Feed aggregator

Szarajevó a Balkán. Igaz, Nyugat-Balkán, de mégis a Balkán, amire itthon fennhordott orral, fintorogva, lenézően legyinteni szoktak. Volt Maléves kolléganőm is azt kérdezte, hogy jár oda egyáltalán valaki? És voltak utasok is a gépen? Igen, járnak oda Európa, a Közel-Kelet számos városából hagyományos és low cost légitársaságok, időről-időre charter légitársaságok. Egykor a Malévnak is rendszeres járata volt Budapest-Szarajevó között.

                       Az elsők között a 2000-es évek elején

A boszniai háború után a légteret a polgári légiforgalom előtt 1998-ban nyitották meg. A magyar légiközlekedési vállalat akkori vezetői, különösen a későbbi vezérigazgató, akkor még vezérigazgató-helyettes, nagyon erőteljesen szorgalmazta a balkáni nyitást, hogy indítsunk minél több városba járatokat, nyissunk képviseletet, legyünk jelen. Így esett, hogy 1999-ben a Malév képviselőjeként családostul kiköltöztünk Szarajevóba és jelen lettünk.

Azon kevesek közé tartozom, aki előtte nem jártam soha Jugoszláviában, nem ismertem az országot, Boszniát pedig végképp nem.

Az első, tájékozódó út mellbevágó volt. A repülőtér kívülről romos ugyan nem volt, de golyónyomokkal teli, az épület belülről pedig szívszorító és megdöbbentő. Az égett szag még mindig megült mindent, a falak feketék voltak, a mennyezeten szabadon futottak vezetékek és csövek, összesen két határőr fülke várta az érkezőket. De utána ott várt mosolyogva a magyar nagykövet és csak annyit mondott: már rég itt kéne lenniük.

                       A repülőtér 1999-ben

Egy, a háborút csak filmekből és a tv híradókból ismerő embernek a város kijózanító volt. A földig rombolt épületek, a hatalmas lyukak az épületek falában, a mindenhol, a parkokban, köztereken ott lévő sírok, a Tito laktanya, a lakótelepek sírásra ösztönző látványa. És akkor beérkeztünk a Bascsarsijára, és a világ megváltozott körülöttünk. Már a repülőtéren is láttuk, de ott a kávézókban, a kis csevaposoknál, burekeseknél, az utcán mindenhol az emberek mosolyogtak, beszélgettek, az üzletekben kedvesek voltak és érdeklődők. És romok ide, romok oda, a város egy életre belopta magát a szívembe. A család gyönyörű négy évet töltött ott. Megannyi szeretetben és örömben volt részünk a munkában, a magánéletben, a hétköznapokban és az ünnepekben.

                                     A parlament épülete 2002-ben és 2018-ban

Sok évvel ezelőtt hazajöttünk, sok éve már nincs Malév sem, de van, ami nem változik. Nem változik a lenéző legyintés, ja, Balkán? De nem változik szeretetem sem Szarajevó iránt.

Sok év telt el azóta, hogy utoljára Szarajevóban voltam, most izgatottan készültem. És megint nem csalódtam. Feltöltődni mentem, kiszakadni az itthoni gyűlölettel teli közéletből, és azt kaptam, amit vártam.

És igen, járnak oda Budapestről is. Menetrendszerinti járata van a Wizz Airnek hetente kétszer, és mindkét irányba szinte tele volt az Airbus A320-as.

A repülőtérről 5 márkáért (2,5 euró) közvetlen busz visz be a városközpontba, ami útközben városi busszá alakul és minden megállóban megáll.

Ami a leginkább feltűnt, a rengeteg üvegpalota, bankok és biztosító társaságok székházai, bevásárló központok, szállodák. Nekem ez egy kicsit idegen volt, nem nagyon érzem odavalónak, de a belvárosban megnyugodtam. Ott minden érintetlen. És érintetlen a városban a hangulat, a nyugalom, az idegesség mentesség.

                                           A Bascsarsiján 2018-ban és 2002-ben

Ott is vannak problémák, nem is kevés. Nehéz helyzetben van a gazdaság, a daytoni békeszerződés által létrehozott állami berendezkedés nehézkes és drága, magas a munkanélküliség, a fiatalok elvándorlása szintén napirenden van, de mindezt a helyén kezelik.

Utaztunk villamoson. A kint töltött négy év alatt egyszer sem, most azzal mentünk ki Ilidzsára. A kettes ülésen egyedül ülőtől a felszálló utas – kétszer is láttam, tehát nem egyedi eset lehet – megkérdezte, hogy a mellette lévő hely szabad-e? Ezután leült és amíg le nem szálltak, beszélgettek.

Nem rohannak, nem idegesek, nem türelmetlenek. Magamról megfeledkezve fotóztam éppen pont egy kanyarodó sávban, az autós türelmesen megvárta, amíg végeztem.

Végtelen nyugalom volt az ott töltött négy nap annak ellenére is, hogy néztem híreket és olvastam napilapokat. Értesültem az ottani gondokról és a nemzetközi helyzetről, de nem kaptam minden oldalról a gyűlöletet. Vannak problémáik, vannak megoldandó gondjaik, súlyosak és kevésbé súlyosak, de nem mérgezik a közhangulatot.

