Mindennapi Afrika

Niger országát 1960-as függetlenné válásától kezdve hosszú évtizedeken át előbb egy egypártrendszert kiépítő civil kormány, majd az ezt megbuktató katonai diktatúra irányította vasmarokkal, de a hidegháború befejeztével itt is változások indultak el, diák- és munkásmozgalmak szerveződtek, míg végül 1991-ben átmeneti, majd az 1993-as szabad választások után demokratikusan választott kormány vette át az irányítást az országban. Persze ez csak leírva hangzik ilyen egyszerűen és szépen, hiszen a megnyíló politikai lehetőségek a korábban teljes mértékben diszkriminált és marginalizált csoportok számára is esélyt jelentettek a nagyobb szerepvállalásra, így a kilencvenes években Niger két régiójában is etnikai alapú konfliktus alakult ki, amikor Észak-Nigerben a tuaregek, Kelet-Nigerben pedig a tubuk indítottak fegyveres harcot jogaikért, nagyobb képviseletükért.

A tuaregek harcáról már jópár alkalommal volt szó itt a MindennapiAfrika oldalán, de a Kelet-Nigerben 1994-ben létrejött és harcot kezdő tubu Demokratikus Forradalmi Front (FDR) és a másik nagy, 1997-ben Barka Wardougou vezetésével létrejött tubu csoport, a Szaharai forradalmi Fegyveres Erők (FARS) küzdelméről jóval kevesebb információ ismert (főként elszigetelt akciókat, emberrablásokat követtek el katonai konvojok és turisták ellen Tchirozérine, Madama vagy éppen Aderbissinat környékén), hiszen csak papíron fejeződött be küzdelmük 1998-ban (illetve 1999-ben, amikor újabb szerződést írtak alá az összes lázadó csoport közül talán utolsókként), amikor mindkét csoport békét kötött a kormánnyal.

Ha még konkrétabban akarunk lenni, akkor azt mondhatjuk, hogy az 1997-ben megalakult (egyes források szerint már jóval előbb, 1994 környékén létezett a csoport, de erről nincsenek biztos adatok, ahogy arról sem, hogy maga az FDR is a FARS-ból kiválva jött volna létre) FARS volt az, amelyik a mai napig nem fejezte be alacsony intenzitással folytatott küzdelmét, legjelentősebb akciójuk, a nemzetközi médiában is hír kapó 2006-os emberrablás volt, amikor két olasz turisták raboltak el és közleményükben tubu állam létrehozását követelték szabadon engedésükért cserébe. Annak ellenére tehát, hogy elvileg 1997 legvégén és 1999-ben békét kötött a FARS a kormánnyal, a harcok nem hagytak alább, ennek eredményeként többek között például 2001. szeptember 8-án Dirkoutól 300 kilométerre egy összecsapásban a nigeri hadsereg megölte a csoport akkori vezetőjét, Chahai Barkát. Ahogy ismert, a tubuk csoportjain belül is elég komoly ellentétek voltak a harcok során végig, így például nem meglepő módon a diffai tubuk a FARS-ból is több kis csoport saját mozgalmat hozott létre az évek során.

2008-ban a csoport, vezetőjük Boubakar Mohamed “Warabé” Sogoma utasításait követve csatlakozott a nigeri tuareg lázadókhoz, a Nigeri Mozgalom az Igazságért (MNJ) csoportjához, hogy a szintén csatlakozó fulanikkal együtt folytassák harcukat az állítólagos kormányzati elnyomás ellen – fő érveik között olyan hangzottak el, mint a földművesek és a mezőgazdaság előnyben részesítésének megszüntetése a nomádokkal szemben illetve a franciák uránérc-bányászatából származó bevételekből való részesedés. A csatlakozás ellenére több 2008-as véres támadást a nigeri hadsereg ellen Sogoma még a FARS nevében vállt fel, de nagyjából az összes forrás egyetért abban, hogy ez volt az utolsó olyan év, amikor komoly akciókat lehetett a FARS neve mellé feljegyezni.

A tubu közösség hosszú éveken át (és sokan a mai napig) úgy érezte-érzi, hogy másodrangú állampolgárnak számít Nigerben, amely álláspontot természetesen a nigeri kormányzat mindig is cáfolt. Értelemszerűen lélekszámuk nem összehasonlítható mondjuk a tuaregekével, akik csak Nigerben majdnem 2 millióan élnek, hiszen tubuk összesen úgy fél millióan élhetnek Afrikában, főként Csádban, nigeri populációjuk valószínűleg nem éri el a 100 ezer főt sem (és ezen belül is vannak még teddák és dassák is, bár főként dassák élnek Nigerben), úgyhogy nem meglepő módon jelenleg ne keressük már az aktív konfliktusok között a tubuk harcát, hiszen a FARS ugyan még létezik, de valójában már a tuaregekkel együtt, egy mozgalomként harcol, alig pár száz fegyveressel, de például a Graduate Institute of International and Development Studies svájci szervezet Small Arms Survey 2005-ös kiadványában, már mint mint inaktív csoportként hivatkozott rá – persze ez nem igaz ebben a formában, hiszen a csoport nem szűnt meg, csak beolvadt az MNJ-be. Teljes integrációra sosem került igazán sor, tavalyi információk még egy bizonyos Mohamed Anakot neveztek meg a csoport vezetőjeként.

twitter.com/napiafrika

A korábbi, Burundiról szóló posztokban itt a MindennapiAfrikán már latolgatásra került egy lehetséges polgárháborús helyzet esélye, de az azóta eltelt hetek eseményei alapján kijelenthető, hogy ilyen közel a teljes káoszhoz már évek óta nem volt ez a kicsi és a múltban oly sok borzalmat átélt közép-afrikai ország. És nem csak politikai csatározásokra, vádaskodásokra kell gondolni, ennél már jóval rosszabb a helyzet, a fővárosban, Bujumburában minden napra jut egy-két lövöldözés, a politikai indíttatású gyilkosságok annyira gyakoriak lettek, hogy minden nap újabb és újabb holttestek kerülnek elő – a tettesek elfogására persze minimális az esély.

Ebből látható, hogy az augusztusban hosszú-hosszú hónapok vitája és küzdelme után végül újabb, harmadik (vagy az elnök szerint csak második) mandátumot szerző elnök, Pierre Nkurunziza és pártja, a CNDD-FDD mindent elkövet azért, hogy pont az újabb mandátum és az elnök jelenlegi legitimitása miatti feszültségeket és ellenállást erőszakos úton megszüntesse. Azóta, hogy áprilisban Nkurunziza bejelentette újabb indulását az elnöki székért, több tízezer ember hagyta el az országot és közel 300 ember veszítette életét politikai gyilkosságokban, köztük ismert ellenzéki vezetők is, mint például a Tömörülés a Békéért és a Fejlődésért (UPD) pártjának vezetője, Zedi Feruzi vagy a Szolidaritásért és Demokráciáért Mozgalom (MSD) irányítója, Charlotte Umugwaneza.

Emellett elsöprő erejű támadás indult a társadalom minden, Nkurunzizával ellenzékben lévő rétege ellen – így hajtottak végre gyilkosságokat újságírók ellen, így támadott meg a CNDD-FDD ifjúsági szárnya, az Imbonerakure tüntetéseken résztvevő állampolgárokat, így jelentek meg tömegével a rendőrök az utcákon és például így került szinte teljesen elnémításra a független média is. Az is tisztán látható, hogy a jövőben nem fog javulni a helyzet, sőt, romlani fog, hiszen hamarosan elfogadásra kerül majd egy szigorú terrorizmus-ellenes törvény és külön rendőrségi osztagot hoztak létre a tüntetések megfékezésére – és romlani fog azért is, mert nemzetközi szankciókat vetettek be Burundi ellen és a megnövekedett kormányzati kiadásokkal kombinálva ez azt is jelenti, hogy főként vidéken nagyon megnehezedett a mindennapi élet.

Az biztos, hogy most már végérvényesen oda az a stabilitás, amely még a polgárháború után jött létre az országban és bár az etnikai tényezőt úgy tűnik, sikerült eliminálni a politikai konfliktusokból, Nkurunziza makacs kitartása és vasmarkú irányítása miatt igen erős ellentét látszik kirajzolódni az ország lakossága és a vezetése között. A kormány megpróbálja legitimizálni saját, brutális fellépését a tüntetők és ellenzékiek ellen és ez úgy tűnik, működik is, a kérdés csak az, hogy meddig tartja magát a hadsereg és a rendőrség egysége, mert az már Nkurunziza beiktatásánál látszódott, hogy igen komoly repedések vannak mindkét szervezetben – és ha szakadás következik be, akkor tényleg bekövetkezhet az, amitől mindenki tart.

Lehetne most elméleteket gyártani arról, hogy mit hozhat a jövő, de sajnos pont ez az, ami beláthatatlan, hiszen teljes a bizonytalanság, kevés a megbízható információ, ergó csak reménykedni lehet abban, hogy sikerül valamiféle stabil politikai megoldást kialakítani, mert a katonai, fegyveres út nem csak Burundi sorsát döntené el hosszú évtizedekre, hanem az egész régió stabilitását veszélybe sodorná. A következő napok sok mindent el fognak dönteni, hiszen a burundi szenátus elnöke, Révérien Ndikuriyo november elsején hangsúlyozta, hogy a rendőrség rövidesen komoly erőkkel fog minden városnegyedet végigjárni és ellenőrizni, majd az ottani vezetők beszámolói alapján minden, rendbontónak minősített személyt eltávolítani – mintha már láttunk volna ilyesmit valamikor a kilencvenes években errefelé és annak tudjuk mi lett a következménye.

Az akkor a fegyverek beszolgáltatására és az erőszakos cselekmények felfüggesztésére kiadott hét napos ultimátum lejárta után az elmúlt napban több olyan haláleset történt, amikor a rendőrség razziák során lőtt le embereket, köztük több, polgárjogi aktivistát illetve rokonaikat. Ezzel párhuzamosan, ahogy fentebb már volt róla szó, tovább folytatódik a gazdaság mélyrepülése, a donorok által felfüggesztett segélyek hiányában már látható, hogy gazdasági bővülés helyett visszafejlődésről kell majd beszélni, ami köszönhető a vidéki mezőgazdaság erőszak okozta visszaesésének és megmozdulások során keletkezett károknak valamint annak, hogy Barack Obama bejelentette, Burundit felfüggesztik a bizonyos afrikai országokra érvényes szabadkereskedelmi egyezményből.

twitter.com/napiafrika

40 évvel ezelőtt, 1975. november 6-án sorsdöntő és Nyugat-Szahara sorsát egészen a mai napig meghatározó eseményre került sor az akkor még Spanyol-Szaharának hívott és spanyol fennhatóság alatt álló területen, hiszen a marokkói kormány szervezésében közel 400 ezer marokkói polgár menetelt át nyugat-szaharai területekre több tízezer katona kíséretében, ezzel fejezve ki Marokkó követelését a terület hozzá csatolására vonatkozóan – ez volt a Zöld Menet néven elhíresült megmozdulás. Történt ez azután, hogy előtte éveken keresztül a nyugat-szaharai függetlenségért küzdő Polisario Front gerillaharcot folytatott a spanyolok ellen, de amikor a harcok a nyugat-szaharai fővárosban, El-Aaiúnban illetve Algírban tárgyalások formájában kezdtek egy Rabat számára nem túl jó irányba mutatni (sőt ekkorra tehető az is, hogy a hágai Nemzetközi Bíróság is kimondta, a terület feletti önrendelkezés jogát a szaharai nép gyakorolhatja), II. Hasszán király történelmi és etnikai kapcsolatokra hivatkozva a dél-marokkói Tarfaya városában indulva megszervezte a marokkói zászlókat és a Koránt a magasba emelő marokkóiak felvonulását – a Zöld Menet elnevezés az iszlám vallás szimbólumának számító zöld színből adódott.

