakosság védelme érdekében a folyamatos orosz katonai agresszióval szemben. Ez főként az ukrán fegyveres erők felszerelésének és ellátmányának biztosítását szolgálja, ideértve az egyéni védőfelszereléseket, elsősegélynyújtó-készleteket, és üzemanyagot is.

Meghosszabbításra került április 13.-án az iraki biztonsági ágazat reformját támogató uniós tanácsadó misszió (EUAM Iraq) 2024. április 30.-ig. A misszió átfogó feladata, hogy segítse az iraki nemzetbiztonsági stratégia, a kapcsolódó nemzeti stratégiák és más nemzetbiztonsági prioritások kidolgozását és koherens végrehajtását.

2022. április 29-én vegyi fegyverek kifejlesztésének, előállításának, készletezésének és használatának tilalmáról, valamint megsemmisítésükről szóló egyezmény (CWC) hatálybalépésének 25. évfordulóján a főképviselő nyilatkozatot adott ki az Európai Unió nevében. A nyilatkozatban az EU kijelenti, hogy elítéli a Szíriai Arab Köztársaság által alkalmazott vegyi fegyvereket és továbbra is folytatja a munkát ennek kezelésének érdekében. Emellett az EU kifejezi aggodalmát az Orosz Föderáció nem együttműködő magatartásával kapcsolatban, tekintettel arra, hogy Oroszország nem ragált azokra a felhívásokra, hogy együttműködjön a Vegyifegyver-tilalmi Szervezettel (OPCW), annak érdekében, hogy biztosítsák Alekszej Navalnij orosz ellenzéki politikus meggyilkolására irányuló kísérlet nemzetközi vizsgálatát.

Írta: Kovács Rebeka Regina

Környezet-, energia- és klímapolitika

Az Európai Bizottság április 5-én két új rendeletre tett javaslatot a fluortartalmú üvegházhatású gázok és az ózonréteget lebontó anyagok szigorúbb ellenőrzésére. A rendeletek elfogadása jelentős lépést jelentene a globális hőmérséklet-emelkedés következményeinek visszaszorítása felé, emellett hozzájárul ahhoz, hogy 2050-re Európa klímasemleges legyen. Mindkét javaslat együttesen 490 millió tonnával csökkentheti az EU üvegházhatásúgáz-kibocsátását 2050-re. Frans Timmermans, az európai zöld megállapodásért felelős ügyvezető alelnök a következőket mondta a két rendeletkapcsán: „Az Európai Unió folytatja évtizedek óta a világ legambiciózusabb politikáját a fluortartalmú gázokkal és az ózonréteget lebontó anyagokkal kapcsolatban. Míg a meglévő szabályozók sikeresek voltak, a tudomány ugyan arra ösztönöz bennünket, hogy most még inkább felgyorsítsuk a folyamatot. A klímabarát technológiák szélesebb körben elérhetővé tétele segít elérni az EU hosszú távú klímapolitikai céljait, és ösztönzi az Európán kívüli országokat is, hogy csökkentsék ezen anyagok használatát.”

2022. április 6-án az Európai Bizottság ügyvezető alelnöke, Frans Timmermans és John Kerry, Joe Biden amerikai elnök klímavédelmi különmegbízottja és csapataik online egyeztetésen vettek részt, hogy megvitassák a legújabb globális klímapolitikai fejleményeket. Hangsúlyozták, hogy az egzisztenciális veszélyt jelentő klímaválság csak elmélyült, és napjainkban még gyorsabb és hatékonyabb fellépés szükséges. Egyet értettek abban, hogy Oroszország Ukrajna elleni háborújának legutóbbi következményei csak megerősítették a tiszta energiára való átállás felgyorsításának szükségességét. Minél előbb diverzifikáljuk energiaforrásainkat, javítjuk az energiahatékonyságot és bevezetjük a megújuló energiaforrásokat, annál hamarabb válnak kevésbé energiadependessé. A 2022-re és a COP 27-re tekintve megerősítették a globális „Implementation…Plus” megközelítés fontosságát, beleértve azon 2030-as NDC-célok megerősítését, amelyek még nincsenek összhangban a 1,5 fokos határértékkel, az erőfeszítések fokozását a hőenergia-termelés fokozatos megszüntetésére, valamint a köz- és magánfinanszírozás összehangolását a párizsi célokkal. Emellett kijelentették, hogy együtt fognak működni a Globális Metánvállalás végrehajtásának előmozdításán. Az EU és az Egyesült Államok elkötelezettségüket fejezte ki a Just Energy Transition Partnerships mellett, és közös elhatározásukat is a folyamatok felgyorsítása, különösen Vietnamban és Indonéziában, ahol az EU, illetve az Egyesült Államok a társvezető.

Az Európai Bizottság a tagállamokkal közösen EU Platformot hozott létre a gáz, LNG és hidrogén közös beszerzésére annak érdekében, hogy a jelenlegi geopolitikai körülmények között megfizethető áron biztosítsa az EU energiaellátását, és fokozatosan felszámolja az orosz gáztól való függőséget. Az ezzel kapcsolatos első egyeztetésre 2022. április 8-án került sor.  Ezt követően, április 29-én az Európai Bizottság és Bulgária megállapodott abban, hogy Szófiában létrehozzák ezzel kapcsolatban az első regionális munkacsoportot a Platform részeként. Ez a gáz- és villamosenergia-szükségleteket, az árakat és a szállítást, valamint az infrastrukturális szempontokat szemrevételezi. A regionális munkacsoport az előttünk álló évre összpontosít, és speciális, a regionális helyzetet ismerő szakértelmet és know-how-t biztosít a REPowerEU cselekvési terv kidolgozásához és végrehajtásához az orosz fosszilis tüzelőanyagoktól való függés csökkentése, a tárolók feltöltésére a jövő tél előtt és az energiaszektor dekarbonizációjának további felgyorsítása érdekében. Támogatja és koordinálja a közös felkészülési tervek végrehajtását a régióban, ideértve a nemzetközi beszerzést, tárolást és összeköttetéseket. Bulgária felveszi a kapcsolatot a szomszédos országokkal e munkacsoport keretében, és május 5-én szervezi meg az első miniszteri találkozót.

Írta: Mészáros Kinga

[Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-21-2-I-NKE-131 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.]

Szomszédságpolitika

Déli szomszédságpolitika

A 11 éve, Szíriában fennáló instabilitás kapcsán, az EU és Finnország közös házigazdája volt a humanitárius vezető tisztviselők találkozójának április 4-én. Janez Lenarčič válságkezelésért felelős biztos is részt vett az eseményen, aki az alábbiakat nyilatkozta: „Idén van a szíriai polgárháború 11. évfordulója. Tragikus mérföldkő egy olyan konfliktusban, amely hihetetlen szenvedést és gyászt okozott. Minden eddiginél több szíriai szorul kétségbeesetten élelmiszersegélyre. Az Európai Unió továbbra is támogatja a segélyre szoruló szíriai lakosságot: több mint 25 milliárd eurót mozgósított a humanitárius helyzet, a stabilizáció és a reziliencia segítésére. A mai találkozó lehetővé teszi számunkra, hogy megvitassuk, hogyan tudunk jobb eredményeket elérni a növekvő igények közepette.”

Április 5-én tartotta negyedik ülését a Reform, Helyreállítás és Újjáépítési Keret Konzultatív Csoportja (3RF CG). A Konzultatív Csoport a libanoni kormányból, a libanoni civil társadalomból, az Európai Unióból, az Egyesült Nemzetek Szervezetéből, a Világbankból és nemzetközi adományozókból áll. Együtt követik nyomon a folyamatokat, és stratégiai iránymutatást nyújtanak a 3RF keretében végrehajtandó reformoknak és tevékenységeknek. A Csoport tagjai számba vették a 3RF által támogatott programok keretében eddig elért előrehaladást. A megbeszélések három stratégiai kérdésre összpontosítottak, nevezetesen a gazdasági stabilizációra és fellendülésre, a szociális védelemre, valamint az igazságosságra és az elszámoltathatóságra.

Az Oroszország Ukrajna elleni háborújának az EU partnerországaira gyakorolt ​​hatásának mérséklésére irányuló széles körű válasz részeként az Európai Bizottság kezdeményezést nyújtott be egy regionális „Élelmiszer- és Reziliencia Eszköz” létrehozására 225 millió euró értékben a rövid és középtávú szükségletek kielégítésére a déli szomszédsági partnerek tekintetében. Az intézkedés célja, hogy kezelje az élelmiszerek és nyersanyagok áremelkedésének következményeit a régióban. Az eszköz konkrét beavatkozások végrehajtását teszi lehetővé és főként a legkiszolgáltatottabb személyekre és/vagy a válság által legsúlyosabban érintett partnerekre összpontosít.

Keleti szomszédságpolitika

Az európai szomszédságpolitika történései kapcsán, áprilisban is az EU homlokterében a keleti dimenzió állt Oroszország ukrajnai háborúja okán. Roberta Metsola, az Európai Parlament elnöke 2022. április 1-jén Kijevbe látogatott, hogy kifejezze az Európai Unió támogatását az ukrán nép iránt, és elítélje az orosz támadást. Metsola elmondta, hogy az EU sosem fogja magára hagyni Ukrajnát: „Számomra, Európának, a világnak az ukrán emberek hősök; azért harcolnak, amiben mindannyian hiszünk: a szabadságért, a demokráciáért, a jogállamiságért. Ezen értékek nélkül nincs semmi.” Roberta Metsola három ígéretet tett az ukrán Rada tagjainak. Először is, az Európai Parlament elnöke azt mondta, Európa nem hagyja szó nélkül ezt az agressziót, a felelősöket felelősségre vonják, s több és szigorúbb szankciókra van szükség. Azt is megerősítette, hogy az Európai Parlament támogatja Ukrajna azon törekvését, hogy EU-tagjelöltté váljon. Végül Metsola megígérte, hogy gondoskodni fog az EU a menekülni kényszerült ukrán családokról addig, amíg biztonságosan visszatérhetnek otthonaikba. Hozzátette, az EU létrehozza az Ukrajna Szolidaritási Vagyonkezelői Alapot, és nemzetközi adományozói konferenciát szervez Ukrajna újjáépítésének elősegítésére. Április 5-én Energiaközösség Titkársága létrehozta az Ukrajna Energiatámogatási Alap jogi keretét az orosz invázió hatásainak ellensúlyozására. Az alap lehetővé teszi a kormányok és a nemzetközi pénzügyi intézmények számára, hogy rendkívüli pénzügyi támogatást nyújtsanak az ukrán energiaszektornak. A Titkárság az Alap vagyonkezelőjeként, valamint közvetítőként fog működni az adományozók és az ukrán hatóságok között. Az alapnak szánt adományokat az ukrán energiaügyi minisztérium irányítása alatt folyósítják az energiaipar és az infrastruktúra háború alatti működőképességének fenntartásához szükséges üzemanyagok, berendezések, illetve szolgáltatások vásárlásának finanszírozására. Április 9-én Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke és Josep Borrell, az EU főképviselője utazott Kijevbe, Eduard Heger szlovák miniszterelnök kíséretében. Az EU vezetői az EU szolidaritásának és támogatásának kifejezésére utaztak a kelet-európai országba, illetve több egyeztetésen is részt vettek Volodimir Zelenszkij, ukrán elnökkel. Április 8-án Ursula von der Leyen bejelentette, hogy további 120 millió eurós támogatást folyósít Ukrajnának, hogy segítse a kormányt a polgári válságkészültség és -kezelés központi és helyi szinten történő megerősítésében. Ez a pénzügyi támogatás erősíti a társadalmi és állami ellenálló képességet Ukrajnában s célja a polgári védelem, a kritikus infrastruktúra és az energiabiztonság, a kiberbiztonság, a dezinformáció elleni küzdelem, valamint a kormány lakossággal szembeni válságkommunikációjának segítése. Emellett, Ursula Von der Leyen átadta az EU-tagság előszobájának tekinthető kérdőívet is Volodimir Zelenszkij ukrán elnöknek. A kérdőívet április 17-én Volodimir Zelenszkij ukrán elnök át is adta kitöltve az EU ukrajnai küldöttsége vezetőjének, Matti Maasikasnak. Az EU további 50 millió eurós humanitárius finanszírozást különítéséről döntött április 17-én. Az 50 millióból 45 millió eurót ukrajnai humanitárius projektekre és 5 millió eurót Moldovának allokál. Ez az új finanszírozás a legsürgetőbb humanitárius szükségleteket fogja kielégíteni azáltal, hogy sürgősségi egészségügyi szolgáltatásokat, a biztonságos ivóvízhez és a higiéniához való hozzáférést, menedéket és védelmet, valamint a nemi alapú erőszak elleni támogatást biztosít. Április 20-án Charles Michel is Ukrajnába látogatott, hogy szemtanúja legyen a háborús bűnök utóhatásainak, és Kijevben találkozott Volodimir Zelenszkij ukrán elnökkel, kifejezve csodálatát az ukrán elnök által tanúsított magatartás iránt. Összegezve a Borodjankában látottakat, Michel az alábbiakat mondta el: „Nincsenek szavak, amelyek megmagyaráznák, mit érzek, nem az Európai Tanács elnökeként, hanem apaként, emberi lényként. Ezek háborús bűnök. Meg kell őket büntetni. Meg lesz büntetve. Fizetniük kell azért, amit ott és Ukrajna sok más helyén tettek.” Hozzátette, hogy az Európai Bizottság június végéig nyilvánosságra hozza véleményét Ukrajna csatlakozásáról, és addig az EU továbbra is támogatja az országot – anyagilag, katonailag és szankciókkal Oroszország ellen.

Moldovába is nagy mértékű támogatást jutatott az EU. Az EU 150 millió euró összegű makroszintű pénzügyi támogatást nyújt kölcsönök és támogatások formájában a Moldovai Köztársaságnak. A támogatás megerősíti Moldova rezilienciáját a jelenlegi geopolitikai körülmények között, és fedezi a Nemzetközi Valutaalap (IMF) programjában meghatározott Moldova fizetésimérleg-szükségleteit. Célja a gazdasági stabilizáció és Moldova reformprogramja. Április 3-án az Európai Unió által létrehozott RescEU tartalékból orvosi berendezéseket szállítottak Chisinauba, hogy támogassák Moldovát az Ukrajnából érkező menekültáradat jelentette kihívások leküzdésében. Az adományozott eszközök összértéke 4,2 millió euró. Az eszközöket a moldovai egészségügyi intézményeknek juttatják el. Várhelyi Olivér április 5-én további 53 millió eurós támogatást jelentett be, hogy segítsék a Moldovai Köztársaságot megbirkózni az Ukrajna elleni orosz katonai agresszió következményeivel. Ez az 53 millió eurós költségvetési támogatás kiegészíti az EU által Moldovának nyújtott válságtámogatást, beleértve a következő hónapokban folyósítandó 150 millió eurós makroszintű pénzügyi támogatási programot is. Ezt követően az Európai Bizottság humanitárius műveletet hajtott végre Moldovában az Európai Humanitárius Reagálási Kapacitáson keresztül, hogy fokozza az EU vészhelyzeti reagálását és támogassa a területen már aktív humanitárius partnereket. A művelet egy raktár felállításából áll Chisinauban, valamint több mint 1200 sátor és 4000 takaró szállításából az Ukrajna elleni orosz agresszió miatt kitelepített emberek számára.

Április 11-én az EU Grúziának és a Moldovai Köztársaságnak is átadta azt a kérdőívet, amelyből az EU dönthet a tagságukról. A kérdőívre adott válaszok segítik az Európai Bizottságot abban, hogy az Európai Unió Tanácsának felkérése alapján véleményt készítsen mindhárom ország uniós pályázatáról. Maia Sandu moldovai elnök és Natalia Gavrilița miniszterelnök április 22-én adta át a kitöltött uniós kérdőívet Janis Mažeiksnek, az EU moldovai köztársasági küldöttsége vezetőjének.

Április 6-án Charles Michel, az Európai Tanács elnöke vendégül látta Ilham Aliyev Azerbajdzsán Köztársaság elnökét és Nikol Pashinyan, az Örmény Köztársaság miniszterelnökét a dél-kaukázusi térség helyzetével és az EU –val való kapcsolataik fejlődésével kapcsolatban folytatott megbeszélésük okán. Michel ismételten biztosította a feleket az EU elkötelezettségét illetően és az együttműködés elmélyítése mellett  a feszültségek leküzdése, és egy biztonságos, stabil, békés és virágzó Dél-Kaukázus előmozdítása érdekében. Hangsúlyozta mindkét fél humanitárius gesztusainak fontosságát a bizalom és a békés együttélés előmozdítása érdekében, illetve, hogy minden lezáratlan kérdést teljes körűen és gyorsan meg kell oldani, ideértve a még megmaradt foglyok szabadon bocsátását és az eltűnt személyek kérdésének átfogó kezelését, és kijelentette, hogy az EU kész támogatást nyújtani a megoldások keresésében. Az EU hasonlóképpen továbbra is támogatja az Azerbajdzsán és Örményország közötti bizalomépítő intézkedéseket, valamint a humanitárius aknamentesítési erőfeszítéseket, többek között szakértői tanácsadás és pénzügyi segítségnyújtás, valamint a konfliktusok által sújtott lakosságnak nyújtott segítség, a rehabilitáció és az újjáépítés folytatása révén. Michel tudomásul vette Alijev és Pašinjan szándékát békemegállapodás iránt. Ennek érdekében megállapodtak abban, hogy megbízzák a külügyminisztereket, hogy dolgozzanak egy jövőbeli békeszerződés előkészítésén, amely minden szükséges kérdéssel foglalkozik.

Írta: Mészáros Kinga

[Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-21-2-I-NKE-131 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.]

A borítókép forrása: flickr.com

 

A EU hírfigyelő 2022. április bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Kiberpolitika

Márciusban az EU tagállamai egy kiberbiztonsági alap létrehozását javasolták, amelytől a reakcióidő növekedését várják. Ennek oka természetesen a megváltozott geopolitikai helyzetben keresendő. Az Európai Számvevőszék kijelentette, hogy az uniós intézményeknek többet kell tenniük a kibertámadások ellen, az elmúlt időszakban megsokszorozódott ransomware és egyéb fenyegetések tükrében. Az ECA jelentésében hangsúlyozta, „Mivel az uniós szervek szorosan összekapcsolódnak egymással, az egyik gyengesége a többi számára is biztonsági fenyegetést jelent.” A fintechzone felhívja a figyelmet továbbá, hogy az Európai Bizottság új működési rezilliencia rendelettervezetet adott ki. (Digital Operational Resilience Act – DORA)

Írta: Gál Henrik Norbert

Szankciós politika

Március 2-án a harmadik szankciós csomag újabb megszorításokkal bővült, amelynek keretében szankciókat vezettet be az EU az RT/Russia Today és a Szputnyik állami tulajdonú csatornák uniós sugárzása ellen mindaddig, amíg az Ukrajna elleni agressziónak véget nem vetnek, és a hozzá kapcsolódó kiadványok nem hagynak fel az EU és tagállamai elleni dezinformációs és információmanipulációs tevékenységgel. További rendelkezésként hét orosz bankot tiltottak ki a SWIFT-rendszerből: Bank Otkritie, a Novikombank, a Promsvyazbank, a Rossiya Bank, a Sovcombank, a Vnesheconombank (VEB) és a VTB Bank. Emellett az EU szintén tilalmat vezetett be:

1. az Orosz Közvetlen Beruházási Alap által társfinanszírozott jövőbeli projektekbe való befektetés, részvétel vagy más módon történő hozzájárulás.
2. euróbankjegyek értékesítése, szállítása, átadása vagy kivitele Oroszországba vagy bármely oroszországi természetes vagy jogi személy vagy szervezet részére

Március 3-án a Tanács 2023. március 6-ig meghosszabbította az ukrán állami pénzeszközök hűtlen kezeléséért és az ukrán közpénzek károsodását okozó hivatali visszaélésért felelős személyekkel szemben elrendelt vagyonbefagyasztásokat.

Ezt követően március 9-én az EU új, Fehéroroszországot és Oroszországot célzó intézkedésekről határozott, válaszul Fehéroroszországnak az Ukrajna elleni indokolatlan és provokálatlan orosz katonai agresszióban való részvételére. Ennek keretében:

1. korlátozza a speciális pénzügyi üzenetküldő szolgáltatások (SWIFT) nyújtását öt fehérorosz bank számára
2. megtiltják a Belarusz Központi Bankkal folytatott tranzakciókat
3. megtiltja a fehérorosz állami tulajdonban lévő szervezetek részvényeinek az uniós kereskedési helyszíneken való jegyzését és a velük kapcsolatos szolgáltatások nyújtását
4. jelentősen korlátozza a Fehéroroszországból az EU-ba irányuló pénzügyi beáramlást
5. megtiltják az EU-ban denominált bankjegyek Fehéroroszországba történő szállítását

A Tanács további korlátozó intézkedéseket vezetett be a tengeri navigációs termékek és a rádiótávközlési technológia Oroszországba irányuló exportja tekintetében. Valamint további 160 személlyel szemben rendel el korlátozó intézkedéseket. Így összességében az EU korlátozó intézkedései most összesen 862 személyre és 53 szervezetre vonatkoznak.

A következő napon március 10.-én a Tanács úgy határozott, hogy további hat hónappal, 2022. szeptember 15-ig meghosszabbítja az Ukrajna területi integritásának, szuverenitásának és függetlenségének megsértéséért vagy veszélyeztetéséért felelős személyeket célzó szankciókat.

Az EU március hónap 15.-én gazdasági és egyéni szankciók negyedik csomagját vezette be válaszul Oroszország Ukrajna elleni katonai agressziójára. Az új intézkedések többek között a következőkre vonatkozó tilalmat tartalmazzák:

1. bizonyos állami tulajdonú vállalatokkal folytatott valamennyi ügylet
2. hitelminősítési szolgáltatások nyújtása bármely orosz személy vagy szervezet számára
3. új beruházások az orosz energiaágazatban

A Tanács kibővítette az orosz védelmi és ipari bázissal kapcsolatban álló személyek listáját, akikkel szemben szigorúbb exportkorlátozásokat vezetett be a kettős felhasználású áruk, valamint az olyan áruk és technológiák tekintetében, amelyek hozzájárulhatnak Oroszország védelmi és biztonsági ágazatának technológiai fejlesztéséhez. Az EU emellett bevezette a következőket:

1. kereskedelmi korlátozások a vas-, acél- és luxuscikkekre
2. szankciókat vezetett be további 15 személy és 9 szervezet ellen

Írta: Haiszky Edina Julianna

Környezet-, energia- és klímapolitika

Az energiapolitika területén a márciusi történések elsősorban az orosz-ukrán háború Európai Unió energiabiztonságára gyakorolt hatásához köthetőek. Az Európai Bizottság március 8-án terjesztette elő annak a tervnek a vázlatát, hogy Európát – az eredeti célkitűzésekkel szemben – jóval 2030 előtt függetlenítsék az orosz fosszilis tüzelőanyagoktól, kezdve a gázzal. A tervezet emellett számos intézkedést is felvázol az emelkedő európai energiaárakra és a gázkészletek feltöltésére a következő télre. A REPowerEU arra törekszik lényegében, hogy diverzifikálja a gázellátást, felgyorsítsa a megújuló gázok elterjedését, valamint helyettesítse a gázt a fűtésben és az áramtermelésben. Mindez kétharmaddal csökkentheti az EU orosz gáz iránti keresletét az év vége előtt.

Az európai tagállamok vezetői 2022. március 10–11-én Versailles-ban üléseztek és megállapodtak arról, hogy a lehető leghamarabb felszámolják az EU orosz gáz-, olaj- és szénimporttól való függőségét, és felkérték a Bizottságot, hogy terjesszen elő tervezetet az ellátás biztonságára és a megfizethető energiaárak biztosítására vonatkozólag. Ezzel párhuzamosan az EU vezetői kötelezettséget vállaltak arra, hogy sürgősen mérlegelnek konkrét lehetőségeket a megemelkedett energiaárak polgárokra és vállalkozásokra gyakorolt hatásának kezelésére.

A Bizottság ezt követően, március 23-án olyan jogalkotási javaslatot is benyújtott, amely előírja, hogy a földalatti gáztárolókat 2022. november 1-jéig kapacitásának legalább 80 százalékáig fel kell tölteni, a téli fűtési szezon kezdete okán. Ez az arány a jövőben 90 százalékra fog növekedni, s a februártól novemberig tartó időszakban is bizonyos töltési szintet meg kell őriznie a tagállamoknak. A tárolóhelyek üzemeltetőinek jelenteniük is kell a töltési szinteket a nemzeti hatóságoknak. A tagállamoknak havonta figyelemmel kell kísérniük a töltési szinteket, és jelentést kell tenniük a Bizottságnak. Emellett, a Bizottság az emelkedő energiaárakat is igyekszik rövid távon megfékezni és az európai háztartások ebből fakadó terheit csökkenteni.

Március 25-én az Európai Bizottság és az Amerikai Egyesült Államok között az európai energiabiztonságról közös nyilatkozat született. Ebben a felek megerősítették az együttműködés, a párizsi megállapodás rendelkezéseinek elérése, Európa orosz energiától való függésének csökkentése és az európai energiabiztonság biztosítása melletti elhivatottságukat. Mindemellett kifejezték szolidaritásukat Ukrajnával, illetve üdvözölték az ország EU energiapiacaival való fizikai integrációja felé tett folyamatos előrehaladást. Döntés született arról is, hogy az Amerikai Egyesült Államok és az Európai Bizottság haladéktalanul létrehoz egy közös energiabiztonsági munkacsoportot az együttműködés paramétereinek meghatározására és a végrehajtására, elsősorban az USA LNG exportjára fókuszálva. A munkacsoportot a Fehér Ház képviselője és az Európai Bizottság elnökének képviselője fogja vezetni.

A Tanács március 22-én elfogadta a 8. környezetvédelmi cselekvési programot. A 8. környezetvédelmi cselekvési program 2030-ig útmutatóul szolgál majd a környezetpolitika kialakításához és végrehajtásához. A 8. környezetvédelmi cselekvési program célja, hogy igazságos és inkluzív módon felgyorsítsa a zöld átmenetet, a 2050-re szóló hosszú távú célkitűzéssel: „Jó életet, a bolygó határain belül”. A 8. környezetvédelmi cselekvési program hat tematikus prioritási célja a következőkre vonatkozik: az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentése, az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás, a regeneratív növekedési modell, a zéró szennyezésre való törekvés, a biológiai sokféleség védelme és helyreállítása, valamint a termeléshez és a fogyasztáshoz kapcsolódó kulcsfontosságú környezeti és éghajlati hatások csökkentése.

Írta: Mészáros Kinga

[Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-21-2-I-NKE-131 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.]

Szomszédságpolitika

Déli szomszédságpolitika

Márciusban Várhelyi Olivér két déli partnerországba is látogatását tette. A biztos marokkói látogatása során megerősítette az EU és Marokkó közötti kapcsolat fontosságát, valamint a zöld és digitális ágazati partnerségek felé való elmozdulás iránti vágyat, valamint többek között az ezekbe a kulcsfontosságú ágazatokba irányuló befektetések mozgósításának szükségességét. A szociális ágazatok, beleértve a felsőoktatás fejlesztése, a digitális átalakulás, a kutatás és innováció, az energiaátállás és az energiabiztonság, a fenntartható élelmiszerláncok, a mezőgazdaság és a vidékfejlesztés is az EU-Marokkó középpontjában állnak. Várhelyi Olivér az üzleti élet és az ipar képviselőivel is találkozott, hogy megvitassák a magánszektor fejlesztésével kapcsolatos kérdéseket, valamint a COVID-19 válságból való gazdasági kilábalás közepette a fenntartható növekedés eléréséhez szükséges kritikus beruházásokat. Március 29-én Tunéziába tette látogatását, ahol a kormánytagokkal találkozott, hogy biztosítsa Tunéziát az EU szüntelen támogatásáról. Az ország társadalmi-gazdasági helyzetét tovább rontja az Ukrajna elleni orosz háború, különös tekintettel az élelmiszerárakra. A megnövekedett árakkal összefüggésben Várhelyi biztos a közelmúltban 200 millió eurós támogatási csomagot jelentett be a déli szomszédság régiója számára a potenciálisan kialakuló élelmiszerválságok hatásainak enyhítésére. A megbeszélések középpontjában a zöld és a digitális átállás felgyorsítása, az összeköttetés javítása, valamint a gazdasági és beruházási terv keretében jobb befektetési feltételek megteremtése is állt. Az EU és Tunézia már számos szakpolitikai területen együttműködik, többek között olyan uniós programok keretében, mint a Kreatív Európa, az Erasmus+ és a Horizon Európa. Az EU készen áll arra is, hogy megerősítse együttműködését Tunéziával a migráció és a mobilitás átfogó megközelítése terén.

Keleti szomszédságpolitika

Márciusban a keleti szomszédságpolitika területén elsősorban az ukrajnai háborúhoz kötődtek a tevékenységek, s az EU kiemelt támogató szerepvállalása fókuszában elsősorban Moldova és Ukrajna állt. Ukrajna tekintetében az EU kiemelten támogatta az ország integrációját az Unióba, továbbá március 6-án Roberta Metsola, az Európai Parlament elnöke bejelentette, hogy létrehoztak egy olyan struktúrát, amely összefogja az Európai Parlament kulcsfontosságú tárgyalópartnereit az ukrán Verhovna Rada képviselőivel. Így könnyítve a párbeszédet a két fél között és a Rada prioritásainak és szükségleteinek meghatározását. Az EU számos pénzügyi és tárgyi segítségben is részesítette a háborúban álló kelet-európai országot: márciusban az Európai Bizottság az EU polgári védelmi mechanizmusán keresztül folytatta az ukrajnai lakosság számára a tagállamok által felajánlott sürgősségi segítségnyújtás koordinálását, amely elsősorban orvosi segélykészleteket, gyógyszereket, hálózsákokat, generátorokat, takarókat, sátrakat tartalmazott. Márciusban az EU további pénzügyi támogatásokat is bejelentett Ukrajna számára. Március 18-án az Európai Bizottság további 289 millió eurós rendkívüli makroszintű pénzügyi támogatást folyósított Ukrajnának, és további 120 millió eurós támogatást fogadott el. Ez a kifizetés támogatni fogja az ukrán kormányt a polgári válságkészültség és -kezelés megerősítésében központi és helyi szinten egyaránt. Ezzel párhuzamosan a Bizottság egy további MFA-programot készít elő Ukrajna hosszabb távú további támogatására, amelyet von der Leyen elnök is bejelentett január végén. Az EU külügyminiszterei továbbá március 22-én Brüsszelben politikai megállapodásra jutottak arról, hogy Ukrajnának további 500 millió eurónyi értékű fegyvert és katonai felszerelést juttatnak a már meglévő 500 millió eurós támogatás mellett.

Moldova tekintetében elsősorban a kooperáció megerősítésére és a menekültkrízis menedzselésére koncentrált az EU. Moldovát is segélyszállítmányokkal segítették az EU tagállamai az EU polgári védelmi mechanizmusán keresztül, elsősorban a menekültválság leküzdésére. A szállítmányok elsősorban az alábbiakat tartalmazták: ágyak és hálózsákok, valamint takarók, párnák, ágyneműgarnitúrák, személyi higiéniai készletek, alapvető cikkek, generátorok. Március elején, Josep Borrell és Várhelyi Olivér látogatást tettek az országba is, hogy biztosítsák az EU töretlen támogatásáról. A látogatás második napján bejelentették az EU tisztségviselői, hogy az EU azonnali 15 millió eurós támogatást és további 5 millió eurós polgári védelmi segélyt mozgósít Moldovának, hogy segítse a moldovai hatóságokat abban, hogy minden segítséget megadjanak, amelyre az Ukrajnából menekülőknek szükségük van. A menekültválság kezelésével kapcsolatos feladatok segítésére, március 17-én az Európai Unió megállapodást írt alá a Moldovai Köztársasággal a moldovai határőrség és az Európai Határ- és Partvédelmi Ügynökség (Frontex) közötti határigazgatási együttműködésről. A moldovai hatóságok támogatása érdekében a kihívások kezelésében ez a megállapodás lehetővé teszi a Frontex-csapatok fokozott bevetését. Feladatuk elsősorban a határigazgatási támogatásra terjed ki, amely a következőket foglalhatja magában: a határt átlépő személyek átvizsgálása, nyilvántartásba vétele és személyazonosság-ellenőrzése, határőrizeti feladatok, valamint segítségnyújtás az információgyűjtésben és -cserében.

A két országot az energiabiztonság területén is segítette az Európai Unió márciusban az ukrán-orosz háborúból fakadó kihívások kezelésében a szektorban. Március 16-án Ukrajna és Moldova elektromos hálózatát a sikeresen szinkronizálták a kontinentális európai hálózattal. Kadri Simson az esemény kapcsán a következőket nyilatkozta: „Ez segíteni fog Ukrajnának abban, hogy stabilan tartsa villamosenergia-rendszerét, melegen tartsa otthonait és égve tartsa a villanyt ezekben a sötét időkben. Történelmi mérföldkő ez az EU és Ukrajna kapcsolatában is – ezen a területen Ukrajna ma már Európa része.” Kadri köszönetet mondott a Villamosenergia-ipari Átviteli Rendszerirányítók Európai Hálózatának (ENTSO E) munkatársainak is, hogy „két hét alatt végezték el egy év munkáját, hogy ez megvalósuljon.” Az Európai Tanács március 25-én új intézkedéseket jelentett be Európa orosz energiától való függőségének csökkentésére, ideértve egy közös vásárlási platformlétrehozását, amely nyitva áll a három társult keleti partner, Ukrajna, a Moldovai Köztársaság és Grúzia előtt is.

Írta: Mészáros Kinga

[Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-21-2-I-NKE-131 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.]

Foglalkoztatás- és szociális politika

Az Európai Unió gazdaságára a legnagyobb hatással az elmúlt hónapban egyértelműen az ukrán – orosz háború volt. Április 8.-án az Európai Unió Tanácsa írásbeli eljárás útján elfogadta az Oroszország elleni szankciók ötödik csomagját, amely behozatali tilalmat rendelt el az Oroszországból származó szénre és más szilárd fosszilis üzemanyagokra. Az Unió célja ezekkel a megszorító intézkedésekkel, hogy gyengítsék Oroszország gazdaság ellenálló képességét és nyomás alá helyezzék az orosz kormányt. Azonban az uniós szénimport 45%-a származik jelenleg Oroszországból és jelen állapotok szerint az Európai Uniónak ez nagyobb gazdasági kiesés, mint Oroszországnak. Ugyanis az orosz energiahordozókra és nyersanyagokra a világ több részén is hatalmas kereslet mutatkozik.

A jelenlegi Uniós gazdasági helyzetet azonban tovább nehezíti, hogy a tagállamok 2030-ra komoly zöldítési célokat tűztek ki maguk elé, amely célok megvalósítását akadályozza az Oroszország ellen bevetett szankciók. Az államok igyekeznek mind inkább függetlenedni az orosz államtól, ezért komoly döntésekre szánták el magukat. Németország bejelentette, hogy még az idén szeretne teljesen felhagyni az orosz kőolaj importtal. Ez pedig közvetve, vagy közvetetten hatással van a többi tagállamra is, hiszen Németország az Európai Unió gazdasági motorja.

A foglalkoztatás- és munkaerőpiac területén is az orosz – ukrán háború következményei hoztak igazán lényeges változásokat. Az Európai Bizottság 2022. március 24-én rendkívüli stratégiai párbeszédet hívott össze, a téma pedig az ukrán kitelepítettek és menekültek oktatásának, foglalkoztatásának a kérdésköre volt. A Bizottság fokozza az erőfeszítéseket, hogy a háborús övezetből érkezők számára rendelkezésre álljanak a financiális eszközök, illetve azoknak a tagállamoknak is segítséget tudjanak adni, akik sok menekültet kénytelenek ellátni.

A Bizottság március 8-án javaslatot tett az Európai Parlamentnek és az EU Tanácsának egy olyan kohéziós fellépés kidolgozására, amely az európai menekülteteket segítené, ez a CARE rendszer. Ez lehetővé tenné az államok számára, hogy sürgős támogatást nyújtsanak az orosz invázió ellen menekülőknek.

Írta: Benczik Veronika

Szerkesztette: Mészáros Kinga

A EU hírfigyelő 2022. március bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Az elmúlt hetekben, hónapokban Európában egy kis enyhülést figyelhettünk meg a COVID-19 által okozott feszültségben. Ez minden bizonnyal részben a február 24-én kitört orosz-ukrán háborúval magyarázható, ami minden médium figyelemének központjává vált, míg a vírus a háttérben folyamatosan jelen van, csak kevésbé határozza meg mindennapjainkat, mint az elmúlt két évben. Más a helyzet Kínában, ahol jelenleg is gyakoriak a karanténok, az akár teljes városokat lezáró intézkedések, akkor is, amikor az esetszámok nem feltétlen támasztják alá ezek szükségességét. Az látható, hogy Kína a vírus kezdeti stádiumához képest teljesen más stratégiát választott: a Covid megjelenésekor az ország meglehetősen alábecsülte – legalábbis ezt kommunikálta a nemzetközi közösség felé – a fertőzöttség mértékét, nem vezetett be járványügyi rendelkezéseket idejében, ezzel sokak szerint tovább fokozta a vírus terjedését.  A Zero-Covid bevezetésének okai

Jelenleg a médiából is ismert „Zero-Covid” politika van érvényben Kínában 2022. áprilisa óta, ami elsősorban megelőzésen alapszik és a nevéből is levezethetően szigorú intézkedéseket tartalmaz. Többek között nagyon limitált az országba való be- és kiutazás, a belföldi utazásnak egyaránt korlátai vannak. Ha valaki mégis beutazik az országba, annak az állam által kijelölt hotelben kell megszállnia és alávetni magát egy legalább két hétig tartó karanténnak és kötelező vizsgálatnak a belépéskor és a karantén végeztével. Rendszeresen tartanak közösségi szintű teszteléseket, amelyek során, ha valakinek pozitív lesz a tesztje egy kifejezetten karantén letöltésére létrehozott létesítménybe kell átköltözzön. Minden üzlet és az oktatási intézmény be van zárva – kivéve a létfontosságú boltokat -, a tömegközlekedést felfüggesztették és a járműforgalom nagy részét szintén megszüntették. A társadalom 87%-a be van oltva Kínában Sinovac vagy Sinopharm vakcinával, amelyek a legutóbb megjelent variánsok ellen, mint az Omicron a kutatások alapján nem védenek igazán, bár lecsökkentik a kórházi kezelés valószínűségét.

Az elmúlt hónapban 45 városban voltak teljes vagy részleges lezárások a vírus miatt. Ezen városok 373 milliós lakossággal rendelkeznek, ami a kínai lakosság negyedét, és az ország gazdasági teljesítőképességének 40%-át jelentik. A lezárásokat sűrű médiafigyelem kísérte, ezért a Kínára – és ezzel együtt a világgazdaságra – gyakorolt negatív hatásaikról gyakran lehetett hallani. A Zero-Covid nagyon megosztó volt, sokak szerint a kínai emberek súlyos mentális problémáktól szenvednek a mindennapi életük hosszú távú lekorlátozottsága miatt, mások szerint a kínaiak így érzik a legnagyobb biztonságban magukat. Kínában 687 város van, ezeken belül több ezer lakónegyeddel. Az ország méretéből adódóan a lezárások mértéke és mennyisége túlzónak tűnhet az európai szemnek, azonban egy Kína méretével és népsűrűségével azonos országban ezek az intézkedések az elővigyázatosság jelei lehetnek. Eddig egy országos szintű karantén volt, ez 76 napig tartott, a kisebb város-szintű lezárások általában két hétig tartanak, amiket a teljes lakosság tesztelése követ. A fertőzöttség mértékét tekintve a lakosságszám-arányos halálozási arányok szerint Kínának beválik ez a stratégia: a 2022 tavaszi fertőzéshullám ellenére Kínában egymillió emberre 0.15 halálozás jutott, ezzel szemben az Egyesült Királyságban 26.81, Németországban 14,18, Magyarországon 13.33.

Maga a Zero-Covid a kínai politikai rendszer kampányszerű kormányzási stílusához tartozik, ami az 1950-es évektől kezdve jellemző az országra. Ezek a kampányok általában városok szintjén kezdődnek, majd tovább gyűrűznek kerületi, majd közösségi szintekre. Bár már megszokott rendszere van ezeknek az akcióknak, mégis a mostani járványkezelés olyannyira megosztja a világot, hogy van, aki a járványból való kiutat látja benne, van, aki szerint pedig még jobban elmélyíti a gazdasági válságot. Fontos észben tartani, hogy Kína az egészségügyi ellátóképessége miatt is számít a megelőzésre és lezárásokra, mivel a százezer főre jutó intenzív osztályos ágyak száma Kínában 3,6, míg az Amerikai Egyesült Államokban 34,7, Németországban pedig 29,2, tehát még a relatíve nagy oltottsági szintet figyelembe véve is jelentős az egészségügyi rendszer túlterheltségének kockázata Kínában.

A gazdasági visszaesés átmeneti állapot vagy súlyos következmény?

A kínai gazdasági élet tagjai teljesen tisztában vannak vele, hogy mennyi kockázattal jár a Zero-Covid politika. Látszólag a járvány kezdetén a kínai gazdaságot nem viselte meg annyira a vírus: az egészségügyi eszközök iránt megnövekedett kereslet miatt 2020-ban és 2021-ben az export és a közvetlen külföldi tőkebefektetések folyamatosan növekedtek, azonban ez a folyamat 2022-re megállt, újra csökkenő tendenciát mutat a kínai export értéke. Kínának esélye van évtizedek óta megőrzött gazdasági vezető szerepének elvesztésére. A külföldi állampolgárok nagy számban hagyják el az országot, a multinacionális cégek, ha tehetik, áthelyezik regionális központjukat egy másik országba. A 2022. áprilisi lezárások Sanghajban tökéletes példát szolgáltattak erre. A 25 millió lakossal rendelkező Sanghaj a kínai városok közül a legnagyobb GDP-vel rendelkezik (679 milliárd dollár) és az egyik legkedveltebb székhelye a multinacionális vállalatoknak. Az elmúlt évben több, mint 800 ilyen vállalat jelölte meg Sanghajt a regionális székhelyéül. A nemzetközi kereskedelmi láncban még fontosabb szerepet tölt be a város, mivel a kínai exportok 10,4%-ért a sanghaji kikötő felel, ez a világ legnagyobb konténerforgalmat lebonyolító kikötője. A lezárások által egyik leginkább érintett piac az autó- és elektronikai cikkek gyártása. A sanghaji Volkswagen és Tesla gyárak hetekig zárva tartottak a Covid miatt, ahogy az iPhone egyik beszállítója a Pegatron is, ezzel nagy zavart okozva az ellátási láncokban, amelyek könnyen tovább gyűrűzhetnek regionális szinten. Korea, Vietnam, Tajvan és Japán mindenképp érintett lesz ezen a téren. A Kínai Kommunista Párt főtitkára Hszi Csin-ping a kínai állami médiában azt nyilatkozta a lezárásokról, hogy az emberek egészsége a legfontosabb és hogy mindenképpen a megelőzésen kell legyen a hangsúly. Az Európai Unió és az Amerikai Kereskedelmi Kamara is felszólította Kínát, hogy gondolják újra a Covid politikájukat a súlyosbodó gazdasági válság fényében és fontolják meg a Szingapúrhoz hasonló „Coviddal együttélés” modelljének alkalmazását. Jörg Wuttke, az Európai Unió Kínai Kereskedelmi Kamarájának elnöke szerint Kínának változtatni kell, mert a világ megtanult a vírussal együtt élni, és ha Kína nem így tesz, az cégek a lábukkal fognak szavazni. Szerinte Kína gazdaságának eddig egyik nagy erőssége volt a kiszámíthatósága, amelyet most elvesztett.

Tajvan nem Ukrajna

Az orosz-ukrán háború kitörésekor könnyen analógiát lehetett vonni Kína és Oroszország és Ukrajna és Tajvan helyzete között, mert a hatalmi viszonyok hasonlóak, viszont a konfliktus háttere nagyon sok mindenben eltér.

Oroszország esete nem hasonlítható Kína helyzetéhez, mivel az orosz haderő az elmúlt időszakban számos országban hajtott végre katonai műveleteket, Grúziában, Szíriában és Ukrajnában is. Ezzel szemben a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg nem vett részt nagyszabású katonai műveletekben és nem lépte át Kína határait. A két haderő erőkivetítő képessége is különbözik, mivel Oroszországnak számos katonai támaszpontja van a világon, Kínának (hivatalosan) csak egyetlen egy, Dzsibutiban. A két ország többször is hangsúlyozta, hogy a 2001-es barátsági szerződés, amit 2021-ben újítottak meg, nem teszi őket szövetségessé. Az orosz-ukrán háború meglehetősen kellemetlen helyzetbe hozta a Kínát, hiszen nem akarta nyilvánosan elítélni Oroszország megszállását, de az európai gazdasági kapcsolatait se akarta rombolni a túl oroszbarát retorikával. Összességében megpróbált korábbi külpolitikai törekvéseivel összhangban kimaradni a konfliktusból, amennyire ez lehetséges volt. Az Egyesült Államok és Tajvan között nincs hivatalosan katonai szövetség, de az 1979-es Taiwan Relations Act értelmében nincs teljesen kizárva, hogy Amerika megvédi Tajvant az esetleges kínai katonai agressziótól, ha az bekövetkezne. Erre a sejtésre erősített rá Joe Biden amerikai elnök, aki „kötelességnek” nevezte Tajvan védelmét, míg Ukrajna esetében egyértelműen kijelentette, hogy nem fognak beavatkozni katonákkal. Ukrajna nem a NATO tagja, ez a tény minden bizonnyal szerepet játszott Putyin döntésében a „különleges katonai művelet” megkezdéséről. Elemzők úgy értékelik a helyzetet, hogy Amerikának még szorosabban el kellene köteleződnie Tajvan mellett, még több fegyvert szállítani, hogy teljesen egyértelmű legyen Kínának: Tajvan megtámadásával az Egyesült Államok haderejével kell szembe nézniük. Az orosz-ukrán háború kimenetele is fontos adalékokkal fog szolgálni a kínai vezetésnek: Putyin bukása még nagyobb elrettentő erő lehet, Hszi Csin-ping saját politikai szerepét kockáztatná, ha egy vesztes Oroszország nyomdokaiba lépne, amit nem valószínű, hogy valaha is megtenne.

A jelenlegi helyzetben a gyorsan levont következtetésekkel szemben – melyek szerint Kína könnyen katonai eszközökhöz folyamodhat Tajvan kérdésében – ez egy nem reális végkimenetel, legalábbis nem most. A kínai politika folyamatos monitorozására van szükség, különös tekintettel a Kínai Kommunista Párt orosz-ukrán háborúval kapcsolatos bírálatára, hogy észrevehető legyen, ha Peking véleménye megváltozik.

Írta: Soltész Anikó

Források

Scobell, Andrew., & Stevenson-Yang, Lucy. (2022, március 4). China Is Not Russia. Taiwan Is Not Ukraine. United States Institute of Peace.

Abrams, Elliott. (2022, május 3). The Ukraine War, China, and Taiwan. Council on Foreign Relations.

Bingqin, Li. (2022). China clings to COVID 19 zero. East Asia Forum.