Mosolygós, nevetős képek készültek, amik már évek óta nem. Akkor lábadt könnybe a szemem, amikor a repülőtéren a Lufthansa irodát néztem. Most ünneplik, hogy húsz éve vannak jelen. 19 éve, az elsők között mi is ott voltunk.

                            Szarajevó repülőtér 2018

Visszamegyek. Rövid időn belül újra Szarajevóban fogom inni a kávét és enni a szirnicát, a csevapot.     

 

Ahead of Easter, the BBC's Frank Gardner visits the churches of Ethiopia.

Ahead of Easter, the BBC's Frank Gardner visits the churches of Ethiopia.

Két évvel ezelőtt a légiforgalmi irányításról, a rádiókapcsolat felvételét elmulasztó közforgalmi repülőgépekről és az azonosításukról készülő cikkek írása során, miközben fényképeket kerestem az illusztrációhoz, szembesültem azzal, hogy a polgári repülőgépes archívumom reménytelenül elavult. A frissítés nem volt sürgős, így ennek is köszönhető, hogy csak a napokban látogattam ki a ferihegyi repülőtérhez, hogy egy átmozgató jellegű spottingolással lencsevégre kapjam egy péntek délelőtt forgalmát. A helyszín a 31R (jobb) pályaküszöb közelében magasodó spotter domb volt. 

A török ULS Airbus 310-es kargó gépe Isztambul felé indul rakományával.

A reggeli szűrt fényben érkezik az izraeli Up Boeing 737-ese.

A bolgár Cargo Air B737-400-asa egy alig több mint félórás belgrádi útvonalhoz gurul ki.

A török Pegasusnál ugyanazok a színek álltak rendelkezésre, mint a Cargo Air-nél.  

Megjött a kis francia, vagyis az Air France A318-asa.

Az Air Dolomiti karcsú Embraer ERJ-195-öse taxizik a felszálláshoz.

A kargó gépek reggelét a légcsavaros-gázturbinás Saab 340-es zárja. Úti célja Temesvár.

A holland Transavia 737-ese áll fel a pályára.

A görög Blue Bird B737-300-asa máltai lajstrommal repül.

UNICEF logóval díszített EasyJet Airbus 319-es.

A váróponton az Aegean A320-asa vár a sorára.

Finnair Airbus 319-es a 31R küszöb felett.

A Wizzair gépek az üzemelés kezdete, 2004 óta viselik ezt a festésmintát. 

Ezen a Wizz Airbus 320-ason az első változathoz képest már helyet cseréltek a színek.  

A napi számtalan Ryanair egyike.

A Lufthansa A320-as törzsének tetején a fedélzeti internet szolgáltatáshoz szükséges műholdas kapcsolattartás antennáját rejtő burkolat dudorodik.

A szlovén Adria Airways CRJ-900-asa mögötti szélzsák oldalszelet jelez a pálya földet érési zónájánál.

Pratt & Whitney PW1100G hajtóművekkel repülő A320neo.

A ČSA OK-PET lajstromú A319-ese a SkyTeam ezüst színében.

Qatar Airways A320-as Dohából.

Az izraeli Israir A320-asa.

Ugyanazok a színek, de más a dizájn ezen a svájci lajstromban lévő Easy A319-esen, mint a fenti, UNICEF logós gépen. 

Türelmes várakozás amíg a  következő leszálló után szabad lesz a pálya. 

Érkezik az Emirates Dubaj-Budapest járatának Boeing 777-ese.

Földet érnek a tripla hetes főfutóinak hátsó kerekei.

Barátian alacsony árakat ígér a Jet2 B737-800-asának ezüst törzsén olvasható felirat.

A Hollandiához tartozó Aruba szigetén lajstromozott privát Airbus 319CJ.

Juan Sebastian Elcano az elsők között volt, akik körülhajózták a Földet, miután 1522-ben, hároméves távollét után Magellán flottájának maradékával (és Magellán nélkül) visszaérkezett Spanyolországba. A neves felfedező és hajós képmása a Norwegian Boeing 737-800-asának vezérsíkjáról tekint vissza.  

Olasz színek és ír lajstrom az Alitalia Airbus 320-asán.

A lengyel kormányzati repüléseket a LOT-tól bérelt Embraer ERJ-175-ösökkel (is) végzik.

A Qatar Airways kargó ágazatának Airbus 330-asa.

A Wizzair A321-ese várja a színes orrú géptestvér leszállását.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Két évvel ezelőtt a légiforgalmi irányításról, a rádiókapcsolat felvételét elmulasztó közforgalmi repülőgépekről és az azonosításukról készülő cikkek írása során, miközben fényképeket kerestem az illusztrációhoz, szembesültem azzal, hogy a polgári repülőgépes archívumom reménytelenül elavult. A frissítés nem volt sürgős, így ennek is köszönhető, hogy csak a napokban látogattam ki a ferihegyi repülőtérhez, hogy egy átmozgató jellegű spottingolással lencsevégre kapjam egy péntek délelőtt forgalmát. A helyszín a 31R (jobb) pályaküszöb közelében magasodó spotter domb volt. 

A török ULS Airbus 310-es kargó gépe Isztambul felé indul rakományával.

