Mindennapi Afrika

Ha minden a tervek szerint ment volna, akkor ma már túllennénk a rendkívül nagy feszültséget generáló burundi elnökválasztáson, hiszen eredetileg a tegnapelőtti napra (06.26.) volt kitűzve, de a májusban Pierre Nkurunziza elnök ellen megkísérelt puccs miatt július közepére halasztották el a voksolást (a szintén június elején esedékes parlamenti és helyi voksolásokat viszont csak június 29-ére tolták) – Nkurunziza mindenesetre már egyértelművé tette, hogy ez volt az utolsó halasztás és nincs az az esemény, ami eltántorítaná attól, hogy a véres tragédiákba torkolló tüntetések ellenére visszalépjen az indulástól (értelmezése szerint ugyanis neki ez még csak a második, szavazáson szerzett elnöki mandátuma lenne, nem pedig a harmadik, hiszen először a parlament jelölte ki, nem a nép).

Szóval minden tüntetés, nemzetközi tiltakozás és ENSZ-közvetítés hiábavaló volt, elég nagy eséllyel Nkurunziza be is fogja húzni majd a győzelmet, ami inkább kérdéses az az, hogy ez után mi fog történni az összeomlás határán álló burundi politikai élettel. A jelenlegi elnöknek már saját pártján, a CNDD-FDD mozgalmán belül is elég komoly ellenfelei vannak, nemzetközi színtéren is sikerült komolyan elszigetelnie magát, így konkrétan már csak vasmarokkal irányított biztonsági erőire és az eddig is fő támogatói bázisát jelentő vidéki szegényrétegekre támaszkodhat – hosszú évek óta ismert, hogy komoly elnyomással küzdő politikai ellenfelei csak a városi középosztályra támaszkodhatnának, ha Nkurunziza nem próbálná meg úton-útfélen ellehetetleníteni a civil szervezeteket, a független sajtót és az ellenzéki pártokat.

De egyes “szakértői” elemzések azért bizonyos mértékben elvetik a sulykot, hiszen azt hangsúlyozni kell, hogy a mostani feszültség nem etnikai kérdés (vagy csak csekély részben az), hiszen az anno Arushában aláírt, polgárháborút lezáró egyezménynek megfelelően a CNDD-FDD hutu és tuszi körökből egyaránt merítve építette fel magát, hanem inkább a társadalmi elégedetlenség előtöréséről van szó, amelyben egy szűk, komoly katonai erőnek parancsoló gazdag és korrupt elit áll szemben a hatalmas szegényrétegekkel, ám ez utóbbi elégedetlenségét a teljesen feldarabolódott és gyenge ellenzék képtelen kihasználni – valószínűleg a májusi puccsal a hadseregen és kormányon belüli ellenállók ellőtték minden puskaporukat, hiszen hiába a városi tüntetések, a vidéki tömegek megmozdítása nélkül reménytelennek tűnik Nkurunziza ellenfeleinek helyzete (mert ők inkább a határokon túlra menekülve keresik a megoldást, nem pedig a felvonulásokon).

Mindenesetre az ország most gőzerővel készül a hétfőn (06.29.) esedékes parlamenti választásokra, amellyel kapcsolatban két dolog már most biztosan látszik: az ellenzék bojkottálni fogja őket valamint az erőszak nem lesz ismeretlen ezekben a napokban. Utóbbira példa az a két támadás, amely az elmúlt napokban történt választási helyiségek ellen, az egyiknél Bujumburában gránáttal támadtak egy épületre, a másiknál az északi Ntegában gyújtogattak ismeretlenek. Úgyhogy hatalmas kérdésként feszül a közép-afrikai régió mindig tele puskaporos hordójában, hogy mi fog történni Burundiban, ahol a túlnépesedés, a földjogi problémák és a szegénység elegye milyen kombinációt fog képezni egy elég erősen tekintélyalapú rendszer építő politikai irányzattal.

twitter.com/napiafrika

Bár nem mai történet, de csak nemrégiben került eme poszt szerzője szeme elé az “Őrült úszás” nevű hihetetlen sportteljesítmény motivációs videója, amelyben jobban megismerhettük azt a két dél-afrikai úszót, Thane Williamset és Jonno Proudfootot, akik egy elképzelhetetlen kihívásokkal tarkított misszióban még tavaly 24 nap (ez alatt 155 óra konkrét úszást értsünk) alatt átúszták a Mozambik és Madagaszkár között található, áramlattól függően nagyjából 460 kilométeres Mozambiki-csatornát.

És igen, az áramlatot mindenképpen ki kell emelni, hiszen ez jelentette az egyik legnagyobb kihívást a két úszó számára: volt olyan nap, amikor az erős áramlatok miatt 1 kilométert haladtak előre és majdnem hármat oldalirányban, ezzel próbára téve az őket kísérő aprócska stábot is (amelynek amúgy tagja volt egy másik extrém sportoló, David Grier is, aki 2010-ben átevezte a csatornát, de például végigfutotta Indiát is), akiknek igen nagy kihívást jelentett az egyenes vonalon tartani a két úszót. A kitűzött napi penzumot (20 kilométer) végül majdnem sikerült is teljesíteni és szerencsére az előzetesen komoly kockázatnak tartott cápa- illetve medúzaveszély sem vált valóra, bár több izgalmas és váratlan esemény is történt az út során – például, amikor a madagaszkári parti őrség tartotta fel a két sportolót egy rövid kihallgatás erejéig.

A két úszót egy igen tapasztalt kis csapat kísérte végig az úton.

A mozambiki Nacalaból indult és a madagaszkári Mahajangába beérkezett “Őrült úszás” során a kiszáradást, a napot és az áramlatokat legyőzendő, a kora reggeli és a késő esti órákban ment főleg az úszás, de a nap végére a sportolók így is rettentően kimerültek voltak, annak ellenére, hogy nem kispályás nyíltvízi úszókról beszélünk – mindketten úsztak már a Robben-sziget és Fokváros között is és több Vasember-versenyt is teljesítettek. És a legfontosabbat még nem is említettük, a kihívás teljesítésével a két dél-afrikai fiatal pénzt gyűjtött egy gyermekekkel foglalkozó alapítvány számára. Technikailag szakaszos nyíltvízi úszást hajtottak végre, azaz kísérőik GPS segítségével minden alkalommal bemérték az úszók helyzetét, amikor azok a kísérőhajóra szálltak étkezni, pihenni, majd ugyanerről a koordinátáról folytatták később az úszást – és természetesen a szakaszos úszás szabályainak megfelelően bármilyen körülmények ellenére minden egyes nap úszniuk kellett mindenféle segítség nélkül.

twitter.com/napiafrika

Pontosan egy hónappal ezelőtt, 2015. május 24-én került megrendezésre Etiópiában a parlamenti választás, amelyen 1828 jelölt indult az etióp parlament 547 képviselői helyéért és ahogy a menetrendnek megfelelően ma (06.24.) napvilágra került hivatalos eredményekből kiderült, egyetlen nem tisztázott helyet leszámítva (Bonga szavazókörzetében, de azért itt sem valószínű, hogy a független jelölt nyert volna) az összes képviselő Hailemariam Desalegn elnök pártjának, az Etióp Népi Forradalmi Demokratikus Front (EPRDF) színeiben jutott a törvényhozásba (vagyis 500 az EPRDF színeiben, a maradék 46-ot regionális szövetségeseik révén szereztek meg) .

Annak ellenére, hogy tudjuk, az EPRDF négy egykori lázadó, etnikai alapon szerveződő politikai mozgalom szövetségéből jött létre még 1988-ban, az ország méreteit, lélekszámát (100 millió emberről beszélünk!) figyelembe véve azért még a legkevésbé kétkedők számára is furcsa lehet egy ilyen elsöprő eredmény, hiszen ekkora erejű győzelmet még olyan országokban sem láttunk a fekete kontinensen, ahol az uralkodó pártnak köszönhető az adott ország konkrét létezése és minden elért eredménye (lásd mondjuk Namíbia).

És itt most nem egyből összeesküvés-elméletekre, kamionokkal szállított dupla-tripla szavazókra kell gondolni, hanem arra a politikai környezetre, amelyben az ellenzéki mozgalmak mozgástere rendkívüli módon beszűkült, nem igazán lehet független médiáról vagy erős civil közösségről beszélni, sőt, ahogy láttuk már az elmúlt években, az ellenzéki megmozdulások ellen is elég kemény kézzel lépnek fel a hatóságok (és akkor egyes újságírók, bloggerek meghurcolásáról még nem is esett szó) – amúgy azért ilyen eredményre lehetett számítani, hiszen 2010-ben az EPRDF 99.6%-ot szerzett (akkor senki nem gondolta volna, hogy még ezt is felül lehet múlni).

