Mindennapi Afrika

Valószínűleg az erre a blogra tévedők többsége számára nem kell nagyon bemutatni John Garang de Mabiort, aki 1983 és 2005 között a Szudáni Népi Felszabadítási Hadsereg (SPLA) vezéreként a dél-szudáni állam történetének egyik legfontosabb, legkarizmatikusabb személye volt és a több mint 20 éven át zajló második szudáni polgárháború eredményeként neki köszönhető a ma a nagy elődöt megcsúfolni látszó politikai elittel káoszba süllyedt Dél-Szudán függetlensége (Garang volt az, aki katonatisztként 500 dezertőrt ment megfegyelmezni, de 22 évig nem tért vissza – ahogy a mondás tartja).

A továbbiakban ne is szaporítsuk a szót Garang munkásságának bemutatásával, hiszen egyrészt akinek van fogalma Szudánról, az el tudja nagyjából helyezni Garang tetteit az időskálán, másrészt pedig a hatalmas információtengerben igen könnyen fellelhetőek rövid önéletrajzok és bemutatások a politikus-lázadó vezérről. Ebben a posztban most legyen inkább szó arról, amire július 30-án a világ legfiatalabb állama a Mártírok Napja nemzeti ünnep keretében emlékezik, azaz John Garang 2005. július 30-án történt rejtélyes repülőgépbalesetéről, amely valószínűleg teljes egészében megváltoztatta a történelem kerekének forgását, hiszen ne legyenek kétségeink, a sok millió dél-szudáni által istenként tisztelt Garang irányításával egészen más Dél-Szudánt ismernénk most (az SPLA szinte azonnal összeült egy válságtanácskozásra New Kushban, ahol megválasztották a mostani béketárgyalásokon igencsak ellenséges politikát folytató Salva Kiirt, mint új vezetőt).

A Garang által elég sokszor sikeresen nem észak- illetve arabellenesnek beállított második szudáni polgárháború végét több tucat próbálkozás után végül a 2005. januárjában aláírt nairobi békepaktum jelentette (ezután lett szudáni alelnök is John Garang), amelyben egyébként a 2011-es függetlenségi népszavazás alapjait is lefektették a felek. A sokak szemében lehetséges dél-szudáni elnökként (korábban egyébként sokan még az egységes Szudán elnökeként is el tudták volna képzelni, északon és délen egyaránt) megjelenő ám sokak által diktatórikusnak tartott Garang végül azonban nem tudta betölteni a neki szánt szerepeket, hiszen 2005. július 30-án élete tragikus módon végetért. Az ugandai Rwakiturából igyekezett hazafelé, ahol korábban régi barátjával és szövetségesével, Yoweri Museveni ugandai elnökkel tárgyalt (a mai napig nem tudni, hogy miről), amikor helikoptere eltűnt a radarok képernyőjéről – balszerencséjére titkos úton járt, tehát hivatalosan senki nem tudta, hogy éppen azon a helikopteren ül.

Elég sokáig téves és megtévesztő információk keringtek az eseményekről, de pár nappal eltűnése után bejelentették hivatalosan is, hogy a Garangot szállító MI-172-es ugandai elnöki helikopter egy New Kush melletti hegységben lezuhant a rossz látási viszonyok miatt és a politikus életét veszítette. A mai napig nem lehet tudni, hogy a helikopter ténylegesen repülési gondok miatt zuhant le vagy a politikust eltették láb alól, annyi bizonyos, hogy ahány fél, annyi vélemény, az SPLM (Dél-Szudáni Felszabadítási Mozgalom) és a kartúmi kormányzat mindig is egymást vádolta a merénylettel, az ugandai kormány pedig csak annyit nyilatkozott anno, hogy nem zárható ki a merénylet lehetősége sem – arról pedig ne is beszéljünk, hogy micsoda írások keringenek az interneten.