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A A kínai „Zero Covid Policy” a hűség tesztje lenne? bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Közép-Amerika az elmúlt évtizedekben elsősorban a folyamatos polgárháborúk, majd bandaháborúk következtében vált ismertté. Az 1990-es években lezajlott demokratikus megújulást követően azonban nem köszöntött be béke a térségben, ugyanis felütötte fejét a szervezett bűnözés. A biztonsági helyzet romlásában két – eredetileg az Egyesült Államokban létrejött – bűnszervezet játszik meghatározó szerepet: a Mara Salvatrucha (MS-13) és a Barrio 18 (M-18). Az új évezred elején a bűnszervezetek a büntetlenséget és a korrupciót kihasználva virágkorukat élték. El Salvadorban 2003-ban kerültek elfogadásra az úgynevezett Mano Dura (Vasököl) törvények, amelyek értelmében a rendőri és katonai fellépés segítségével próbáltak meg sikereket elérni. Az intézkedések eredményei azonban vitathatók. Közel két évtizeddel később viszont a salvadori kormány újfent a korábbi eszközökhöz nyúlt: a fellángoló erőszakra erőszakkal válaszoltak.

A cikk először ismerteti a Vasököl törvények megszületését, majd a 2022 márciusában bejelentett szükségállapotot vizsgálja, középpontba állítva az előzményeket, a jelenlegi állapotokat és a várható következményeket.

A Vasököl törvények megszületése

2003 júliusában Francisco Flores elnök jelentette be, hogy az eddigieknél keményebb módon szükséges fellépni a bűnszervezetekkel szemben, aminek a keretét a Mano Dura törvények jelentették. A törvények értelmében bárkit letartóztathattak, aki gyanúsnak tűnt. Több ezer salvadori fiatal került börtönbe amiatt, hogy látható helyen tetoválást viselt, gyanúsan viselkedett (tiltott szervezkedés, társulás vádjával) vagy bandák kézjeleit használta az utcán. A Mano Dura értelmében 2-5 éves börtönbüntetést lehetett kiszabni azokra a 12 évnél idősebb személyekre, akiket a már említett kritériumok alapján bűnösnek találtak. Ennek következtében 2003 és 2004 között mintegy 20.000 bandatagot tartóztattak le, azonban 95%-uk szabadon távozott bizonyítékok hiányában. Még 2003-ban a salvadori Legfelsőbb Bíróság alkotmányellenesnek ítélte a törvényt, mondván, hogy sérti az ENSZ gyermekek jogairól szóló ajánlását. A törvény értelmében a gyerekekre is úgy tekintettek, mint a felnőttekre, így ugyanolyan mértékű büntetésben részesültek, illetve sérült az ártatlanság vélelmének intézménye is.

2004-ben Antonio Saca választási sikere után került bevezetésre a Súper Mano Dura (Szuper Vasököl). Az új törvény értelmében a bűnszervezeti tagság súlyosbító tényezőnek minősült egy bűncselekmény tárgyalásakor. 3-tól 5 évig terjedő börtönbüntetést lehetett kiszabni arra a személyre, akiről bebizonyosodott, hogy bandatag. Akiről pedig kiderült, hogy vezető tisztséget tölt be, arra 6-9 éves börtönbüntetés várt.

A szigorú fellépés azonban nem hozta meg a kívánt eredményeket. Mivel a két rivális banda (MS-13 és M-18) tagjait külön börtönökben helyezték el, – aminek következtében a tagok és a vezetők ugyan azokba az intézményekbe kerültek – így sokkal könnyebben tudtak új, hatékonyabb stratégiákat kidolgozni. Új szabályokat dolgoztak ki (tetoválások betiltása) és új illegális tevekénységekbe is belekezdtek (emberrablás, védelmi pénzek gyűjtése). A bandák sokkal szervezettebbé és jobban irányíthatóvá váltak a Vasököl törvények bevezetése után.

Láthatjuk tehát, hogy a Mano Dura törvények nem teljesítették be azokat az elképzeléseket, amelyeket az ország vezetői megálmodtak. A kemény katonai fellépés, a sok esetben indokolatlan letartóztatások, illetve a megtorló politika sikertelennek bizonyult.

A 2022-es tavaszi események

Mielőtt megismernénk, hogy mi vezetett el a szükségállapot bevezetéséhez, fontos említést tenni a 2021-es évről, illetve 2022 februárjáról. A 2021-es évet illetően megállapítható, hogy csökkent a gyilkosságok száma az országban, mivel ekkor 1.140 gyilkosság történt El Salvadorban, ami 200-zal kevesebb, mint 2020-ban. Azonban fontos megemlíteni egy másik adatot is, ami beárnyékolja ezt a képet. Miközben a gyilkosságok száma csökkent, addig az eltűnt személyek száma jelentősen nőtt. 2021. január 1. és szeptember 30. között 936 bejelentés érkezett eltűnt személyekről, miközben ez idő alatt „mindössze” 899 gyilkosság történt. Ebből az a következtetés vonható le, hogy a gyilkosságok száma valójában nem, vagy csak igen kis mértékben csökken. Jogosan vetődhet fel a kérdés, hogy miért ne csökkenne, ha a hivatalos adatok arra mutatnak? A válasz az, hogy a holttesteket a bandák elrejtik az utcákról a hatóságok elől, akik így nem, vagy csak igen nehezen találják meg azokat. Ez történt 2022 februárjában is, amikor a fővárostól nem messze, Nuevo Cuscatlán városában a hatóságok egy tömegsírba rejtve találtak meg 26 holttestet. Az előző feltevést támasztja alá az is, hogy az ország elnöke, Nayib Bukele nem hivatalos megegyezést kötött a bandákkal. Ennek értelmében a bűnözők elrejtik a holttesteket, amiket a rendőrség a lehető legkisebb erőkkel próbál megkeresni, így – főleg, ha nem is találják meg – mind az emberölések száma, mind pedig a gyilkossági ráta alacsony marad.

2022 márciusában azonban háromnapos vérontás vette kezdetét az országban. Március 25-én 14, március 26-án 62, míg 27-én 11 embert gyilkoltak meg. A 72 óra leforgása alatt elkövetett 87 gyilkosság hosszú idő óta a legtöbb, továbbá a március 26-án meggyilkolt 62 ember az elmúlt két évtized legmagasabb értéke egy napra vetítve. Fontos megjegyezni, hogy a bandák a vérontás során kerülték a nyílt összetűzést a kormánnyal, azaz egy rendőrt, katonát vagy politikai személyt sem gyilkoltak meg. Az áldozatok többségében egyszerű utcai árusok, buszon utazók vagy éppen bevásárló emberek voltak. Ez újfent arra enged következtetni, hogy létezik egy megegyezés a bandák és a kormány között, azonban a kormány valamit nem szeretne megadni a bűnözőknek, így ők gyilkosságokkal próbálják azt kierőszakolni. Nayib Bukele a vérontás harmadik napján azonnali intézkedéseket vezetett be: harminc napos szükségállapotot hirdetett, ami azonban számos alapvető jog korlátozásával jár együtt. Ennek értelmében felfüggesztésre került a gyülekezéshez való jog, a letartóztatás okáról történő tájékoztatás, a hallgatáshoz való jog, az ügyvédi segítség őrizet alatt történő igénybevétele, illetve az a követelmény, hogy az őrizetbe vett személyeket 72 órán belül bíró elé állítsák (15 napra hosszabbították meg). Emellett Bukele elnök bejelentette, hogy a fogvatartott bandatagoknak a nap 24 órájában a cellájukban kell tartózkodni, tilos bárminemű szabadtéri tevékenység, továbbá mostantól csak napi kétszer kapnak enni, hogy kevesebb pénzt kelljen étkeztetésre fordítani. Emellett az elnök visszatért a korábban már megismert Vasököl intézkedésekhez: rendőröket és katonákat vezényelt az utcára, illetve bárkit letartóztathattak a hatóságok, aki gyanúsnak tűnt. Az utóbbi intézkedést azonban nem részletezték, tehát nem derül ki, hogy mi számít gyanús viselkedésnek vagy ki tekinthető feltételezhetően bandatagnak.

Április elején az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosa aggodalmát fejezte ki a salvadori szükségállapot bevezetésével kapcsolatban. Megállapítása szerint az egyes polgári szabadságjogok korlátozása, illetve a rendőrség és a katonaság megjelenése szükségtelen és túlzott erőszakalkalmazásnak tekinthető. Hangsúlyozza továbbá, hogy két hét leforgása alatt közel 6.000 állítólagos bandatag letartóztatására került sor, azonban ezek letartóztatási engedély nélkül történtek, mindemellett egyes jelentések szerint az elfogott személyek kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmódban részesültek. 2022. április 5-én a salvadori törvényhozás új jogszabályokat léptetett érvénybe. Ezek értelmében arra a személyre, akiről bebizonyosodik, hogy vezető pozíciót tölt be egy bűnszervezetben, 40-45 éves börtönbüntetés vár a korábbi 6-9 év helyett. A bűnszervezeti tagság büntetési tétele is megváltozott, a korábbi 3-5 éves börtönbüntetés helyett az új törvény értelmében 20-30 évre kerülhet rács mögé egy bandatag. Ami azonban igazán aggasztó, és az ENSZ is kifejezte fenntartásait, az az a tétel, miszerint 10 éves börtönbüntetésre ítélhető az a 12 évnél nem fiatalabb személy, akiről bebizonyosodik, hogy bandatag. Az új törvény értelmében 12-16 éves kor között 10 éves, míg 16 év felett 20 éves börtönbüntetés szabható ki azon fiatalkorúakra, akik feltételezetten bandatagok.

Nem csak az új törvények tekinthetők aggasztónak El Salvadorban. Április 24-én jóváhagyták, hogy további 30 nappal meghosszabbították a szükségállapotot az országban. Számos salvadori család azonban aggodalmát fejezte ki Bukele intézkedéseivel kapcsolatban. Egyre több olyan hír lát napvilágot, miszerint ártatlan embereket is letartóztatnak bármiféle indoklás nélkül, ám azokat, akiknek a családjuk nyíltan felszólal a letartóztatás ellen az esetek döntő többségében szabadon engedik. 5 hét alatt közel 25.000 személyt tartóztattak le az országban, akiket Bukele bandatagnak titulál, viszont beismerte, hogy voltak olyanok is az elfogott személyek között, akikről kiderült, hogy nincs közük bűnszervezetekhez. Utóbbi eseteket egyszerű hibaként állította be az elnök.

2022 május 26-án érkezett az újabb bejelentés, miszerint további 30 nappal meghosszabbították a szükségállapotot az országban. A bejelentés napjáig közel 35.000 állítólagos bandatagot tartóztattak le, azonban a lakosság beszámolói szerint ezek közül nagyon sok történt önkényes módon, kizárólag az adott személy kinézete vagy tartózkodási helye alapján. Gustavo Villatoro, az ország igazságügyi és közbiztonságért felelős minisztere úgy nyilatkozott, hogy „a háború a bandák ellen addig fog tartani, amíg az szükséges, és a közvélemény követeli. Szembe fogunk szállni azzal a jelenséggel, amit a bandák okoznak az országban, és addig fogunk harcolni, amíg ki nem irtjuk őket az ország területéről”. Kérdéses azonban, hogy a lakosság meddig tűri majd a jogszerűtlen letartóztatásokat és az erőszakos rendőri és katonai fellépést. A lakosság egyértelműen szeretné, ha csökkennének a bandák által elkövetett gyilkosságok, azonban a kormány által alkalmazott erőszakot és önkényes kormányzást is elítélik.

Lehetséges következmények

A Mano Dura törvények a 2000-es évek elején nem értek el kézzelfogható eredményt, sőt a bandák megerősödéséhez és a jobb szervezettséghez vezettek. A bandatagok bebörtönzése után, az intézményeket átalakították műveleti központokká és toborzó bázisokká. A jelenlegi intézkedések sikerességét gátolhatja, hogy a salvadori börtönök már 2021 decemberében a maximális kapacitás 136%-án működtek. Annak érdekében, hogy az embertelen körülményeket, az esetleges lázadásokat és a túlzsúfoltság miatt bekövetkező elhalálozásokat elkerüljék a börtönökben, szükséges új létesítmények építése. Ez azonban jelentős anyagi következményekkel jár, továbbá az új intézményekben is biztosítani kell a fogvatartottak számára a mindennapi étkezést, valamint az alapvető emberi körülményeket és szükségleteket. Abban az esetben, ha a május 26-i adatok alapján, a 35.000 letartóztatott személyt bebörtönzik, akkor közel 70.000 fogvatartott lesz az országban, ami a büntetésvégrehajtási rendszer kapacitásának a kétszeresét jelentené.  Továbbá fontos megjegyezni azt is, hogy a bebörtönzés már korábban sem vezetett sikerhez. Valószínűsíthető, hogy a bandák most is alkalmazkodnának a kialakult helyzethez és kialakítanák azokat a szükséges túlélési stratégiákat és új szabályokat, amelyekkel hatékonyan fent tudnák tartani működésüket. Fontos kérdés továbbá az is, hogy a salvadori lakosság türelme meddig fog tartani az erőszakos kormányzati fellépésekkel kapcsolatban. A törvénytelen letartóztatások következtében számos ártatlan személy is áldozattá vált, ami az elégedetlenséget növelte. Érdemes megemlíteni még a nemzetközi közösség, elsősorban az ENSZ szerepét is, amely már korábban is ellenezte és bírálta az új salvadori törvényeket. Kérdéses, hogy egy esetleges közös fellépés milyen módon befolyásolná Nayib Bukelét és kormányát a kialakult helyzet kezelésében. Végezetül pedig lehetséges következményként említhető a márciusi erőszakhullám megismétlése, abban az esetben, ha nem sikerül valamilyen megegyezést kialakítani a bűnszervezetek és a kormány között.

Bárhogyan alakul majd a jelenlegi helyzet az országban, érdemes lesz figyelemmel követni a további változásokat, legyen szó az MS-13 vagy az M-18 helyzetéről és stratégiájáról vagy az ország elnökének, Nayib Bukelének a sorsáról.

 

Írta: Szigeti Kristóf

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A Szükségállapot El Salvadorban – a Vasököl törvények visszatérése bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Az Arktisz hosszú ideig marginális kérdés volt az Európai Unió számára. Svédország és Finnország 1995-ös csatlakozása előtt a szervezet nem rendelkezett sem intézményi kerettel, sem eszközökkel ahhoz, hogy ezzel a régióval foglalkozzon. Az 1995-ös év jelentősebb változást hozott, mivel két olyan állam csatlakozott az Unióhoz, amelyek a sarkvidéki együttműködés részei és szoros kapcsolatban állnak más régióbeli államokkal. Nem utolsó sorban pedig ez a bővítés eredményezte az EU és Oroszország közös határát is. Mégis 2008-ig kellett várni az Európai Unió első Arktisszal foglalkozó szakpolitikai dokumentumára. Az Unió tevékenysége elsősorban gazdasági aspektusból értelmezhető – mivel azonban a Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen kinevezésekor úgy fogalmazott, hogy „Geopolitikai Bizottságot” fog vezetni, így a biztonságpolitikai aspektusok sem elhanyagolhatók. Jelen elemzésben áttekintem, hogyan fejlődött az EU arktiszi politikája 2008-at követően, milyen meghatározó dokumentumok foglalkoznak a térséggel, illetve, hogy az orosz-ukrán háború hogyan érinti az EU ezen speciális szakpolitikáját. Az EU stratégiai megközelítése

Az EU stratégiai szinten sokat foglalkozik a térséggel és különböző stratégiai dokumentumokkal is rendelkezik a témában. 2008-ban az Európai Parlament kiadott egy határozatot Arktiszi Kormányzat néven, amelyben többek között kiemeli az Arktiszt érintő éghajlatváltozást és a régió klímaváltozásának globális hatásait, valamint kifejezi igényét egy különálló, Arktisszal foglalkozó szakpolitika megalkotására. Továbbá felszólítja a Bizottságot, hogy:

• tűzze napirendre az arktiszi biztonság- és energiapolitikát;
• kommunikációjában foglalkozzon a térséggel;
• töltsön be proaktív szerepet az Arktiszon, első lépésként legyen megfigyelő az Arktiszi Tanácsban;
• állítson fel külön a térséggel foglalkozó irodát.

Ezt követően 2008-ban a Bizottság is kiadott egy közleményt a Tanácsnak és az Európai Parlamentnek „Az Európai Unió és az Északi-sarkvidék” címmel. E dokumentum három fő célt határoz meg a tagállamok és az EU intézményei számára: az Arktisz megőrzését, az erőforrások fenntartható használatát és az Arktisz multilaterális kormányzásának támogatását.

A következő stratégiát 2012-ben adta ki a Bizottság és az Unió Külügyi és Biztonságpolitikai Főképviselője. Az előzőhöz hasonlóan ez is három fő célt határoz meg: a kutatás támogatását, a felelősség teljes gazdasági fejlődést és az Arktiszi Államokkal folytatott kapcsolatok fejlesztését. Ez a stratégia követi elődje célkitűzéseit és megtartja a kutatást és a környezetvédelmet, mint az Európai Uniót az Arktisszal összekötő témákat. Míg a 2008-as bizottsági közleményt azért kritizálták, mert több arktiszi szereplőben is azt a benyomást keltette, hogy az Unió be kíván avatkozni az arktiszi államok ügyeibe, addig a 2012-es közleményt épp az ellenkezőjével vádolták, vagyis, hogy feltűnően el akarja kerülni az arktiszi szereplőkkel való konfliktust, és azzal is, hogy közvetett módon elismeri azt, hogy az Unió továbbra sem rendelkezik koherens arktiszi stratégiával.

2016-ban az Európai Parlament és az Európai Unió Tanácsa kiadta „Az Európai Unió Északi-sarkvidékre vonatkozó integrált politikája” című közleményét. Ez a dokumentum már a bevezetésében leszögezi: „az Európai Uniónak stratégiai érdeke, hogy kulcsszerepet játsszon az északi-sarkvidéki régióban”. Három központi kérdéssel foglalkozik: az éghajlatváltozással, a nemzetközi együttműködéssel és a fenntartható fejlődéssel. Az éghajlatváltozás okozta problémákra válaszul kiemeli a kutatás szerepét, amelybe többek között beletartozik az űrkutatás támogatása is. Emellett további válaszlépésként foglalkozik az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodásra vonatkozó stratégiákkal és a környezetvédelemmel is. A fenntartható fejlődéssel kapcsolatban támogatja az innovációk és az érdekelt felek bevonását. Emellett kiemeli az infrastruktúra-fejlesztés fontosságát és ismételten helyet kap az űrtechnológia kérdésköre, mivel a sarkvidéki tájékozódáshoz szükség lenne egy új műholdrendszerre is. A nemzetközi együttműködés tekintetében pedig kiemeli a nemzetközi szervezetekkel való együttműködést, külön hangsúlyozva a halászat és a tudomány területét.

Az Európai Bizottság és az Unió Külügyi és Biztonságpolitikai Főképviselője 2021-ben ismét kiadott egy közös nyilatkozatot „Nagyobb uniós szerepvállalás a békés, fenntartható és prosperáló Északi-sarkvidék érdekében”. Ez a dokumentum is hasonlóan kezdődik, mint a 2016-os, azzal a különbséggel, hogy megjelenik a geopolitikai érvelés is, illeszkedve Ursula von der Leyen bizottsági elnök elképzeléséhez, mely szerint nagyobb szerepet kéne kapjon a geopolitika az Unió döntéshozatalában. Kiemeli, hogy a térség erőforrásai, illetve az áthaladó tengeri útvonalak miatt helyi és geopolitikai verseny alakulhat ki, amely feszültségek forrása lehet és veszélyezteti az EU érdekeit. Többek között – a dokumentum szerint – ezért is geopolitikai szükségszerűség, hogy az EU részt vegyen az Arktisszal kapcsolatos ügyekben. Három fő célkitűzése van a stratégiának:

1. hozzájárulás a békés párbeszédhez és együttműködéshez a változó geopolitikai környezetben;
2. az éghajlatváltozás okozta változások kezelése;
3. az Északi-sarkvidék fenntartható fejlődésének támogatása.

Az első pontban az EU célul tűzi ki, hogy növelje előrejelzési kapacitását és az Északi-sarkvidék szerepét a külkapcsolatokban, valamint, hogy a regionális együttműködésekre fog támaszkodni. Emellett további fejlesztési irányként adja meg a polgári védelmet, a kutató-mentő együttműködéseket és a permafroszt olvadással kapcsolatos kutatásokat is. Szintén az első célkitűzéssel kapcsolatban a stratégia kiemelt területként kezeli az EU Északi Dimenzióját, a Grönlanddal való együttműködést és a már említett permafroszt olvadás vizsgálatát.

A második pontban az EU célja a saját károsanyag-kibocsátása régióra gyakorolt hatásának jobb megértése és a térséggel való együttműködés mentén történő kezelése. Itt kiemelt terület a Jeges-tengeri halászat szabályozása és a koromkibocsátás csökkentése.

A harmadik pont esetében a kék és zöld átállás ösztönzése az elsődleges cél. Kiemelt területként kezeli az EU az EU-PolarNet-et, az egészséget és rezilienciát, illetve az InvestEu és az Északi-sarkvidék kapcsolatát.

Az EU arktiszi tevékenysége

Áttérve a gyakorlatra, érdemes megemlíteni, hogy – követve a 2008-as parlamenti határozatot – az Európai Unió többször is kísérletet tett az Arktiszi Tanács megfigyelő státuszának elnyerésére. 2008-ban jelentkezését Kanada vétózta meg annak következtében, hogy az Európai Unióba nem lehet fóka alapú termékeket importálni. A döntést először a következő miniszteri találkozóra, 2011-re halasztották, majd ez tovább tolódott 2013-ra. 2013-ig az EU „ad hoc megfigyelő” státusszal rendelkezett az említett nemzetközi szervezetben, majd a 2013-as találkozón megfigyelő státuszt kapott Kína, Japán, Szingapúr, Dél-Korea, Olaszország és India is, amellett, hogy az EU jelentkezését is „megerősítették”, de nem fogadták el – a fókaimport- tilalom okozta – elhúzódó Kanada-EU ellentét következtében. 2013-ban eltörölték az „ad hoc megfigyelő” státuszt, és az EU-nak egy másik, nevezetesen az „állandó vendég” pozíciót ajánlották fel (tehát továbbra sem a kitűzött megfigyelő státuszt), amelyet el is fogadott. Bár 2015-ben Kanada és az EU megállapodást kötött, az Unió továbbra sem kapta meg a hivatalos megfigyelő státuszt, mivel 2014-től Oroszország lett a fő ellenzője ennek a folyamatnak, válaszul az ukrán válságra érkező EU-s szankciókra. Tekintve a jelenlegi helyzetet, a közeljövőben sem várható változás.

A másik kiemelendő EU-s arktiszi tevékenység az Északi Dimenzió, amely egy közös szakpolitika négy egyenrangú fél – az EU, Oroszország, Norvégia és Izland – között. A kezdeményezés 1999-re nyúlik vissza, melyet 2006-ban megújítottak. A partnerség négy fő téma köré épült: környezet, egészség és jólét, szállítás és logisztika, illetve kultúra, és számos sikert ért el.

2001-ben létrejött az Északi Dimenzió Környezeti Partnerség, melynek keretében egymilliárd euró értékben támogattak környezeti és nukleáris hulladékkal kapcsolatos projekteket Oroszországban és Fehéroroszországban. 2003-ban létrejött az Északi Dimenzió Partnerség Közegészségügy és Szociális Jólét terén nevű együttműködés, melyben szakértői csoportok és NGO-k működtek együtt és információcserével, a helyes gyakorlatok megosztásával foglalkoztak. 2009-ben három program is elindult, az Északi Dimenzió Intézmények, az Északi Dimenzió Partnerség Szállítás és Logisztika terén, illetve az Északi Dimenzió Üzleti Tanács. Ezek az egyetemek együttműködését, infrastruktúra fejlesztésekbe való külső támogatás bevonását és az üzleti szféra összeköttetését támogatták. 2010-ben pedig az Északi Dimenzió Partnerség Kultúra terén jött létre, amely pedig a határokon átívelő kulturális programokat és a kultúrát érintő ipart támogatta.  Az orosz-ukrán háború szele azonban ide is elért és 2022. március 22-én az EU kiadott egy közleményt, amely szerint felfüggeszti az Északi Dimenzió keretében az együttműködést Oroszországgal és az Északi Dimenzió megfigyelőjével, Fehéroroszországgal is.

A gazdasági kérdések mellett az Európai Unió jelentős figyelmet fordít az Arktiszt érintő kutatások ösztönzésére is. Az EU-PolarNet 1 elsődleges célja, hogy fejlessze a koordinációt az EU tagországok kutatóintézetei között. A kezdeményezés keretében létrejött egy integrált EU-Sarkvidéki kutatási program is, amely rövid és hosszútávú célokat határozott meg. Fő feladatai a kutatás koordinálása, optimalizálása és az érintett felek bevonása. Az együttműködés 22 partnert foglalt magában. A környező országok intézményei közül részt vesz benne az Osztrák Sarkvidéki Kutató Intézet (Austrian Polar Research Institute), a Bolgár Antarktisz Intézet (Bulgarian Antarctic Institute) és a Lengyel Tudományos Akadémia Geofizikai Intézete (Instytut Geofizyki Polskiej Akademii Nauk). Az EU-PolarNet 2 ezen együttműködés kibővített változata. Saját bevallás szerint ez a legnagyobb sarkvidéki kutató és infrastrukturális konzorcium a világon. A program egyik központi célkitűzése egy Európai Sarkvidéki Koordinációs Iroda létrehozása. Emellett az EU-PolarNet 1 három feladatát is magába foglalja, valamint a kutatás priorizálása, a szakpolitikai tanácsadás és a kommunikáció is a feladatai közé tartoznak. A konzorcium 25 tagot foglal magába 21 országból. Ha a környező országokat nézzük, tagja a Bécsi Egyetem (Universität Wien), a Dél-bohémiai Egyetem (Jihočeská univerzita v České Budějovice), a Sziléziai Egyetem (University of Silesia in Katowice) és a Bolgár Antarktisz Intézet.

Az Arktiszi programok finanszírozása

Központi kérdés a tagországok szempontjából, hogy milyen forrásokból finanszírozza az Unió sarkvidéki programjait. Négy fő csoportba lehet sorolni a pénzügyi forrásokat:

• Kohéziós és vidékfejlesztési programok Észak-Svédország és Észak-Kelet-Finnország számára

Ezek elsősorban a zöld programokat és a digitális átállást támogatják 2021 és 2027 között.

• InvestEU

Lényege, hogy egy helyre szervezze össze az összes befektetéstámogató pénzügyi eszközt, amely jelenleg elérhető az EU-ban. A program 2021-től 2027-ig tart és az előzetes várakozások szerint 650 milliárd euró plusz befektetés elérését tervezik általa. A támogatások négy szakpolitikai csoportot céloznak, ezek a fenntartható infrastruktúra, az innováció és digitalizáció, a kis- és középvállalkozások, illetve a társadalmi befektetések és képességek.

• Horizon Europe

Az EU egyik kulcsfontosságú kutatást és innovációt támogató programja, 95,5 milliárd euró költségvetéssel. Célja a klímaváltozás elleni harc, az ENSZ Fenntartható Fejlődés céljainak elérése, illetve az EU versenyképességének javítása.

• Connecting Europe Facility illetve a Galileo és Kopernikusz űrprogramok

A Connecting Europe Facility fő célja a munkahelyteremtés és a versenyképesség javítása célzott infrastrukturális befektetéseken keresztül három szektorban: energia, telekommunikáció és közlekedés.

A Galileo Európa globális navigációs műholdrendszere, amely 2016-tól üzemel. Jelenleg három szolgáltatást biztosít: nyílt szolgáltatást, közszféra által szabályozott szolgáltatást (pl.: védelmi szféra, vám, rendőrség), illetve kutató-mentő szolgáltatást. A Galileo rendszer kutató-mentő szolgáltatása kapcsán kiemelendő az AMRO 2021 (Arctic Mass Rescure Operation – Arktiszi Tömeges Mentő Művelet) norvég gyakorlat, mely során 200 utast mentettek ki egy égő hajóról a Galileo rendszer segítségével. A segélykérést követően a rendszernek mindössze 2 perc 20 másodpercre volt szüksége a hajó megtalálására.

A Kopernikusz az Európai Unió Föld-megfigyelési programja, melynek lényege, hogy figyeli bolygónkat és annak környezetét. Ebbe beletartozik az atmoszféra, a tengeri környezet, a szárazföld, a klíma vizsgálata, illetve a vészhelyzet-kezelés és a biztonsági aspektusok is (határőrizet, tengerfelügyelet és az EU külső fellépésének támogatása). Tekintettel az éghajlatváltozásra, egy ilyen rendszer központi szerepet tölthet be az Arktisz kutatásában és monitorozásában. A Kopernikusz Arktiszi Regionális Újraelemzés célja az első európai regionális atmoszféra-újraelemzés az arktiszi régióban, amely segítségével jobban megérthetjük a klímaváltozást és más régióra jellemző időjárási jelenségeket, mint például a széláramlatokat, amelyek a hajózás és a helyi lakosok számára kiemelt fontossággal bírnak.

Jelentős EU-s szerepvállalás még, hogy 2021-ben az Európai Unió is csatlakozott ahhoz az egyezményhez, amely betiltotta a kizárólagos gazdasági övezeteken kívüli kereskedelmi halászatot a Jeges-tengeren. Ennek az egyezménynek tagja már 2015-től Oroszország, az Egyesült Államok, Kanada, Dánia és Norvégia, majd később – az Unió mellett – csatlakozott Kína, Japán és a Koreai Köztársaságis.

Az orosz-ukrán háború hatása

Azt a megállapítást, hogy az Európai Unió számára geopolitikai szükségszerűség az arktiszi jelenlét, mi sem támasztja alá jobban, mint az orosz-ukrán háború. Figyelemmel arra, hogy a Jeges-tenger partvidékének több, mint fele orosz terület, az orosz-EU kapcsolatok romlása jelentős kihívás elé támasztja az Uniót. Az említett kapcsolatok az Arktiszon mindig is korlátozottak voltak, még 2014 előtt is, amikor egyébként más területeken szorosan együttműködött a két fél. Az Arktisszal foglalkozó szakpolitikai dokumentumokban is csak minimálisan tettek említést Oroszországról, egyes kutatók ennek az „arktiszi kivétel” nevet adták. Ezt Pami Aalto 2013-ban annak tulajdonította, hogy az Európai Unió nem ismeri el megfelelően Kanada és Oroszország szuverenitását a térségben. Orosz értelmezésben az Európai Unió kihívást jelent a régió hatalmi egyensúlyára és intézményrendszerére, miközben az orosz törekvés az arktiszi nemzetközi rend fenntartása. Ezt a helyzetet követte a 2014-es krími válság, majd pedig a 2022-es háború. Ironikus módon a legnagyobb mértékben – a már idézett 2022-es háború kitörése előtt négy hónappal kiadott – 2021-es közös nyilatkozat foglalkozik Oroszországgal. Ez a dokumentum célul tűzte ki a szorosabb együttműködést a környezetet érintő adatmegosztás és egészségbiztonság területén, valamint kiemelt területként kezelte az Északi Dimenziót. A stratégiai dokumentumoknál maradva a háború másik hatása lehet, hogy megszűnik az „arktiszi kivétel”. Bár eddig az uniós arktiszi stratégiák keveset foglalkoztak Oroszországgal, a háború arra ösztönzi az Európai Uniót, hogy egy koherens arktiszi orosz politikát alakítson ki.

Oroszország és Fehéroroszország Északi Dimenzióból való kizárása mellett felfüggesztették az az Európai Szomszédsági Eszköz határon átnyúló együttműködési programjaiban való részvételüket is. A határon átnyúló együttműködési intézmények összeomlása leginkább azokat az őslakos törzseket fenyegeti, amelyek területei átnyúlnak a határokon. Az olyan törzsek számára, melyeknek területe a nyugati és az orosz területekre is kiterjed (Sámi, Aleut és Inuit), kifejezetten megnehezítheti a határokon átnyúló, törzsön belüli kapcsolattartást. Ezzel szemben az olyan jogi kötőerővel rendelkező egyezmények, mint amelyek a halászatot szabályozzák, valószínűleg a jövőben is fenn fognak maradni, bár a bizalmatlanság mindenképpen magasabb lesz, mint eddig. Ugyanez igaz az éghajlat- és tengerkutatásokra, megfigyelésekre, amelyek nehezen képzelhetőek el orosz részvétel nélkül.

Bár a háborúnak az Európai Unió energiapolitikájára gyakorolt hatását nehéz megjósolni, néhány gondolatot érdemes szem előtt tartani. Elsőként azt, hogy gyakran beszélnek arról, hogy Európa jelentős mértékben függ az orosz gáztól, azonban arról kevesebb szó esik, hogy Európa mennyire függ az arktiszi erőforrásoktól. 2019-ben az Európai Unió 15,07 millió tonna olyan LNG-t (cseppfolyós gázt) importált, amely az orosz Arktiszról származik és ez 87%-a az orosz arktiszi LNG exportnak. A világ arktiszi olaj- és gázfelhasználásának pedig az Európai Unió  24%-át teszi ki. Másodszor a háború ösztönözheti az Unió zöld átállását és az arktiszi energiaforrásokról való leválását, azonban ezzel párhuzamosan a magas energiaárak gyengítik a klímapolitikáját. További faktor, hogy az orosz Arktisz számos olyan ásvány lelőhelye, amely elengedhetetlen az alacsony károsanyag-kibocsátású gazdaságra való áttéréshez. Mivel növekszik az igény a megújuló energiára, elektromos közlekedésre és energiahatékonyságra, várhatóan ezen ásványok ára a jövőben emelkedni fog.

Összefoglalva tehát az EU-s tevékenységéből látható, hogy az Unió hosszú idő óta foglalkozik kiemelten a régióval és mind elméleti szinten, mind a gyakorlatban igen aktívnak bizonyult. Kiemelendő, hogy jelentős összegeket fordít az Arktisszal kapcsolatos programokra, melyek között számos terület megtalálható. A régiót érintő kutatási programok nem csak forrást biztosítanak a résztvevőknek, hanem koordinálják is a tevékenységüket, illetve tanácsadással is foglalkoznak, megkönnyítve ezzel a (hatékony) részvételt. Tagadhatatlan, hogy egyes törekvések, mint a megfigyelő státusz megszerzése, távolabb kerültek az orosz-ukrán háború hatására, de ez nem jelenti azt, hogy az Arktisz leértékelődne az EU szemében. Mint ahogy a 2021-es közös nyilatkozat is megállapította, az uniós arktiszi jelenlét geopolitikai szükségszerűség.

Írta: Szalkai Patrik

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A Az Európai Unió arktiszi politikájának fejlődése 2008-tól napjainkig és az orosz-ukrán háború hatása bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Az elemzés több, az európai biztonsági architektúra vonatkozásában jelentős ország biztonsági stratégiáját kívánja górcső alá venni, elsősorban az energiabiztonság tekintetében. A dolgozat témája rendkívül aktuális, hiszen az energiabiztonság modern társadalmunkban egy fontos tényező. Manapság az energia a biztonság minden szintjén feltétel a zavartalan működéshez. Az államok funkcióinak akadálytalan ellátásához szükség van energiára, akár csak a hétköznapi élet folyásához: üzemanyag nélkül nem működik a közlekedés, az egyén élete megreked, de például áram nélkül a kórházak sem üzemelnek. Az energiától való ilyen fokú függőség miatt annak kimaradása végeláthatatlan károkat okozhat, s ennek következményeként – mivel nem áll a társadalom rendelkezésére számos alapszolgáltatás –, az egyén bizalma rendkívüli mértékben redukálódik az adott ország vezetésében. Épp ezért modern korunkban az energiaellátás zavartalan működésének biztosítása az állam egyik fontos feladata, s így az országok közötti újfajta vetélkedésben is meghatározó szerepe van az energiának. Az energiafegyver kihasználására napjaink történéseiben is találhatunk példákat, ahogyan arra az EU és az USA politikai tisztségviselői is felhívták a figyelmet a 2022 februárjában megrendezett Energia Tanács találkozóján. Az említett eseményen Josep Borrell az alábbi módon fogalmazott: „Oroszország – tudja – nem habozik az Európába irányuló energiaellátást geopolitikai haszonszerzési fegyverként használni a világméretű energiaárak megugrása közepette.”

Az államoknak stratégiaalkotásuk során tehát szükséges nagy hangsúlyt fektetni az energetikai kérdésekre, s a következőkben az elemzés ezen tematikát vizsgálja. Azaz arra a kérdésre kíván választ adni, hogy az energiabiztonság milyen szerepet tölt be Németország, az Amerikai Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Franciaország, Németország, az Orosz Föderáció, illetve Kína nemzeti biztonsági stratégiáiban?

Alapfogalmak

Jelen egység az elemzéshez elengedhetetlen alapfogalmakat vizsgálja meg tömören, így az energiabiztonság fogalmát, a stratégia fogalmát, illetve bemutatásra kerülnek az energiastratégiák fajtái is.

Az energiabiztonságról a biztonság szektorális felfogása alapján megállapítható, hogy mára már annak önálló szektorává nőtte ki magát. Noha az eredeti 1983-as elmélet, majd annak bővebb, 1991-es kifejtése még nélkülözte az energiabiztonságot mint a biztonság szektorát, s alapvetően a környezeti szektorhoz sorolta, de a világunkban beálló változások indokolják az energetikai ügyek külön szektorként való értelmezését. Az energiabiztonság fogalma a biztonság buzani felfogásából is levezethető, de számos nemzetközi szervezet is definiálta már. Mindazonáltal, a fogalom meghatározásakor számos nehézségbe ütközhetünk, hiszen az energiabiztonság tartalma rendkívül komplex, folyamatosan változó, s nagyban függ attól, hogy milyen nézőpontból vizsgáljuk. Az energiabiztonság leírása alapvetően a „négy A” definíció alkalmazásával tehető meg a legegyszerűbben: availability (elérhetőség), affordability (megfizethetőség), accessibility (hozzáférhetőség), acceptability (elfogadhatóság a fenntartható fejlődés szempontjából). [1] Összefoglalván az energiabiztonság elsősorban az energiahordozók elegendő mennyisiégében való rendelkezésre állását, s a mindenki számára való egyenlő hozzáférhetőségét jelenti, amely következménye annak megfizethetősége is. Kiemelt szempont a fenntarthatóság, azaz, hogy az energiarendszerek fenntarthatóan működjenek, s operálásuk során minimálisra csökkentsék a környezetet érő destruktív hatásokat.

A stratégiai tervezés már az Ókortól jelen van az ember életében, s elsősorban a hadtudomány keretében kezdtek el vele foglalkozni. Manapság már sokkalta jelentősebb az élet minden területén. A stratégiát mint fogalmat alapvetően úgy határozhatjuk meg, hogy „egy bizonyos célállapot elérése érdekében végzendő cselekvések hosszabb távú terve, amely a végrehajtáshoz szükséges erőforrások biztosítását időben kiterjedten gondolkodva teremti meg”. [2] A nemzeti biztonsági stratégiák vagy fehér könyvek tartalmi elemei is elsősorban a fogalmi meghatározásra támaszkodó tartalmiságot követik. Az államok által kiadott stratégiák rendszere rendkívül komplex, s általában általános képet adnak az állam biztonságfelfogásáról, s így a nemzetközi rendszerben végrehajtott cselekvései magyarázatának alapjául is szolgálhatnak e dokumentumok. [3] Az államok biztonsági stratégiai dokumentumrendszereinek alapjául a nemzeti biztonsági stratégiák szolgálnak, s az ebben megfogalmazott kihívásaiknak és azok sorrendiségének alapjául vételével az is meghatározható, hogy egy-egy állam milyen biztonsági kihívást tekint sürgetőnek, s melyet kevésbé. Mi több, a nemzeti biztonsági stratégiákra alapozva születnek meg az államok ágazati stratégiai dokumentumai is, amely például az energiabiztonsági stratégiai dokumentumok esetében is elmondható. Így a nemzeti biztonsági stratégiák tanulmányozásával többnyire meghatározható az energiabiztonság állami percepciója.

Az államok energiabiztonsági felfogása vagy energiastratégiája tekintetében elsősorban két típust különböztethetünk meg: az offenzív és defenzív megközelítést. [4] Az offenzív megközelítést alapvetően a nagy mennyiségű energiaforrásokkal rendelkező országok használják, s így a legfőbb cél a piacok biztosítása, s mindebből a gazdasági és politikai tőke kovácsolása. A defenzív megközelítést az energiahordozókban szegény országok használják, akik legfőbb célja az energiaellátás biztosítása és ennek elérésére a nemzetközi kapcsolatok megfelelő kezelése magasfokú importfüggőségük okán.

A fentiekben meghatározott fogalmakra alapozott dolgozatom is a vizsgált országok energiabiztonsági stratégiai preferenciának és helyzetének meghatározásakor, illetve a különböző országok biztonságpercepciójának összevetésekor is.

Nemzeti biztonsági stratégiák és az energetikai helyzet Amerikai Egyesült Államok

Az Amerikai Egyesült Államok nemzeti biztonsági stratégiáját 2017-ben tették közzé, Donald J. Trump elnöki mandátuma alatt. Az új, Biden-adminisztrációhoz köthető stratégia jelenleg is kidolgozás alatt áll, s csupán egy 32 oldalas, felülvizsgálatot tartalmazó dokumentum áll rendelkezésre. A Trump-adminisztráció 5 főbb fejezetből álló stratégiájában az energetikai vonatkozások meglehetősen nagy szerepet kapnak. A stratégia alapvetően négy fő prioritást jelöl meg, amelynek egyikében az energetikai ügyeknek rendkívüli szerepet biztosít, az amerikai prosperitás előmozdítását látja abban. Kijelenti, hogy az Amerikai Egyesült Államok energiadominanciáját szükséges megerősíteni, hiszen a kitermeletlen energiahordozók „mozgósítása” eszköze a gazdasági prosperitás előmozdításának. Az energiai vonatkozások következőként a kiberteret érő kihívások területén kerülnek elő, az energetikai kritikus infrastruktúrák biztonságának növelésének kontextusában. Az energetikai ügyek ezt követően több fejezetben is igazán homloktérbe kerülnek az energiadominancia kapcsán.

Elsőként a gazdasági prosperitás előmozdításának kontextusában említi az energetikai megfontolásokat. A cél az amerikai energiadominancia újbóli megteremtése a világban, azaz az USA központi pozíciójának előmozdítása a globális energiarendszerben vezető termelőként, fogyasztóként és innovátorként, amely serkenti az ország gazdasági fejlődését is. A Trump-adminisztráció főbb meglátása annak nemzetközi tevékenységével összhangban áll, hiszen a stratégia kevésbé van tekintettel a klímaváltozásra és nem helyezi olyannyira fókuszba a tiszta és környezetbarát energiaforrásokat, ahogy általában azt más, nyugati hatalmak teszik. Kifejti, hogy szükséges a szén, a földgáz, a kőolaj, illetve a nukleáris energiahordozók (ki)termelése is, csakúgy, mint a megújulóké. Mindebben elsősorban a hazai forrásokra támaszkodik. A stratégia megállapításai alapján mindez egy fejlődő, biztonságos és erős Amerikához járul hozzá a gazdaság stimulálása által. A stratégia ezt követően fogalmazza meg mindezen cél elérésének mikéntjét, amelyhez négy eszközt jelöl meg: a korlátok leépítését, az export támogatását, az energiabiztonság megerősítését, továbbá a globális energiahozzáférés előmozdítását. A stratégia célul tűzi ki az amerikai technológiai élvonalban való részvételt is.

A nemzetközi energetikai kapcsolatok tekintetében több térséget is megjelöl. Elsősorban Kínával és az Orosz Föderációval kapcsolatos aggodalmát fejezi ki, hiszen a két ország nagy mértékben befolyásolja a világot kiterjedt energiadiplomáciáján keresztül. Kiemeli az európai energiabiztonság fokozását és az európai energiarendszer diverzifikálásának szükségességét is, amely elérésére hitet tesz a szövetségesekkel való együttműködés mellett. Megemlíti a közel-keleti energiapiac szerepét is a globális energiaellátás rendszerében, s ennek folyamatos biztosításával kapcsolatos aggodalmát fejezi ki a térségben uralkodó instabilitás és extrémizmus miatt.

A bideni felülvizsgálat kevésbé vehemens, s nem erőszakolja az energiadominancia megvalósítását. Mi több, többször is hitet tesz a megújuló energiaforrások mellett, illetve a méltányos, tiszta és rugalmas energiajövő mellett, amely egyértelműen szöges ellentétben áll a trumpi stratégiai megfontolásokkal.

A trumpi stratégia meglehetősen offenzív nem csupán a klasszikus energiastratégiai tipizálás tekintetében, hanem általános értelemben véve is, hiszen a mások elleni dominanciát hangsúlyozza. Fontos jellegzetessége a trumpi stratégiának, hogy igyekszik önellátóvá tenni magát, s meglehetősen ambiciózus célokat tűz ki, illetve az energiaügyeket elsősorban gazdasági és politikai-hatalmi szempontból közelíti meg.

Egyesült Királyság

A brit stratégiai dokumentumok rendszere alapvetően három szintű: a nemzeti biztonsági stratégia, a végrehajtó stratégiák, illetve a támogató stratégiák szintje. Az energetikai kérdések britek számára való fontosságát mutatja, hogy a stratégiai dokumentumok rendszerének minden szintjére beépítésre kerültek. Az Egyesült Királyság alapvető stratégiai dokumentumát 2015-ben tette közzé a kormány „Egy biztos és prosperáló Egyesült Királyság” címmel, továbbá fontos megemlíteni a kétévente felülvizsgálandó „Nemzeti Biztonsági Kockázatok Értékelése” című dokumentumot. Ez tulajdonképpen egy nemzeti kockázati regiszter, amely 5 és 20 éves időtávban határozza meg a nemzeti kockázatokat. [5]

A 96 oldalból álló dokumentum hét főbb fejezeten keresztül taglalja az ország nemzeti biztonsági körképét, s az európai stratégiák által megszokott, sorszámozott felépítést követi. A stratégia második fejezetében említi elsőként az energiaügyeket: kifejezi, hogy az UK globális vezető az energetika területén. Ezt követően a harmadik fejezet során említi ismét a nemzeti biztonság és a kockázatok kontextusába helyezve. Először globális kihívásként utal rá, s e jellegét annak tulajdonítja, hogy számos történés negatívan tudja befolyásolni. Pozitívan értékeli, hogy az UK befektetései által az ország energiaellátása javul, s még inkább előremutató, hogy ezek a befektetések innovatív és tiszta energiát kínáló forrásokba történtek. Az ország önellátása az energetika területén azonban nem valósítható meg, hiszen a fosszilis energiahordozók iránti igény egyre inkább növekszik. A fosszilis energiahordozó iránti igény kielégítését elsősorban a multilaterális megoldásokkal igyekszik biztosítani, emellett nyugati parterein keresztül (pl. USA, Ausztrália) elsősorban a cseppfolyósított földgázzal. A fejezetben az energiaügyeket még a klímaváltozás következményeinek veszélyei kapcsán emeli ki.

A negyedik fejezetben ismét megemlíti az energetikai vonatkozásokat az állampolgárok védelmének kontextusában, mint az energetikai infrastruktúrákban bekövetkezhető katasztrófák. A fejezetben ezt követően külön alcímet szentel az energiabiztonsági kérdéseknek. Kifejezi, hogy a jövő energiaszükségletét mind hazai, mind külföldi forrásokból fogja kielégíteni. Követi a nemzetközi trendeket, hiszen célul a biztos, fenntartható és megfizethető energiaellátást tűzi ki. Mindennek legnagyobb fenyegetéseként a növekvő globális igényt, a regionális instabilitást, a klímaváltozást, illetve a természetben lezajló eseményeket jelöli meg, amely helyesen reflektál a világpolitikai aktualitásokra. Továbbá hangot ad aggodalmának az Orosz Föderáció energiapiacot befolyásoló tevékenységével, illetve az országtól való nagyfokú európai függőséggel kapcsolatban. Kiemeli még az innováció és befektetések szerepét is az energiapiacon.