Ha ellenzéki etióp blogokra, internetes oldalakra látogatunk el, akkor láthatjuk, hogy az aktivisták pénzügyi nehézségekről, felvonulások, kampányrendezvények szervezésének teljes ellehetetlenítéséről és az ellenzéki vezetők alaptalan letartóztatásairól írnak és persze mindig csínján kell bánni az ilyen megnyilvánulásokkal, azért az mégis elgondolkodtató, hogy ennyire egyoldalúvá vált az etióp politikai paletta. És ez a hivatalos bejelentés pont akkor látott napvilágot, amikor néhány nappal korábban bejelentették, hogy Barack Obama, az Amerikai Egyesült Államok elnöke utolsó, elnökként tervezett afrikai útja során felkeresi Etiópiát is és ez a döntés sokakat felháborított, főként a fentebb említett emberi jogi problémák és a demokrácia állítólagos összeomlása tükrében. Mindenesetre azt is látni kell, hogy az USA és az Európai Unió számára is kulcsfontosságú afrikai partnerről beszélünk Addisz-Abeba esetében és a jelenlegi jó kapcsolatokat valószínűleg senki nem fogja kockára tenni egy, a választások tisztaságát kétségbe vonó kinyilatkoztatással.

twitter.com/napiafrika

Igazából elég nagy meglepetésként robbant a hír a guineai politikai életben, hogy a Guineát 2008 és 2009 decembere között nagyjából egy évig irányító Moïse Dadis Camara (eredeti nevén Moussa Dadis Camara, akit sokáig eme írás szerzője Dadis “A Nép Fia” Camaraként hívott korábbi posztokban) visszatérhet a politikai életbe és harcba száll az elnöki székért a jelenlegi vezetővel, Alpha Condéval szemben. Az anno a hatalmat a Nemzeti Tanács a Demokráciáért és Fejlődésért (CNDD) csoportjának élén puccsal megszerző és később súlyosan megsebesített Camara jelenleg a Hazafias Erők a Demokráciáért és Fejlődésért (FPDD) csoportját vezeti (2014. decemberében hozta létre) és a burkina fasói fővárosban, Ouagadougouban él, ahol június 19-én találkozott az egyik neves ellenzéki “nagy öreggel”, Celou Dalein Dialloval és a találkozó után tartott bejelentés szerint Diallo és pártja az UFDG (Guineai Demokratikus Erők Szövetsége) koalícióra lép Camarával és az FPDD-vel, hogy így növeljék esélyüket Conde megbuktatására (azt már nagyjából 1 hónapja lehet tudni, hogy Camara fontolgatja az elnökválasztáson való részvételét).

A történet fonákságát és a guineai politikai élet zűrzavarosságát jól jelzi, hogy néhány éve a két fél még igen komoly ellenfélnek számított, amikor Camara bukása előtt két hónappal 2009. szeptemberében egy Conakryban tartott tömegtüntetésen a katonaság 157 embert gyilkolt meg az oszlatási műveletek során (és akkor még a kamerák nyilvánossága előtt az utcák közepén végrehajtott nemi erőszakokról és verésekről nem is beszéltünk), akkor maga Diallo is elég komolyan megsérült – és azt a tüntetést Camara ellen szervezték. Apropó, ha már szóba jött az a 6 évvel ezelőtti mészárlás, akkor valamelyest talán enyhített az áldozatok hozzátartozóinak fájdalmán, hogy a napokban elítéltek két egykori tábornokot, Mamadouba Toto Camarát és Mathurin Bangourát, akiket a tűzparancsok kiadásával vádoltak meg – egyes guineai újságírók és aktivisták mindenesetre arról beszélnek, hogy mennyire furcsa a tény, hogy 6 év eltelt mindenféle lépés vagy ítélet nélkül, most pedig Camara elnöki ambícióinak bejelentése után azonnal megszületik két ítélet, sőt már Camarának a vérengzésben betöltött szerepe is újra felmerült.

Moussa Dadis Camara, itt még guineai elnökként a főhadiszállásán.

Maga Diallo is beszélt amúgy erről az esetről és mostani szövetségéről az egykori puccsistával és hangsúlyozta, hogy az igazságszolgáltatás dolga megkeresni a felelősöket, plusz Conde legyőzése érdekében bárkivel hajlandó szövetségre lépni, ha ezzel növeli a jelenlegi – szerinte – velejéig korrupt rezsim bukásának esélyét. Persze azért kis taktikázás is van a dologban, hiszen Camara rendkívül népszerű a mai napig szűkebb hazájában az Erdős Guinea néven ismert régióban (ez az Elefántcsontparttal és Libériával határos déli országrész) és minden plusz szavazat igen jól jöhet majd októberben – persze ha addig sikerül valamiféle kompromisszumra jutniuk a feleknek, ugyanis jelenleg még mindig ott tart a politikai és társadalmi dialógus, hogy mindenképpen meg kell tartani a helyi választásokat az elnöki voksolás előtt. Ez pedig olyasvalami, amit a kormány most már nem igazán tart elképzelhetőnek az ellenzék véres áldozatokat is követelő tiltakozáshulláma ellenére. A kormányzó Guineai Népfront (RPG) egyik képviselője persze szűkszavúan összefoglalta az eseményekről alkotott kormánypárti nézetet, hiszen egyszerűen csak azt a megállapítást tette az egyik guineai internetes portálnak, hogy “Diallo most adta el végleg a lelkét az ördögnek”.

twitter.com/napiafrika

Néhány nappal ezelőtt, hétfőn (06.15.) több robbanás rázta meg Csád fővárosát, N’Djamenát, amikor öngyilkos merénylők hozták működésbe a testükre szerelt robbanószerkezeteket egy rendőrkapitányság és egy rendőrakadémia épülete előtt – a támadásokban legkevesebb 27 ember meghalt és több mint százan megsérültek, a helyszíni képek és videók pedig sokkoló és megdöbbentő helyzetet mutattak be, ahogy testrészek és holttestek hevertek az épületek előtt a homokos utcán. Valószínűleg azonnal tudta mindenki, hol kell a felelősöket keresni, hiszen Csád jelentős erőkkal vesz részt a nigériai Boko Haram szélsőséges szervezet elleni harcokban, amely korábban már sok hasonló támadást hajtott végre Nigériában, de határmenti csádi falvak ellen is voltak már akcióik – nem volt kérdés, hogy ezzel a támadással most a csádi vezetésre próbálnak meg nyomást gyakorolni (a csoport vezetője, Abubakar Shekau a múltban már jópárszor fenyegette meg Csádot), hogy a szinte teljes egészében muszlim állam feladja a közös misszióban való részvételét.

Kedden (06.16.) egyértelműen láthatóak voltak a megerősített biztonsági intézkedések a város utcáin, katonák és rendőrök járőröztek mindenütt, ellenőrzőpontokon állították meg az autókat és az elnöki palota valamint a támadásokban érintett rendőri épületet környékét teljesen lezárták – szerdára pedig már a mindennapi életet is jelentősen befolyásoló intézkedéseket hozott a kormányzat, betiltották a lefóliázott, sötétített üvegű autók használatát és a kizárólag szemet láttatni engedő burkák viselését (szerintem a döntések hátterét nem kell magyarázni). Az Afrikai Uniós csúcsról hazatérő elnök, Idriss Déby háromnapos nemzeti gyászt rendelt és hangsúlyozta, komolyabb óvintézkedéseket kell tenniük a jövőre nézve, hiszen a Boko Haram elleni harcban betöltött szerepe miatt az országnak fel kell lennie készülve hasonló akciókra (afféle bosszúként amúgy a csádi légierő gépei június 17-én hat támadást hajtottak végre a Boko Haram állásai ellen Nigériában).

Mai napra (06.18.) a helyi sajtóban már tények jelentek meg a támadásokról, melyek szerint gyalogosan érkeztek a merénylők a helyszínekre, akiket ráadásul a videófelvételeken látható sebhelyeik és jellegzetes vonásaik alapján azonosítani is tudtak (az egyik Nigériával határos határmenti régióból érkezhettek) és a tovább folyó vizsgálatokban már újabb gyanúsítottak nevei merültek fel – erősítették meg helyi rendőri források. Annak ellenére, hogy egyes sajtóorgánumokban felmerültek más lehetőségek és irányok is, nagyon valószínű, hogy a mostani támadás hátterében tényleg a Boko Haram áll és nem a hosszú évek óta hatalmon lévő Déby ellen küzdő lázadók és erre az akció végrehajtásának módja mellett további jelek is utalnak.

Ilyen először is az, hogy N’Djamena mindössze 50 kilométerre van a milícia bázisának számító nigériai Borno államától, aztán az a tény sem elhanyagolható, hogy Csádban is vannak mindenre elszánt támogatóik, de leginkább az utalhat a támadások végrehajtójára (a módszer mellett), hogy Csád belépésével a milícia elleni küzdelemben megfordult a Boko Haram szerencséje és most a terjeszkedés helyett kénytelen a védekezésre koncentrálni – ergó mielőbb tennie kell valamit a regionális összefogással, amelynek első lépése lehet a Csád elleni fenyegetés végrehajtása. Az persze megint egy másik kérdés már, hogy vajon a regionális katonai összefogás erősödése és a támadások számának növelése elérheti-e célját vagy inkább csak tovább erősíti a regionális instabilitást – nos erre a kérdésre a választ majd csak az idő fogja megadni.

twitter.com/napiafrika

Most már biztos: a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) által háborús bűncselekmények miatt kiadott elfogatóparancs ellenére a a tegnapi nap során (06.15.) békében megérkezett Szudánba az állam elnöke, Omar al-Bashir, miután eléggé zavaros körülmények között egy pretoriai bíró parancsa ellenére gond nélkül elhagyta a Dél-afrikai Köztársaság területét, ahol a hétvégén részt vett az Afrikai Unió (AU) aktuális csúcsán (persze azért ez Bashirnak sem túl nagy sikersztori, hiszen papíron maradnia kellett volna tovább, de valószínűleg nem merte felvállalni a letartóztatás kockázatát).