És nehogy azt higgyük, hogy kizárólag Kartúmnak lettek volna okai Garang eltávolítására, sokan úgy vélik, hogy olyan, az SPLM-SPLA berkein belüli belső harc áldozata lehetett, amelyben maga Salva Kiir is érintett volt. Itt most az ún. rumbeki-krízisről van szó, amely 2004. novemberének végén zajlott az SPLM rumbeki közgyűlésén, a békekötést megelőzően már felfokozott hangulatban és a koncon való marakodás első jeleivel. Ezen a gyűlésen elvileg arról próbáltak megegyezni az SPLM berkein belül, hogy Salva Kiir korábbi eltávolítása a párthelyettesi pozícióból igazából nem hatalmi leszámolás, hanem logikus és magyarázható lépés volt csupán és megpróbálták egységes mederbe terelni az elég széles spektrumon mozgó elképzeléseket a mozgalom jövőjéről.

Kartúm lehetséges szerepe valószínűleg sokak számára a legelfogadhatóbb magyarázat, annál is inkább, mert Garang sosem adta fel egy egységes, új Szudán álmát, amelyben észak és dél békében élhet, ráadásul ezt az álmát és alelnöki pozícióját meglepő módon még az északi lakosság jelentős része is jól fogadta – na de valószínűleg a kartúmi kormányzat egyes szélsőséges elemei számára ez nem volt igazán pozitív, hiszen egy délről érkezett fekete politikus felemelkedése mindent megváltoztatott volna, amely a korábbi évtizedek során megszilárdulni látszott sokak nagy örömére. A hivatalos álláspont mindenesetre az, amelyet a nemzetközi szakértők segítségével az ugandai-szudáni vizsgálóbizottság tett közzé, azaz Garang halálát a helikopter pilótájának a rossz időjárási körülmények között hozott rossz döntései okozták, de ezt újságcikkek sorozatában cáfolták meg független szakértők, hangsúlyozva, hogy ha ténylegesen ilyen hiba lett volna a baleset hátterében, akkor a magyarázatot Ugandában kell keresni, ahonnan a helikopterbe épített robotpilótát irányítani tudták – meg egyáltalán, miért engedték a késő esti órákban felszállni a gépet, amikor az előírások ezt nem tették volna lehetővé. Szóval összeesküvéselméletek vannak, alapvetően három lehetséges magyarázat is van, de hogy ezek közül melyik az igazság, azt senki nem fogja már megtudni soha.

twitter.com/napiafrika

Két nap múlva, augusztus 20-án rendkívüli parlamenti ülésre fog sor kerülni Beninben, ahol az ország törvényhozása egy augusztus 17-éről elhalasztott voksoláson arról fog dönteni (a halasztás nem valódi halasztás, egyszerűen 17-én nem volt elég képviselő a szavazáshoz, hiszen csak 26-an voltak jelen a lehetséges 83-ból), hogy megvonják-e egyik képviselőtársuk, Barthélémy Kassa mentelmi jogát egy igen magas szintű korrupciós ügyben való nyomozás miatt, amelyben az egykori energiaügyi minisztert egy Hollandia által támogatott fejlesztési projekthez kapcsolódó korrupcióval és csalással vádolják.

Nem kis összegről van szó, a májusban kirobbant botrány szerint Kassa és társai állítólagosan 4 millió eurót tüntettek el egy olyan program költségvetéséből, amelynek célja a benini ivóvízhálózat fejlesztése lett volna – az ügyet először nyilvánosságra hozó amszterdami vezetés azonnal felfüggesztette Benin további támogatását és a hasonló projektekben való részvételét. Valószínűleg ha a hollandok nem kongatják meg a vészharangot, a nyilánvosság soha nem fogja megismerni az ügyet, így viszont most már Kassának muszáj lesz végigmennie a megfelelő folyamaton, amelyhez kapcsolódóan a legfőbb ügyész, Gilles Sodonon már többször kérte a parlamenttől a kormánypárthoz tartozó képviselő mentelmi jogának felfüggesztését – a most szavazásra kerülő kérvényt Evelyne Ahouanto da Silva igazságügyminiszter terjesztette a parlament elé augusztus 10-én.

