Mindennapi Afrika

Január 16. és 17. napja egyaránt nemzeti ünnep a Kongói Demokratikus Köztársaságban, előbbin Laurent Kabila, a mostani elnök apjának meggyilkolására, utóbbin pedig az ország államalapítójának és első választott vezetőjének, Patrice Lumumbának a kivégzésére emlékezik az ország. A MindennapiAfrika blogján már jópárszor volt szó Laurent Kabila halálának körülményeiről (egyébként valószínűleg az egyetlen ilyen jellegű elemző publikációként magyar nyelven), úgyhogy most nem arról lesz szó, hogy az 1997-ben Mobutu megdöntésével hatalomra jutó politikust milyen körülmények között miért és ki gyilkolta meg 2001. január 16-án, hanem arról, hogy mi a helyzet a gyilkossággal megvádolt (akár ártatlanul is) személyekkel, akiket 2003-ban egy eléggé véleményes tárgyalás végén halálra illetve börtönbüntetésre ítéltek (a 2002-ben indult perben 135 embert vádoltak meg).

15 évvel a merénylet után még mindig 42 ember ül a Kinshasai Javítóintézet és Börtönben (az egykori Makalában), köztük azok is, akiket halálra ítéltek anno, hiszen a Kongói DK-ban moratórium van a halálbüntetések végrehajtásán – eredetileg 30 embert ítéltek halálra, 26-ot életfogytiglani és huszonnégyet rövidebb-hosszabb börtönbüntetésre. A mai napig kétséges, hogy ezen emberek jelentős része jogosan került-e a rácsok mögé, a téma szakértői nagyjából eléggé egyöntetűen úgy gondolják, hogy a valódi felbújtók sosem kerültek bíró elé és a mai napig békében élnek Európában. 2014-ben az Emberi Jogok Afrikai Bírósága felszólította a kongói kormányt, hogy engedje szabadon az ügyben elítéltek közül a még mindig rácsok mögött ülőket eljárási hibákra hivatkozva, de a most már 15 éve Laurent Kabila fia, Joseph Kabila által vezetett kormány nem is reagált a megkeresésre.

A 80 fentebb említett elítéltből heten már meghaltak a börtönben a kemény körülmények között, öten pedig büntetésük letöltése után szabadultak, de az elítéltek egyikének ügyvédje szerint rövidesen további emberek fognak meghalni az iszonyú börtönviszonyok között és valószínűleg ezen nem fog semmi sem változtatni, tekintve, hogy a 2004-es illetve 2014-es állami amnesztiáknál a Kabila-merénylettel kapcsolatban elítélt embereket (köztük például Nelly Tyitét, Kabila egykori titkárnőjét) már előzetesen kivették a kegyelemre jogosultak listájáról. Egyes politológusok és történészek úgy gondolják, hogy a gyilkosság maga egy hatalmi játszma része volt, amelyben gyémántkereskedők (anno az ítéletet hozó bíró egyet még nevesített is, egy libanoni gyémántkereskedő, Bilal Heir személyében) és Ruanda is szerepet játszhatott (Kigali például azért, mert Kabila mindig is a katonai megoldások híve volt, a ruandaiak által támogatott lázadók viszont már tárgyalni akartak volna), de a perben a fő bűnösként Kabila tanácsadóját és biztonsági vezetőjét, Eddy Kapendet hozták ki, akit puccskísérlettel vádoltak meg (erre utalt a bíró szerint például az, hogy Kabila halála után lezáratta a határokat és nyugalomra szólított fel a rádióban, anélkül, hogy a merényletről szót ejtett volna).

twitter.com/napiafrika

Az afrikai történelmet ismerők számára mindenképpen ismerősen csenghet Jonas Savimbi angolai politikus és lázadó vezető neve, aki a Nemzeti Egység Angola Teljes Függetlenségéért (UNITA) nevű csoport alapítója és vezetője volt a portugálok elleni felszabadító harc, majd később az ún. “keleti blokk” (tehát például a Szovjetunió, Kelet-Németország, Kuba) által támogatott Angolai Népi Felszabadítási Mozgalom (MPLA) ellen vívott polgárháború során is. Ez utóbbi, kisebb-nagyobb megszakításokkal a függetlenségtől, 1975-től kezdődően egészen Savimbi haláláig, 2002-ig tartott és igazán emlékezetessé azért vált, mert ebben az időszakban a hidegháborús szembenállás játszóterévé is vált az ország, amely küzdelem eredményeként az ország infrastruktúrája, állami szervezetei, oktatási intézményei teljes egészében összeomlottak és több mint 1 millió ember életét veszítette.

Annak ellenére, hogy Savimbi kezdetben Kínában igyekezett támogatást gyűjteni a portugálok elleni függetlenségi harcához, a függetlenség elérése és az MPLA színrelépése után (az MPLA-t a háború során végig egyik egykori diáktársa António Agostinho Neto vezette) azonban rendkívül gyorsan Afrika legelkötelezettebb antikommunista vezetőjévé vált (mögé sorakozott fel az Egyesült Államok és Európa egy része), akinek megítélése a mai napig elég kontrasztos: sokan hatalomvágytól fűtött, erőszakos lázadó vezérként festik le, mások igazi taktikusként és a nép egy része számára reményt adó vezetőként írnak róla, de az biztos, hogy a hét nyelven beszélő és rendkívül tanult politikus igazán különleges személyisége volt az afrikai dekolonizációs időszaknak.

Ezt mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy amikor több tucatnyi gyilkossági kísérlet és hamis halálhír után 2002. februárjában egy rajtaütésben az angolai kormányerők végeztek vele, az UNITA hat héten belül békét kötött az MPLA-val és ezzel be is fejeződött az angolai polgárháború (a megosztottság nem ért véget, de a háborús cselekményeknek vége szakadt). Biztos, hogy amennyiben ez a gazdag és stratégiai helyen fekvő ország nem válik a hidegháborús szembenállás egyik csataterévé, akkor másképp alakul Savimbi és Angola sorsa is, hiszen például ha a dél-afrikai támadással, zairei katonákkal és fehér zsoldosokkal megtámogatott UNITA rohamát a Carlota-műveletben afrikai földre lépő kubaiak nem állítják meg Luanda előtt, valószínűleg nem az MPLA kerekedik ki győztesként a háborúból. A háború előrehaladtával egyre gyakoribbá váló vereségei és növekedő elszigeteltsége veszélyes elvakultságot eredményezett nála, amely eredményeként a polgárháború utolsó éveiben már nem nagyon szándékozott résztvenni semmilyen békefolyamatban és tárgyalásban, így a 2000-es évek már teljes elszigeteltségben érték ősei földjén, Moxico tartományában.

Erre a rövid történelmi frissítőre azért volt szükség, mert Savimbi neve a napokban ismét feltűnt a sajtóban, méghozzá egész váratlan helyen és okból: Franciaországban élő családjából három gyermeke (több felesége és közel 30 gyermeke volt) pert indított a Call of Duty: Black Ops II című játék készítője, az Activision ellen, mert szerintük a játékban apjukat nem megfelelően, lejárató módon, barbárként beállítva jelenítik meg. Az elég népszerű játék egyik küldetésében a játékosnak Savimbivel együtt dolgozva kell harcolnia az MPLA erői ellen és az egykori lázadó vezér gyermekei szerint ennek során gyilkosként, őrültként állítják be apjukat. A per kimenetele érdekes lesz, főleg annak függvényében, hogy még 2014-ben ugyanezen játék ellen egy másik egykori politikus, a panamai diktátor, Manuel Noriega is pert indított a saját megjelenítése miatt, de azt a beadványt az Egyesült Államokban lesöpörték az asztalról – a jóval szigorúbb személyiségi jogi szabályozással bíró Franciaországban azért ez még nem ennyire biztos kérdés.

twitter.com/napiafrika

Az Egyesült Nemzetek Nemzetek Szervezete nemrégiben úgy döntött, hogy a Közép-afrikai Köztársaságban a jelenlegi jóváhagyás szerint 2016. áprilisáig működő és közel 12 ezer békefenntartóból álló missziójából, a MINUSCA-ból visszavonja a Kongói Demokratikus Köztársaságból érkezett 807 katonát és 118 rendőrt. A döntés hátterében a kongói kontingenst sorozatosan ért vádak (a békefenntartók által állítólagosan elkövetett nemi erőszakok és szexuális zaklatások kapcsán) állnak, azaz az ENSZ továbbra is szeretné megtartani a misszió tiszta hírnevét – így az sem meglepő, hogy a visszavont békefenntartókat nem fogják pótolni.

Ahogy a bejelentésben elhangzott, a világszervezet nem volt túlságosan megelégedve a kongóiak munkájával, de felkészültségükkel, harckészültségükkel és felszerelésükkel sem. Ez tehát a hivatalos magyarázat, valójában azonban mindenki által ismert, hogy a tavaly augusztusban kirobbant nemi erőszak-botrány (és az általánosságban is tapasztalható fegyelmi gondok) áll a döntés hátterében, amikor elsőként Bambariban, majd később más helyeken is nemi erőszakkal vádolták meg a kongói katonákat – a kongói hatóságok minden esetben tisztázták embereiket. Az ENSZ főtitkár, Ban Ki-moon telefonon is közölte a döntést a kongói elnökkel Joseph Kabilával, aki elfogadta azt, így semmiféle egyéb fejlemény nem várható már az ügyben – de azért a margón érdemes megemlíteni, hogy a kongóiak két éves küldetése elején már felmerült a kérdés, hogy jól válogatták-e össze a katonákat, hiszen többségük már kétes akciókba és ügyekbe is keveredő kongói egységekből került a MINUSCA-ba.

De nehogy azt gondoljuk, hogy kizárólag a kongóiakat érték szexuális visszaélésekkel kapcsolatos vádak, jelenleg is folyamatban van egy ENSZ-vizsgálat, amely a világszervezet Biztonsági Tanácsa által jóváhagyott, Sangaris névre hallgató francia katonai misszió tagjai által elkövetett különféle visszaéléseket hivatott feltárni – az állítólagos cselekményekben gyermekkorú lányok voltak az érintettek, akiket azóta az UNICEF berkein belül próbálnak megfelelő kezelésben részesíteni. Akárhogy is, a most visszatérő kongói katonákra szükség lesz odahaza is, hiszen idén az ország sorsát jelentős mértékben meghatározó választásra kerül majd sor, ahol szükség lesz a katonai erőre, főként, hogy több okból kifolyólag is elég feszült voksolás várható.