Elég sokféle vélemény elhangzott azóta az ügyről, egy biztos, a szakértők és újságírók többsége az ICC teljes afrikai kudarcaként ítéli meg az ügyet, ráadásként a döntés Dél-afrikai Köztársaságot is a nemzetközi média reflektorfényébe helyezte – egy biztos, a hazatérő Bashirt tömegek fogadták a kartúmi reptéren, ahol hazatérése alkalmából külügyminisztere, Ibrahim Ghandour Szudán “ellenségeinek” összeesküvéséről beszélt és hangsúlyozta, hogy az ICC létezésének nincs jogalapja. A Bashir távozása előtt egy nappal (06.15.) kiadott bírósági parancs végrehajtásának kudarca újabb súlyos csapást jelent az ICC amúgy is eléggé megtépázott nimbuszára nézve, de még Pretoria is rendkívül nehéz helyzetben volt kénytelen meghozni ezt a roppant nehéz döntést: hiszen egyik oldalon ott volt a kötelezettsége, amely Afrikai Uniós tagállamként kötötte meg a kezét, másrészt pedig ott volt az aláírás, amellyel a dél-afrikai állam anno elismerte az ICC fennhatóságát (persze az országot irányító koalíció ügyvédei azonnal megtámadták a jogvédők ügyvédei által beadott keresetet).

Mégis ha igazán belegondolunk, a könnyebb út választása kétélű fegyver Pretoria számára, hiszen itt most nem nemzetközi egyezmények tiszteletéről, hanem egy, saját területén, saját fennhatósága alatt működő bíróság ítéletének végre nem hajtásáról van szó, ami igen komoly belső viharokat is kavarhat az ország politikai palettáján (bár azért eme poszt szerzője kicsit eltúlzottnak tartja az ügy miatt a dél-afrikai demokrácia bukásáról szóló írásokat – azért nem ez volt az első ilyen eset Bashirral kapcsolatban és akkor is néhány nap alatt lecsengett a történet, továbbra is erősítve a tényt, hogy az ICC-nek minimális tekintélye sincs a fekete kontinensen), bár az afrikai kapcsolatrendszert és a modern Afrika-képet figyelembe véve Bashir pretoriai letartóztatása szinte egész Afrikát a dél-afrikai állam ellen fordította volna és akkor még a jelenleg a szudáni Darfúrban állomásozó 1400 dél-afrikai katonáról nem is beszéltünk.

Meg nem erősített források szerint ugyanis a szudáni hadsereg egységei bekerítették azokat a táborokat (például Kutum, Mellit vagy Malha) Szudán nyugati részén, ahol ezek a dél-afrikai békefenntartók állomásoznak, mintegy nyomásgyakorló lépésként – hangsúlyozottan ezek csak állítólagos információk, nincsen helyszínről érkezett megerősítés. Afrika-szerte egyébként fele-fele arányban vannak a pretoriai döntést elítélő és üdvözlő hangok, az emberjogi csoportok perrel fenyegetik a dél-afrikai kormányt, hiszen a nemzetközi törvények mellett véleményük szerint saját törvényeit is súlyos megsértette, ellenben a másik oldalon ismét az ICC kizárólag afrikai személyeket támadó, nyugatbarát politikáját hozzák fel fő támadási pontként (gondoljunk csak bele, az Egyesült Államok alá sem írta az ICC-t létrehozó római egyezményt) – akárhogy is legyen, elég komoly pénzben lehet arra fogadni, hogy a közeljövőben nem lesz egyetlen afrikai ország sem, amely fel meri majd vállalni Omar al-Bashir letartóztatását.

twitter.com/napiafrika

Ugyan komoly erőszakos cselekményeket még csak a bíróság előtt láthattunk a madagaszkári fővárosban, Antananarivóban, de rendkívüli módon feszült patthelyzet alakult ki az országban (főként mondjuk szerencsére tényleg csak politikai színtéren), hiszen június 13-án a madagaszkári Alkotmánybíróság elutasította a Hery Rajaonarimampianina elnök ellen előző hónapban benyújtott keresetet, amellyel az ellenzéki erők által uralt parlament az elnök eltávolítását kérte – arra hivatkozva, hogy az ország 16 hónappal ezelőtt megválasztott vezetője többször megsértette a madagaszkári alaptörvényt. Az ellenzék egyöntetűen elutasította a bírósági döntést, amely mindenféle jogalapot nélkülöző beadványnak minősítette a keresetet, hangsúlyozva, hogy Rajaonarimampianina nem sértette meg az alkotmányt – utóbbi egyébként pont az ellenzéket vádolta meg ezzel, hiszen a 151 tagú törvényhozás szükséges kétharmada szavazta meg állítólag a beadványt, miközben Rajaonarimampianina szerint többségük nem is volt az ülésteremben a szavazás időpontjában.

A támadások hátterében egyébként a legtöbb politikai szakértő az ország két egykori (és mai) erős emberét, Andy Rajoelinát és Marc Ravalomananát sejti, hiszen mindkettőjüknek vissza kellett lépniük attól a választástól, amelyet a mostani elnök nyert meg (és hát azt látjuk, hogy mindketten a mai napig ott sertepertélnek a hatalom közelében, készen állva arra, hogy bármikor ismét a színpadra lépjenek) – egy biztos, ne számítson senki arra, hogy itt végetérnek a csatározások, egyrészt Rajaonarimampianina kezében ott van a lehetőség a parlament feloszlatására, míg utóbbiak most már sokadszor azzal fenyegetőznek, hogy az utcára vonulva erőszakkal fogják kikényszeríteni az előrehozott elnökválasztást. Akármelyik opció is válik valóra (talán utóbbinak van nagyobb esélye) nem igazán jobb napok jönnek a sáskajárással, élelmiszerproblémákkal küzdő szigetországban.

twitter.com/napiafrika

Céljait tekintve elég egyértelmű jelzés az algériai ellenzék egyik neves alakjától, Ali Benflistől új pártjának létrehozása, hiszen a 2014. áprilisában tartott elnökválasztáson ő volt a második helyezett a jelenlegi elnök, az egészségi állapota miatt elég sűrűn a hírekbe kerülő Abdelaziz Bouteflika mögött 12%-os szavazati aránnyal – nem kérdés, hogy Benflis megpróbálja meglovagolni az ebben rejlő esélyeket és új pártjával, a Talaiou el-Houriyettel (A szabadság őrzői) szeretné biztosítani helyét az előbb-utóbb biztosan bekövetkező politikai átmenetben. Persze ehhez nem lenne szükség politikai pártra, de valószínűleg a függetlenség kivívásában nagy szerepet játszó és a politikai palettát azóta is domináló Nemzeti Felszabadítási Fronttal (FLN) szemben szeretne létrehozni egy, az örökségét továbbvivő ellenpólust – persze támogatói bázisa kiépítésében Benflis számít a múltjára is, hiszen személyében pont az FLN egyik régi vezetőjét tisztelhetjük (volt miniszter és a párt vezetője is).

Mindenesetre ha őszintén akarjuk értékelni a fejleményeket, akkor az el-Houriyetnek túlságosan komoly esélyei nem lehetnek a hatalomra, hiszen egyrészt Algériában elég erős és stabil “kultúrája” van az FLN-nek és nem túl nagy dicsőség más pártot támogatni, másrészt az ellenzéki palettán eddig is volt elég sok apró párt, tehát egy újabb mozgalom létrehozása csak csökkenti az amúgy sem túl nagy esélyt jelentősebb politikai szerep megkaparintására. Persze vétek lenne azt hinni, hogy kizárólag az ellenzék készül a Bouteflika utáni időszakra, hiszen néhány napja az algériai kormánykoalíció másik pártjának, a Demokratikus Nemzeti Egységnek (RND) vezetőjeként Bouteflika egyik régi támogatóját, az elnök kabinetjének vezetőjét, Ahmed Ouyahiát nevezték ki, egy olyan lépéssel, amelyet sok politikai elemző a lehetséges “örökös” kinevezéseként értékel.

Ouyahia már elég régi motoros az algériai politikában, több mint 20 éve szerepel az élvonalban, többször volt miniszterelnök is, plusz pártja mindig is hű támogatója volt az FLN-nek és Bouteflikának – mégis ő csak egy név a listán, hiszen ott van például a miniszterelnök, Abdelmalek Sellal, aki háromszor volt választási kampányfőnöke Bouteflikának vagy Lakhdar Brahimi, aki egykori ENSZ-nagykövetként az elmúlt hónapokban elég szoros kapcsolatot alakított ki Bouteflikával. Figyelembe véve azonban a társadalom rétegeiben kialakult nézeteket (itt például gondolhatunk arra, hogy a kilencvenes évek elején erőszakhulláma óta az algériaiak többsége a biztonság védelmezőjeként tekint a jelenlegi rendszerre, vagy arra, hogy a korrupciós ügyek ellenére eléggé tűrhető szociális ellátó rendszer van az országban), nehezen elképzelhető, hogy Bouteflika utóda nem kormányhoz közeli körökből kerülne ki, hiszen ahogy fentebb is megfogalmazódott már: Algériában az FLN kultúrának, a jelenlegi társadalmi berendezkedés alapkövének számít, tehát egy váltás alapjaiban rengetné meg az ország mindennapjait.

twitter.com/napiafrika

A Mindennapiafrika blogon már hosszú-hosszú évek óta van szó folyamatosan a Kongói Demokratikus Köztársaságban történt eseményekről, hangsúlyosan a keleti országrész instabilitásáról és folyamatos konfliktusairól és ennyi év után is az az ember érzése a mindennapi híreket látva, hogy egy végtelen történetről van szó, amelynek egyszerűen nem lehet látni a végét, nem lehet tudni a megoldását. Fussuk át csak a fő eseményeket, amelyek az elmúlt két hét során történtek a Kongói DK-ban: kezdésnek mindjárt itt van a június elején végrehajtott támadás a nem túl nagy kongói légierő egyik fő bázisának számító gomai repülőtér ellen, amelyben legalább négy katona életét veszítette és amelynek valódi okairól eléggé megoszlanak a vélemények – az biztos, hogy a kormányzat szerint egy egykori Mai-Mai vezető, egy bizonyos Kambale Malonga áll az események mögött, aki Ruanda megbízásából próbált feszültséget gerjeszteni kormányzati körökben.