Egy korábbi kérvényt, amelyet maga az államelnök, Boni Yayi terjesztett be, Me Adrien Houngbédji házelnök azzal az indokkal utasított el, hogy az elnöknek nincs joga ilyen kérést a parlament elé tárni – Yayi lépéséből egyébként elég valószínűnek tűnik, hogy Kassa számára végetért a politikai karrier, legalábbis rövidtávon, hiszen Beninben sem túlságosan jó az uralkodó politikai elit ellenfelének számítani. Yayi ráadásul a botrány kirobbanása után több, elég kemény kijelentést is tett, amely szerint a korrupciós ügy résztvevőivel példát fognak statuálni – a kérdés, hogy Kassának ténylegesen van-e köze az esethez, hiszen egy, a benini és a holland kormány által közösen készített elemzés és ellenőrzés nem tudta konkrét pénzmozgásokhoz kötni a botrány miatt egyébként miniszteri pozicíójából le is mondó politikust.

Egy különleges parlamenti vizsgálóbizottság is felállt az eset kivizsgálása érdekében és ez a csoport meg is hallgatta Kassát még augusztus 10-én, ahol utóbbi azzal védekezett, hogy a hollandoktól kapott pénz elosztásáról, a kifizetések jóváhagyásáról a pénzügyminiszter, Koutche Komi rendelkezhetett csak, tehát őt is mindenképpen meg kell hallgatni – kicsit olyan az ember érzése, mintha egy filmet nézne, amelyben a korrupció már a legmagasabb politikai szinteket is mélyen átszövi. Az eset amúgy nem jött túlságosan jól Yayinak, hiszen a jövő évi elnökválasztásra készülve ezzel csak muníciót adott ellenfeleinek, akiktől már eddig sem túlságosan enyhe hozzászólások és megnyilvánulások érkeztek.

Eme poszt szerzője egyébként átfutotta a közös benini-holland jelentést, amelyből igen komoly visszaélések és csalási lehetőségek derültek ki, például nemrégiben létrehozott fantomcégek is belekerültek a projekt tanácsadói közé, semmiféle állami ellenőrzés nem volt a kifizetéseken, valótlan, teljesítés nélküli számlák kerültek beállításra és még sorolhatnánk a megnevezett csalási pontokat, ráadásul a jelentés minisztereket, igazgatókat is megnevez, mint lehetséges felelősöket. Lehet persze legyinteni az ügyre, hiszen ilyen és ennél jóval nagyobb korrupciós ügyek mindenhol vannak a világon, de ez is csak egy tökéletes példája volt annak, hogy miért is nem fejlődnek bizonyos dolgok olyan ütemben a fekete kontinensen, ahogy kellene – a korrupció tényleg képes megfojtani a fejlődést.

twitter.com/napiafrika

Alapvetően eredetileg a Burundiban látható politikai és társadalmi feszültség kapcsán az etnikai vonal eléggé háttérbe szorult, hiszen látható volt, hogy főként Pierre Nkurunziza elnök harmadik, elvileg alkotmányellenes mandátuma miatt sodródott a tönk szélére ez a sokat szenvedett közép-afrikai ország, nem pedig azért, mert újra fellángolni látszott valamiféle tuszi-hutu ellentét. Nos, ez már a múlté, ugyanis az elmúlt hetek gyilkosságai egyértelműen azt mutatják, hogy a feszültség egyre inkább etnikai irányba tolódik el, amelyet biztosan állíthatunk Jean Bikomagu egykori vezérkari főnök augusztus 15-én történt meggyilkolása után, hiszen Bikomagu anno azt a tuszi többségű burundi hadsereget vezette, amely az 1993-ban kezdődött burundi polgárháborúban a főként hutu érzelmekkel bíró Erők a Demokrácia Védelméért (FDD – a jelenlegi kormánypárt, a CNDD-FDD katonai szárnya) lázadói ellen vívott egy évtizeden át véres harcot.

Bikomagu meggyilkolása valószínűleg válasz volt a két héttel korábban történt gyilkosságra (de egyéb elméletek is keringenek, lásd lentebb), amelyben a Nkurunzizához igen közel álló tábornokot, az egykori FDD lázadó hutu Adolphe Nshimirimanát ölték meg ismeretlenek. Ezzel pedig a nemzetközi közösség, a lakosság és minden józan lelkületű Afrika-szerető legnagyobb félelme került igazolásra, hiszen a burundi főváros, Bujumbura Kabondo névre hallgató negyedében lelőtt Bikomagu elleni támadás tökéletesen mutatja a hadseregen belül kialakult komoly etnikai megosztottságot, amely miatt a józanul gondolkodó burundi elit azonnali lépéseket sürgetett – hangsúlyozva, hogy itt már nem csak Burundi, de az egész közép-afrikai régió sorsáról van szó, hiszen errefelé a tuszi-hutu szembenállás százezrek életét követelő villongásokba csaphat át pillanatok alatt.