Ilyen okok például a kormánypárti koalíció több tagjának szembefordulása Kabilával (ami után eltávolították őket pozíciójukból értelemszerűen) vagy Moïse Katumbi, Katanga kormányzójának kilépése a kormánypártból, hogy az ellenzék megosztottságáról és a kormánypárti szövetségen belüli szakadékokról ne is beszéljünk. És még ennél is égetőbb, azonnali feladat is van a katonák számára, hiszen néhány napja Észak-Kivuban a hutu Ruandai Demokratikus Felszabadítási Erők (FDLR) harcosai megtámadták Lubero városának nande lakosságát, bosszúból a nande mai mai milíciák korábbi támadásai miatt. A hutuk és a nandék közötti, évtizedekre visszanyúló konfliktus újabb állomásában ezúttal 14 ember veszítette életét, de az észak-kivui helyzetet figyelembe véve ez nem az utolsó ilyen incidens volt – mert legyünk benne biztosak, a nande mai mai csoportok ezt nem fogják szó nélkül hagyni.

twitter.com/napiafrika

Annak ellenére, hogy a Wikipédia már kész tényként, hivatalos információként hozza le, Algériában a hivatalos nyelv még mindig csak az algériai arab, a berberek nyelve, a tamazight (a berber “mazigh”, “szabad ember” nőnemű változata) ugyanis továbbra is csak nemzeti nyelvként elismert, de a tervek szerint a 2016-os alkotmánymódosítás már az alaptörvénybe emeli hivatalos nyelvként, így Algéria lesz a világon a második olyan ország Marokkó után, ahol a tamazight hivatalos nyelvként lesz nyilvántartva. A módosítás hivatalosan közzétett tervezetéből nem csak az derül ki, hogy megváltozik a nyelv státusza, hanem az is, hogy létrehozásra kerül majd egy Tamazight Nyelvi Akadémia is, amelynek célja a nyelv fejlesztése, egységesítése, használatának stabilizálása.

A szkeptikusok persze most is csak fanyalognak, hiszen annak ellenére például, hogy az arab már évtizedek óta hivatalos nyelv az országban, a francia még mindig domináns a gazdasági, politikai életben és az oktatásban is – ergó a berberek nyelvének hivatalos nyelvvé minősítése nem igazán fogja helyzetét jobbá tenni (és hát azzal is nehéz vitatkozni, hogy a 2002-es nemzeti nyelvvé minősítés sem változtatott meg semmit). Azt viszont el kell ismerni, hogy ez akár még győzelemként is értelmezhető azon algériaiak számára, akik ezt a nyelvet beszélik és hivatalos nyelvvé minősítéséért küzdöttek már évtizedek óta – gondoljunk itt például a kabiliai berberekre, akik a múltban már fegyverrel is küzdöttek ezért.

A harc egyik nagy eredménye volt például az, hogy az algériai kormány 2002-ben nemzeti nyelvként ismerte el a tamazightet, amely az új alkotmánnyal még magasabbra juthat: hivatalos dokumentumok, beadványok és nyilvántartások kerülnek majd átfordításra a berberek nyelvére, akik értelemszerűen nagy várakozással tekintenek a néhány hét múlva sorra kerülő parlamenti szavazásra, amikor a pártok eldönthetik, hogy a tervezet a jelenlegi formájában elfogadható-e. A világ 10. legnagyobb országának számító 40 milliós Algériában egyébiránt becslések szerint úgy 12 millió ember beszéli a berber nyelvet, de jelentős részük számára a mindennapokban nem ez a használatos nyelv.

A mostani alkotmánymódosítás természetesen nem csak ebben az egyetlen kérdésben tartalmaz változtatásokat, például két mandátumban maximálja a jövőbeni elnökök lehetséges mandátumainak számát, valamint kötelezi is őket arra, hogy a miniszterelnökök kinevezését parlamenti vitákra bocsássa. Egyes elemzők egyébként úgy gondolják, hogy az alkotmány átalakításával a tavalyi újraválasztása óta a nyilvánosság előtt csak televíziós képsorokban megjelentő Abdelaziz Bouteflika államelnök a stabil hatalomátadás feltételeit igyekszik megteremteni, amire mindenképpen szükség lesz, hiszen az ország súlyos problémákkal küzd az alacsony olajárak miatt.

twitter.com/napiafrika

Ahogy rémisztő gyorsasággal repül az idő, úgy közeleg egyre jobban az ugandai elnökválasztás februári dátuma is és ezzel együtt egyre inkább növekszik a feszültség a közép-afrikai országban, hiszen a három leginkább esélyes jelölt, a jelenlegi elnök, Yoweri Museveni, az egykori miniszterelnök, Amama Mbabazi és a Demokratikus Változás Fórumának vezetője, Kizza Besigye mindent belead, hogy az utolsó napokban még jobban megmutassa magát. Ez pedig az eddig tapasztalt erőszakos jelenetekhez képest méginkább felhevítheti a hangulatot az országban, pedig már decemberben is láttunk durva dolgokat, többek között Ntungamóban, ahol Mbabazi támogatói csaptak össze Museveni szavazóival.

Aztán voltak például véres összecsapások a gului választókerületben is, de elemzők és helyi bloggerek attól tartanak, hogy a következő hetekben és akár a voksolás után brutális jelenetek színhelye lehet a főváros, Kampala és egy-két másik nagyobb város – ez nem lenne újkeletű, még emlékezhetünk, hogy a 2011-es választások után pár héttel több ember halt meg, amikor az ellenzéki tüntetésekre a karhatalmi erők brutális fellépéssel reagáltak. És ennek az esélye most is megvan, hiszen a politikusok milíciákat szerveztek maguk köré, afféle biztonsági erőként és ha ezek a főként elégedetlen fiatalokból álló csoportok elszabadulnak, akkor ismét erőszakos megmozdulások történhetnek. Museveni és pártja, a kormányzó Nemzeti Ellenállási Mozgalom (NRM) ráadásul azzal a váddal kénytelen szembesülni, hogy a rendőrség által két éve létrehozott és azóta is fejlesztett, képzett polgárőrség a kampányrendezvényeken kormánypárti biztonsági szolgálatként funkcionál – egyik-másik internetes portál egyenesen azzal vádolta meg őket, hogy a mostani ntungamói erőszakos eseményeket is ők idézték elő.

De más feszültségkeltő döntések is vannak, az ellenzék például egy emberként utasította el a döntést, amellyel a választási bizottság bizonyos területeken (kórházakban, piacokon stb.) betiltotta a kampány minden formáját – az ellenzék szerint a nem igazán független választási bizottság ezzel próbálja előnybe hozni a kormánypártot, de a bizottság szerint erre azért van szükség, hogy ezeket a fontos helyeket meg tudják óvni a feszültségtől, az esetleges erőszakos jelenetektől és például a kórházakban így tudják biztosítani a betegek jogainak tiszteletben tartását. A margón azért jegyezzük meg, hogy a döntés nem sokkal azután született, hogy Besigye egy kórházban gyűjtött kampányanyagot az egészségügyi intézmény nehéz helyzetéről.

A fentiek ellenére azért igazán durva erőszaktól Ugandában nem kell tartani és Museveninek valamint az NRM-nek sem kell félnie, hogy az ellenzék komolyan meg tudná szorítani – utóbbinak és vezetőinek betiltott rendezvényekkel, letartóztatott vezetőkkel kell együttélniük, ráadásul finanszírozásuk messze nem éri el azt a dimenziót, amellyel a kormányzópárt bír, de persze tegyük hozzá, hogy ez nem ugandai egyedi eset, nagyjából a világ jelentős részén így mennek a dolgok. És ez az irtózatos pénzköltés, amellyel a felek megpróbálják a maguk malmára hajtani a vizet, a választások után igencsak vissza fog majd ütni, hiszen az elköltött pénz miatt várható, hogy növekedni fog az infláció és ezzel együtt az árak is, amihez elég hozzávenni mondjuk a munkanélküliséget és a korrupciós vádakat (és hát az ugandai költségvetés nagyon eladósodott már így is) – máris adott egy robbanásra kész hordó, tehát az új elnöknek nagyon oda kell tennie magát, ha nem szeretne véget nem értő sztrájkok és megmozdulások sorozatába keveredni.

Nem ritka, hogy a szavazók ajándékokat, konkrét juttatásokat várnak a jelöltektől a szavazatukért cserébe és ha esetleg ettől a választás előtt el is tekintenek, utána mindenképpen valami pozitívumot szeretnének megélni – csak hát akkor a kincstárban már nem lesz túlságosan nagy bőség ezen igények kielégítésére (Besigyge is több ezer munkahely megteremtését, a tanárok fizetésének jelentős emelését ígéri, de komoly költségvetési mozgástér nélkül erre csekély az esély). A konkluzió tehát az, hogy Museveni győzelme szinte biztosra vehető, ám az is eléggé valószínű, hogy győzelmének bejelentése után komoly tüntetésekre lehet majd számítani, főként az ellenzéki bázisnak számító városi választókerületekben. Várjuk tehát kíváncsian a fejleményeket és reménykedjünk, hogy a harc megmarad szigorúan politikai színtéren és az átlagemberek számára nem köszönt be néhány erőszakkal átitatott nap.

twitter.com/napiafrika

A dél-afrikai politikai platformot annyira nem ismerők számára valószínűleg ismeretlenül csenghet a Gazdasági Szabadságharcosok (EFF) forradalmi szocialista pártjának neve, de ha azt is hozzátennénk, hogy a párt vezetője a gyűlöletbeszéd miatt többször is elítélt (többször uszított a dél-afrikai fehér lakosság ellen és Zuma nemi erőszakkal kapcsolatos ügyében is visszatetsző megnyilvánulásokat fogalmazott meg) és a jelenlegi kormányzó párt, az Afrikai Nemzeti Egység (ANC) soraiból kirohanásai és megosztó magatartása miatt kizárt Julius Malema, akkor már könnyebben el tudjuk helyezni a mozgalmat a politikai skálán.