A reggeli szűrt fényben érkezik az izraeli Up Boeing 737-ese.

A bolgár Cargo Air B737-400-asa egy alig több mint félórás belgrádi útvonalhoz gurul ki.

A török Pegasusnál ugyanazok a színek álltak rendelkezésre, mint a Cargo Air-nél.  

Megjött a kis francia, vagyis az Air France A318-asa.

Az Air Dolomiti karcsú Embraer ERJ-195-öse taxizik a felszálláshoz.

A kargó gépek reggelét a légcsavaros-gázturbinás Saab 340-es zárja. Úti célja Temesvár.

A holland Transavia 737-ese áll fel a pályára.

A görög Blue Bird B737-300-asa máltai lajstrommal repül.

UNICEF logóval díszített EasyJet Airbus 319-es.

A váróponton az Aegean A320-asa vár a sorára.

Finnair Airbus 319-es a 31R küszöb felett.

A Wizzair gépek az üzemelés kezdete, 2004 óta viselik ezt a festésmintát. 

Ezen a Wizz Airbus 320-ason az első változathoz képest már helyet cseréltek a színek.  

A napi számtalan Ryanair egyike.

A Lufthansa A320-as törzsének tetején a fedélzeti internet szolgáltatáshoz szükséges műholdas kapcsolattartás antennáját rejtő burkolat dudorodik.

A szlovén Adria Airways CRJ-900-asa mögötti szélzsák oldalszelet jelez a pálya földet érési zónájánál.

Pratt & Whitney PW1100G hajtóművekkel repülő A320neo.

A ČSA OK-PET lajstromú A319-ese a SkyTeam ezüst színében.

Qatar Airways A320-as Dohából.

Az izraeli Israir A320-asa.

Ugyanazok a színek, de más a dizájn ezen a svájci lajstromban lévő Easy A319-esen, mint a fenti, UNICEF logós gépen. 

Türelmes várakozás amíg a  következő leszálló után szabad lesz a pálya. 

Érkezik az Emirates Dubaj-Budapest járatának Boeing 777-ese.

Földet érnek a tripla hetes főfutóinak hátsó kerekei.

Barátian alacsony árakat ígér a Jet2 B737-800-asának ezüst törzsén olvasható felirat.

A Hollandiához tartozó Aruba szigetén lajstromozott privát Airbus 319CJ.

Juan Sebastian Elcano az elsők között volt, akik körülhajózták a Földet, miután 1522-ben, hároméves távollét után Magellán flottájának maradékával (és Magellán nélkül) visszaérkezett Spanyolországba. A neves felfedező és hajós képmása a Norwegian Boeing 737-800-asának vezérsíkjáról tekint vissza.  

Olasz színek és ír lajstrom az Alitalia Airbus 320-asán.

A lengyel kormányzati repüléseket a LOT-tól bérelt Embraer ERJ-175-ösökkel (is) végzik.

A Qatar Airways kargó ágazatának Airbus 330-asa.

A Wizzair A321-ese várja a színes orrú géptestvér leszállását.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Dürren sind eine massive Bedrohung von Mensch und Natur. Verschiedene Studien bewerten Dürre als wichtigste Naturgefahr in Bezug auf Todesopfer, die Vernichtung von Existenzgrundlagen, wirtschaftliche Verluste sowie negative soziale und ökologische Auswirkungen. Dürren sind häufig ein wichtiger Faktor bei lokalen Konflikten sowie internationaler und Binnenmigration. Die negativen Folgen können noch lange fortbestehen, nachdem die Niederschläge wieder normales Niveau erreicht haben. Dürren hat es schon immer gegeben, allerdings erhöhen sich durch den Klimawandel Schwere, Häufigkeit, Dauer und räumliche Ausdehnung. Die Auswirkungen von Dürren verschärfen sich durch menschliche Aktivitäten, wie die Abholzung von Wäldern, Überweidung, Verschlechterung der Bodenqualität durch falschen Ackerbau und unsachgemäße Wasserbewirtschaftung. Die negativen Folgen dieser Tätigkeiten werden wiederum ebenfalls durch Dürren verstärkt. Dies führt zu einem Teufelskreis aus ökologischer Degradation und menschlichem Elend. In vielen Ländern wird im Hinblick auf Dürren noch immer ein reaktiver Ansatz verfolgt. Dabei sind Notfallfinanzierungen teuer und wenig effektiv und können die langfristigen Ursachen der Vulnerabilität gegenüber Dürren und der mangelnden Nachhaltigkeit nicht lösen. Ein Paradigmenwechsel vom reaktiven „Krisen-“ hin zum „Risikomanagement“ ist notwendig, d. h. zu einem proaktiven Ansatz auf der Grundlage von Risikoreduzierung und -vermeidung. Zur Erhöhung der Dürreresilienz existieren eine Reihe von Maßnahmen. Neben Überwachungs- und Frühwarnsystemen bilden die Risikoabschätzung besonders gefährdeter Bevölkerungsgruppen und Regionen sowie Investitionen in risikomindernde Maßnahmen die erste Verteidigungslinie. Diese Maßnahmen müssen ein wesentlicher Bestandteil nationaler Dürrepolitiken sein. Überdies sollte der vollständige Dürrezyklus bei Dürremanagementplänen berücksichtigt werden, um alle Vorsorgemaßnahmen zu nutzen. Dabei müssen alle „dürrerelevanten“ Sektoren, einschließlich Landwirtschaft, Nahrungsmittelsicherheit, Umwelt, Meteorologie, Wasser, Energie und Tourismus, in die Entwicklung der Dürrepolitiken sowie der Vorsorgepläne aufgenommen werden. Dürrepolitiken sollten die folgenden Aspekte enthalten: •      Zur Verbesserung des Informationsaustauschs, der Koordinierung, der Kooperation sowie des Wissensmanagements zwischen verschiedenen Regierungsebenen, Sektoren und der Gesellschaft ist ein starkes und umfassendes Regelwerk von grundlegender Bedeutung. •      Dürrerisikomanagement muss in Entwicklungsmaßnahmen und in humanitäre Hilfe aufgenommen werden. •      Zur Sicherung der Effizienz der umzusetzenden Maßnahmen ist eine Kombination von Top-down-Ansätzen (Gesamt­dürrepolitik, institutionelle Organisation, Finanzierung, modernes Know-how) mit Bottom-up-Maßnahmen (traditionelles Wissen, lokale Systeme von Produktion, Existenzgrundlagen und Entscheidungen) erforderlich. •      Auf Dürrefrühwarnungen müssen rasch erste Maßnahmen folgen. •      Finanzierungsflexibilität (Notfallplanung) muss ein Bestandteil von Entwicklungshaushalten werden. •      Die Umsetzung von Dürrepolitiken erfordert den Aufbau lokaler Kapazitäten zur Sicherung einer effektiven Interaktion zwischen den betroffenen Parteien. Durch die Umsetzung dieser Ansätze können Dürren als „Bindeglied“ zur Stärkung der Zusammenarbeit zwischen zahlreichen Sektoren, Ebenen und Akteuren genutzt werden.