Persze reálisan gondolkodva egy újabb borzalmas népirtásra csekély az esély, hiszen egyrészt a lakosság is egészen másképp áll már a helyzethez, mint két évtizeddel ezelőtt, másrészt az Afrikai Unió és a régiós szervezetek is sokkal nagyobb erővel bírnak mint korábban. Annak ellenére viszont, hogy a korábbi brutális mészárlássorozat megismétlődésétől nem kell talán tartani, a polgárháború esélye reálissá vált az országban, főként, hogy a hadseregen belüli, állítólagosan kormányellenes frakciók az elmúlt hónapokban legalább 7 CNDD-FDD tisztviselő ellen hajtottak végre halálos támadást és sokak szerint a Burundi biztonsági főnökének, az elnök jobbkezének számító és az ellenzéki megmozdulások elfojtójának tartott Nshimirimanát is egy ilyen, belső csoport ölhette meg (erre utal a legfőbb ügyész azon nemrégiben tett bejelentése, mely szerint több katonát letartóztattak a gyilkossággal kapcsolatban) – az ezekben az években a politikától már eltávolodott és kizárólag az egykori polgárháború tuszi hadseregének jelképét jelentő Bikomagu megölése pedig valószínűleg válasz volt ezekre a támadásokra. Emellett persze léteznek a burundi közösségi médiákban elég gyakran publikált összeesküvéselméletek is, melyek közül kettőt most be is mutatnék itt:

1. Feltételezve, hogy nem Nshimirimana családjának, közeli támogatóinak köréből került ki a gyilkos (ezt azért feltételezhetjük, mert 2005-ben a két egykori katonai vezető elásta a csatabárdot a hagyományos burundi tehénajándékozással), akkor valószínűleg inkább kormányközeli körökben kell keresni a valódi tettest, hiszen Bikomagu az elmúlt hetekben elég komoly kormányellenes kritikáknak adott hangot, plusz elhallgattatásával egy lehetséges kormányellenes szerveződés egyik pillérét sikerült eltávolítani.

2. Sokan úgy gondolják, hogy a mostani gyilkosságnak köze lehet az 1993. október 21-én, az akkori elnök Melchior Ndadaye ellen végrehajtott és az elnök halálával végződő puccshoz is, amelyben állítólag Bikomagu elég komoly szerepet játszott, mint végrehajtó – az azóta is homályos részletek okán, akár az akkori puccs kitervelőinek is érdekében állhatott az egyik kulcsjátékos eltávolítása.

Reálisan nézve azonban ezen elméletek egyikére sincs semmiféle komoly bizonyíték, így a távolból az eseményeket követők számára nem marad sokkal több, mint a reménykedés, hogy semmi nem fog megvalósulni azokból a sötét jövőképekből, amelyeket a konfliktus kapcsán festenek Burundi elé egyes szakértők és politikusok.

twitter.com/napiafrika

Már volt itt szó többször az északi szélesszájú orrszarvúról, amely valószínűleg vadon már teljesen kihalt, de a fogságban lévő populáció számát és terméketlenségét figyelembe véve teljes egészében kipusztulás előtt állónak tekinthető – erről a fajról tehát tudjuk már, hogy sajnálatos módon mi vár rá, de vannak jóval ismeretlenebb, kevésbé nagy médianyilvánosságot kapó élőlények is a fekete kontinensen, amelyek már a 24. órában vannak, már ami az életbenmaradásukat illeti (sőt, vannak ennél jóval szomorúbb helyzetek is, hiszen naponta tűnnek el fajok bolygónkról úgy, hogy észre sem veszi nagyjából senki).