Az energetikai bilaterális kooperáció kapcsán elsőként Németországot jelöli meg, majd az Öböl-menti államokat. Az észak-afrikai régió tekintetében csak Algériát említi meg. A Brazíliával és Mexikóval való kapcsolat elemzésekor kifejezi az energiabiztonságot érintő kooperáció elmélyítését is. Indiával kapcsolatban elsősorban az ország zöldenergia-felhasználásának növelését igyekszik támogatni. Mindezeket követően hitet tesz a multilaterális intézmények tevékenysége mellett is a területen, s kifejezi támogatását az olyan projektek iránt, amely a fejlődő országok állampolgárainak energiaellátását segíti.

A stratégia meglehetősen átfogó, amely az energetikai ügyek tekintetében is elmondható. A hazai és nemzetközi szintekre egyaránt kiterjed, akár csak az ágazatok széles körére, így például az energetikai ügyek katasztrófavédelemmel vagy gazdasági szektorral való kapcsolatára is. A stratégia az energetikai ügyekre nagy hangsúlyt fektet, akárcsak a területen való bilaterális és multilaterális kapcsolatokra. Mindez nem meglepő, annak tükrében, hogy az ország jelentős mértékű importra szorul a fosszilis energiahordozók területén. A stratégia mindazonáltal realisztikus, egyaránt megemlíti az ország energiabiztonságának erősségeit és gyengeségeit is. A cselekvési területek tekintetében megvalósítható célokat tűz ki.

Franciaország

Franciaország tekintetében elsősorban a 2017-ben közzétett, „Védelem és Nemzeti Biztonsági Stratégiai Felülvizsgálat” című dokumentumot érdemes alapul venni. A 100 oldalas, három fő részből álló dokumentum szintén a többnyire európai nemzeti biztonsági stratégiák által követett, számozott szerkezetet alkalmazza, de nem helyez nagy hangsúlyt az energetikai ügyekre. Azokat többnyire egy alfejezet alatt taglalja: az A rész sebezhetőségeket felsoroló fejezetében az „Energetikai rivalizálás” cím alatt, de mindössze három pontban. Ezek során kifejti, hogy az energiaellátás területe kiemelt a nemzetközi stratégiai vetélkedésben. Mindezt elsősorban az európai kontinensen értelmezi, a globális fosszilis energiaellátó országok között. A francia energiabiztonságot az ellátásbiztonsággal egyként értelmezi, s azt a politikai játszmáktól mentes, megfizethető szolgáltatás feltételeihez társítja, amelynek kulcsa volt, hogy az ország az 1970-es években energiaellátása középpontjába a belföldi atomerőműveket helyezte. Kiemeli még a szállítási útvonalak biztosításának fontosságát nemzetközileg, illetve Európa bevonásának szükségességét a kontinens egységes szabályozási rendszere, szállítási útvonalai és közös stratégiai tárolási rendszere miatt. Mindezeken kívül a stratégia csupán a fegyveres erők ellátása kapcsán emeli ki az energetikai ügyeket, továbbá Kína kapcsán, mint a szektor nagy befektetőjeként.

Németország

Németország kapcsán elemzendő fő dokumentum a 2016-os „Fehér könyv – Fehér könyv Németország biztonságpolitikájáról és a Bundeswehr jövőjéről” című stratégia. Ez a legmagasabb szintű német biztonságpolitikai dokumentum, mert az ország nem rendelkezik nemzeti biztonsági stratégiával. A két fő részből álló, 144 oldalas dokumentum mindazonáltal számos értékelhető kijelentést tartalmaz a német biztonságpolitika és biztonsági környezet értékeléséről és meghatározásáról, ami az energiabiztonságot érintő elemzés tekintetében is használható.

Az energiabiztonsággal kapcsolatos meghatározásokat főként az első fejezet tartalmazza, annak két nagyobb egységét is a tematikának szenteli elsősorban az ellátási, szállítási és kereskedelmi útvonalak és a nyersanyagok és energiahordozókhoz való hozzáférhetőség kontextusában, az országot érintő kihívások számbavétele során. Mindezt az információs és kommunikációs rendszerekkel együttesen említi. Ezeket az állampolgárok jóléte kontextusába helyezi, s így az előbbiek bármilyen fenyegetése ezt helyezi veszélybe. A legnagyobb fenyegetésként a terrortámadásokat, a kalózkodást, a korlátozó intézkedéseket, a bukott vagy törékeny államokat, illetve a regionális konfliktusokat látja.

A második egységben a fentiekben említett kontextusban vizsgálja ismét az energiabiztonságot, de nem a kihívásokat veszi számba, hanem a német stratégiai prioritások tükrében vizsgálja. Célul tűzi ki a tengeri szállítási útvonalak biztosítását, illetve az űr biztonságának erősítését. Kiemeli a nemzetközi megoldások fontosságát is.

A fent leírtakon túl, a hibrid fenyegetések során is kiemeli, s célul tűzi ki az energetikai szektor kritikus infrastruktúráinak nagyobb védelmét. A bukott államok és a rossz kormányzás okozta kihívásoknál is megemlíti elsősorban az európai szomszédságot említve, hiszen ezen országok nagy mértékben koherens részei a globális energiaellátási láncolatnak.

Megállapítható, hogy a stratégia nem túl átfogóan kezeli az energiabiztonság kérdéskörét, mindenesetre Németország számos energetikai beruházásban, illetve nemzetközi kooperációban vesz részt a területen, így kívánatos lenne nagyobb mértékben kitérni rá. A hiány oka lehet az, hogy az ország nem érzi energiabiztonságát veszélyeztetve vagy mivel nem hagyományos nemzeti biztonsági stratégia, hanem Fehér Könyv, így elsősorban a fegyveres témákkal összefüggő pontokra koncentrál. Az energiabiztonságot elsősorban az ellátásbiztonság keretében vizsgálja, így inkább a gazdasági biztonság szektorához kapcsolódik.

Oroszország

Az Orosz Föderáció stratégiai dokumentumát idén tette közzé, azonban angol nyelvű fordítás még nem áll rendelkezésre, így ezen dolgozat keretében a 2015-ben kiadott stratégiai dokumentumot tanulmányozom. A 29 oldalból álló dokumentum 6 fejezetet tartalmaz, amely a számozott bekezdések szerkezetét követik. Az előzőekben elemzett stratégiák terjedelméhez képest rövidebb dokumentum azonban meglehetősen sokszor tartalmazza az energiabiztonsággal kapcsolatos ügyeket. Már az általános megállapítások során kijelenti, hogy a nemzeti biztonság körébe tartozik az energiabiztonság is. Ezt követően az „Oroszország a modern világban” című fejezetben jelenik meg az energiabiztonság kérdésköre elsősorban a világ gazdasági folyamataira destruktívan ható politikai befolyásoló tevékenység kontextusában. A nemzetközi helyzetet követően a nemzeti szintre fókuszáló részben elsősorban az energiabiztonságnak a kritikus infrastruktúrák védelmével kapcsolatos dimenziójára koncentrál, s kifejti, hogy a lehetséges terrorista cselekedetek kivédésére szükséges a szabályozók szigorítása az állampolgárok védelme céljából. Ezt követően ismét az energiabiztonság gazdasági jellegére koncentrál: fókuszba helyezi az orosz energia-előállítók nagyobb védelmét.

Kijelenti, hogy az energiabiztonság szintjének növelése kulcsa a gazdasági biztonság fenntartásának. Ebben a bekezdésben kifejti a stratégia, hogy mi tartozik e tekintetben az energiabiztonságba: a belső kereslet-kínálat egyensúlyának stabil fenntartása, az energiahatékonyság növelése, az orosz energetikai cégek versenyképességének fenntartása, az üzemanyag- és energiaforráshiány megelőzése, stratégiai üzemanyag-tartalékok létrehozása és tartalék-kapacitások, részegységek gyártása, valamint az energia- és hőellátó rendszerek stabil működésének biztosítása. Az ezt követő bekezdésben ismerteti az energiabiztonság megerősítésének feltételeit: az állami menedzsment hatékonyságának növelését, az energiaforrások megbízható és zavartalan eljuttatását a fogyasztókhoz, az ország technológiai szuverenitásának megőrzését a világ energiapiacán, energiatakarékos és energiahatékony technológiák bevezetését. A bekezdésnek emellett politikai üzenete is van, hiszen megfogalmazza, hogy megakadályozza az állami vezetés az orosz energiaforrás-szállítókkal szembeni diszkriminációt a külpiacon, különösképpen a külföldi szénhidrogén-lelőhelyek kiaknázása során, illetve a különböző államok által végrehajtott, nem gazdasági, hanem politikai célú szabályozások ellensúlyozása az energiapiacon. Emellett kifejezi szándékát az energiatakarékosságot és –hatékonyságot érintő technológiák megosztására globálisan. Sokatmondó, hogy célul tűzi ki az új high-tech szektorok fejlesztését az atomenergia területén.

Az orosz stratégia meglehetősen pontosan és rendkívül átfogóan határozza meg az állami stratégiai célkitűzéseket az energiabiztonság területén. Meglehetősen racionális, nem törekszik ambiciózus célok megfogalmazására. Kiemelendő, hogy az energiabiztonságot elsősorban a gazdasági biztonság kontextusában vizsgálja. Emellett megjelenik benne az államok közötti vetélkedés motívuma is. Kis mértékben ellentétes a nemzetközi trendekkel, hiszen nem említi meg a környezetbarát megoldásokat, sem a klímaváltozás elleni harcot. Pozitívan értékelendő, hogy az energiahatékonyság és az energiatakarékosság elve kiemelten szerepel a dokumentumban. Végezetül a stratégia meglehetősen átfogó célkitűzéseinek ágazati dokumentumokban való kifejtésével áthidalhatóak a legégetőbb kihívások. A stratégia offenzív jellegű, hiszen a piacok bebiztosítását és az orosz technológiai fölényt célozza globálisan.

Kína

A Kínai Népköztársaság stratégiai dokumentuma meglehetősen friss, 2019-ban publikálta azt a kínai állami vezetés „Kína nemzeti védelme az új korszakban” címmel. A kínai dokumentum nem tartalmaz energiabiztonsági megfontolásokat, a stratégiai dokumentum elsősorban a nemzeti szuverenitás és területi egység megőrzésére koncentrál, számottevően a kínai fegyveres erőkkel kapcsolatos megállapítások találhatóak meg benne. Meglepő, hogy a stratégia még a hadsereg ellátása, s annak megfelelő működtetése kapcsán sem említi meg az energetikai vonatkozásokat. Mindennek oka az lehet, hogy Kína alapvetően jól ellátott fosszilis energiahordozókkal. Ebből fakadóan a világ egyik legnagyobb szennyezője, s így kevésbé sürgető biztonsági kihívás számára az energiahordozók eloszlásának kérdése, s sokkal inkább az innováción és környezetbarát technológiai megoldásokon van az ország esetében a hangsúly. Az energiaügyekkel kapcsolatos megfontolásokat az ország mindenkori ötéves terve tartalmazza, mintsem annak biztonsági stratégiája.

Japán

Japán 2013-ban publikált startégiája 4 főbb fejezetből áll, s kevésbé koncentrál az energetikai ügyekre, azonban tisztában van azok jelentőségével. Az energiaügyeket elsőként a globális biztonsági környezet és az azt érő kihívások bemutatásánál fejti ki. Mindezt a humánbiztonságot érintő kihívások kapcsán teszi meg, a milleniumi fejlesztési célok kontextusába helyezve, elsősorban az energiahordozók iránti igény folyamatos növekedésére koncentrálva. Ezt követően a globális gazdasági környezet leírásakor hivatkozik az energiaügyekre az annak egyenlőtlen eloszlásából fakadó verseny és klímaváltozás iránti aggodalmát kifejezve.

Az energiaügyeket a 4. fejezetben említi a stratégia újra a nemzeti biztonság stratégiai megközelítése kapcsán a diplomáciai és biztonsági együttműködés megerősítése tekintetében, a béke és stabilitás előmozdítása érdekében a nemzetközi közösségben. A kelet-ázsiai biztonsági környezet kapcsán kifejti, hogy szükséges az Orosz Föderációval való mélyebb együttműködés előmozdítása átfogóan, de elsősorban az energia és biztonság területén. Következőként a közel-keleti térség államait emeli ki mint a japán energiaszükséglet legfőbb kielégítőjét, s ennek kapcsán elsősorban a térség stabilitásának támogatását tűzi ki célul, hogy a japán energiaforrások biztosítása folyamatos legyen. A stabilitás elérését elsősorban széleskörű nemzetközi kooperációban látja, amely kapcsán kiemeli az európai államokat, az USA-t, Szaúd-Arábiát, továbbá Törökországot.

Az energiaügyeket ismét kiemeli a globális problémák kapcsán, majd ezt követően egy külön alcímet szán neki, amelyben a környezeti és energetikai kihívásokra való válaszadást taglalja. Az energetikai ügyeket a gazdasági biztonság szektorában értelmezi, s kiemeli, hogy egy prosperáló japán gazdaság fenntartásához a jövőben elengedhetetlen a megfizethető ellátási források diverzifikálása, s ehhez a diplomáciai eszközöket is használja. Megemlíti még a globális klímaváltozás kérdéskörét, amelynek kapcsán kifejezi, hogy Japán proaktív stratégiával fog fellépni a következmények ellen, s azok megfékezésére egyaránt, de kifejezi a nemzetközi együttműködés szükségességét is.

A stratégiával kapcsolatban a legszembetűnőbb, hogy az energiaügyeket több kontextusban is vizsgálja. A többi országhoz hasonlóan kifejti annak gazdasági biztonsággal való szoros kapcsolatát. A stratégia emellett nagy hangsúlyt fektet a globális és multilaterális megoldásokra és fellépésre nem csupán az energiahordozók szűkössége, de a klímaváltozás elleni tevékenységek területén is. A nemzetközi kapcsolatrendszerrel kapcsolatban fontos megállapítani, hogy hasonlóan azon térségeket emeli ki mint a többi stratégia, de az Orosz Föderációval elsősorban a partnerségre törekszik, mintsem a szembenállásra. A stratégia kevésbé vehemens, nem tűz ki ambiciózus célokat, s inkább defenzív jellegű.

Konklúzió

A fent elemzett stratégiai dokumentumok nagyon eltérőek, nem csupán az energiabiztonság kontextusában vizsgálva, hanem általános értelemben véve is. Míg egyes stratégia dokumentumok meglehetősen átfogóak, úgy néhány csupán a fegyveres erőkkel kapcsolatos megfontolásokra tér ki. Emellett azok terjedelmükben és szerkezeti felépítésükben is eltérőek. Az energiabiztonság értelmezése kapcsán is számos eltérés tapasztalható, amely az érintett ágazatok különböző felsorolásában, a kockázatok és veszélyek másféle értékelésében, s például a harmadik országok említésének kontextusában is tetten érhetőek.

A különleges partnerségi kapcsolatban lévő Amerikai Egyesült Államok és Egyesült Királyság stratégiáiban számos világnézeti különbség is tetten érhető. Az Egyesült Királyság sokkalt kooperatívabb, több országot is megjelöl az együttműködés területén. A brit stratégia emellett sokkalta átfogóbb: az USA stratégiája csupán az energiadominanciára és ennek pozitív gazdasági és politikai következményeire koncentrál, addig az UK sokkalta inkább hangsúlyozza az energiabiztonság, az energiadiplomácia kooperatívabb vetületeit, így például a különböző befektetéseket, a környezetbarát megoldások fontosságát. A legnagyobb eltérés pont a környezetbarát technológiákban, illetve a klímaváltozással kapcsolatos megfontolásokban van, mindennek elsősorban az országokban uralkodó politikai viszonyok az okai. Az USA tekintetében már megtörtént a változás a Biden-adminisztráció beiktatásával, s az energiabiztonság területén is egy sokkalta kooperatívabb és defenzívebb megközelítés várható, az ENSZ céljainak és a nemzetközi kötelezettségvállalásoknak megfelelően. Azonos motívum, hogy mind a két ország kiemelt figyelmet fordít az európai energiabiztonságra, illetve kockázatként értékeli az Orosz Föderációt.

Az Orosz Föderáció szerepét az energiabiztonság területén Japán is elismeri, de az előzőekben ismertetett államokkal ellentétben a versengés helyett inkább a kooperatív kapcsolatok kialakítására és megerősítésére törekszik. Szembetűnő, hogy nagyon nemzetközi, a globális platformokat, mechanizmusokat és megoldásokat helyezi fókuszba, s fontos megemlíteni, hogy már 2013-ban meglehetősen nagy mértékben foglalkozik a klímaváltozással a stratégiai tervezés tekintetében is.

Az Orosz Föderáció stratégiai dokumentuma az Egyesült Királyságéhoz hasonlóan meglehetősen átfogó, azonban ez a megközelítésmód inkább a gazdasági biztonság és az állampolgárok biztonságának kontextusában mondható el. Emellett az energiaügyeket az államok közötti vetélkedésben helyezi el. A sürgető globális kihívásokra, így például a szűkösségre vagy globális klímaváltozásra kapcsolatos válaszokat nem igen veszi számba. Mindez egy ilyen vezető ország tekintetében azonban kívánatos lenne. A stratégia emellett meglehetősen vetélkedő, s egyértelműen offenzív. Fontos megjegyezni azonban, hogy a stratégiai dokumentum mellőzi az országok pontos megnevezését, amikor negatív hangnemben értékeli az energiapiaci befolyásolásokat.

Franciaország stratégiai dokumentuma meglepő módon csupán kis mértékben foglalkozik az energiabiztonsággal. A területen inkább a nemzetközi történésekre fókuszál, s szintén az európai energiafüggőséggel kapcsolatos aggodalmát fejezi ki. Az energiabiztonsággal kapcsolatos megfontolások teljes hiánya azonban Kína stratégia dokumentuma alapján állapítható meg. Valószínűleg oka, hogy annak ötéves terve tartalmazza az energiabiztonsággal kapcsolatos problematikákat, azonban a stratégiai tervezésben kívánatos lenne az ilyen fontosságú szektorok megemlítése.

Németország esetében is kevésbé tartalmazza annak stratégiai dokumentuma az energiabiztonsággal kapcsolatos megfontolásokat. Oka valószínűleg abban áll, hogy nem klasszikus nemzeti biztonsági stratégiáról, hanem Fehér Könyvről beszélünk az ország esetében. Többnyire nem nevesít harmadik országot, s az energiabiztonsággal kapcsolatos megfontolásai inkább az ellátási útvonalak kapcsán értelmezhetőek. Ebből fakadóan, inkább nemzetközi problémákra fókuszál, s főként állam alatti szereplők tevékenységéből fakadó kihívásokat jelöl meg.

A hét ország stratégiájának elemzését követően megállapítható, hogy nagy hangsúly van a szállítási útvonalak biztonságán. Emellett az államok közötti verseny vagy vetélkedés is visszatérő motívum. Az energiabiztonságot is tehát főként a politikai-hatalmi erő kontextusában helyezik el, vagy a gazdasági biztonsággal szoros koherenciában. Megjelennek olyan nemzetközi követelmények is, mint az energiahatékonyság és az energiatakarékosság követelménye. Fontos szempont továbbá az energetikai kritikus infrastruktúrák védelme is.

 

Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-21-2-I-NKE-131 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

 

Felhasznált irodalom

[1] Jones, Owain – Dodds, Paul E.: Definitions of Energy Security, University of London, 2017. (Letöltés ideje: 2022.05.05.)

[2] Kádár Krisztián: Stratégiai tervezés a közigazgatásban. (Letöltés ideje: 2022.05.05.)

[3] Csiki Tamás: A stratégiai dokumentumok rendszere, Nemzet és Biztonság, 2008. szeptember. (Letöltés ideje: 2022.05.05.)

[4] Dobos Edina: Az energiaellátás biztonságának elméleti kérdései, Nemzet és Biztonság, 2010. július. (Letöltés ideje: 2022.05.05.)

[5] Dr. Molnár Dóra: Brit biztonságpolitika. Koalíciós és nemzeti biztonsági stratégiák előadás. NKE-HHK, 2021/22. tanév I. félév.

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A Az energiabiztonság kérdésköre Németország, az Amerikai Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Franciaország, Németország, az Orosz Föderáció, Kína és Japán nemzeti biztonsági stratégiáiban bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Mindennapjaink szerves része lett a 2022 február 24-én orosz invázióval induló fegyveres konfliktus, amelyet orosz terminológia szerint különleges műveletként tartanak számon. A hírportálokon napi szinten olvashatunk a legújabb fejleményekről, illetve megjelentek a konfliktus hosszútávú hatásairól készült elemzések, melyek főként a gazdaság vonatkozásában próbálják előre jelezni a várható következményeket. Kevésbé hangsúlyos a környezeti biztonságra gyakorolt hatásainak vizsgálata. Érdemes lehet azonban áttekinteni, ugyanis egy ilyen horderejű háborús helyzet nem kíméli sem az épített, sem a természeti környezetet. A háború során alkalmazott haditechnikai eszközök üzemeltetése önmagában is jelentős üvegházhatásúgáz kibocsátással jár, ami növeli a globális felmelegedés mértékét, de a hosszútávú hatások vizsgálata során további közvetett és közvetlen hatásokkal szembesülünk a globálistól egészen a helyi, humánbiztonsági szintig.

A globális biztonsági kihívások közül az éghajlatváltozás hatásainak mérséklése az egyik legkiemelkedőbb probléma. António Guterres ENSZ főtitkár az éghajlatváltozás súlyosságának szószólója, ugyanis ez lehet az utolsó évtized, amikor az emberiség még cselekedhet a klímaváltozás irreverzibilis folyamatai ellen, mérsékelheti hatásait és megelőzheti a klímakatasztrófát. Az emberiség közös felelőssége és kötelessége tenni a fenntarthatóbb jövőért és helyreállítani azokat a drasztikus folyamatokat, amik a bolygón keletkeztek a szén-dioxid kibocsátás következtében. 2020-ban már 0,9°C-al emelkedett a földfelszín hőmérséklete a huszadik századhoz képest, míg az első ipari forradalomtól ez a növekedés 1,19°C. A tengerek hőmérséklet-emelkedése ennél is drasztikusabb, Új-Zéland partjainál szivacsfehéredést tapasztaltak a tengerbiológusok. Ez eddig elképzelhetetlennek tűnt, ugyanis a szivacsfélék jóval ellenállóbbak a koralloknál, és ez idáig nem történt olyan drasztikus változás, amely ilyen jelentős változást idézett volna elő. A parti vizeknél 2,6 Celsius-fokos hőmérsékletemelkedés tapasztalható. Az éghajlatváltozás legtöbbet említett következményei a szélsőséges időjárás, az extrém hőmérsékletváltozás, a csapadékeloszlás változása, illetve a hirtelen árvizek, szárazságok. Minden időjárási anomália újabb és újabb kockázatokat és fenyegetéseket hoz a felszínre, amely befolyásolja az emberiség biztonságérzetét és valós biztonságát. Globális méretű biztonsági kihívást jelent a szélsőséges időjárás miatt kialakuló élelmiszerhiány, a felboruló csapadékeloszlási tendencia, amely következménye a szárazság, vízhiány.

Milyen kapcsolat is van az orosz-ukrán konfliktus és az éghajlatváltozás között? John Kerry, az Amerikai Egyesült Államok elnökének klímavédelmi különmegbízottja rávilágított a közvetlen kapcsolatra. A fosszilis energiahordozó-függőség miatt sodródott az emberiség az éghajlatváltozás csapdájába. A mostani háború esélyt adott, hogy megszűnjön a kőolaj- és földgázfüggőség, valamint közös álláspont alakulhasson ki az új energiaforrásokra történő átállásról. A valóságban azonban nem történt pozitív változás, éppen ezért a megbízott felhívta a figyelmet arra, hogy az elhúzódó orosz-ukrán konfliktus végzetes csapást mérhet a klímakatasztrófa elleni erőfeszítéseknek. A glasgow-i Cop26-on, azaz az Egyesült Nemzetek Szervezetének 26. éghajlat-változási konferenciáján elért megállapodás, miszerint 1,5 C alatt kell tartani a globális felmelegedés mértékét, akadályokba ütközik. A károsanyag-kibocsátást kellene csökkenteni, de az energiaválsággal küzdő országok erre nem képesek. A tudósok szerint az 1,5 Celsius-fokos hőmérséklet-emelkedés határán vagyunk, így bármi, ami késlelteti a klímaválság megoldását csak akadály. Az oroszok elleni szankciók, amelyek a fosszilis energiahordozók importjára irányulnak, olyan lépésekre kényszerítik az államokat, amik növelhetik a károsanyag-kibocsátást. A zöld energiára történő átállás technológiai és anyagi forrásai nem minden állam számára elérhetők, a hiányos infrastruktúra kiépítése még évekig eltarthat. Az átmeneti időszakban a jóval szennyezőbb szén élheti reneszánszát. Az Amerikai Egyesült Államokban a zöldátmenetet erre hivatkozva késleltetnék, ugyanis az európai példa azt mutatja, hogy egy sürgetett átállás jóval károsabb, mint ha fokozatosan történne meg a technológiai váltás. Az Amerikai Egyesült Államok a szövetségesek igényeinek megfelelően növelni fogja a földgáz kitermelését, hiába ellentétes a klímacélokkal, ezzel támogatná partnereit az orosz fosszilis energiahordozókról történő függetlenedésben. Ez egy rövidtávú megoldás, amíg meg nem történik a teljes zöld energiára való áttérés. John Kerry azt is kiemelte, az amerikai LNG kitermelése jóval kevesebb károsanyag-kibocsátással jár, mint az oroszországi, ugyanis hatékonyabb módszerrel történik a fejtés. Ugyan a cseppfolyósított földgáz ökológiai lábnyomáról, a drága és veszélyes szállítási módjáról és annak környezetre gyakorolt hatásairól nem ejtett szót a klímavédelmi különmegbízott, így is látható, hogy mekkora jelentősége van, hogy ne történjen késlekedés, és ne történjen visszalépés a klímacélok megvalósításában. Az IPCC (Éghajlatváltozási Kormányközi Testület, Intergovernmental Panel on Climate Change) kutatásai szerint a klímacélok megvalósítása nem a megfelelő ütemben történik, így is lemaradás érzékelhető. Helyi szinten a háztartások a növekvő energiaárak miatt a károsabb, nem támogatott energiaforrások használatára kényszerülnek, továbbá megnőtt az energiaforrásokra irányuló lopások és csalások száma.

Az orosz-ukrán háború következtében közvetett hatások is jelentkeznek, amik kihatással vannak az éghajlatváltozásra. A nemzetközi közösség igyekszik az Orosz Föderációval minden együttműködést megszüntetni, az invázió elítélésének szimbólumaként. Ez figyelhető meg az Északi-sarkvidéken zajló éghajlatváltozás mechanizmusának kutatására irányuló vizsgálatok esetén is. A nyugati kutatóintézetek megszakították az orosz kollégákkal folytatott projekteket. Az éghajlatváltozás hatásainak vizsgálatához a teljes sarkvidék tanulmányozása szükséges. Az orosz partvidék és felségvizek a régió nagy részét adják, ezért nem elhanyagolhatók az onnan szolgáltatott mérési adatok. A sarkvidéki rendszer változása az egész Föld klímájára hatással van, főként az albedó visszacsatolási folyamat révén. Az Amerikai Egyesült Államok és Oroszország kutatóinak több évtizedes tapasztalata van a permafroszt, vagyis a sarkvidék területeit lefedő fagyott talaj vizsgálatában, sikeres együttműködés zajlott ezidáig. Az éghajlatváltozás következtében olvadó jégmezőkből metán és más üvegházhatású gázok szabadulnak fel, amik növelik a globális felmelegedés mértékét, ezért elengedhetetlen az „örökfagy” változásainak megfigyelése. Vlagyimir Romanovszkij neves geofizikus, aki tanulmányait Oroszországban kezdte, elárulta, hogy az éghajlatváltozás hatásai révén változó permafroszt vizsgálatnál elengedhetetlen, hogy mindenhol megvizsgálják, ahol létezik. Az orosz megfigyelési területek, adatok és kollégák szakértelmének kiesése a kutatásokból hátráltatja az éghajlatváltozással kapcsolatos hiteles adatok megszerzését, a tudományos életet, valamint a klímaváltozás mértékének reális megismerését.

Az elhúzódó háború további éghajlatváltozásra gyakorolt hatásáról és az államok által adott válaszreakciókról várhatóan szó esik az egyiptomi rendezésű Cop27 konferencián, amely hat hónap múlva esedékes. Addig is érdemes figyelemmel kísérni az Európai Unió külügyminisztereinek havi értekezleteit, ugyanis a hatodik szankciós csomagról tárgyalnak, amely az orosz olajembargó ügyét is magában foglalja, ezen döntés megszületése is határozottabb utat jelöl ki arról, hogy milyen energiaellátási változások következhetnek, illetve, hogy ez hosszabb távon milyen hatásokkal bír az éghajlatváltozásra.

Írta: Preczekján Ivett

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A Az orosz-ukrán háború hatásai az éghajlatváltozásra bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Bevezetés: Oroszország több, mint kettő és fél évtizedes fennállása óta különleges „színfoltja” a világ biztonságpolitikai térképének, csak úgy, mint jogelődje, a Szovjetunió volt. Az ország egyszerre ötvözi magában a régi „birodalmi” jellegű irányítás és szemlélet mellett a 21. század törekvéseit és technikai eszközeit. Éppen emiatt Oroszország és tevékenysége folyamatosan megosztja a regionális és a globális közvéleményt, legyen szó bel – és külpolitikai lépésekről, katonai stratégiákról vagy gazdasági kérdésekről. Éppen ebből kifolyólag a nemzetközi közösség az Oroszországi Föderáció minden jellegű tevékenységét fokozott figyelemmel kíséri, amely alól nem jelentenek kivételt az általa használt haditechnikák és stratégiai jelentőségük sem.

A téma jelentőségét abban látom, hogy Oroszország köztudott célja nagyhatalmi pozíciójának, birodalmi kiterjedésének visszaszerzése, valamint egy a nyugati hatalmak és önmaga közötti pufferzóna-övezet kialakítása, amely törekvésnek számos állam esett már áldozatául. Különösen érdekesnek tartom körül járni a kérdést, hogy az orosz offenzív külpolitikát jelenleg elszenvedő Ukrajna területén belül, a Kígyó-sziget vajon mekkora jelentőséggel bír az említett pufferzóna-övezet kialakításának és annak légtérvédelmének tekintetében.

Ezen gondolatmenet alapján jelen dolgozat célkitűzése, hogy bemutassa az orosz Sz-400-as légvédelmi rakétarendszert és telepítési területeinek geostratégiai megalapozottságát. A leírtak elméleti megalapozásaként nagyívű áttekintést nyújtok az orosz lég- és rakétavédelem 21. századi állapotáról. Ezt követően a második gondolati egység fókuszában röviden az Sz-400-as légvédelmi rakétarendszer átfogó bemutatása áll. Végül pedig az orosz-ukrán konfliktus aktualitását szem előtt tartva megvizsgálom és következtést vonok le arra nézve, hogy geopolitikai és geostratégiai szempontból várható -e a Kígyó-sziget területére az orosz SZ-400-as légvédelmi rakétarendszerek telepítése, avagy sem.

A modern orosz lég-, és rakétavédelemről röviden

A hidegháború évei során a Szovjetunió jelentős összegeket fektetett be légvédelmi rendszereinek -úgynevezett hozzáférést akadályozó (Anti-Access/Area Denial – A2/AD) – kifejlesztésébe és folyamatos modernizációjába. A hidegháború időszakát az A2/AD gondolkodásmód fémjelezte: a második világháborút követő negyven évet a légvédelmi rakéták és az elektronikai hadviselés felértékelődése jellemezte. A bipoláris világrend kulcsproblémája, a nukleáris összecsapás a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok között végül nem következett be, azonban az ezt követő „proxy” háborúk időszakában a felek élesben is kipróbálták kifejlesztett rendszereiket.

Az A2/AD alkalmazása az arab-izraeli háborúk során nyilvánult meg leginkább, ahol a szovjet légvédelmi rakétarendszerek álltak szemben a nyugati repülőgépekkel. Ekkoriban a mérleg nyelve az újabb és újabb módszerek, eljárások és az ellenük hozott intézkedések közötti hatékonyság határmezsgyéjén ingadozott és ennek következtében a fegyverrendszerek gyorsan fejlődtek. A fenyegetések -rosszul felmért- csökkenése, a költségvetési megszorítások és a proxyháborúkban, műveletekben szerzett tapasztalatok ahhoz vezetettek, hogy jelenleg komoly lemaradást halmoztak fel az A2/AD hadviselésben a nyugati hatalmak. Mindeközben a Kínai Népköztársaságban és Oroszországban jelentős összegeket fektettek be és fejlesztették az A2/AD-hez kapcsolódó rendszereket, sőt a kifejlesztett új eszközök jelentős részét exportra is gyártják. Ennek eredményeként Oroszország jelenleg a világ legfejlettebb lég- és rakétavédelmi rendszereivel rendelkezik. Mindezt jól igazolja, hogy világszinten több tucat nemzet vásárolta meg, használja és kezdte meg az orosz gyártmányú Sz-300, Sz-400 és Sz-500-as légvédelmi fegyverrendszerek hazai gyártását. Példának okáért India és Fehéroroszország pedig nagy hatótávolságú S-400 föld-levegő rakétavédelmi rendszerre tett szert, Kína leelőlegezte azt, míg Szerbia az amerikai szankcióspolitikától tartva mondta vissza megrendeléseit.

A jelenlegi orosz légvédelmi doktrína egy háromszintű megközelítést fogalmaz meg. Ez a rétegzett rendszer lehetővé teszi az orosz légvédelmi erők számára, hogy hozzáférés-ellenes területmegtagadási (A2AD) zónákat hozzanak létre, amelyekbe nehéz behatolni. Ezeknek a védelmi hálózatoknak a legmagasabb szintjét az olyan nagy hatótávolságú védelmirendszerek képezik, mint a jelen elemzés témáját képező S-400-as, amely potenciálisan egy nagyjából 800 km átmérőjű légvédelmi „buborékot” biztosít. Mindezt általában a második szint egészíti ki, amely magában foglalja a közepes hatótávolságú rendszereket, például a 9K37 Buk. Ez utóbbi, a Szovjetunió és utódállama, az Oroszági Föderáció által kifejlesztett önjáró, közepes hatótávolságú föld-levegő rakétarendszerek családja, amelyeket cirkáló rakéták, intelligens bombák, rögzített és forgószárnyú rakéták elleni küzdelemre terveztek. Ennek a közepes hatótávolságú „rétegnek” az a célja, hogy növelje a radar lefedettségét a légvédelmi zónán belül, és növelje a nagyobb hatótávolságú elfogó rakéták korlátozottabb képességeit. A harmadik szint olyan mobil rövid hatótávolságú rendszereket használ, mint a 9K33 Osa és az S-125 Neva, hogy fokozott védelmet nyújtson kulcsfontosságú területeken, mint a katonai bázisok. Továbbá mind az első, mind pedig a második szintet előszeretettel erősítik meg -például cirkálórakéták elleni védelem érdekében- olyan pontvédelmi rendszerekkel, mint a Tor vagy a Pantsyr-S1.1.

A 2010-es évek során a digitális processzorok és áramkörök, valamint a fejlett érzékelők megjelenése nagymértékben átalakította az elektromágneses tér felhasználását a célfelderítés és célmegsemmisítés eddigi hagyományos rendszerében. A növekvő hatótávolság és pontosság, valamint a rakéták megnövelt sebessége még eredményesebbé tette az A2/AD-t, mint a korábbiakban. Így az olyan légvédelmi rakétarendszerek, mint S–400-as jelen helyzetben -amikor már újabb fejlesztések is hadrendbeállításra kerültek- is jelentős veszélyt jelentenek a sebességük, manőverező képességük és nagy hatótávolságuk végett. A leírtak, így az S-400-as légvédelmi rakétarendszer jelentőségét alátámasztandó, a soron következő alfejezetben fontosnak tartom a rendszer rövid bemutatását és az orosz légvédelmi koncepcióban geostratégiai szempontok szerinti elhelyezésének jelentőségének részletezését.

Az S-400-as légvédelmi rakétarendszer jelentősége az Oroszországi Föderációban

Az SZ–400 Triumf, korábbi nevén SZ–300PMU–3 -NATO-kódja szerint SA–21 Growler- légvédelmi rakétarendszert az 1990-es években az orosz Almaz Központi Tervező Iroda fejlesztette ki. A 2007 óta az Orosz Fegyveres Erőknél rendszeresített haditechnikai eszköz az SZ-300P és SZ-200 légvédelmi rendszereket váltotta fel.
Az eredményesen továbbfejlesztett verzióból Oroszország húsz légvédelmi rakétaosztályt állított fel 2016-ig, majd további ötvenhatot 2020-ig a nemzeti légtér védelmére a Moszkvai régióban, a balti kalinyingrádi exklávéban, a déli és a nyugati katonai körzetekben.
A soron következő alfejezetekben bemutatom az SZ-400-as légvédelmi rakétarendszer főbb jellemzőit, illetve ennek alapján elhelyezkedését és jelentőségét az orosz légvédelem garantálásának viszonyrendszerében.

• Az SZ-400-as légvédelmi rakétarendszer bemutatása

Az SZ-400 Triumph légvédelmi rakétaendszer egy roppant komplex eszközkészletet magába foglaló haditechnika: többfunkciós radart, autonóm felderítő és célzási rendszereket, légvédelmi rakétarendszereket, indítóállásokat – SP85TE2 rakétaindítók a BAZ-64022 6×6-os vontatójárművön vagy a MAZ-79100 sorozatú szállító-emelő-indító (TEL) járművön- és parancsnoki és irányító központot integrál.

Annak érdekében, hogy többszintű védelmet hozzon létre, a fegyverrendszer -az SZ-300PMU rendszer rakétái mellett- négy új rakétatípust használ, teljeskörűen lefedi a légvédelmi spektrumot: a „rendkívül nagy hatótávolságú” 40N6 (400 km), „nagy hatótávolságú” 48N6DM (250 km), „közepes hatóválságú” 9M96E2 (120 km), illetve a „rövid hatóválságú” 9M96E (40 km) rakéták segítségével.
Az 40N6 rakétája 400 km-es hatótávolsággal rendelkezik, és aktív radaros célmegjelölést használ a nagy távolságban lévő légi célok elfogására, mind például az AWACS, J-STARS, EA-6B támogató zavarók és más nagy értékű célpontok ellen. A rendszerhez elsőként bevezetett rakéta a 48N6DM (48N6E3) volt. Ez a 48N6M továbbfejlesztett változata, amely nagy teljesítményű meghajtórendszerrel rendelkezik. A rakéta 250 km-es hatótávolságon belül képes légi célpontok megsemmisítésére. Végül a rendszer képes 9M96E2 közepes hatótávolságú föld-levegő, illetve 9M96E rövid hatótávolságú rakéták indítására is. A közvetlen becsapódásra tervezett rakéták nagy találati valószínűséggel képesek gyorsan mozgó célpontokat, például vadászgépeket találni a maximális 120 km-es hatótávolságon belül.

A rendszer minden típusú légi célpontot -egyidejűleg 36 darabot-, beleértve a repülőgépeket, pilóta nélküli légi járműveket (UAV), valamint ballisztikus és cirkálórakétákat, 400 km-es hatótávolságon belül, legfeljebb 30 km-es magasságban képes támadni. Ebben fontos szerepet játszik, hogy mint korábban említettem többfunkciós radaregyüttessel rendelkezik. Többek között a tűzvezető és célkövető radarja a 92N6E -Nato kódneve Gravestone.

Emellett 96L6 3D felderítő és célkövető radar is opcionálisan alkalmazható, amennyiben az SZ-400-ast autonóm módon vetik be. Emellett kiemelendő a 91N6E Big Bird elfogó és harcvezetési radarról beszélni, amely egyidejűleg akár 300 olyan célpontot képes észlelni és követni 600 km-es távolságon belül, mint a repülőgépek, forgószárnyasok, cirkálórakéták, irányított rakéták, drónok és ballisztikus rakéták.

Hatékonysága a korábban rendszeresített verziókhoz képest kétszeres mértékű. Ennek oka, hogy a telepítéstől számított öt percen belül bevethető, illetve minden haderőnem meglévő és jövőbeli légvédelmi egységeibe egyaránt integrálható. Ehhez kapcsolódóan fontosnak tartom megemlíteni a vezetés-irányítási rendszert, amelyet 55K6E szoftver és az Ural-532301 mobil parancsnoki jármű alkot. A parancsnoki állás LCD-konzolokkal van felszerelve az egyes ütegek légtérfelügyeleti adatainak feldolgozására. Irányítja és ellenőrzi a nagy hatótávolságú megfigyelő radarokat, nyomon követi a légi fenyegetéseket, rangsorolja a fenyegetéseket, és koordinálja a többi üteggel való párhuzamos működést. Továbbá a rendszer előnye, hogy más védelmi eszközrendszerekkel, például az SA-12, SA-23 és az S-300-as rendszerekkel is képes adatcserére.

Összefoglalóan kijelenthető, hogy az SZ-400-as rakétarendszer magasfokú sikerességének és hatékonyságának alapja a sokrétű kompatibilitás, a széleskörű felhasználhatóság és mozgékonyság.

• Az orosz légtérvédelem „légvédelmi-buborékja”, azaz a háromszintű megközelítés koncepciója

Mindemellett Oroszország az elmúlt években nagy figyelmet fordított arra, hogy a fegyverrendszer telepítésre kerüljön ne csak a föderációt a Nyugat területeitől elválasztó pufferzóna-övezet orosz határterületeire, hanem a szövetséges országok területére is (1. ábra): 2008 után nem sokkal megjelent Örményországban, 2015-ben Szíriában, 2016-ban a Krím-félszigeten, majd 2022 elején Fehéroroszország területén is.

1. 1. ábra – Az SZ-400-as légvédelmi rakétarendszer telepítési helyeinek térképe

Amennyiben megnézzük a légtérvédelmi rakétarendszer telepítésének területeit a térképen, akkor kirajzolódik az orosz gondolkodás alapja: a korábbiakban bemutatott tulajdonságai alapján a fegyverrendszer elhelyezésének jó megválasztásával, a nyugati hatalmak-Oroszországi Föderáció határvonal csaknem egész hosszán képes egymásba fonódó, egyenként 800 km átmérőjű biztonsági „légvédelmi buborékokat” kialakítani. Ezzel hivatott az ország légtérvédelmének korábban leírt, háromszintes koncepciójának megvalósulását garantálni. Amennyiben megnézzük ez a vonal egészen északon kezdődik, -a jelenleg még semleges, de NATO csatlakozást fontolgató- Finnország mellett fekvő Murmanszk közelében a Kola-félszigeten, amely elsősorban az Észak-sark területéből való kitermelési-részesedés, másodsorban pedig a globális felmelegedés útján hajózhatóvá váló északi kereskedelmi útvonalak ellenőrzése kapcsán válik kiemelt területté. Kissé dél felé haladva 2012-ben Kalinyingrádban is telepítésre került SZ-400-as légvédelmi rakétarendszer, amelynek alapvetően kettős szerepe van: erőkivetítésen keresztüli nyomásgyakorlás a Baltikum államaira, ugyanakkor védelem biztosítása az esetleg NATO-tagállamok területéről érkező támadásokkal szemben. Az ez évi ukrajnai eseménysorozat hatására jelent meg a rendszer az orosz bábállam Fehéroroszország területén is, amelynek stratégiai jelentősége a közvetlen NATO szomszédállamokkal szemben előretolt légtérvédelem biztosítása. Délfelé haladva a közvetlen orosz-ukrán határterületen három helyen, illetve a 2014-ben elfoglalt Krím-félszigeten is megtalálható az említett haditechnika. Emellett különösen fontosnak tartom megemlíteni, hogy a „pufferzóna-övezet” ebben a vonalban nem ér véget a Fekete-tenger medencéjének északi felében, hanem elér a történelmileg igen szoros együttműködő partner Örményországon „keresztül” egészen a patronált Szíriáig. Az itteni elhelyezéseknek egyértelmű geopolitikai és geostratégiai megfontoláson alapultak: a szíriai telepítés alapot biztosít a NATO-tagállam Törökország, illetve a Közel-Keleten fekvő amerikai szövetségesek, többek között Izrael felől érkező esetleges fenyegetések kivédésére. Valamint itt van Oroszország egyetlen olyan melegtengeri kikötője, Tartusz, amelyhez nem kell a NATO-tagállam Törökország által felügyelt Boszporuszon és Dardanellákon keresztülhaladnia. Míg Örményország ugyancsak ezen célból a Pfp-tag Azerbajdzsán és az egyik legszorosabb NATO-partnerország -korábbi orosz offenzív külpolitikát elszenvedő (2008-as orosz-grúz háború)- Grúzia tekintetében.

A leírtak tükrében kijelenthető, hogy Oroszország geopolitikai és geostratégiai alapon helyezi el az SZ-400-as légvédelmi rakétarendszerek mind a saját, mind szövetségesei, mind pedig a befolyása alatt álló államok területén. Ezen országok kiválasztása során elsődleges szempontot jelent a történelmi múltban gyökerező jó kapcsolatok (Szíria), a kereszténység és oroszajkú kisebbség védelmező szerep lehetősége (Örményország, Ukrajna), illetve az alapvetően amerikai/nyugat-barát szomszédokkal körülvett területek (Kalinyingrád, Kola-félsziget) megerősítése.
A geostratégiai jelentőség gondolatmenet mentén tovább haladva, a következő alfejezetben az orosz-ukrán konfliktus aktualitását szem előtt tartva a megvizsgálom, hogy reális esélye van -e a fent említettek alapján a Kígyó-sziget területére történő az orosz SZ-400-as légvédelmi rakétarendszerek telepítésének, avagy sem.

A Kígyó-szigetre történő telepítés lehetőségének vizsgálata

Az előző fejezetben leírtak és az elfoglalása érdekében tett jelentős orosz erőfeszítések alapján okszerű következtetésként adódik, hogy a Fekete-tenger – a Duna-deltával szembeni- egy apró szigete, a Kígyó-sziget is potenciális orosz légvédelmi rakétarendszer telepítési helyszín lehet -e.

Meglátásom szerint a sziget stratégiai fekvése kifejezetten előnyössé teszi, hogy Oroszország légvédelmének egy újabb „bástyájává” váljon. Jelen állításomat az alábbi megállapításokra alapozom:

1. Orosz szemszögből tekintve kiemelt jelentőségű a Kígyó-sziget: az euroatlanti integráció keleti terjeszkedésének elsődleges prioritási területének a Balkán-félsziget közvetlen közelében fekszik, ezzel egyúttal az orosz érdekszféra Nyugat általi megsértésének központi elemei közé tartozik, ahol fokozott védelemre van szükség.
2. A sziget az Oroszország kezén lévő Mariupoltól nagyjából csupán 50 km-re, míg a Krím-félszigettől 300 km-re fekszik, így amennyiben szigetként ismerik el és a határok a jelenlegi állapotukban „szilárdulnak meg”, a körülötte lévő kontinentális talapzatot orosz területnek kell tekinteni, amely a kizárólagos gazdasági övezetek kijelölése szempontjából kulcsfontosságú.
3. Elhelyezkedéséből kifolyólag a sziget optimális katonai bázis létrehozására, mert beleilleszkedik a korábbi térképen jelzett pufferzóna-övezet vonalába.
4. A fenti két ponttal összefüggésben a sziget birtoklásával jelentősen növekszik az orosz erőkivetítés a Fekete-tenger és a Balkán keleti részének térségében.
5. A Fekete-tenger medencéjének nagy része nem orosz kézen lévő terület, így szükséges, hogy egésze felügyelet alatt tartható legyen. Kiemelt jelentőségű, hogy a terület légtere jelenleg közvetlen védelmi lefedettséggel nem rendelkezik. Így a védelem jelen szakaszon mutatkozó hiánya szükségessé teszi geostratégiai szempontból az SZ-400-as rendszer telepítését.