Ci-dessous, l'extrait mp3 de mon commentaire (diffusé dans les journaux du matin de RFI) sur l'expulsion d'une dizaine de diplomates russes par l'Alliance Atlantique.

source

Lecteur audio intégré

Olivier Kempf

Le 30 janvier 1999, un mois et demi avant la démission de la Commission Santer à la suite, notamment, de mes révélations sur les emplois fictifs d’Edith Cresson, la commissaire française à la recherche, je publiais un article sur une note interne du service du Porte-parole de la Commission relative à la salle de presse, c’est-à-dire aux médias accrédités. L’exécutif européen y montrait son désarroi face à certains journalistes qui faisaient leur travail. Depuis que j’ai commencé mon travail d’investigation sur ce qui est devenu le SelmayrGate, j’ai l’impression d’être revenu 20 ans en arrière: la Commission et son service du porte-parole (SPP) n’ont manifestement strictement rien appris de leurs erreurs passées comme le montrent leur arrogance, leurs mensonges répétés et leur campagne visant à décrédibilisr ceux qui osent la critiquer. Comme l’a très justement dit la DeutschlandFunk, le France Inter allemand, hier soir, «le SPP de la Commission a agi comme le bureau de presse du Kremlin après la catastrophe de Tchernobyl : dissimuler, tromper, nier, nier, diffamer - tout l’arsenal de la désinformation sous le mensonge». Bref, c’est Back to the future... A (re)lire sans modération, notamment par le SPP actuel.

L’acte manqué est formidable. Jeudi, à la suite d’une erreur de manipulation, une stagiaire de la Commission a agrafé une note interne confidentielle avec un arrêt de la Cour de justice européenne. Rien de grave, sauf que cet arrêt a été distribué à la presse le jour même, avec, bien sûr, son «annexe-lapsus». Les journalistes qui en ont pris connaissance s’étranglent. Il est vrai que cette réflexion sur les relations entre la Commission et les médias n’est pas piquée des vers.

A la suite de la révélation par quelques journaux (dont Libération) d’affaires de fraude et de népotisme au sein de l’exécutif européen, la note déplore une «prise en main de la salle de presse par des journalistes d’investigation. Mais il est faux de dire que nous n’avons plus d’amis. Au contraire: beaucoup de journalistes avouent leur perplexité devant ce qui arrive; beaucoup désapprouvent ­ parfois ouvertement l’outrance de leurs collègues [...] Nous devons utiliser nos alliés potentiels pour rétablir un équilibre entre journalistes de fond et d’investigation». Plus loin, la note juge qu’une «dose de cynisme ­ et parfois d’hypocrisie ­ dans la manière de diffuser l’information est parfois nécessaire. Vouloir tout expliquer et s’ériger en modèle d’exhaustivité appelle souvent de nouvelles interrogations [...] Il faut donc apprendre à geler une partie de l’information dont on n’est pas tout à fait sûr ou dont on sait qu’elle pourrait donner lieu à une mauvaise interprétation. Face à certains journalistes particulièrement retors, il faut malheureusement se résigner à se faire (provisoirement) violence».