Úgyhogy most tanulási és figyelemfelkeltési célzattal következzen a dél-afrikai folyami nyúl vagy másnéven busman-nyúl története, amely tökéletesen megmutatja, hogy tűnhet úgy el egy élőlény a világunkból, hogy az első megmentési kezdeményezések valamikor már csak a faj utolsó pillanataiban indulnak el. A Wikipédia szócikke szerint úgy 250 példánya élhet ennek a nyúlnak a dél-afrikai Karoo-sivatagban, de ez valószínűleg egy eléggé túlzó, régi szám, hiszen a folyami nyúl a Karoo nem természetvédelmi területein (vagyis erről még majd később), kizárólag folyók vízgyűjtő területein él, ráadásul nem is túlságosan szapora állat más nyulakhoz képest, hiszen évente maximum egy utódja születik egy nősténynek, amely annyira magatehetetlen, hogy egyetlen afrikai nyúlként a folyami nyúl utódai a föld alatt születnek és élnek egészen addig, amíg nem válnak teljesen önellátókká.

A dél-afrikai folyami nyúl először a “nyugati” tudósok számára 1902-ben vált ismertté, de az ezt követő évtizedekben néhány észlelésen kívül nem volt több kapcsolat a fajjal és az első komolyabb felmérésre is csak az 1980-as években került sor, amikor két jelentősebb csoportot fedeztek fel Calvinia és Deelfontein közelében, de a 21. század elejére a kutatók becslése szerint már kizárólag magántulajdonban lévő farmok ártéri területein élhetett Karoo déli részén, Beaufort West és Williston környékén. Mostanában is csak ezen a környéken élnek a megmaradt egyedek, de a kérdés csak az, hogy meddig, hiszen a mezőgazdaság számára igen csábító ártéri területek egyre nagyobb részét vonják művelés alá – friss műholdas felvételek szerint az elmúlt évtizedekben az eredeti életterének 70%-át már elveszítette a folyami nyúl, szerencse a szerencsétlenségben, hogy a meghiúsult állami öntözési programoknak köszönhetően ez a folyamatos veszteség mára megállt és állandósulni látszik a területek nagysága.

A másik nagy veszélyt a fajra értelemszerűen a többi állat és az ember jelenti, előbbiek kóborló kutyák képében, utóbbiak pedig csapdák kihelyezésével és vadászattal járulnak hozzá az egyedszám csökkenéséhez. A kérdés feltételezhetően mindenkiben felmerül: mit lehet tenni, egyáltalán tesz valaki valamit a faj megmentéséért? Nos, egy-két farmer a Karooban már kijelölt védett területeket saját területén, ahol nem zargatják a nyulat, másrészt Pretoria mellett a De Wildt farmon szaporítási projekt zajlik, amelynek keretében folyami nyulakat próbálnak visszatelepíteni természetesen élőhelyükre. És szerencsére van egy-két jó hír is, például az, hogy 2013-ban jelentősebb populációt találtak egy természetvédelmi területen, az Anysberg Nemzeti Parkban – azaz végre először védett területen is sikerült megerősíteni létezésüket, amely megerősítést 2014-ben kutatók ismételten bizonyítani tudtak, pluszban két nonprofit, természetvédelmi csoport is szárnyai alá vette a busman-nyulat – de lehet, hogy már későn.

twitter.com/napiafrika

Nigéria, Kamerun, Csád és Niger országának több, igen égető közös problémája is van, ezek közül értelemszerűen a legismertebb és legégetőbb a Boko Haram szélsőséges csoport jelentette fenyegetés, de ehhez valamilyen szinten kapcsolódva muszáj beszélni a négy ország által megosztottan birtokolt Csád-tóról is, amelynek kiszáradása sokkal több ember életét sodorhatja veszélybe, mint a Boko Haram által valaha jelentett legnagyobb fenyegetés. A régióban ugyanis ez a fő forrása az édesvíznek, úgy az emberek, mint a mezőgazdaság számára és becslések szerint nagyjából 30 millió ember élete függ közvetlenül a tó állapotától.