Az fent leírt öt ok alapján megalapozottnak tartom azon állításomat, miszerint a Kígyó-sziget egyrészt alkalmas, másrészt pedig potenciálisan megfelelő telepítési hely az SZ-400-as légvédelmi rakétarendszer számára. Mindez nem csak az orosz légtérvédelmi doktrínában megfogalmazott háromszintű megközelítés megvalósulását garantálja, de egyúttal beleilleszkedik az ország azon célkitűzésébe, hogy egy megerősített védelmi vonalat és pufferzónát hozzon létre önmaga és a Nyugati hatalmak között.

Összefoglalás, következtetések

Összefoglalásként elmondható, hogy a Szovjetunió hidegháború évei során tett erőfeszítései a légvédelmi rendszereinek kifejlesztésébe és folyamatos modernizációjába jelentős mértékben meghatározza Oroszország aktuális helyzetét. A jogelődnek köszönhetően az Oroszországi Föderáció egy csúcskategóriás légtérvédelmi rendszer, az SZ-400-as haditechnika birtokában van és jelenlegi is folytatja annak továbbfejlesztését.

A haditechnikai eszköz széleskörű kompatibilitása és felhasználhatósága révén kulcsfontosságú, kiválóan illeszkedik az ország légtérvédelmével foglalkozó doktrína háromszintű megközelítésébe és azon állami célkitűzésébe, hogy egy megerősített védelemmel rendelkező pufferzónát hozzon létre a föderáció és a Nyugati hatalmak közé.

Végül az általam végzett kutatás eredményeként megállapítható-amelyet öt érvvel támasztottam alá-, hogy a Fekete-tengeren található Kígyó-sziget geopolitikai és geostratégiai szempont egyaránt potenciális terület az SZ-400-as légtérvédelmi rakétarendszer telepítésére.

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A Az Oroszország által rendszeresített SZ-400-as légvédelmi rakétarendszer jelenlegi telepítési területei és ezek geostratégiai jelentősége bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Bevezetés: A jelen elemzés egyik fő tárgyát képező NATO egy olyan kollektív védelmi szövetség volt, amely mára 30 európai állam széleskörű katonai-politikai együttműködésévé nőtte ki magát és 1949 április 4-én Washingtonban annak érdekében alapították, hogy minden eszközzel biztosítsák a tagállamok szabadságát és biztonságát. Továbbá egy olyan nemzetközi szervezet, amely a hidegháború időszaka során a NATO első főtitkárának, Lord Ismay-nek tulajdonított mondás szerint hármas céllal hozták létre: “az oroszokat kint, az amerikaiakat bent, a németeket pedig lent tartani”.

Ugyanakkor Oroszország három évtizedes fennállása óta különleges „színfoltja” a világ biztonságpolitikai térképének, csak úgy, mint jogelődje a Szovjetunió volt. Az ország egyszerre ötvözi magában a régi „birodalmi” jellegű irányítás és szemlélet mellett a 21. század törekvéseit és technikai eszközeit. Éppen emiatt Oroszország és tevékenysége folyamatosan megosztja a regionális és a globális közvéleményt, legyen szó bel – és külpolitikai lépésekről, katonai stratégiákról vagy gazdasági kérdésekről. Erre a kettősségre pedig kiváló példaként szolgál az ukrajnai eseménysorozat is, amely, mint említettem alapjaiban véve írta át nem csak a NATO-Oroszország (egyébként sem változásoktól mentes) kapcsolatot, de jelét adja egyúttal a második világháború óta alakuló világrend átalakulásának is.

Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) és az Oroszországi Föderáció -csakúgy, mint a nemzetközi szervezet és a jogelőd Szovjetunió- kapcsolatát időről-időre az enyhülés és elhidegülés egymásutáni váltakozása fémjelezte. Véleményem szerint az elmúlt nyolc év eseményei is beleillenek az említett folyamatos viszonyváltozásba és tekinthetőek a történelem ismétlődésének: a Szovjetunió szétesése után a jogutód Oroszországgal való viszonyjavulást követően -2014-től kezdődően-, majd a 2022. február 24.-én indított támadással betetőzve ismét lejtmenetbe került az említett felek közötti kapcsolat.

Az elemzésben arra kívánok választ adni, hogy a 2014-es eseményektől kezdődően, majd a jelenleg zajló orosz-ukrán háború tükrében az Észak-atlanti Szövetség Szervezete és a „Nagy Medve” közötti viszonyváltozás miben mutatkozik meg legszignifikánsabban a nemzetközi szervezet tekintetében. Mindehhez az elemzés elméleti megalapozásaként először áttekintem a NATO-Oroszország kapcsolat alakulásának mérföldköveit 1991-től kezdődően. Felvázolom a viszonyváltozásról alkotott orosz és a 2014 utáni csúcstalálkozókon elhangzott orosz-NATO kapcsolatot érintő rendelkezések alapján a nemzetközi szervezet által képviselt nézőpontot. Végül zárógondolatként kitekintést teszek kollektív biztonsági szervezet aktuális álláspontjára.

Az enyhülés időszaka:

A Szovjetunió felbomlását és a hidegháborút követő időszakban Oroszországra a nyitás és a Nyugat-barát politika volt jellemző: a Boris Jelcin által folytatott külpolitika legfőbb célkitűzése ugyanis a múlttal való szakítás és az Amerikai Egyesült Államokkal való szoros együttműködés kialakítása volt. Így Oroszország a korábbi szembenállás után az enyhülés érdekében számos nemzetközi lépést tett. Az előző állításomat támasztja alá a tény, hogy bár ezzel a nézettel nem az orosz felsővezetés egésze értett egyet, 1991-ben Oroszország mégis csatlakozott az Euro-atlanti Együttműködési Tanácshoz, amellyel egyúttal megnyílt a lehetőség a Varsói Szerződés volt tagországainak és a posztszovjet államoknak is a NATO-val való kapcsolatteremtésre.

Továbbá példaként szolgál az is, hogy kicsivel később, 1994-ben a NATO és 23 másik állam létrehozta a Békepartnerség együttműködési programját. Így a partnerség keretein belül – melynek Oroszország is tagja – békefenntartói és katasztrófa-elhárítási feladatokat végeznek, különböző gyakorlatokat tartanak, illetve az országok közötti bizalomépítést és kommunikációt erősítő programok zajlanak.

A NATO és az Oroszországi Föderáció közötti bilaterális kapcsolatok hivatalos alapját az 1997-ben aláírt NATO–Oroszország Alapító Okirat teremtette meg. Ennek megerősítésére érdekében 2002-ben felállították a NATO–Oroszország Tanácsot (NATO-Russian Council). Továbbá annak érdekében, hogy elősegítse a kapcsolatteremtést és együttműködést, Oroszország még 1998-ban megalapított egy diplomáciai követséget a NATO számára. Ennek párjaként 2002-től egy katonai összeköttetési követség is felállt Moszkvában. A NATO-Russian Council tehát megfelelő keretet biztosított a kommunikációhoz, az aktuális biztonsági kérdések megvitatásához és a gyakorlati együttműködés széles spektrumához.

Moszkva álláspontja:

Vlagyimir Vlamigyirovics Putyin orosz elnök legfőbb célkitűzése az, hogy újra nagyhatalommá, orosz narratívában birodalommá tegye az Oroszországi Föderációt. Éppen ezért Moszkva Európát nem partnerként tartja számon, sokkal inkább egy olyan meghatározó geopolitikai tényezőként, amelyen keresztül rálátása nyílik a Szövetségre és az ott történtekre, ugyanakkor amellyel nem engedheti meg közös határok létrejöttét.

Ezen fentiekből fakadóan igyekszik megakadályozni minden olyan eseményt, amely várhatóan negatív stratégiai helyzetbe hozhatná Oroszországot. Például Grúzia vagy Ukrajna NATO-ba és az EU-ba való felvétele, és ezzel az orosz érdekszférából való folyamatos kivonása is egy ilyen lépésnek minősült, mely ellen azonnal fel kellett lépnie a Föderációnak. Továbbá fontos, hogy Oroszország nézőpontja szerint minden olyan NATO tevékenység, amely orosz érdekszférát érint, az sérti a 1997-es NATO-Oroszország Alapszerződést. A kérdés geopolitikai vonulatát kiemelve, orosz tekintetében a fentebb említett országok nemzetközi szervezetekbe való felvétele egyértelműen közös „határokat” és a geopolitikai narratíva szerinti puffer-zóna övezet részleges hiányát eredményezné az Oroszországi Föderáció határain.

2014, a fordulat éve:

A putyini korszak kezdete óta, vagyis gyakorlatilag az 1999/2000 -es évfordulótól kezdődően éleződik a NATO és Oroszország viszonya. Világszerte a politikusok és éppúgy az elemzők többsége Moszkvát teszi felelőssé az ukrajnai válság kialakulásáért és annak a napjainkban ismert szintjére való eszkalációjáért. Alapvetően teljes joggal, hiszen elég csak az elmúlt 25 év Kijevvel szemben támasztott orosz politikai és gazdasági nyomásgyakorlásokat, a különböző ukrán vezetés ellen irányuló zsarolásokat és lejárató kampányokat, vagy a helyi orosz nagykövet helytartói magatartását megemlíteni. Mindegyik általam hozott példa mutatja az erőteljes orosz ellentevékenység jelenlétét az ukrán területeken.
Ezek alapján az is egy felvetődő kérdés, hogy mi áll az Oroszországi Föderáció ilyen jellegű Ukrajna-politikája mögött. Véleményem szerint az agresszív, expanzív külpolitika fő mozgatórugója ebben az esetben sem más, mint például a balti államok, Fehéroroszország vagy akár Grúzia irányában volt (1. ábra).

1. 1. ábra Oroszország expanzív külpolitikájának irányai

Az alapvető cél, hogy Oroszország a birodalom területi kiterjedését Moszkvából – mint központból – kiindulva fokozatosan restaurálja, visszaszerezve a korábbi cári érdekszférába tartozó – ma már független – államok felett az irányítást.
Ezt támasztja alá az elmúlt évek orosz külpolitikájának legtöbb megmozdulása is, így az orosz-grúz konfliktus(2008), a balti államok függetlenségének szovjet jog szerinti felülvizsgálata (2015) vagy Vlagyimir Putyin orosz elnök az Eurázsiai Gazdasági Unió vezetőinek találkozóján tett kijelentése, ami Lengyelországot háborította fel (2019). Mint a példákból is látszik számos állam esett már áldozatául, vagy vált kiszemelt célpontjává az oroszok nyugati terjeszkedésének. Így volt ez Ukrajna esetében is, ahol az oroszok politikai céljaik elérése érdekében a hibrid hadviselés eszköztárának széles skáláját alkalmazták, így a gazdasági nyomásgyakorlást, a médián keresztül terjesztett álhíreket vagy a hátország lakosságának elbizonytalanítását saját politikai vezetésében.

1. NATO-csúcsok összegzése

Az ukrajnai eseményeket követően számos változás állt be az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének Oroszország-politikájában is, amely így a következő NATO-csúcs témakörét is alapvetően meghatározta.

A wales-i csúcs:

A 2014. szeptember 04-05-én megrendezésre került -az ukrán válság utáni első- wales-i NATO-csúcs fókuszpontjában Oroszország és a kollektív védelem kérdése állt. Az események hatására világossá vált, hogy a NATO-orosz kapcsolatok 2009-es „újraindítási kísérlete” kudarccal zárult. Ez a megállapítás nyugtalansággal töltötte el Lengyelországot és a balti államokat is, így a NATO-t a korábbiakhoz képes komolyabb válaszlépésekre sarkallta: a fő célkitűzés egy gyorsabban és rugalmasabban reagáló NATO kialakítása, hiszen a hidegháború óta az ukrán válság taszította a NATO és az Oroszországi Föderáció kapcsolatát a legnagyobb mélypontra, rámutatva ezzel a kollektív védelem és a teljes skálájú elrettentési képesség kialakításának fontosságára.

A csúcs négy legfontosabb rendelkezése közé tartozik, hogy a NATO-Ukrajna Bizottság (NUC) markánsan meghatározta, illetve elítélte Oroszország szerepét az Ukrajnában történtek kapcsán[1]. Továbbá bejelentették, hogy a nemzetközi szervezet nyíltan támogatni fogja Ukrajnát, amely kiterjed a fegyveres erők kiképzésre, a sebesültek ellátására, valamint új programok indítására az ukrán védelmi szektor képességfejlesztésére és kapacitásépítésére. A második fontos eredmény, hogy bizonyos tagállamok bilaterális alapon megkezdték a katonai-technikai segítségnyújtást Ukrajna számára. Harmadsorban fontos, az interoperabilitás jegyében kijelentette a Szövetség, hogy az ukrán fegyveres erők egyre több hadgyakorlatnak lesznek részesei. Az összes folyomány közül azonban, ami a legszignifikánsabban jelezte az orosz-NATO kapcsolatok romlását, az a szövetséges állam- és kormányfők nyilatkozata. Ennek száztizenhárom pontjából ugyanis huszonhárom érinti az említett kapcsolatot. Ezek egyik fontos felismerése, hogy a NATO békés Európáról alkotott képe alapvetően átalakult. Véleményem szerint a wales-i csúcs két legjelentősebb eleme, hogy a NATO nyíltan demonstrálta politikai elkötelezettségét Ukrajna mellett, továbbá a kollektív védelmi képességek fejlesztésére határozott döntéseket hoztak a szövetségesek. Így ez a találkozó alapvető fontosságú és korábban nem tapasztalt hozzáállásváltozást jelentett.

A varsói csúcs:

A wales-i után két évvel, 2016. július 08-09.-én Varsóban ismét megtartottak egy NATO csúcstalálkozót, melyben visszaköszöntek a korábbiakban lefektetett irányvonalak és Oroszország jelentősége is. Jens Stoltenberg, a NATO-főtitkára a szövetség megújulásaként és történelmi pillanetként jellemezte az itt hozott döntéseket. Habár a NATO ekkor is tagadta, hogy ellenségei lennének, a két fő cél a Szövetség keleti szárnyának megerősítése volt, valamint a tagállamok egységének kimutatása a világfelé. Ezekre pedig az elemzők szerint elsősorban az Oroszországi Föderáció tevékenységéből fakadó bizonytalan nemzetközi környezet miatt volt szükség. Az előbbi állítást igazolják az állam- és kormányfők által kiadott „Varsói nyilatkozat a transzatlanti biztonságról”  című dokumentumban foglaltak is, miszerint a NATO a változékony biztonsági helyzet legfőbb forrásaiként a Közel-Kelet, Észak-Afrika és a terrorizmus mellett Oroszország tevékenységét jelölte meg. Ennek ellenére azonban a tagállamok továbbra is – amennyiben a Föderáció magatartása úgy engedi – építő jellegű kapcsolatot igyekeznek ápolni és a Szövetség keleti-szárnyának megerősítése nem az oroszok provokációját célozza.

Véleményem szerint a varsói csúcs eredményei négy fő pontban foglalhatók össze. Elsőként a már említett keleti-szárny megerősítése érdekében hozott lépések, melyek jegyében létrehoztak egy „előretolt rotációs jelenlétet”,  amelyet még a 2014-es wales-i csúcson Barack Obama amerikai elnök szorgalmazott. Ez azt jelentette, hogy Lengyelország és a balti államok területére négy többnemzetiségű zászlóaljharccsoportot (4000 katona) telepítettek, szimbolizálva ezzel a Szövetség tagállamai közötti erős együttműködést. Ehhez kapcsolódik továbbá, hogy sok államban – így Magyarországon is – katonai vezetési pontokat és új parancsnoki struktúrát létesítettek, hogy adott esetben felkészültek legyen a támaszpontok, ha NATO erőknek kellene állomásoznia a területükön. Másodikként a csúcson elfogadásra került a váratlan támadások kezelésére létrehozott nagyon magas készenlétű (2-7 nap) összhaderőnemi haderőcsoport (VJTF létszámát 15.000 főre bővítették) és a NATO Reagáló Erők létszámemelése (40.000 főre). Harmadsorban pedig – figyelembe véve az orosz hadviselés által használt módszereket – a NATO a kibervédelmet is felvette a kollektív védelmi feladatok közé, elérve így, hogy ha valamely tagállamot kibertámadás éri, akkor az kollektív támadásnak legyen tekinthető. Valamint deklarálták azt is, hogy a tagállamok támogatni fogják a kiberhadviselés fenyegetéseinek elhárításával és a kibervédelemmel összefüggő kutatásokat. A csúcson megtárgyalt összes döntés közül azonban a legjelentősebbnek a negyedik, a NATO-EU közötti stratégiai megállapodás tekinthető. Ennek keretében a korábban egymással rivalizáló két nemzetközi szervezet egy jóval szorosabb együttműködést elé nézett a jövőben. A dokumentum számos kooperációs témát tartalmazott, így például a krími és az ukrajnai események kapcsán tapasztalt, a katonai és civil eszközöket felhasználó hibrid hadviselés elleni fellépés terén vagy az összehangoltabb tevékenység a kibervédelem területén. Továbbá a két szervezet gyakorlatainak – beleértve a hibrid gyakorlatokat is – koordinálására is kiterjedt a partnerség. Ezen témák az orosz hadviselés alapvetően használt eszközeit és módszereit, azok működési mechanizmusának működését befolyásolhatják, így is igazolva a NATO-orosz viszony megromlását.

Végül pedig a NATO-Ukrajna Bizottság is kiadott egy nyilatkozatot, melyben többek között felszólította Oroszországot is, hogy tartsa tiszteletében a nemzetközi jogot, vonja vissza a Krím annexiójáról hozott döntését, és tartózkodjon az országgal szembeni agresszív lépésektől, illetve a minszki megállapodásban foglalt tűzszünet betartására is felhívta figyelmét.

A brüsszeli csúcs:

2018 július 11-12.-én Brüsszelben tartották a következő NATO-csúcsot , amit a nemzetközi és a hazai sajtó is a „feszült”, illetve a „megosztó” jelzőkkel illetett. A Szövetség az előző találkozókon felállított stratégiai koncepcióban megfogalmazott hármas-feladatrendszerhez (ennek elemei: a kollektív védelem, a válságkezelés és a kooperatív biztonság) tartották magukat. Valójában ezt a csúcsot Oroszország kérdésének tekintetében sokkal inkább a 2016-os és 2017-es csúcsokon előírtak áttekintésére alkalmazták. Hiszen a NATO álláspontja szerint a folyamatosan változó biztonsági környezetben minden stratégiai irányból érkező fenyegetések ellen fel kell lépnie a Szövetségnek.

Ezen veszélyek egy fontos eredete pedig továbbra is Oroszország és annak agresszív külpolitikája. Így meggyőződésem szerint az itt hozott döntések is az orosz nyugati irányú terjeszkedést hivatottak megakadályozni, továbbá a hangsúly kezd eltolódni a tagállamok erejének és összetartásának nyílt kinyilvánításának irányába. Ezt igazolja, hogy két határozatcsomagok hoztak létre, melyek közül a Déli Csomag  tartalmaz minden olyan teendőt, amely a biztonság déli és közel-keleti irányba való kiterjesztéshez szükséges. A Készenléti kezdeményezéssel  a keleti irányból (Oroszországi Föderáció) érkező veszélyek elleni NATO Erők készenléte került új alapokra helyezésre. A parancsnoksági rendszer megerősítése, az új harcászati szervek létrehozása és a stratégiai mobilitás kérdésköre is mind azt bizonyítják, hogy a NATO reálisan számol azzal és felkészül arra, ha Oroszország ismét radikális területszerzési tervekbe kezdene, mint ahogyan Ukrajna esetében is tette.

A londoni csúcs:

2019 december 03-04-én London adott otthon a NATO legújabb csúcsértekezletének, amelyen a legfontosabb jövőbeli feladatok és célok meghatározása mellett a Szövetség megalakulásának 70. évfordulójáról is megemlékeztek a tagállamok állam- és kormányfői. A csúcson – annak ellenére, hogy már több, mint öt éve volt először hangos a média Oroszország ukrajnai tevékenysége miatt – még mindig vezető szerephez jutott a NATO-orosz kapcsolatok alakulása és az INF Szerződés kérdése is. A megfelelő hozzáállást illetően azonban nem volt egyhangú a vezetők véleménye. Jens Stoltenberg főtitkár a Szövetség álláspontjaként a korábbi csúcsok meggyőződését közvetítette, azaz, hogy a NATO nyitott a stratégiai párbeszédre Oroszországgal, amennyiben annak tevékenysége ezt lehetővé teszi. Továbbá ha szükséges, a tagállamok rendelkeznek megfelelő tervekkel és erővel Lengyelország és a balti államok védelmére. Ennek a kijelentésnek pedig kettős üzenete volt, egyrészt a tagállamok együttműködéséről volt hivatott tanúbizonyságot tenni, másrészt pedig a kollektív védelem megerősítését példázza, hiszen a katonai erő állomásoztatása az ez iránti elkötelezettség legerősebb kifejeződése. Tehát, ha szükséges, a NATO erői készek akár fegyveres intézkedéseket is foganatosítani az esetleges orosz támadások kivédésére. Többek között ez a megállapítás osztotta meg a tagállamok vezetőinek hozzáállását.

Ezt példázza Recep Tayyip Erdoğan török elnök kijelentése, miszerint Törökország nem fogja támogatni a NATO Lengyelországot és a balti államokat illető védelmi tervét– egy lehetséges orosz támadás esetén – ha országa (kurd) ellenségeit terroristáknak nem nyilvánítják. Egy újabb nézőpontot képviselt az orosz kérdést illetően Emmanuel Macron francia köztársasági elnök, aki úgy nyilatkozott, ha a Szövetség stabil Európát akar, ahhoz szükséges a stratégiai párbeszéd folytatása az Oroszországi Föderációval. Ennek alapvető előfeltétele, hogy az orosz-ukrán viszonyt rendezzék.

A 2021 júliusi brüsszeli csúcs:

A 2021. június 14-i brüsszeli NATO-csúcson a NATO-vezetők számos témakörben hoztak döntéseket és kérdések széles skáláját vitatták meg, hogy felkészítsék a NATO-t a ma és a holnap kihívásaira. Mindemellett a tagállamok képviselői megállapodtak a NATO 2030 kulcsfontosságú kilenc napirendi pontjában is, hogy megerősítsék a Szövetséget a következő évtizedben és azon túl.

Elsőként fontosnak tartják a politikai konzultáció mélyítését, valamint a szabályokon alapuló nemzetközi rend fenntartását. Ez utóbbi érdekében a NATO vezetői megállapodtak abban, hogy megerősítik a NATO kapcsolatait a hasonló gondolkodású partnerekkel és nemzetközi szervezetekkel – köztük az Európai Unióval –, és új kötelezettségvállalásokat alakítanak ki, többek között Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában. Másodsorban szorosan összefügg egymással az  új stratégiai koncepció kidolgozásának igénye, az elrettentés és védelmi képességek megerősítése[2], a reziliencia növelése[3] és a technológiai előnyök megőrzésének célkitűzései[4].  Harmadsorban a NATO nagy hangsúlyt fektet erőfeszítéseinek fokozására, hogy segítse partnerei kiképzési módszereit és kapacitásépítését olyan területeken, mint a terrorizmus elleni küzdelem, a stabilizáció, a hibrid támadások elleni küzdelem, a válságkezelés, a békefenntartás és a védelmi reform. Ugyanakkor megjelenik egy kezdeményezés az éghajlatváltozás elleni küzdelem és a megváltozott viszonyokhoz való adaptáció terén is, a NATO éghajlatváltozási és biztonsági cselekvési tervének keretében kész csökkenteni a katonai tevékenységből vagy létesítményekből származó üvegházhatású gázkibocsátásának mennyiségét. Végül pedig az említettek finanszírozásában is elkötelezettek a tagállamok, így további forrásokat határoznak meg annak biztosítására, hogy a Szövetség továbbra is garantálja a kollektív védelmünket és biztonságunkat 2030-ig és azon túl is.

Az idei brüsszeli csúcs:

2022.03.24.-én rendkívüli NATO-csúcs összehívására került sor Brüsszelben. Ennek fókuszpontjában Oroszország Ukrajna elleni agressziója állt, amelyet a nemzetközi szervezet az euro-atlanti biztonságra nézve az elmúlt évtizedek legsúlyosabb fenyegetésének minősített. A NATO kijelentette, hogy a lehető leghatározottabban elítéli Oroszország ukrajnai invázióját, felszólítja Vlagyimir Putyin elnököt felelőtlen és destabilizáló magatartásának haladéktalan leállítására az ENSZ Nemzetközi Bíróság döntésének értelmében. Továbbá felszólította Fehéroroszországot és Kínát, hogy tartózkodjanak az orosz háborús agresszió támogatásától.

Annak eredményeként, hogy a háború új biztonsági környezetet teremtett, a NATO megerősítette a konfliktus multidomain-jellegét és a biztonság 360°-os megközelítésének jegyében a szövetség keleti szárnyát: új, gyorsreagálású, többnemzetiségű harccsoportokat telepít Bulgáriába, Magyarországra, Romániába és Szlovákiába jelentős légi és haditengerészeti eszközökkel együtt. Ugyanakkor a NATO-tagországok egyetértettek abban, hogy el kell kerülni a háború további eszkalációját, Ukrajna határain túlra terjedését és egy Oroszország és a NATO közötti konfliktus kialakulását.

A szövetség világossá tette: nem részese a konfliktusnak, és nem szállít fegyvereket Ukrajnába – közölte Jens Stolenberg NATO-főtitkár. Végül a szövetség kiemelte, Oroszországnak hitelt érdemlő tárgyalásokat kell megkezdeni Ukrajnával konkrét eredmények elérése érdekében, kezdve a fenntartható tűzszünettel és a csapatai teljes kivonásával Ukrajna területéről. Oroszországnak a tűzszünet azonnali végrehajtásával kell megmutatnia, hogy komolyan gondolja a béke megteremtését célzó tárgyalásokat Ukrajnával.

Záró gondolatok:

A NATO-Oroszország kapcsolat történetében, a 2014-es ukrajnai válság és az azóta tartó időszak -különös tekinettel a 2022.februári eseményekre- ismét egy új szakasz kezdetét jelöli.  Ezt a változást a felek közötti viszony olyan mértékű romlása jellemzi, amelyre az eddigiek során kevés alkalommal volt precedens.

Az elmúlt nyolc év csúcstalálkozóinak főbb témáit és meghozott döntéseit áttekintve világossá válik, hogy a NATO-orosz kapcsolat a hosszú eltelt idő ellenére is állandó napirendi pontja volt a találkozóknak, így alapjaiban véve határozza meg a Szövetség stratégiai lépéseit és Oroszország-politikáját és ez a viszonyváltozás elsősorban annak konzisztens folytatásában manifesztálódik. A NATO folytatja transzformációját egy még veszélyesebb stratégiai-realitás felé és a stratégiai irányváltásnak fogja majd alárendelni az új stratégiai koncepciót is Madridban. Az elemzésben leírtak alapján kijelenthető, hogy jelenleg a szervezet preventív, arányos és olyan intézkedések meglépését tűzte ki célul, amelyek nem növelik az eszkalációt: nagy hangsúly helyeződik a kollektív védelemre és a -korábbi forward presence helyett- a forward defence koncepciójára.

Összefoglalóan a gyakorlatban látható, hogy a védelem és biztonság megerősítése széleskörűen történik, kezdve az elméleti alapok lehelyezésétől és megújításától (a politikai konzultáció NATO hármasfeladatrendszerbe való beemelése, készenléti tervek kidolgozása, az ezekhez szükséges NATO-s eszközök, képességek megjelölése stb.) a tényleges csapatmozgósításig (új magyar, szlovák, bolgár és román zászlóalj-harccsoportok létrehozása) a keleti szárny erőinek megerősítéséért.

[1] Többek között megállapításra került az, hogy orosz katonák is részt vettek a harcokban, illegális a Krím-félsziget annektálása, valamint a NATO felszólította Oroszországot az Ukrajnát érintő agressziótól való távolmaradásra.

[2] A szövetségesek továbbra is arra törekednek, hogy 2024-ig teljesítsék a NATO által elfogadott irányelvet, miszerint a GDP 2%-át költsék védelemi kiadások, és annak 20%-át új fejlesztésekre fordítsák.

[3] A NATO-tagállamok megkezdik a szélesebb és összehangoltabb megközelítés alkalmazását, megerősített ellenállóképességi kötelezettségvállaláson keresztül, így a szövetség egészére kiterjedő reziliencia-célok alapján, az adott országra szabott célkitűzéseket hoznak létre, amelyek reziliencia-célokat és végrehajtási terveket vezérlik, világosabb és mérhetőbbé téve a NATO ellenállóképességét tagállami és szövetségi szinten egyaránt.

[4] A NATO vezetői megállapodtak abban, hogy elindítják a Defence Innovation Accelerator for the North Atlantic (DIANA) szervezetet, a kritikus technológiákkal kapcsolatos transzatlanti együttműködés fellendítése érdekében, valamint egy NATO Innovációs Alap létrehozásában, amely a feltörekvő technológiákkal foglalkozó start-upokba fektet majd be.

Kiemelt kép forrása: pixabay.com

A A NATO-Oroszország kapcsolat változása a 2014-es ukrán válságtól napjainkig: Különös tekintettel az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének tevékenységére   bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Közös biztonság-és védelempolitika

(Írta: Kovács Rebeka Regina)

A Tanács 2022. február 3.-án megújította az uniós terrorista listát, amely a terrorizmus elleni küzdelem érdekében korlátozó intézkedések hatálya alá tartozó személyeket, csoportokat és szervezeteket sorol fel. A listát a 2001. szeptember 11.-i terrortámadásokat követően hozták létre a 1373/2001 ENSZ BT határozat végrehajtásaként. A listán, amelyet a Tanács félévente vizsgál felül, 13 személy és 21 csoport és szervezet szerepel, akiknek a pénzeszközei befagyasztásra kerülnek. Emellett pedig az uniós gazdasági szereplők számára tilos további pénzeszközöket és gazdasági erőforrásokat a rendelkezésükre bocsátani. Azt azonban fontos megemlíteni, hogy ez a szankciórendszer elkülönül az Al-Kaida és az ISIL/Daesh ellen irányuló uniós rendszertől, mivel az EU önállóan is alkalmazhat intézkedéseket az említett szervezet vagy velük kapcsolatban álló és/vagy támogató személyek és szervezetek ellen. Február 28-án pedig még tovább bővült az EU terrorizmus elleni szankciós lista, a Tanács úgy döntött, hogy Afganisztánban és a szomszédos régióban működő Al-Kaidához és ISIL/Da’esh-hez köthető két csoportot és két személyt felvesz az uniós szankciós rendszerbe. A listára felkerült az „Al-Kaida az indiai szubkontiensen” (AQIS) és annak vezetője, az „ISIS-K” (Iszlám Állam Khoraszán tartomány) szóvivője, Aziz Azam és a „Daesh-Hind tartomány” (Indiában működő Iszlám Államhoz köthető csoport) szóvivője. Az új intézkedésekkel összesen 8 személyre vonatkozik már a beutazási tilalom és a vagyonbefagyasztás.

Megrendezésre került az Európai Unió – Afrikai Unió csúcstalálkozó is. Az Afrikai Unió képviseletében Macky Sall, a Szenegáli Köztársaság és az Afrikai Unió elnöke találkozott Charles Michel-lel az Európai Tanács elnökével 2022. február 17 és 18 között.

A találkozó a következő eredményekkel zárult:

• az EU és az AU vezetői elkötelezik magukat a megújult partnerség közös jövőképének kialakítása mellett az egyre növekedő közös kihívások tudatában,
• a közös jövőkép célja a partnerség megszilárdítása, a szolidaritás, béke, biztonság és a fenntartható gazdasági fejlődés,
• helyi és regionális beszerzési mechanizmusok támogatása és a vakcinák, orvosi termékek egyenlő elosztása,
• az EU megerősíti elkötelezettségét, hogy legalább 450 millió oltóanyagot biztosít Afrikának és Team Europe 3 milliárd USD-vel támogatja a Covax-programot és az oltási programot a kontinensen,
• a Team Europe további 425 millió euróval támogatja az oltási program mobilizálását és az adagok hatékony elosztását, valamint az egészségügyi dolgozók képzését és az elemzési, szekvenálási kapacitást,
• 150 milliárd eurós Afrika-Európai beruházási csomag, amely támogatja a 2030-ig kitűzött és az AU 2063-as terveket,
• megújított és megerősített együttműködés a béke és biztonság érdekében az Afrikai Béke és Biztonság Architektúrája (APSA),
• megfelelő képzés, a kapacitások és felszerelés biztosítása, az autonóm békeműveletek támogatása, megerősítése és kiterjesztése, az afrikai védelmi és biztonsági erők megerősítése, többek között uniós missziók és segítségnyújtás révén, valamint a bűnüldözési kapacitásépítés támogatásán keresztül,
• együttműködés a kiberbiztonság területén és emberi jogok és a nemzetközi humanitárius jog tiszteletben tartásának előmozdítása,
• fokozott együttműködés migráció és mobilitás terén: közös fellépés kapacitásépítés révén a migrációval foglalkozó afrikai intézményekkel, az illegális migráció megelőzése, határigazgatás javítása, menekültügyi rendszerek erősítése, szakképzés és szakképesítés támogatása,
• multilateralizmus iránti elkötelezettség, a nemzetközi együttműködés előmozdítása, a globális egyenlőtlenségek leküzdése és enyhítése, az éghajlatváltozás elleni küzdelem, valamint a “globális közjavak” jobb biztosítása,
• támogatás a WTO szükséges reformjának megvalósításához és működésének javításához, a többoldalú kereskedelmi rendszer megerősítése érdekében.

Kiberpolitika

(Írta: Gál Henrik Norbert)

A február a már ismert orosz-ukrán konfliktus kapcsán több ponton is érdemi fejlődést hozott a kiberbiztonság területén. Az EU segítséget ígért Ukrajnának az orosz kibertámadások ellen, mely ígéretét teljesítette is, mégpedig oly módon, hogy egy szakértőkből álló bizottságot delegált számukra. A CRRT (Cyber Rapid Response Team) csapat helyi és távolsági segítségnyújtást is ígért. Erre komoly szükség is van, hiszen az orosz konfliktus hatására Európa-szerte elrendelték a kiberbiztonsági készültséget, miután Nagy-Britannia nemzetközi hatású kibertámadásra figyelmeztette a közösséget. Ennek előzményei ismertek, hiszen orosz hackercsapatok többek között a hadsereget, a minisztériumokat, a bankokat is támadás alá vették.

Szankciós politika

(Írta: Haiszky Edina Julianna)

Az Európai Unió Oroszországot érintő februári szankcióspolitikájának első lényegi elemeként korlátozó intézkedéseket fogadott el február 21-én öt magánszeméllyel szemben, akik olyan fellépéseket és politikákat hajtottak végre, amelyek aláásták vagy veszélyeztették Ukrajna területi integritását, szuverenitását és függetlenségét. A megjelölt személyeket az Orosz Föderációban az Állami Duma tagjainak 2021. szeptember 19-én választották meg az illegálisan annektált Krím-félsziget és Szevasztopol városának képviseletére, valamint a szevasztopoli választási bizottság vezetői és helyettes vezetői pozíciójára.

Az Oroszország elleni első szankciócsomagot az Unió 2022.02.23-án fogadta el válaszul az ukrajnai Donyeck és Luhanszk megyék nem kormányzati ellenőrzés alatt álló területeinek független entitásként való ismerésére, valamint az ezt követő döntésre, miszerint orosz csapatokat küld ezekre a területekre.

Az elfogadott csomag a következőket tartalmazza:

1. célzott szankciók az orosz Állami Duma 351 tagja és további 27 személy ellen,
2. a Donyecki és Luhanszki terület nem kormányzati ellenőrzés alatt álló területeivel fenntartott gazdasági kapcsolatok korlátozása,
3. Oroszország hozzáférésének korlátozása az EU tőke- és pénzügyi piacaihoz és szolgáltatásaihoz.

Az első szankcióscsomag rendelkezésének szigorításaira 2022.02.23-án került sor, az Oroszország Ukrajna elleni agresszióját követően összehívott rendkívüli csúcstalálkozója során. Az Oroszország elleni további szankciók célpontjai:

1. a pénzügyi szektor
2. az energia- és a közlekedési ágazat
3. kettős felhasználású termékek
4. exportellenőrzés és exportfinanszírozás
5. a vízumpolitika
6. az orosz magánszemélyekkel szembeni további szankciók
7. új listázási kritériumok

Oroszország ukrajnai inváziójára válaszul az EU második szankcióscsomagját 2022.02.25.-én adták ki: az EU úgy döntött, hogy befagyasztja Vlagyimir Putyin, az Orosz Föderáció elnöke és Szergej Lavrov, az Orosz Föderáció külügyminiszterének magánvagyonát. Emellett korlátozó intézkedéseket vezetett be az orosz Nemzetbiztonsági Tanács tagjaival és az orosz Állami Duma azon maradék tagjaival szemben, akik támogatták az önhatalmúlag kikiáltott donyecki és luhanszki “köztársaságok” Oroszország általi azonnali elismerését. A Tanács megállapodott továbbá egy további egyéni és gazdasági intézkedéscsomagról, amellyel az Oroszország által Ukrajna ellen elkövetett, provokálatlan és indokolatlan katonai agresszióra reagálnak. Ezek a szankciók a pénzügyi, az energetikai, a közlekedési és a technológiai ágazatra, valamint a vízumpolitikára terjednek ki.

A harmadik szankcióscsomagot 2022.02.28-án adta ki az EU, amelyben újabb intézkedéseket hagyott jóvá az Oroszországi Föderáció által Ukrajna ellen elkövetett, provokálatlan és indokolatlan katonai agresszióra válaszul. Az új intézkedések a következőket foglalják magukban:

1. az orosz központi bankkal folytatott tranzakciók tilalma
2. 500 millió eurós támogatási csomag az ukrán fegyveres erők felszerelésének és ellátásának finanszírozására,
3. az EU légterének átrepülési tilalma és az orosz légitársaságok uniós repülőterekre való belépésének tilalma,
4. új szankciók további 26 személlyel és egy szervezettel szemben.

Környezet-, energia- és klímapolitika

(Írta: Mészáros Kinga)

Az energia- és klímapolitika területén a legkiemelkedőbb hír, hogy februárban a Bizottság bemutatta a kiegészítő éghajlatváltozási aktusát. A taxonómia az éghajlatváltozás mérséklésére és az ahhoz való alkalmazkodásra irányul, különösképpen bizonyos gáz- és nukleáris tevékenységekre. Nagy eredmény, hogy a biztosi testület politikai megállapodásra jutott a szövegről. Az uniós taxonómia célja, hogy a magánbefektetéseket olyan tevékenységekhez irányítsa, amelyek szükségesek a klímasemlegesség eléréséhez. A taxonómiai besorolás azonban nem határozza meg, hogy egy adott technológia része lesz-e a tagállami energiamixnek vagy sem. A cél az átmenet felgyorsítása azáltal, hogy minden lehetséges megoldást felhasznál az klímapolitikai célok elérésében. A kiegészítő klímatörvény lényegében további gazdasági tevékenységeket vezet be az energiaszektorból az EU taxonómiájába, azaz azokat a nukleáris és gázipari tevékenységeket emeli még be, amelyek szintén átmeneti tevékenységként számba vehetőek. Emellett az átláthatóság érdekében speciális közzétételi követelményeket vezet be a gáz- és atomenergia-ágazatban folytatott tevékenységeikkel kapcsolatban a vállalkozások számára.

A vizsgált időszakban több támogatást is bejelentett az EU az energia- és klímapolitikai célok elérése érdekében. A Bizottság több, mint 110 millió eurós beruházást jelent be a LIFE program integrált környezet- és éghajlatvédelmi projektjeibe. A finanszírozás 11 uniós országban (Ciprus, Csehország, Dánia, Észtország, Finnország, Franciaország, Lettország, Litvánia, Hollandia, Lengyelország és Szlovénia) támogatja az új környezetvédelmi és klímapolitikai projekteket, elsősorban a természetvédelem, a tiszta levegő, a vízgazdálkodás, a klímaváltozás mérséklése, illetve klímaváltozáshoz való alkalmazkodás területeit. Emellett az Európai Beruházási Bank és a Solas Capital együttesen fektet be az épületek energiahatékonyságába szerte az Európai Unióban. Az épületek energiahatékonysági fejlesztése kritikus a klímapolitikai célkitűzések elérésében, hiszen ezek felelősek az Európai Unió energiafogyasztásának 40%-áért és CO2-kibocsátásának 36%-áért. A Solas Capital AG által működtett és az Európai Beruházási Bank által társfinanszírozott alap célnagysága 200 millió euró. Az alapból hitelfinanszírozást nyújt energiaszolgáltató cégeknek energiahatékonysági és kisebb megújulóenergia-projektek megvalósításához.

Az időszakban sor került az EU-Norvégia találkozóra is, amelynek célja az EU és Norvégia közötti párbeszéd és együttműködés fokozása volt az éghajlattal, az energiával és az ipari átalakulással kapcsolatban. Mindennek keretén belül elsősorban az éghajlatváltozás mérséklésére és az energiafüggőség csökkentésére koncentráltak a felek a magas szintű diskurzus során. Februárban sor került az EU-USA Energia Tanács találkozóra is. A találkozón Josep Borrell beszéde is elhangzott, amely számos irányát felvázolta az uniós gondolkodásnak a térség geopolitikai eseményeit illetően, a vonatkozó szakpolitikákra fókuszálva. Kiemelte az Európa és a keleti szomszédság, valamint a Nyugat-Balkán stabilitását veszélyeztető geopolitikai turbulenciát. Ennek kapcsán rosszallta az Orosz Föderáció arra irányuló magatartását, hogy geopolitikai haszonszerzési fegyverként használja az Európába irányuló energiaellátást a világméretű energiaárak emelkedése közepette. A potenciális fenyegetés és következményeinek kiküszöbölésére az Unió megkereste a főbb energiaszolgáltatókat is, hogy fokozza a felkészültséget, és biztosítsa, hogy az energiaellátás továbbra is megbízható, megfizethető és biztonságos maradjon nem csak nekünk, az Európai Uniónak, hanem Ukrajnának, Moldovának és a Nyugat-Balkánnak is. Emellett szó esett a klímavészhelyzetről is, amelynek kapcsán kiemelte az átmenet felgyorsításának szükségességét globális szinten. Kiemelte, hogy az Energia Tanács jó alkalom annak biztosítására, hogy a COP26-on elfogadott ambiciózus transzatlanti menetrend kézzelfogható eredményeket hozzon, s megemlítette a partnerség egyik korábbi eredményét, a globális metán kezdeményezést. Februárban sor került az Egy Óceán Csúcstalálkozóra is a franciaországi Brest-ben. A Bizottság képviseletében, Von der Leyen ambiciózus kezdeményezéseket mutatott be a tisztább, egészségesebb és biztonságosabb óceán előmozdítása érdekében, a Csúcstalálkozóhoz való uniós hozzájárulás részeként, valamint az EU vezető szerepének demonstrációjaként az óceánokkal kapcsolatos kihívásokra adott átfogó válaszadásban. Von der Leyen elnök három kulcsfontosságú együttműködési kezdeményezést jelentett be: egy új nemzetközi koalíciót a nyílt tengeri biológiai sokféleség védelmére; egy jelentős számítástechnikai projektet, amely lehetővé teszi a kutatók számára, hogy digitálisan szimulálják a világ óceánjait; valamint az EU kutatási küldetését, hogy 2030-ig helyreállítsa óceánjainkat és vizeinket.

[Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-21-2-I-NKE-131 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.]

Szomszédságpolitika

(Írta: Mészáros Kinga)

Déli szomszédságpolitika

Ursula Von der Leyen az Európai Bizottság elnökeként első látogatását tette Marokkóban, ahol a kormányfővel, Aziz Akhannouch-sal vett részt találkozón. Kiemelte, hogy a találkozó barátságos légkörben, eredményesen zajlott le. Von der Leyen megjegyezte a történelmi kapcsolatokat Európa és Marokkó között, illetve azt, hogy Marokkó az Európai Unió vezető partnere az afrikai kontinensen gazdasági és kereskedelmi kérdésekben. Kiemelte a gazdasági kapcsolatokon túli személyes kapcsolatokat is, hiszen Marokkóban ének európaiak, s Európában marokkóiak. A két kultúra egymásra való évszázados hatásain alapulva, Von der Leyen megerősítette az EU elkötelezettségét e kapcsolatok további elmélyítése mellett – szomszédként, partnerként és barátként.

A déli szomszédságpolitika országaiban februárban nagy hangsúly helyeződött a környezeti biztonság és energiabiztonság területeire. Létrehozásra került egy új európai projekt, a RESET (RESults Enabling Transitions: mapping, synthesising and mainstreaming sustainable, green circular business support achievements in the MED region, for replication and policy-making) a zöld és fenntartható vállalkozások támogatására a Földközi-tenger térségében, amely célja a zöld és körforgásos vállalkozások gazdasági, környezeti és társadalmi hatásainak katalizálása a kapacitásépítés és a helyi, nemzeti és regionális támogató ökoszisztémák fejlesztése révén. Megalakításra került olasz mintára a Coastal Cities Network is, amely a Földközi-tenger tengeri szeméttől való védelmére irányul. Ez lényegében egy platform az olasz területen már bevezetett jó gyakorlatok hálózatának disszeminációjára. A bilaterális programok keretében kiemelendő az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank 25 millió eurós pénzügyi csomagja a marokkói zöld átállás fellendítésére. A marokkói pénzintézetek a finanszírozást alhitel formájában nyújtja majd helyi polgároknak, mikro-, kis- és középvállalkozásoknak és más vállalatoknak, célja az éghajlatváltozás mérséklését és az ahhoz való alkalmazkodást szolgáló technológiákba való befektetések motiválása. Jordánia folyamatos erőfeszítéseinek támogatása annak érdekében, hogy csökkentse a „non-revenue water” (megtermelt és a fogyasztóhoz való megérkezés előtt „elveszett” víz) mennyiségét az EU által finanszírozott WES projekt keretében. A projekt nemzeti tevékenységet indít az elveszett víz mennyiségének mérséklésére irányuló szakpolitika kidolgozásának céljából, így növelve a jordán lakosság vízellátását és a szűkösen rendelkezésre álló erőforrás védelmét és fenntarthatóbb kezelését. Az EU a vízbiztonság területén indított projektet Libanon területén is. A Fiatalság a Jobb Fenntartható Fejlődésért projekt egyike azoknak a projekteknek, amelyeket Libanonban a RESMYLE projekt al-támogatásán keresztül valósítanak meg. Célja a fiatalok szerepének megerősítése és a fenntartható fejlődés céljainak – nevezetesen a hatodik „tiszta víz és higiénia” és a tizedik, „az egyenlőtlenség csökkentése” – előmozdítása érdekében három dél-libanoni körzetben. Az Alexandriai Kereskedelmi Kamara az egyiptomi Európai Üzleti Szövetségek Szövetségével együttműködve hivatalosan elindította az El Amreya Pilot alprojektet, az első teljes mértékben napelemekkel működő nagykereskedelmi piacot. Az alprojekt a MAIA TAQA projekt keretében került megalakításra, amely Egyiptom energiahatékonyságának növelésére fókuszál.

Februárban az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank Igazgatótanácsa jóváhagyta az Egyiptomra vonatkozó országstratégiáját, amely az egyiptomi kormánnyal együttműködésben meghatározott három kulcsfontosságú prioritásra összpontosít, amelyek összhangban állnak annak ambiciózus, nemrégiben elindított reformprogramjával:

A 2022 és 2027 közötti időszakban a Bank három stratégiai prioritásra összpontosít:

• befogadóbb gazdaság előmozdítása az egyiptomi vállalkozások, a nők és a fiatalok számára,
• az Egyiptom zöldgazdasági átalakulás felgyorsítása,
• az ország versenyképességének fokozása a magánszektor növekedésének támogatásával és a kormányzás megerősítésével.