Nem lenne tőle meglepő egy ilyen húzás, hiszen “ezeréves” lázadónak számít Kongó keleti részén, már 1998-ban is indított támadást akkori milíciája élén Goma ellen, de a 2012-ben alakult Hazafiak Szövetsége a Békéért (UPCP) csoportjának feloszlása után az ő frakciója a kongói hadsereggel paktált le az M23 csoportjával szemben – egykori vezetőtársai viszont utóbbi oldalára húzódtak inkább, tehát Malonga volt az, aki anno jó döntést hozott, legalábbis azt hihette, hiszen a kongói hadsereg győzelme után nem kapta meg azt a várt jutalmat, amire előzetesen pedig számított. A kérdés, hogy ha tényleg ő áll a mostani támadás hátterében, akkor mi az indok? Egyszerűen csak fegyvereket akart zsákmányolni, talán megpróbálta magát jobb alkupozícióba helyezni? Nem tudni, az viszont biztos, hogy a kongói politikai palettán van még egy tucat Malongához hasonló egykori-jelenlegi lázadó, aki bármikor képes lehet hasonló akciót végrehajtani.

Szinte ezzel a hírrel egyidőben jött ki az információ, mely szerint a hosszú hónapok óta megszakadt együttműködés fonalát ismét felvéve a kongói hadsereg és az ENSZ katonai akciókra is felhatalmazott kongói missziója, a MONUSCO közös hadműveletet indított a valószínűleg legrégebb óta aktív kongói lázadó csoport, az Ituri Hazafias Ellenállási Erők (FRPI) gerillasejtjei ellen Ituri északi részén. Az 1999-ben kirobbant és a mai napig tartó Ituri-háború során a hemák által alapított Kongói Hazafiak Szövetsége (UPC) ellen jött létre még 2002-ben a ngiti etnikum támogatásával és egyik legnagyobb katonai sikereként 2003-ban visszafoglalta Bunia városát az UPC-től és bár később katonai kudarcok érték őket és több mint tízezer katonájukat szerelték le és integrálták a hadseregbe egy program keretén belül, mégis egy pár száz fős mag továbbra is meghúzta magát Ituri északi részén.

Az ellenük indított katonai akciók és a kezdeményezett leszerelési kísérletek mind kudarcot vallottak azóta, a hadsereg és a MONUSCO most próbálja végleg lezárni az ügyet – valószínűleg amúgy nem túl nagy sikerrel, hiszen azt már láttuk, hogy a probléma tüneti kezelése nem lesz megoldás és Ituriban az etnikai alapú földtulajdonlással kapcsolatos ellentétek igen mélyen gyökereznek és ennek rendezése nélkül képtelenség lesz felszámolni az FRPI-t. Amelynek létezése amúgy is a kongói kormányzat leszerelési, reintegrációs programjának, politikájának kudarca, hiszen jópár alkalommal próbálták már lezárni ezt a kérdést, de az FRPI vagy nem fogadta el a felkínált lehetőségeket, vagy katonái és vezetői néhány hónap után visszaléptek a megkötött alkutól.

Ahogy tették azt legutóbb, még 2014-ben. És akkor a poszt végére a legfrissebb, amelyben megint nem lesz túl nagy meglepetés, hiszen ha annyit látunk csak, hogy Észak-Kivu és Walikale, akkor valószínűleg a kedves Olvasó is a szomorú és hányattatott múltra gondol, amelyet a településnek és lakosainak meg kellett már élnie – és ez nem is annyira múlt, mint inkább jelen, hiszen Walikale már hetek óta el van zárva nagyjából a külvilágtól, a naponta ide érkező több mint egy tucat repülőgép nem közlekedik, ahogy a településre vezető utakon is elég rizikós közlekedni. Hogy miért is? Két oka is van a dolognak, egyrészt a Ntaberizi Cheka vezette, főleg a nyangákra építő Nduma Kongó Védelméért (NDC) lázadó csoportja elég komoly instabilitást jelent a környéken, másrészt a Raïa Mutomboki (“Dühös Civilek”, tucatnyi csoport összefoglaló neve, akik valamiféle laza szövetségben működtek korábban) milíciájának különböző frakciói is véres összecsapásokba bonyolódtak Walikale járás egyes falvaiban és környékükön – a június óta tartó harcokban legalább egy tucat civil életét veszítette, az elmenekültek számát több százra teszik. Szóval ezek jelenleg a főbb kelet-kongói események, ahogy látható, továbbra sincs nyugalom és csak idő kérdése, hogy mikor fog egy jelentősebb lázadás kezdődni megint – mert kezdődni fog, afelől ne legyenek kétségeink, főleg, hogy látjuk Kinshasa politikai manővereit.

twitter.com/napiafrika

Tegnap hivatalosan is átvette hivatalát Nigéria pár héttel korábban megválasztott új elnöke, Muhammadu Buhari, akinek minden eddiginél nehezebb feladata lesz, ha Afrikában legnépesebbnek számító országát szeretné biztonságos, stabil és fejlődő államként feltenni újra a világtérképre, mert hiszen mindhárom kérdésben lehetne vitatkozni Nigéria helyzetéről, azért látható, hogy bőven van mit tenni az élet minden területén. A szokásos elemző posztok helyett most következzen egy olyan nyolcas lista, amely azt mutatja meg, hogy milyen súlyos kihívásokkal kénytelen szembenézni Buhari, amelyeknek nem megfelelő kezelése nehéz helyzetbe sodorhatja az országot és akár elmélyítheti ennek az egész fekete kontinens számára létfontosságú országnak a belső degradációját.

1. Anélkül, hogy rangsorolnánk a problémák között, az első helyre azért biztosan a biztonsági helyzetet tennénk, hiszen a Boko Haram szélsőséges csoport ténykedésében az elmúlt 4 évben legalább 15 ezren haltak meg és a most zajló, minden eddiginél elsöprőbb kormányoffenzíva ellenére sem szűnt meg a fenyegetés. Főleg, hogy a Boko Haram egyik fő búvóhelyének számító Sambisa-erdő elleni akció eléggé akadozik, a napokban 200 katonát kellett felmenteni a szolgálat alól, mert nem voltak hajlandóak résztvenni a támadásban.

2. Nem ennyire konkrétan megfogható biztonsági probléma, de annál égetőbb, a közbiztonság általános helyzete, amelyet egyrészt a hihetetlen mértékű bűnözés, másrészt az ország szinte összes régióját érintő alacsony intenzitású lázongások hoztak létre.

3. A gazdasági helyzetről szintén mindenképpen beszélni kell, hiszen egyetlen év alatt jelentősen visszaesett a gazdasági növekedés, ami főként az olaj árának összeomlása miatt következett be (ez adja a kormány összes bevételének 70%-át!) – persze még így is jelentős, közel 5%-os bővülésről beszélünk idén.

4. Az infrastruktúra helyzete szomorú, az alapvető állami szolgáltatások is megbízhatatlanok, majdnem történelmi szintre zuhant az országban előállított áram mennyisége – Nigéria 180 millió lakosára 1327 megawatt jut, az 50 millió dél-afrikaira jutó 44 ezerrel szemben.

5. Szorosan kapcsolódik az előző ponthoz az üzemanyag-kérdés is, hiszen finomítók hiányában Nigéria továbbra is képtelen megfelelő módon hasznosítani hatalmas olajkészleteit – múlt héten sok száz üzemanyagtöltő állomásnál kígyóztak hosszú sorok, repülőjáratokat kellett leállítani és egyes szolgáltatásokat be kellett szüntetni. A cél egyértelmű évtizedek óta: saját finomítás Nigériában.

6. A munkanélküliség szintén olyasvalami, amit kezelni kell és talán ez pont egy olyan lehetőség, amivel az 1. és 2. pontot érintően is lehetne javulást elérni, csak hát ez nem egészen olyan egyszerű, hiszen honnan szerezzen Buhari hirtelen munkahelyet a hivatalosan közel 25 millió munkanélküli nigériainak?

7. A korrupció és az állami vagyon teljesen kontrollálatlan, hűtlen kezelése olyan mértékeket öltött, hogy az államigazgatás minden szintjét áthatja – és itt ne csak hivatalnokok által elkövetett korrupciós ügyekre gondoljunk, hanem arra a sok millió dollár értékű olajra, amelyet a Niger-deltában lopnak el nap mint nap – hogy a 2. pontban már említett alacsony intenzitású lázadásból akár egy erősebb konfliktust generáljanak bizonyos csoportok.

8. Az összes fentebb említett pont rendkívül fontos kérdéskör, mégis talán a legfontosabb és legégetőbb kérdés, amit rendeznie kell Buharinak, az az egység kérdése, tehát meg kell győznie az összes nigériait arról, hogy ő elnök mindenki számára és nem csak a rendkívül megosztott társadalom egyes rétegeinek – itt gondolhatunk etnikai, vallási és régiós megosztottságra is.

twitter.com/napiafrika

Lelőtték Bujumburában Zedi Feruzit, az egyik legfőbb ellenzéki pártnak, az Union for Peace and Development (UPD) vezetőjét szombaton (05.23.). Agathon Rwasw, egy másik ellenzéki politikus szerint egyelőre nincs információ arról, hogy ki ölhette meg Feruzit, az viszont biztos, hogy az UPD vezetője volt az egyik legnagyobb ellenzője annak, hogy a jelenlegi burundi elnök, Pierre Nkurunziza harmadszor is indulhasson a választásokon. Az AFP hírügynökség szerint a rendőrség csak egy órával a támadás után érkezett a helyszínre. A menekültek helyzete is egyre tarthatatlanabb.