Le plus cocasse est que l’auteur de ce texte n’est autre que Jimmy Jamar, le porte-parole d’Edith Cresson, la commissaire française chargée de la Recherche et de l’Education, épinglée pour avoir fait embaucher plusieurs de ses proches pour des emplois plus ou moins réels. Au-delà de sa franchise, la prose du porte-parole d’Edith Cresson met à nu le malaise qu’éprouve la Commission face à l’opinion publique et aux médias. Elle est révélatrice de la façon dont fonctionnent une partie des médias à Bruxelles. Car, au départ, l’Europe, c’est d’abord une affaire de famille. En 1958, lorsque l’exécutif européen s’installe dans la capitale belge, tout le monde se connaît: on sort ensemble, on s’invite les uns chez les autres, on se tutoie, on refile aux journalistes des petits boulots plutôt bien payés ou, mieux, on les recrute comme agents temporaires avant de les nommer à des postes permanents. La montée en puissance de la Commission ne fait qu’aggraver cette connivence qui confine à l’inceste. D’autant qu’un système d’agit-prop efficace est rapidement mis en place. La Commission, ayant pris conscience qu’elle n’existera que par les médias, organise tous les jours, à midi précis, un «point de presse» afin de distribuer de l’information et de répondre aux questions des «accrédités». Ce qui lui permet aussi d’influencer le traitement de l’information en prémâchant le travail des médias.

Ce système a fonctionné sans encombre jusqu’au début des années 90. Mais le succès de la relance delorienne (le Marché unique de 1993, puis la monnaie unique) va mettre à mal le ronronnement médiatique local. Bruxelles devenant incontournable, la «salle de presse» explose: en moins de vingt ans, le nombre de journalistes a triplé. Aujourd’hui, on en compte environ 750 provenant de 56 pays, auxquels il faut ajouter 200 cameramen et techniciens audiovisuels. Il s’agit là de la plus grande concentration journalistique au monde. Mieux, la plupart des journaux étrangers vont doubler, tripler, voire quadrupler leur représentation dans les mois qui viennent, euro aidant. Or, ce véritable déferlement a amené à Bruxelles des journalistes pour lesquels l’Union n’est pas un sujet de passion comme pour les «grands anciens», parfois présents depuis plus de trente ans, mais un objet d’observation.

Les élargissements successifs, notamment au Nord, ont aussi modifié la culture de la «salle de presse», la «normalité» au Sud peut être anormale au Nord. La soif de transparence, le questionnement agressif, la recherche d’informations «non officielles», autant de traits désormais largement partagés au sein de la «salle de presse». Les «amis» devenant moins nombreux, la Commission s’est retrouvée soumise au traitement habituellement réservé aux gouvernements nationaux. Elle a cessé d’être la personnification du «bien» européen et doit désormais répondre de ses actions. Les premiers à l’avoir bousculée sont les Britanniques, plus par idéologie d’ailleurs que par déontologie journalistique. Mais c’est surtout l’affaire de la vache folle ­(révélée par Libération en 1996) qui démontrait comment la Commission avait dissimulé l’ampleur de la crise­ qui a sérieusement secoué l’ancien système de connivence. Les actuelles affaires de fraude et de népotisme l’ont définitivement mis à mort. L’exécutif européen, faute de s’être préparé à cette mutation, hurle maladroitement au «complot antieuropéen» et à la manipulation, menace de représailles les journalistes «ennemis», cherche à contrôler l’information. L’adaptation est toujours douloureuse.

Photo: Reuters

Delegations

Source : © European Union, 2018 - EP

Facilitating the movement of military troops and assets is essential for the security of European citizens, as identified in the November 2017 Joint Communication on improving military mobility in the EU and called for in the EU Global Strategy for Foreign and Security Policy. Today the High Representative & Head of the European Defence Agency and the European Commission announced an Action Plan on military mobility, based on the European Defence Agency’s Roadmap, identifying a series of operational measures to tackle physical, procedural or regulatory barriers which hamper military mobility. Working closely with the EU Member States and all relevant actors will be key for the implementation of this Action Plan.

“Successful EDA projects such as the EU Multimodal Transport Hub and the Diplomatic Clearances initiative for military air transport demonstrated the advantages of a coordinated European approach to military movement. What was missing was a consistent approach allowing military personnel and equipment to cross borders swiftly and smoothly. The EDA’s Roadmap formed the basis of the EU’s Action Plan, and the Agency looks forward to being one of the key actors of its implementation”, said Jorge Domecq, EDA Chief Executive.

The Commission, the European External Action Service and the European Defence Agency will work in close coordination with the Member States for the effective implementation of these actions. They will be carried out in full respect of the sovereignty of Member States over their national territory and national decision-making processes. Coordination with efforts under the Permanent Structured Cooperation (PESCO) and the separate PESCO project on military mobility will equally be ensured. Cooperation and consultation with NATO on issues of military mobility will be further pursued in the framework of the implementation of the Joint Declaration to ensure coherence and synergies.

The Action Plan is submitted to the EU Member States for consideration and endorsement. The first actions are expected to be carried out in the coming months.

A first progress report on the implementation of this Action Plan will be presented to the Member States by summer 2019. 