Az Európai Beruházási Bank, az Európai Unió és a marokkói Gazdasági és Pénzügyminisztérium két megállapodást írt alá egy beruházási program finanszírozásáról, amely 150 közösségi iskola építésére irányul főleg Marokkó vidéki területein. Ezek az EBB-től és az Európai Uniótól származó pénzügyi hozzájárulások a Marokkói Királyság oktatási szektorának 2015–2030-as reformjának részét képezik, amelynek célja, hogy az egész országban erősítse az oktatáshoz való hozzáférés egyenlőségét, különös tekintettel az esélyegyenlőségre és a lányok helyzetére az oktatás valódi megújulása érdekében.

Magas szintű szakpolitikai értekezleten mutatták be az Európai Unió – Palesztina Befektetési Szemle első kiadását, amely a Team Europe befektetéseit mutatja be az országban. A befektetés jelentős 42 milliárd eurós összegű, amely a palesztin éves GDP több mint 10%-át teszi ki. A befektetések nagy részét a kkv-k finanszírozáshoz való hozzáférésének javítására fordítják. Egy másik jelentős befektetési terület az energia, ezen belül a megújuló energiaforrások finanszírozása, az energiainfrastruktúra, valamint az energiahatékonyság.

Keleti szomszédságpolitika

A keleti szomszédság kapcsán Ukrajna került előtérbe az időszakban. Az ukrajnai háború kitörése előtt is már sor került több magas szintű politikai találkozóra. Február 1-jén Valdis Dombrovskis, az Európai Bizottság ügyvezető alelnöke Kijevbe látogatott, hogy bebizonyítsa, az EU rendíthetetlenül támogatja Ukrajna szuverenitását és területi integritását. Dombrovskis találkozott Volodimir Zelenszkij elnökkel, Denis Shmyhal miniszterelnökkel és más kormányképviselőkkel. Részt vett a kijevi emlékfalnál tartott ünnepségen is, és a térség biztonsági kihívásairól tárgyalt a kormány képviselőivel. Az ezt követő napon, február 2-án az Európai Bizottság jóváhagyta az Ukrajna számára nyújtandó, legfeljebb 1,2 milliárd eurós sürgősségi makroszintű pénzügyi támogatási programra vonatkozó javaslatot. A támogatási alapokat hosszú lejáratú hitelek formájában, rendkívül kedvező feltételekkel bocsátják Ukrajna rendelkezésére, hogy a pénzügyi segítség hozzájáruljon az ország makrogazdasági stabilitásának és általános ellenálló képességének fokozásához, tekintettel a geopolitikai bizonytalanságra, amelyet Oroszország katonai felépítése okozott Ukrajnában és környékén. E javaslatnak a Tanács és az Európai Parlament általi gyors elfogadása lehetővé teszi a Bizottság számára, hogy azonnal 600 millió eurós részletet folyósítson Ukrajnának.

A későbbiekben az Európai Bizottság az EU polgári védelmi mechanizmusán keresztül megkezdte az ukrán polgári lakosság támogatásához szükséges alapvető kellékek szállításának koordinációját. Az EU polgári védelmi mechanizmusán keresztül kínált elsősegély többek között a következőket tartalmazza: maszk, kesztyű, gumicsizma, áramfejlesztő, fájdalomcsillapító, gyulladáscsökkentő, antibiotikum, fertőtlenítőszer, sátor, földi lepedő, takaró, higiéniai készlet, fejlett orvosi állomás, védőruha, védőszemüveg. A humanitárius helyzet romlásával, a Bizottság az ENSZ sürgős segélykérésének részeként további 90 millió euró allokálását jelentette be sürgősségi segélyprogramokra az ukrajnai háborúban érintett civilek megsegítésére. A finanszírozás az ukrajnai és moldovai embereket segíti, s elsősorban élelmet, vizet, egészségügyi eszközöket, menedéket és az alapvető szükségleteik kielégítését segít fedezni.

Február 27-én az EU Külügyi Tanácsa politikailag jóváhagyta az ukrán fegyveres erők támogatási csomagját. Josep Borrell, az EU főképviselője szerint a Tanács úgy döntött, hogy minden képességét felhasználja, hogy támogassa az ukrán hadsereget 450 millió euró értékben fegyverekkel, valamint további 50 millió eurónyi üzemanyaggal és védőfelszereléssel.

Február 9-én az EU új regionális programot indított a COVID-19 utáni zöld helyreállításra a keleti partnerség számára – „EU4Environment – Water Resources and Environmental Data” néven. Az új program hozzájárul a keleti partnerországok hosszabb távú környezeti, éghajlati és társadalmi-gazdasági ellenálló képességéhez. A program célja az emberi egészség és jólét javítása, valamint a Fenntartható Fejlődési Célok elérése Örményországban, Azerbajdzsánban, Fehéroroszországban, Grúziában, a Moldovai Köztársaságban és Ukrajnában.

Február 2-4-én az Európai Unió és az Európa Tanács közös projektje, a CyberEast projekt pénzügyi nyomozásról, virtuális fizetőeszközről és darknetről tartott képzést egy 21 fős grúz nyomozóból és ügyészből álló csoport számára. A résztvevők megismerkedhettek a blokklánc-elemzéssel és más kérdésekkel, mint például a különböző Virtual Asset Service Providers (VASP) és a grúz állampolgárok kriptovaluta birtoklási és kereskedési módja.

Az energiabiztonság területén számos előrelépés történt. Február 17-én az Energiaközösség szakértői az EU grúziai küldöttségével és az energiaszektorban működő nemzeti hatóságok képviselőivel szoros együttműködésben elindították az EU4Energy technikai segítségnyújtási kezdeményezést. Célja, hogy olyan szabályokat hozzon létre, amelyek biztosítják az ellátás biztonságát a villamosenergia-ágazatban. Ez hozzájárul az ellátási válságok megelőzéséhez, felkészüléséhez és a következmények mérsékléséhez, így a polgárok és az ipar ellátásbiztonságához. A Déli Gázfolyosó Tanácsadó Tanácsának nyolcadik miniszteri ülése, amelyet február 4-én tartottak Bakuban, megerősítette az Azerbajdzsán Köztársaság és az Európai Unió közötti stratégiai energetikai partnerséget. A találkozó társelnökei, Parviz Shahbazov azerbajdzsáni energiaügyi miniszter és Kadri Simson energiaügyi európai biztos sajtónyilatkozata szerint a partnerség a hosszú távú energiabiztonság, az ellátás biztonsága és a zöld energiára való átállás közös céljain alapul. Az EU képviseletében Kadri Simson hangsúlyozta a Déli Gázfolyosó lehetséges kiterjesztésének vizsgálatát célzó erőfeszítéseket új energiapiacok felé, beleértve a Nyugat-Balkánt, és javasolta az ebben az esetben felmerülő összes kereskedelmi, környezetvédelmi, műszaki, szabályozási és éghajlati vonatkozású kérdés felmérését.

Február 4-én az Európai Tanács elnöke, Charles Michel, Emmanuel Macron francia elnök, Ilham Aliyev azerbajdzsáni elnök és Nikol Pasinjan örmény miniszterelnök online találkozott egymással. Michel és Macron megerősítették teljes elkötelezettségüket a feszültség csökkentését és a térségbe vetett bizalom kiépítését célzó erőfeszítések támogatása mellett. Számba vették a keleti partnerség decemberi csúcstalálkozója alkalmával megtartott találkozók óta elért előrehaladást, különös tekintettel a fogvatartottak közelmúltbeli szabadon bocsátására, az eltűnt személyek felkutatására irányuló folyamatban lévő közös erőfeszítésekre, valamint a vasúti sínek közelgő helyreállítására. A bizalom helyreállításának egyik lépéseként értékelendő, hogy újabb nyolc örmény katonát engedtek szabadon, s térhettek vissza hazájukba.

[Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-21-2-I-NKE-131 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.]

Regionális politika
(Írta: Kovács Rebeka Regina)

2022 február 8-án megjelent az Európai Unió 8. Kohéziós Jelentése. A Bizottság háromévente ebben a dokumentumban közzéteszi az EU gazdasági, társadalmi és területi kohéziójáról a jelentéseit, illetve bemutatja az elért eredményeket és az EU szerepét a „regionális fejlődés motorjaként”. A jelentés tulajdonképpen pillanatképet nyújt az uniós régiók fejlődési állapotáról és az előttük álló kihívásokról számos mutató vizsgálatán keresztül, mint például a jólét, foglalkoztatás, oktatási szint, elérhetőség és kormányzás. Ezenfelül a dokumentum értékeli a régiók közötti különbségeket (innováció, foglalkoztatás és intézményi kapacitás terén), a régiók pozícióját a digitális átállás terén és a támogatások szükségességét. A dokumentum felhívta a figyelmet arra, hogy a tagállamokon belüli belső regionális különbségek nőttek, akár csak az innovációs szakadék. A foglalkoztatás ugyan nőtt, de számos közepes jövedelmű és kevésbé fejlett régió, különösen az EU déli és délnyugati részén gazdasági stagnálástól vagy hanyatlástól szenvedett. A jelentés kiemeli azt is, hogy az EU népessége öregszik. Az új, 2021-2027-es kohéziós politika célja, hogy továbbra is a régiókba és az állampolgárokba „fektessenek be”, amelyet szorosan összehangolnak a NextGenerationEU csomag pénzügyi erejével. A NextGenerationEU részeként a REACT-EU további 50,6 milliárd eurót biztosított a világjárványból való kilábalás támogatására, lehetővé téve a régiók és városok számára, hogy a 2021-2027-es programozási időszak előkészítése során folytassák a növekedésükbe történő beruházásokat.

A REACT-EU keretében az Európai Unió 206 millió eurónyi támogatást biztosított az egészségügyi rendszerek erősítésére és a zöld és digitális átállás ösztönzésére. Az európai kohéziós és területi helyreállítási támogatás (REACT-EU) keretében négy tagállam 206 millió eurós támogatásban részesül. A támogatás a következőképpen oszlik el: Németországban Bajorország régió 44 millió euró összegben támogatást kap a helyi kis- és középvállalkozások (kkv-k) energiahatékonysági beruházásainak támogatására, valamint az árvízvédelembe történő beruházásokra. Észak-Rajna-Vesztfália 64 millió eurót kap az oktatási intézmények, az idegenforgalmi és az egészségügyi ágazat digitalizálására, valamint az alacsony kibocsátású mobilitásba és a zöld infrastruktúrába való beruházásra. Máltán 11 millió eurót fektetnek be a rákbetegek kezelését szolgáló új berendezésekbe, a sebészeti és műtőosztályok megerősítésébe, valamint a betegek egészségügyi nyilvántartásának digitalizálására. Franciaországban az OP Nord-Pas-de-Calais további 36 millió eurót fektet be, hogy új szolgáltatásokat nyújtson, például pénzügyi támogatást nyújtson a kkv-knak a digitális készségek fejlesztéséhez, a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentéséhez, a zöld gazdaságba és a közlekedésbe való beruházáshoz, például a fenntartható mobilitásba, valamint az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférés javításához. Emellett, a Picardie-i OP további 18 millió eurót kap kkv-k kutatási és innovációs projektjeinek, valamint az egészségügyi anyagok beszerzésének és a betegellátás javításának támogatására. Ausztriában pedig 33 millió eurót fordítanak a világjárvány által negatívan érintett kkv-k támogatására, a kutatás és az innováció fellendítésére, valamint a megújuló energiába és az energiahatékonyságba való beruházásra.

285 millió euró támogatást ítélt az Európai Szociális Alap a franciaországi, németországi és a romániai operatív programjainak a REACT-EU keretében. Emellett pedig további támogatások célja a munkahelytalálás elősegítése, az oktatási, egészségügyi és foglalkoztatási rendszerek megerősítése és a világjárványból való felépülés támogatása. Franciaország 24 millió eurót kap Guayana tengerentúli megyéjének ESZA-operatív programjára. A támogatás célja, hogy intenzív és személyreszabott programokkal, duális képzésekkel segítse az iskolából való kimaradás veszélyének kitett tanulókat. A finanszírozás emellett a munkanélkülieket is támogatja. Németországban az ESZA-OP Baden-Württembergben további 27 millió eurót kap a járvány által különösen érintett több mint 16 000 ember támogatására. A támogatás segíti a rászorulókat a digitális eszközökhöz és szolgáltatásokhoz való hozzáférésben és használatában. A bevándorlóként élő nők társadalmi és gazdasági megerősödésére is különös figyelmet szentelnek. A tartósan munkanélküliek állami foglalkoztatási támogatásban részesülnek, hogy segítsék őket a munkahely-keresésben. Románia további 234 millió eurót kap a humánerőforrás-programra. A program keretein belül 168 000 hátrányos helyzetű tanuló számára biztosítanak tanórákat a koronavírus-járvány miatt kiesett tanórák pótlása érdekében. Ezenfelül új munkahelyek létrehozását is támogatja a program. A kiegészítő finanszírozás pedig a világjárvány során dolgozó egészségügyi alkalmazottak számára nyújtott bónuszokat is támogatja.

A Bizottság további 1,1 milliárd eurót nyújtott Spanyolországnak a Kohézió és az európai területek helyreállítási támogatásának (REACT-EU) keretében. Az Európai Szociális Alap foglalkoztatásra, képzésre és oktatásra vonatkozó spanyol operatív programjának új forrásai a rövid távú munkaprogramokat támogatják. Ezzel több, mint 125 000 embert segítenek a munkahelyük megőrzésében és elősegítik a vállalkozás fenntartását és működését.

Az REACT-EU keretében rendelkezésre bocsátott 642 millió eurónak köszönhetően Belgium, Csehország, Lengyelország és Románia régiói mostantól tovább támogathatják a gazdasági fellendülést, valamint a digitális és zöld átállást. Belgiumban a brüsszeli régió 6 millió euró támogatásban részesül, hogy a kis-és középvállalkozások (kkv-k) fejlődését segítsék elő a koronavírus-járvány által érintett ágazatokban. Emellett támogatják a régió digitalizációját. Csehországban az „Integrált regionális operatív program” 313 millió euró támogatást kap, hogy korszerűsítsék és fejlesszék az egészségügyi szolgáltatók, tűzoltóságok és a sürgősségi orvosi szolgaálatok hálózatát. Románia 216 millió euró támogatásban részesül, amelynek célja az állami korházak felszerelése speciális orvosi-és védőfelszerelésekkel és az iskolák higiéniai körülményeinek javítása a koronavírus elleni védekezés érdekében.

A Bizottság több mint 80 millió eurós beruházást hagyott jóvá a Kohéziós Alapból a magyarországi Észak-Alföld régió vasúti személy- és áruszállítási kapcsolatainak javítására. A támogatás fő célja, hogy a vasúti szakaszok korszerűsítésre kerüljenek, hogy nagyobb terhet tudjon szállítani. A felújított vasútvonalnak köszönhetően jobb összeköttetés valósul meg Budapest és a régió között és a fejlettebb infrastruktúra által fellendül a gazdasági tevékenység a környéken, valamint Kelet-és Nyugat-Európa között javul az áruforgalom.

Az Európai Unióban a minden eddiginél magasabb energiaárak is gondot okoznak, amelyre a Régiók Bizottsága is felhívta a figyelmet. Tüttő Kata, Budapest főpolgármester-helyettese az ENVE szakbizottság és a Régiók Bizottsága Green Deal Going Local munkacsoportjának elnökeként tartott első ülésén hangsúlyozta, hogy „2022 a zöld átmenet éve, így nincs idő a tétlenkedésre, a kötelezettségeket teljesíteni kell.” Emellett felhívták a Green Deal Going Local munkacsoport 9. ülésének résztvevői a figyelmet arra, hogy minden eddiginél magasabb energiaáraknak súlyos társadalmi és gazdasági hatásai lehetnek. Kiemelték továbbá a regionális és helyi önkormányzatok szerepét az energiahatékonyság javításában és az energiahatékonysági irányelv szükségességét is, amely elengedhetetlen lenne az energiaszegénység elleni küzdelemben. Nagy vitát váltottak ki a kibocsátáskereskedelmi rendszert érintő reform-ötletek: Peter Kurz, Mannheim főpolgármestere azt javasolta, hogy a városok és régiók közvetlenül gazdálkodjanak a kibocsátáskereskedelmi rendszerből (ETS) származó bevételek egy részével, amellyel kapcsolatban Peter Liese az EP előadója arra hívta fel a figyelmet, hogy vannak olyan tagállamok, amelyek nem megfelelően használják fel az uniós költségvetési forrásokat és a kibocsátáskereskedelmi rendszerből származó bevételeket energiahatékonysági projektekre. Továbbá megemlítették a megújuló energiaforrások egyre növekedő szerepét és szükségességét, hiszen, ha helyi szinten fokozódik a megújuló energia-termelés, akkor az EU egyre közelebb kerül a karbonsemlegességhez és csökkenthető az interdependencia.

A Bizottság elfogadta 2022. február 14-én San Marino csatlakozási kérelmét az adriai-és jón-tengeri régióra vonatkozó EU Stratégiába (EUSAIR). A kérelmet már 2020. augusztus 28.-án benyújtották a szlovén EUSAIR-elnökséghez. Ezzel San Marino közelebb kerül az Európai Unió prioritásaihoz, mint a stratégiában részt vevő nyugat-balkáni országok, mivel olyan ágazatokban terjesztheti ki az uniós szakpolitikákat, mint a környezetvédelem, energia, közlekedés, innováció vagy összekapcsolhatóság. Emellett San Marino csatlakozik az Interreg IPA ADRION programhoz is, amely támogatja az EUSAIR irányítását és lehetősége adódik az országnak az új partnereivel együttműködve a nemzeti finanszírozás mozgósítására makroregionális szintű projektek megvalósításához.

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A EU hírfigyelő 2022 február bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Az Iráni Iszlám Köztársaság fegyveres erői (a reguláris hadsereg, a Forradalmi Gárda és a rendőrség) egyaránt jelentős szerepet töltenek be Irán függetlenségének, területi integritásának, állammodelljének, nemzetbiztonságának, belső rendjének és az iszlám forradalom vívmányainak fenntartásában, illetve az ország külpolitikai céljainak megvalósításában. Mindezt az 1979-ben elfogadott iráni alkotmány, valamint annak a Khomeini ajatollah halálát követő módosításai is tükrözik. Az elemzés áttekinti a Pahlavi uralkodók főbb katonapolitikai elképzeléseit, illetve megvizsgálja az iszlám forradalmat követően kialakult hadseregszerkezetet, kiemelt figyelmet fordítva a Forradalmi Gárda gazdasági erejére és bővülő feladatkörére. A jelen elemzés nem tér ki az iráni fegyveres erőkhöz tartozó rendőrség feladatainak és szervezeti felépítésének bemutatására. Az egységes iráni hadsereg megteremtése és fejlesztése Reza Khán idején

Khomeini ajatollahnak és híveinek a fegyveres erőkkel kapcsolatos nézetére nagy hatást gyakorolt a Pahlavi uralkodók katonapolitikája. Az 1921-ben fegyveres államcsíny nyomán hadügyminiszterré lett Reza Khán széleskörű modernizációs programjának egyik alapeleme az állam- és nemzetépítés szempontjából kulcsfontosságú egységes iráni hadsereg, az ›Artes‹ megteremtése, valamint a férfiak számára kötelező kétéves katonai szolgálat bevezetése volt. [1] Az Irán kiszolgáltatott helyzetére és pénzügyi instabilitására tekintettel nem lévő program részét képező gazdasági reformprogramok egyik része a hadsereghez és a nemzetbiztonsághoz köthető. Az utóbbiak a védelmi ipar és a hadsereg logisztikája fejlesztését szolgálták. Miután Irán a koncessziók felmondásával függetlenítette magát a külföldi befolyás alól és területén olajmezőket fedeztek fel, a fegyveres erők költségvetési kerete jelentősen megnövekedett. A hadseregre szánt pénzügyi források 1926 és 1941 között az ötszörösére emelkedtek. Ennek köszönhetően az iráni hadsereg modern – amerikai, belga, brit, csehszlovák, francia, német és orosz – fegyverekre és harci eszközökre, valamint különleges képességekre is szert tett. Mindez közvetett módon hozzájárult a sah hatalmának a megszilárdításához. [2]

Ennek ellenére a törzsek nomád életmódjának felszámolására és a társadalmi kohézió megteremtésére is hivatott hadsereg nem vált ütőképessé, miután az állam nem orvosolta a szervezet alapvető hiányosságait, többek között az alkalmazott harci eljárások elavultságát, a katonák elégtelen ellátását és harci tapasztalatát [3], a logisztikai és kiképzési problémákat, illetve a szervezeten belüli bizalmi válságot. [4] A Közel-Keleten elsőként bevezetett kötelező katonai szolgálattal Reza Khán ugyan nagy létszámú hadsereget teremtett (a reguláris hadsereg létszáma 1941-ben elérte a 127.000 főt, amelyet a mozgósítással együtt 400.000 főre tudtak növelni), [5] de az ország legnagyobb harcértéket jelentő katonai elemét továbbra is az irreguláris törzsi kontingensek képviselték. [6]

Az iráni hadsereg modernizálása Mohamed Reza Pahlavi sah uralkodása idején

Az iráni fegyveres erők képességeit illetően jelentős változások csupán Irán második világháborús megszállását követően következtek be, miután a tengelyhatalmakkal baráti viszonyt kialakító Reza Khánt a szövetséges hatalmak 1941-ben lemondatták. Ezt követően fia, Mohamed Reza Pahlavi került hatalomra, aki az Amerikai Egyesült Államokkal és Izraellel stratégiai szövetségi viszony kialakítására törekedett. A hadsereg modernizációját a belpolitikai stabilitást biztosító csendőrség amerikai segítséggel történő felállítása tette lehetővé a ›GENMISH‹ [Gendarmerie Military Mission/Csendőrségi Katonai Misszió] keretében 1942-től, amelynek során az amerikaiak nem csupán tanácsadói, hanem végrehajtói hatalommal is rendelkeztek. [7]

Az 1950-es évektől kezdődően az Egyesült Államok megbízható szövetségesre talált a sah személyében a fenyegető kommunista térhódítás megakadályozásában. Így komolyabb, a nukleáris iparra és a rakétaprogramra is kiterjedő érzékeny, de ekkor még kezdetleges védelmi-katonai együttműködés kezdődött a három szövetséges között. 1950-ben érkezett Iránba a ›MAAG‹ [Military Assistance Advisory Group/Katonai Segítségnyújtási Tanácsadó Csoport], amely a korábbi küldetésekkel ellentétben már kiterjedt katonai és pénzügyi támogatást is nyújtott Iránnak, új katonai és félkatonai parancsnoki struktúrát hozott létre, valamint a kereskedelmi és a kormányzati fegyvereladásokban is részt vett. 1953 és 1979 között a ›MAAG‹ az iráni katonai és rendőri erők valamennyi ágazatával együttműködött, illetve befolyással bírt Irán nemzetgazdaságának csaknem minden szektorára. [8] A két ország közötti együttműködésért Irán köteles volt egyebek mellett a rendelkezésére álló nyersanyagokat – elsősorban az olajat – az Egyesült Államok számára biztosítani. Ezáltal a ›MAAG‹ az Egyesült Államok politikai-gazdasági érdekérvényesítő eszközeként funkcionált. [9]

Az 1973-as olajárrobbanás miatt Irán szénhidrogéniparból származó bevételei jelentősen megnőttek, így 1970 és 1977 között az ország védelmi költségvetése a tízszeresére nőtt. A hadseregre szánt állami kiadásokat elsősorban a légierő fejlesztésére fordították. Ennek köszönhetően a szárazföldi erőből, légierőből és haditengerészetből álló, több mint 400.000 fős iráni hadsereg a Közel-Kelet legnagyobb [10] és legütőképesebb fegyveres erejévé vált, amellyel az uralkodó Iránt a térség ›csendőrévé‹ kívánta tenni. [11] Az iráni erőkivetítő képességek erősödését jelzi, hogy Irán az 1970-es évek elején a brit gyarmatosító erők kivonulását követően több olyan szigetet is magához tudott csatolni a Hormuzi-szoros térségében, amelyre az Egyesült Arab Emirátusok is jogot formált. [12]

Irán ekkoriban az állami kiadások egyharmadát költötte a hadsereg amerikai segítséggel történő modernizálására és karbantartására, amely pénzösszeg hiányát a nemzetgazdaság számos szektora, illetve a társadalom több rétege is megérezte. [13] A hadsereg fejlesztésére szánt pénzösszegek egyenlőtlen eloszlása a szervezeten belül is jelentős feszültségforrássá vált, miután a sah – maga is képzett pilótaként – kitüntetett figyelmet szentelt a légierőnek. További problémát jelentett, hogy a szervezeten belül már a Reza Khán idején is meglévő bizalmi válság még inkább fokozódott. Mohamed Reza Pahlavi ugyanis minden szervezeten belüli előléptetéssel, a fizetség megállapításával, valamint a katonai beszerzéssel kapcsolatos döntéseket magához vonta, továbbá megtiltotta a különböző egységek közötti horizontális kommunikációt, növelve a tisztek közötti bizalmatlanságot. Az uralkodó a hadsereg személyi állományát arra is ösztönözte, hogy minden gyanús eseményt jelentsenek neki. Mindezzel egy esetleges katonai hatalomátvétel lehetőségét kívánta megakadályozni. [14]

A duális szerkezetű hadsereg elmélete

Az iráni iszlám forradalmat követen az iráni fegyveres erők jelentősen átalakultak, azonban az új alkotmányban a hagyományos iráni katonai gondolkodás bizonyos elemei tovább élnek. Ennek megfelelően Irán fegyveres ereje és a biztonsági apparátusa az államszervezet kiépítésére is jellemző kettőzött struktúra koncepcióját követte. Ez az elképzelés az iráni hadseregszervezést már a 3. században létrejött Szászánida Birodalom óta jellemzi, és a fegyveres erőkön belüli nagyobb erőközpontok kialakulását igyekszik megakadályozni a központi állami hatalom védelme érdekében azzal, hogy egymással versengő seregtesteket hozott létre. [15] A tradíció továbbélése a Pahlavi-időszakban is megfigyelhető volt a rendőrség, a ›SAVAK‹ elnevezésű titkosrendőrség és a csendőrség közötti munkamegosztás révén. [16] Ez a katonapolitikai felfogás az iszlám forradalmat követő időszakban is fennmaradt. Ennek megfelelően a fegyveres erők 1979-et követően két szervezetileg is elkülönült csoportból állnak: a hagyományos hadseregből és a forradalom évében létrehozott Forradalmi Gárdából. Az alkotmány számukra eltérő feladatokat ír elő, és ekképpen a két fegyveres szervezet eltérő állami és társadalmi megítélés alá esik.

Az iráni fegyveres erők az 1979-es alkotmányban

A fegyveres erőkről az iráni alkotmány 9., a ›Hadsereg és a Forradalmi Gárda‹   fejezetében találunk  információt. Az alkotmány 151. cikkelye kimondja, hogy az állam kötelessége a muszlim szellemiségét figyelembe véve biztosítani az állampolgárai számára a katonai kiképzést az ország fegyveres védelme érdekében. [17] A 146. cikkely nem engedélyezi az Irán területén működő külföldi katonai bázisokat még akkor sem, ha azok békés célokat szolgálnának. [18] A 110. cikkely szerint a két fegyveres szervezet főparancsnokát a Legfőbb Vezető nevezi ki, [19] akinek a közvetlen parancsa nélkül a fegyveres erők központi vezérkara békeidőben sem adhat utasítást a csapatok mozgatására. Ezen szerkezeti felépítés révén biztosított a fegyveres erők – amelyben az alkotmány 145. cikkelye alapján csak iráni állampolgárok szolgálhatnak [20] – politikai hatalom iránti hűsége. [21]

A reguláris hadsereg a forradalom idején

A Reza Khán által egységesített iráni reguláris hadsereg – az ›Artes‹ – szervezetileg nem vett részt az iráni iszlám forradalomban, hivatalosan semleges maradt. Azonban az iráni monarchiához – és ezáltal az Egyesült Államokhoz is – leginkább lojális légierő technikai személyzetének [homáfarán] jelentős része, és számos tiszt is átállt a Párizsból visszatérő Khomeini ajatollah oldalára.  Ehhez a csoporthoz csatlakozott az 1979. február elején a katonai akadémia végzős kadétjainak egy része is, akiknek tisztté avatásakor az esküjükben a sah iránti hűség fogadalma már nem szerepelt. A hadseregnek a forradalommal szimpatizáló rétege jelentős mennyiségű fegyverre tett szert a katonai bázisokon történt fosztogatások során, majd összecsaptak a monarchiához és a még hivatalban lévő kormányhoz hű katonákkal. A városokra is átterjedt harcok miatt a kormány a kijárási tilalom bevezetése mellett döntött. Khomeini azzal fenyegette meg a hadsereget, hogy amennyiben kitartanak a monarchia mellett – a forradalom ellenében – kénytelen lesz ellenük szent háborút [dzsihád] hirdetni. [22] Mohamed Reza Pahlavi korábban sikeres, a katonai hatalomátvételt meghiúsító ›oszd meg és uralkodj‹ elvre épülő politikája 1979-ben visszafelé sült el, miután a különböző haderőnemek vezetői nem tudtak megegyezni a sah támogatását illetően. [23]

A reguláris hadsereg a forradalom után

A Khomeini ajatollah támogatók az iráni hadseregben a népet elnyomó hatalom eszközét, valamint az állami kiadások 35%-át felemésztő gazdasági terhet látták, így többen – köztük a baloldali Modzsáhedin-e Khalq – a megszűntetését követelték. Meggyőződésük szerint ugyanis a hadsereg megtartása az iszlám forradalommal össze nem egyeztethető szellemiséget képvisel, mert az túlságosan is a Pahlavik által kialakított államszervezethez illeszkedik. A kérésüket a Khomeini által miniszterelnöknek kinevezett Mahdi Bázárgán vezette átmeneti kormány elutasította egy esetleges belpolitikai zűrzavar kialakulásától tartva. Khomeini és társai tehát pragmatikus döntést hoztak, elsősorban az iráni területi integritást veszélyeztető, már 1979 márciusában jelentkező etnikai – arab, azeri, beludzs, kurd és türkmén – szeparatista törekvések veszélye miatt. Azonban a hadsereg iránti bizalmatlanságuk jeleként a fegyveres szervezetet jelentősen átalakították. A közvetlenül a Bázárgán-kormány bukását követően felállított forradalmi bírságok hét hónap alatt több mint 400 tisztet ítéltek halálra, [24] közöttük magasrangú vezetőket is, így a ›SAVAK‹ vezetőjét és a légierő parancsnokát. Másokat bebörtönöztek, külföldi száműzetésre ítéltek, kényszernyugdíjaztak, vagy a baloldali és marxista csoportok likvidáltak. A hadseregben tapasztalható tisztogatások 1980 őszéig a tisztikar mintegy 40%-át érinthették, [25] a hadsereg létszáma pedig közel a felére csökkent. A legjelentősebb létszámcsökkenést a szárazföldi haderőnem szenvedte el, de a képzett és nagy technikai tudással bíró tisztek, illetve technikai személyzet elvesztése a legnagyobb mértékben a légierőt sújtotta. [26] A hadsereg harci értékére és elrettentő képességére további csapást jelentett, hogy 1979 áprilisában kezdődő és 444 napig tartó teheráni túszdrámát követően az Egyesült Államok befagyasztotta az iráni hadsereg fenntartásával és további modernizációjával kapcsolatos technológiai-pénzügyi támogatást, valamint visszahívta az iráni hadsereg munkáját segítő technikai személyzetet. A folyamatos karbantartást igénylő fejlett haditechnika utánpótlásának leállítása és a technikai személyzet hiánya miatt a hadsereg szárazföldi ereje által használt harci eszközök 30%-a és a légierő felszerelésének 50-60%-a [köztük a helikopterek 60%-a] használhatatlanná vált. [27]

A politikai vezetésben az ekkorra már nagymértékben meggyengült hadsereggel szembeni idegenkedés és ellenszenv – amely abban is megmutatkozott, hogy a hadsereg költségvetését nagymértékben csökkentették – a nyolc évig tartó és az iráni védelmi iparnak súlyos veszteségeket okozó iraki-iráni háború (1980–1988) kitörésével megváltozott, miután Irak az iráni belpolitikai válságot kihasználva három irányból támadást intézett Irán ellen. Az 1979 májusában a Khomeini ajatollahot támogató fegyveres csoportosulások összeolvadásából létrejött az ekkor még önkéntes alapon szerveződő Iszlám Forradalmi Gárda [Szepáh-e Pászdárán-e Enqeláb-e Eszlámi] az iraki erőkkel szemben ekkor még szerény katonai erőt képviselt, ezért az államnak még az ›Artes‹ súlyos károkat elszenvedett haditechnikájára és megtépázott, mintegy 100.000 fős személyi állományára is szüksége volt. [Annak ellenére, hogy a hadsereg a karbantartási munkálatok hiánya miatt jelentős technikai veszteségeket szenvedett, a sah idején felhalmozott nagy lőszer- és fegyverkészletek továbbra is rendelkezésre álltak.] [28] A két szervezet egyesítésére az előzetes tervekkel ellentétben nem került sor, mert az veszélyeztette volna a Forradalmi Gárda ideológiáját, illetve a duális hadseregszerkezet fenntartásával egy, a Forradalmi Gárdán belüli erőközpont létrejöttének esélyét is csökkentették. [29] A két fegyveres szervezet összeolvasztásának gondolatáról Iránban Akbar Hásemi Rafszandzsáni 1989-ben történő elnökké választását követően mondtak le véglegesen. A két fegyveres erő vezetőit tömörítő központi vezérkar az alkotmány 1988–1989-es módosítását követően jött létre. Az iraki-iráni háború keserű harci tapasztalatai nyomán felálló egység feladata a hagyományos hadsereg és a Forradalmi Gárda közötti kommunikáció és együttműködés biztosítása lett. [30] Ennek ellenére a két fegyveres erő közötti intézményi rivalizálás – többek között az önálló parancsnoksági láncolatok léte miatt – a mai napig érzékelhető. [31]

A reguláris hadsereg az 1979-es iráni alkotmányban

Az iráni alkotmány több cikkelye kapcsolatos a hagyományos hadsereggel.  Az iráni alkotmány 144. cikkelye szerint az Iráni Iszlám Köztársaság hadseregének muszlim hadseregnek kell lennie. A kifejezés arra utal, hogy a hadseregben szolgálókat illetően elvárás, az iszlám vallás és az iszlám forradalom ideológiájának elkötelezett támogatása, valamint a forradalom megvalósításáért folytatott megingathatatlan küzdelem. [32] A 147. cikkely kimondja, hogy a kormány béke idején felhasználja a hadsereg személyi állományát és technikai felszerelését az esetlegesen előforduló segélyműveletekben úgy, hogy azzal nem veszélyezteti a hadsereg harckészültségét és a muszlim szellemiségét követő igazságszolgáltatás kritériumait. [33] Az alkotmány továbbá megnevezi a hadviselés klasszikus megközelítését képviselő, hagyományos hadsereg feladatait. A 143. cikkely szerint elsődleges feladata az ország függetlenségének, területi integritásának és az állam rendjének a védelme. [34] A belbiztonsági feladatokért nem felelős.  A mintegy 350.000 aktív főből álló ›Artes‹ szerkezeti felépítése az iszlám forradalmat követően alapvetően nem változott. Ennek megfelelően közel három évtizeden át ugyanazzal a három haderőnemmel – szárazföldi erők, légierő és haditengerészet – rendelkezett. A sorkötelezettségen alapuló, közepesen kiképzett állománnyal rendelkező iráni hagyományos hadsereg 2009-ben kiegészült egy negyedik haderőnemmel, a légierőből kiváló légvédelemmel. A hadsereg által alkalmazott haditechnika már korszerűtlen, modernizálása pedig az Iránra kirótt nemzetközi szankciók és fegyverembargó következtében akadozik. A hagyományos hadsereg – amelynek az összetétele az iszlám forradalom óta jelentősen megváltozott – emiatt az utóbbi évtizedekben figyelemreméltó védelmi ipart fejlesztett ki, de a Forradalmi Gárdával ellentétben a nemzetgazdaság csupán néhány szektorában rendelkezik érdemi befolyással. [35]

A Forradalmi Gárda létrejötte

Az 1979 májusában a Khomeini ajatollah rendeletének megfelelően  az őt támogató különböző fegyveres csoportosulások összeolvadásával létrejövő Forradalmi Gárda – a ›Szepáh‹ – mára az Iráni Iszlám Köztársaság legerősebb biztonsági és katonai szervezetévé vált, amely az iráni állam és társadalom valamennyi szférájára jelentős befolyást gyakorol. A hagyományos hadsereggel párhuzamos új fegyveres erő létrehozásával Khomeini és köre az iszlám forradalom sikerére nézve romboló hatású erők dominanciáját kívánták megakadályozni, így a toborzás során különös figyelmet fordítottak arra, hogy a baloldali Modzsáhedin-e Khalq tagjai ne tudjanak a szervezet soraiba beszivárogni.  A Forradalmi Gárda létrehozásában is fontos szerepet játszott az iráni katonai gondolkodást jellemző duális hadsereg elmélete. Khomeini és támogatói kezdetektől fogva bizalmatlanok voltak a sah hagyományos hadserege iránt. Ezt még inkább fokozta, hogy 1980 júliusában az újonnan kikiáltott Iráni Iszlám Köztársaság elleni sikertelen államcsínyt a ›SAVAK‹ és az ›Artes‹ tisztjei szervezték. [36]

A Forradalmi Gárda az iraki-iráni háborúban

Történeti fejlődése szempontjából az iraki-iráni háborúnak – amely az iráni köztudatban mint ›szent védekezés‹ [defá-e moqaddasz] ismeretes – különös jelentősége volt, amely hozzájárult az eredetileg alulról szerveződő Forradalmi Gárda katonai, politikai és gazdasági értelemben vett megerősödéséhez. A háború első évében az iráni politika bizonyos tényezői az akkor 20-30.000 főt számláló és szabadabb irányítás alatt álló Forradalmi Gárdát képzetlen fegyveres erőnek tekintették, és nem akarták bevonni a katonai-védelmi beruházások kedvezményezettjeinek körébe. A hagyományos hadsereg sikertelen offenzívája, valamint a Khomeini és köre számára kedvező iráni belpolitikai változások a Forradalmi Gárdának is javára váltak, mert egyrészt szervezete bizonyos szempontból már a hagyományos hadsereg felépítéséhez hasonlított, másrészt mind több hadműveletben vett sikeresen részt, és szélesebb körű politikai támogatottságra tett szert. [37]

A Forradalmi Gárdában szolgálatot teljesítő iráni veteránok [razmandegán] visszaemlékezései arra utalnak, hogy a háborúban felmutatott sikerük és túlélésük arra a sajátságos jelenségre vezethető vissza, hogy a ›Szepáh‹ összetartását s a soraikban harcolók harci motivációját sajátos karizmájuk alapozta meg. Ezt a karizmát pedig a síita hagyományokban központi szerepet betöltő ›önfeláldozás‹ [eszteshád]  sajátos értelmezése teremtette meg. Ez utóbbi mint fő szervezési elv reaktiválása többek között megmutatkozott a harmadik imám, Husszein és családja karbalái tragédiájához kapcsolódó, Muharram havi síita gyászünnepségek [azádári], valamint  a hajdani  eseményeket felidéző  síita passiójáték [taziyye] megtartásában, különösen a harci cselekmények előtt. A Forradalmi Gárdában a háborúzás síita interpretációja ekképpen informális hierarchiát is teremtett az ekkor még többnyire központi irányítást nélkülöző fegyveres erőn belül. A veteránok visszaemlékezéseiből az is kiderül, hogy ez a kialakult sajátos azonosságtudat képezte a legnagyobb eltérést a Forradalmi Gárda és az ›Artes‹ katonáinak szellemisége között. [38]

A Forradalmi Gárda a forradalom után elfogadott iráni alkotmányban

A ›Szepáh‹ háború során mutatott helytállásának köszönhetően rövid idő elteltével teljes belpolitikai támogatottságra tett szert. Khomeini meggyőződése szerint Irán egyenesen a Forradalmi Gárdának köszönheti fennmaradását, és ezt a feladatát az iraki-iráni háborút követően is teljesíteni hivatott. [39] A Forradalmi Gárda jelenlegi különös jogállása az 1979-es iráni alkotmányban még nem tűnik fel. Meghatározó politikai-gazdasági erőre hosszú évek során tett szert. [40] A 150. cikkely szerint az iráni iszlám forradalom kezdetén létrehozott Forradalmi Gárda feladata a forradalom és annak vívmányainak megőrzése. Felelősségi területét a törvények szabályozzák, ügyelvén a más fegyveres erőkkel való együttműködésre. [41] Az, hogy az alkotmány ily szűkszavúan szól a Forradalmi Gárda feladatairól, lehetővé teszi, hogy a ›Szepáh‹ változó és bővülő felelősségi területeit az alkotmány megváltoztatása nélkül is módosítani lehet. [42] Az évek múltával azonban a Forradalmi Gárda alkotmányban rögzített feladatkörének kialakult egy kiterjesztett értelmezése, amelynek révén már lényegesen szélesebb feladatkörrel rendelkezik. Ez a fegyveres szervezet azon túl, hogy belbiztonsági feladatokat lát el a társadalmi tiltakozások és az ellenzéki fellépések elfojtásával, nemzetvédelmi erőként a határokat is védelmezi, külföldi katonai műveleteket is megvalósít, valamint biztosítja a fennálló államszervezet társadalmi támogatottságát. Speciális feladatkörének és kedvező politikai kapcsolatainak köszönhetően a Forradalmi Gárda az ›Arteshez‹ viszonyítva jobban  hozzájut az anyagi forrásokhoz és a katonai felszerelésekhez. [43]

A Forradalmi Gárda szervezeti felépítése

A mintegy 120.000 fős ›Szepáh‹ jelenleg három haderőnemből épül fel, és ezeket külön parancsnokok irányítják. [44]  Az alapvetően az aszimmetrikus hadviselésre törekvő Forradalmi Gárda a három hagyományos haderőnemen kívül paramilitáris és speciális alakulatokkal, illetve különleges szervezetekkel is rendelkezik. A ›Szepáh‹ két legjelentősebb paramilitáris alakulata a Legfelsőbb Vezető Irodájának alárendelt ›Baszídzs Milícia‹ és a ›Qudsz Erők‹. Az elhárító és hírszerző szolgálathoz hasonlóan az antiterrorista egység és a Legfelsőbb Vezető védelméért felelős testőrség egyaránt főparancsnokságtól függetlenül működik. Ezenkívül az Irán területi integritását veszélyeztető kurd kisebbségre és a védelmi szempontból kihívást jelentő keleti határvidékre külön egység ügyel. A hatályos törvények értelmében a Forradalmi Gárdát hivatalosan a főparancsnok irányítja, de az ő hatalma és befolyása a gyakorlatban ennél szerényebb. A többnyire 16 és 40 év közötti férfiakból toborzott állománya sorkötelezett, állandó, időleges és speciális személyzetből áll. [45] A Forradalmi Gárdának a hagyományos hadsereghez hasonlóan saját katonai akadémiái vannak. A felvételi szabályzat nem zárja ki az iráni szunnita állampolgárok jelentkezését, de az iráni fegyveres erők szolgálati szabályzata olyan ideológiai feltételeket határoz meg – így a Legfelsőbb Vezető és az új, muszlim államrend iránti feltétlen lojalitást –, aminek a szunniták rendszerint nem felelnek meg. A Forradalmi Gárdában szolgálók számára előírják, hogy katonai tanulmányaikat a ›Dánesgáh-e Emám Hoszajn‹ intézményben folytassák. A jelentkezők közül a mártírok és hősi halottak leszármazottai kivételes elbírálásban, természetesen előnyben részesülnek. [46]

Az iráni katonapolitikára jellemző duális hadseregszervezet gondolata a Forradalmi Gárda és a hagyományos hadsereg haderőnemei feladatrendszerében is megjelenik. Az ›Artes‹ és a ›Szepáh‹ egyaránt rendelkezik haditengerészettel, amelyek átfogó rendeltetéssel és felelősségi körrel ellátottak – egy 2007-es reformot követően a feladatrendszerükre a magasabb fokú differenciálás jellemző – de kiképzésmódjuk, technikai felszereltségük és harcmodoruk jelentős különbségeket mutat. A hagyományos hadseregen belül működő Iszlám Köztársaság Haditengerészete az Arab/Perzsa-öbölben, az Arab-tengeren és az Indiai-óceánon hagyományos haditengerészeti feladatokat lát el, többek között a kalóztevékenység elleni küzdelmet az Ádeni-öbölben. A Forradalmi Gárda műveleti területe viszont az Öböl-vidékre koncentrálódik, ahol kisebb méretű, gyors hajókkal a fegyvereres konfliktusok megvívásának új formáját képviselő aszimmetrikus hadviselést folytat. [47]

A Forradalmi Gárda gazdasági ereje

A Forradalmi Gárda történetében a második jelentős mérföldkövet az iraki-iráni háborút követő nemzeti újjáépítés jelentette. A harci tapasztalatok leszűrését követően az iráni politikai elit a fegyveres erők modernizálása mellett döntött. Fejlett nehézfegyverzetet – erős fegyverzettel és vastag páncélzattal ellátott harckocsikat, nehézfegyverzet hordozására alkalmas harci repülőgépeket és tengeralattjárókat – valamint fontos fegyverrendszereket – így légvédelmi és rakétaelhárító fegyverrendszert – állítottak rendszerbe, elsősorban a Forradalmi Gárdán belül. A ›Szepáh‹ technológiai dominanciája ezen felül egy másik területen is megmutatkozik. A Forradalmi Gárda két legkiemelkedőbb fejlesztése az iráni védelmi és biztonságpolitikai gondolkodás központi elemének számító nukleáris és a ballisztikus rakéta programhoz kötődik, amellyel az új államrend fenntartását, valamint az ország területi integritását és szuverenitását kívánják biztosítani. A hagyományos hadsereget az ipari-gazdasági újjáépítés során is háttérbe szorították. A legtöbb állami beruházást – többek között az autópályák, alagutak, gátak, vízelterelő rendszerek, víz-, gáz- és olajvezetékek építését és a tengeri építkezéseket – a Forradalmi Gárdához kötődő, a több mint 800 céget tömörítő ›Khátam al-Anbiyá‹  pénzügyi vállalkozási csoport nyerte el. [48] A ›Szepáh‹ az 1967-ben megnyitott Teheráni Értéktőzsde egyik legfontosabb szereplőjévé vált, befolyással rendelkezik az iráni bankszektorban, az oktatás, propaganda és kultúra területén, illetve 2009 óta többségi tulajdonos a biztonsági szempontból érzékeny telekommunikációs szektorban. A Khomeini ajatollah által létrehozott ›Khátam al-Anbiyá‹ az ipari és fejlesztési projektek terén Irán egyik legnagyobb kivitelezője és a legjelentősebb technológiai-mérnöki központ a Forradalmi Gárdán belül. Biztonsági okokból az Iránban és kívüle is jelenlévő pénzügyi csoportosulásra nem vonatkozik a vámellenőrzés, és 1993 óta adóznia sem kell. Az állam által különleges kedvez-ményekben részesülő Forradalmi Gárdát az iráni parlament [Madzslisz] és a kormány sem vonhatja felelősségre, csak a Legfelsőbb Vezető. Gazdasági erejét tovább növeli, hogy több száz olyan vállalattal működik együtt szorosan, amelyek bár magánvállalkozások, de a ›Szepáh‹ veteránjai irányítják azokat. [49] Ezen kívül a Forradalmi Gárdához jelentős gazdasági befolyással rendelkező, hivatalosan nem kormányzati szervként működő alapítványok [bonyád-há] is kötődnek. Utóbbiak között a legnagyobb a ›Bonyád-e Mostazafán‹, melynek elődje a Pahlavi-időszak jelentős politikai befolyással rendelkező alapítványa, a ›Pahlavi Foundation‹ volt, amely gazdasági hálózatként működött. A jogutód alapítvány és a Forradalmi Gárda közötti szoros kapcsolatra utal, hogy korábbi elnöke a volt védelmi miniszter és a Forradalmi Gárda veteránja, Mohamed Forúzande volt. [50] A Forradalmi Gárda gazdasági dominanciáját jól mutatja, hogy a 2012-es adatok szerint az importált termékek 57%-a és Irán – olajipartól független – exporttermékeinek 30%-a a ›Khátam al-Anbiyá‹ vállalkozási csoportosulás tevékenységéhez kapcsolódik. Nemzetközi becslések szerint a stratégiai ágazatokat irányító Forradalmi Gárda gazdasági tevékenysége az iráni GDP 20–50%-át teszi ki. [51]