A Menet következményeit ismerjük: néhány nappal ezután a belső nyomással, a stabilitás megteremtésével küzdő és a háborút bármi áron elkerülni kívánó spanyol diktátor, Franco tárgyalásokat kezdett Marokkóval és Mauritániával a szaharaiak jelenléte nélkül, majd felosztotta Nyugat-Szaharát a két ország között – majd emlékezhetünk, Mauritánia 1979-ben lemondott saját egyharmados részéről, ergó megteremtette a lehetőségét annak, hogy Marokkó annektálja a teljes területet. Viszont Rabat nem számolt azzal, hogy a Polisario Front nem fogja olyan egykönnyen adni ősi földjét és egy mai napig véget nem érő háborúskodás, egyezkedés, vádaskodás kezdődik, amelynek egyik mérföldköve volt az 1976. február 27-én kikiáltott Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság létrejötte.

És ha a mostani helyzetet látjuk, akkor elmondhatjuk, hogy 40 év elteltével sem teljesedett ki a marokkói uralom, hiába a falak, hiába a sok tízezer menekülttáborban élő szaharai és a sokszoros marokkói fegyveres túlerő, a Polisario Front kitart és nincs remény sem nagyon arra, hogy rövid időben belül a konfliktus megoldódjon – és itt igen jelentős az ENSZ felelőssége is, amely egy 1991-ben kicsikart békeegyezményben ígéretet tett egy önrendelkezésről szóló népszavazás kiírására, de hát nem meglepő módon erre nem került sor a mai napig. Nagyjából a világszervezettől annyira futotta ennyi év alatt, hogy folyamatosan újabb és újabb különmegbízottakat nevezett ki a nyugat-szaharai ügy mellé, terveket dolgozott ki, de tökéletesen mutatva különböző érdekek és célok miatti impotenciáját, semmi sem valósult meg ezekből.

Marokkó részéről VI. Mohamed király folytatja a korábbi álláspontot, a Nyugat-Szaharát az ország déli tartományának tartó király utazásaival igyekszik hangsúlyozni a “szent ügy” fontosságát, a Polisario pedig ugyanezt teszi a maga oldaláról, tehát teljes a patthelyzet. Ezekben a napokban több interjú, videó és leírás jelent meg egykori túlélők, átélők tollából, kezéből, amelyből az is kiderül, hogy a Zöld Menettel (a szaharaiak általában Fekete Menetként beszélnek róla) egyidőben illetve után történő marokkói katonai invázió során a Polisario Front mennyire elkeseredetten küzdött (egyrészt a támadókkal, másrészt a népük megmentéséért) és abba is betekintést nyerhet az érdeklődő, hogy mennyire nehéz volt az egyszerű szaharai emberek számára a menekülés, milyen körülmények között voltak kénytelenek létezni hosszú hónapokon át, miközben a szaharai férfiak nyugat-szaharai területen harcoltak, a nők pedig megpróbáltak élhető körülményeket teremteni az algériai sivatag közepén.

twitter.com/napiafrika

Elvileg jövőre elnökválasztást tartanak az aprócska, ám hihetetlen olajvagyonnal bíró Egyenlítői-Guineában, de azért valószínűleg az olvasók többsége tudja, hogy valódi megmérettetésre nem kell számítani egy olyan országban, ahol most már közel 40 éve vasmarokkal uralkodik Teodoro Obiang Nguema és az Egyenlítői-Guineai Demokrata Párt (PDGE). És ez az uralom érezhető is volt az elmúlt választásokon, 2009-ben Obiangot közel 96%-os szavazati aránnyal választották újra (7 évente van elnökválasztás), az ezt megelőző évben pedig a PDGE pártja szerzett meg a lehetséges 100 parlamenti helyből 99-et – azóta egyébként egy alkotmánymódosítás eredményeként már szenátus van, amelyben a 70 szenátorból mindösszesen egyetlen egy nevezhető ellenzékinek.

Mindezek ellenére az erőtlen és tényleg kevés mozgástérrel bíró és többségében száműzetésben lévő vezetők által irányított ellenzék mindig megpróbálja, most, 1-2 hónappal azelőtt, hogy Obiang Nguema hivatalosan is beadta volna jelentkezését a 2016-os elnökválasztásra, az ellenzék néhány napja közzétett egy listát, amely 310 olyan ember nevét tartalmazza, akiket véleményük szerint (állítólag bizonyítékokkal alátámaszthatóan) az ország vezetője gyilkoltatott meg. És bár a napokban a kormány cáfolta ennek a listának a valódiságát, a névsort az Amnesty International szervezetével együttműködve készítő külföldön élő ellenzékiek (a fő szervező az Egyenlítői-Guineai Demokrácia Megteremtésének Koalíciója volt) hangsúlyozták, hogy ez csak a jéghegy csúcsa, jóval hosszabb és szélesebb rétegeket érintő listát is készíthettek volna, mert Obiang vasmarokkal történő irányítása nem csak egy újságírói fordulat, hanem mindennapos valóság az alig 800 ezer lakossal bíró kis országban.

Hiszen a történelemkönyvekből tudhatjuk (vagyis azokból nem annyira, hiszen ezek nem igazán olyan tények, amelyekkel általában találkozhatunk iskolásoknak szánt oktatási anyagokban), hogy például elődje és nagybátyja, Francisco Macías Nguema uralma alatt katonai vezetőként több tízezer ember halálában működhetett közre közvetve, de az 1999-ben történt etnikai alapú gyilkosságokra is ő adhatott utasítást több jogvédő csoport szerint. Az emberi jogokért felelős egyenlítői-guineai miniszter, Alfonso Nsué Mokuy szerint a diktatúra (a Macías Nguema nevével fémjelzett időszak 1978-ig) alatt tényleg történtek politikai alapú gyilkosságok, de ezeket nem szabad felhasználni arra, hogy ismét mély sebeket szakítsanak fel önös érdekek miatt, és rámutatott, hogy a kormány mindent el fog követni a lista szerzőinek megbüntetéséért.

Az ellenzék, amely egyébként a korrupcióról és az egyenlítői-guineai életkörülményekről is beszélt Párizsban a névsor bemutatása kapcsán, hangsúlyozta, hogy a listán szereplő embereket egytől-egyig 1979 után gyilkoltatta meg Obiang Nguema – Nsué Mokuy szerint ők mindannyian természetes okokból, balesetben, betegségben hunytak el vagy öngyilkosságot követtek el. A mostani kormányellenes kirohanással tehát tovább küzd az egyenlítői-guineai ellenzék, Severo Matías Moto Nsá vezetésével, aki egyértelműen a legnevesebb, legrégibb ellenzéki ellenálló (saját bevallása szerint több választást is megnyert már hazájában). Az Egyenlítői-Guineai Fejlődés Pártjának Spanyolországban élő vezetője maga is több ízben vádolta a malabói vezetést azzal, hogy merényletet kíséreltek meg ellene, bár ezeket a vádakat nem sikerült sosem bizonyítani.

Annak ellenére, hogy a fenti eseményeknek nagy valószínűséggel semi hatásuk nem lesz az újabb olajmezők kitermelési jogát a napokban értékesítő egyenlítői-guineai vezetésre, azért az Obiang családnak van még miért aggódnia – a napokban ugyanis a francia ügyészség befejezte az iratok összeállítását és a nyomozást abban az ügyben, amelyben az elnök fiát, a hihetetlen költekezéseiről és luxuspalotáiról ismert Teodorin Obiangot Franciaországban fogják megvádolni különösen nagy értékre elkövetett csalással, amelynek keretében több száz millió eurót szipkázott ki az egyenlítői-guineai költségvetésből. Teodorin és ügyvédei most azzal próbálnak a Legfelsőbb Bíróság előtt védekezni, hogy alelnökként ő mentességet élvez, tehát nem fogható perbe. Majd meglátjuk mi lesz az ügyből, de az tény, hogy továbbra sincs változás az Obiang-család országában, csak business as usual.

twitter.com/napiafrika

Ahogy az nem is volt nagyon előzetesen sem kérdés, hiába beszéltek és írtak sokan az ország történetének egyik legszorosabb szavazásáról, John Magufuli, a kormányzó Chama Cha Mapinduzi (CCM) pártjának jelöltje a szavazatok 58%-ának megszerzésével megnyerte a tanzániai elnökválasztást, jelentősen megelőzve a súlyos korrupciós botrányokba keveredő és a CCM-ből csak hónapokkal korábban, sértetten távozó Edward Lowassát, aki nagyjából a voksok 40%-át kapta. De persze ahogy mindenhol lenni szokott sajnos, az ellenzéki pártok szövetségének, az Ukawának a jelöltje nem ismerte el ezt az eredményt, azt állítva, hogy saját számításaik szerint legalább a voksok 60%-át kapta a szavazáson.

A CCM igazi belső körébe sosem tartozó egykori miniszter, Magufuli valószínűleg a CCM utolsó esélyét kapta meg (a CCM jelenléte a parlamentben is lecsökkent), hiszen ilyen kevés szavazatot az elmúlt évtizedekben sosem kapott a párt jelöltje, köszönhetően a most már a legegyszerűbb embereket is taszító súlyos korrupciós ügyeknek – a munkahelyek létrehozásával, az energiabiztonság megteremtésével és a korrupció felszámolásával kampányoló Magufuli talán pont eredménycentrikus korábbi politizálásának köszönheti ezt a győzelmet, de azért azt biztosra vehetjük, hogy ha továbbra sem lesz változás az országban, akkor legközelebb a CCM-nek még nehezebb dolga lesz. Lowassának most nagyjából annyit kell eldöntenie, hogy bedobja-e a törölközőt vagy harcol állítólagos győzelméért, de ha figyelembe vesszük, hogy a nemzetközi megfigyelők és az Afrikai Unió szerint is nagyjából szabad és tiszta választásról volt szó (kizárólag a szárazföldi részen), akkor valószínűleg ez a mostani helyzet már nem fog változni, tehát megvan az új tanzániai elnök – ami óriási csapás a négy nagy ellenzéki mozgalomból álló Ukawa számára, hiszen az ország történetében először volt ennyire erős ellenzéki összefogás egyetlen jelölt mögött.