 
Further reading:

• European Commission press release “Action Plan on military mobility: EU takes steps towards a Defence Union”
• European Commission Factsheet on Military Mobility
• Joint Communication to the European Parliament and the Council on the Action Plan on Military Mobility
• EDA Project on Multimodal Transport Hubs
• EDA Project on Diplomatic Clearances Technical Arrangement

 

Bonn, 28.03.2018. Am 21. März wird der internationale Tag des Waldes gefeiert, obwohl vielen Waldschützern nicht zum Feiern zumute ist. Die Ernährungs- und Landwirtschaftsorganisation der Vereinten Nationen FAO hatte bereits in den 1970er Jahren einen solchen Gedenktag ins Leben gerufen. Seitdem sind insbesondere in den Tropen viele Millionen Hektar Wald verloren gegangen, was durch die Zunahme der Waldfläche in den gemäßigten Breiten nicht kompensiert werden konnte. Ein wichtiger Grund für den Waldverlust und für den Verlust seiner ökologischen Qualität ist die (übermäßige) Entnahme von Holz für den Energiebedarf. Zum Tag des Waldes 2017 (Motto „Wald und Energie“) sammelte die FAO  dazu beeindruckende Zahlen: 2,4 Milliarden Menschen sind auf Holzenergie angewiesen zum Kochen und Heizen. Mehr als die Hälfte des eingeschlagenen Holzes weltweit wird zur Energienutzung verwendet. Holzenergie stellt 40 Prozent der gesamten erneuerbaren Energie - mehr als Solar-, Hydro- und Windenergie zusammen. 900 Millionen Menschen sind im Holzenergiesektor beschäftigt, 3/4 davon Frauen. Besonders abhängig von Holzenergie ist Subsahara Afrika, in Tansania etwa sind es 90 Prozent des gesamten Energieverbrauchs. Die Internationale Energieagentur geht davon aus, dass zumindest bis 2040 die Produktion von Energie aus Biomasse global noch ansteigen wird. Für Afrika geht die Agentur für erneuerbare Energien IRENA selbst unter optimistischen Annahme davon aus, dass der Biomasse-Verbrauch nur geringfügig sinkt –  er könnte aber auch deutlich ansteigen. Sind das gute oder schlechte Nachrichten für den Wald? Interessanterweise gibt es dazu ganz unterschiedliche Antworten: In vielen Industrieländern wird die Ausdehnung der Holzenergienutzung aktiv betrieben. Das betrifft die (wiederentdeckte) Nutzung von Scheitholz, aber noch viel mehr von Holzpellets. Der entsprechende Handel wächst exponentiell. Grund für den Boom sind die Eigenschaften von Biomasse: Sie ist vielseitig, leicht lager- und transportierbar und gut mit bisherigen Energiesystemen kompatibel. Die Politik unterstützt allgemein diese Nutzungstendenz. In Entwicklungsländern ist die Situation anders: Holz wird häufig als altmodisch angesehen und mit negativen Attributen bedacht (Emissionen, Unfälle und eben Entwaldung). Viele Länder versuch(t)en sich an Substitutionsprogrammen z.B. durch Flüssiggas. Dies hat(te) zwar in Schwellenländern durchaus Erfolg, sprach in den ärmeren Ländern Subsahara Afrikas aber häufig nur städtische und einkommensstärkere Haushalte an. Zum Teil wurde die Holzkohleproduktion schlicht verboten, was allerdings mangels Alternativen nur zur Förderung von Schwarzmärkten und Preis führte, aber kaum zur Reduzierung des Verbrauchs. In den meisten Ländern wird allenfalls an Teilproblemen gearbeitet, wie etwa der Verbreitung verbesserter Öfen oder Aufforstungen im Rahmen von Klimaschutz-Programmen. Rar dagegen sind Ansätze, die die Angebotssteigerung von nachhaltig erzeugter Biomasse fördern, und noch rarer wirklich integrierte Ansätze, die die gesamte Energieholz-Wertschöpfungskette von der Produktion über die Vermarktung und Verarbeitung bis zum Konsum adressieren. Ein unrealistisches oder kein Engagement zur Holzenergie löst allerdings keine Probleme, sondern verlagert und verschärft diese nur. Denn gerade die arme Bevölkerung in Subsahara Afrika hat kaum Alternativen zu Holz. Substitutionsprogramme, die meist auf fossiler Energie beruhen, können dies allenfalls sehr langfristig ändern. Wenn die bis 2100 auf bis zu 4 Milliarden Menschen geschätzte Bevölkerung Afrikas Energie nachhaltig konsumieren soll, muss nachhaltige Holzenergiewirtschaft berücksichtigt werden. Dieses Holz kann aus Waldwirtschaft (zusammenhängende Baumbestände) sowie Agro-Forstwirtschaft (Bäume integriert in Landwirtschaft) stammen. Für diese Holzenergiestrategien braucht es ein Bündel von Maßnahmen: abgestimmte Rechte an Boden, Bäumen und Wäldern, forstwirtschaftliche und verarbeitungstechnologische Verbesserungen, insbesondere bei der Waldbewirtschaftung, den agroforstlichen Anbausystemen und der Holzkohle-/Meilertechnologie, Verteuerung von nicht-nachhaltiger Produktion, Reformen zur Abstimmung zwischen den beteiligten Sektoren ((Land)Wirtschaft, Energie, Forst) sowie zwischen den verschiedenen administrativen Ebenen vom einzelnen Land/Forstwirt bis zu Ministerien.  Da Holzenergie in Afrika faktisch aus atomisierten Wertschöpfungsketten besteht, sind dezentrale Ansätze mit dem Ausgangspunkt im ländlichen Raum unabdingbar. Trotzdem ist, wegen der Gefahr des Raubbaus, eine zentrale Überwachung ebenso wichtig. Die Geber sollten sich vor diesem Sektor nicht scheuen, auch wenn er hochkomplex ist - und die Gefahr von Rückschlägen und Negativ-Schlagzeilen nicht gering: Nicht-Beachtung ist schlimmer und gefährlicher. Die positive Einstellung zur Biomasse in den Industrieländern und deren jahrhundertealter Waldschutz unter/durch Nutzung sollte deswegen weitergetragen werden. Mit konsequentem Engagement kann so aus der Holzenergie eine positive Kraft für den Wald entstehen, ohne aber wird das Gegenteil passieren.