A Forradalmi Gárda gazdasági tevékenységének kritikája

A Forradalmi Gárda vezetői a fegyveres erő szerteágazó gazdasági tevékenységét többnyire az alkotmány már említett 147. cikkelyére alapozzák. Az állami vállalatok privatizációjában való részvételükkel kapcsolatban újabban a 44. cikkelyre hivatkoznak. [52] Persze a Forradalmi Gárda gazdasági tevékenységét vannak, akik keményen bírálják. Több iráni parlamenti képviselő azzal vádolta meg a Forradalmi Gárdát, hogy tevékenységének egy részét illegális módon végzi. Egyikük azt is állította, hogy a ›Szepáh‹ 60 illegális kikötőt tart fenn. Egy másik kritika szerint az Iránba importált áruk egyharmada a feketepiacon át jut be az országba, és ellene a Forradalmi Gárda érdemben nem tesz semmit sem. [53] A Forradalmi Gárda Iránon kívüli – elsősorban az Irántól függő, illetve megbízott szervezetekként működő szíriai, iraki és jemeni síita fegyveres csoportok – tevékenységével összefüggő pénzügyi bevételeiről régóta hangoztatják, hogy annak jelentős részét pénzmosás útján legalizálják. [54]

A Forradalmi Gárda Mohamed Khátami elnöksége idején (1997–2005)

A Forradalmi Gárda gazdasági ereje a reformista és az Irán nemzetközi gazdasági integrációját elősegítő Mohamed Khátami elnöksége (1997–2005) idején tovább erősödött. Ebben a időszakban a töredezetté váló iráni belpolitikában a ›Szepáh‹ Irán legfontosabb biztonsági szervezetévé vált és jelentős politikai befolyásra tett szert. A rendszer egyik pilléreként működő Forradalmi Gárda persze tartott attól, hogy a társadalmi reformokat bevezető, olykor a  ›Gorbacsov ajatollah‹  néven gúnyolt elnök politikája veszélyeztetheti az iszlám forradalom vívmányait, ezért a szervezet magasrangú vezetői Khátamit katonai hatalomátvétellel fenyegették meg. [55] A Forradalmi Gárda politikai befolyását és hatalmát mutatja, hogy a 2000-es évek első évtizedében a ›Szakértők Gyűlése‹ [Madzslesz-e Khobregán] tagjainak 6%-a, az iráni parlament képviselőinek 19%-a, a kormány tagjainak pedig  66%-a ›Szepáh‹ veteránjai közül került ki. [56]

A Forradalmi Gárda Mahmúd Ahmadinezsád elnök idején (2005–2013)

A konzervatív Mahmúd Ahmadinezsád elnöksége idején (2005–2013) a Forradalmi Gárda politikai-közigazgatási térnyerése az adminisztratív forradalomnak nevezett folyamatban jutott tetőpontjára. Ennek során – miután a reformereket kiszorították – a Forradalmi Gárdát támogató konzervatívok kerültek fontos államigazgatási pozíciókba. [57] A Forradalmi Gárda politikai-gazdasági hatalmának további – elsősorban az olaj- és gázszektorban megmutatkozó – erősödését az Irán ellen kiszabott, egyre bonyolultabbá és többszereplőssé váló nemzetközi szankciók is segítették. Eközben az Iránban a be nem jelentett araki és natanzi nukleáris létesítmények leleplezése után olyan gazdasági helyzet alakult ki, amelyben az Iránban történő beruházások a belföldi magánszektor, valamint a nemzetközi vállalatok számára rendkívüli nehézségekkel jártak. A  ›Szepáh‹ és az olajipar közötti szoros kapcsolatra utal, hogy Mahmúd Ahmadinezsád elnök a ›Khatam al-Anbiyá‹ vezetőjét 2011-ben olajügyi miniszterré nevezte ki. [58]

A Forradalmi Gárda elsőbbsége a hagyományos hadsereggel szemben a gazdasági területen túl a költségvetésben is megmutatkozott. Míg a Forradalmi Gárda a 2010–2011-es évben 5.8 milliárd dollárral rendelkezett, addig az ›Artes‹ – a több mint 2.5-szeres személyi állománya ellenére – csupán 4.9 milliárd dollárral. [59] A reformista Hasszán Róḥáni első elnöki ciklusa (2013–2017) során megkísérelte, hogy a Forradalmi Gárda gazdasági-politikai befolyását visszaszorítsa, de az a Legfelsőbb Vezető beavatkozása miatt nem járt sikerrel. [60] Ennek nyomán a ›Szepáh‹ rendelkezett a 2017–2018-as év honvédelmi költségvetésének közel 60%-ával, a hagyományos hadseregnek juttatott összeg közel háromszorosával. [61] Az általunk felhasznált szakértői vélemények szerint a Forradalmi Gárda különleges jogállása és jelentős politikai befolyása a hajdani római elit, a Praetorianus Gárda testőrségével mutat hasonlatosságot, amely mint állam az államban létezik. [62] Sőt, a Forradalmi Gárdához tartozó ›Qudsz Erők‹ volt parancsnoka, Qászem Szolejmáni nézete szerint a Forradalmi Gárda egyenesen szavatolja Irán fennmaradását. [63]

A reguláris hadsereg és a Forradalmi Gárda társadalmi megítélése

A két fegyveres erő társadalmi megbecsültségével kapcsolatban nincs egységes vélemény a szakirodalomban. A kutatók egy része úgy véli, hogy a Forradalmi Gárda az iráni politikai vezetőkön túl az iráni társadalomban is nagyobb presztízsre tett szert mint a hagyományos hadsereg, minthogy a ›Szepáh‹ kedvezőbb szakmai lehetőséget és pénzügyi előnyöket – többek között lakáshoz jutást és kamatmentes hiteleket – kínál a soraiban szolgálatot teljesítőknek. A közvélemény szerint a Forradalmi Gárdában történő katonai szolgálat egyfajta ugródeszka a sikeres karrier felé, ezáltal jelentős társadalmi tőkét biztosít a ›Szepáh‹ veteránjai számára. [64] A kutatók másik csoportja azon az állásponton van, hogy az iráni társadalom széles rétege a Forradalmi Gárdát elnyomó erőnek tekinti, és felelősnek tartja a nyolc évig tartó, az iráni nemzetgazdaságot igen megterhelő iraki-iráni háborúért is. Ezzel szemben a hagyományos hadsereg politikai semlegességének és katonai professzionalizmusának köszönhetően jelentősebb társadalmi megbecsülésnek örvend. [65]

A szektáns milíciák támogatása

Irán/Perzsia a térségében az ókortól kezdődően mindig rendelkezett valamiféle regionális hatalmi státusszal. Regionális hatalmi törekvése a 20. századi teljes történetét végigkíséri: a Pahlavi uralkodók ezt egy erős hadsereg létrehozásával kívánták elérni, Khomeini ajatollah pedig az 1979-es iráni iszlám forradalmat akarta exportálni a térség muszlimok lakta államaiba.  [66]

Az utóbbi elképzelés több helyen fellelhető az Iráni Iszlám Köztársaság 1979-es alkotmányában. Az alkotmány preambulumában két helyen is kinyilvánítják ezt a forradalom sikere után megfogalmazott törekvést. Az ›Iszlám szellemiségének megfelelő kormányzati szerkezet‹ fejezetben az elnyomottakat felszabadító muszlim forradalom képezi a  folytatást Iránon belül és kívül. [67] A ›Vallási alapon működő haderő‹ részben közlik, hogy a reguláris hadseregnek és a Forradalmi Gárdának az iszlám vallás szellemisége és tanítása szerint kell működnie. A határok védelmén túl pedig vallásos misszió keretében szent háborút [dzsihád] kell vívniuk és terjeszteniük kell az isteni törvény felsőbbrendűségét a világ bármely pontján. A Forradalmi Gárda ideológiai elkötelezettségét a szervezet emblémája is tükrözi: az AK-47-es gépkarabélyt tartó ököl felett található földgömb az iszlám forradalom globális méretű exportját jelzi. Mindezt a Korán egyik verssorával [K. 8.60] támasztják alá. [68] Az alkotmány 9. ›A hadsereg és a Forradalmi Gárda‹ fejezete 154. cikkelye bár kinyilvánítja, hogy az Iráni Iszlám Köztársaság más országok belügyeibe nem kíván beavatkozni, ugyanakkor támogatja a világban élő elnyomottak [musztadhafún] küzdelmét a ›fennhéjázókkal‹  [musztakbirún] szemben. [69] A forradalom utáni államrend, s az új rendszer első teoretikusa, Mohamed Dzsavád Láridzsáni nemzetközi terén kialakított elmélete, a ›Nazariyyat umm al-qurá‹ is ezt erősíti meg. Ekképpen az iszlám forradalom exportja Irán hivatalos külpolitikájának részévé vált. [70] Irán az 1980-as években több országgal és muszlim szervezettel alakított ki szoros kapcsolatokat. Először a síához tartozó alawita [nuszajri] vallási kisebbség által kormányzott Szíriával, majd a libanoni síita ›Hezbollah‹ és a szunnita palesztin ›Hamász‹ csoportosulásokkal. A Szíria, Irán, ›Hezbollah‹ és ›Hamász‹ közötti szövetségben  a vallási kötelékeken túl a reálpolitikai célok is kezdettől fogva jelen voltak. [71]

A forradalmi hevület visszaszorulása

Irán több, a Forradalmi Gárdához kapcsolódó szervezeten keresztül tett kísérletet a régió muszlimok lakta államaiban az 1979-es iráni iszlám forradalomhoz hasonló felkelések kirobbantására, amit a környező országok létüket fenyegető veszélyforrásként értékeltek. A Forradalmi Gárda Irakban, Kuvaitban, Bahreinben és Libanonban is fegyveres támadásokat hajtott végre. A ›Szepáh‹ szárazföldi erők parancsnokának nyilatkozata szerint a Forradalmi Gárda az iraki síiták felszabadítása után rövidesen Jeruzsálemet is visszahódítja az izraeli uralomtól, előkészítvén a 12. ›rejtőző‹ [gháib] imám visszatérését. A forradalom katonai eszközökkel történő exportjának gondolata azonban az iraki-iráni háború elhúzódásával a háttérbe szorult, mert Irán képtelen volt többfrontos harcot vívni. E mellett a forradalom kirobbantását célzó próbálkozások is sikertelennek bizonyultak, és tovább mélyült a konfliktus Szaúd-Arábiával az 1987-es zarándoklaton [haddzs] történt események után. Khomeini ajatollah 1984-ben iráni diplomatákhoz intézett beszédében már megmutatkoztak a forradalmi ideológia mérséklődésének első jelei. Az új elgondolás teljes kibontakozására azonban Khomeini haláláig várni kellett. A forradalmi ›hevület‹ visszaszorítására  az 1989-ben elnökké megválasztott Akbar Hásemi Rafszandzsáni idején került sor. Az ő meggyőződése szerint az iszlám forradalmat nem erőszak útján kell más államokba exportálni, hanem az iszlám szellemiségén alapuló, a fejlődést előtérbe helyező társadalmi-gazdasági modellt kell a többnyire elnyomott, kisebbségben élő síita népességnek megmutatni. [72] A módszertani irányváltás – amelynek során a külpolitikában a forradalmi radikalizmus gondolatát a pragmatikus nézőpont és a nemzetállami geopolitika vette át – bár nem enyhítette a regionális feszültségeket, de az iráni külpolitikát a vele szembenálló országok számára is kiszámíthatóbbá tette. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy Irán közelebb kerüljön regionális hatalommá válásához. Az Irán nemzetközi izolációját csökkenteni kívánó Mohamed Khátami elnöksége idején a Khomeinihez kapcsolódó univerzalista külpolitikai stratégiával történt szakítás nyomán a síita iszlámizmus forradalmi lendülete még inkább alábbhagyott. [73]

Hatalmi átrendeződések az ezredfordulón és az erre adott iráni válasz

Az évezred elején a közel-keleti hatalmi egyensúly jelentősen megváltozott. Az Egyesült Államok Afganisztán (2001) és Irak (2003) elleni inváziója nyomán új erőviszonyok alakultak ki a régióban. Egyrészt Szaddám Husszein rendszerének bukásával Irak már nem tudta betölteni az Iránnal szembeni korábbi ellensúly szerepét, és az ország lakóinak többségét alkotó síiták ragadták magukhoz a politikai hatalmat. Másrészt pedig az amerikai invázió által elindított geopolitikai átrendeződés Irán megerősödéséhez vezetett. Az újra regionális nagyhatalommá váló Irán arra törekedett, hogy a ›síita újjáéledés‹ [tasajju] révén egy országokon átívelő, összefüggő síita övezetet – ún. ›síita félholdat‹ – hozzon létre. Ennek az Afganisztántól egészen Libanonig húzódó övezetnek az elképzelését a térségbeli szunnita államok nemzetbiztonsági fenyegetésként fogadták, minthogy az együtt járt saját politikai dominanciájuk meggyengülésével. A szunnita állam-hatalommal szembehelyezkedő síiták fellépését Irakban már az 1960-as években is szektás [táifiyya] megmozdulásnak tekintették. [74]

Az Egyesült Államok közel-keleti politikájára tekintvén az iráni politikai vezetés meg volt arról győződve, hogy az afganisztáni és iraki rendszerváltás után Amerika célja az 1979-ben létrejövő iráni állami berendezkedés megdöntése lesz. Az iráni félelmeket a 2011 elején kezdődő ›arab tavasz/iszlamista tél‹ eseménysorozat tovább erősítette. Irán ezért az alapvetően pragmatista, de retorikájában számos forradalmi-ideológiai elemet vegyítő Mahmúd Ahmadinezsád elnöksége óta nemzeti szuverenitásának egyik garanciáját a nukleáris és ballisztikus rakéta program folytatásában látja, valamint abban, hogy a ›síita újjáéledés‹ során a térség különböző síita szervezeteit a korábbinál is nagyobb mértékben támogatja, elsősorban saját regionális befolyásának megerősítése, nemzeti szuverenitása, illetve az iszlám forradalom győzelme után létrejött államrendjének fenntartása érdekében. [75] Ezt a feladatot a gyengébb képességekkel rendelkező reguláris hadsereg helyett a hagyományos és aszimmetrikus képességekkel is bíró Forradalmi Gárda külpolitikai szárnyaként működő, az 1990-ben létrehozott és mintegy 15.000 főből álló ›Qudsz Erők‹ hajtja végre. Az eredetileg a forradalom exportálásáért felelős számtalan fegyveres csoportosulás egyesítésével megalakuló különleges egység feladatának középpontjában nem a közvetlen harci tevékenység áll. A bevetési területen megbízható erőket hoz létre, és velük hosszútávú partnerkapcsolatot alakít ki. Ennek során az együttműködő katonai erőknek katonai kiképzést és pénzügyi támogatást nyújt, valamint tanácsadói és összekötői szerepet is betölt. Külföldi hírszerzési feladatot is ellát, s gyakran alkalmazza a nem hagyományos hadviselés különböző módjait. A hagyományos képességek hiányát elsősorban terrorcselekmények [76] és kibertámadások végrehajtásával igyekeznek pótolni. Irán a nukleáris létesítményeit és űrprogramját veszélyeztető külföldi kibertámadások miatt döntött kiberhadviselési képességeinek fejlesztéséről. [77] Alapvetően a Forradalmi Gárdára összpontosító katonai doktrínájában kiemelkedő szerepet tölt be a terrorizmus alkalmazása. A ›Qudsz Erők‹ 2011 és 2013 között több mint 30 alkalommal hajtott végre terrortámadást a világ számos pontján, s egy alkalommal Szaúd-Arábia Egyesült Államokbeli nagykövetét is megkísérelte megölni. [78]

Az Iránhoz köthető közel-keleti proxyk

A térség több országban – Irakban, Szíriában, Szaúd-Arábiában és Jemenben – 17 Iránhoz kötődő, megközelítőleg 300.000 katonát tömörítő fegyveres társszervezet található. Ezek közül a legjelentősebb az Irán szíriai nagykövete által 1982-ben alapított ›Hezbollah‹. A Khomeini ajatollah forradalmi ideológiáját követő szervezet politikai és katonai szárnyból áll, fegyveres ereje 45.000 főt számlál, harcértéke pedig a libanoni hadseregét is felülmúlja. Megalakulása óta küzd a szomszédos Izrael Állam és az Egyesült Államok ellen, valamint 2012-től az Irán által is támogatott alavita Bassár el-Aszad elnök oldalán harcol a szíriai polgárháborúban. Az Irán által pártolt iraki társszervezetek közül többek között a ›Katáib Hezbollah‹, a 2014-ben alapított  és mintegy 100-120.000 harcost számláló al-Hasd as-Sabi‹, és az 1982 óta létező, 20.000 fős ›Munazzamat Badr‹  síita milíciák a jelentősebbek. Számukra az iráni Kermánsahr tartományban biztosítanak kiképzést a Forradalmi Gárda elitegysége, a ›Qudsz Erők‹ bázisán. Szíriában a 10.000 fős ›Liwá Abu Fadl al-Abbász‹, a pakisztáni síitákat tömörítő, 5.000 főből álló ›Liwá Zaynabiyyún‹ és a 3.000 harcosból álló ›Szaráyá Taliyat al-Khurászáni‹ a legfontosabb Irán által támogatott társszervezetek. Elképzelhető, hogy a közeljövőben Irán kísérletet tesz a Szaúd-Arábiában, Bahreinben és Kuvaitban is működő, 1997-ben felbomlott síita milícia, a ›Hezbollah al-Hidzsáz‹ újjászervezésére. A jemeni síita zajditák alkotta ›Anszár Allah‹ milícia támogatása révén Iránnak lehetősége nyílik alacsony költséggel az ellenséges Szaúd-Arábia megtámadására rakétákkal. Ezen társszervezetek Irán számára azért jelentősek, mert sikeres együttműködésükkel segítik az iráni külpolitikai célok elérését úgy, hogy az nem az iráni fegyveres erőknek okoz majd veszteségeket. [79]

Az iráni érdekek ›soft power‹ útján történő terjesztése

A szektáns milíciák fegyverrel és katonai kiképzéssel történő támogatása mellett Irán hosszú ideje komoly figyelmet fordít arra, hogy befolyását soft power útján terjessze. Egyes országokban – főként Jordániában, Szíriában, Szudánban, Algériában és Marokkóban – a szunnita iszlámról a síita iszlámra történő áttérés növekszik, de ennek nagyságrendjéről pontos számadatok nem állnak rendelkezésre. Irán állítólagos intenzív missziós tevékenységét [dawa] a szunnita államokban különös aggodalommal figyelik, és benne a hajdan erőteljes síita asszimilációs politikát folytató ›Szafavidák visszatérését‹ látják. A folyamatra több ország biztonságpolitikai veszélyként tekint, s a visszaszorítására törekednek. [80]

Felhasznált irodalom

[1] Savory, Roger, M., Social Development in Iran during the Pahlavi Era, in G. Lenczowski [ed.], Iran under the Pahlavis. Stamford 1978, 95.

[2] Ward, S. R., Immortal. A Military History of Iran and its Armed Forces, Washington 2009, 133–135, 141–143.

[3] Ward, 145–147.

[4] Cronin, St., in The Making of Modern Iran. State and Society Building under Riza Shah, 1921-1941, London/New York 2003, 48.

[5] Cronin, 45.

[6] Cronin, 40.

[7] Ricks, T. M., U.S. Military Missions to Iran, 1943–1978: The Political Economy of Military Assistance, IS 3–4/1979, 168–173.

[8] Ricks, 176–177.

[9] Ricks, 178–179, 187.

[10] Ricks, 196.

[11] Ward, 181, 193–194.

[12] Tagavi, J., The Iran-Iraq War: The First Three Years in Iran since the Revolution. Internal Dynamics, Regional Conflict, and the Superpowers, New York, 1985, 63.

[13] Ward, 195.

[14] Cann, Rebecca/Danopulos, Constantine, The Military and Politics in a Theocratic State: Iran as Case Study, AF&S 2/1997, 273–274.

[15] N. Rózsa Erzsébet, Hagyomány és modernitás. Az iráni külpolitika kihívásai a 21. század elején. Bp. 2020, 30.

[16] N. Rózsa, 30.

[17] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya (Qánún-e Asási-ye Dzsumhúri-ye Eszlámi-ye Irán), 151. cikkely.

[18] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, 146. cikkely.

[19] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, 110. cikkely.

[20] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, 145. cikkely.

[21] Almaraghy, F. A., The Relationship between the Military Institution and the Iranian Political System in Light of Compatibility Theory, in Military Institution in Iran between Revolution and Statehold, Norderstedt 2020, 28–29.

[22] Ward, 222–223.

[23] Cann/Constantine, 274.

[24] Almaraghy, 22–23.

[25] Ward, 228–229.

[26] Ward, 244.

[27] Ward, 245.

[28] Tagavi, 65, 67.

[29] N. Rózsa, 30–31.

[30] Rizvi, M. M., Evaluating the Political and Economic Role of the IRGC, SA 4/2012, 584.

[31] Ward, 245–246.

[32] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, 144. cikkely.

[33] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, 147. cikkely

[34] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, 143. cikkely

[35] N. Rózsa, 31.

[36] Rizvi, 584, 586.

[37] Alemzadeh, M., The Islamic Revolutionary Guards Corps in the Iran-Iraq War: an unconventional military’s survival, BJMES 4/2019, 623, 629–630.

[38] Alemzadeh, 624–627, 633–638.

[39] Shamsuddin, L. A., The Economic Activities of the Iranian Revolutionary Guards Corps. Tools and Implications for Iran and the Region, in Military Institution in Iran between Revolution and Statehold, Norderstedt 2000, 145.

[40] Rizvi, 588.

[41] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, 150. cikkely.

[42] Almaraghy, 25.

[43] N. Rózsa, 31–33.

[44] Sáfrán József, A Forradalmi Gárda terrorszervezetté nyilvánítása, Hadtudományi Szemle 13/4/2020, 124, vö. N. Rózsa, 31–32. [A szakirodalom néhol három, néhol öt haderőnemet nevez meg a Forradalmi Gárdával kapcsolatban. Az öt haderőnem úgy jön ki, hogy a három hagyományos haderőnemhez hozzáveszik a Forradalmi Gárda két paramilitáris egységét is.]

[45] N. Rózsa, 31–32.

[46] Almaraghy, 26–28.

[47] N. Rózsa, 32 és Sárfán, 125.

[48] Garduño, G. M., Le modèle des Pāsdārān-Artesh: Préoccupations internes et défis dand le cadre du printemps arabe, MM 4/2012, 72–75.

[49] Rizvi, 590–592 és Almaraghy, 30.

[50] Wehrey, F., Economic Expansion: The IRGC’s Business Conglomerate and Public Works in, F. Wehrey, [ed.] The Rise of the Pasdaran. Assessing the Domestic Roles of Iran’s Islamic Revolutionary Guards Corps, Santa Monica, 56–57.

[51] Shamsuddin, 148.

[52] Alfoneh, A. Iran Unveiled: How the Revolutionary Guards is Turning Theocracy into Military Dictatorship, Washington 2013, 166–167.

[53] Rizvi, 592.

[54] Almaraghy, 33.

[55] Rizvi, 585, 589 és Almaraghy, 32–33.

[56] Garduño Garcia, 74.

[57] Almaraghy, 33.

[58] Forozan, H./Shahi, A., The Military and the State in Iran: The Economic Rise of the Revolutionary Guards, MEJ 1/2017, 77–78.

[59] Garduño Garcia, 74.

[60] Forozan/Shahi, 82–83.

[61] Almaraghy, 30–31.

[62] Forozan/Shahi, 68–70.

[63] Salama, M. M., The Military Doctrine of the Iranian Armed Forces Considering the Dual Army and the Revolutionary Guards, in M. S. Alsulami/ F. A. Almaraghy [ed’s], Military Institution in Iran between Revolution and Statehold, Norderstedt 2020, 57.

[64] Garduño Garcia, 75, Forozan/Shahi, 73.

[65] N. Rózsa, 33.

[66] N. Rózsa, 49.

[67] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, Preambulum.

[68] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, Preambulum.

[69] Az Iráni Iszlám Köztársaság Alkotmánya, 154. cikkely.

[70] Arjomand, Said Amir, After Khomeni. Iran under his Successors. New York 2009, 134.

[71] Rostoványi Zsolt, Iszlám és a 21. század. Kihívások és válaszok. Bp. 2020, 158.

[72] Arjomand, 134-137, 142.

[73] Jany János, Az iszlamizmus. Eszmetörténet és geopolitika. Bp. 2016, 127–129.

[74] Rostoványi, 156–158, 165.

[75] Vakil, S., Iran in A. Moghadam [ed.] Militancy and Political Violence is Shiism. Trends and Patterns, London/New York 2012, 87–89.

[76] N. Rózsa, 33.

[77] Rezaei, F., Iran’s Military Capability: The Structure and Strength of Forces, IT 4/2019, 197–200.

[78] Salama, 65.

[79] Rezaei, 189–192.

[80] Rostoványi, 166–168.

 

Írta: Kmeczkó Sára

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A Az Iráni Iszlám Köztársaság fegyveres erői: a reguláris hadsereg és a Forradalmi Gárda bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

On 9 March 2022, Yoon Suk Yeol, a conservative former top prosecutor, has been elected as the new President of South Korea, defeating his main liberal opponent Lee Jae-myung in one of the country’s most tense presidential elections.

While the race to succeed incumbent President Moon Jae-in was a close one between former Prosecutor General Yoon of the main opposition People Power Party (PPP) and former Gyeonggi Province Governor Lee Jae-myung of the ruling Democratic Party (DP), it ended up in Yoon won by a slim margin of 0.8 percentage points.

Foreign policy

President-elect Yoon Suk-yeol will have little time to rejoice after a tight victory in South Korea’s election. After his inauguration in May, the political novice must prepare for the realities of office and manage his country’s foreign policy through a tumultuous regional and global context.

The North Korean nuclear and missile threat, the intense fight between the US and China for global hegemony, frigid ties with Japan, and Russia’s assault on Ukraine will all provide difficult problems for the former chief prosecutor, a diplomatic rookie.

Yoon, in compared to President Moon Jae-in, is more hawkish when it comes to foreign policy. Unlike President Moon, Yoon favors tough sanctions on North Korea, which are in accordance with US foreign policy, due the fact that Washington is Seoul’s most important diplomatic friend. Yoon has even advocated for the creation of military technologies capable of launching preemptive attacks against North Korea. Moon Jae-in’s policy toward North Korea had been deemed as a total failure by Yoon.

Yoon’s detractors had targeted him during the campaign for his lack of expertise in party politics, foreign policy, and other state-related concerns. This was one of the talking topics, with Trump and Yoon being compared several times. Yoon had stated at the time that he would delegate subjects requiring knowledge to experienced officials, but analysts have questioned how much of this would be carried out in practice.

North Korea

Seoul’s influence in the international community has shrunk as a result of the current administration’s foreign policy, which is primarily focused on strengthening ties with North Korea. Most crucially, the US-South Korean relationship has deteriorated as a result of divergent approaches to North Korea policy: Seoul has emphasized cooperation with Pyongyang, whilst Washington has prioritized confronting North Korea over its nuclear threats and human rights violations.

Any South Korean government faces a difficult challenge in dealing with North Korea. However, it should not be taken to reflect all of Seoul’s diplomacy. Once upon a time, dialogue with the North was a precise means to a defined end, North Korea’s total disarmament. However, under President Moon Jae-in, engagement with the North has become a means to an end. Yoon, like his conservative predecessors, is more skeptical of North Korea than the Moon administration, which pushed for inter-Korea cooperation and an end-of-war declaration until Moon’s final months in office. The Yoon government will continue to provide humanitarian aid and pursue diplomatic and dialogue chances. However, given North Korea’s regular stream of missile launches this year, the cold shoulder it has given President Moon of late, and the United States’ focus diverted to Russia’s invasion of Ukraine, we are likely to witness a protracted period of non-engagement. As Kim’s dictatorship boosts tensions on the peninsula by testing new ICBM technology, Yoon may soon face a challenge.

When it comes to North Korea policy, we can anticipate Yoon to emphasize deterrence as much as prospective interaction, based on his policy platform, remarks during the presidential campaign, and the makeup of his foreign policy advisory committee. Unless there is a major crisis or big breakthrough in inter-Korean relations, we may anticipate the Yoon team to make North Korea a prominent foreign policy problem, but not the only one, and perhaps less important than South Korea’s role in the US-China competition. Furthermore, Yoon’s North Korean policy program includes three principles that Pyongyang is likely to reject: total denuclearization, reciprocity, and human rights. Yoon’s foreign policy abandons Moon’s seemingly exclusive focus on North Korea as the overarching focus of South Korean diplomacy, but ironically replaces it with a seemingly exclusive focus on North Korea within South Korea’s defense and deterrence posture, to the exclusion of broader regional and global defense priorities. During the campaign, Yoon mentioned preemptive attacks, suggesting Seoul should employ these military capabilities if it believes Pyongyang is about to launch an assault. According to analysts, a Yoon government will shift its priority from interaction with North Korea to deterrence.

As North Korea begins testing of intercontinental ballistic missiles (ICBMs), satellite launches, and perhaps further nuclear weapons, tensions with both the US and South Korea will surely rise. The subsequent crisis will put Yoon’s leadership to the to, both in terms of coordinating with the Biden administration and managing peninsular stability. Similarly, if North Korea did not respond to the Moon administration’s unilateral offers of incentives, such as an end-of-war declaration, to pave the way for inter-Korean engagement, it is unlikely that it will respond to packaged or conditioned approaches that require North and South Korea to move in lockstep. As a result, the Yoon administration’s promises of humanitarian and economic aid in stages in tandem with North Korean disarmament are a no-go.

Yoon has promised to strengthen South Korea’s deterrent against the North while working closely with the US. This might include extending the Park Geun-hye government’s THAAD anti-missile defense system, which was implemented under Moon’s presidency. Yoon has also stated his openness to explore the notion of the United States redeploying tactical nuclear weapons in South Korea, despite the fact that the Joe Biden administration has shown no interest in doing so. Yoon, on the other hand, has stated that he would prefer to talk to the US for a nuclear-sharing agreement similar to those used by NATO. This appears to be impractical as well, but Yoon may try to press for it. The new South Korean president is also likely to be more outspoken about North Korean human rights violations than the Moon administration was. He may also be more critical of China’s role as a facilitator of both these abuses and Pyongyang’s nuclear weapons development, as many in South Korea believe. In other words, a Yoon administration would likely not be afraid to criticize Pyongyang in ways that the previous administration would not. Yoon has already been chastised by North Korea’s official media. Pyongyang is likely to expect a less conciliatory posture from a Yoon government, as well as more criticism.

Yoon’s comments on North Korean human rights might be the most incendiary, with implications for peninsular stability as well as internal tensions between Yoon and the opposition-majority National Assembly. North Korea’s vehement counteraction to previous South Korean information penetration efforts, as well as the current National Assembly’s support for a law prohibiting the distribution of leaflets by balloon into North Korea, could result in an escalation of inter-Korean tensions that would cripple Yoon’s domestic agenda while also paralyzing his North Korea policy. Furthermore, Yoon’s promises to implement the North Korean Human Rights Act, which was approved in 2016 but languished during the Moon administration, might be a source of continued friction between the National Assembly’s progressive majority and Yoon’s conservative government. Yoon, on the other hand, has stated that he is willing to engage in talks and negotiations with North Korea. The president-elect wants Seoul, Washington, and Pyongyang to establish a trilateral communication channel. Also, if Pyongyang takes demonstrable steps to stop its nuclear program, the president-elect has promised to endorse a peace treaty for the Korean Peninsula and to offer a large economic package to North Korea.

Finally, Yoon, like Moon and other South Korean presidents, wants to enhance inter-Korean ties and bring the two Koreas closer together. He also wants to avoid the tensions and violence of 2010, when the two Koreas had two major military conflicts, and 2017, when tensions between the US and North Korea reached unsustainable levels. As a result, it’s expected that he’ll be harder on North Korea while also looking for methods to enhance inter-Korean ties in close collaboration with the Biden administration.

U.S.

During the election campaign, Yoon expressed unabashed admiration for the United States, claiming that his new government’s top foreign policy objective will be to reestablish the partnership with Washington. He slammed current President Moon Jae-in’s balanced approach to the US-China relationship, stating he would restore the US-ROK alliance and create a comprehensive strategic partnership by sharing the key ideals of liberal democracy, market economy, and human rights. Yoon must pass these early tests as a rookie to foreign policy if he is to lay a firm basis for South Korea’s foreign policy during his five-year term. The Yoon campaign called for a win-win strategy to the Sino-US strategic competition, promising both a “complete strategic partnership” with the US and a “mutual respect” attitude toward China.

President-elect Yoon and his foreign policy team have taken stances that are obviously in line with those of the United States. Of course, there will be a lot of continuity from Moon’s administration, but we should anticipate the conservative Yoon government to prioritize the US-South Korea alliance above South Korea’s relations with North Korea and China. Yoon’s aim to build a foreign policy that prioritizes alignment with the US, enhances relationships with Japan and Southeast Asia, and envisions South Korea’s rise as a global powerhouse should excite the Biden administration. However, the transfer from President Moon Jae-in to Yoon is expected to cause early frictions with China and North Korea, undermining the bipartisan internal support that South Korea needs to conduct a strong foreign policy.

Yoon has been opposing the Moon government’s conciliatory approach to North Korea, instead favoring a policy that emphasizes deterrence and peace through strength, reflecting the views of his support base. As a result, Yoon and his advisers have argued for bolstering US extended deterrence against North Korea through joint military exercises, updated military operational plans, and increased deployment of US military assets, including more of the anti-ballistic missile system, Terminal High Altitude Area Defense (THAAD). Unlike the liberals in South Korea, Yoon’s foreign and security policy team is not in a rush to implement the transfer of wartime operational control to Seoul. Yoon stated that it is possible if South Korea is equipped with appropriate capabilities, but he did not specify the conditions under which the transfer would take place.

Yoon’s foreign policy team is also said to be interested in South Korea joining an extended Quadrilateral Security Dialogue (the “Quad”) with India, the United States, Japan, and Australia, a forum Beijing regards as an attempt to geopolitically encircle China. South Korea will be more willing to engage with the Quad and other democratic international organizations under Yoon’s leadership, even if it means angering Beijing. Even as Seoul wants inclusion in the Comprehensive and Progressive Agreement for Trans-Pacific Partnership, South Korea is expected to embrace the US Indo-Pacific Economic Framework. Seoul has stayed away from informal alliances so far to avoid looking like it’s jumping on the anti-China bandwagon. The incoming government, however, will be less subservient to China and more vocal on problems of human rights and freedom of speech in Xinjiang and Hong Kong, owing to local anti-China sentiment. Yoon also stated that South Korea should aspire to host the Summit for Democracy, which is seen as another anti-China event. As a result, Seoul will become an enthusiastic backer of the US Indo-Pacific policy for the first time. However, Yoon’s tightening of ties with the US, including a possible future participation in the Quad, has already prompted veiled warnings from China, with Chinese researchers arguing that continuing the Moon administration’s choice avoidance strategy is in South Korea’s national interest. And the fact that four of the first five world leaders to congratulate Yoon upon his election were Quad members, plus the United Kingdom, would undoubtedly have been noted by China.

The Yoon government’s pro-US stance does not guarantee that its goals would always coincide with those of the United States. South Korea will continue to value its economic connections with China under Yoon’s leadership, with the goal of separating geopolitical alignment from economic operations. If US policy toward North Korea grows more accommodating, the Yoon government, like Kim Young-sam’s opposition to Bill Clinton’s engagement policy, might become a critical voice against it. If the US’ attitude starts to be more hawkish toward Pyongyang, the Yoon administration will likely become more cautious, despite its own tendency, because South Korean conservatives are well aware of the potential cost of a military conflict on the Korean Peninsula. The core axis of Seoul’s foreign strategy should be a stronger relationship with Washington. Seoul should pursue a comprehensive strategic alliance with Washington, and bilateral relations between the United States and South Korea should evolve to meet the demands of the twenty-first century. Alliances that balance mainly against specific military threats are a thing of the past, especially since that inflicting damage on opponents through economic reprisal or cyberattacks has become commonplace. As a result, today’s alliances entail intricate networks of collaboration on a wide range of topics, such as privacy, supply chains, and public health. South Korea and the United States should collaborate on the development of cutting-edge semiconductors, batteries, cyber-tools, space travel, nuclear energy, medicines, and green technology through a comprehensive economic and security discourse. To encourage growth and investment, the US and South Korean governments should modernize and harmonize their regulatory systems in these sectors.

China

President Moon Jae-in inherited a controversy over the deployment of the US missile defense system THAAD in South Korea five years ago. The decision had been reached in collaboration with the United States in 2016, but by the time President Moon took office, South Korea had been slammed by unprecedented Chinese informal sanctions, which had damaged the tourism, media, and other businesses in the country. President Moon’s government vowed the “Three No’s” once THAAD was completely deployed in autumn 2017, alluding to “no further THAAD batteries,” “no South Korean integration into the US regional missile defense system,” and “no trilateral alliance with the US and Japan.” Although contentious at the time, this diplomatic action allowed Seoul to preserve THAAD while also improving ties with Beijing, culminating in a progressive lessening of Chinese economic coercion in the months that followed.

We should anticipate the THAAD debate to move to a second round now that Yoon Suk-yeol is president-elected. Yoon has attacked the Moon administration’s Three Nos, which he believes have weakened South Korea’s sovereign right to protect itself against a nuclear threat from North Korea. Yoon thinks that national security comes first, and that South Korea should never be forced to choose between China, its largest commercial partner, and the United States, its ally and security guarantee. In response to North Korea’s expanding nuclear and missile capabilities, Yoon is considering adding more THAAD interceptors.

Because of the THAAD conflict and China’s pressure, South Koreans have had historically unfavourable opinions of China. As a result, Yoon will have the Korean people’s backing in taking a more principled stance against China, even if it means risking further Chinese economic coercion. But, as Yoon is well aware, China remains South Korea’s most vital commercial partner. He said that a regular high-level strategic discussion with China will usher in a new age of mutual respect and collaboration. If Yoon is to carry out his other foreign policy ambitions, a high-level strategic conversation with Beijing will be required. Yoon has stated his desire to join the Quad, which Beijing regards as a anti-China coalition. Yoon’s ambitions to join or collaborate with the intelligence-sharing group Five Eyes will be interpreted as a direct challenge to China. Whereas the Moon government has avoided embracing the US’ Indo-Pacific Strategy or Japan’s Free and Open Indo-Pacific Strategy for fear of offending China, we can anticipate Yoon to publicly embrace these policies and collaborate with like-minded Indo-Pacific countries. All of this might make ties with China more difficult.

However, there are certain areas where Yoon will wish to work with China. Security on the Korean Peninsula, including North Korea’s disarmament, is one example. Yoon also sees China as a collaborator on problems such as climate change and public health, and he advocates resuming cultural engagement in the post-COVID-19 era. The previously mentioned mutual respect and collaboration with China clearly envisage substantial economic connections, presuming Beijing does not threaten to use commercial ties as a bargaining chip in security-political conflicts.

Japan

South Korea should take the initiative in the broader region, just as it should take the initiative in domestic concerns. South Korea should actively support a free, open, and inclusive Indo-Pacific order rather than passively adjusting and responding to the changing international environment. Seoul should be willing to participate in working groups of the Quadrilateral Security Dialogue, explore joining multilateral regional cooperation efforts in stages, and participate in trilateral security coordination with the US and Japan.

Yoon also has to deal with the arduous task of repairing South Korea-Japan ties. Yoon’s government may have a better chance than his predecessor in this area. First, during the campaign, Yoon frequently expressed his desire to strengthen relations with Japan, distinguishing himself from Moon, who focused on anti-Japanese sentiment, which provides Tokyo with a chance and stronger reason to reach out to the incoming president. Second, Yoon’s foreign policy ideas, notably on North Korea but also on the Indo-Pacific, are more aligned with those of Tokyo, allowing for more functional collaboration. Third, Yoon may be more likely to minimize historical difficulties related to previous conflicts in order to improve bilateral and trilateral relations between the United States, Japan, and South Korea. As a result, Yoon is less inclined to use South Korea-Japan connections for domestic political benefit, which frequently leads to protracted periods of bilateral hostility. The two countries, both U.S. allies have been at odds for decades over territorial and historical concerns, such as the Japanese military’s exploitation of Korean women in brothels during WWII and Japanese firms forcing Koreans to work for them during Japan’s rule of the Korean Peninsula (1910-1945).

South Korea should prioritize resuming shuttle summit diplomacy and restoring confidence between the two nations. Seoul should also form a high-level negotiation team to hold thorough talks with Tokyo on both cooperative and conflict-related matters. To re-establish trust and confidence, the two nations should broaden the breadth of cross-border people-to-people encounters, particularly among South Korean and Japanese youth.

Conclusion

Due to his close win among the a highly polarized electorate and the opposing party’s control of the National Assembly, Yoon will face significant pushback in achieving his ideas.

North Korea is expected to fire more illegal missiles and may escalate tensions further by resuming nuclear or intercontinental ballistic missile testing. North Korea would blame any future provocations on Yoon’s strict policies, yet despite Moon’s devotion to Pyongyang, the government continues to threaten, insult, and fire missiles.

Yoon will have to strike a balance between his planned shift toward deeper relations with the US and Japan and his China rhetoric to avoid potential Chinese government retaliation for rapid policy changes. However, the poor public perception of China in South Korea will very certainly transform any Yoon strategic reforms into a political benefit.

Written by: Balázs Pál

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A Yoon Suk-yeol bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A 2022. február 24-én kezdődő orosz megszállás a második világháború óta a legnagyobb invázió Európában. Kétségtelen, hogy ez a háború a világ szinte minden országára hatással van, amely akár egy új világrend létrejöttét is jelentheti. A korántsem békés Közel-Keleten nagy befolyással rendelkeznek a világ nagyhatalmai és Ukrajna is, mind gazdasági, mind diplomáciai, politikai és katonai értelemben is. A térségben a legtöbb államot szoros kapcsolat fűzi Oroszországhoz és az Amerikai Egyesült Államokhoz, ezen viszonyok alakulása akár állásfoglalást is jelenthet a jelenleg zajló háború mellett vagy ellen.  Ezáltal elkerülhetetlen a tömbösödés fokozódása a Közel-Keleten, így a legtöbb semlegességre törekvő ország rendkívül nagy kihívással néz szembe, hiszen egy rossz diplomáciai vagy gazdasági lépés felboríthatja a belső és külső biztonságát egyaránt, amely kihatással lesz az egész térség jövőjére. Regionális tömbök a Közel-Keleten

Az elterjedt megközelítés szerint a Közel-Keletet leginkább a szunnita-síita megosztottság szerint lehet tömbökbe sorolni, de pontosabban fogalmazva ezeket a tömböket inkább a régió konzervatív államainak 40 éve tartó küzdelme határozza meg az Irán által vezetett „Ellenállási Tengely” ellen. A konzervatív, illetve túlnyomórészt szunnita blokkhoz sorolható Szaúd-Arábia, Izrael, Jordánia, Egyesült Arab Emírségek, Bahrein (Egyiptom, Marokkó), ahol az Egyesült Államok befolyással rendelkezik. Az Ellenállási Tengelyhez pedig Irán, Szíria, Jemen, Irak, Libanon, illetve a Hezbollah és Hamász szervezetek tartoznak, ahol pedig Oroszország rendelkezik befolyással.[1]

Az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió a második világháborút követően a hidegháború idején tett szert nagy mértékű befolyásra a Közel-Keleten. Ennek oka egyrészt az volt, hogy akárhol is jelent meg a két ország, mindkettő célja az volt, hogy a másik befolyása ellen fellépjen. Ahogy a hadseregek és a gazdaságok a szénről az olajra tértek át – és ahogy a közel-keleti olajtermelés növekedett -, a Közel-Kelet döntő csatatérré vált ebben a sokkal nagyobb globális versenyben. Azonban az USA és a Szovjetunió hidegháborús törekvései egy újabb háborút eredményeztek a régióban: a közel-keleti hidegháborút, amelynek két főszereplője Szaúd-Arábia és Irán. Hadat bár soha nem üzent egymásnak a két ország, de aktívan támogatják a szembenálló csoportokat a régióban zajló más konfliktusokban, például az iraki, a szíriai és a jemeni polgárháborúban. Az USA Szaúd-Arábiával, Oroszország pedig Iránnal épített ki szorosabb kapcsolatot, tehát ebből lehet arra következtetni, hogy a közel-keleti országok legtöbbször nem a saját háborúikat vívják meg és nem csak regionális viszonyok alakítják ki a fennálló kétpólusú rendszert a régióban.

Emellett még az Arab Tavasz tüntetéssorozat is átformálta a regionális erőviszonyokat a térségben: a felszínre hozott politikai és társadalmi feszültségek tovább súlyosbították a korábbi megosztottságot a Közel-Keleten, amelyek azonban megnehezítették egy külső hatalom gazdasági és kulturális befolyását a régióban.

Oroszország befolyása a Közel-Keleten

Az egykori Szovjetunió, majd Oroszország kapcsolata a Közel-Kelettel egészen a tizennyolcadik századi melegvízi kikötők, és a Földközi-tengerhez való hozzáférés keresésétől kezdve az oszmán földeken élő ortodox keresztények védelmére irányuló politikáig nyúlik vissza.  A hidegháború során a Szovjetunió kölcsönökkel támogatta a szovjet partnerségre nyitott országokat, például Iránt, Egyiptomot, Irakot, Líbiát és Algériát. Habár az egykori Szovjetunió támogatta a Palesztinai Felszabadítási Szervezetet (Izrael egyik legnagyobb ellenségét) is és segélyt nyújtott az Izrael ellen harcoló országoknak a hidegháború alatt, mégis jó kapcsolatot alakított ki a 2000-es évekre Izraellel gazdasági és kereskedelmi téren is.

Miután Vlagyimir Putyin 2000-ben Oroszország vezetőjévé vált, egyik legfőbb célja az lett, hogy visszatérítse az országot a Közel-Keletre, miután az 1980-as évek végén elvesztette befolyását a régióban a 6 napos és a Jom-kippuri háború miatt keletkezett „szakadékok” miatt. Az orosz külpolitikának fontos eleme lett 2007 óta az Iránnal való kapcsolata, miután csökkent Oroszország nyomásgyakorlása Teheránra, hogy az iráni vezetés hajlandóbbá váljon engedmények tételére a kétoldalú kapcsolatokban. 2015. szeptemberi katonai beavatkozása Szíriában (hogy Bassár el-Aszad szíriai diktátor támogassa), sokakat megdöbbentett és meglepett, de ez egyik eleme volt annak az átfogó célnak, amely a Nyugat elrettentésére és a nyugati politikák széthúzására irányult. Emellett 2015-ben Oroszország 5,5 milliárd dollár értékű fegyverexportot küldött a Közel-Keletre, amely a hidegháború korabeli stratégiát tükrözi, amely a katonai segítségnyújtást arra használta, hogy politikai hűséget nyerjen a gyengébb nemzetektől. Ebben az évben fontos esemény volt még a nukleáris megállapodás aláírása, amelyet Irán kötött a P5+1-el (Egyesült Államok, Egyesült Királyság, Oroszország, Kína, Franciaország, Németország). Ez a megállapodás nem jöhetett volna létre Oroszország nélkül, aki régóta szorgalmazta az Egyesült Államok kompromisszumát Iránnal a nukleáris kérdésben.