A 2008 és 2012 között az ANC ifjúsági szárnyát is vezető Malema 2013. júniusában hozta létre az EFF csoportját támogatóival és barátaival együtt – az új párt megalapításához szükséges forrásokat úgy gyűjtötte össze, hogy közben még folyt ellene a pénzmosási vádak miatt indított bírósági per. Annak ellenére, hogy sem Jacob Zuma államelnök és az ANC sem számított jelentős fenyegetésre az új párt részéről, Malema mozgalma a 2014-es választásokon 25 helyet szerzett a parlamentben és ezzel jelenleg is a harmadik legnagyobb párt a törvényhozásban – sőt, Malema szerint legalább fél millió tagja van már a csoportnak.

Parlamenti tevékenysége ugyanazt a mintát követi, amelyet még az ANC tagjaként tanúsított, több alkalommal utasították rendre és függesztették fel, volt amikor a kormány bírálata miatt, volt amikor azért, mert félbeszakította Zumát, hogy az elnök otthonának fejlesztésére költött állami pénzekről kérdezzen (Nkandla-botrány). Nem csak Jacob Zumát és a kormányt, de például a Marikana-bányánál történt 2012-es rendőrségi gyilkosságok miatt támadta a bányát üzemeltet Lonmin cég részvényeseit is, bűnözőnek nevezve őket – de az, hogy a Dél-afrikai Köztársaságban szinte szentként tisztelt Nelson Mandela ellen is kirohant, már tőle is meglepő. Néhány héttel ezelőtt egy sajtótájékoztatón kezdte ostorozni Mandelát és az általa 1955-ben létrehozott Szabadság Kartát (ebben fogalmazták meg a faji megkülönböztetés nélküli Dél-Afrika iránti követelést), ugyanis Malema szerint a 2013-ban elhunyt legendás vezető hiába ígérte meg a Kartában bizonyos szektorok és területek nacionalizációját, ezt nem tette meg, a mai napig nem kapták meg az emberek a beígért földeket.

Kifejtette azt is, hogy ő nem tartozik a “Mandela-valláshoz”, hiszen szerinte az egykori elnök ugyanolyan ember volt, mint bárki más, hibákkal és tévedésekkel együtt (napokkal később módosított álláspontján, de ettől függetlenül megdöbbentő kirohanásról volt szó). A vádakra Mandela felesége, Graça Machel annyit reagált csak, hogy szerinte férje öröksége könnyedén megbirkózik az ilyen támadásokkal és ő maga inkább amiatt aggódik, hogy a mai dél-afrikai fiatalság semmit nem tud a múltról, a küzdelemről, amely a szabad Dél-Afrika létrehozásához vezetett és ezért azt ígérte, hogy a közeljövőben iskolákat, oktatási intézményeket fog felkeresni, hogy beszédeket tartson a diákoknak. Apropó, Graça Machel.

Kevesen tudják az 1945-ben, Mozambikban született politikusról és polgárjogi aktivistáról, hogy ő az egyetlen olyan nő a világon, aki két országban is First Lady volt. Először Mozambik 1975-ös függetlenné válásakor ment hozzá oktatási miniszterként az ország első elnökéhez, Samora Machelhez majd innentől kezdve komoly humanitárius munkát kezdett a gyermekekért, az afrikai megbékélésért. 1998-ban lett az akkor 80 éves Nelson Mandela felesége és ezzel egy évig a Dél-afrikai Köztársaság First Ladyje, a gyermekek jogaiért folytatott harcát azonban a mai napig nem hagyta abba és több nonprofit szervezet elnöki tisztségét is betölti.

twitter.com/napiafrika

Ahogy szomorú módon Afrikában (és azért egy-két másik kontinensen is) már megszokhattuk, egyetlen elnök- vagy parlamenti választás megszervezése és lebonyolítása sem múlhat el parázs viták, agresszív vádaskodások és esetleges bojkottok nélkül, így van ez most Csádban is, ahol néhány hónapon belül a nemzeti törvényhozás tagjait és az elnököt is megválaszthatja majd a több mint 13 millió lakos. Alapvetően túlságosan sok nyitott kérdés nincs, ha a 2011-es voksolások eredményeit, a jelenlegi politikai hangulatot és az előzetes felméréseket vesszük, akkor szinte biztosra vehető, hogy az 1990 óta hatalmon lévő Idriss Déby és az általa alapított, lázadó csoportból egyeduralkodó parlamenti párttá váló Hazafias Megváltó Mozgalom (MPS) nyerni fog – anno 2011-ben Déby a leadott voksok 88%-át kaparintotta meg, az MPS pedig a 188 fős parlamentben 110 helyet szerzett, de szövetségeseinek köszönhetően ez még jelentősebb arány lett a végén.

Legsikeresebb ellenzéki mozgalomként 11 képviselői helyet gyűjtött be a Saleh Kebzabo vezette Nemzeti Egység a Demokráciáért és Megújulásért (UNDR), amely már hosszú évek óta küzd Déby megbuktatásáért egy ellenzéki szövetség égisze alatt – Kebzabo nagy öreg a csádi politikában, már 1996-ban elnökjelölt volt, de akkor és 2001-ben is csak a “futottak még” kategóriába tudott bekerülni. A most már lassan 70 éves Kebzabo igazán legendás alak a hatalmas észak-afrikai országban, ő alapította Csád első független újságját, konzulként került kiutasításra Kamerunból, de írt cikkeket a neves Jeune Afrique magazinjának is – persze ezek csak a margón említendők meg, hiszen az 1992-ben az UNDR-t megalakító Kebzabo jópár miniszteri posztot betöltött már (1996-os elnökválasztási harmadik helyezése után a második fordulóban Déby mögé állt be, ennek köszönhetően jutott különféle pozíciókhoz a későbbiekben), volt külügyminiszter, energiaügyi miniszter és mezőgazdasági miniszter is.

Ez a sikersztori 2001-ig tartott, amikor megromlott a viszonya Débyvel (valószínűleg egy rossz politikai alku eredményeként, hiszen a pletykák szerint miniszterelnök szeretett volna lenni) és innentől datálódik igazi ellenzéki szerepköre, amelynek keretében a hírhedt 2008-as n’djamenai lázadó ostrom kitervelésével is összemosták a nevét – tévesen, tegyük hozzá. Erre a hosszú bevezetőre azért volt most szükség, hogy legyen egy kis rálátásunk arra, ki is intézett most kirohanást Déby ellen egy sajtótájékoztatón a napokban, amikor Kebzabo politikai párbeszédre szólított fel azután, hogy rámutatott a súlyos visszaélésekre, amelyek a biometrikus szavazói névjegyzék összeállítását kísérték.

Az is elhangzott beszédében, hogy hosszabb kampányútja során, amelyet az ország belsejében tett, egyértelműen azzal az igénnyel szembesült, hogy a csádi lakosság szeretne végre új lapot kezdeni a történelemben és szeretnének végre új elnököt Déby helyén látni. Azt, hogy az egykori szövetségesek kapcsolata mennyire megromlott már, mi sem jelzi jobban, hogy Kebzabo konkrétumokra is kitért, szerinte ugyanis Déby és vezetése külföldieket, menekülteket és még gyermekeket is bevett a december 15-én elkészült biometrikus névjegyzékbe, egyértelműen a választás eredménye befolyásolásának céljával. Bizonyítékokat még nem tudott felmutatni, de hangsúlyozta, hogy amint a kezében lesznek a tényeket alátámasztó dokumentumok, azonnal az ENSZ főtitkárához fordul majd.

Az UNDR székházában tartott “túrabeszámoló” elég megdöbbentő fordulatokat is tartalmazott, mint például azt, amely szerint az egyre szebb és tényleg világvárossá váló N’Djamena szépítése és a terrorizmus elleni harc közben a vidéki Csádra már semmilyen forrás nem jut (“egyes emberek valamikor nem esznek egész nap semmit”), úgyhogy Kebzabo szerint a csádi állam, mint intézmény megszűnt már létezni. És ezek nem csak vádaskodások, az ENSZ adatai szerint a vidéki lakosság 87%-a a szegénységi küszöb alatt él és közülük 2.5 millió ember mindennapi betevője nem biztosított. A kormány oldaláról nagyobb közlemény még nem látott napvilágot, így talán kicsit szubjektív lett ez a poszt, de az eléggé nehezen beszerezhető információk világában talán segít ez az írás abban, hogy továbbra is biztosan tudjuk: minden érmének két oldala van és ha valamiről nem tudunk, az nem azt jelenti, hogy az nincs.

twitter.com/napiafrika

Míg a világ jelentős részén elég könnyen lehet információhoz jutni a mindennapi eseményekről és időnként már az embert le is fárasztja a hatásvadász, mondvacsinált szakértőkkel megtámogatott riportok sorozata, addig Afrika egyrészt nem túlságosan gyakran kerül be a híradásokba, másrészt nagyon nehéz megbízható információkhoz jutni, főleg a nemzetközi vérkeringésben annyira nem résztvevő helyekről. Így van ez a mostani poszt témájával is, hiszen a december 21-én, a dzsibuti főváros egyik külső kerületében, Balbalában (Buldhoqo) történt rendőri erőszakról sincsenek megerősített hírek, annyi bizonyos, hogy a Nemzeti Üdvözülésért Tömörülés (USN) ellenzéki mozgalom Facebook-oldala és közleménye szerint a kulturális eseményre felvonuló ellenzéki aktivisták közé éleslőszerrel lőttek a rendőrök és legalább 25 ember életét veszítette.