L'industrie de defense est vulnerable aux actions moralisatrices des ONG et au desengagement des banques, estiment deux chercheurs. L'Etat doit intervenir.

L'industrie de defense est vulnerable aux actions moralisatrices des ONG et au desengagement des banques, estiment deux chercheurs. L'Etat doit intervenir.

Fődíjat ért az Európai Bizottság pályázatán, hogy öt és fél éve kitartóan magyarázzuk az Európai Uniót.

Daten sind eine zentrale, aber unterschätzte Voraussetzung für die Umsetzung der Agenda 2030. Obwohl technische Innovationen, etwa Smartphones oder das Internet der Dinge, in den vergangenen Jahren zu einer Explosion an Daten geführt haben, gibt es insbesondere in Entwicklungländern und in der Entwicklungszusammenarbeit (EZ) noch erhebliche Lücken in der Verfügbarkeit und Nutzung von Daten. Zu der Mehrzahl der 230 Indikatoren der Sustainable Development Goals (SDGs) kann bisher nicht regelmäßig berichtet werden.
Eine unabhängige Expertengruppe hat daher schon 2014 in ihrem Bericht an den UN-Generalsekretär A World that Counts nicht weniger als eine Datenrevolution gefordert, um die Umsetzung der SDGs zu unterstützen. Daten sind eine der wichtigsten Grundlagen für die Planung, Steuerung und Evaluierung von Projekten und Entwicklungsstrategien. Bei der Datenrevolution für nachhaltige Entwicklung geht es darum 1) Datenlücken unter Zuhilfenahme neuer Technologien und zusätzlicher Ressourcen zu schließen, 2) Data literacy global zu stärken, Datennutzung zu fördern und einen gleichberechtigten Zugang zu ermöglichen, 3) ein „Datenökosystem“, das globalen Standards folgt, zu schaffen, um die Datenqualität zu verbessern, Datenaggregation zu ermöglichen und -missbrauch zu verhindern.
Die Datenrevolution für nachhaltige Entwicklung ist eine Herausforderung für alle Länder. Sowohl in den Partnerländern als auch in allen deutschen Politikbereichen gibt es großen Nachholbedarf. In diesem Papier liegt der Fokus auf der deutschen EZ.
Insgesamt ist das Thema Daten in den Organisationen der deutschen EZ und ihren Vorhaben bisher wenig präsent und die Forderung nach evidenzbasierter und datenbasierter Arbeit wird oft auf die Evaluierung verengt. Es gibt keinen results framework für die deutsche EZ um die Portfoliosteuerung zu unterstützen. Das Monitoring auf Projektebene ist oft unzureichend, da die Datenqualität vielfach schwach ist und Kapazitäten fehlen. In den Partnerländern richten die Durchführungsorganisationen (DOs) häufig parallele Strukturen für Monitoring und Evaluierung (M&E) ein, um den Fortschritt der von ihnen durchgeführten Maßnahmen zu überwachen, statt so weit wie möglich nationale statistische Systeme zu nutzen und zu stärken. Erhobene Daten und Projektfortschrittsberichte werden in der Regel nicht veröffentlicht.
Aus der Analyse lassen sich folgende Empfehlungen ableiten:

• Die deutsche EZ sollte sich auf gemeinsame Datenstandards und Grundprinzipien in der Datennutzung einigen, wie z.B. Open Data by Default. Gleichzeitig sollten Persönlichkeitsrechte gewährleistet werden.
• Das Bundesministerium für wirtschaftliche Entwicklung und Zusammenarbeit (BMZ) sollte mit allen Akteuren der deutschen EZ (andere Ministerien, DOs, nichtstaatliche Akteure) eine Datenstrategie entwickeln, die die unterschiedlichen Datenquellen und -typen berücksichtigt, auf gemeinsamen Standards und Grundprinzipien aufbaut und darauf ausgerichtet ist, eine Datenkultur in allen Arbeitsbereichen der deutschen EZ zu fördern.
• Auf internationaler Ebene sollte sich die Bundesregierung aktiv in die Umsetzung und Weiterentwicklung des Cape Town Global Action Plan for Sustainable Development Data einbringen
• Deutschland sollte den finanziellen Beitrag zur Daten- und Statistikentwicklung in Partnerländern steigern, mittelfristig die Nutzung paralleler M&E-Systeme abschaffen und die Unterstützung nationaler statistischer Systeme in allen EZ-Maßnahmen fördern.