A kérdés most inkább csak az, hogy a Tanganyikával egyesülő és Tanzániát így létrehozó Zanzibár szigetén mi lesz most, hiszen ott a választásokat (helyi- illetve elnökválasztás) semmisnek nyilvánították a súlyos visszaélések, csalások és fizikai attrocitások következtében. Ez nagyjából néhány órával azután történt, még a szavazatok megszámlálása előtt, hogy az Ukawához tartozó Polgári Egységfront (CUF) győztesnek kiáltotta ki magát – értelemszerűen az ellenzék úgy gondolja, hogy a választás eltörlésével és semmissé nyilvánításával a CCM saját magát akarja helyzetbe hozni. A szerencse az, hogy fizikai erőszakra és konfliktusra csak a pártok tisztviselői között került sor, az utcákon a boltok bezárását és a nyugtalan hangulatot leszámítva nem volt probléma.

Nagyon nehéz egyébként azt mondani, hogy a CUF-nak nincs igaza, hiszen már 2010-ben is nagyjából 2 tized százalékon múlt az egységpárti CCM sikere, így a Tanganyikával kötött szövetségben egyre kevésbé hívő lakosságot figyelembe véve, akár könnyedén meg is történhetett, hogy az elszakadásért és függetlenségért kampányoló CUF nyerte a voksolást – az más kérdés, hogy az alig 1 milliós Zanzibár számára a függetlenség a mélyrepülés kezdetét jelentené. November 2-ig tehát a CCM tagja, Mohamed Shein marad Zanzibár szigetének elnöke, de arról még nem született döntés, hogy utána mi fog történni, hiszen miután az egy héttel ezelőtt történt voksolást törölték, muszáj lesz meghosszabbítani a mandátumát, amíg 90 napon belül újra voksolást rendezhetnek.

twitter.com/napiafrika

Bir Tawil kapcsán már volt szó olyan területről Afrikában, amelyre igazából egyetlen ország sem tart igényt, de míg annak a kihalt, sivatagos területnek a kapcsán az volt elmondható, hogy azért nem akarja sem Szudán, sem Egyiptom, mert ezzel a szándékukkal elismernének egy olyan térképet, amely több másik terület elvesztését vonná maga után, addig az alig 15 hektáros Perejil-sziget (Isla de Perejil – a Petrezselyem-sziget, az itt növekvő petrezselyem után) esetében azért nem vállalja senki a fennhatóság kinyilatkoztatását, mert azzal igen komoly diplomáciai konfliktus alakulna ki. Ahogy az egyébként már meg is történt a Marokkótól 200 méterre a tengeren található szikla ügyében, amikor a Spanyolország által is követelt szigeten marokkói katonák szálltak partra és kitűzték a marokkói zászlót még 2002-ben, igen komoly, fegyveres reakciót váltva ki Madridból.

Elsőként a spanyol parti őrség szállt partra, hogy tisztázza a marokkói zászló és a felállított marokkói katonai tábor ügyét, de ezeket a tisztviselőket a marokkói katonák fegyverrel távozásra kényszerítették. 2002. július 18-án azonban egy jóval nagyszabásúbb katonai műveletben, a spanyol légierő és tengerészet támogatásával különleges katonai egységes helikopterekkel hajtottak végre akciót a Perejil-sziget ellen és az összes marokkói katonát őrizetbe vették, majd bázisuk felszámolása után spanyol katonai támaszpontot hoztak létre a sziklán. Ez sem tartott sokáig, az Egyesült Államok közbenjárására a spanyolok is visszavonultak a Perejilről, így az azóta eltelt években igazi senkiföldje, ráadásul elég szorosan megfigyelt senkiföldje volt ez a kietlen és túlságosan sokmindenre nem használható földdarab.

Időnként marokkói pásztorok kötnek itt ki csónakjaikkal, hogy gondoskodjanak az itt élő kecskéikről, de katonák nagyon ritka esetben tették a lábukat a Perejilre 2002 óta, legutóbb 2014-ben a marokkóiak, amikor spanyol kérésre elszállították az itt tábort verő és várakozó afrikai bevándorlókat (egyébként Rabat szerint 2002-ben is azért érkeztek katonák a szigetre, hogy felszámolják az itt működő csempészbázist illetve megakadályozzák az illegális bevándorlók gyülekezését a szigeten). Önmagában tehát azért az látható, hogy nem túlságosan értékes vagy jelentős földdarabról van szó, ami fontosságát adja, az a tény, hogy Marokkó több kisebb, hasonló szigetecskével együtt Ceuta és Melilla városát is magának követeli Spanyolországtól, így egyértelmű, hogy ha Madrid a Perejil-sziget kapcsán beadná a derekát és lemondana a területről, azzal lavinát indíthatna el – Franciaországot és Portugáliát (még a 15. században a portugálok voltak a sziget első birtokosai felfedezőként) leszámítva az egész Európai Unió Spanyolország mellett áll, Marokkót pedig a teljes Arab Liga támogatja (kivéve Algériát, amely történelmi okokból is a spanyolok követelését ismeri el). A legtöbb spanyol vagy marokkói nem is nagyon hallott valószínűleg a mai napig erről a földdarabról, Marokkóban ráadásul nem is Perejil- v. Parsley-szigetként hivatkoznak rá, hanem az eredeti berber nevén, azaz Turaként (jelentése üres) vagy a spanyol kiejtés után megmaradt Lailaként, és minden hivatalos kommunikációban így beszélnek róla az országban.

A konfliktusról idén még film is jelent meg La Isla címmel, sőt Colin Powell egykori amerikai külügymininszter It Worked For Me: In Life and Leadership című könyvében is elég hosszú szövegrész jutott a Perejilnek, valószínűleg azért, mert Powell volt az, aki anno 2002-ben tucatnyi telefonhívást intézett az akkori spanyol külügyminiszternek, Ana Palacionak és marokkói kollégájának, Mohamed Benaissának, hogy megoldja a válságot – sőt, mint a könyvből kiderül, ő volt az, aki összeállította azt az egyetlen A4-es oldalnyi szöveget, amely alapján visszaállt a status quo a szigeten. És egyébként ez a kérdés annyira érzékeny téma, hogy még a Google geopolitikai kérdésekkel foglalkozó csapata is órákat egyeztetett arról, hogy milyen néven és kinek a
fennhatósága alatt tüntessék fel a Google térképein a sziklát.

twitter.com/napiafrika

Az alacsony részvétel miatt valószínűleg elég gyorsan napvilágra kerülő végeredményt meg sem kell várnunk, hogy a Kongói Köztársaság tegnap (10.25.) lezajlott népszavazásának eredményéről beszéljünk, hiszen miután az ellenzék felszólította a szavazókat a távolmaradásra, valószínűsíthető, hogy Afrika leghosszabb ideje hatalmon lévő vezetője, a most 71 éves Denis Sassou Nguesso módosíthatja majd az alkotmányt és harmadik mandátumáért indulhat jövőre. Nagyjából a kongói vezetést leszámítva mindenki színjátékról beszélt a referendum kapcsán, a referendumén, amelyhez kapcsolódóan olyan jellegű erőszak ütötte fel a fejét az ország az elmúlt napokban, hogy sokan már a rég elfeledett polgárháborús helyzet újbóli kialakulásától tartottak – emlékezhetünk, a népszavazás és Nguesso ellen tüntetőkre a rendőrség tüzet nyitott több alkalommal a múlt héten, legalább négy ember halálát okozva ezzel.

Valószínűleg tehát több tényező, az erőszaktól való félelem, az ellenzék felszólítása és a beletörődés okán volt annyira alacsony a részvétel az országban, hogy egyes brazzaville-i szavazóhelyiségekben egész nap alig lézengtek emberek, nem csoda, hogy Nguesso már napközben a biztos győzelemről és a kongói emberek békeszeretetéről beszélt. Az ellenzék egyik legismertebb vezetője, a Pánafrikai Unió a Szociáldemokráciáért pártjának főtitkára, Pascal Tsaty Mabiala számára mindenesetre nem volt sok ok az örömre, hiába beszélt az alacsony részvétel kapcsán a kormány vereségéről, ez valószínűleg egyáltalán nem fog számítani a következő évekre nézve.

Már persze, ha nem fog eszkalálódni a helyzet, ahogy azt láttuk Burundiban vagy Burkina Fasóban, mert az most már egyértelmű, hogy Nguessot csak erőszakos megmozdulások útján lehet eltávolítani a hatalomból, semmiféle demokratikus vagy politikai eszköz nem fog már működni az ellenzék számára, főként, hogy még az egykori gyarmatosító Franciaország is jelezte, jó döntés volt a népszavazás. Azért látható volt az is, hogy a referendumon való részvétel igazi társadalmi tükörképet mutatott Brazzaville-ben, hiszen míg a gazdagabb, inkább kormánypárti belvárosban azért elég sokan vártak arra a szavazóhelyiségeknél, hogy leadhassák voksaikat, addig a szegényebb, inkább ellenzék mögött álló külvárosi részekben volt olyan szavazóhelyiség, ahol annyira kevés szavazatot adtak le, hogy volt ahol már a szavazatszámlálás hivatalos megkezdése előtt befejezték a voksok összegzését – ebben közrejátszhat az is, hogy rengeteg embert költöztettek el ezekből a negyedekből ideiglenesen, félve egy erőszakos konfliktustól.

De mielőtt összeesküvéselméleteket alkotnánk, jegyezzük meg, hogy a Kongói Köztársaságban már elég régóta nehéz megmozgatni az embereket politikai kérdésekben, 2012-ben a parlamenti választáson az emberek mindössze 15%-a járult az urnák elé, ami valószínűleg annak a globálisan megfigyelhető tendenciának az eredménye, hogy egyre többen érzik úgy, szavazatuk semmit sem számít – ez pedig hatványozottan érvényes egy ilyen, sok évtizede hatalmon lévő vezető által irányított országban. A múlt heti erőszakos jelenetek ellenére egyébként egészen a népszavazás kezdetéig voltak kisebb-nagyobb megmozdulások a fővárosban és a vidéki városokban is, a felvonulók “NEM” feliratú táblákkal jelezték véleményüket az egész procedúráról, de ha a korábbi választási posztok mintájára most is konkluziót szeretnénk alkotni akkor egyértelmű az eredmény: alacsony részvétel mellett elsöprő győzelem az IGEN voksok számára, Nguesso pedig jövőre újabb mandátumot fog szerezni a kis Kongó további irányítására. Országos egyes, ahogy régen mondani szokták.

twitter.com/napiafrika

Ezen a hétvégén tovább folytatódik a választási hullám Afrikában és sajnálatos vagy éppen érthető módon az a tendencia is, amelynek következtében eléggé egyértelműen valószínűsíthető a voksolás kimenetele – így van ez most Elefántcsontparton, Tanzániában és a Kongói Köztársaságban is (bár utóbbiban nem választásra, hanem népszavazásra kerül sor). Elefántcsontparton ma (10.25.) járulhatnak az urnák elé a választásra jogosult, regisztrált szavazók (valamivel több mint 6 millióan), hogy eldöntsék, a jelenlegi elnök és egyértelműen legnagyobb esélyes, Alassane Ouattara  valamint fő kihívója, Charles Konan Banny közül ki folytassa tovább azt a munkát, amelynek eredményeként létrejött egy bizonyos mértékig stabil ország a nyugtalan és zavaros politikai eseményekkel megáldott nyugat-afrikai régióban.