A sokkolóan durva képekkel és videókkal tarkított helyi híradások szerint az alapvetően vallási indíttatású felvonulást (Sheikh Yonis Muse vallási vezetőre emlékeztek) a hatóságok nem engedélyezték, de még így is megdöbbentő volt az a fegyverarzenál, amivel a beszámolók szerint a teljes USN-vezérkart is tömörítő és éppen étkezéshez készülő tömegre rontottak az állig felfegyverzett rendfenntartók erők, könnygázt és tankokat is bevetettek – az USN szerint legalább 19 halálos áldozat és 150 sérült maradt a helyszínen a támadás után, utóbbiak között volt az USN szóvivője, főtitkára és egy egykori miniszter, Hamoud Abdi Souldan is (ő például a képek szerint elég rossz állapotban van a kapott négy golyótól).

A kormány és a hatóságok részéről napvilágot látott közleményről még lesz szó, de azért valószínűsíthető, hogy egy ilyen erejű támadásnak két dologhoz lehet köze: az egyik, hogy a legjelentősebb dzsibuti ellenzéki erő, az USN politikai programot is tartott a felvonulás keretein belül, a másik pedig, hogy öt hónapon belül lesz elnökválasztás az országban, így nem lenne csoda, ha a negyedik mandátumára készülő Ismail Omar Guelleh jelenlegi elnök az ellenzéki vádaknak megfelelően megpróbálná háttérbe szorítani lehetséges ellenlábásait – de ezek már csak találgatások és elméletek, a kiszivárgott képek szerint viszont biztosan történtek durva dolgok Dzsibutiban a hét elején. Szóval visszatérve a hivatalos közleményre, Mahamoud Ali Youssouf külügyminiszter szerint lázongó csőcselékről volt szó, akik fegyverekkel, késekkel, bozótvágókkal felszerelkezve gyülekeztek egy olyan helyen, ahol a hatóságok azt nem engedélyezték – majd amikor megpróbálták őket feloszlatni és elterelni a helyszínről, támadást indítottak a hatóságok ellen.

A halálos áldozatokra kitérve Youssouf annyit mondott, hogy hét ember halt meg, közülük hat bozótvágók okozta sebektől, egy pedig egy golyótól, amely a tömegből és nem a hatóságok irányából érkezett. Ebből is tökéletesen látszik, mennyire nehéz úgy megítélni a helyzetet, hogy az ember nem tartózkodik az érintett helyszínen, hiszen ezt az eseménysorozatot is úgy tálalhatja egy sajtóorgánum ahogy akarja – mindenesetre azért a közösségi média általában nem hazudik és most olyan képekkel van tele, amelyeken súlyosan sérült dzsibuti civilek láthatóak és a hozzászólók egyértelműen a kormányt teszik felelőssé ezért.

twitter.com/napiafrika

Néhány nappal ezelőtt közel egy hónapos megfigyelés és nyomozás után 9 katonatisztet vettek őrizetbe Nigerben, akiket a kormány azzal gyanúsít, hogy puccskísérletet akartak végrehajtani az ország elnöke, Mahamadou Issoufou ellen. Utóbbi még csütörtökön (12.17) televíziós beszédet is tartott az ügyről, hangsúlyozva, hogy a légitámadást is tervező puccsistákat azok a hűséges és lojális katonák buktatták le, akik informálták a hatóságokat a fejleményekről – rengeteg még a kérdés, de például a kiszivárgott információk szerint a letartóztatottak között van például Salou Souleymane a 2010 valamint 2011 között a Demokrácia Helyreállításának Legfelsőbb Tanácsa szervezetének élén hatalmon lévő Salou Djibo vezérkari főnöke, akinek a házát a nyomozók át is kutatták.

Szintén az állítólagos puccsisták között van Dan Idi Haoua, a légierő egyik tisztje is, aki szintén Salou Djibo segítőjének számított évekkel ezelőtt. A gyanúsítottak listáját látva nem kérdés, hogy ha tényleg puccsról és nem egy hadseregen belüli leszámolásról beszélünk, akkor mennyire hatékony lett volna a művelet: érintett benne a niamey-i légibázis, a Tillabéryben található tüzérségi laktanya és a különleges erők állománya is. A nigeri közelmúltat ismerőkben valamiféle hasonlóság emléke ütheti fel fejét, hiszen amikor 2010. február 18-án Salou Djibo társaival megdöntötte Mamadou Tandja hatalmát, akkor abban az akcióban is nagy szerepet játszott az amúgy eléggé rosszul felszerelt nigeri légierő, a tüzérségi dandárt pedig még a kétezres években pont azért vitték 100 kilométerre a fővárostól, Tillabérybe, mert túlságosan nagy tüzerővel rendelkeznek, ami veszélyt jelenthet az elnökre és a testőrségére.

Szóval ha nagyon szeretnénk, tudnák érveket amellé felsorakoztatni, hogy van tényleges alapja annak, amit a nigeri kormány állít, de roppantul elgondolkodtató, hogy ez az egész eseménysorozat két hónappal azelőtt történik, hogy 2016. február 21-én urnához járulna az ország lakossága, hogy új képviselőket és új elnököt válasszon – és hát Issoufou mindenképpen szeretne egy újabb mandátumot szerezni. Amadou Boubacar Cisse szerint, aki februárban a jelenlegi vezető egyik ellenfele lesz majd az elnöki székért, ez a mostani művelet csak egy, a manipulációs terv lépései közül, amellyel Issoufou megpróbálja elterelni a lakosság és a nemzetközi közvélemény figyelmét a szavazói névjegyzék körüli állítólagos csalásokról.

A várhatóan további letartóztatásokat hozó mostani akció egyébként nem az első a kormány részéről, Issoufou 2011-es megválasztása után közel egy tucat katonatisztet már letartóztattak, akiket merényleg szervezésével vádoltak meg az országban, amelyet néhány nappal ezelőtt egyébként annak az országnak választottak a világon, “ahol a legrosszabb élni”. Remélhetőleg majd további, biztosabb információk is érkeznek Nigerből, de addig is zárjuk a posztot azzal, hogy megnézzük, hol is van a most is sűrűn emlegetett és az ország történelmének alakulását jelentős mértékben meghatározó egykori katona és demokratikus átmenetet megteremtő vezető, Salou Djibo, akiről 2011-es távozása után nem nagyon jöttek már hírek.

Azután, hogy 2011. április 7-én átadta a hatalmat Issoufounak, nagyjából eltűnt a politikai radarok képernyőjéről, de persze ismertségét és megszerzett hírnevét kihasználta – elég sokat utazva támogatta a Demokrácia és Fejlesztés Afrikai Alapjának (FADD) munkáját, majd választási megfigyelőként részt vett a bissau-guineai választásokon is. Manapság már teljesen visszavonult mindenféle nyilvános szerepléstől, de továbbra is Nigerben él, ingázik a főváros és szülőfaluja, Namaro között.

twitter.com/napiafrika

Két évvel azután, hogy elvileg a Nairobiban 2013. decemberében megkötött megállapodásnak megfelelően az egykori kongói lázadó csoport, az M23 egykori harcosainak már rég haza kellett volna térnie a Kongói Demokratikus Köztársaságba (még 2013. novemberében, az M23 veresége után menekültek harcosaik a szomszédos országokba), még mindig sok százan vesztegelnek Ugandában és Ruandában arra várva, hogy a kormány betartsa, amit ígért – a másik oldal viszont azt állítja, hogy minden a megegyezésnek megfelelően zajlik és rövidesen befejeződik a több mint egy tucat pontból álló megegyezés végrehajtása.

Ami ebben a nagy probléma az az, hogy a leszerelésért és reintegrációért felelős szervezet felmérése szerint az Ugandában korábban regisztrált 1600 harcosból közel 1000 már tovatűnt a táborokból, vagy máshol telepedett le, vagy saját erejéből visszatért családjához vagy visszaszivárgott Észak- illetve Dél-Kivuba. A három lépésből álló visszatérési folyamat elvileg már (ismét) elkezdődött december 8-án Ugandában, de jelenleg nagyjából még mindig csak úgy 200-300-ra tehető azon egykori harcosok száma, akik visszatértek a Kongói DK-ban található Kamina városába, ami afféle első reintegrációs állomásként szolgál a papíron önkéntes visszatérők számára. Papíron, hiszen az önkéntesség egy nagyon fontos eleme a visszatelepítésnek, emlékezhetünk tavaly decemberben, amikor erőszakkal próbáltak az ugandai Bihanga táborából egykori M23-harcosokat visszaküldeni a Kongói DK-ba, akkor több ember életét veszítette a kialakult összecsapásokban.

A helyzet amúgy kezd tényleg feszültté válni, ahogy fentebb már volt róla szó, hiszen a december 15.-i határidővel bíró visszatelepítés teljes kudarcnak tűnik most és a felek vádaskodásából egy dolog tűnik csak biztosnak: közel 1000 egykori harcos csak úgy tovatűnt Ugandából, Kinshasa szerint ők újabb lázadásra készülnek a Kivukban, az M23 jelenlegi elnöke, Bertrand Bisimwa szerint viszont ők már hazatértek, miután megunták a várakozást. Ruandában, az M23-at állítólagosan támogató országban még ennél is megbecsülhetetlenebb a helyzet, hiszen az ott papíron regisztrált 600 egykori harcos holléte nem teljesen ismert, az sem biztos, hogy hányan vannak-voltak. Persze annak ellenére, hogy jelenleg is közel 70 működő lázadó csoport van a Kongói DK-ban, a még az év elején megjelenő szervezet, az M23 utódjának tartott Keresztény Mozgalom Kongó Újjáépítéséért (MCRC) létezését és valódi erejét nem sikerült megerősíteni azóta sem, ráadásul ennek elég stabil indokai vannak.