Több mint 105 ezren menekültek el eddig Burundiból attól tartva, hogy a jelenlegi konfliktus polgárháborúvá fajul. Amennyiben a helyzet nem változik, a menekültek száma féléven belül megduplázódhat. Az UNHCR (ENSZ Menekültügyi Főbiztosának Hivatala) és 17 partnerszervezete 207 millió dolláros segélyért folyamodott az USA-hoz, hogy megoldják a menekültkrízist.

Az összegből elvégzett projekt keretén belül minden új menekültet kivizsgálnának, regisztrálnának. A menekültek továbbá azonnal részesülnének élelemben, illetve egészségügy/tisztasági ellátásban (moszkitóháló, szappan, tiszta víz, orvosi ellátás. Erre most már elég nagy szükség is lenne, ugyanis az UNHCR szerint 30 ezer ember lett kolerás a Tanzánia-Burundi határrégiójában felállított menekülttáborokban a túlzsúfoltság és a nem megfelelő körülmények miatt. A Nyarugusu menekülttábornak pl. 55 ezres befogadó képessége van, ugyanakkor jelenleg 100 ezren élnek ott. A higiéniás körülmények rosszak, kevés a tiszta víz. Ez vezetett a kolerához.

500 és 2000 körülire tehető azoknak a menekülteknek a száma, akik naponta érkeznek Burundiból a tanzániai Kagungába, egy Tanganyika-tó mellett fekvő kis halászfaluba. A falu lakossága 11 380 volt, most 90 ezren vannak ott. Sokan szenvednek hasmenéstől és a malária is felütötte a fejét. A burundi menekültek száma országonként:

Tanzánia: 70 ezer menekült

Ruanda: 26 ezer menekült

KDK: 9 ezer menekült

Burundiban 2015. április 26-án kezdődtek a tüntetések amiatt, hogy Pierre Nkurunziza elnök bejelentette: harmadszorra is indul a júniusi választáson, holott az alkotmány és az ország békéjét tíz éve szavatoló arushai megállapodás is csak két mandátum kitöltését teszi lehetővé az államfőnek. Nkurunziza és hívei azonban azzal érvelnek, hogy az elnököt első alkalommal a parlament, és nem a nép választotta meg, ily módon jogában áll indulni a június 26-án esedékes választáson (amelynek időpontját azóta eltolták). Az elnök megdöntésére puccsot is szerveztek, ami azonban megbukott: Tizennyolc embert állítottak bíróság elé május 16-án Burundiban a múlt heti Pierre Nkurunziza elnök elleni sikertelen puccs szervezésének vádjával.

A puccsisták közül néhányat éppen egy helyi kórházban láttak el, amikor a kormány erők lecsaptak rájuk és tűzharc alakult ki. Az egyik lázadó életét vesztette a többit a kórházból egyenesen a börtönbe vitték – írja május 16-i cikkében a BBC. A támadásban néhány ártatlan páciens is megsérült, ami sokkolta a helyi orvosokat, ugyanis elmondásuk szerint nem volt példa még arra, hogy kórházat bármilyen körülmények között is megtámadtak volna Burundiban.

Halálos fenyegetettségben az újságírók is

Az újságírók sincsenek biztonságban, letartóztatással, sőt, időnként halállal fenyegetik őket. Az egyik független rádió vezetőjét már elüldözték az országból – írja az AlJazeera. „Meg akarják törni az újságírókat. Személyesen és telefon is zaklatják őket, néhányuk már önként el is hagyta az országot, mások elrejtőztek” – mondta egy helyi jogvédő szervezet vezetője. Burundi jelentősebb független rádióállomásait a kormányerők az elnök ellenes puccskísérlet során megtámadták és beszüntették a műsorszolgáltatást. Niyombare tábornok, a felkelők egyik vezetője ugyanis az egyik ilyen rádióban akarta bejelenteni a hatalomátvételt.

A terrorista kártya

Nkurunziza május 16-án állt újra a nyilvánosság elé, miután az ellene indított puccskísérlet kudarcot vallott. A beszéd érdekessége az volt, hogy az elnök még csak nem is utalt az ellene szerveződő puccsra, helyette inkább arra figyelmeztetett, hogy Burundinak szembe kell néznie az Al-Shabab szomáliai terrorszervezet által jelentett veszéllyel. Az Al-Shabab szóvivője mindezt tagadja, véleménye szerint Nkurunziza így akarja elterelni a világ figyelmét a burundi eseményekről. Burundi katonailag van jelen Szomáliában az Afrikai Unió egyik missziójának részeként. Április 26 óta mintegy 25 ember hat meg, és több mint 105,000 ember kényszerült Burundi elhagyására.

Kőhegyi Bence

kohegyibence@yahoo.com

twitter.com/napiafrika

Rendkívül aggasztó jövőképpel riogatta Európát egy nemrégiben adott interjújában a líbiai iszlamisták többsége által támogatott, Tripoliban található és a nemzetközi közösség által el nem ismert líbiai kormány külügyminisztere, Mohamed al-Ghirani, aki rámutatott, amennyiben Európa nem fogja támogatni és elismerni őket, akkor rövidesen a “fehér Európa meg fog szűnni létezni és lesz helyette egy afrikai Európa”, hiszen a velük való együttműködés nélkül az illegális migráció csak növekedni fgo. A téma sosem volt még ennyire aktuális, hiszen az már egyértelműen látszik, hogy az Európai Unió képtelen megfelelő választ adni a hihetetlen mértékű afrikai migrációra, ami eddig is létezett, csak miután kemény harcok árán sikerült Líbiában egy stabil demokráciát kialakítani (remélhetőleg érezhető a mondatból áramló irónia), az ott így létrejött kaotikus helyzet lehetővé tette a még erősebb mértékű, szabadabb migrációt.

A tripoli kormányzat minisztere hangsúlyozta, hogy már eddig is erőn felül teljesítettek, mindenféle erőforrások hiányában is több tízezer illegális migránst tartoztattak le és zártak ideiglenes táborokba (az itteni körülményeket még maguk a különféle líbiai hatóságok sem tartják emberhez méltónak), de túl sokáig nem tudják ott tartani őket és konkrétan szélnek eresztik őket néhány nap után. A felmérések szerint 2014-ben legalább 170 ezer illegális bevándorló érkezett Afrika felől a tengeren át Európába, de a szám a valóságban ennél tízezrekkel több lehet és a Nemzetközi Migrációs Szervezet becslése szerint az elkövetkezendő években ezek a számok megháromszorozódhatnak – hacsak nem sikerül valamiféle hatékony módszert kitalálni a migráció keretek közé szorítására.

Erre azért is szükség lenne, ugyanis az alapvetően kétpólusú líbiai politikai helyzetben (a Tripoli-kormányzat és a mögötte meghúzódó milíciák szövetsége valamint vele szemben a gyenge tobruki, nemzetközileg elismert kormány és az őt támogató milíciák) megjelent egy harmadik pólus is, az Iszlám Állam képében, amely komolyabb területeket irányít már Líbiában és egyes gyanúk szerint a migránsok között alvó sejteket létrehozó fegyvereseket is küld Európába. És akkor még a kálvária igazi szenvedőiről, a főként Kelet-Afrikából érkező migránsokról nem is beszéltünk, akiknek jelentős része tényleg a nyomor, a diktatórikus kormányzat vagy éppen a káosz elől menekül Európa felé – első célpontjuk Olaszország az esetek 90%-ában, ami pedig a történelem egyik furcsa csavarja, hiszen pont azokból az országokból érkezik a migránsok jelentős része, amelyek egykor olasz gyarmatok voltak.

Szóval ezek a zömében fiatal migránsok hatalmas kockázatot vállalnak a sok héten át tartó út során és ha túljutnak Szudánon és Líbián valamint a most már életveszélyes Földközi-tengeren, akkor is van rájuk a bürokrácia és a szintén nem túl kecsegtető jövőkép – ugyanis sokan úgy gondolják, hogy pár hónapon belül Európában már tanulni fognak és lesz stabil munkájuk, ezzel szemben többségük újabb vándorútra indul a kontinensen belül (mert Olaszországban senki nem akar maradni), hiszen aki Rómában marad, az szinte biztosan a többi migránssal együtt fog nyomorogni Ponte Galeriánál vagy éppen a “Szálem Palotában”.

És hogy mi lehet a megoldás? Az már most látható, hogy a katonai út nem járható, csak még több szenvedést és küzdelmet von maga után – ahogy arra már többen próbáltak rávilágítani, az afrikai anyaországokban kellene a helyzetet jobbá tenni, lehetőségeket teremteni, hiszen senki nem várhatja el ezektől az emberektől, hogy mindenféle tettek nélkül üljenek a nyomorban és várják a csodát. Vagy milyen más út létezhetne még?

twitter.com/napiafrika

Egy dolog biztos: örökké nem fog senki élni, így joggal lehet arra számítani, hogy a most 91 éves Robert Mugabe előbb vagy utóbb távozni fog a zimbabwei elnöki székből és ahogy már hónapokkal ezelőtt is volt róla szó itt a Mindennapiafrikán, pártjának a Zanu-PF-nek a berkein belül komoly harc dúl az utódlásért. Jelenleg most a legkomolyabb háború az alelnök Emmerson Mnangagwa és a kommunikációs miniszter, Jonathan Moyo között zajlik – utóbbi egy nyilatkozatban nemrég arról beszélt, hogy Mugabe még nem döntötte el ki az utódja és a leginkább esélyes Mnangagwa sem lehet teljesen biztos sikerében (hiszen ő alapvetően abból a tényből, hogy az alkotmány által neki adott jogok szerint alelnökként ő lesz Mugabe utódja, már következtethet valamiféle lehetőségre) és így akár neki is lehet esélye.