Szerencsére valószínűsíthető, hogy olyan durva konfliktus és erőszakhullám most nem várható, mint 2010-ben, amikor az akkori hivatalban lévő elnök, Laurent Gbagbo és kihívója, Alassane Ouattara hívei szabadították el a káoszt (és okozták több mint 3 ezer ember halálát) az országban egy olyan voksolás után, amely elvileg végleg begyógyította volna a polgárháború után magához térő országban a harcok okozta mély sebeket. És miért lehet azt mondani, hogy nem valószínű a komolyabb erőszakos konfliktus és a kimenetel is eléggé kiszámítható? Ennek több oka is van, az egyik főként a hasonló konfliktusok után éledező más afrikai országokban is látható békevágy és az újabb háborús állapotok elkerülésének akarata, a másik pedig az ellenzék megosztottsága, hiszen Ouattara ellenfelei hónapok alatt sem voltak képesek egy megfelelő koalícióba tömörülni – és ha ehhez hozzávesszük azt, hogy a visszásságok és ilyen-olyan botrányok ellenére Ouattara gazdaságélénkítő (milliárdokat öltek infrastruktúrafejlesztő projektekre) és stabilizáló intézkedései egész jól beváltak az elmúlt években, akkor látható, hogy miért jósolható meg ennyire az eredmény és az utána várható elfogadottság vagy éppen tiltakozás mértéke.

Az Ouattara mögött felsorakozó RDR (Köztársaságiak Tömörülése) – PDCI (Elefántcsontparti Demokrata Párt) koalíció legfőbb ellenfele a Nemzeti Változás Koalíciójának (CNC) jelöltje, az egykori Ouattara-szövetséges, Charles Konan Banny, aki mögé egyébként az egykori Gbagbo-párt, az Elefántcsontparti Népfront (FPI) azon frakciója is felsorakozott, amelyik Laurent Gbagbo szabadon engedését és rehabilitációját követeli – a másik, nagyobb FPI-frakció viszont teljesen független ellenzékként méretteti meg magát az egykori Gbagbo-tanítvány, Pascal Affi N’Guessan jelölt mögött felsorakozva. Banny és N’Guessan relatíve még komoly kihívást is jelenthetne Ouattara számára, aki eléggé egyoldalúan és diszkriminatív módon hajtotta végre a 2010-2011-es konfliktus után az igazságszolgáltatást, plusz a döbbenetes mértékű gazdasági fejlődést sem tudta megfelelően szétteríteni a különböző társadalmi rétegek között, amiért azonban mégsem várható komoly változás, az az, hogy sem Banny, sem N’Guessan nem volt képes egységes támogatói kört felsorakoztatni maga mögött, pártjaik szétdarabolódtak és ezzel pont azt az egységes bázist bontották meg, amelyre alapozva reálisan kihívást tudtak volna Ouattarának produkálni.

Valószínűleg azonban a regnáló elnök az első körben nem lesz képes abszolút többséget szerezni (főként, ha a legnagyobb kihívásnak számító szavazói részvételt nem sikerült a kampányokkal feltornázni), tehát novemberben még számítani lehet egy második fordulóra is. A legvalószínűbb kimenetel tehát: Ouattara győzelem az első fordulóban, Kanny jelentősen lemaradva a második helyen és igazán komoly erőszakra nem kell számítani.

twitter.com/napiafrika

Egyiptomban történelmi parlamenti választások kezdődtek a mai napon (10.18.), hiszen az elmúlt 30 év során ez lesz az első olyan voksolás, amelyen a Muszlim Testvériség szervezete nem vesz majd részt, köszönhetően annak, hogy a 2012-es parlamenti választáson szerzett nagy győzelmük (a szavazatok 46%-át kaparintották meg) után 2013. júliusában terroristaszervezetnek minősítették és betiltották őket, a parlamentet pedig feloszlatták. Emlékezhetünk, ekkor távolították el és tartóztatták le vezetőjüket, Mohamed Morsit (akit később halálra is ítéltek) és ekkor kezdődött a mostani elnök, Abdel Fattah el-Sisi tábornok politikai karrierje. Az egészen december 2.-ig tartó többfordulós (azért lesz szükség két fordulóra, mert az alkotmány szerint minden szavazóhelyiséget bíróknak kell felügyelnie, de az országban egyszerűen nincs ennyi bíró) megmérettetéstől mindenki azt várja, hogy ezzel fog majd Egyiptom visszatérni a demokrácia útjára, persze nem teljes egészében, hiszen al-Sisi kezében továbbra is jelentős hatalom fog összpontosulni, ráadásul a választásokon a Sisit támogató koalíciók győzelme várható, így az Egyiptom Szeretete középjobbos szövetség számíthat valószínűleg a legtöbb szavazatra, de az egykori Mubarak-éra minisztereit, üzletembereit tömörítő Egyiptomi Front is számíthat képviselői helyekre.

Ráadásul a Muszlim Testvériség betiltása óta egyetlen szalafista pártnak számító Al Nour is Sisit támogatja, úgyhogy Sisi ellenzéke nagyjából abban a pár helyben bízhat, amelyet balra húzó vagy világi nézeteket valló független jelöltek szerezhetnek, de a konkluzió egyértelműen az, hogy az 596 képviselőből álló (ebből 448-at választhatnak meg közvetlenük a választók most) parlamentben szinte kizárólag Sisi támogatói fognak ülni majd, így hiába lesz a törvényhozásnak elvileg kétharmados támogatottság mellett lehetősége bizalmatlansági indítványt benyújtani az elnök ellen, erre minimális az esély. Az aggodalom tehát Sisi számára egyrészt a választási részvétel nagysága lehet, hiszen az országban pont az elég egysíkú lehetőségek okán maradnak távol az urnáktól sokan (plusz már “választási fáradtság” jelei is mutatkoznak a társadalomban, olyan sok voksolásra került sor az elmúlt években), másrészt pedig az, hogy a nemzetközi közösség mennyire lesz elfogadó egy ilyen választással kapcsolatban, ahol az ellenzék nem igazán képviselteti magát, plusz továbbra is ezrek ülnek börtönben politikai nézeteik miatt – bár ez utóbbi valószínűleg nem lesz aggály, hiszen az észak-afrikai és közel-keleti helyzet okán semmire nincs jobban szüksége Európának és a világnak, mint egy stabil Egyiptomra.

És hát vannak dolgok, amelyekre nem nagyon kell most sem számítanunk, a biztonság nem lehet kérdés, a hadsereg olyan erőket, több százezer katonát mozgósított, hogy robbantásokon és egy-egy öngyilkos támadáson kívül komoly biztonsági problémákra nem lehet számítani – szintén nem lehet kérdés az sem, hogy nők vagy éppen keresztények túlságosan nagy számban nem fogják képviseltetni magukat a törvényhozásban. A fentiek tükrében azért nehéz a kampányról és az ígéretekről beszélni, hiszen azok vajmi keveset fognak számítani, de azért az elmondható, hogy az Egyiptom szeretete és mondjuk az Al Nour is a szegény rétegek támogatását illetve a kis- és középvállalkozások fejlesztését ígérte, de volt olyan kisebb mozgalom is, amelyik már előzetesen jelezte, hogy nem számít komoly mennyiségű szavazatra, ezért nincs programja sem (!!).

Az előzetesen az utcákon végzett közvéleménykutatások egyébként két érdekes dologra is rávilágítottak: egyrészt az átlagember tudja, hogy a jelenlegi voksolás nem nagyon számít majd semmit, másrészt sokan inkább a mostani, diktatórikusnak is nevezető, ám stabil rendszert támogatnák szavazataikkal és nem szeretnék, ha vallási ellentétek miatt káoszba süllyedne az ország. Vallás szempontból amúgy is elég sok dolgot el fog árulni a mostani szavazás, hiszen egyrészt az Egyiptom szeretete mozgalmában van egy keresztény beállítottságú párt is, másrészt a keményvonalas muszlimok jelentős része elfordult az Al Nourtól, miután utóbbi támogatta a Muszlim Testvériség elleni leszámolást – azaz a nagy kérdés, hogy ők kiben látnak lehetőséget, vagy egyáltalán látnak-e lehetőséget valakiben.

twitter.com/napiafrika

Újabb közép-afrikai országban kezdenek aggasztó jelek mutatkozni a politikai palettán, hiszen például Burundi után ezúttal Ugandában történtek olyan lépések, amelyek olyan irányba indíthatják el ezt az országot is, amely nem igazán nevezhető teljesen demokratikusnak. Történt ugyanis, hogy tegnapelőtt (10.15.) letartóztatták Kizza Besigyét, a Demokratikus Változás Fórum (FDC) mozgalmának egyik vezetőjét, ellenzéki elnökjelöltet, azzal vádolva, hogy illegális megmozdulásokat akart szervezni. Az elnökjelöltként jövőre már negyedik alkalommal induló Besigyét a háza közelében tartóztatták le majd vették őrizetbe, a hivatalos álláspont szerint azért, hogy így őrizzék meg a békét és tartassák be a törvényeket Ugandában – persze az közismert, hogy az ugandai rendőrség a múltban már jópár alkalommal lépett fel kőkeményen a Besigye támogatói által szervezett megmozdulások alkalmával és ehhez nem kell túlságosan messzire visszamenni az időben, a közelmúltban is voltak ilyen kemény fellépések ellenzékiek ellen.

Igen, ellenzékiek ellen, ugyanis nem Besigye az egyetlen “célpont”, a jövő évi választások alkalmával szintén elnökjelöltként induló, néhány hónappal ezelőttig még az elnök fő szövetségesének számító Amama Mbabazi híveivel sem bánnak kesztyűs kézzel a hatóságok. Annak ellenére sem, hogy Mbabazi és Besigye is egyaránt bajtársként küzdött a jelenlegi elnökkel, Yoweri Musevenivel, amikor utóbbi a Nemzeti Ellenállási Mozgalom (NRM) élén küzdött küzdött a nyolcvanas évek Ugandájában a hatalomért. Besigye mellett egyébként Kyadondo megye egyik parlamenti képviselőjét, Ssemujju Ibrahim Ngandát is letartóztatták (a letartóztatásról tudósító újságírók közül többen meg is sérültek, amikor a rendőrök szó szerint félresöpörték őket) és ezzel a hétvégére tervezett megmozdulások Kirekában, Mukonoban és Jinjában is el fognak maradni.