Egyrészt biztos, hogy most már nincs meg a megfelelő ereje egy ilyen mozgalomnak, hiába beszéltünk fentebb eltűnt egykori harcosokról, jelenleg nincs a kongói hadseregben illetve a helyi lakosság soraiban sem támogatottsága egy ilyen, állítólagosan Ruanda által szponzorált újabb háborúnak, másrészt az egykori M23 vezérkar is szétszéledt, akik még vannak és hajlandóak lennének folytatni a háborúskodást, azok pedig nagyon nincsenek jobban egymással. Persze ennyi egykori és jelenlegi harcossal biztosan vannak akciók, amelyeket ex-M23 harcosok követtek el (például egy-egy masisi akciót kötnek nevükhöz), de ezeket inkább csak az elszigetelt bűncselekmények kategóriájába lehetne sorolni, nem egy szervezett lázadó mozgalom akciójának. Úgyhogy ha kicsit zavarosnak tűnt a poszt, az nem félreértés, a helyzet jelenleg elég kaotikus, annyi biztos, hogy sok száz egykori M23-harcosnak kellett volna már újra beintegrálódnia hazájába, de ezzel szemben továbbra is Ruandában illetve Ugandában várakoznak – hogy mire és mik a kilátások, azt nem tudni.

twitter.com/napiafrika

Miközben a híradások a Burundi fővárosában, Bujumburában történt véres harcokról szóló információkkal van tele, addig úgy 2200 kilométerrel távolabb, a Közép-afrikai Köztársaság fővárosában, Banguiban és magában az országban is szintén feszült a helyzet, hiszen a sok háborúskodás, anarchia után holnap (12.13.) népszavazás lesz az új alkotmányról. Csak hát ennek nincsenek meg sem a technikai, sem a biztonsági feltételei, sőt a lakosság jelentős része azt sem tudja, hogy lesz szavazás és ha lesz, akkor egyáltalán mi is áll az új alkotmányban, hiszen a kampány és a szavazásra való felszólítás alig egy héttel ezelőtt kezdődött csak el – hiába voltak minden régióban bevonva civil csoportok is az új szöveg kidolgozásába, a lakosság nagy része nincs tisztában vele, hogy miért is olyan fontos ez a referendum illetve a december 27-én megrendezésre kerülő elnök- és parlamenti választás.

Pedig a nemzetközi közvélemény és az ország politikai elitje egyértelműen a most már két éve tartó kaotikus helyzet lezárásaként tekint erre a hónapra és erre a két fontos politikai eseményre – persze ezt azért fogadjuk kétkedve, hiszen hiába szól az alkotmány a társadalmi megbékélésről és a különböző vallási csoportok békés egymás mellett éléséről, valószínűleg nagy hatással nem lesz a mindennapok életére, főleg nem a teljesen államhatalom nélkül létező vidéki régiókban. Ezt pedig azért fontos kiemelni, mert az elmúlt héten több lázadó csoportosulás, például az egyik legjelentősebb, a Közép-Afrika Újjászületési Hazafias Front (FPRC) is bejelentette, hogy bojkottálni fogja a szavazást az általa kontrollált északi és keleti területeken, állítólagosan főleg azért, mert az új alkotmány korlátozná vezetőik politikai szerepvállalását, ami valljuk be, tényleg elég visszatartó erő az ilyen szerepben reménykedő egykori lázadók számára.

Az sem teljesen világos még, hogy az ideiglenes kormány mostanában már teljes tehetetlenséggel vádolt szereplőivel mi történik majd a választások után, hiszen elvileg addig szólt mandátumuk – persze nem ez a legnagyobb probléma, a fentebb már említett biztonsági helyzet egyértelműen az az akadály, amely nemcsak hogy meggátolhatja a sikeres voksolást, de egyes területeken, például Bambariban, véres konfliktusokhoz vezethet. A teljes fegyvertilalom miatt pedig ennek megakadályozása egyértelműen a néhány száz francia és több mint 10 ezer ENSZ békefenntartón áll, már persze ha megrendezik egyáltalán az eseményt, hiszen sokan még mindig kétkednek benne, hogy sikeresen végrehajtható ez a két voksolás decemberben.

Azért vannak pozitív jelek is, ilyen például az, hogy a kezdeti elképzelésekhez képest az ország alkotmánybírósága úgy döntött, hogy az ország határain kívül élő közel fél millió menekült is szavazhat majd (az már mondjuk aggályos, hogy hányan és kik, hiszen például a Kongói Demokratikus Köztársaságban nem volt szavazói regisztrációs folyamat, ellentében mondjuk Kamerunnal), illetve kizárta az elnöki pozícióért való indulásból François Bozizé egykori elnököt és néhány hasonló politikai nagyágyút, köztük természetesen jelenlegi lázadó vezetőket is (mondjuk a hírhedt anti-balaka vezetőt, Patrice Edouard Ngaissonát). Szóval ha a poszt végefelé konkluziót szeretnénk vonni a Közép-afrikai Köztársaság előtt álló hetek lehetőségeiről, akkor azt mondhatjuk, hogy egyértelműen elhamarkodott lépés volt a népszavazás és a választások megszervezése ilyen hamar (hiába beszélünk két éve káoszról az országban), de remélhetőleg ez véres összeütközések nélkül még időben bebizonyosodik, hiszen jelen pillanatban a biztonsági helyzet egyáltalán nem teszi lehetővé az ilyen állampolgári jogok gyakorlását.

Tökéletesen mutatja, hogy elhamarkodott döntésről van szó, hogy még a választási bizottság elnöke is lemondott néhány hete, hangsúlyozva, hogy még ő maga sem hisz a nemzetközi közösség által ráerőltetett, megvalósíthatatlan választási tervekben. És hogy akkor ez mégis kinek jó? Egyrészt a szomszédos országoknak, akik reménykednek, hogy előbb-utóbb a határmenti bűnözés és a menekülttáborok is felszámolhatóak lesznek, a franciáknak, akik már hosszú hónapok óta a távozás lehetőségét keresik, másrészt annak a néhány ismert politikai szereplőnek, akik indulhatnak majd az elnökválasztáson: például Désiré Kolingbának vagy Martin Ziguélé egykori miniszterelnöknek. De valószínűleg a választás után jóval több kérdéssel fogunk szembesülni, hiszen még ha békében le is zajlik a voksolás, mi garantálja a megfelelő politikai részvételt, az új elnök és kormány elfogadottságát vagy miben változhat a biztonsági helyzet külföldi segítség nélkül?

twitter.com/napiafrika

Ahogy számítani lehetett rá, az első körben nem tudott egyetlen jelölt sem abszolút többséget szerezni a Seychelle-szigetek elnökválasztásának első fordulójában, így James Michel jelenlegi és az előrehozott választásokat elrendelő elnök december 16. és 18. között második fordulóban kénytelen szembenézni legnagyobb kihívójával, a Seychelle-szigeteki Nemzeti Párt jelöltjével, Wavel Ramkalawannal. Michel az első körben közel járt a teljes sikerhez, a 93 ezer lakossal bíró apró szigetország 62 ezer urnához járult szavazója (elvileg 71 ezren jogosultak a voksolásra) közül 47.76% gondolta úgy, hogy a jelenlegi elnök irányításával jó irányba halad az ország, a többiek inkább ellenzéki jelöltek mellett tették le voksukat.

33.93% szavazott Ramkalawanra, a Laylans Seselwa (Seychelle-szigetekiek Szövetsége) párt jelöltjére, Patrick Pillayra 14.19% voksolt, a másik három jelölt viszont alig néhány száz szavazatot kapott csak. Ennek ellenére történelmi volt ez a szavazás, hiszen a többpártrendszer 1993-as újra bevezetése óta ez volt az első alkalom, amikor a Lepep pártja (ez Michel mozgalma) nem tudott abszolút többséggel nyerni az első fordulóban és ennek valószínűleg ahhoz lehet köze, ami az egész előrehozott választást kiváltotta – a Lepepen belüli ellentétekhez, hiszen kimondva-kimondatlanul közismert, hogy sokan a kormányzó párton belül nem teljesen elégedettek Michel politikájával és vezetési módszereivel (a most harmadik helyen végzett Pillay is a Lepep egyik egykori minisztere).

Mindenesetre ez most az ellenzék számára óriási esély lehet, hiszen ha minden ellenzéki mozgalom felsorakozna Ramkalawan mögött, akkor az az első forduló alapján azt jelentené, hogy 52%-kal új elnöke lenne az országnak. Maga a második fordulós szavazás ismét a szokott menetrend szerint fog zajlani, az első két nap a külső, a fő szigetektől távol eső (egyes kis szigetecskék közel 1000 kilométerre vannak a fővárostól) szigeteken fog megtörténni, majd az ország lakossága 90%-ának otthont adó nagy szigetek lakói fogják valójában eldönteni az eredményt, amely ebben a pillanatban eléggé megjósolhatatlan.

Természetesen ha józanul megpróbáljuk mérlegelni a kilátásokat, akkor valószínűleg a pénztárcák fognak dönteni és mivel a turizmusra, halászatra és pénzügyi szolgáltatásokra épülő seychellesi gazdaság 2015-ben majdnem 5 százalékkal bővült, a másik négy kihívó kiesésével valószínűleg az ő szavazóik inkább az országot már elég régóta irányító Lepep felé fordulnak, hiába nagyon bizakodóak az ellenzéki támogatók, akik a mostani eredményt is sikerként, felvonulva, kiabálva ünnepelték a főváros utcáin.

twitter.com/napiafrika

Ha esetleg Sierra Leonéba vetne minket a sors turistaként (most, hogy az ország végleg legyőzte az Ebolát, erre már akár lehet is egy parányi kis esély), akkor a gyönyörű és kristálytiszta tengerpartok, a Tacugama-csimpánzpark vagy éppen a Sierra Leonei Nemzeti Múzeum mellett mindenképpen keressük fel a Bunce-szigetet, amely bőven felkerülhetne a világörökségek listájára, hiszen egy, a nyugat-afrikai történelemben rendkívül meghatározó pontról van szó, ahol nagyjából megállt az idő. Az ország fővárosától 30 kilométerre a Sierra Leone folyóban fekvő alig 500 méter hosszú és 100 méter széles sziget stratégiai helyzetéből adódóan a 18. században rabszolgák tízezreinek utolsó állomása volt Afrikában, a britek innen hajózták őket Georgia és Dél-Karolina államai felé.