Egy biztos, Mugabénak nagyon gyorsan ki kell jelölnie utódját, ugyanis ha nem így tesz, akkor rendkívül megosztott pártján belül elszabadulhat a teljes káosz, sőt, akár az ország belbiztonsága is veszélybe kerülhet, hiszen a hadsereg is eléggé megosztott az egyes jelöltek mögött – míg egy biztos utód esetében ennek esélye csökkenhet. Másik érv amellett, hogy az alelnöki szék nem jelent semmit, az a tény, hogy ebben a pozícióban korábban egy másik politikai nagyágyú, Joice Mujuru ült, akit viszont Mugabe egyetlen döntéssel száműzött az esélyesek közül (állítólag azért, mert puccsot szervezett az elnök ellen) és Mnangagwát (egyébként ő elég keménykezű ahhoz, hogy tényleg reális esélye legyen gatyába rázni a Zanu-PF-et – ezt 2008-ban is láthattuk, hiszen állítólag ő volt a választások után elszabaduló erőszak egyik fő kitervelője) tette meg alelnökének, bennfenntesek szerint inkább azért, hogy segítse őt a mindennapi feladatok ellátásában, nem pedig azért, hogy kijelölje a lehetséges új elnököt.

Ráadásul ez a hatalmi harc az ország gazdaságának sem tesz jót, ahogy arra nemrégiben a dél-afrikai gazdasági közösség konferenciáján rámutattak, Mugabénak és az ország vezetésének inkább azzal kellene foglalkoznia, hogy megakadályozzák a hihetetlen mértékű elvándorlást és felszámolják a mélyszegénységet az országban, hiszen azzal, hogy a politikusok a taktikázásra, a helyezkedésre fókuszálnak, nem tesznek semmit a gazdaság talpraállítására, konkrétan alig folyik értékelhető törvényhozási munka. Pluszban a gazdaság és a politika annyira összefonódik az országban, hogy a politikai leszámolások súlyos károkat tudnak okozni egyes magánvállalatoknak is.

És ha valakiben felmerülne a kérdés, hogy ilyenkor hol van az ellenzék, akkor sajnos azt a választ kell adni, hogy létezik ugyan és egyes városi részeken komoly támogatást élvez, a Mozgalom a Demokratikus Változásért mozgalmának azonban nincs túlságosan komoly esélye beleszólni ebbe az utódlási harcba. Úgyhogy összefoglalóan most rendkívül nehéz a helyzet a Zanu-PF-en belül (Mujuru eltávolítása bontotta meg az egységet igazán, akinek hívei közül a legfrissebbek szerint újabb 7 politikust távolítottak el a pártból), frakciók emelkednek ki és tűnnek el, jelenleg semmi sem biztos, de ha a mai napon kellene téteket megtenni, akkor valószínűleg a keménykezű Mnangagwa képes lenne megregulázni ellenfeleit – a legjobb viszont mindenképp az lenne, ha Mugabe végre felvállalna egy hivatalos döntést.

twitter.com/napiafrika

A legvadabb rock, pszichedelikus blues és afrikai dallamok keverednek az európai világzenei rádiósok listáját jelenleg is vezető Bassekou Kouyate & Ngoni Ba hangzásvilágában. A legősibb mali húros hangszer, a ngoniújítójaként ismert előadó már az összes világzenei díjat begyűjtötte, jelölték Grammy-díjra is, az Africa Express projekt keretében pedig Paul McCartney, John Paul Jones és Damon Albarn társaságában szerepelt. Május 27-én a Müpában legújabb, Ba Power című lemezét mutatja be, és a koncert előtt workshopot is tart.

Hangszerbemutató és beszélgetés a griot tradícióról

Bassekou Kouyate – a mali zene gyökerei

2015. május 27. 18:00, Zászlótér

További információ: https://www.mupa.hu/program/bassekou-kouyate-a-mali-zene-gyokerei-2015-05-27_18-00-zaszloter

Bassekou Kouyate & Ngoni Ba

2015. május 27. szerda 19:30, Fesztivál Színház

Jegyárak: 2500 Ft, 3200 Ft, 3900 Ft

Közreműködők: Bassekou Kouyate – szóló ngoni, Amy Sacko – ének, Mamadou Kouyate – basszus ngoni, Moustafa Kouyate – ngoni ba, Mahamadou Tounkara – ütőhangszerek, Abou Sissoko –  közepes méretű ngoni, Moctar Kouyate – lopótök

További információ: https://www.mupa.hu/program/bassekou-kouyate-ngoni-ba-2015-05-27_19-30-fesztivalszinhaz

twitter.com/napiafrika

Alapvetően az ugandai Hoima-járásában található Rwamutonga falujáról valószínűleg senki nem hallott volna (és egyébként a médiavisszhangot figyelembe véve nem is hallottak még most sem sokan), ha a területet birtokló nagyhatalmú üzletember, Joshua Tibangwa nem döntött volna úgy néhány évvel ezelőtt, 2012-ben, hogy területét eladja a McAlester Energy Resources Limited nevű társaságnak, hogy az a falu helyén egy, az olajkitermeléshez kapcsolódó melléktermék-feldolgozó üzemet létesíthessen. A tiltakozások és egymásra mutogatások végül 2014. nyarán érték el tetőpontjukat, amikor Tibangwa a rendőrség segítségével 201 családot lakoltatott ki a faluban, könnygáz és gumilövedék felhasználásával.

A helyszíni beszámolók szerint akkor házakat gyújtottak fel, állatokat űztek el és hatalmas pusztítást végeztek a 485 hektár méretű területen a rendőrség jelenlétében a vállalkozó “verőlegényei”, annak ellenére, hogy hivatalos kilakoltatási végzéssel nem is rendelkeztek, sőt egy, az üggyel foglalkozó elnöki megbízott külön kérte a rendőrséget és Tibangwát is a helyzet békés rendezésére (elvileg még egy bírósági határozat is kötelezte az üzletembert a kilakoltatás felfüggesztésére, bár a másik fél azzal védekezett, hogy nekik is van egy bírósági határozat a kezükben – ergó teljes káosz).

Amúgy a terület tényleg Tibangwa tulajdonjogában van egy jogerős bírósági döntés értelmében, kerítést is építettek már köré, de még mindig várni kell a végleges döntésre, hogy mi lesz az itt esetenként évtizedek óta élő emberek sorsa, akik a terület szomszédságában lévő szükségtáborban élnek a kilakoltatás óta – már persze ha azt életnek lehet nevezni, ugyanis helyszíni beszámolók szerint az elmúlt hetekben több gyermek is éhenhalt a rendkívül rossz körülmények között. Úgyhogy amíg nem születik döntés, addig ez a nagyjából 250 család kénytelen megtapasztalni a nyomor legmélyebb bugyrait és jelenleg kizárólag az adományozók és civil szervezetek adományaiból tudják átvészelni a mindennapokat – az igazságszolgáltatás malmai pedig lassan őrölnek, most már közel egy éve.

A masindi bíróság közleménye szerint egyébként a döntést július elsején fogják majd közzétenni: azaz az emberek visszatérhetnek a földjükre vagy kompenzációban részesülnek. Amióta Ugandában 2006-ban felfedezték az első, kitermelésre érdemes olajkészletet, azóta tucatnyi hasonló kilakoltatási ügy történt már, amire főként azért van lehetőség, mert rengeteg ugandai nem rendelkezik hivatalosan tulajdonjoggal azon a földön, ahol évtizedek él (öröklési úton megy a tulajdonszerzés) és családja is évszázadok óta ott műveli területét. És igazából sok esetben az önkormányzatok, a kormány sem állnak a lakosok mellett, hiszen például Rwamutonga lakosairól bizonyos körökben az a vélekedés, hogy ők csak illegális területfoglalók, akik agresszíven és civilizálatlan módon viselkednek.

Sőt, legfelsőbb szinten is születnek ilyen döntések, amikor emberek talpa alól értékesítik a földeket és cserébe az ottani lakosok nem túlságosan jelentős mértékű kompenzációt és egy új lakóhelyet kapnak – jobb esetben. Visszatérve mostani történetünkre, a McAlester időközben már kihátrált az üzletből, egyértelműen a földfoglalás körüli botrányt megnevezve a távozás okaként és mostantól már inkább kenyai üzleteikre fókuszálnak, így a bírósági per Tibangwa (akinek családja a hetvenes években érkezett a területre egy apró kis földdarab birtokosaként és azóta sikerült megszereznie az összes föld tulajdonjogát) és a lakosság között zajlik már csak.

twitter.com/napiafrika

Majdnem egy évvel azután, hogy ismételt tárgyalások kezdődtek az észak-mali konfliktusban érdekelt felek között, tegnap (05.15.) a mali fővárosban, Bamakóban békemegállapodást kötöttek egymással az északi országrészben küzdő lázadó csoportok és a mali kormány nemzetközi diplomaták és magas rangú külföldi állami tisztviselők (még maga Robert Mugabe is ott volt) jelenlétében – így szólna alapvetően a főcím, csak sajnos ez m ár megint nem túlságosan jelent sokat, hiszen ugyan a kormány illetve a hozzá hű milíciák (ők az ún. Algíri Platform tagjai: az Azawadi Arab Mozgalom egyik kivált frakciója, az Azawadi Népfront és a Hazafias Ellenállási Erők és Mozgalmak Tömörülése) ellen küzdő lázadó koalícióból két csoport (az Azawadi Egység Legfelsőbb Tanácsa és az Azawadi Arab Mozgalom) aláírta az alkut, viszont az egyik legjelentősebb, az Azawadi Nemzeti Felszabadítási Mozgalom (MNLA) további biztosítékokat vár és időt kért az egyezség áttanulmányozására (valószínűleg annak a követelésüknek próbálnak meg majd még érvényt szerezni, hogy a szerződésbe bekerüljön Azawad, mint egységes terület fogalma).