The EU is one of the leading global players in international development, trade, peace and security. Therefore, a key part of the EU’s Multiannual Financial Framework (MFF) is the one reserved for action beyond EU’s borders. This budget heading is called ‘Global Europe’ (also referred to as Heading IV). Under the current budget for the period of 2014 to 2020, including the inter-governmental European Development Fund (EDF), over 90 billion euros are available for the EU’s external action. The lion’s share of this is reserved for development cooperation. In previous years, the EU has dealt with new challenges in external action mostly by creating specific initiatives and new financial instruments. At the start of the negotiations on the next MFF, Heading IV thus appears to be rather complex and fragmented compared to other headings.
In addition to the fragmentation of the instruments, the EU has also failed to make clear strategy level choices. Recent EU strategies create an impression that nearly everything is a priority, overstretching the EU’s financial as well as implementation capacity. This lack of a clear direction has allowed member states’ governments to put forward their own strategic interests (mostly related to migration and sec¬urity). Given the tight budget situation of the EU, a clear direction for Heading IV needs to be developed that helps to address a number of bottlenecks and trade-offs. These relate to (i) the overall volume, (ii) the thematic choices, (iii) the re¬cipients of EU funding and (iv) the architecture of Heading IV.
Concerning volume, it is important to acknowledge that the other, larger budget headings will determine the budgetary space for EU development policy. Despite discussions on increasing member state contributions, Brexit is likely to result in a smaller overall budget. New political priorities (such as migration and security) are expected to further squeeze funding for sustainable development. Choices thus need to be made in terms of issues and geographic focus.
As for the thematic choices, the short-term involvement in crisis response needs to be combined with a clear strategy for engaging with partners on the 2030 Agenda and SDGs through geographic and thematic programmes. The partners’ SDG strategies and the EU’s added value should guide this engagement.
Geographically, the EU needs to strike a balance between the cooperation with middle-income countries (MICs) and a focus on the poorest countries. This can only be achieved by focusing geographic allocations to LDCs, neighbouring countries and sub-Saharan Africa, while engaging with MICs in other regions through thematic programmes.
In addition, Heading IV needs to be strongly rationalised, both in terms of the number of instruments and initiatives and of the rules for managing these. A key prerequisite in this regard – also for the proposal of a single instrument in Heading IV – would be the ‘budgetisation’ of the inter¬governmental EDF, which would allow for a truly European development policy.

The question of how the EU should finance peacebuilding in developing countries has challenged policy-makers and pundits for many years. At one level this is a technical and legal issue of budget lines and financing rules. It nevertheless touches on the much deeper political and even moral issues of whether the EU should use development aid to finance security provision, how best the EU can respond to the legitimate needs of partners in conflict-affected countries and what kind of civil and/or military engagements the EU can support as part of its external relations. The question has come to resemble the proverbial can being kicked along the road by successive European Commissioners, Council working groups and parliamentary committees. It has come to a head again because intra-EU negotiations for the next Multiannual Financial Framework for 2021-2027 are starting in earnest. This time, a sensible proposal is on the table which can potentially provide a pragmatic and workable solution, at least for a while.
In December 2017, the European Council requested the Foreign Affairs Council to adopt a recommendation on a dedicated instrument for Capacity Building in Support of Security and Development (CBSD) for the post-2020 EU budget by the spring of 2018. In this context, the High Representative (HR) of the EU for Foreign and Security Affairs, Federica Mogherini, proposed that the EU create a European Peace Facility (EPF). While she did not provide any details, the general idea is that the EPF would be an ‘off-budget’ fund to finance peace support operations and the capacity building of partner countries’ security sectors.
The fact that HR Mogherini’s proposal sounds similar to another EU peacebuilding instrument – the African Peace Facility (APF) – is no accident. It is precisely due to problems experienced by the APF that the EPF is needed. Chief among these is the need to be able to provide stable, predictable funding to the African Union’s peacebuilding activities and peacekeeping missions. This has proved more difficult than it should have been because of a second problem: the legal restrictions on financing military activities from the EU’s budget. Overcoming this dilemma is only possible through an off-budget instrument which can meet the legitimate requirement of financing peace support operations while respecting one of the EU’s core principles.
The design of such an instrument presents political, legal and technical challenges for the EU’s decision-makers. The most promising model for the EPF is to set it up as a multi-donor trust fund, open for direct contributions from member states. This model has the advantages of flexibility regarding EU budget rules, additionality (it could finance a mixture of Official Development Assistance (ODA) and non-ODA eligible expenses, rather than diverting aid to security activities) and visibility, since the EPF can be a global instrument based on the proven logic of the APF.
The model has disadvantages as well, particularly that in the current crisis-driven climate there is strong pressure to use this kind of instrument for protecting Europe against real or perceived threats, such as terrorism or irregular migration. Some member states, and even parts of the Commission and EEAS, are highly likely to try to exempt the EPF from oversight by the European Parliament. The governance of the instrument is crucial, if it is to fulfil its mission of supporting developing countries’ efforts to provide a secure basis for development.

Tag: maintien de paixc`est pas sorcier