Az orosz közel-keleti politika célja, hogy betöltse a visszahúzódó és befolyását vesztő USA által hagyott vákuumot, amely néhány szakértő szerint azt is jelentheti, hogy „valójában egy puha hatalmi harc folyik Oroszország és az USA között a Közel-Keleten”. Azonban fontos azt is megjegyezni, hogy aktív regionális szereplőként csak 2015-től jelent meg Oroszország a régióban, holott az Egyesült Államok szerepvállalása sokkal régebbre (pl. 1940-es évek, Izrael létrejötte, palesztin-izraeli konfliktus) nyúlik vissza és fajsúlyosabb is, így látható, hogy Oroszország még mindig nem rendelkezik olyan kulturális és társadalmi vonzerővel, mint az USA.

Ukrajna és a Közel-Kelet kapcsolata

Az 1900-as évek végén Ukrajna nagyfokú érdeklődést mutatott a Közel-Kelet államai iránt. Ennek az egyik oka az volt, hogy Kijev növelni akarta a szerepét ebben a régióban, részben azért, hogy elősegítése a kitűzött gazdasági célok elérését és előmozdítsa a nemzetközi porondon az ország imázsát, mint nemzetközi hatalom. Kapcsolatait szinte a nulláról építette fel Ukrajna, amihez megfelelő eszköznek bizonyult a diplomácia: Kucsma és Kravcsuk elnök látogatásokat tett több közel-keleti országban is (pl. Iránt, Egyiptom, Törökország, Tunézia, Izrael) és ukrán nagykövetségeket hoztak létre az arab térségben, például Törökországban, Iránban, Izraelben, Szaúd-Arábiában, Kuvaitban, Egyiptomban, Tunéziában és az Egyesült Arab Emírségekben.

Kijev megfontoltan választotta ki azokat a partnerországokat, akikkel szorosabb kapcsolat kiépítésére törekedett, gazdasági és politikai ambíciójának megfelelően. Így a Perzsa-öböl olajtermelői, Irán és Szaúd-Arábia vált fontossá Ukrajna számára, továbbá Egyiptom és Tunézia (Afrikára való tekintettel), valamint Törökország, amely a Fekete-tenger egyik fő hatalma és támogatta Ukrajnát az orosz ellenállással szemben. Ennek eredményeként 2011-ben már stratégiai partnerekké vált Ukrajna és Törökország (egy magasszintű Stratégiai Tanács létrejöttével). A két ország gazdasági kapcsolatai is bővültek a 2010-es években. Emellett még fontos megjegyezni azt is, hogy Oroszország, Törökország és Ukrajna tagja a Fekete-tengeri Gazdasági Együttműködés (BSEC) szervezetnek, amit 1992-ben hét másik országgal együtt hoztak létre (Albánia, Örményország, Azerbajdzsán, Bulgária, Grúzia, Görögország, Moldova és Románia) és amelyben számos más közel-keleti ország megfigyelő státusszal rendelkezik.

Kijev 1992 elején aláírta az iráni üzemanyag szállításáról szóló szerződést, amelyet több hasonló megállapodás követett, azonban ezek nagy része kudarccal végződött, mivel Ukrajna hatalmas mértékben eladósodott (leginkább Oroszország irányába), így nem rendelkezett megfelelő mennyiségű dollárral a szállítások kifizetéséhez, sem logisztikai és technikai hátérrel. A további együttműködést nagy mértékben befolyásolták az 1995 óta alkalmazott kereskedelmi szankciók Irán ellen, amelyet az Egyesült Államok, az EU és az ENSZ vezetett be. Így a két ország kapcsolatai csak 2015-ben tudtak szintet lépni, amikor megegyeztek a gazdasági együttműködés fejlesztéséről a mezőgazdaság, a bányászat, a szállítás, valamint – a szankciók közelgő feloldására tekintettel – az energiaágazat és az autóalkatrészek gyártása terén.

Ahogy megfigyelhető, Ukrajna közel-keleti politikája korlátozott az Oroszország felől nehezedő nyomás miatt, csak néhány országgal tudott szorosabb partnerséget kialakítani. A partnerségek fejlesztésére is óvatosan tekint Ukrajna, hiszen ezek a kapcsolatok hatással lehetnek az orosz-ukrán viszonyra is.

Az orosz-ukrán háború hatása MENA régióra Energiabiztonság

Az orosz-ukrán háború következményében kiszabott amerikai és uniós szankciók megakadályozzák a kereskedőket az orosz olaj importálásában, amely az olajárak növekedéséhez vezet. A közel-keleti országok számára ez akár jelenthet lehetőséget és kudarcot is: az Öböl-menti országok, Líbia, Algéria és Szudán tud profitálni a konfliktusból olajbevétel tekintetében, azonban Jordániának, Líbiának és Tunéziának megnövekedett megélhetési költségekkel és inflációval kell szembenéznie. A magas olajárak nagy hatással vannak a térség politikai dinamikájára is: amikor Biden elnök és más nyugati vezetők arra kérték Szaúd-Arábiát és az Egyesült Arab Emirátusokat (mint az OPEC vezető olajtermelőit), hogy az orosz olajjal szembeni amerikai és európai bojkottra válaszul növeljék olajtermelésüket, kérésüket nem hallgatták meg és a két Öböl-állam ehelyett úgy döntött, hogy ragaszkodik az OPEC+ megállapodáshoz.

A háborúnak sokkal nagyobb hatása van azonban a gázszektorra, amely hosszútávon is érezhető lesz. Az Európába vezető gázvezetékek számára új útvonallehetőségek nyílnak meg, mivel az Északi Áramlat 2 projektet felfüggesztették és az Egyesült Államok visszavonta a kelet-mediterrán gázvezeték projekt támogatását.

Oroszország inváziójának nagy hatása volt a bécsi tárgyalásokra is, amelynek tárgya az iráni nukleáris megállapodás újjáélesztése. A legfontosabb következmény az olaj- és gáz iránti növekvő nemzetközi kereslet, amelyből Irán akár profitálhat is, hiszen a tárgyalásokon megerősítették az erőforrásai iránti új érdeklődések, ugyanakkor blokkolták az orosz követelések is.

Élelmiszerbiztonság

Oroszország és Ukrajna együttesen a világ búzaexportjának mintegy negyedét, a világ kukorica exportjának körülbelül 20%-át és a világ napraforgóolaj-exportjának 80%-át adja. A MENA-térség számos országa pedig nagy mértékben függ az orosz és/vagy ukrajnai gabonaszállítmányoktól, amelyek most a háború és az Európai Unió által kivetett szankciók miatt megszűntek. Mind a négy ország élelmiszerbiztonsága ezáltal veszélybe került és az élelmezési láncaik elakadtak.

Libanon kénytelen alternatív gabonaforrások után nézni, mivel az ország gabonaimportjának 80 százalékáért Ukrajna felelt. Az Egyesült Államok, India és Argentína felajánlotta segítségét a hiánytermékek pótlásával kapcsolatban, de a probléma orvoslása hatékonyabb intézkedéseket követel. Ezért a libanoni kormány 15,3 millió dollár hitelt folyósít az importőröknek, hogy átmenetileg megoldja a kenyérhiány problémáját. Ez a hitel körülbelül 2-3 hétig lesz elég, amíg újabb, 21 millió dolláros hitelkérelmet jóváhagyják a kormány számára. Emellett a kormány 150 millió dolláros megállapodást tervez kötni a Világbankkal az élelmezésbiztonság javítása érdekében.

Egyiptom – a világ egyik legnagyobb búzaimportőre – búzaszállításainak 85 százalékát Oroszországból és Ukrajnából szerzi be, azonban az ukrán búzatermelés és az exportláncok megszakadása, valamint az orosz gazdasági és kereskedelmi tevékenységekre kivetett szankciók súlyos hatásai miatt a búza ára az egekbe szökött. Az egyébként is nagy részben szegény lakosságnak hatalmas problémát jelent a kenyér árának növekedése és az infláció emelkedése.

Líbia a búza mintegy 75 százalékát Ukrajnából vagy Oroszországból importálja, és mivel a búzakészletek korlátozottak, kénytelen lesz felárat fizetni, hogy alternatív beszállítókat (például Brazília agy Argentína) találjon.

Tunézia a búza 80 százalékát Ukrajnából importálja. A konfliktus következtében a búza ára az elmúlt tizennégy év legmagasabb árát érte el, ami még nehezebbé teszi a tunéziai családok számára a kenyér és más alapvető élelmiszerek megfizetését.

A régió legsebezhetőbb országa Jemen, ahol az évek óta tartó háború már eddig is károsította a helyi élelmiszertermelést és az élelmezési láncokat. A Világélelmezési Program arra figyelmeztetett, hogy 8 millió jemenire kellett csökkentenie az általa szállított takarmányadagokat, és a magas búzaárak lehetetlenné tehetik az adagok biztosítását.

Az élelmiszerbiztonság javításának érdekében az EU pénzügyi támogatást nyújt a legsebezhetőbb nemzeteknek. Április elején 225 millió eurós (244 millió dolláros) segélyt nyújtott a Közel-Keletnek és Észak-Afrikának. Az élelmiszerhiány megelőzése fontos küldetésévé vált az Európai Uniónak, mivel Moszkva az élelmezési válságot az Oroszországgal szembeni nyugati szankciók következményeként ábrázolja.

A MENA térség válaszai

Törökország már februárban elutasította a két szakadár köztársaság Moszkva általi elismerését, majd Erdogan elnök kijelentette, hogy Ankara ellenez minden olyan intézkedést, amely sérti Ukrajna területi szuverenitását. Törökország igyekszik előmozdítani potenciális közvetítői szerepét a háborúban, azonban helyzetét bonyolítja, hogy orosz támogatásra van szüksége Szíriában, a szíriai kurdok kordában tartásának érdekében, valamint ahhoz, hogy megakadályozza a szíriai rezsim előrehaladását Idlíbben.

Az izraeli külügyminisztérium szintén már februárban nyilatkozatban biztosította Ukrajnát a területi integritásának támogatásáról, azonban Oroszország megemlítését és elítélését további nyilatkozatokban sem említette. Viszont Izrael ez idáig az egyetlen állam a térségben, amely bejelentette, hogy hajlandó csatlakozni a nyugati világ Oroszország elleni szankcióihoz. Emellett nagy mértékben kiveszi a részét a humanitárius segítségnyújtásból, de katonai segélyt nem küldött Ukrajnának.

Líbia nem ismerte el a két szakadár régiót, majd kijelentette, hogy elutasítja a Wagner-csoport tevékenységét és felszólította Oroszországot a konfliktus diplomáciai rendezésére.

Szíria már a háború kezdete előtt megerősítette Donyeck és Luhanszk orosz elismerését, sőt az Elnöki Hivatal közleményt is adott ki arról, hogy Szíriai felkészült, hogy Luhanszki és Donyecki Köztársasággal kapcsolatokat építsen. Az invázióval kapcsolatban Aszad elnök elmondta Putyinnak, hogy támogatja az Orosz Föderációt és Oroszországnak joga van a NATO-bővítés visszaszorítására.

Az Egyesült Arab Emírségek, az egyetlen arab ország, amely ideiglenes helyet foglal el az ENSZ Biztonsági Tanácsában, kétszer tartózkodott a Tanácsban tartott szavazáson: február 25-én, amikor Oroszországot vonta felelősségre az Ukrajna elleni agresszióért, és követelte, hogy Moszkva vonja ki csapatait, majd február 27-én, amikor a Közgyűlés rendkívüli ülést tartott az ukrajnai helyzet megvitatására.

Emellett az ENSZ BT ukrajnai invázió elleni határozata után az Arab Liga nyilatkozatott adott ki, amiben nem ítélte el a 22 ország Oroszország invázióját és kis mértékben biztosította csak Ukrajnát a támogatásáról.

A MENA-térség legtöbb országa (Katar, Irak, Egyesült Arab Emírségek, Irán, Libanon, Jordánia, Egyiptom, Szaúd-Arábia, Omán, Kuvait) hivatalosan nem foglalt állást sem a szakadárok elismeréséről, sem Oroszország vagy Ukrajna támogatásáról. Ezek az államok vonakodnak elítélni Moszkvát, mivel nagy mértékben támaszkodnak Oroszországra gazdasági és katonai tekintetben. Oroszország nemrégiben közzétett „barátságtalan” országlistáján nem szerepelnek közel-keleti államok. A MENA-államok olyan szinten elmélyítették kapcsolataikat Oroszországgal, hogy Egyesült Államok és európai szövetségesei már nem hajlandók garantálni a regionális biztonságot. Azonban ezek az országok stratégiai kötöttségbe kerültek és választaniuk kell, hogy visszatérnek a nyugati befolyási övezetbe, vagy továbbra is egyensúlyoznak a két hatalom között. Mind az Egyesült Államok, mind Oroszország hatalmas nyomást gyakorol a régió országaira, amely még inkább megnehezíti a háború következtében súlyosbodó bel-és külpolitikai problémák rendezését.

Irodalomjegyzék

1The “Four Plus One”: The Changing Power Politics of the Middle East by Joshua Krasna and George Meladze. The Moshe Dayan Center for Middle Eastern and African Studies. 2021. Oct

Írta: Kovács Rebeka

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A Orosz és ukrán befolyási övezetek a Közel Keleten, az orosz-ukrán háború hatása a MENA-régióra bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A szakadárok törekvése valóban egy vélt vagy valós háború kirobbantó oka lehet? Esetleg csak kisebbségi törekvésekről van szó? Vajon a szakadárság mint létforma jövedelmezőnek hat a világban egyre inkább eluralkodó paramilitáris társadalomban? Jelen írás igyekszik a felmerülő kérdéseket Európa fennálló politikai és területi rendjéhez igazítani.

Ha a jelenlegi, 2022 februárjában indított orosz- ukrán katonai intervenciós helyzetet meg szeretnénk érteni, mindenekelőtt a szakadár és szeparatista szavak etimológiai és lingvisztikai jelentéstartalma adhat valamelyest kiindulópontot: a magyar jelentéstartam le- illetve körülírja a szóképet mint a hagyományokkal szakító, tehát egy mozgalomból vagy vallásból kiszakadt és azzal szembekerülő személy. A latin eredetű szeparatista szó hasonlóan pontos megfogalmazással bír: elkülönülésre, (politikai) függetlenségre törekvő személyt jelöl legtöbbször. Magyarország területcsonkítása után az átadott területeken jelentős számú (akkor már kisebbségnek számító) korábbi magyar állampolgár élt, akik új helyzetben találták magukat: vagy lázadnak a politikai ideológiák és határok ellen, vagy pedig belenyugodnak a történelem kegyetlen arculcsapásába és tovább élnek az új körülmények között. Mások örökre elhagyták az otthonukat és távol, egy másik világban kezdtek új életet. Mindegyik válasz elfogadott és nem vitatható azok érvényessége, azonban a forradalomra, lázongásra, avagy lázításra való képesség és ennek fennálló lehetősége teremti meg igazán a szó legszorosabban vett jelentését. Ennek a folyamatnak a melléknevesített alakja adja a magyar kifejezést, miszerint az elszakadni kívánók csoportja volt jelen a magyar történelem és a hidegháború utáni Ukrajnában, de itt az utóbbi ország nem mint önálló „de jure állam” szerepel, hanem mint az új állam, ahol bizonyos területeken az abszolút kisebbség a szeparatista orosz ajkú lakosság.

A szegregálódás jelentése elválasztás, elkülönítés, amely szűkebb területen, kisebb közösség esetén jelenik meg, nem feltétlenül háborút is kirobbantó célzott törekvésekkel, valamint itt az elszakadási hajlandóság sem jelenik meg annyira markánsan, azonban az elkülönülés ténye szintén determinált, így szociolingvisztikailag rokon értelmű szónak számít a szeparatista mellett. Láthatjuk, hogy mindegyik itt megjelölt megfogalmazás egy olyan új társadalmi rendet jelöl, amely nem kívánatos; szintúgy perspektívát teremt és ebből kifolyólag minden cselekedete vagy egymásra ösztönzőnek hatott magatartása okvetlen rosszalló véleményeket fog szülni a közvélemény szerint, ugyanakkor sajnálatos módon nem veszi figyelembe az olyan tényeket, ahol az összetartás, az emberi csoporton belüli fejlődéstörténet igenis lehetőségeket kínált ennek feloldozására. A szemben álló nemzetek számára megfellebbezhetetlenül terroristának kikiáltott, szélsőséges ideológiákat valló csoport rendre (el)szakadási kísérletei ezek; de a színfalak mögött más képet mutat a történelem, melyben az elnyomott – immáron – kisebbség arra is képes, hogy akár szakadárokként viselkedjen, amennyiben érdekei és kinyilatkoztatásai nem kapnak kellő figyelmet vagy hangjukat nem képesek kellő mértékben hallatni, ezt eljuttatni saját nemzetükhöz, etnikumukhoz.

A média (és vele együtt a sokszor torzító és uszító szerepköre) az emberi hiszékenységet kihasználva olyan módon próbálja ellenőrzése alá vonni a lakosságot, hogy az általuk terjesztett programok irányított cenzúrája miatt az azt néző lakosság nem képes többé objektív értékítéletet hozni, ebből kifolyólag nem is képes a vélemény, kritika másik oldalát is látni vagy érzékelni. Ezek a megfogalmazások tovább rontottak az egyébként is meglehetősen instabil értelmezési tartományon. A világ a szakadárokra először talán a 2014-es Krím-félszigeti akció során figyelt fel, akiknek függetlenségi törekvése nyilvánvalóvá vált Ukrajna szerintük illegitim területéről és tették ezt olyan módon, hogy a katonai beavatkozás elkerülhetetlenné tette Oroszország mint támogató fél számára más egyéb döntések mérlegelését. A szakadárság fontos tényezője továbbá a két politikailag elvágott ország ideológiai különbözősége és új természeti, illetve társadalmi határok meghúzása, ahol a legtöbb esetben a két különböző csoport küzd egymással és legfeljebb csak hátsó félként jelennek meg a globális politikai erők. Nem mehetünk el egy stratégiailag fontos pont mellett sem, ez pedig az állam tényleges saját attribútuma, amely szuverén egész, megbonthatatlan és amennyiben külső fenyegetés hatására ez a rend(szer) nem maradhat egyben, úgy a területeket védők felelőssége sem teljesen tisztázott kérdés. Az első, 2014-es ukrán–orosz konfliktusban is a területi követelés az orosz fél részéről előbb lett elismerés tárgya, minthogy a tényleges katonai beavatkozás megtörtént volna és ilyen módon az ott nagyjából egy hónappal később megtartott márciusi népszavazás is nemzetközileg illegitimmé vált. Ezeket a lakosokat nevezik ma leginkább szakadároknak, holott a szó eredeti jelentéséből csak részlegesen hordozza annak létjogosultságát és a későbbiekben okafogyottá is válik a szó eredeti jelentésének bárminemű vizsgálata.

A hidegháború lezárását követően a Szovjetunió 15 tagországgá való szétválásának eredményeképpen létrejött Ukrajna területén ezen régiókban igen nagy arányú orosz etnikum élt és számukra kapóra jött, hogy a korábbi ukrán területtől elszakadás biztosított volt. Emellett Nyikita Hruscsov volt szovjet pártfőtitkár nagylelkű adományát sem szabad elfelejtenünk, aki 1954-ben a Krím-félszigetet mintegy hozzácsatolta a mai Ukrajna területéhez és ez a terület az 1991-ben függetlenné vált Ukrajna részét képezte annak az oroszok által 2014-ben végrehajtott erőszakos annektálásáig, ugyanakkor a humanitárius intervenció mint jogi fogalom éppen a megfogalmazásában is egyedi hiátus végett tette lehetővé mindezen intézkedések foganatosítását, véghezvitelét és az ott élő oroszok, ukránok mellett a krími tatár, fehérorosz, zsidó, német, görög, örmény nemzetiségek számára is az Oroszországhoz való illegitim függetlenség kikiáltását.

2014-ben ezen kívül is több fontos változás is történt, ennek előjeleként zavargások kezdődtek 2013 novemberében, miután az akkor regnáló ukrán hatalom felfüggesztette az Európai Unióval kötött társulási szerződés előkészületeit és kijelentette, hogy szorosabb gazdasági kapcsolatokra törekszik Oroszországgal. Az Euromajdan néven ismertté vált megmozdulás során ukrán tüntetők megbuktatták az akkor már négy éve hatalmon lévő Viktor Janukovics államelnököt, aki nyíltan oroszbarát politikájával népszerű volt az Orosz Föderációval szomszédos, elsősorban orosz-ajkú lakosság körében Luhanszk és Doneck régióban. Ez a két elszakadni vágyó terület 2014 augusztusában kiáltotta ki függetlenségét külön népköztársaságot létrehozva, amelyet mindezidáig egyedül Oroszország ismer el. Ebből következik, hogy a két oroszbarát szeparatista csoport két különböző közigazgatási egységben egyoldalúan kiáltotta ki függetlenedési szándékát (ahogy a név jelentése is lehetővé teszi), jóllehet a kérdés ettől összetettebb, de etnográfiailag mindenképp figyelemre méltó, hogy a jelentős, magukat ukránnak valló lakosság is az Orosz Föderációhoz való csatlakozás mellett döntött. A szeparatista megnevezés ebben az esetben a magatartási anomáliát hordozza magában, amely az ukrán részről így nevezhető, azonban a másik oldalt megvizsgálva egyfajta szabadságharcos jelleg bontakozik ki, ahol a saját területüket védők (orosz támogatással) saját identitásukat nem feladva más földrajzi koordináták mentén harcolnak a jogaikért.

Talán pont az imént említett sarkalatos kérdés meg nem válaszolása miatt nem lehetett semmilyen lehetősége Ukrajnának sem a NATO-csatlakozásra, sem pedig az Európai Unióhoz való integrációjára. Megint más kérdés, hogy a jelenlegi és a 2014-től soron következő ukrán vezetés hogyan hagyhatta ezt a szándékot fokozatosan elülni, ennek ellenére több esetben erőszakossá fajuló harcok folytak mind az oroszbarát, mind az ukrán erők részéről is, de érdemi változásokat nem sikerült egyik fél részéről sem elérni. A válaszok szinte előre jövendöltek egy esetleges katonai intervenciót orosz részről, miután eltávolították a számukra kedvező és barátságos politikát folytató Janukovicsot, nem volt ukrán oldalról osztatlan a támogatottság, másrészt pedig lehetetlen volt reintegrálni a korábbi, hidegháború előtti Szovjetuniót. A szakadár csoportosulásokat kihasználva Oroszország egy olyan államcsínyt követett el 2022-ben a szuverén Ukrajna ellen, ami annak teljes külső és belső szuverenitásában rengette meg a lakosságot.

Minthogy a jóvátétel fogalma szerint kötelezettségbéli jelentéstartalommal bír, így kétséges a jövőbeni terveket bármilyen formában is megjövendölni, azonban maga a jóvátétel nem kerülhető el részben a háború bizonytalan vége miatt, részben pedig a fogalom kvázi normatív erejénél fogva. A Nyugat zárt világában a leglehetetlenebb összefonódások is megfigyelhetőek szerte a nagyvilágban és egyre inkább kicsúcsosodik az uniós csatlakozás lehetősége, de ez hosszú folyamat eredménye lesz, ahol szükségessé válik az ukrán politikai elitnek a szeparatistáknak békeultimátumot adni annak érdekében, hogy Ukrajna területveszteség nélkül legyen képes belépni a Nyugat kapujába, egyre közelebb kerülve e hőn áhított nyugatbarát-polgárosodás útján.

„A háborúban vesztes félre a győztesek által kirótt fizetési kötelezettség” ebben a formában a definíció talán nehezebben megfogható, miután ez lenne az alapja egy strukturális államösszeomlás utáni békeépítés fundamentumának[1], másrészt felfogható kártérítésnek. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk, hogy a most jelen lévő, elsősorban az Európai Unió által meghozott szankciók az Orosz Föderációnak a rubel fokozatos elértéktelenedése mellett a nem várt mértéknél nagyobb károkat okoztak és lévén az ország saját adósságkötelezettségeit sem képes megfelelő ütemezéssel a hitelezők felé rendre törleszteni, így a lehetséges végkimenetel a legkevésbé sem tekinthető garanciális alapnak. Másrészt igen komoly diplomáciai kapcsolati tőkebeli erőfeszítések szükségesek egy esetleges jóvátétel megfizetéséhez, ahol a jelenlegi felbolydult helyzetben egyik szemben álló fél sem tart, elsődlegesen a 2022-ben tanúsított ideológiai különbözőségek miatt,  illetve az elmúlt 8 évben Ukrajna nyugatbarátibb politikai álláspontja miatt sem. Egyetlen esetben sem sikerült a békét olyan mértékben helyreállítani, ahol a szeparatisták ne lettek volna jelen továbbra is, magukon érezve a rájuk aggatott jelzőt, ami reakció sajátos megoldásaikra; és míg a nagy nemzetközi szervezetek előtt elsősorban a nagyhatalmak voltak hivatottak a békét (ki)hirdetni, addig a mai rohanó világunkban ugyanezt a szerepkört a nagy nemzetközi szervezetek képviselik lényegesen több alternatívával, azonban így a csatlakozási tárgyalások sem annyira zökkenőmentesek.

Egy atipikus menekültválság során nem a szakadárok menekülnek el az adott területről, hanem a civil lakosság kényszerül elhagynia otthonait a nem szeparatista ellenőrzés alá került területekről, azonban arra vonatkozó információ nincs, hogy az ukrán harcoló alakulatokból hányan is álltak át a szeparatisták oldalára. A jelen körülmények között hajlamos mind az Európai Unió, mind az ENSZ figyelmen kívül hagyni azt a kérdést, miszerint a korábban említett két területen a jelentős ukrán többség ellenére inkább oroszbarátabb propaganda mennyire volt hatással a civil lakosságra? Fontos tényező ez, ami megmagyarázna sok olyan kísérletet, ahol a közösségi média és a folyamatos ráutaló magatartás a végén célt ér és a szeparálódó szakadároknak mint ukrán állampolgárságú kisebbségnek harcolnia kényszerülne szintén ukrán állampolgárságú, azonban a most kialakult helyzetben ellenkező oldalon harcoló ukránokkal. Tények sokasága támasztja alá, hogy az elszakadási szándék ellenére nem lehet semmilyen béketárgyalási struktúra alapja és koholt vádak látnak napvilágot mindkét fél részéről, jelentős túlzásokkal. Nem látni tisztán a „különleges katonai hadművelet” célját, végét és legfőképpen: a jövőt. Többmillió ember hagyta el Ukrajnát abban bízva, hogy a szomszédos befogadó országok (Lengyelország, Románia, Moldova, Szlovákia, Magyarország) humanitárius segítséget tud nyújtani elsősorban a nőknek és gyermekeiknek. A férfiak hadkötelezettségük miatt nem tartoznak ezekbe a csoportokba, amennyiben megszegik ezt a törvényt és elhagyják az országot, úgy alkotmányt sértenek, ami igen komoly következményeket von maga után. Ugyanezen törekvések között szerepelt a majdani visszatérés, illetve egy új élet kezdése valamely szomszédos országban, ehhez azonban elsősorban saját, belső – nem kollektív – integrációra van szükség; eközben szeparatisták tovább harcolnak területeik függetlenné válásáért és a jelek szerint nem adják fel törekvéseiket. Vajon hány szeparatista hagyta el Doneck vagy Luhanszk régióját, ezzel letéve a fegyvert és belenyugodva a nyugati integrációs törekvésekbe; nem harcolva, hanem akceptálva a jelenlegi regnáló hatalom elképzeléseit ellensúlyozva az állandó háborús konfliktusokat, melyek rendre kiújulnak?

„Minden háború az első csata előtti utolsó pillanatban dől el” – Szun-Ce örök érvényű mondatait idézve a helyzet változatlansága adja a kérdés megválaszolásának írmagját, ahol a konklúzió nem lehet egy eldöntendő kérdésre válasz, hanem a kérdés magában hordozza a veszélyt és a pusztítást, a szakadár álláspontot, a lehetőségek kihasználását, a csatlakozást barbárabb eszközökkel vívott csatákban, holott S. P. Huntington óta tudjuk, hogy „a civilizáció a barbárság ellentéte”. Nehéz megérteni a feleket, mert a döntési képtelenség magával hoz olyan nem-neutrális álláspontokat is, amelyek az elégtelen információáramlás következményei – hajlamosak vagyunk épp ezért elítélni a szakadárokat. Nem elítélni, hanem megítéltetni saját magukkal – lehetne egy lehetséges béketervezet előfutára, ehhez azonban össznemzeti összefogás kell és nem hergelni a lakosságot, hanem konszenzusra jutni azzal a békéért cserébe. Oroszország és a teljes támogatásukat élvező orosz ajkú, legfőképpen szakadár lakosság el tudta érni azt, amire évtizedekig nem volt példa, a Nyugat nem mint préda, hanem mint becserkésző vad áll szemben a hatalmas Orosz Föderációval, ahol az elképzelések nem találkoztak a gyakorlati hasznosításokkal és ezzel együtt a háború természetszerű következménye nyeréstől és vesztéstől függetlenül, hogy miután Ukrajna meggyűlölte az orosz lakosságot, így a szakadárokra nem túl kecsegtető jövő várhat, amennyiben nem tudnak integrálódni az abszolút többségű ukrán lakosságba.

Ameddig ezeket a kérdéseket nem sikerül Ukrajnának rendeznie – függetlenül a kialakult háborús helyzettől –, addig nem lesz esélye az előrébb jutásra sem globálisan, sem pedig monetáris téren. Dezinformációs törekvések sokasága hivatott azt a Keleti Blokkot összeugrasztani a Nyugattal, amire a hidegháború óta nem volt példa. A két ország számára a hosszú távú cél, e szép új világ, ahol ember embernek többé nem farkasa és a szakadárság, mint fogalom megszűnik.

 

Írta: Ábrányi Endre

Kiemelt kép forrása: pexels.com

Felhasznált irodalom:

[1] Halász Iván: Az állam összeomlása és újjáépítése – Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közigazgatási-tudományi Kar Budapest, 2014 – 143.oldal

A A szakadárok bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A 2022 február 24-én Ukrajna ellen megindított nagyszabású orosz katonai művelet megdöbbenést váltott ki, valamint új kihívások elé állította a nemzetközi közösséget. A térség közelmúltjában legnagyobb intenzitású fegyveres konfliktussá vált összecsapás a regionális szinten túl globális tekintetben is állásfoglalásra késztette a különféle szövetségi rendszerek tagjait, akik az eszkaláció megelőzése érdekében a katonai kezelés eszközeit mellőzve törekszenek a helyzet mielőbbi békés rendezésére. Eközben a 2020-as 44 napos háború után a nemzetközi figyelemből kieső hegyi-karabahi térség tűzszünet által biztosított törékeny békéje veszélyben forog, az ott történt legutóbbi események pedig mind arra világítanak rá, hogy megfelelő prevenció hiányában újra kitörhet egy olyan konfliktus, amely a jelenlegi helyzetben nem csupán regionális, hanem nemzetközi léptékben is komoly biztonságpolitikai kockázatot hordozna magában.

Az elnöki rendszerű, síita muszlim többségű Azerbajdzsán és a parlamentáris rendszerű ortodox keresztény többségű Örményország között a Szovjetunió idején is fennálló feszültségek már az 1988 és 1994 közötti első hegyi-karabahi háborúban is a felszínre törtek. A Samuel P. Huntington által definiált civilizációs törésvonalak egyik példája a nyugati és keleti értékeket hordozó két ország konfliktusa. Az érdekellentét fő tárgya a felek közé beékelődött stratégiai fontosságú terület, a Hegyi-Karabah térsége, amelyet pozíciója miatt a Kaukázus Golán-fennsíkjának is szokás nevezni. A saját államigazgatással bíró entitás felett a változó intenzitású harcok során 2020-ig Örményország szerzett befolyást. Az azeri fél 1995-ben még GDP-jének 1,9%-át költötte hadikiadásokra, ez a szám 2020-ra 5,3%-ra nőtt, így egyre nagyobb kapacitás került bevonásra a haderőfejlesztés terén. Emellett folyamatosan erősödött a Törökországgal való kooperáció, amelynek köszönhetően haditechnikai fejlesztések is folyamatosan érkezhettek az azeri hadsereghez, így például a később kulcsszerepet játszó török Bayraktar drónok is. A közel 10 millió fős lakossággal rendelkező Azerbajdzsán a 2 millió fős Örményországgal szemben mind élőerő, mind technikai eszközök tekintetében tehát mennyiségi fölényt alakított ki, így a 2020 szeptemberében kibontakozó harcok során az örmény helyzeti előny ellenére is azeri oldal győzedelmeskedett, amely számos egyéb tényezőnek is betudható volt. A rövid, de annál intenzívebb fegyveres konfliktus 44 napos háború néven az orosz mediálással 2020 november 9-én megkötött tűzszünettel ért véget. A harcok során elfoglalt területek mellett a megállapodás alapján további térségek kerültek azeri fennhatóság alá, és bár a Hegyi-Karabah térségében működő államalakulat, az Arcah Köztársaság területi szuverenitásának sérülése mellett fennmaradt, Örményországgal csupán az orosz békefenntartók által ellenőrzött lacsini korridor köti össze.

A konfliktus szereplőinek kapcsolati rendszerei már a 2020-as események alatt is összetett külpolitikai folyamatok katalizátorává tették a konfliktust, a 2022-es ukrán válság idején ez a sérülékeny struktúra pedig újabb terhelésnek van kitéve. A szembenálló felek a Szovjetunió utódállamai, az Európa Tanácsban és a Független Államok Közösségében való tagságukon túl nemzetközi integrációs szinten más-más külpolitikai irányzathoz csatlakoztak. Örményország kapcsolatai Oroszország felé intézményes szinten az Eurázsiai Gazdasági Unió és a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete tagságában került megerősítésre, ezzel szemben Azerbajdzsán a kulturálisan hozzá közelebb álló Törökország mellett köteleződött el, valamint a Türk Tanács tagjaként Belső-Ázsia felé is rendelkezik komoly kapcsolatokkal. Oroszország közvetlenül nem avatkozott be a harcokba, és a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének tagállamai sem mozgósítottak katonai erőt, ugyanis a védelmi garanciák csupán a tagállami területekre érvényesek, ám a harcok Hegyi-Karabah területén folytak, melynek nemzetközi státusza vitatott, de többségében de jure azeri területnek minősítik. Törökország katonai támogatásával szemben a saját katonai szövetségi rendszerén (vagyis a NATO-n) belül két, hagyományosan törökökkel szembeni érdekkonfliktussal rendelkező állam, Görögország és Franciaország az örmény oldalon kötelezte el magát. Mind az Amerikai Egyesült Államok, mind Oroszország passzív maradt a konfliktusban, ami az orosz-török kapcsolatok terén történelmi távlatokat tekintve egyfajta détente (enyhülés) kezdetének ígéretével is bírt. Hagyományosan ugyanis az orosz geopolitikai érdekek közé tartozik a melegtengeri kijáratok megszerzése, így a Boszporuszt birtokló Törökország eredendően ellenfelévé vált a mindenkori orosz külpolitikának a történelem során. Az évszázados szembenállás legfontosabb tetőpontjai közé tartozik az 1821 és 1829 között zajló görög szabadságharc, és az 1853-tól 1856-ig tartó krími háború is, valamint a modern korban történt proxy háborúk (így például a szíriai polgárháború) során is közvetve ezek az érdekellentétek kerültek kifejeződésre. Az eszkaláció esélyét csökkentő orosz katonai távolmaradás, a tárgyalások és békefenntartás során vállalt aktív szerep mind egy hallgatólagos török-orosz kooperáció modus vivendi állapotát sejtetette.

Az Ukrajna ellen indított támadás azonban kihívás elé állította mind az orosz-török közeledést, mind a törékeny hegyi-karabahi status quot. Törökország az 1936-os montreux-i egyezményben lefektetett, Boszporusz és Dardanellák tengerszorosok feletti kizárólagos ellenőrzési jogával élve lezárta azokat hadihajók elől, de az agresszió diplomáciai elítélésén túl nem vezetett be szankciókat Oroszországgal szemben. A NATO második legnagyobb hadseregével rendelkező állam leginkább közvetítői szerepre törekszik, így többek között az ukrán-orosz tárgyalások számára biztosít helyszínt, ezáltal az oroszokkal fenntartott bilaterális kapcsolatát továbbra is igyekszik megőrizni, amely mindkét konfliktus térségének stabilitása szempontjából döntő tényező.

Eközben azonban a sajtófigyelemből kikerült hegyi-karabahi helyzet stabilitása egyre inkább veszélybe kerül, a nemzetközi tendenciák megfelelő lehetőséget biztosíthatnak a felek számára újabb területek szerzésére. Oroszország és a vele szembenálló nagyhatalmi szereplők az ukrán konfliktussal kapcsolatos eseményekre és azok hatásainak kezelésére fordítják erőforrásaikat, így a kaukázusi helyzet felügyeletére kevesebb kapacitás marad. A legfrissebb orosz közlemény szerint Farukh közelében azeri katonák hatoltak be egy orosz békefenntartók által őrzött zónába, ezáltal megsértve az megállapodások rendelkezéseit. A bakui vezetés azonban tagadva a tűzszüneti egyezmény megsértését, Örményországot vádolta meg azzal, hogy még mindig nem vonta vissza csapatait olyan területekről, amelyek az egyezség értelmében azeri fennhatóságúak. Az Arcah Köztársaság pedig hadiállapotot vezetett be ideiglenesen az események hatására, amely egy újabb lépés lehet a konfliktus eszkalálódása felé. Bár 2021 decemberében külpolitikai nyitás volt megfigyelhető örmény részről is Törökország felé (többek között az embargók és a repüléskorlátozás feloldásával), könnyen veszélybe kerülhetnek az eddigi kapcsolatépítési eredmények. Amennyiben továbbra sem enyhül az azeri és örmény fél politikai retorikája, a nyilatkozatok hatására akár belpolitikai nyomás is kialakulhat egy újabb összecsapás felé. Egy esetleges fegyveres konfliktus az ukrajnai harcokkal párhuzamosan szintén magában hordozná annak a veszélyét is, hogy nagyhatalmi, vagy katonai szövetségi rendszerek vonódjanak be az összecsapásokba. Az így kialakuló ikerválság (melyre történelmi példa az 1956 őszén kirobbanó magyar forradalom és szabadságharc, valamint a szuezi-válság) a nemzetközi közösségre tett hatásán túl leginkább Oroszország számára jelentene fenyegetést a határain egyszerre zajló harcok formájában mind biztonságpolitikai, mind belpolitikai szempontból. A törékeny béke garanciája a békefenntartó csapatok, a nemzetközi szervezetek (mint például az EBESZ és minszki csoportja), valamint a nagyhatalmak kezében van, azonban előbbiek korlátozottsága, valamint az utóbbiak relatív passzivitása miatt ez csupán kétes garanciát nyújt egy újabb háború elkerülésére. Továbbra is nyitott lehetőség marad egy, a térség államaival létrehozandó közös nemzetközi platform kialakítása, amely biztosítaná a nyílt kommunikáció lehetőségét a konfliktusban érintett felek között. Ennek létrehozása és működtetése jelentős presztízst biztosíthatna az adott nagyhatalomnak, így könnyen elképzelhető, hogy ebben a tekintetben is orosz-török versengés alakul ki.

Fontos lenne tehát az ukrajnai helyzet békés rendezésén túl a hegyi-karabahi érdekkonfliktusok ellenőrzés alatt tartását is kiemelt nemzetközi ügyként kezelni, ugyanis a jelenlegi tendenciák alapján könnyen elképzelhető, hogy a két konfliktus egymás katalizátorává is válhat, párhuzamos eszkalációjuk az eurázsiai térség biztonságpolitikai helyzetében a 21. század legnagyobb kihívását hozná el.

Írta: Kertész Bence

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A A hegyi-karabahi konfliktus kiújulásának kockázata és hatása a jelenlegi nemzetközi kapcsolatrendszerre bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A téma megnevezése Jelen cikk az Észak-kaukázusi Szövetségi körzet részét képező Csecsenföld népének és történelmének bemutatására törekszik. Ezt követően az Észak-Kaukázus ISIS-eként is emlegetett Kaukázusi Emirátus nevet viselő terrorszervezet létrejöttének okai, történelmi gyökerei és tevékenysége kerül bemutatásra az első és második csecsen háború, illetve a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelem kontextusában. Bevezetés

Az Észak-kaukázusi Szövetségi Körzet (Северо-Кавказский федеральный округ) hét szubjektumot foglal magába:

1. Csecsenföld
2. Dagesztán
3. Észak-Oszétia
4. Ingusföld
5. Kabard-és Balkárföld
6. Karacsáj- és Cserkeszföld
7. Sztavropoli határterület

A szövetségi körzet 170,4 ezer négyzetkilométernyi területet foglal magába, mely az Oroszországi Föderáció 1%-át teszi ki. A legfrissebb demográfiai adatok alapján a területen közel 10 millió ember él, tehát a föderáció népességének közel 7%-a. Az észak-kaukázusi térségben olyan népekkel találkozunk, mint az adigék, kabardok, balkárok, karacsájok, ingusok, avarok, kumikok, kalmükök, nogájok, oszétok.[i] Etnikai szempontból egy rendkívül színes és többségében muszlim lakosságú körzetről beszélhetünk.[ii]

Az Észak-Kaukázus legnagyobb őslakos népe a csecsen, akiknek önelnevezése a „nohcsij”. A csecsen nyelv a kaukázusi nyelvek közé sorolható. Vallásuk a szunnita muszlim, ami a 18. században vált meghatározóvá. Történelmük során több birodalom kereszttüzébe kerültek, így a 16-17. században az Oszmán Birodalom, majd Irán célvonalába.[iii] Az Orosz Birodalom a 19. század elején déli irányba kezdett terjeszkedni. Ezt követően 1829-ben jött létre az Észak-kaukázusi Imamátus, melynek pacifikálása hosszú évtizedekig tartott az orosz hatalom számára. A korszak emblematikus alakja Samil imám, aki 1834-1859 között vezette a csecsen felkelést az orosz cári csapatok ellen. Az előbb megnevezett imámot a mai napig nemzeti kultusz övezi. Végül 1864-ben az Orosz Birodalomhoz csatolták a csecsen területeket az Alekszej Petrovics Jermolov tábornok által vezetett erők. [iv]

1922-ben hozták létre a Csecsen Autonóm Körzetet a Hegyi Autonóm Szocialista Köztársaságon belül. Ezt követően 1934-ben a csecsen területet egyesítették az ingus autonóm területekkel és létrejött a Csecsen-Ingus Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság. A második világháború során, 1944-ben a csecsen népet kollektíve a németekkel való kollaborációval vádolták, aminek eredményeként az egész lakosságot (kb. fél millió főt) deportálták Kazahsztánba és Kirgíziába. A hruscsovi olvadás időszakában, 1957-ben térhettek vissza hazájukba. A szovjethatalom konszolidációja hosszú időt vett igénybe, hiszen a társadalomban fennmaradtak az általuk gyakorolt tradicionális-patriarchális elemek, mint a vérbosszú, a saría, az idősek feltétlen tisztelete és az erős vallásosság.[v]

A peresztrojka és glasznoszty időszakában nemzeti mozgalmak alakultak ki a függetlenség érdekében. Ezt követően 1991-ben Dzsohar Dudajev vezetésével kikiáltották függetlenségüket, és létrejött a Csecsen Köztársaság. A volt autonóm köztársaság másik része (Ingusföld) az Oroszországi Föderáció tagköztársasága lett, míg 1993-ban a csecsen vezetés ezzel ellentétesen a függetlenség mellett döntött. Ezután kezdődött meg az első csecsen háború (1994-1996), melynek lezártával Csecsenföld autonómiát kapott, de instabilitás jellemezte a köztársaságot. A források szerint a bűnözés és korrupció egyre többször jelent meg. A helyzet hozzájárult a társadalomban a radikális iszlám terjedéséhez és a terrorcselekmények számának növekedéséhez. Ennek következtében kezdetét vette a második csecsen háború (1999-2000). Ebben a háborúban már a szeparatista törekvések mellett a radikális iszlám is dominált és több terrorista akció vette kezdetét. Az első és második csecsen háború külön elemzés tárgyát képezhetné, így csak a legfontosabb, a cikk logikai szempontjából szükséges elemek kerülnek említésre. A második háború lezárását követően vette kezdetét a Vlagyimir Putyin által meghirdetett terrorizmus elleni harc a térségben, mely a 2010-es évekig tartott és sor került a csecsen hadurak likvidálására. A meghirdetett terrorizmus elleni harc a Nemzet és Biztonság egyik vonatkozó tanulmánya szerint hivatalosan 2009. április 16-án ért véget.[vi]

A Kaukázusi Emirátus

A Kaukázusi Emirátus nevű terrorszervezetet az Észak-Kaukázus ISIS-eként is szokták emlegetni a témában megjelent szakirodalomban. A terrorszervezet létrejötte és ideológiája összefüggésben áll a korábban bemutatott 19. századi orosz hódító tevékenységgel, mely során a függetlenségi harc állt a középpontban. Fontos kiemelni, hogy a 18. század során a térségben egy sajátos törzsi iszlám honosodott meg. Ennek értelmében az iszlám hitelemeket saját vallási tanaikhoz és hiedelmeikhez igazítva vették át, így az Észak-Kaukázusban gazvatnak nevezett dzsihád is más értelmezést nyert.[vii]

Az iszlám fundamentalizmus a 80-as évek második felében, majd a 90-es években rohamosan terjedni kezdett, központja Dagesztán és Csecsenföld lett. Ez az irányzat népszerűvé vált a fiatalok körében, akik a saría törvénykezésen nyugvó, Észak-Kaukázusra kiterjedő muszlim állam megvalósítására törekedtek. Mi lehetett ennek az oka? Hozzájárult a régióban lévő magas munkanélküliségi ráta, korrupció, a gazdasági hatalomért folyó harc a klánok között, a jövedelemelosztás és a szövetségi költségvetésből való részesedés közötti ellentét is, tehát kijelenthető, hogy a gazdasági és szociális nehézségek okán fordulnak a fiatalok a radikális eszmékhez.[viii] Fontos kiemelni, hogy elsősorban azokról a fiatalokról beszélhetünk, akik átélték az első és második csecsen háború borzalmait és akár egész családjukat elvesztették közben. A szociális és gazdasági problémák mellett hangsúlyozásra kerül az emberi jogok tiszteletben nem tartása és az orosz hatóságok és fegyveres erők kegyetlen fellépése.[ix]

A 90-es évek eseményeinek és a szervezet létrejöttének megértéséhez fontos kiemelni, hogy az iszlám vallás és az állami politika a korábban említett Dudajev elnöksége idején kezdett egybefonódni. Miután 1996-ban Dudajevet az orosz titkosszolgálat sikeresen likvidálta, Zeliman Janderbijev vette át a hatalmat. Őt követte 1997-ben Aszlan Maszhadov, akinek elnöksége idején a szociális és gazdasági problémák súlyosbodtak. A hatalmat a tejpek és szervezett bűnözői csoportok gyakorolták. Ekkor vette kezdetét a „harc” Samil Baszajev hadúr és Aszlan Maszhadov között. Baszajev a második háború során, – mely a dagesztáni betöréssel vette kezdetét Ibn Hattab vezetésével és 1999 nyarán kikiáltották a Dagesztáni Iszlám Államot – taktikai eszközként használta a radikális iszlámot, elnöksége idején alkotmányi szintre emelte az iszlám vallást és bevezetésre került a saría alapú törvénykezés. A Samil Baszajev tevékenysége idején végrehajtott terrorcselekmények között találhatjuk a 2002. október 23.-i Dubrovka Színház elleni támadást, a 2004-es moszkvai metró robbantást, illetve az orosz 9/11-ként emlegetett beszláni, általános iskolai túszdrámát is. [x]

Baszajev vezetésével a csecsen szeparatista mozgalom a regionális dzsihád eszméje felé kezdett fordulni, így jött létre 2005-ben a Kaukázusi Front Abdul Halim Szudajev vezetésével. Ennek egyik oka volt, hogy Baszajev likvidálása után és a 2004. szeptember 1-én zajló „beszláni túszdrámát” követően a kaukázusi terrorizmus változáson esett át. Ezt követően megfogalmazódott, hogy a kormányzati és katonai létesítmények ellen kell elkövetni a támadásokat.[xi]

Így jött létre 2007-ben a Kaukázusi Emirátus nevű szervezet, melyet Doku Hamatovics Umarov alapított. Ez egy ernyőszervezet, mely másik 5 szervezetet foglal magába, ezáltal vilajetekre tagozódik, melyeknek élén emírek állnak. Az általuk megfogalmazott dzsihád célja az iszlám állam kikiáltása az Észak-Kaukázusban, így egyfajta pánkaukázusi eszméről beszélhetünk. A terrorszervezet Doku Umarov alapítása óta a szunnita szalafita irányzat elveit követi és további célja az al-Kaida globális dzsihádjához való csatlakozás volt, melyet 2009-ben meg is tettek. Emellett hosszabb időre visszanyúlóan jelentős kapcsolatokat tartottak fent az al-Kaidával és a Talibánnal. [xii]

Mint korábban említésre került, a ’90-es évek és a 2000-es évek korai éveinek célpontjaival ellentétben a kormányzati és katonai létesítmények elleni támadásokat hangsúlyozta a szervezet vezetője. Ezt 2011-ben kiegészítették azzal, hogy a gazvat során az akciókat orosz belügyi és katonai szervezetek ellen hajtsák végre.  A Kaukázusi Emirátus ezen időszakában hajtották végre például a Nyevszkij Expressz elleni támadást (2009. november 27.), moszkvai metró támadását (2010. március 29.) és Domogyedovo repülőtér elleni támadást (2011. január 24.).[xiii]

Elmondható, hogy még Doku Umarov vezetősége idején (2007-2013) szakadás történt a szervezeten belül, ugyanis több emír esküt tett az ISIS-nek, és a szíriai polgárháború kirobbanásával több radikális eszmét valló személy hagyta el a térséget és távozott Irakba és Szíriába (kb. 5000 fő). 2015-ben felmerült a szervezet feloszlatásának gondolata, aminek hátterében a nemzetközi finanszírozása csökkenése állt, továbbá a régió csoportjai közül többen hűséget nyilvánítottak az Iszlám Államnak. A Kaukázusi Emirátust az ISIS egyik helyi ágazata „cserélte le” Wilayat al-Qawqaz” néven. Elmondható, hogy a 2016 után elkövetett támadásokért az ISIS vállalta a felelősséget. A szakirodalom kitér arra, hogy az Emirátus modellje az ISIS számára is inspiráció volt. Egy 2021-ben íródott tanulmány szerint jelenleg 400-1500 főre tehető a harcosok száma és működésük a csecsenföldi hegyvidékre korlátozódik.[xiv]

Orosz reakció

A terrorizmusra adott válaszreakció már az első csecsen háború során zajló túszdrámák után jelentkezett. Egy 1998-ban kiadott jogszabály fogalomtisztázó jellege mellett kilátásba helyezett olyan intézkedéseket, melyekben a kollektív büntetésről és különböző szűrőtáborok létesítéséről rendelkezett. A 2000-ben elfogadott kül-és biztonságpolitikai dokumentumok sora veszélyforrásként tekinti a terrorizmusra. A terrorizmus finanszírozása elleni harcról szóló törvényt 2002 nyarán hirdették ki. A stabilitás megteremtéséhez szükséges másik elem a Kremlhez lojális vezető kinevezését és a magas pénzbeli támogatást foglalja magába. A Kreml és Csecsenföld között egy kliens-patrónus viszony figyelhető meg, melyben a „stabil instabilitás” jelenik meg.[xv]A nemzetközi terrorizmus elleni harc során az észak-kaukázusi szervezet tevékenységére válaszreakcióként 2006. február 15-én létrehozták a Nemzeti Antiterrorista Bizottságot. A rendelkezésre álló forrás szerint a Bizottság célja, hogy „koordinálja a terrorizmus ellenes tevékenységgel foglalkozó szervezetek munkáját, kapcsolatot tartson fenn a külföldi társszervezetekkel”. A fő szerepet a Szövetségi Biztonsági Szolgálat kapta és helyi operatív törzseket hoztak létre. A Nemzeti Antiterrorista Bizottság külön Észak-Kaukázusi Szövetségi körzet elnöki követtel rendelkezik. Több nemzetközi emberi jogokkal foglalkozó szervezet elítélte bizonyos esetben munkájukat.[xvi] A 2014-es Szocsi Olimpa elhalasztása is felmerült a Kaukázusi Emirátus tevékenysége miatt. Az emír felszólította a modzsáhedekett, hogy „az őseik csontjai felett rendezendő olimpiát minden-Allah által adott-eszközzel akadályozzák meg…,és mindent tegyenek meg azért, hogy meghiúsítsák ezt az őseik csontjain való sátáni táncikálást..” A Kreml válaszreakcióként egy 2013-as augusztusi rendeletben a biztonság szavatolhatósága érdekében kijelentette, hogy blokád alá vonja Szocsi városát 2014. január 7-étől március 21-ig. Ennek értelmében szigorította a ki- és belépést, tiltott zónákat hozott létre, a külföldiek iratainak szigorú ellenőrzését helyezte kilátásba, szabályozza a fegyvertartást és a nemzetbiztonsági szervek hatáskörének erősítését hangsúlyozta.[xvii] A nyilvánosságra hozott terrorizmus elleni hadműveletek adataiban évről évre csökken a likvidált személyek és szervezek száma, akik kapcsolatba hozhatók a radikális megmozdulásokkal. Az orosz biztonsági erőknek fontos azon változásokra figyelniük, melyek az Irakból és Szíriából visszatérő dzsihadista harcosokkal járhatnak.[xviii]

Összegzés

A cikkben bemutatásra került az Észak-kaukázusi Szövetségi Köztársaság és az ott élő népek. Megismerhettük a Kaukázusi Emirátus történetét, melynek létrejötte és ideológiai iránya a 19. század nyúlik vissza, valamint szoros összefüggésben áll a 90-es években zajló első és második csecsen háborúval. A cikk során bemutatásra került a „gazvat”, azaz az észak-kaukázusi dzsihád, melynek jellege összefügg a kaukázusi népek által elszenvedett sérelmekkel és szenvedéssel. Az eltérő jelleget példázza, hogy alapvetően egy nemzetiségi indíttatású dzsihádról beszélhetünk, mely az oroszok és „kiszolgálóik” ellen irányul, továbbá megismerhettük az ISIS és a Kaukázusi Emirátus közötti kapcsolatot is.