Ezzel pedig ismét csak kérdésessé vált az észak-mali régió stabilitása, ahol már évek óta nem beszélhetünk demokratikus államról, oda-vissza alapon megy az adok-kapok, azóta pedig, hogy még április végén Menaka városát az egyik kormányhű milícia elfoglalta, a katonai aktivitás jelentős mértékben megnövekedett és ismét a terület teljes lángra lobbanásától kell tartani. És hát azt is érdemes megjegyezni, hogy 2013-ban, a franciák beavatkozása után és 2014-ben is volt már békeegyezség, de azokat sem tartották be a felek, így nem kell jóstehetség annak megállapításához, hogy a mostani alku sem lesz hosszú életű. Északon egyes településeken még tüntettek is a mostani egyezség ellen (a harcok ellenére jelentős a lázadó koalíció támogatottsága, talán a terület etnikai arányai miatt is), amelynek aláírói a pénteki esemény után azonnal felszólítottak a tűzszünetre, hiszen még pénteken (05.15.) az aláírás pillanatában is voltak harcok a fentebb már említett Menaka környékén.

Persze az egyezség megkötésekor esett szó a most nem résztvevő lázadókról is, a közvetítők és a kormány képviselői is hangsúlyozták, hogy ha a most még nyitott lehetőséggel nem fognak élni ezen mozgalmak, akkor onnantól kezdve őket az állam és a nemzetközi közösség is ellenségnek fogja tekinteni és minden erővel megpróbálja megsemmisíteni őket (azért egy, az MNLA ellen indított hadjárat nem igazán tenne jót a helyzetnek). És hogy milyenek a mindennapok manapság Észak-Maliban? Az elmúlt évben voltak azért hosszabb nyugodt periódusok is, de az elmúlt két hétben az utóbbi időszak legdurvább harcait éli meg a régió, kormányzati források szerint legalább 20 katona és 25 lázadó esett el, amikor a lázadó CMA (Azawadi Mozgalmak Szövetsége) koalíciót irányító Bilal Ag Acherif harcosai Léré, Goundam, Diré, Tenenkou és Timbuktu települései ellen indítottak támadásokat és ebben a folytonos küzdelemben Menaka városa a frontvonal.

És ahogy Afrikában és a világon mindenhol, az ilyen helyzetekben az egyedüli igazi vesztes a civil polgár, Észak-Maliban is a mindennapokért küzdenek az emberek, nincs igazi egészségügy, szociális háló, még élelmiszerbiztonság sem, a közbiztonságról pedig ne is beszéljünk.

twitter.com/napiafrika

Hogy a geopolitikára milyen hatásai lesznek, az még nem teljesen ismert, de hogy a nemrégiben bejelentett hír, mely szerint Kína katonai támaszpontot fog kialakítani Afrika szarván, Dzsibutiban, egyértelműen azt mutatja, hogy az ázsiai nagyhatalom tovább szeretné növelni jelenlétét a fekete kontinensen és katonai jelenléttel szeretné biztosítani kelet-afrikai és indiai-óceáni érdekeltségeit és a hajózási útvonalakat. Ha nem ott lenne, ahol lenne (a Vörös-tenger és a Szuezi-csatorna bejáratánál), akkor a szinte teljes egészében sivatagos kis ország, Dzsibuti rendkívül nehéz sorsú állam lenne, így viszont hasznot tud húzni elhelyezkedéséből, már van itt jelentős amerikai katonai bázis (a Lemonnier, amely további 20 évig még biztosan maradni fog a nemrég megújított szerződés alapján), francia és japán katonai állomáshely is, de rengeteg más ország is használta Dzsibuti kikötőjét a kalózkodás elleni küzdelem során.

A hír akkor röppent fel, amikor a dzsibuti elnök, Ismail Omar Guelleh egy interjúban nemrég bejelentette, hogy tárgyalások folynak Kínával a támaszpont létrehozásáról és hogy az országot jelentősen támogató Peking mindig szívesen látott vendég lesz az állam földjén. Ez pedig különleges pillanat lehet Afrika történelmében, hiszen ez lenne az első kínai katonai támaszpont ezen a kontinensen, ami egyébként valószínűleg akkora nagy felzúdulást nem fog okozni a többi érdekelt fél (USA, Franciaország vagy Etiópia) között, hiszen már 2008 óta elég rendszeresen állomásoznak kínai hadihajók Dzsibutiban – elég nekik az a tény, hogy Kína gazdaságilag milyen léptékben tör előre Afrikában.

Gondoljunk csak bele, Kína és a fekete kontinens 200 milliárd dollár értékben kereskedik, jóval nagyobb mértékben, mint az Egyesült Államok vagy az Európai Unió, ráadásul Kína eddig közel 9 milliárd dollárt költött el Dzsibutiban infrastruktúra-fejlesztésre (nem csoda, hogy 2014-ben a mostani katonai bázis helyének tervezett Obock kikötőjének üzemeltetése teljes egészében egy kínai cég kezébe került), szóval nincs kérdés: pénz beszél. És akkor még arról nem is beszéltünk, hogy Oroszország is hasonló dzsibuti terjeszkedést fontolgat. Omar Guelleh, a dzsibuti elnök amúgy nagyon jól lavírozik a nemzetközi diplomácia keskeny mezsgyéin, május ötödikén például, nem sokkal a mostani bejelentése előtt az Egyesült Államokban találkozott Barack Obamával, ahol hivatalosan is bejelentették a Lemonnier támaszpont bérletének meghosszabbítását és az eddigi éves bérleti díj 63 millió dollárra emelését – Obama szerint ezzel az emeléssel akarják kifejezni hálájukat a dzsibuti népnek, amiért befogadta az amerikaiakat.

Emellett még azt is kiemelte Obama, hogy hamarosan a kongresszus elé kerül az a javaslat, amely szerint a Lemonnier bázison elsőbbséget élvezzenek foglalkoztatási szempontból a dzsibuti emberek és az elsődleges beszerzési forrás is a kis ország legyen minden lehetséges termékre. Persze úgy is lehet nézni, hogy a kínai tervek ismeretében az Egyesült Államokban szinte létfontosságú érdeke, hogy megőrizze jelenlétét Afrika szarván, így kénytelenek voltak egyezkedni, ha nem akarnának lemaradni a fegyverkezési, terjeszkedési versenyben.

twitter.com/napiafrika

Valami nagyon rossz dolog zajlik most Burundiban, valami olyasmi, ami minden eddiginél jobban riogat az egy évtizeddel ezelőtti szörnyűségek megismétlődésével, hiszen ha csak a tegnapi (05.08.) híradásokat megnézzük, a burundi fővárosban, Bujumburában az erőszak az úr – csak tegnap legalább hárman haltak meg, amikor a hatóságok emberei, ellenzéki tüntetők és a jelenlegi elnök, Pierre Nkurunziza híve csaptak össze több negyedben. Az elmúlt napok eseményei azért váltak igazán erőszakossá, mert a hadsereg a korábban állított semlegességét feladva nekilátott a barikádok felszámolásának, ami miatt a tüntetők egy része úgy értelmezte, hogy átállt Nkurunziza oldalára.

Az egyik városnegyedben ismeretlenek gránátokkal támadtak a tüntetőkre és az akciókban többen meghaltak valamint tucatnyian megsérültek majd ezután a lakosság az Imbonerakurét, Nkurunziza pártjának ifjúsági szárnyát kezdte vádolni a cselekményekkel és elszabadultak az indulatok. A megvadult emberek vad kutatásba kezdtek az Imbonerakure tagok után, majd megostromoltak egy házat, ahol állítólag a csoporthoz tartozó fiatalok rejtőztek, de még a hadsereg közbelépése sem tudta megakadályozni, hogy egyiküket halálra verjék és felgyújtsák (állítólag a házban még katonai egyenruhákat is találtak, ami igazolná azt az ellenzéki vádat, hogy a hadsereg soraiba is beszivárogtak a kormányhű aktivisták).

Szóval ez történik most Burundiban, az országban, amely állítólag sikerrel túllépett az etnikai alapú véres háború sebein és a megbékélés útjára lépett. A nemzetközi közösség képviseletében az Afrikai Unió azonnal felszólított a júniusra tervezett választás elhalasztására és Nkurunziza elnököt pedig mandátumának júniusi végleges befejezésére kérte. Mindezt azért, mert az elnök nemrégiben bejelentette, hogy ha júniusban nyerne még egy mandátumot, akkor negyedikért már nem indulna a jövőben, mindezt úgy, hogy az ország alkotmánya kettőben maximálja a lehetséges elnöki mandátumok számát – Nkurunziza szerint első alkalommal őt nem az emberek, hanem a képviselők választották az arushai békemegállapodásnak megfelelően.

Az ország alkotmánybírósága egy rendkívül furcsa körülmények között született döntéssel engedélyezte Nkurunziza újabb indulását – nem sokkal a döntés bejelentése után a hétből öt bíró elmenekült az országból, hangsúlyozva, hogy a bíróságnak nem volt más lehetősége, csak az új mandátum jóváhagyása, hiszen mindannyiukat életveszélyesen megfenyegették a döntéshozatal előtt. A kérdés igazából most csak az, hogy ténylegesen mi volt az oka ezeknek a tüntetéseknek és milyen jövőkép vár erre az ezer sebből vérző kis közép-afrikai országra? Az biztos, hogy Nkurunziza vágya a harmadik mandátumra egyértelműen kiváltó ok volt, de a politikai feszültség már hosszú hónapok óta érezhető volt az országban, hiszen még az elnök pártjának, a CNDD-FDD-nek a berkein belül is komoly ellenállás ütötte fel fejét Nkurunzizával szemben.