A franciák négy alkalommal teljesen elpusztították a 17. és a 18. század során az itt álló brit helyőrséget, de még maga Fekete Bart, a híres kalóz is rajtaütött több ízben, így a nagyjából 150 éves pályafutása során az itt álló építmény teljesen megváltozott kiinduló kinézetéhez képest. Onnantól kezdve kezdett teljesen leépülni a sziget élete és gazdasága, hogy 1807-ben a britek betiltották a rabszolgakereskedelmet és hadihajókkal, vasmarokkal be is tartatták az új szabályt – az egyszerű kereskedőállomás és gyapotültetvény pedig nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, így 1840-től a mai napig nagyjából elhagyatottan állnak itt a régi romok, főként a sziget északi részén. A rabszolgák telepéből is vannak maradványok, az őrtornyok lábazata, az ágyúk talpazata is megfigyelhető, ahogy a sok tucat sírkő is a terület déli részén.

Az ország történetének első történelmi emlékhelyét, amely jelenleg a Turisztikai és Kulturális Minisztériumának felügyelete alatt áll, az elmúlt évtizedekben rengeteg egykori leszármazott kereste fel az Egyesült Államokból, még maga Colin Powell is ellátogatott ide 1992-ben. Sajnálatos módon a háborúk és a szegénység miatt egészen a közelmúltig nem nagyon foglalkoztak ezekkel a romokkal, így az itteni klímának köszönhetően gyorsan pusztultak tovább, de szerencsére 2010-ben elindult egy kezdeményezés, amelynek keretében különböző külföldi csoportok támogatásával történtek fejlesztések és megőrző intézkedések, sőt egészen kulturált látogatóközpont is kialakításra került. Remélhetőleg sikerül méltó emlékhelyet létrehozni és megőrizni itt, ami egyrészt a történelmi súlya miatt is fontos lenne, másrészt azért is, mert a szenegáli Goree-sziget kapcsán láthatjuk, hogy nagyon sokat tehet egy ország turizmusáért egy-egy jól megőrzött, turistákra is felkészített látnivaló.

Ahogy egyébként látható a sziget honlapján, a Bunce-szigettel kapcsolatban van egy vándorkiállítás is, amely az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában érhető el és látható, úgyhogy akinek lehetősége adódik rá, semmiképp ne hagyja ki az alkalmat, ha ezen országokban járva belefut egy hirdetménybe. A sziget egyértelműen legnevesebb kutatója az egykori békefenntartó, Joseph Opala, aki tucatnyi publikációban, három dokumentumfilmben próbálta kutatásai eredményeit bemutatni és életéből több mint 30 évet szentelt a szigetnek. Neki és néhány történésznek köszönhető az a történelmi felfedezés is, mely szerint az egykori amerikai elnökök, George H. W. Bush és George W. Bush egy, a Bunce-szigetről rabszolgákat szállító hajó kapitányától származnak, aki a rabszolga-kereskedelemből megszerzett vagyonából tudott letelepedni az Egyesült Államokban.

twitter.com/napiafrika

Az afrikai fotóriporteri szakma talán egyik legmegrázóbb képe az 1993-ban készült “A keselyű és a kislány” című fotó, és nemcsak azért, amit ábrázol, hanem azért is, amilyen hatást kiváltott és egyértelműen az azt készítő fotós, a dél-afrikai Kevin Carter halálához vezetett. Az ismert a történelemkönyvekből, hogy a második szudáni polgárháború 1983 és 2005 között zajlott az északi, túlnyomórészt arab populációból álló szudáni országrész és egyben a kartúmi vezetés, valamint az ellene a déli részek népeinek marginalizációja miatt lázadó Szudáni Népi Felszabadítási Hadsereg (SPLA) között – nagyon lesarkítva persze. 1983 és 1993 között a háború már önmagában 600-700 ezer ember életét követelte, akik főként nem harci cselekmények miatt haltak meg, hanem a konfliktus miatt amúgy is minimálisra szűkült élelmezési lehetőségek szárazság általi teljes összeomlása miatt – a nemzetközi közösség nem nyújtott megfelelő ütemben és mennyiségben segítséget, plusz a harcban álló felek bevett taktikája szerint teljes egészében megsemmisítették a helyi mezőgazdaságot is.

Ebben az éhínség-ciklusban megrázó állomás volt 1993 (vagy mondjuk 1998), amikor több tízezren haltak meg az éhezéstől Dél-Szudánban, a Nílus keleti partján, az ún. “Éhezés-háromszögében”, amely Adok, Waat és Kongor települések között volt található. A szomorú pedig az, hogy ennek fő oka az SPLA-n belüli szakadás (1991-ben a most is eléggé ismert Riek Machar vált ki embereivel) volt, amely után igen komoly nuer-dinka ellentét jött létre – volt itt minden a háború alatt, nuerek a kormánnyal a dinkák ellen, nuerek nuerek ellen, dinkák a kormánnyal a nuerek ellen és folytathatnánk a sort. Nos ebben a szomorú és vészterhes 1993-as évben, annak is a márciusában a fiatal dél-afrikai fotóriportert, Kevin Cartert Dél-Szudánba küldték, hogy riportot készítsen a tomboló éhínségről és ezen útja során, első napján Ayod falujának közelében, március 11-én akadt rá a hírhedt képen látható jelenetre, amelyen az egyik segélyközpont velé magát vonszoló kislányt egy keselyű kezdett el megközelíteni – a fotós 20 percet várt a tökéletes pillanatra míg végül elkészült a most is ismert fénykép.

Az egy évvel később Pulitzer-díjat nyert kép miatt rengetegen támadták Cartert, ugyanis az egyik nézőpont szerint, miután túl sok ideje nem volt és felhívták a figyelmét a helyiekkel való érintkezés kerülésére, így a fotó elkészítése után távozott, anélkül, hogy bármit tett volna és egy fa árnyékából cigarettázva nézte végig ahogy a lány továbbvonszolja magát. A második nézőpontot (és reménykedjünk ebben) egy, Carterrel tartó másik újságíró állítja, aki szerint a kép egy ételosztó helyen készült, ahol a szülei csak addig hagyták magára a lányt, amíg el nem mentek a kukoricát osztó ENSZ-tisztviselőkhöz élelemért és ezért nem lépett közbe a fotós, ezért nem fogta ölbe a gyermeket. Ezt egyébként más akkori szemtanúk is megerősítették. Cartert mindenesetre ez és egyéb dél-afrikai munkái (ő volt az első, aki egy ún. “guminyakláncos” kivégzést rögzített Dél-Afrikában) annyira megviselték anyagi gondjaival együtt, hogy mély depresszióba került és 1994. júliusának végén Johannesburgban öngyilkosságot követett el.

Carter egyébként haláláig végig hangsúlyozta, hogy nagyon sajnálja, amiért nem segített a kislánynak és csak elhajtotta mellőle a keselyűt, de az mindenesetre megerősítést nyert tőle és más tanúktól is, hogy a kislány eljutott a segélyhelyre – csak a jövője kérdéses, hiszen akkoriban arrafelé óránként 20 ember halt meg egy ilyen segélyhelyen az éhezés következményeitől. Carter hátrahagyott búcsúlevelében nem kerül megemlítésre a dél-szudáni kislány, de az biztos, hogy életének egyik legmegrázóbb pillanata volt ez és halála pillanatáig bánta, hogy nem kapta kézbe a kislányt és nem segített rajta.

twitter.com/napiafrika

A szélsőséges nézeteiről ismert radikális szomáliai lázadó csoport, az al-Shabaab az Afrikai Uniós békefenntartók által támogatott kormányerőkkel szembeni folyamatos térvesztés mellett újabb problémával kénytelen szembesülni mostanában – igen komoly belső feszültség alakult ki a csoporton belül, hogy az egyre nagyobb szomáliai befolyásra szert tevő ISIS (Szíriai és Iraki Iszlám Állam) mögé vagy az al-Kaida mögé sorakozzanak-e fel. A történet odáig jutott, hogy néhány nappal ezelőtt az al-Shabaab egyik szellemi vezetője, Abu Abdalla azt jelentette be, hogy minden, az al-Shabaabtól az ISIS-hez átálló dezertőrt le fognak fejezni, sőt egyenesen azt mondta, hogy “bárkit, aki egy másik iszlamista csoporthoz való tartozását fejezi ki, meg kell ölni a helyszínen” (Közép-Jubában például nemrég egy al-Shabaab vezetőt lőttek le társai, amikor az ISIS-hez való csatlakozásról beszélt).

A fentebb említett belső feszültség mindenesetre nem csak szóbeli, több alkalommal volt már komoly harc a két frakció között, sőt az ISIS-hez csatlakozó egykori al-Shabaab fegyveresek csoportja már többször hajtott végre támadást a kormányerők ellen is, a kormány szerint egyértelműen azzal a céllal, hogy letegyék az ISIS névjegyét Szomáliában is. Ezek a kormányellenes támadások az első és máig egyetlen szomáliai ISIS-frakcióhoz köthetőek, amely még októberben vált ki az al-Shabaabból Puntföldön, Abdikadir Mumin vezetésével, nagyjából úgy 30-50 főnyi fegyveressel.

Azt is egyértelműen látni kell, hogy az egész feszültség azért jöhetett létre, mert az ISIS olyan sebességgel növekszik és mutatja meg erejét, hogy a Boko Haramtól kezdve tucatnyi radikális csoport számára jelentett csábító erőt a hozzájuk való csatlakozás lehetősége – ezért is meglepő, hogy az al-Shabaab most ezzel a folyamattal szembefordulva híveit és támogatóit nem akarja az ISIS zászlaja alá terelni. Sőt, nem csak szóban teszi ezt, rettegett belső titkosrendőrsége, az Amniyat is nekilátott, hogy őrizetbe vegye és megbüntesse azokat az al-Shabaab-tagokat, akik az ISIS szervezetével kezdtek szimpatizálni.