Ugyanez történt egy héttel ezelőtt is, amikor a Masaka-Mbarara közötti úton tartóztatták le az FDC képviselőit (köztük Besigyét is), hogy egy Rukungiriben tervezett tüntetést akadályozzanak meg. A rendőrség már szerdán (10.14.) kijelentette, hogy amennyiben Besigye elindul majd valamelyik megmozdulásra Jinjába vagy Igangába, le fogják tartóztatni és amikor autójával csütörtökön (10.15.) elhagyta házát, pár száz méter múlva a rohamrendőrség tartóztatta fel és vette őrizetbe (őt konkrét fizikai attrocitások nem érték, de az előbb említett Ssemujjut állítólag bántalmazták őrizetbevétele során). Alapvetően a hatóságok érvelése is helytálló, hiszen a választási bizottság állásfoglalása szerint nem lehet kampányrendezvényeket tartani addig, amíg nem nyílik meg az erre vonatkozó periódus a jelöltségek elfogadása után, de ez nem lehet magyarázat a rendőrök erőszakos fellépésére és a bántalmazásokra – az újságírókat például a rendőrség vezetője meg is fenyegette, hogy maradjanak távol a letartóztatásoktól és megmozdulásoktól, különben durván fognak fellépni felük szemben.

A fentebb leírt eseményekkel egyidőben számolt be a BBC Newsnight arról, hogy egy, az Uganda fontos szövetségesének számító Nagy-Britanniában székhellyel bíró cég a legmagasabb kategóriába tartozó megfigyelési eszközököket és technológiákat adott el az ugandai kormánynak az elmúlt évek során, amelyeket állítólagosan Museveniék az ellenzék, például Besigye megfigyelésére használtak fel. A 2016-os ugandai elnökválasztásig mindenesetre fogunk még politikai drámákat látni, legalább olyanokat, mint amelyeket eddig hozott az év, amelynek fő eseménye az volt, hogy a sokak szemében Museveni utódjának tartott Amama Mbabazi összetűzésbe keveredett az elnökkel és elhagyta az NRM-et, hogy független jelöltként induljon majd a voksoláson – az ok egyszerű, Mbabazi nem várta meg Museveni döntését a jövőről, hanem egyértelművé tette, hogy az októberi pártkongresszuson Museveni ellen fog küzdeni az NRM jelöltségéért.

Ahogy a jelenlegi helyzet mutatja, ez egy elhibázott döntés volt, de a 2016-os voksolás igazán különleges lesz, hiszen a korábbi években az Ugandában igen komoly szerepet betöltő (“egy hadsereg országa”) hadseregből jöttek Museveni ellenfelei (Besigye vagy mondjuk az FDC jelenlegi vezetője, Mugisha Muntu és még sorolhatnánk), ami csak erősíti azt a beidegződést és kényszerképzetet, hogy kizárólag erős kézzel, vasmarokkal lehetne irányítani ezt az országot. És mire készül Museveni? Ellenzékiek szerint nagy erővel dolgozik a Muhoozi-projekten, azaz a hatalom átadásán Muhoozi nevű fiának, ami azért is lehet egy sikeres művelet, mert Museveninek minden vád és támadás ellenére komoly reputációja van Ugandában, hiszen ő konkrétan a jelenlegi állam “atyja”, az NRM alapítója, aki bármikor képes előrántani a hazafias ütőkártyát és tízezreket az utcára szólítani maga mellett. Egyben azért biztosak lehetünk: a Dél-Szudában és Szomáliában is bizonyító stabil, erős ugandai hadsereg mellett nem nagyon kell komoly konfliktusokra számítanunk Ugandában, a jelenlegi eseményekről pedig csak azt mondhatjuk – business as usual.

twitter.com/napiafrika

Néhány nappal ezelőtt a fővárosban, Victoriában tartott sajtótájékoztatón jelentette be a seychelle-szigeteki választási biztottság elnöke, Hendrick Gappy, hogy november 19-én, három nap alatt fog lebonyolításra kerülni a szigetország elnökválasztása, amely azért hoztak előrébb 2016 közepéről, mert James Michel jelenlegi elnök így próbálja a pártján, a Lepepen (a “Nép” kreol nyelven) belüli ellentéteket rövidre zárni. Az alig 93 ezer lakossal bíró országban egyébként azért tart három napig egy ilyen voksolás, mert a kisebb, külső szigeteken (például az alig 80 lakossal bíró Alfonz-atollon vagy az alig egy tucatnyi ember otthonául szolgáló Farquhar-atollon) két napon át fog tartani a szavazás, majd a három nagy belső szigeten zavarják le egy nap alatt – amennyiben szükség lesz második fordulóra, akkor azt az eredmények kihirdetése után két héten belül fogják lebonyolítani.

Mostantól tehát adott lett volna a lehetőség mindenki számára, aki rendelkezik nagyjából 200 ezer forintnyi rúpiával és meg tudja szerezni legalább 500 ember támogatását, hogy jelentkezését beadja október 28.-ig, de valószínűleg erre leginkább csak a harmadik és egyben utolsó mandátumára készülő Michel mellett csak a hét ellenzéki párt jelöltjeinek lett volna esélye – akik most sem képesek ellentéteiket félretenni és egymással is küzdeni fognak a szavazatokért. Illetve ez azért nem teljesen igaz, hiszen vannak érdekes húzások, például az ország történetének első női jelöltje, a Párt a Társadalmi Igazságért és Demokráciáért (SPSJD) vezetője, Alexia Amesbury például függetlenként szeretne majd indulni a megmérettetésen.

És azt se higgyük, hogy egy ilyen paradicsomi helyen nincsenek politikai ellentétek, hiszen az ellenzék egészen az Alkotmánybíróságig vitte azt a vádat (ott mondjuk elutasították ezt a beadványt), mely szerint a szavazói névjegyzék köszönőviszonyban sincs az ország statisztikai hivatalának nyilvántartásával. De hogy miért van szó múlt időről? Nos, azért, mert 1 nappal a fenti sajtótájékoztató után a választási bizottság már be is jelentette, hogy elhalasztják a voksolást és egy későbbi időpontban hirdetik majd ki az új menetrendet, hogy így adjanak időt a pártoknak a jobb felkészülésre. Szóval most várakozás van napirenden, de várhatóan előbb-utóbb majd napvilágot lát az új időpont is, de ha nem alakul ki egy szövetség az ellenzéki pártok között, akkor nem kétséges, hogy Michel be fogja húzni harmadik mandátumát is és ebben a három jelentősebb ellenzéki párt: a Seychelle-szigeteki Nemzeti Párt (SNP), a Seychelle-szigeteki Egységpárt (SUP) és a Népi Demokratikus Mozgalom (PDM) sem fogja tudni megakadályozni.

twitter.com/napiafrika

Ahogy anno még a nyáron, a felek között megkötött békeegyezség kapcsán is volt róla szó itt a Mindennapiafrikán, az észak-mali konfliktusban nem igazán lehet biztosra menni, hiszen már akkor látszott, hogy az első körben hiányzó aláírások (az egyik fél végül 1 hónappal később tette oda az aláírását a dokumentumra) és valódi elkötelezettség híján túl sok jóra nem lehet számítani a harcokkal kapcsolatban Mali északi részén. És ez így is lett, hiába írták alá az alkut a szembenálló koalíciók, a kormánypárti, ún. Algíri Platform tagjai: az Azawadi Arab Mozgalom egyik kivált frakciója, az Azawadi Népfront és a Hazafias Ellenállási Erők és Mozgalmak Tömörülése (GATIA) valamint az ellenük küzdő és a legismertebb tuareg mozgalmat, az Azawadi Nemzeti Felszabadítási Mozgalmat (MNLA) is magában foglaló Azawadi Mozgalmak Koalíciója (CMA), tegnap (09.20.) ismét kiújultak a harcok a mali-algériai határon, ahol Inafarak települése mellett támadtak egymásnak a kormányközeli platform és a CMA milícistái, ugyanúgy, ahogy a júniusban megkötött alku óta már többször megtették ezen a vidéken.

Például augusztusban közel 20 ember halt meg összecsapásokban Anefis mellett (az Anefis jelenleg a CMA főhadiszállása és csak erős nemzetközi nyomásra vonult innen vissza a platform, hogy alábbhagyjon az erőszakhullám), amikor a szembenálló csoportok összecsaptak – ergó a béke csak nevében volt béke és csak a közvetítők és a konfliktus megoldását már csak tehernek érző nemzetközi közösség képviselői arcán látszott valódi elégedettség az aláírás napján. Ahogy lenni szokott, most sem tudja senki pontosan mi történt, a CMA szerint a GATIA 70 pickuppal érkezett a környékre, hogy felkészüljön egy offenzívára, míg a GATIA szerint őket érte támadás napokkal korábban a CMA részéről és a mostani akció csak védekezés volt.

Ez is tökéletesen mutatja, hogy mennyire komplex itt a helyzet, hiszen a kormánynak és a nemzetközi erőknek a szélsőséges iszlamistákra is koncentrálniuk kell, de közben a tuaregek és az itt élő arabok között is komoly konfliktus áll fenn még mindig, ami valószínűleg inkább a mindennapi megélhetést jelentő csempészútvonalak felügyeletéről szól és rég nem politikai elvekről, célokról. A harcok mellett súlyos fenyegetést jelent az egész békefolyamatra nézve az is, hogy a CMA két hónappal az aláírás után visszalépett az egyezmény végrehajtását felügyelő bizottságban való részvételtől, sőt jelzésértékű, hogy a sokat szenvedett Kidal körül 20 kilométeres biztonsági zónát kellett létrehozni, így biztosítva azt, hogy a település ne kerüljön ismét lázadó kézbe.

A CMA visszalépésének oka elég egyértelmű a nyilatkozatok alapján: ők úgy látják, hogy a kormányközeli platformhoz tartozó egységek továbbra sem adták fel korábbi pozíciójukat, tehát nem teljesítették a vállalásokat, utóbbiak viszont pont a CMA első lépésére várnak-vártak. A kormányhadsereg pedig ebben a sokszereplős történetben csak rohan az események után, nap-nap után jönnek a hírek katonai konvojok megtámadásáról, őrjáratok elleni akciókról, így összefoglalóan nem kell hozzá túl sok bátorság, hogy kijelenthessük – Észak-Maliban továbbra is kaotikus a helyzet, egyedül a nemzetközi békefenntartók által felügyelt részeken létezik valamiféle államhatalom és stabilitás ezen a kietlen vidéken.