Burundiban ma a többségi vélemény az, hogy a sok ezer halottal járó háborúskodás eredményeként elért demokráciát nem szabadna kockára tenni egy újabb elnöki mandátumért, viszont jelenleg pont az újabb mandátum elleni tiltakozás sodorta a szakadék szélére az országot, főleg azért, mert az elnök hajthatatlannak tűnik. Szóval nehéz jót mondani, az biztos, hogy amennyiben Nkurunziza nem fog önmérsékletet tanúsítani, Burundi a káoszba süllyed, a hadsereg egysége megroppan, elszabadul az Imbonerakure és az egész országra kiterjedő erőszakhullám következik majd. Persze a polgárháború nem elkerülhetetlen, viszont jelenleg minden azon múlik, melyik oldal eltökéltsége lesz az erősebb. Ha nincs erősebb oldal, akkor bekövetkezhet a szörnyűség.

twitter.com/napiafrika

Az Afrikát figyelők, sorsáért aggódók az elmúlt időszakban ismét növekvő aggodalommal fordulhattak a kontinens felé, hiszen egyre-másra feszült gócpontok ütik fel fejüket különböző országokban – Togóban, Burundiban, Mozambikban vagy éppen a Dél-afrikai Köztársaságban, bár a mai posztban egy olyan országról lesz szó, ahol mondjuk Burundihoz hasonló módon eléggé várható volt a társadalmi-politikai helyzet ilyen alakulása. Guineáról van szó, ahol az elmúlt hetek véres erőszakba torkolló tüntetései bizonyítják a Mindennapiafrikán korábban már feszegetett alaptézist, azaz kommunikáció nélkül a kormányzat bukásra, az ország pedig belső feszültségekből fakadó erőszakra van ítélve.

Legutóbb tegnapelőtt (május 4.) vonult az utcára szerte az országban az ellenzék, hogy a helyi választások megtartását követelje a sokadik alkalommal elhalasztott elnökválasztás előtt, amely papíron valamikor októberben kerül majd megrendezésre. A főként a fővárost, Conakryt megbénítő megmozdulás során a főként fiatal elégedetlenkedők több városnegyedben összecsaptak a rendőrökkel, a város gazdasági élete pedig teljesen megbénult, még a híres Madina-piac is egész nap zárva volt. Az ellenzék követelései alapvetően egyszerűek, a nemzetközi közösség segítségével mielőbb le kell bonyolítani a helyi voksolást és ezt mindenképpen az elnökválasztás előtt kell megtenni, ellenkező esetben ugyanis arra számítanak az ellenzékiek, hogy a különleges kormánymegbízottak az önkormányzatokban befolyásolhatják az elnöki voksolás végkimenetelét. Az ellenzék szerint a technikai feltételek is adottak ehhez, bár ezt a kormányzat cáfolja.

Az április végén tartott hasonló megmozdulások egyébként a mostaninál is erőszakosabbra sikerültek, akkor Labéban meg is halt egy ember, akit szemtanúk szerint a rendőrökök gumibotokkal vertek halálra, de érkeztek jelentések éles lőszerrel meglőtt felvonulókról is. Az Alpha Condé vezette kormány kitart korábbi elképzelése mellett a választások megtartását illetően, rámutatva, hogy az időpontokat a független választási bizottság határozta meg, amelyben egyenlő arányban képviselteti magát az ellenzék és a kormány is. Valószínűsíthető azonban, hogy a mostani, a helyi választások okán tetőző feszültség csak az utolsó csepp volt a pohárban, hiszen jelentős feszültségeket gerjesztenek Guineában az Ebola-járványhoz kapcsolódó vádaskodások, a katonaság és rendőrség soraiban fejét felütő elégedetlenség, a feléjük irányuló gyűlölet és az etnikai ellentétek is.

Alpha Condé 2010-es elnökké választása óta (ami szintén elég vitatott volt) folyamatosan erőszakos események jellemzik a guineai politikai életet, a 2013. szeptemberében tartott választások előtt több tucatnyian meghaltak a mostanihoz hasonló tüntetések és összecsapások során, de úgy tűnik a választási bizottság bejelentése, miszerint csak 2016. márciusában, már az elnökválasztás után lesznek helyi voksolások, elviselhetetlen gondolatnak tűnik a lakosság jelentős része számára – akiket egyébként az ellenzéki pártok igyekeznek aktivizálni, azok a pártok, amelyeket ráadásul a kormány nem is próbál meg párbeszéddel nyugalomra bírni. Amúgy a kormány nem jár el helytelenül hivatalosan, hiszen az ország alkotmánya szerint ha két választás ugyanarra az időpontra esik, akkor a “fontosabbat, erősebbet” kell előbb megtartani – az ellenzék viszont tart attól, hogy az önkormányzati különleges megbízottak befolyásolni fogják az elnökválasztás kimenetelét.

Az ellenzéki Egyesült Köztársasági Erők pártjának elnöke, Sidya Touré kijelentette, semmiféle egyezkedésre nem hajlandóak, amíg nem lesz változás a választási naptárban, folyamatosan az utcán lesznek híveik (bár hallani olyan ígéreteket is az elmúlt órákból, hogy mégis lesz valamiféle tárgyalás a felek között). Ami biztató, hogy a legutóbbi tüntetés sem volt igazából annyira hatalmas, mint azt előzetesen gondolták sokan, érezhető, hogy a guineai emberek nagyobb része már belefáradt az erőszakba és inkább békét, nyugalmat szeretne – látható volt, hogy főként munkanélküli, frusztrált fiatalok ugráltak a barikádokon és gyújtogattak gumikat. És persze ahogy mindig lenni szokott, azok járnak a legrosszabbul, akik csak élni szeretnének, hiszen az iskolákat az Ebola-járvány utáni megnyitás után ismét be kellett zárni, a boltok sem nyithattak ki, tehát a politikai szembenállás és patthelyzet senkinek sem jó.

twitter.com/napiafrika

A hat nappal ezelőtt, április 25-én tartott togói elnökválasztásnak végül az lett az eredménye, amelyet előzetesen már lehetett sejteni (és itt a Mindennapiafrikán is többször volt róla szó), azaz Faure Gnassingbé könnyedén söpörte be a győzelmet a szavazatok 59%-ának megszerzésével, míg legnagyobb ellenfele, a szinte a teljes ellenzék támogatását élvező (az ellenzéki csoportok Küzdelem a Politikai Változásért néven koalícióba is tömörültek a minél jobb eredmény elérése érdekében) Jean-Pierre Fabre “csak” 35%-ig jutott. És ahogy azt előzetesen szintén lehetett sejteni, az eredményt a vesztes fél nem igazán hajlandó elfogadni, az ellenzék csalások tömegével vádolja a győzelmét már megünneplő Gnassingbét, többek között például azzal, hogy egyes szavazókörzetekben jóval többen szavaztak, mint ahányan az adott körzet névjegyzékében szerepeltek vagy hogy sokan a saját körzetükben nem is találták meg nevüket ugyanebben a névjegyzékben.

Mindezek ellenére az Afrikai Unió megfigyelői egyértelműen tisztának és demokratikusnak nevezték a voksolást, bár a teljes szavazástól való távolmaradásra felszólító (a részvétel nagyjából 50%-os volt mindösszesen) pártok egyikének, a Munkáspártnak a vezetője szerint az Afrikai Unió kizárólag diktátorok gyülekezete és nem igazán fordult elő a múltban, hogy az AU bármikor is kétségbe vont volna egy választási eredményt – ergó az egész megfigyelősdinek nincs értelme. Persze azért azzal is tisztában kell lenni, hogy az ellenzék már előzetesen számíthatott a vereségre, hiszen megosztottak voltak, a kampányuk szervezetlenre sikeredett és a mostani vádaskodás az Afrikában teljesen megszokott “mosakodásnak” a része. Az 1967 óta a Gnassingbe család által irányított Togóban az ellenzék apró öröme talán az lehet, hogy a főváros, Lomé továbbra is megőrizte ellenzéki támogatottságát, bár előnye ismét csökkeni látszik ebben a városban, míg fordított támogatottsági aránnyal Gnassingbe söpörte be a sikert fő támogatói bázisában, Észak-Togóban.

Úgy látszik tehát, hogy hiába kampányolt az ellenzék a “változás” jelszavával és mutatott rá a kormányzat korruptságára, egyrészt nem sikerült meggyőzni a választókat arról, hogy feladják a járt utat a járatlanért, másrészt nem is nagyon sikerült mozgósítaniuk támogatóikat – és ez alatt nem csak civileket értünk, hanem a kisebb politikai pártokat is, akik nem álltak be a közös ügy mögé, lásd fentebb a Munkáspárt példája. Ezzel szemben Gnassingbé tökéletes időzítéssel a választásokat megelőző hónapokban komoly beruházásokat eszközölt vidéken, új utak épültek és a mezőgazdaság is komolyabb fejlesztési támogatásokban részesült, ez pedig az előző mondatban elhangzott ellenzéki mellényúlásokkal együtt azt eredményezte, hogy ezúttal sem sikerült az ellenzéknek még csak a siker közelébe sem jutnia.

Szóval mi is a választás tanulsága? Egyrészt, hogy Togó már relatíve jó úton jár a demokrácia felé, hiszen magát a választást békében, normálisan sikerült lebonyolítani, másrészt viszont még nem sikerült ezen az úton végigérni, ezt mutatja a feldolgozási szakaszban kialakult feszült helyzet.

twitter.com/napiafrika