Viszont nem teljesen alaptalan és értelmetlen az, amiért az al-Shabaab továbbra is az al-Kaida mellett áll, hiszen egykori vezetője, Ahmed Abdi Godane harcolt Afganisztában is és közeli kapcsolatot ápolt még Osama bin Ladennel, sőt az al-Kaida kelet-afrikai működéséről szomorú emlékként lehet bennünk a kenyai vagy a tanzániai támadás 1998-ból, mostanában pedig inkább jemeni térnyeréséről kaphatunk híreket. Viszont az is biztos, hogy ez már csak időleges ellenállás lehet, hiszen míg az al-Shabaab csillaga már Szomálián belül is leáldozni látszik, addig az ISIS hihetetlen sebességgel növekszik, annyi külföldi csatlakozik hozzájuk, mint még soha, szóval a legvalószínűbb forgatókönyv szerint az al-Shabaab előbb-utóbb kettéválik majd és valószínűleg az ISIS-t támogató frakció fogja leginkább megvetni a lábát.

twitter.com/napiafrika

November 28.-a az egyik legfontosabb nap az évben Mauritánia számára, hiszen 1960-ban ezen a napon vált függetlenné Franciaországtól ez a kevesebb mint 4 milliós ország és bár alapvetően ez már nem árnyékolja be az állami ünnepségeket, de mégis valószínűleg sosem fog feledésbe merülni az az esemény, amely 1990-ben szintén ezen a napon történt: a gazdasági központnak számító Nouadhibou városától úgy 250 kilométerre fekvő Inal településén emberáldozatként a függetlenség tiszteletére meggyilkoltak 28 fekete afrikai katonát.

Talán azért sem vet rossz fényt a történet az állam születésének megünneplésére, mert a vezetők mindig mindent elkövettek, hogy ne is kerüljön szóba az inali mészárlás, a most november 28-ára tervezett ellenzéki megemlékezést (amelyet az Igazság és Demokrácia Szövetsége szervezett) például a hatóságok betiltották, de más szervezetek ennek ellenére felvonulásokat szerveznek. Az akkori inali események egyik túlélőjének, Mammadou Sy egykori tizedesnek az akkor átéltekről írt könyvéből (L’enfer de Inal – Inal Pokla) kiderül, hogy egy előre megtervezett gyilkosságsorozatról volt szó, amelynek keretében már hetekkel korábban kiválasztottak és börtönbe zártak 250 fekete afrikai katonát, akik közül végül csak 96 élte túl azokat a borzalmas heteket.

November 28-a előtt egy nappal 28 katonát véletlenszerűen kijelöltek a rabok közül, sorszámokat írtak rájuk, majd éjféltől kezdve egyesével felakasztották őket a függetlenség évfordulóját “megünnepelendő”, aki pedig túl sokáig küzdött, azt vasrudakkal agyonverték. A testeket később elégették Inal mellett, azokat pedig akik túlélték a bebörtönzést, a kínzásokat, hónapok múlva engedték csak el. Ez nem volt egyébként szokatlan akkoriban, 1989 és 1991 között közel 1000 mauritánai fekete katonát gyilkoltak meg (civilekről ne is beszéljünk, ott jóval nagyobb számokról beszélhetünk) és egyetlen ilyen cselekmény tettese sem lett meg, hiszen 1993-ben totális amnesztiát hirdettek mindenkinek, aki részt vett ezekben a gyilkosságokban.

Ennek ellenére többször volt próbálkozás, hogy az ismert gyilkosokat bíróság elé állítsák, első körben 1995-ben az első katonai régió (Inal is ide tartozott) egykori parancsnokát, Ould Boïlilt fogták perbe, de ő Párizsba menekült, majd később 1999-ben az inali eseményekben közvetlenül is részt vevő Ely Ould Dah századost fogták perbe – ő szintén Párizsba menekült. Megemlékezések általában minden évben vannak, néha több, néha kevesebb sikerrel, idén például ahogy fentebb volt már róla szó, minden komolyabb szerveződést betiltottak eddig, de például 2012-ben is közbeléptek a hatóságok, amikor egy csoport Inalba vonult, hogy ott emlékezzen meg az eseményekről. Aztán az ezt követő években jobban sikerült a felvonulások, de az 1989 és 1991 közötti brutális évekre (“a hamu évei”) több helyszínen szoktak megemlékezni a fekete mauritániaiakat képviselő jogvédő csoportok.

A margón érdemes megjegyezni, hogy az ország lakosságának nagyjából 70%-a arab és a függetlenség óta a maradék 30%-ot kitevő egyéb etnikumokat rendszeresen marginalizálták, az oktatástól kezdve a hitelképességen át egészen a bíróságokig voltak példák a diszkriminációra és akkor a rabszolgaság kérdéséről még nem is beszéltünk. Javulás és változás észlelhető ugyan, de a múltat feledni sosem szabad, hiszen annak ismerete segíthet a mostani társadalomnak előre lépni és leszámolni az előítéletekkel.

twitter.com/napiafrika

Az afrikai országok együttműködésében szerencsére bőven láthatunk pozitív példákat is, egyes régiókban a szomszédok és történelmileg valamennyire összekapcsolódó államok példamutató módon igyekeznek támogatni egymást – ennek szép példáját láthattuk néhány napja, amikor az Angolába akkreditált zöld-foki-szigeteki nagykövet, Francisco Veiga bejelentette, hogy Angola Kwanza Sul tartományában 7000 hektárnyi termőföldet bocsát a szigetország rendelkezésére. Az még nem ismert, hogy mit fognak majd itt termeszteni, de az a korábbi tapasztalatok alapján nyilvánvaló, hogy valószínűleg valamiféle gabonát, rizst vagy gyapotot fog külföldön termeszteni a praiai kormány és a termesztés mellett ez azt is jelenti, hogy jelentősebb nagyságú zöld-foki munkaerő is átteszi székhelyét a szárazföldre. És ez nem az első ilyen akciója a szigetországnak, nem csak Angolában, hanem szerte a világon, például Paraguayban is 10 ezer hektáron termesztenek már riszt, kukoricát és szóját, az első szállítmány 2013-ban érkezett meg a Zöld-foki-szigetekre a ma már az ország 11. szigetének is tartott és Zöld-szigetnek nevezett területről.

De Angolában is volt már hasonló kezdeményezés, a víz hiánya miatt belföldi igényeinek legjobb esetben is csak 15%-át fedezni tudó Zöld-fok már 2007-ben kötött egy hasonló megállapodást, akkor 7200 hektárról és a közeljövőben Kelet-Timorral és Bissau-Guineával is várhatóak ilyen szerződések. Ezek a kezdeményezések is tökéletesen mutatják azt a helyes politikát, amellyel José Maria Neves miniszterelnök és kormánya mindent elkövet azért, hogy az alapvetően politikai stabilitással és relatíve tűrhető életszínvonallal rendelkező szigetország kontrollálni tudja élelmiszerbiztonságát – azt a múltból tudjuk ugyanis, hogy a megművelhető földek hiányával és a folyamatos szárazsággal küzdő Zöld-foki szigeteken csak a 20. században legalább 200 ezer ember halt meg a szárazsághoz kapcsolódó éhínségben, volt olyan év a kilencvenes években, amikor az összes gabona 80%-a áldozatul esett a szárazságnak, így nem csoda hogy a sziget lakosságának többsége külföldre menekült.

twitter.com/napiafrika

Egy váratlan és meglepő lépés keretében a napokban benini katonák szálltak meg 16 nigériai települést Kwara államban a két ország határán, köztük az aprócska Ogomnét, Bwint, Gandasunont és Kpurut is, majd a megszállás után azonnal felhúzták a benini zászlót és rendőrségi ellenőrzőpontokat hoztak létre – így szóltak az elmúlt napok hírek Nigériában. Egyes nigériai sajtóorgánumok beszámolója szerint több helyen a helyiek letépték a benini zászlót és átadták azokat a nigériai hatóságoknak, miközben több helyen a tanárokat és egyéb állami alkalmazottakat otthonuk elhagyására szólították fel a benini katonák.

Nagyon zűrzavarosak és nehezen hozzáférhetőek az információk az ügyről, az illetékes nigériai minisztériumban és a rendőrség központjában sem tudtak még tegnap sem a történtekről, a legfrissebbek szerint viszont rendőri különítményt küldtek a térségbe, hogy kiderítsék mi is történt valójában, de akár még az is előfordulhat, hogy csak egy apróság felnagyításáról, egy kacsáról van szó, hiszen az 1914-ben a britek és a franciák által lefektetett határokat szóban nagyjából mindkét fél elismerte vita nélkül, bár azt meg kell jegyezni, hogy ez a határ hivatalosan évtizedeken át nem került kijelölésre, egészen 2005-ig, amikor az azt megelőző években kialakult gazdasági feszültség miatt (Benin gazdaságilag igen erősen függ szomszédjától, így a termékek szabad áramlása létfontosságú számára) a két állam asztalhoz ült és az 1914-es dokumentum (illetve gyarmatosítás korabeli térképek) alapján véglegesen definiálta szárazföldi és tengeri határait.

Ennek anno az lett az eredménye, hogy néhány addig nigériai falu (szám szerint 13) a benini oldalra került, de ezt a hatóságok elfogadták és mindent elkövettek a helyzet normális rendezése érdekében. Ahogy Afrikában egyetlen ország, úgy Benin sem mentes egyébként a határvitáktól, voltak problémái például Nigerrel is, hiszen 1964 és 2005 között egyáltalán nem tudtak megegyezni a Niger-folyó folyásánál a határaikban, sőt 1993-ban benini katonák megszálltak egy vitatott területet, a Lété-szigetet is, amelyre válaszul jópár évvel később a nigeri katonák is behatoltak vitatott területrészekre, többek között visszafoglalták az elvileg történelmileg hozzájuk tartozó Létét. Végül a hágai nemzetközi bíróság 2005-ös döntésével deklarálta a határvonalat, amelyet a felek elfogadtak. A helyzet Burkina Faso esetében is hasonló, bár ott még nincs is megoldás arra, hogy a két ország határvonalának egyes szakaszai nem definiáltak és nincs is elfogadott múltbeli állapot, 2006-ban például Burkina Faso le is zárta határait szomszédjával, azzal vádolva Benint, hogy az saját érdekében apró lépésenként igyekszik megszállni kis területrészeket, amelyek elvileg nem is tartoznak hozzá.