És csak azért, hogy felfoghassuk, milyen átláthatatlanul szövevényes az etnikai, vallási alapon szerveződő milíciák hálózata, álljon itt egy újabb hír a poszt végén, amely egy, az év elején feltűnt, a közép-mali fulani populáció által támogatott és a szélsőséges Ansar Dine mozgalmához is kötődő Macina Felszabadítási Frontról szól, ugyanis ez a szervezet a napokban Közép-Maliban lecsapott egy településre. A támadás után, amely 4 halálos áldozatot követelt, a mali biztonsági erők bejelentették, hogy vizsgálják a lehetőségét annak, hogy a Macina Burkina Fasóban hozott létre támaszpontot és onnan hajt végre akciókat mali területeken.

twitter.com/napiafrika

Burkina Fasóban sokat változott a világ ahhoz képest, mint amilyen néhány hónappal ezelőtt, 2014. októberében volt tapasztalható az országban, hiszen akkor egész Afrika büszkén és támogatóan figyelte, hogy a burkina fasói nép tömegtüntetésekkel távozásra kényszerítette a 27 éve uralkodó és egyre inkább diktatórikus irányba tolódó Blaise Compaoré elnököt – ezzel szemben most a hangulat egészen más jellegű, ahogy alig 25 nappal a Compaoré távozása óta hatalmon lévő ideiglenes kormány leváltását célzó októberi elnökválasztás előtt az elnöki testőrség puccsot hajtott végre, őrizetbe vette az ideiglenes elnököt, a miniszterelnököt és két miniszterét is.

Azt mindenki tudta, hogy a Diendéré Gilbert tábornok vezette katonai egység nem egyszerű eset, hiszen Compaoré mindig is különleges bánásmódban részesítette őket, a hadseregen belül egyedi elbánásban részesülnek, mások az anyagi juttatásaik is – így ergó, amikor még anno Isaac Zida ideiglenes miniszterelnök meg akarta nyirbálni ezeket a kiváltságokat és a hadseregbe akarta integrálni őket, azonnal fegyveres konfliktusig eszkalálódtak az események és csak törzsi vezetők beavatkozásával sikerült elkerülni a vérontást. Természetesen az akkori alku részeként beígért megemelt pénzügyi juttatásokat a kőkemény pénzügyi és gazdasági problémákkal küzdő állam a mai napig nem tudta teljesíteni, de még fontosabb, hogy a Compaoréhoz mindig is közel álló elnöki testőrség számára egyre sötétebb jövő közeledett a választásokkal, a választásokkal, amelyeken pont azokat az embereket, a Compaoré-vezetés egykori tisztviselőit nem engedték indulni (augusztusban több mint 40 választási jelöltséget utasítottak el), akiktől Diendéré és csapata státuszuk megmentését remélték.

Ráadásként az elnöki testőrség által mindig is támogatott Compaoré illetve magasrangú vezetőtársai ellen hazaárulás, gyilkosság és egyéb vádak kapcsán eljárás indult, szóval a folyamatosan a testőrség feje felett lebegő megszüntetési tervekkel együtt olyan helyzet jött létre az országban, ahol Diendéré számára az egyetlen esély a puccs volt. A puccsisták akciójuk után nem sokkal bejelentették a Diendéré vezette Demokratikus Nemzeti Tanács megalakítását megalakulását és azt is, hogy a választások megtartásra kerülnek majd egy későbbi időpontban, mégis igen feszültnek tűnik most a helyzet, főként, hogy a Nemzeti Ideiglenes Tanács (a testület, amely a békés demokratikus átalakulásért felelt Compaoré után) elnöke, Chérif Sy is elnöknek nyilvánította magát a miniszterelnök Zida házi őrizetbe kerülése után.

Az biztosnak látszik, hogy a nép csak igen véres áldozatok árán fog tudni beleszólni az események alakulásába, hiszen a puccs és egy esetleges Compaoré-rezsim visszatérésének hírére ezrek vonultak utcára tüntetni szerte az országban, de a megmozdulást éles lőszerek alkalmazásával, több halálos áldozat kíséretében az elnöki testőrség elfojtotta első körben. A legfrissebb hírek szerint ugyan Diendéré és a tanács szabadon engedte Michel Kafando ideiglenes elnököt, de ezt a hírt a tanácson kívül mindenki más cáfolta és az is biztos, hogy igen sok katona állomásozik az elnöki palota körül. Az Afrikai Unió túlságosan sokat nem habozott, egy nappal a puccs híre után azonnal bejelentette Burkina Fasó felfüggesztését a szervezetben, felszólított a korábbi helyzet helyreállítására és elrendelte szankciók bevezetését a “terroristáknak” nevezett puccs vezetőivel szemben.

Fentebb már ejtettem szót a puccsisták által túszul ejtett sokmillió emberről, akik viszont a mai napig (09.19.) nem hajlandóak elfogadni az események sorozatát, példának okáért a főváros, Ouagadougou több negyedében (Hamdalaye, Larlé vagy éppen Gounghin) mindenfelé barikádok vannak az utcákon, az emberek az éjszakákat is odakint töltik, Zogona körzetében pedig véres harcok voltak megint a testőrség egységei és a megmozdulók között. A reguláris hadsereg laktanyáinál jelenleg még mindig eléggé csend honol, pedig például Bobo-Dioulasso városában is a laktanyához vonultak az emberek, arra kérve a katonákat, hogy segítsenek az országot fogságba ejtő, hozzávetőleg 1200 katona elűzésében. A poszt végén pedig még egy utolsó kérdés és válasz, avagy hol volt Blaise Compaoré a puccs idején, egyáltalán van-e köze hozzá? Diplomáciai források szerint Marokkóban van ezekben a napokban, ahol július óta állt kórházi kezelés alatt és állítólagosan fogalma sem volt a puccsról, de most érdeklődve figyeli jóbarátjának akcióját és a következő napok fényében dönt majd következő lépéseiről.

twitter.com/napiafrika

Majdnem pontosan 25 évvel ezelőtt, az egész ország sorsát meghatározó eseménysorok zajlottak le Libériában, amikor az egy évtizeddel korábban, 1980. április 12-én katonai puccsal hatalomra jutott Samuel Doe elnököt az Elefántcsontpartról Doe ellen (később polgárháborúvá eszkalálódó) gerillaharcot indító Charles Taylorhoz közel álló Prince Y. Johnson emberei 1990. szeptember 9-én elfogták majd videón is látható módon megkínozták (aki ismeri Doe történetét, az valószínűleg látta is a videót, amelyen Johnson sört iszogat, miközben az egykori elnök füleit levágják) és végül kivégezték (“ki kardot fog, kard által vész” – Doe és társai szintén elég brutális módon végeztek puccsuk során a korábbi elnökkel, ifjabb William R. Tolberttel).

Doe uralma a szörnyű vég ellenére is több szempontból egyedi volt Libériában, hiszen az egykori alhadnagy a krahn etnikumból származott, amely egyike volt azon törzseknek az ország területén, amelyek a lakosság többségét adták ugyan, mégis politikai, gazdasági képviseletük minimális volt és gyakran marginalizálta őket az Észak-Amerikából az 1840-es években ide érkező felszabadított rabszolgák leszármazottaiból kialakult elit – nos, Doe Libéria történetének első nem ebből az elitből származó elnöke volt. Sajnálatos módon uralma alatt teljesen ugyanazokat a hibákat követte el, amit már sok helyen láthattunk a fekete kontinensen, azaz a kezdeti lelkes fogadtatása pillanatok alatt diktatórikus irányításba csapott át, miután felfüggesztette az alkotmányt, tömegével kezdte irtani politikai ellenfeleit és ez a leszámoláshullám később etnikai tisztogatásba is átcsapott – ami pedig később aztán az első libériai polgárháború egyik kirobbantó oka is lett.

5 évvel hatalomra jutása után ugyan szervezett egy választást, de azon majdnem nyilvánvaló módon csak csalással tudott nyerni, majd a világban zajló nemzetközi folyamatoknak is köszönhetően (a hidegháború befejeződése) az Egyesült Államok is megvonta támogatásait Libériától és ezen együttes tényezők az etnikai marginalizációval oda vezettek, hogy Taylor és Johnson háborúja Doe ellen igen széleskörű támogatásra tudott szert tenni, majd Doe bukása után még több mint egy évtizeden át tombolt az egyik soha nem gyarmatosított afrikai államban. És pont ez az, amiért még 25 év távlatából is meghatározó időszak Doe uralma és bukása, hiszen ma pontosan azok vannak irányító pozícióban a libériai politikában, akik anno igen sokat tettek Doe megbuktatásáért – például Ellen Johnson Sirleaf jelenlegi elnökről is köztudott, hogy a hadúr, Charles Taylor egyik közvetlen barátja és tanácsadója volt, a Doe kivégzését sörözve végignéző Johnson pedig azóta elnökválasztáson is indult és jelenleg pedig Nimba megye képviseletében szenátori pozíciót birtokol.

Még Doe egykori ellenfelei, uralmát túlélő ellenzéki politikusok sem cáfolják, hogy az egykori katona évtizedes uralma alatt jelentős infrastrukturális fejlesztéseket hajtott végre, mégis főleg neki köszönhető az a fajta etnikai alapú politizálás, amely a polgárháborúhoz vezetett és amelynek hatásai ma is láthatóak a politikában és a társadalmi berendezkedésben. Példának okáért a legtöbb krahn származású libériai a mai napig az ország történetének egyik legjobb vezetőjeként tekint Doe-ra, akit sokan csak egy bábunak tartottak, méghozzá az Egyesült Államok bábjának és halálát is inkább értéktelenné válásához kötik, mintsem politikai módszereihez. Szerepe annyira meghatározó Libéria történelmében, hogy Ellen Johnson Sirleaf egész elnöki pályafutását beárnyékolja a Doe elleni háború támogatásának ügye és sajnálatos módon az azóta eltelt 25 évben sem sikerült túlságosan elszakadni az akkor megtapasztalt súlyos korrupciós terhektől, etnikai alapú politizálástól és megosztottságtól.

twitter.com/napiafrika

Egy hónap múlva elnökválasztást fognak tartani Elefántcsontparton (papíron október 25-én) és már a korábbi hetekben látott események és előzmények alapján jogosnak mondható az a félelem, hogy az egész választási procedúra erőszakhullámba fog torkollni. Kezdetben a nyár során még csak vádaskodások, viták voltak, amelynek során a második mandátumáért induló jelenlegi elnök, Alassane Ouattara legfőbb kihívójának számító, az Elefántcsontparti Népfront (FPI) jelöltjeként induló (ezt a pártot alapította az egykori elnök, Laurent Gbagbo, aki most Hágában áll a Nemzetközi Büntetőbíróság ítélőszéke előtt) Pascal Affi N’Guessan támadta Ouattarát és vonta kétségbe az elefántcsontparti béke realitását, sőt egyes FPI frakciók még az egész választás bojkottját is hangoztatták.

Ekkor már sejteni lehetett, hogy milyen feszültségek munkálnak még mindig a lakosság és a politikai elit soraiban (a másik oldalon is, ahol az érintettek azon vitáztak, hogy mindenki támogassa-e Ouattarát vagy sem), de aztán két nappal ezelőtt, csütörtökön (09.10.) elszabadult a fizikai erőszak is, miután több elefántcsontparti városban zavargások törtek ki azután, hogy az Alkotmánybíróság közzétette az elnökválasztás hivatalos indulóinak listáját, rajta tíz névvel, köztük pedig az ellenzék által elutasított Alassane Ouattara nevével is. Az indok ismét ugyanaz, ami miatt súlyos háború robbant ki már többször az országban és a legutóbbi 2010-2011-es választás utáni erőszakhullám is ennek volt köszönhető: Ouattara szülei nem elefántcsontparti származásúak voltak.