Írta: Ignáth Dorina

Kiemelt kép forrása: flickr.com

Hivatkozások:

[i]Gyóni Gábor: A történelmi Oroszország népei. Adattár. Russica Pannonicana, 2011. 154-182.

[ii]Kiss Annamária: A radikális iszlám észak-kaukázusi terjedése, mint orosz biztonsági kihívás. Külügyi Szemle. 2013.(ősz). 77.

[iii]Uo. 164-165.

[iv]Lars Karl: Egy meg-és kitalált lázadó. Samil imám este az Orosz Birodalommal és a Szovjetunióval, 1859-1953. Világtörténet, 2014. 3. 483-484.

[v]Gyóni Gábor, 2011: 164-165.

[vi]Kiss Adrienn: Konfliktusok és önrendelkezés a Kaukázusban. Hadtudományos, 2016. 26. évfolyam.130-131.

Likvidálások menetéről bővebben lásd: Kiss Annamária, 2013: 82.

[vii]Gerencsér Árpád-Siposné Kecskeméthy Klára: Kaukázusi Emirátus (Imarat Kavkaz). Az Észak-Kaukázus ISIS-e. Hadtudomány. 31. évfolyam, 2. szám. 2021. 11-14.

[viii]Kiss Annamária, 2013: 79.

[ix] Gerencsér Árpád-Siposné Kecskeméthy Klára: 33.35.

[x]Kiss Annamária, 2013: 81-82.

[xi] Gerencsér Árpád-Siposné Kecskeméthy Klára: 19.

[xii]Gerencsér Árpád-Siposné Kecskeméthy Klára: 19-25.

[xiii]Uo.

[xiv]Uo. 26.32.

[xv]Kiss Annamária, 2013: 77-78.

[xvi]Uo. 35.

[xvii]Kiss Annamária, 2013: 86-89.

[xviii]Gerencsér Árpád-Siposné Kecskeméthy Klára: 27.

A A Kaukázusi Emirátus története bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Az utóbbi két hétben a szomszédunkban zajló és az elmúlt időszak legnagyobb fegyveres konfliktusaként emlegetett orosz-ukrán háború képei és történetei árnyékolják be mindennapjainkat. Olyan kérdések osztják meg a világ lakosságát, mint a harcoló ukrán alakulatok fegyverekkel való támogatása, az európai energiabiztonság jövője, vagy éppen az, hogy mennyire jogos az Oroszország által megindított offenzíva. Azonban gyakran figyelmen kívül marad az a tény és annak veszélye, hogy a háború nem csak a „fizikai” síkon zajlik – a harcok a kibertérbe is átköltöztek, cikkemben ezeket szeretném röviden sorra venni.

A kibertérben zajló legjelentősebb lépések a különböző csoportok által végrehajtott támadások. Az Ukrajna és Oroszország közötti kibertámadások nem újkeletűek, hiszen nagyobb támadásokról már a krími konfliktus idején is értesülhettünk. A legjelentősebb akció 2015 decemberében zajlott, amikor az oroszbarát „Sandworm” hackercsoport a nyugat-ukrajnai infrastruktúra ellen hajtott végre kibertámadást, amelynek eredményeképpen mintegy 225 000 háztartás maradt áram nélkül.

Az Oroszország által „különleges katonai műveletként” fémjelzett háború február 24-i kirobbanásának hírére azonban a világ egyik legjelentősebb hackercsoportja, az Anonymous is megmozdult: a hackercsoport kiberháborút hirdetett Moszkva ellen. Az Anonymous DDOS támadásai (túlterheléses támadásai) miatt az orosz állami szervek mellett a nagyobb bankok weboldalai is több alkalommal elérhetetlenné váltak, illetve a hackercsoport a nevében nyilatkozók állítása szerint az Orosz Védelmi Minisztérium adatbázisából is információkat szivárogtatott ki. Mindemellett az Anonymous tevékenysége nem merült ki csak a weboldalak támadásában: a csoport azt a hackertámadást is magára vállalta, amelynek során egy időben több orosz állami csatorna műsora is a háborúban felvett videókat kezdte el sugározni. Az Anonymous támadásaira azonban az egyelőre szinte ismeretlen, feltehetőleg a háború miatt megalakuló Killnet nevű hackercsoport is „ellencsapásokat” indított, elősorban az rivális csoport ellen, illetve egyes Twitter posztok szerint az sem kizárható, hogy a szervezet az Ukrán Biztonsági Szolgálat adatbázisába is bejutott.

Ezek alapján látható, hogy a jelenlegi harcokban a kiberhadviselés is jelentős szerepet kapott. Félő azonban, hogy az orosz-ukrán konfliktusban szerzett ismeretek később Ukrajna határán kívül is bevethetők lesznek: egyes tanulmányok szerint az ukrán infrastruktúra ellen indított támadások során szerzett tapasztalatok – az egyébként kiberbiztonságára egyre nagyobb hangsúlyt fektető – Európának is fenyegetést jelenthetnek, illetve a virtuális világ határok nélkülisége miatt annak a lehetősége is fennállhat, hogy Ukrajna más országok hackercsoportjainak játszóterévé váljon.

Bennünket jelenleg azonban jobban érint a háború egy másik hatása, a maximális fordulatszámon pörgő információs hadviselés. A helyzetet bonyolítja az, hogy mind Oroszország, mind a „Nyugat” – jelen esetben az Európai Unió és az Egyesült Államok – szankciók tömkelegével kezdte el ostromolni egymást. Ennek eredményeképpen több nagyobb hírportál – például a CNN, a BBC, vagy az orosz érdekeltségű Russia Today (RT) – és csatorna is kénytelen volt felfüggeszteni tevékenységét az orosz, illetve nyugati piacon. Egyes közösségi oldalak, mint például a Facebook és az Instagram is kiszorult Oroszországból, amely ugyancsak azt eredményezheti, hogy a híráramlás – minőségétől függetlenül – akadályokba ütközik. Mindez magában hordozza azt a veszélyt, hogy az egyoldalú hírközlés és az ezáltali hangulatkeltés bármelyik fél számára fegyverré válhat, amely olyan társadalmi és nemzetek közötti súrlódásokat okozhat, amelyek a jelenleg zajló fegyveres konfliktusnál sokkal tovább húzódó problémákat eredményezhetnek.

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A A virtuális tér mint hadszíntér a 2022-es orosz-ukrán konfliktusban bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Cikkemben azt vizsgálom, milyen hatással van az egyes operációs rendszerek védelmére az, hogy milyen forráskóddal rendelkezik az adott program. Elsősorban Debian alapú Linux és Microsoft Windows operációs rendszerek vizsgálatát végzem el, leginkább az ellenük irányuló támadások típusa és minősége függvényében. Fentiek mentén szó lesz ezek civil, szervezeti és katonai szintű alkalmazásáról, a különböző támadások elleni hatékony védekezés módjáról, mindazon metodikákról, amelyek elősegítik a rosszindulatú támadások elleni védelmet. A fentiek mentén tehát nem elkerülendő a különböző definíciók bemutatása, és alapvetően a támadási felületekkel kapcsolatos kifejezések tisztázása sem, hiszen azok a későbbiek során más, hasonló tartalommal rendelkező cikkek esetében is támaszként szolgálhatnak.

A jelenlegi geopolitikai helyzetben Magyarországon, de alapvetően Európa- szerte mindenhol komoly figyelem összpontosul a kiberbiztonságra. Az ukrán-orosz konfliktus egyik legfontosabb műveleti tere a kibertér, amely az európai szankciók kapcsán is komoly szerephez jut. Cikkek százai, ezrei találhatók a témában az interneten, sőt, a közösségi média felületeinek hála már keresni sem igazán kell őket. Ami biztos azonban, hogy ahol felüti a fejét a digitalizáció, a technológiai fejlődés, ott előbb-utóbb óhatatlanul is összeakad a kiberbiztonság témakörével az olvasó. Ha már úgyis operációs rendszerekről lesz szó, érdemes ezzel kapcsolatban átnézni a Microsoft definícióját.

Amint az cikkem címéből már világossá vált, jelenlegi témám a nyílt és zárt forráskódú operációs rendszerek vizsgálata kiberbiztonsági szempontok alapján. Ehhez szükséges megvizsgálni néhány alapvető fogalmat, elsőként a forráskódét. Erre számos formát találni, az egyszerűség és könnyű hozzáférhetőség miatt a Wikipédia vonatkozó szócikkét tartom hasznosnak elolvasni erről.

„Forráskódon (angolul: source code) egy olyan szöveg értendő, ami egy leíró nyelv jelöléseinek vagy egy programozási nyelv definícióinak és/vagy utasításainak sorozatát tartalmazza. Az elnevezés arra utal, hogy az ilyen szövegek létrehozásának a célja az, hogy forrásai legyenek egy fordítóprogramnak vagy interpreternek, és végül megjelenjen valamilyen dokumentum, vagy létrejöjjön egy szoftver.”

Jon Smajda szerint a nyílt forráskód használata megegyezik az egyenlő felek közötti együttműködés elképzelésével. Informatikai szinten mára a társas élet számos egyéb területére kiterjedt a hadviseléstől a várostervezésen át a gyógyászatig. De mi is az a nyílt forráskód?

„Az Open Source Initiative meghatározása szerint az OSS nem egyszerűen ingyenes szoftvert, illetve a program forráskódjának szabad hozzáférhetőségét jelenti, hanem előírásokat is a kód jövőbeli felhasználására, módosítására és a származtatott szoftverekre – de személyekre, csoportokra vagy alkalmazási területekre vonatkozó megkülönböztetések nélkül.”

A fentiek mentén nem nehéz értelmezni a zárt forráskódú szoftver definícióját, amely szöges ellentéte az előző meghatározásnak, ennélfogva a forráskód magántulajdon részét képezi, vagyis nem módosítható, fejleszthető a tulajdonos engedélye nélkül, azt semmilyen formában más nem használhatja, kivéve, ha a tulajdonos erre kifejezetten engedélyt ad.

Adott zárt forrású program felhasználása és módosítása azonban két külön dolog, fontos tehát leszögeznem, hogy ebben az esetben, például operációs rendszer vásárlásakor, pusztán a használati jogot kapjuk meg, tulajdonjogot nem szerzünk a kód felett. Az egyes programok vásárlásakor a jogi kötelmeket általában licenc szerződésben közlik.

A szakirodalom az operációs rendszerek csoportosítását forráskód szerint is számontartja. Ennek oka, hogy mind a zárt, mind a nyílt forrású programok rendelkeznek bizonyos előnyökkel és hátrányokkal, melyeket élelmes hackerek könnyűszerrel kihasználhatnak. Ha már itt tartunk, alapvetően nem is gondolná az ember, mekkora szerepe is van a hackertársadalomnak a nyílt forráskódú szoftverek evolúciójában. Pedig ahogyan Mátyus Imre írásában is tájékozódhat róla az érdeklődő, a hackerek komoly ideológiai és etikai határok mentén végzik teendőiket. Persze vannak kivételek, de ahogyan ma is léteznek „etikus hackerek”, úgy a ’90-es években is voltak olyan informatikus szakértők, akik elsősorban a fejlesztés szabadságáért, az információ szabad áramlásáért harcoltak, sőt harcolnak ma is.

Hogy párhuzamot vonhassak fentiek és a jelen eseményei között, érdemes közelebbről megnézni az Anonymous nevű hackercsoport tevékenységét, amellyel az orosz agresszió ellen harcolnak az ukrán nemzet oldalán. Anélkül, hogy a részletekbe belemennék, kijelenthetem, hogy fentiek remek példával szolgálnak arra vonatkozóan, hogy a hackereknek is rendelkeznek belső értékrenddel, etikával és erkölcsi nívóval, még ha ez nem is mindig egyezik a társadalom aktuális elvárásaival.

Visszatérve a nyílt és zárt forrású operációs rendszerekre, lássuk tehát a zárt forráskóddal kapcsolatos észrevételeket. A zárt forráskóddal rendelkező szoftverek nem rendelkeznek folyamatos védelemmel egy hackertámadással szemben, ennek oka, hogy csak a tulajdonos ismeri a teljes kódot, tehát csak ő tud javításokat, ú.n. patcheket fejleszteni, amelyekkel időtállóvá lehet tenni a programokat a külső támadásokkal szemben. Ez máris egy komoly hátrány, hiszen, ha egy zárt forrású szoftverhez félévente csak egy javítás érkezik, azalatt a fél év alatt az addig meglévő hibákat szünet nélkül ki lehet használni, ennek leglátványosabb példája a Microsoft Windows operációs rendszere, de nincs másként az Android és MacOS esetében sem. Utóbbi kettő esetében a kép jóval árnyaltabb a megszokottnál. Míg az Andriod alapvetően a nyílt forrású Linux rendszeren alapul, számos zárt forrású adalékkal rendelkezik, a MacOS rendszertöltője és kernel magja nyílt, azonban az arra épülő elképesztően vaskos API már zárt.

Voltaképpen a fentiek ismerete akkor szükségszerű, amikor arra keressük a választ, miért létezik Windows rendszerre olyan sok kártevő, míg a Linuxra alig találni párat? Persze a válasz itt sem egészen fehér vagy fekete, erről még a későbbiekben lesz szó.

Mivel én alapvetően a kiberbiztonsági részekre fogok kitérni, álljon itt egy ábra Répási Sándor remek cikkéből, amelyből még a későbbiek folyamán fogok idézni.

1. ábra A nyílt és zárt forrású szoftverek jellemzői. Forrás: Répási Sándor: Kritikus információs infrastruktúrák védelme nyílt forráskódú kiberbiztonsági szoftverek segítségével. In: Bolyai Szemle 2016/2. 40.

Nyílt forrású szoftvereknél, amint az látható a fenti ábrán is, igen sok előnyt és hátrányt különböztetünk meg, azonban véleményem szerint az előnyök messze túlmutatnak a hátrányokon. A legnépszerűbb nyílt operációs rendszer, a Linux például egyre nagyobb népszerűségnek örvend hazánkban, bár ahogyan már említettem, a gamer-kultusz és a játékok DirectX függősége miatt még sokáig nem kell attól tartani, hogy a Windows kimegy a divatból. A Linux nagyjából olyan, mint egy nyílt forrású szoftverekből álló kirakós, ahol minden darabot magunk szabhatunk formára egészen a kernel és a rendszerbetöltő kiválasztásától az utolsó asztali elemig (feltéve, hogy szeretnénk desktop felületet).

A nyílt forrású operációs rendszer egyik legnagyobb védelmi erőssége abban rejlik, hogy —ahogyan azt a fenti ábrán is láthatjuk— magas a közösségi támogatása, ebből adódóan tehát folyamatos ellenőrzés alatt van. Könnyen elképzelhető, mi történne, ha egy létező rendszerelem sebezhetőségére írnánk egy kártékony kódot; mire odajutnánk, hogy használatba helyezzük, addigra jóeséllyel egy szaktárs programozó már észlelte és javította is a hibát, és ezzel meg is válaszoltuk feltett kérdésünket. De ha nem is azonnal, a népszerűbb platformok (mint a debian-alapú linux disztribúciók) esetében órákon belül felfedezik és kijavítják a hibát. A másik komoly probléma a biztonsági célú kódelemzés. Mivel a zárt rendszer forráskódja nem nyilvános, nem lehet tudni, milyen sorokat tartalmaz, amelyek esetleg harmadik félnek továbbítják adatainkat tudtunk nélkül, vagy egyéb módon szolgáltatják ki adatainkat a külvilágnak. Éppen ezért manapság a felhasználói tudatba is kezd beszivárogni az a felfogás, hogy minél több nyílt forrású alkalmazást használjunk, hiszen azokon jóval kisebb a biztonsági kockázat.

A képen láthatjuk, milyen adatokat kötnek a felhasználókhoz az egyes chat és közösségi média alkalmazások. Látható továbbá az is, hogy míg a zárt forrású Messenger alkalmazás szinte minden létező adatot rögzít, addig a Signal például szinte semmit, ami a felhasználóhoz köthető. Ebből egyértelműsíthető, hogy azok az alkalmazások, amelyek forráskódja nyilvános, jóval kisebb eséllyel próbálják meg becsapni a felhasználót annak érdekében, hogy illetéktelen adatokhoz jussanak. Természetesen azoknak a programoknak sincsenek 100%-os védelmi paraméterei, amelyek nyíltak. A példaként használt Signal nevű alkalmazást is feltörték már, elvégre gyengesége, hogy két végpont között titkosítja a forgalmat, tehát ha a bármelyik fél eszköze eleve kompromittálódott, vajmi keveset ér az egész. Erről többek között itt lehet érdekességeket olvasni.

Az operációs rendszerek kiberbiztonsága kapcsán a Linux és a Windows között ég és föld a különbség. Mint ismeretes, a Linux rendszer betöltését az ú.n. kernelbetöltő végzi el. Ilyen a LILO, a Grub, és még számos egyéb változata ismert. A számítógépeken található egy BIOS modul, (vagy U(EFI)) amely megkeresi ezt a kernelbetöltőt és elindítja azt, mely megfelelő működés esetén elindítja az operációs rendszer további funkcióit (a kernel általában tömörített változatban van jelen a lemezeken, így az első lépés indítás előtt annak kitömörítése).

Ha a védelem/elterjedtség arányokat vizsgáljuk, jelenleg a világelső operációs rendszer a Linux. Ismételten annak nyílt forrású és változatos jellegéből adódóan semmilyen Windows rendszer nem képes megközelíteni egy jól konfigurált és karbantartott Linux biztonságát, és ami legalább ennyire fontos, stabilitását, bár persze a Linux kernel sem sérthetetlen.

A Linux biztonságát sok egyéb metódus is szavatolja. Mint ismeretes, a Windows rendszeren minden program akár alapértelmezett alkalmazásként is futhat, sőt, indítópultba kerülve minden indításkor betölt, ami már önmagában is egy veszélyforrás. Ennek oka, hogy ha egy vírus bejut a számítógépre, automatikusan fog futni, ameddig valamilyen módon eltávolításra nem kerül. Ezzel szemben a Linux alapú operációs rendszerek esetében erre nincsen lehetőség, hiszen csak akkor fut egy program, ha a felhasználó erre kifejezett engedélyt és utasítást ad, és a kernel is jóval biztonságosabb.

A felhasználói jogkör kérdése is komoly dilemmára ad okot. Míg a Windows operációs rendszerben alapvetően rendszergazdai jogosultsággal indul a gép a telepítést követően, addig a Linux esetében a felhasználói fiók jogköre alapból alacsonyra van állítva, s amíg át nem állítja a felhasználó, semmi nem futhat engedély nélkül (átállítás után sem mindig). A rendszergazdai Windows fiók adminisztratív hozzáférést biztosít a felhasználó számára, tehát ha megfertőződik, szabadon végezheti tevékenységét a céleszközön.

A fentiek után joggal merül fel a kérdés, hogy ha tényleg ennyivel biztonságosabb a Linux és különböző disztribúciói, mi lehet az oka annak, hogy bizonyos körökben mégis népszerűbb a Windows rendszer. Ennek számos oka van.  A tárgyalt operációs rendszer elterjedése megváltoztatta a világot, elterjedésével vált népszerűvé a grafikus felületet alkalmazó operációs rendszer, a már említett desktop alapú elrendezés, az egér használata és megszámolhatatlan egyéb funkció.

Az első ok talán arra vezethető vissza, hogy a kezdetekor a Linux alapú operációs rendszer komoly Unix (és alapvetően programozói) tudást igényelt a megfelelő használathoz, a Windows azonban a kezdetektől az átlagfelhasználót célozta meg. A már említett desktoppal és tálcával, amely minden Windows rendszer elengedhetetlen kelléke mind a mai napig, olyan mértékben egyszerűsítette le a digitális eszközök használatát, amely már önmagában garancia volt a sikerre (ma már számos Linux desktop verzió létezik).

A másik ok, hogy a Microsoft, mint fejlesztő cég komoly összegeket fordított PR kampányra, és a különböző eszközök gyártóival is igen magas összegű szerződéseket kötött a rendszer használatára.

Összességében szeretném leszögezni, hogy mind a Windows, mind a Linux megfelelő választás lehet akkor, ha megfelelően használjuk őket, azonban korántsem mindegy, hogy az átlag felhasználó milyen módon kerül kapcsolatba az egyes operációs rendszerekkel.

 

Írta: Gál Henrik Norbert

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A Nyílt és zárt forráskódú operációs rendszerek vizsgálata kiberbiztonsági szempontok alapján bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Bevezetés           A Nagy Etióp Újjászületés Gátjaként (a továbbiakban: GERD – Grand Ethiopian Renaissance Dam) ismert duzzasztógát 2022.02.20-án megkezdte az energiatermelést. A Nílus vízhozamának jelentős mértékben kitett, földrajzi szempontól Etiópiánál északabbra fekvő államok (Szudán, Egyiptom) azonban a projekt 2011-es megindulása óta hevesen tiltakoznak a gát megépítése ellen. Ezen államok vezetői szerint ugyanis Etiópia korábbi nemzetközi jogi megállapodásokat felrúgva önkényesen sajátítja ki a Kék-Níluson a folyó vízhozamának jelentős részét. Mivel a Nílus északi részén lévő víz mintegy 85%-a az etióp magasföld felől lefolyó Kék-Nílusból ered, így mind Egyiptomnak, mind pedig Szudánnak elemi érdeke megakadályozni vagy korlátozni a gát működését.

A GERD projekt háttere

            A gát építésére irányuló eredeti elképzelések már rendkívül régre, egészen az 1960-as évek elejére vezethetők vissza. Bár Hailé Szelasszié, az utolsó etióp császár regnálása idején még reális esélyek voltak egy a Kék-Níluson építendő energiatermelésre, valamint vízraktározásra használható duzzasztógát építésére, az 1974-es Derg (kommunista katonai junta) által elkövetett puccs következményeként kirobbanó véres etióp polgárháború következtében a projekt terve szertefoszlott. Ezt követően még a 15 évig tartó polgárháború 1991-es lezárása után is majdnem két évtized kellett ahhoz, hogy ismét reális esélyei legyenek a kelet-afrikai állam vezetésének a gát megépítésére. 2009-ben az akkori etióp miniszterelnök, Meles Zenawi határozott lépéseket tett a projekt megvalósításának érdekében. 2009 októbere és 2010 augusztusa között a kormány elvégeztette a gát megépítésére kiszemelt terület alapos felmérését. A felmérés eredményeként a projekt kivitelezésének helyszínéül az Etiópia észak-nyugati részén fekvő Benishangul-Gumuz régiót szemelték ki, ahol a tervek szerint a szudáni határtól mindössze 45 km-re kezdték volna meg a munkálatokat.

            Már a munkálatok megkezdésekor előrevetítette a folyó alsó folyásának ellenállását, hogy 1959-ben Szudán és Egyiptom egyezményt kötött a Nílus vizének használásáról és ellenőrzéséről. Ezen szerződés talán legfontosabb rendelkezése az volt, hogy a Nílus teljes éves átlagos vízhozamát 18,5 (Szudán), illetve 55,5 (Egyiptom) milliárd köbméterben osztották fel egymás között. A szerződéssel kapcsolatos alapvető problémákat az okozza, hogy a szerződő államok Etiópiát kihagyták a megállapodásból, annak ellenére, hogy az ország területéről ered a folyó vízhozamának 80%-a. Etiópia azonban a Nílus felső folyásánál lévő államokkal összefogva 2010 májusától kezdeményezte a Nílus-medencei együttműködési keretmegállapodást, melynek elsődleges célja, hogy a Nílus valamennyi part menti állama között méltányos felhasználást biztosítson.

A projekt kivitelezése

Annak ellenére, hogy a keretmegállapodás Egyiptom és Szudán heves tiltakozását váltotta ki már 2010-ben, Etiópia megkezdte a tervezett építkezés kivitelezését. Ugyan a kormány majdnem közvetlenül az építkezések megkezdéséig titokban tartotta a projekt tervezését, az első benyújtott tervezet már 2010. novemberében megérkezett. Ezt követően a kormány 2011. március 31-én, egy nappal a projekt nyilvánosságra hozatala után, versenytárgyalás nélkül 4,8 milliárd dolláros szerződést kötött az olasz Salini Impregilo céggel, és 2011. április 2-án Meles Zenawi miniszterelnök letette a gát alapkövét.

A gátat eredetileg “X projektnek“, majd az olasz céggel való építési szerződés megkötését követően Millenniumi gátnak nevezték át. Végül 2011. április 15-én a Minisztertanács átnevezte Nagy Etiópiai Reneszánsz Gátra. Ugyan az eredeti tervek szerint a gát által működtetetett erőmű mintegy 5250 MW-os teljesítményével összesen évi 15 128 GWh áramtermeléssel kecsegtetett, az építkezés során a projektet többször felülvizsgálták. A felülvizsgálatok során folyamatosan növelték a beépítendő erőműegységek számát, mely által az összteljesítményt, s így a megtermelt elektromos energia mennyiségét szerették volna növelni. Ezek az átépítések sokszor jelentős többletmunkákat jelentettek, ugyanis a tervezőknek számos ponton újra kellett tervezni a munkálatokat, valamint a szükséges források mennyiségét is. Ennek fényében nem meglepő, hogy az eredeti tervek szerint 2017 júliusában befejezendő gát átadására csak mintegy három évvel később, 2020. július 30-án került sor. Bár 2019 őszére a munkálatok mintegy 70%-a készen állt, az építmény üzembe helyezését egyre jobban ellenző szudáni és egyiptomi kormányok rábírták Abiy Ahmed etióp elnököt arra, hogy az elkészült víztározó első feltöltési megkezdését pár héttel halasszák el. A nyári aszályos időszakban Szudán és Egyiptom komoly félelmei a víztározó feltöltéséből eredő vízhiányból erőszakos válasszal fenyegettek, éppen ezért is törekedett az etióp elnök arra, hogy a lehető leginkább kompromisszumkész legyen a két északi állammal.

A gát Szudánra és Egyiptomra gyakorolt hatása

Ahhoz, hogy a folyó alsó folyásánál fekvő országok a projekt iránti, annak kezdetétől meglévő ellenérzéseit megértsük érdemes figyelmet szentelni a GERD ezen államokra gyakorolt hatásaira. A hatások tényleges mivoltát illetően eddig csupán találgatni tudunk, mivel csak a közelmúltban kezdődött meg a gát működése. Látható ugyanakkor az is, hogy a folyási irány szerint lejjebb fekvő országok előzetes jelentései a félelmeik miatt (csökkenő vízhozam, Egyiptom Asszuáni Nagygátjának jelentőségvesztése) jelentősen eltérnek az etióp- valamint egyéb nemzetközi kutatócsoportok által készített előzetes jelentésektől. Mint megannyi más érdekütközés esetében, itt is a kooperáció segíthet a lehető legalacsonyabb szintre csökkenteni Szudán és Egyiptom vízveszteségből akadó esetleges gazdasági- és társadalmi érdeksérelmét. Egyes tanulmányok szerint a GERD tározóinak feltöltési fázisában az egyes „feljebb” érzékelhető hatásokat elsősorban olyan tényezők befolyásolják, mint az Egyiptom déli részén található Asszuáni Magasgát tározójának aktuális magassága, a feltöltési fázis során az Etióp- magasföldön lehulló csapadék mennyisége, valamint a három ország közötti tárgyalások sikeressége.

Mivel a tározó mintegy 74 km3-es térfogata lényegesen több, mint a Kék-Nílus átlagos éves vízhozama (49 km3) az egyiptomi-szudáni határon, ezért a tározó több évig tartó, fázisokra osztott feltöltése során mindvégig szükségeltetik az érintett országok egymás iránti kölcsönös bizalma és folyamatos együttműködésük. Kérdéses, hogy a feltöltési folyamat során az egyeztetések és az együttműködés mennyire lesz elég a Szudánt, de főképpen Egyiptomot érintő vízhiány ellensúlyozására. Előzetes hatásvizsgálatok szerint Egyiptomban mintegy kétmillió gazdát fog érinteni a feltöltési folyamat miatti alacsony vízhozam. Az, hogy ez a réteg mennyire lesz kitéve a kellemetlen változásoknak, nagyban függ a GERD töltési fázisának ütemezésétől, csakúgy, mint az Asszuáni Magasgát tárolási mennyiségétől. A mezőgazdasági hatások mellett energetikai problémákat is okoz a feltöltés. Egyes egyiptomi kritikák szerint a vízerőművek csökkenő teljesítménye miatt már az eddigi feltöltési fázisok során mintegy 25-40%-kal befolyásolta negatívan a projekt Egyiptom vízenergiával termelt elektromos energiájának mennyiségét. Ugyanakkor 2010-ben a vízenergia az egyiptomi teljes villamosenergia-termelés kevesebb, mint 12%-át adta, így a víz mozgásienergiáját kihasználó energiatermelés 25%-os átmeneti csökkenése az egyiptomi villamosenergia-termelés csupán kevesebb, mint 3%-os csökkenését jelenti.

Ami Szudánt illeti, az alacsonyabb vízhozammal járó problémákon túl pozitív hatásai is lehetnek a gát működésének. Mivel a GERD jelentős mennyiségű iszapot tart vissza, közvetve hozzájárulhat az északabbra fekvő szudáni gátak (Roseires-gát, a Sennar-gát és a Merowe-gát) anyagromlásának megakadályozásához, ezáltal potenciális élettartamuk növeléséhez. Mindemellett az etióp gát nagy segítség lehet Khartúm számára az árvízvédelem területén, ugyanis csökkentheti a Roseires-gát ad-Damazi-i tározóját körülvevő síkságok szezonális áradásait.

Összességében azonban a szudáni fél részéről is nagyfokú ellenérzések figyelhetőek meg az éppen megvalósult etióp projekttel kapcsolatosan. Nem meglepő, hogy Khartúm Kairóval összefogva már a GERD projekt kezdetétől fogva megtesz mindent a bilaterális-, multilaterális-, vagy akár nemzetközi fórumokon a Kék-Níluson való vízhozam lehető legmagasabb szinten tartásáért.

A GERD projekttel kapcsolatos diplomáciai viták és egyeztetések

Nem sokkal az építkezés megindítása után a három résztvevő ország egyetértett abban, hogy a már említett aggályok eloszlatása és orvoslása érdekében szükség van egy Nemzetközi Szakértői Testület alakítására. A felálló 10 tagú testület a következőképpen állt össze: 2-2-2 fő a három érintett országból, valamint 4 egyéb nemzetiségű, független szakember a vízgazdálkodás és hidrológiai modellezés-, a gátépítés-, a gazdasági és társadalmi hatások-, valamint a környezetvédelmi szempontok területéről. [1]Ugyan számos alkalommal ült össze a testület az egyes szakmai kérdésekkel kapcsolatos viták rendezése, valamint a kompromisszum keresése végett, az egyes szakterületeken (környezetvédelem) végzett hatásvizsgálatokon túlmutató teljes jelentés csak 2013-ban készült el. A szakértők azonban hamarabb megegyezésre jutottak, mint az állami döntéshozók, akik számos alkalommal a saját álláspontjukat kihangsúlyozva a jelentés felülvizsgálatát követelték.

2013 júniusában diplomáciai krízis bontakozott ki Egyiptom és Etiópia között, amikor kiszivárogtak az akkori egyiptomi elnök, Mohamed Morszi tanácskozási ülésén elhangzott javaslatok. A Nemzetközi Szakértői Testület jelentését túlságosan részrehajlónak ítélve (Etiópia részére) egyes egyiptomi kormányzati döntéshozók az épülő gát lerombolásának lehetőségeit latolgatták. A botrányos tanácskozás témája ismertté vált Etiópiában, az etióp kormány rögtön magyarázatot követelt Egyiptom Addisz Abeba-i nagykövetétől. Ezt követően az egyiptomi diplomácia a hibát orvoslandó egy hivatalos nyilatkozatban békülékenyebb hangot ütött meg. Ezen nyilatkozatban az észak-afrikai állam a „jószomszédi viszonyt, a kölcsönös tiszteletet és a közös érdekek követését szorgalmazta anélkül, hogy bármelyik fél ártana a másiknak”.

A gát körül kialakult államközi nézeteltérések azonban ezzel még nem oldódtak meg, ugyanis Egyiptom érdekeinek érvényesítését nem érzékelte, így 2014 januárjában kilépett a tárgyalási folyamatból. Kairó ezen is túltéve diplomáciai „hadjáratot” indított, mellyel célja volt, hogy az Afrikai Unió egyes tagállamainak politikai vezetését meggyőzze arról, hogy ítéljék el Etiópia gátépítési tervét. 2014 áprilisában Etiópia miniszterelnöke, Haile Mariam Desalegne újabb, a gátról szóló tárgyalásokra hívta meg Egyiptomot és Szudánt, mire Nabil Fahmi, egyiptomi miniszterelnök májusában közölte, hogy Egyiptom ismételten tárgyalni kész. Az Abdel Fattah al-Sisi vezette egyiptomi kormány azonban csak úgy egyezett a tárgyalások újrakezdésébe, amennyiben azok külföldi szakértők nélkül zajlanak. A meginduló tárgyalási folyamat eredményeképp 2015. március 23-án Abdel Fattah al-Sisi egyiptomi elnök, Hailemariam Desalegn etióp miniszterelnök, valamint Omar al-Bashir szudáni elnök Khartúmban aláírta az úgy nevezett „Elvek nyilatkozatát”. A dokumentum döntő jelentőséggel bírt Etiópiának gátépítési projektje szempontjából. A lefektetett 10 alapelv értelmében ugyanis Egyiptom és Szudán is lemondtak a korábbi szerződések által meghatározott részarányukról a folyó vízének felhasználását illetően. Bár később Egyiptom, valamint Szudán is jogalkotási szempontból hibásnak titulálta a jogi dokumentumot, az „Elvek nyilatkozata” nemzetközi szempontból legitimálta az etióp projektet. Az utólagos egyiptomi és szudáni „reklamációt” követően 2015 decemberében az említett három állam külügyminiszterei szignójukkal látták el a khartúmi okmányt, melynek értelmében megerősítették az „Elvek nyilatkozatának” keretében tető alá hozott megállapodásokat, valamint megbíztak egy francia szakértői csoportot, hogy független tanácsadó csoportként készítsenek technikai- és szakmai véleményezőtanulmányokat a már folyamatban lévő projekthez. Feltételezhetnénk, hogy a gáttal kapcsolatos nézeteltérések a Khartúmban tető alá hozott megállapodásokkal végleg rendeződtek. 2017 májusában azonban a szakértői csoport által kiadott tanulmány következtében vita robbant ki a két legvehemensebbnek tekinthető fél, a szudáni és az egyiptomi között. A felek ütköző álláspontja miatt ismételten kudarcba fulladtak a tárgyalások, melyeket csak a 2019. novemberétől közvetítőként beavatkozó Amerikai Egyesült Államok tudott ismételten „mederbe terelni”. Érthető tehát, hogy az amerikai fél egyik fő motivációja a kompromisszumos megoldás minél elébb való megtalálása, valamint egy ezt tartalmazó egyezmény felekkel történő aláírattatása. Mindazonáltal az USA által a három vitás fél számára előkészített, Washingtonban aláírandó háromoldalú megállapodásból 2020. februárjában váratlanul kilépett arra hivatkozva, hogy nem állt rendelkezésére elegendő idő a helyi politikai erőkkel és érdekelt felekkel a megállapodás megvitatásához.[2] Több mint valószínű, hogy ez csupán egy ürügy volt és a visszalépés valódi okai a parlamentben való egyet nem értés (az USA javaslatát túlságosan Egyiptom-pártinak ítélték meg), valamint a közelgő 2020-as választások miatti belpolitikai elővigyázatosság voltak. A GERD projekt ügyében zajló tárgyalási folyamat ismételten kudarcba fulladt és 2020 második felében nyilatkozatok formájában többször is heves kirohanást intéztek egymás ellen a vitás felek.

2020 szeptemberében az Egyesült Államok felfüggesztette az Etiópiának nyújtott gazdasági támogatásának egy részét, mivel megítélése szerint nem történt megfelelő előrelépés a Szudánnal és Egyiptommal történő tárgyalásokban. Bár ez nem rendítette meg Etiópiát, a 2020 novemberében kirobbanó etióp polgárháború már komolyan veszélybe sodorta a nagyszabású projekt kivitelezését. Egyiptom és Szudán érdeke a kialakult helyzetben egyértelműen a fegyveres konfliktus minél hosszabbra való nyújtása volt. Ennek érdekében (a kezdetben legalábbis mindenképpen) gyengébb tigré felkelőket támogatták. A háború azonban nem tudta teljesen leállítani az feltöltési folyamatot és nem tett kárt a gátban sem, így 2022. február végére a GERD megkezdte az energiatermelést.

Konklúzió – Bizonytalanságok

A Nagy Etióp Újjászületés Gátjának jövőbeni működése és hosszútávon való megtérülése számos tényező miatt bizonytalan. Amellett, hogy Etiópiának az északi szomszédokkal még mindig nem sikerült rendezni a Nílus vízhasználatából fakadó jogi vitákat, komoly kockázatot jelenthet a gát jelentette energia exportálásból várhatóan befolyó bevételekre a Kelet-afrikai országban meglévő, és egyre inkább érvényesülő kínai gazdasági jelenlét. Csak magában a GERD projektben az erőmű turbináinak és egyéb elektromos felszereléseinek finanszírozására mintegy 1 milliárd dollárnyi hitelt nyújtott a kínai Export-Import (Exim) Bank. A Kínai Népköztársaság és az Amerikai Egyesült Államok között kirobbanó globális kereskedelmi-gazdasági vetélkedésben mindkét fél számára rendkívül fontos jelentőséggel bírhat a térségben való befolyásszerzés, mivel a nemzetközi vízikereskedelmi útvonalak szempontjából rendkívüli fontossággal bír a térség (például a Vörös-tengerhez és az Ádeni-öbölhöz is kapcsolódik). Mindazonáltal nem várhatjuk a két „óriástól”, hogy megoldja a vitában álló afrikai országok problémáját. Ebben a vitás feleket véleményem szerint az őket ezer szállal egymáshoz fűző interdependencián alapuló viszonyok felismerése, valamint a kompromisszumkészség és józan belátás segítheti a jövőben.

Írta: Kovács Tibor Benedek

Egyéb felhasznált források:

1. Hijazi, Ali: The GERD Conflict: Challenges to Egypt’s Water Security, Social Sciences University of Ankara, Ankara, 2020.
2. Tadese, Jiregna: The Grand Ethiopian Renaissance Dam (GERD): Diplomatic War Between Ethiopia and Egypt, Berlin, University of Applied Sciences, 2020.
3. Kamara, Ahmed; Ahmed, Mohamed; Benavides, Arturo: Environmental and Economic Impacts of the Grand Ethiopian Renaissance Dam in Africa, 2022. 01.20.
4. East Africa seeks more Nile water from Egypt, 14. 05. 2010. http://news.bbc.co.uk/2/hi/africa/8682387.stm (Letöltés dátuma: 2022.02.27.)
5. Joint Statement of Egypt, Ethiopia, Sudan, the United States And the World Bank, 31. 01. 2020. https://home.treasury.gov/news/press-releases/sm891 (Letöltés dátuma: 2022. 02. 28.)
6. El Tawil, Noha: Declaration of Principles on Renaissance Dam is ‘exclusive agreement’ binding Egypt, Ethiopia, Sudan together: intl. law expert, 23. 06. 2020. https://www.egypttoday.com/Article/1/88909/Declaration-of-Principles-on-Renaissance-Dam-is-exclusive-agreement-binding (Letöltés dátuma: 2022. 02. 28.)
7. Wheeler, Kevin G.; Jeuland, Marc; Hall, Jim W.; Zagona, Edith; Whittington, Dale: Understanding and managing new risks on the Nile with the Grand Ethiopian Renaissance Dam, Nature Communications. Nature Communications Volume 11 Article (1), 2020. https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC7567800/ (Letöltés dátuma: 2022. 02. 28.)

Képi források: Pinterest

1. https://hu.pinterest.com/pin/35114072085584396/ (Letöltés dátuma: 2022. 02. 28.)
2. https://hu.pinterest.com/pin/736901557772963325/ (Letöltés dátuma: 2022. 02. 28.)
3. https://hu.pinterest.com/pin/479211216608226616/ (Letöltés dátuma: 2022. 02. 28.)
4. https://hu.pinterest.com/pin/625648573217145446/ (Letöltés dátuma: 2022. 02. 28.)

[1] International Panel of Experts on Renaissance Dam – The International Panel of Experts which commenced its activity officially on Tuesday, 15 May 2012, consists of 10-members. Six of the experts are from Ethiopia, Egypt and Sudan while the rest four are international experts.

[2] Hijazi, Ali: The GERD Conflict: Challenges to Egypt’s Water Security, „In February 2020 when Ethiopia announced its withdrawal from the tripartite agreement, which it was scheduled to sign in Washington”

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A Vita a Nílus vizének felhasználásáról – A Nagy Etióp Újjászületés Gátjának története bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.