A két állam kapcsolatát ez nem rázta meg túlságosan, de ettől függetlenül a mai napig vannak olyan határszakaszok, ahol nem igazán ismert, hogy meddig tart Benin és hol kezdődik a “becsületes emberek földje”. Visszatérve a konkrét mostani problémára, ha tényleg bebizonyosodna a történet valóságtartalma, akkor az háborús konfliktussal nem fenyeget ugyan, de Benin hatalmas kockázatot vállal vele, hiszen ha Nigéria ismét lezárja határait, mint 2004-ben, akkor azzal padlóra is küldheti a Nigériától nagymértékben függő benini gazdaságot. Azt azért mindenképpen érdemes megemlíteni, hogy néhány órával ezelőtt közlemények láttak napvilágot a kwarai kormányzat részéről, amelyben maga Abdulfatah Ahmed kormányzó nevezte kacsának az eseményekről szóló jelentéseket, hangsúlyozva, hogy a fentebb már említett rendőrségi járőr megerősítette, hogy semmiféle építményt és zászlót nem találtak, az érintett 16 település éli nyugodt mindennapjait, így konkluzióként megállapítható, hogy a hír egyértelműen kacsa. A rendőrség is közzétett egy apró közleményt, amelyben szintén ezt erősítették meg, hangsúlyozva, hogy pár hónappal ezelőtt volt ugyan egy területi vita a térségben, de az kizárólag tulajdonjogról szólt egy benini és egy nigériai személy között és nem volt köze a két állam határaihoz.

twitter.com/napiafrika

Nem kérdés, hogy a nap és talán a hét legszomorúbb és legmegrázóbb híre Afrikából a bamakói túszdráma, amelyben legalább két tucat ember veszítette életét a legfrissebb hírek szerint, ám most mégsem erről lesz szó ebben a posztban, hiszen a Maliban történteket az összes nagy sajtóorgánum és hírügynökség percről-percre követte-követi, viszont amiről most szó lesz, az mindenféle tragédiák nélkül sem kerülne be a mainstream média hírei közé. Lesothóba látogatunk, ahol az egész ország lélegzetvisszafojtva, feszülten várja, hogy a Dél-afrikai Fejlesztési Közösség (SADC) közzétegye azt a jelentést, amely a 2014-ben kezdődött és a mai napig fennálló politikai és belbiztonsági krízisről fogalmazza meg a közösség álláspontját és a kialakult feszült helyzethez vezető utat is.

Az egy botswanai bíró által vezetett nyomozás még augusztusban kezdődött és arra hivatott választ adni, hogy pontosan hogy is történt és mennyire volt legális Maaparankoe Mahao az akkori miniszterelnök, Thomas Thabane által történő kinevezése a lesothói hadsereg élére, majd eltávolítása a jelenlegi miniszterelnök, Pakalitha Mosisili által. Emellett valószínűleg komolyabb konkluzió nélkül azt is megpróbálja megfejteni, hogy mi vezetett Mahao elődjének, Tlali Kamolinak a Mosisili általi visszahelyezéséhez 2015-ben, majd Mahao 2015. júniusi halálához (erről itt volt szó, állítólagosan egy puccskísérlet miatti letartóztása során vesztette életét), de legfontosabb kérdésként egy jövőképet is megpróbál az SADC bizottsága felvázolni a lesothói hadsereg jelenlegi megosztottságának helyzetében. És hogy miért várja ezt lélegzetvisszafojtva ez az aprócska kis ország?

Mert nagyjából mindenki, még az érintett politikai szereplők is abban bíznak, hogy a jelentés végre minden kétséget és bizonytalanságot megszüntet és lefekteti egy egységes, stabil Lesotho alapjait – persze ezek csak hangzatos szófordulatok, valójában a bűnösök és a kiváltó okok nyilvánosságra hozatalával akár egy tiszta lap is létrejöhet a politikai elit számára. Persze azt is figyelembe kell még venni, hogy a miniszterelnöknek joga van figyelmen kívül hagyni a jelentés ajánlásait és konkluzióit, így akár az egész munka a kukában végezheti, amire azért is van jelentősebb esély, mert a hadsereg egy tisztje bíróság előtt is megtámadta a SADC bizottságának jogkörét az ügyben. Ha most szeretnénk felvázolni egy jövőképet a jelentés és hatásai számára, akkor nagyjából biztosan kijelenthetjük, hogy minden érdemleges ki lesz majd gyomlálva belőle mielőtt a lesothói parlament elé kerül, a politikai elit pedig tovább folytatja megosztó, hatalmi harcát, amelyben a most már dél-afrikai száműzetésben élő Thabane is elég jelentős tényező.

És talán jobb is, ha semmi komolyat nem fog napvilágra hozni ez a jelentés, hiszen az azt is jelentené, hogy valamelyik oldalt felelősnek nevezné meg az elmúlt évek politikai agressziójában, ami a fentebb megfogalmazott reménnyel ellentétben szinte biztosan még jobban elmélyítené a két oldalt támogató társadalmi rétegek közötti ellentétet. Pluszban nem csak a belső, de a SADC és Lesotho közötti feszült viszony is mélypontra jutna egy ilyen bíráló jelentéssel, így valószínűleg a SADC még kicsit megkozmetikázza a dokumentumot abban a négy napban, ami a bíró általi befejezés és a lesothói parlament előtti bemutatás között telik majd el.

És hát a poszt végén beszéljünk arról, hogy a megbékélés és az egység annyira kellene ennek az országnak, mint egy falat kenyér (és a falat kenyér a szó szoros értelmében is fontos lenne a sokszor és sok helyen jelenleg is élelmiszerbiztonsági gondokkal küzdő lakosságnak), hiszen jelenleg a 120 helyes lesothói parlament 55 ellenzéki képviselőjének mindegyike bojkottálja a törvényhozás munkáját, jelentős részük pedig száműzetésben várja a jövőt Tom Thabane holdudvarában csoportosulva. Remélhetőleg Mahao rejtélyes halálának körülményeire is fény derül végre és akkor bizonyos politikus neve tisztázásra kerül és ez a parlament munkájának újbóli elindulását is maga után vonhatja.

twitter.com/napiafrika

Most már valamivel több mint 20 éve, 1995. október 19-én halt meg rejtélyes körülmények között a Dzsibutiban dolgozó francia bíró, Bernard Borrel, aki halálának idején a kis afrikai ország igazságügy-minisztériumában dolgozott a francia polgári- és büntetőtörvénykönyv dzsibuti bevezetésén és a mai napig nem tisztázott, hogyan halt meg – az első vizsgálatok egyértelműen öngyilkosságra utaltak, hiszen összeégett testét Dzsibuti városától 80 kilométerre egy vízmosás mélyén találták meg, búcsúlevelekkel és a szörnyű tetthez felhasznált, korábban vásárolt üzemanyag maradékával.

Még amikor 1996-ban Toulouse-ban végrehajtották az első boncolást a holttesten (Dzsibutiban korábban nem voltak ehhez megfelelő feltételek) majd 1999-ben amikor a francia nyomozóügyészség az öngyilkosság tényét elfogadva (bár a jelentésben helyet kaptak ezzel kapcsolatos kételyek is) lezárta nyomozását, nem igazán voltak arra utaló jelek, hogy ténylegesen másként történt a tragédia, egészen addig, amíg 2000. januárjában egy hazájából Belgiumba menekült dezertőr dzsibuti katona, Mohammed Saleh Aloumekani vallomást nem tett. Ő ugyanis azt állította, hogy kihallgatott egy beszélgetést a dzsibuti elnöki palotában Borrel halálának a napján, amelyben Ismail Omar Guelleh dzsibuti elnök utasítást adott a bíró kivégzésére, akit egy kíváncsiskodó, az ország titkait kifürkészni igyekvő embernek tartottak a helyi politikai erők.

Aztán az gyorsan kiderült, hogy Saleh korábban már tett vallomást Belgiumban, amelyben teljesen másról beszélt és miután kiderült, hogy ez nem volt elegendő a politikai menekültstátuszhoz, a sajtó szerint új próbát tett, ezúttal egy újabb verziójú vallomással. Ma már egyértelmű, hogy vallomása hamis volt és szinte lehetetlen tényeket vázolt fel történetében, így egy nehezebb periódus után végül a francia-dzsibuti kapcsolatok is normalizálódtak, 2009-ben pedig felmentették azt a két dzsibuti tisztviselőt is, akiket korábban a Borrel-nyomozás akadályoztatásával vádoltak. Volt egyébként 2002-ben egy újabb boncolás Franciaországban, amelyben az a konkluzió született, hogy nem történhetett öngyilkosság, hiszen a testén lévő horzsolások és sérülések azt mutatják, hogy már a földön feküdt, amikor ráöntötték az üzemanyagot – plusz egyértelmű állítások szerint halála előtt már igen pesszimista kijelentéseket tett, elbúcsúzott a családjától.

Persze ez utóbbi akár az öngyilkosságot is alátámasztja, mindenesetre jelenleg is két verzió kering az ügyről, az egyik az öngyilkosság, ez általában a hivatalosan elfogadott, a másik pedig a gyilkosság, amelyben nem sikerült igazából előrelépni, ezért továbbra is csak elmélet maradt, az biztos, hogy az ezt a verziót támogatók szerint a gyilkosságot egy tunéziai férfi, bizonyos Hassan Hamouda Adouani és a dzsibuti biztonsági erők akkori vezetője, a mára már elhunyt Awalleh Guelleh szervezte meg (őket hallgatta ki a palota udvarán a fentebb említett Aloumekani, bár ezt alátámasztani sosem sikerült), azért, hogy megakadályozzák bizonyos dzsibuti államtitkok és politikai események napvilágra kerülését.

És hogy várható-e olyan fejlemény, amely esetleg a gyilkosságot tudná alátámasztani? Annak tükrében, hogy néhány hónappal ezelőtt közel hatvan, az ügyben bizonyítékul szolgáló tárgyat semmisítettek meg egy tévedésnek köszönhetően, nem valószínű, bár Borrel özvegye, Elisabeth Borrel szerint ez pont azt mutatja, hogy a dzsibuti állam által levezényelt gyilkosságról van szó. Akit jobban érdekel az ügy, az nyugodtan elmélyedhet benne, dokumentumfilm és könyv is készült a halálesetről és az interneten is tömegével lelhetőek fel részletes források képekkel, dokumentumokkal.

twitter.com/napiafrika