Egyes helyeken tényleg szörnyű képsorokat lehetett látni, Logouata városában a szembenálló ellenzéki és kormánypárti felek baltákkal, bozótvágókkal, kövekkel támadtak egymásra, de Gagnoában (ez Gbagbo szülővárosa), Bonouában és Abidjan több negyedében is zavargások robbantak ki, amelyeket csak kemény rendőri fellépéssel sikerült megfékezni. Az ellenzék számára a fő ok tehát a származás kérdése volt (emlékezhetünk, Elefántcsontparton ez igen érzékeny kérdés), de egyes ellenzékiek, köztük például a Köztársaság Szabadságáért és Demokráciáért (LIDER) pártja amiatt csatlakozott a tüntetésekhez, mert úgy érzik, Ouattara kormánya az egész választási folyamatot kisajátította magának és mindent elkövet azért, hogy ellenfeleit gyengítse.

A politikailag, etnikailag és vallásilag is megoszott nyugat-afrikai államban tehát szinte bizonyosra vehető, hogy valamilyen mértékű erőszakhullámra számítani kell a választás előtt és után is, a kérdés csak az, hogy ez mekkora lesz és hogy fognak reagálni a múlt heti konfliktusokat hatékonyan kezelő elefántcsontparti biztonsági erők, ugyanis beszélhetünk a párbeszéd szükségességéről, fejlesztési programokról és hatalommegosztásról, ha a megosztottságból és az etnikailag motivált szavazásból eredő feszültségeket féken szeretné tartani az ország, akkor az elmúlt években több reformon is átesett biztonsági erők adhatják meg a helyzet kulcsát.

De így is lehet, hogy túlságosan nagy falat vár Elefántcsontpartra, hiszen valamivel több mint 6 millió ember voksolhat majd a választási névjegyzék alapján, de az ellenzék szerint az előzetes regisztráció folyamata során ebből a listából valahogy kimaradt 3 millió további ember is – tehát bőven van elégedetlenkedő, akire támaszkodni lehet egy tüntetéshullám elindításakor. Azaz a kérdés a múlt heti eseményeket látva adott: meg fog ismétlődni az, ami 2010-ben és ismét hónapokon át elszörnyedve kell figyelnünk az országban történő háborús eseményeket? Vannak pozitív jelek, amelyek arra utalnak, hogy ez nem így lesz, ilyen például a tény, hogy az egyértelműen legerősebb ellenzéki névnek számító Gbagbo Hágában várja novemberi ítéletét emberiség ellen elkövetett bűnei miatt (ergó nem indul) és az is sokat nyom a latban, hogy a stabilan növekvő elefántcsontparti gazdaság sokak szemében javított Ouattara megítélésén.

Az fog számítani, hogy mennyi még az olyan Gbagbo-párti, Ouattara-ellenes szimpatizáns, aki hajlandó a végsőkig elmenni a kitűzött célok elérése érdekében, hiszen a mai napig több száz politikai fogoly van börtönben és Gbagbo feleségének, Simone-nak a márciusi elítélését látva sokan úgy vélik, hogy részrehajló igazságszolgáltatás zajlik, hiszen hiába láttunk brutális tetteket Ouattara hívei részéről is, nem nagyon láttunk őrizetbevételeket abból a táborból. A poszt végén persze azért ne veszítsük el teljesen a célt, azaz magát a választást, hiszen a 33 beadott jelentkezésből végül a választási bizottság tízet elfogadott, bár miután a 33 jelentkezőből csak 14 fizette be a kötelezően befizetendő letétet, 20 millió CFA frankot (10 millió forint körüli összeg), azért sejthető volt, hogy sokkal többen nem lesznek. Ami látható, hogy a többség az férfi, hiszen egyedül Henriette Lagou Adjoua és Jacqueline Claire Kouangoua lesz választható női jelölt, de ők valószínűleg nem fognak majd sok vizet zavarni – viszont annál érdekesebb és talán aggasztóbb is, hogy a 10 jelölt egyike sem észak-elefántcsontparti származású. Mondjuk a múltat és a listát figyelembe véve valószínűleg nem kérdés, hogy melyik két jelölt között fog ez a meccs lezajlani.

twitter.com/napiafrika

Az valószínűleg senki számára nem kérdés, hogy napjainkban Európa egyik legnagyobb kihívása az a menekültáradat, amely Magyarországon keresztül (is) tart egyes célországok felé és nap mint nap több ezer menekülő lépi át a magyar határt illetve érkezik például Németországba. Repkednek a tízezres számok és a hihetetlen történetek, ahogy látjuk a képeket, az erőszakos jeleneteket, a gyermekeiket kétségbeesetten cipelő szülőket és a hatóságok tehetetlenségét, tétovaságát és sokszor el sem bírjuk képzelni mi mindenen mehettek keresztül a Szíriából vagy éppen Eritreából indult emberek.

De ezek a képsorok nem egyediek és nem is számítanak újdonságnak, a Dél-afrikai Köztársaság felé egész Afrikából tömegével indulnak meg a jobb élet reményében más afrikai államok állampolgárai, sokszor több ezer kilométert utaznak állatok módjára teherautókba zárva, hogy eljussanak célállomásukhoz – legutóbb Zambia középső régiójában találtak egy olyan teherautót a rendőrök, amelyben több mint 100 etiópiai zsúfolódott össze. Míg Európában leginkább Nagy-Britannia és Németország a fő célállomás, addig Afrikában egyértelműen a Dél-afrikai Köztársaság gazdasági hatalma az igazi álom a menekülők, migránsok többsége számára – az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága szerint úgy 400 ezerre tehető az országban élő menekültek/migránsok száma, viszont tekintve, hogy ezeknek az embereknek a döntő többségét nem is regisztrálják, ahogy ide érkeznek, nem túlzó az a becslés, amely szerint 2-4 millió, főként a Kongói DK-ból, Szomáliából, Etiópiából, Zimbabwéból és Ruandából érkező menekült élhet itt.

A dél-afrikai vágyakat csak erősíti, hogy jelentősen olcsóbb délre eljutni, mint Európába, mondjuk Szomáliából Kenyán, Tanzánián, Zambián és Botswanán keresztül egyértelműen gyorsabb, kevésbé veszélyesebb és jóval olcsóbb a túra, ráadásként pedig Dél-Afrikában is lehet jobb munkákhoz jutni, jobb életet teremteni (persze ezzel már lehetne vitatkozni, tekintve az itt is érzékelhető gazdasági visszaesést, lassulást és a most már 24% körüli munkanélküliséget). Afrikában vannak persze olyan országok is, amelyek óriási számban indítanak ugyan útnak menekülőket különféle okok miatt, de ugyanakkor legalább ugyanennyi embert be is fogadnak – Etiópiába az elkövetkező években évi 200 ezer ember érkezésére számítanak Szomáliából és Dél-Szudánból, miközben majdnem ennyien távoznak is.

Visszaugorva Dél-Afrikára, ott sem ismeretlenek az összetűzések a migránsok és a helyi lakosság között, emlékezhetünk pár itteni posztból is támadásokra, gyújtogatásokra, hiszen a helyiek soraiban igen erős a félelem, hogy az érkezők elveszik juttatásaikat, munkalehetőségeiket és nem fognak integrálódni kulturálisan sem. És a helyzet ott sem sokkal jobb, ahova tényleg azért érkeznek az emberek, hogy az életüket mentsék – hiszen biztosan nem a gazdasági kilátások vonzanak sok tízezer embert Niger Nigériával határos sivatagos, szinte csak segélyen tengődő és még menekültek nélkül is éhínséggel küzdő régiójába, pedig csak az elmúlt két évben a legóvatosabb becslések szerint is közel 200 ezer ember (!!!) érkezett a nigeri Diffa régiójába a Boko Haram jelentette fenyegetés elől menekülve (ami aztán persze továbbgyűrűzött magába Diffába is). Egy részük persze vagy továbbállt már vagy visszatért Nigéria más régióiba, de például Bosso és Nguigmi két táborában most is közel 30 ezren próbálnak túlélni és számukra az egyetlen esélyt a segélyszervezetek jelentik – hiszen a kormánynak amúgy is van elég baja és még saját lakosságának ellátására sem lenne elegendő forrása.

twitter.com/napiafrika

Az elmúlt hetekben nem igazán esett szó a Közép-afrikai Köztársaság helyzetéről, ha mégis a hírekbe került az ország, akkor az általában az itt állomásozó békefenntartók által elkövetett visszaélések miatt történt, nem pedig a jelenlegi helyzet miatt – ami sajnálatos módon nem igazán tűnik javulónak, hiszen a fővárost, Banguit leszámítva a biztonsági helyzet sehol sem túl jó, sőt, legutóbb például augusztus végén a különféle milíciák közötti harcok miatt több ezer embernek kellett Bambari városából elmenekülnie a közelben található ENSZ-bázisra. Gondoljunk csak bele ennek a nagyjából 3-4 ezer embernek a kétségbeesésébe, ha még a mindenféle alapszolgáltatásokat nélkülöző gyapotgyári épület (ez az ENSZ-misszió területén található) is jobb volt számukra, mint a városban maradni.

Ez a konfliktus is a “megszokott” szembenálláshoz köthető, miután a keresztény anti-balaka milíciák egyike állítólag meggyilkolt egy muszlim fiút, a másik vallási közösség tagjai fegyverekkel támadtak az anti-balakára és ezzel el is szabadult a pokol. Bambari egyébként az a város a Közép-afrikai Köztársaságban, amely relatíve elválasztja egymástól az ország északkeleti, főként muszlimok lakta részét a délnyugati és a fővárost is magába foglaló, főként keresztények lakta területtől és még az itt állomásozó békefenntartók is afféle frontvonalként tekintenek rá. De ez alapvetően csak egy kiragadott esemény volt az ország vérzivataros mindennapjaiból, hiszen Banguit leszámítva a felfegyverzett csoportok tovább terrorizálják a civil lakosságot, amelyet emellett súlyos humanitárius katasztrófa is fenyeget és nem látható, hogy a nemzetközi közösség által követelt és az ideiglenes kormány által is támogatott októberi választások mit is fognak ezen javítani.

Szóval elég jelentős az esély, hogy a Catherine Samba-Panza által irányított ideiglenes vezetés rossz úton jár (főként mert ők nem választott tisztviselők, hanem különféle alkuk keretében hatalomba került vezérek, milícisták), hiszen egy ilyen voksolás akár ismét a totális háborúba taszíthatja az országot, egyrészt egyszerűen nincsenek meg a biztonsági, technikai pénzügyi feltételek egy ilyen országos voksolás lebonyolításához, másrészt a korábbi évek erőszakhulláma után nem igazán történt meg a konzultáció a helyi vezetőkkel, különféle fegyveres csoportokkal – nagy nyomásra aláírásra került egy békeszerződés 2015 nyarán az egykori Séléka lázadó mozgalomból létrejött fegyveres csoportok és az anti-balaka milíciák között, de ahogy egy korábbi itteni posztban volt róla szó, ez az alku nem igazán tudott eredményt elérni, főként mert sok tucat apró, a békeszerződést aláíró vezetőket el nem ismerő milícia is keseríti a lakosság életét.

Államhatalom konkrétan nem nagyon létezik a fővároson kívül, még a fentebb említett és az ország harmadik legnagyobb városának számító Bambariban sem, ahol a kormányzati tisztviselőknek semmilyen eszközük nincs a várost uraló háromszereplős tengellyel szemben. Egyrészt itt van a Sélékából kivált és a város legerősebb milíciájának számító Egység a Közép-Afrikai Köztársaság Békéjéért (UPC) valamint a szintén ex-Séléka Közép-Afrikai Újjászületési Népfront (FPRC), amellyel szemben a legfontosabb bambari híd túloldalán ott állnak az anti-balaka milíciák, amelyek értelemszerűen nem nézik jó szemmel az egykori Séléka-harcosok szabad grasszálását a városban – a helyzetet nagyjából csak az itt állomásozó, különféle nemzetiségű békefenntartók tartósítják valamennyire, de csak Bambariban. A környéken lévő apró falvak szabad prédát jelentenek mindenki számára, nem csoda, hogy a lakosok többsége évek óta nem tért vissza otthonába.

Ezen mondatokat olvasva most gondoljon bele józanul az Olvasó, hogy mekkora esély van lebonyolítani itt egy választást, egy olyan választást, amelyre értelemszerűen szükség lenne, de amelyet az országból távozni igyekvő Franciaországon kívül senki nem erőltet októberre, hiszen csak ismételni lehet: nincsenek meg a technikai, anyagi, személyi, biztonsági feltételek – hogy lehetne például Bambariban választást tartani, ha élni sem lehet igazán és az üresen tátongó piaci pultok sem a lakosság bizalmát mutatják. Kilátásban sincs valamiféle leszerelési program a milíciák számára, ergó az októberi választás csak a feszültség generálására lesz majd jó, Banguit leszámítva, ugyanis értékelhető eredményre sehonnan nem lehet majd számítani – az ország északi része például továbbra is teljes egészében a senki földje. Előzetes leszerelési programra már van terv, de több millió dollárra lenne hozzá szükség és a biztonsági helyzetre valószínűleg ez jelentheti az egyetlen megoldást, hiszen egyértelműen látható, hogy sok fiatal azért csatlakozik milíciákhoz, hogy később egy leszerelési programban részt vehessen és így új lehetőségekhez, egy kis bevételhez juthasson.

twitter.com/napiafrika

Ahogy láthatjuk a híreket, Guineában még nem teljesen forrtak be a múlt sebei, hiszen két napja attól forrong a helyi sajtó és a nemzetközi közvélemény Guineával foglalkozó része, hogy az egykori puccsista és közel egy évig egy katonai kormányt irányító Moussa Dadis “Nép Fia” Camara gépét nem engedték leszámolni Elefántcsontparton, ahonnan elvileg továbbrepült volna a guineai fővárosba, Conakryba. A 2008-ban puccsal hatalomra jutott, majd az ellene egy évvel később elkövetett súlyos merénylet után Burkina Fasóba menekülő ex-katona pár hete jelentette be, hogy visszatér országa politikai porondjára és indulni fog a 2015. októberében esedékes elnökválasztáson is saját pártjának színeiben, ennek apropóján tervezett hosszú idő után visszatérni hazájába, de mint Maxime Manimou, a Hazafias Front a Demokráciáért és Fejlődésért (FPDD) pártjának szóvivője elmondta (ez a párt Camara mozgalma), az egykori elnök menetrend szerinti járatát nem engedték landolni Abidjanban és átirányították a ghánai fővárosba, Accrába, ahonnan aztán a gép visszarepült a burkina fasói fővárosba.

Manimou és Camara ügyvédje egyaránt a guineai vezetést vádolta meg az akcióval, amellyel szerintük megsértették a Nyugat-Afrikai Államok Gazdasági Közössége (ECOWAS) által biztosított, szabad mozgáshoz való jogot és a többi utas életét is veszélybe sodorták – amely vádat természetesen Conakryban tagadnak és azt állítják, hogy az elefántcsontparti légügyi hatóság döntéséről van szó. Akár egyébként lehet is igazság ezekben a vádakban, hiszen az már ismert, hogy a jelenlegi elnök, Alpha Condé legnagyobb kihívójának számító, a legnagyobb ellenzéki párt, a Guineai Ellenzéki Erők Szövetsége színeiben induló Cellou Dalein Diallo és Camara szövetségre lépett egymással, azaz bármelyik jutna be egy második fordulóba, a másik támogatná – ahogy Diallo fogalmazott korábban, Condé megbuktatásáért akár az ördöggel is szövetségre lépne.

Ami sokak szerint most meg is történt, hiszen Camara uralma alatt 2009. szeptemberében a rendőrség és a katonaság emberei az elnök parancsára tüzet nyitottak a változást követelő tüntetőkre és 157 embert meggyilkoltak – további százakat megkínoztak, megsebesítettek vagy a nyílt utcán megerőszakoltak. A hivatalos álláspont szerint Camara most pont ezért tért vissza, hogy a múlt hónapban a 2009-es események miatt ellene indított bírósági eljárásban tisztázza nevét és hivatalosan is benyújtsa jelentkezését az elnökválasztásra, mint jelölt. Az biztos, hogy Camarát még a mai napig elég sokan támogatják, főként az ország déli részén és ezek a támogatók most meg is mutatták magukat, hiszen az egykori katonai vezető accrai leszállításának hírére több százan csaptak össze Conakryban a repülőtérnél a rendőrséggel és csak könnygázzal sikerült őket feloszlatni.

Azt mondjuk elég nehéz elképzelni, hogy bármely guineai bíróság elítélni Dadis Camarát, hiszen pont támogatói okán egy ilyen döntés szinte biztosan egyenlő lenne az erőszak elszabadításával Guineában, ezt pedig valószínűleg mindenki szeretné elkerülni – főleg azok után, hogy Diallo és Condé múlt heti megállapodásával elvileg békés választások jöhetnek az országban, az országban, amelyben a 2010-ben, az ország történetében először demokratikusan megválasztott elnöktől, Condétól mindenki egy új világ elérkezését remélte, hiába. És ha már el nem ítélhetik, hogy tudnák távoltartani a guineai politikai porondtól? Minden eszköz bevetésével. Persze ez lehet akár csak egy összeesküvés-elmélet is, hiszen szinte bizonyosra vehető, hogy Camara hamarosan meg fog jelenni Conakryban és ez akár egy újabb fordulatot hozhat a guineai mindennapokban.

twitter.com/napiafrika

A legutóbb 2008-ban végrehajtott libériai népszámlálás eredményei szerint Libéria lakosságának jelentős része, közel 86%-a keresztény vallású, a fennmaradó emberek többsége pedig az iszlám vallás síita ágát követi (12%), nem tartozik semmilyen felekezethez vagy az egyik törzsi vallás követőjének tartja magát. A majdnem ötmilliós lakosságot figyelembe véve azért ezek jelentős arányok és feltételezhetnénk, hogy az ország hivatalos államvallása a keresztény, pedig nem így van, az állam elnöke, Ellen Johnson-Sirleaf többször megvívta már harcát, hogy az 1986 óta érvényben lévő alkotmányban foglaltak megváltoztatására tett kísérleteket lesöpörje az asztalról – a változtatási javaslatokat egyébként pont az elnök által 2012. augusztusában létrehozott Alkotmány Felülvizsgálati Bizottság (CRC) terjesztette a parlament elé.

A CRC által elkészített és beterjesztett 25 javaslat közül a katolikus vallás államvallásá tétele a 24., amely Sirleaf szerint egyértelműen az államalapítók akaratával szembe menne (ez azért vita tárgyát képezheti), hiszen bár keresztény értékek mentén alapították meg az országot, sosem akarták, hogy kőbe legyen vésve a lakosok által követendő vallás. Az elnök hangsúlyozta azt is, hogy vallás tekintetében mindig is békésen együtt tudtak élni az emberek Libériában és a törvények által garantált szabad vallásgyakorlási jogot semmiképpen nem vehetik el az emberektől – ráadásul az alkotmány egyik passzusa pont azt definiálja, hogy az állam semmiképp nem határozhat meg állami vallást.

Egyébként a keresztény vallás alkotmányba emelésének esetére az ország muszlim közössége polgári engedetlenségi mozgalmat és tüntetéseket helyezett kilátásba, de Sirleaf megjegyzéseit figyelembe véve valószínűleg a többségében katolikusokból álló CRC ezen javaslata törlésre kerül és helyette a kettős állampolgárságra vonatkozó módosítás kerül majd be. Csak a margón jegyezzük meg, hogy Afrikában definiált államvallás kizárólag muszlim többségű államokban van, például Algériában, a Comore-szigeteken, Líbiában vagy Egyiptomban. Visszatérve a libériai alkotmánymódosítási folyamatra, olyan változtatások vannak még terítéken, mint az elnöki, alelnöki, képviselői mandátumok hosszának csökkentése, a csak kizárólag fekete rasszhoz tartozó emberek állampolgársága kitételének eltörlése (ezeket az elnök is támogatja) vagy az ásványkincsek magánkézbe adása (Sirleaf ezt továbbra is elképzelhetetlennek tartja).

Libéria ilyen fokú keresztény elköteleződése alapvetően az ország és kolónia létrehozásához köthető az 1820-as évekből, hiszen az Amerikai Gyarmatosító Társaságot megalapító (és 13 ezer felszabadított rabszolga Afrikába szállítását intéző) 11 amerikai erős keresztény értékekkel bírt és ezeket az értékeket aztán sikerrel ültették bele a libériai mindennapokba – a kereszténység államvallásá tételét jelenleg is támogató szervezetek szerint a Biblia szerinti élettel megszüntethetőek lennének az olyan problémák, mint az írástudatlanság, korrupció vagy mindennapi erőszak (és szerintük ez nem is vallási kérdés, egyszerűen stabil értékrendre lenne szükség Libéria biztos lábakon állásához). Az ellenzők érve nem túl komplikált, egyszerű történelmi tényekre alapozva hangsúlyozzák, hogy egy ilyen alkotmánymódosítás súlyos konfliktusokat eredményezne, talán olyanokat, amelyeket a 2000-es évek közepén láthattunk keresztények és muszlimok között a fővárosban, Monroviában a polgárháború lezárása után (vagy lásd még a Közép-afrikai Köztársaság helyzetét).

twitter.com/napiafrika

Az elég kemény éveket is maga mögött tudó és civil foglalkozásában is igen sikeres angolai Marceny egyik új, kellemes dallamokat a fülünkbe varázsoló szerzeményével biztosan pihentető estében lesz részünk.

twitter.com/napiafrika