Eddig alapvetően az volt a megközelítés, hogy az 1963-ban mért 25 ezer négyzetkilométeres mérethez képest a 2000-es évekre azért csökkent le alig 1500 négyzetkilométerre a mérete, mert a klímaváltozás és a szárazság, elsivatagosodás hatása a mértéktelen és kontrollálatlan használattal együtt túl nagy terhet rótt erre az ökoszisztémára – korábban évközben is gyakran változott a tó mérete, de a hatvanas évektől kezdve elindult egy olyan folyamat, amely nem igazán látszik visszafordulni és egyes kutatók ma már teljes környezeti katasztrófával riogatnak. Ennek megérkezését a Boko Haram jelentette fenyegetés csak felgyorsította, hiszen a több mint egy millió menekült a Csád-tó térségében csak növelte az erre a vízforrásra nehezedő nyomást, hiszen még több ember küzd azért, hogy élelmet, vizet, megélhetést találjon a Chari folyó által táplált tó környékén.

Elvileg lenne egy regionális szervezet, amelyet a tót birtokló négy ország hozott létre, hogy megmentsék, életben tartsák ezt az igen törékeny rendszert, de az elmúlt években végig azt lehetett látni, hogy hiába voltak ígéretes programok, annyira alulfinanszírozott a szerveződés, hogy esélytelen a kitűzött célok töredékét is megvalósítani – tavaly például a 15 programra igényelt közel 1 milliárd dollár 10%-a sem jött össze. Amúgy ha jobban belegondolunk és utánaolvasunk, akár azt a konkluziót is megengedhetjük magunknak, hogy nem a Boko Haram nehezíti meg még jobban a Csád-tó helyzetét, hanem inkább a tó iszonyú rossz állapota vezetett a szélsőségesek előretöréséhez, hiszen Nigériában egyre nehezebbé vált a farmerek, gazdálkodók élete, ergó egyre több ember élete vált kilátástalanná – ezáltal pedig nyitottá váltak mindenféle radikális eszmékre is, hiszen valamiből meg kell élni mindenkinek (hogy ez nem földtől elrugaszkodott gondolat, azt bizonyítja, hogy ezt az elméletet a napokban előhozták egy nigériai biztonsági helyzetről tartott konferencián Abujában is).

És hogy mi lenne a hosszútávú megoldás? Nos, a kutatóknak van egy igen jó elmélete, amelyhez kizárólag pénz kellene: 15 milliárd dolláros projekt keretében a Bangui-folyó vizét kellene eljuttatni a Csád-medencébe és így nem csak fenntartható lenne a Csád-tó mostani 1500 négyzetkilométeres mérete, de elkezdődhetne a növekedés is. Persze ennek útjában több dolog is áll, a közös politikai akarat, a biztonsági helyzet, a finanszírozása megoldatlansága és a régiós stabilitás hiánya.

twitter.com/napiafrika

Alapvetően eléggé közismert tény Guinea-Bissau gyönyörű kis országáról, hogy a hadsereg és a politikai elit az ország 1974-es függetlenné válása óta folyamatos konfliktusban áll, négy elnök bukását idézte elő közvetlenül katonák akciója és az állam történetében még egyetlen elnök sem töltötte ki teljesen mandátumát – ilyen előzmények után több mint aggasztó az a tegnap esti (08.12.) bejelentés, amelyet a jelenlegi elnök, Jose Mario Vaz tett az állami rádióban és amellyel menesztette a Domingos Pereira miniszterelnök által vezetett kormányt. De nehogy azt gondoljuk, hogy a dolog hátterében az emberek életszínvonalának, életkörülményeinek javítási célja áll, egyszerűen Vaz és Pereira között már azóta komoly konfliktus áll fenn, hogy egy 2012. áprilisában végrehajtott puccs után néhány hónappal, 2014. nyarán Bissau-Guinea visszatért a demokratikus állami struktúrához – a problémás pontok főként a segélyekből származó bevételek felhasználása és a hadsereg vezetőinek személye.

A konfliktus elég sok témában megmérgezte a két politikus munkáját és így Vaz szerint veszélybe sodorta a már láthatóan elindult bizonyos mértékű fejlődést, de valószínűleg lépése inkább visszaüthet, mint az ország előnyére válhat, hiszen a Bissau-Guineát mindig is támogató Portugália első reakciójában már fenyegetőleg lépett fel és rámutatott, egy instabil politikai rendszerben minimális az esély arra, hogy a nemzetközi közösség tovább biztosítsa azt az idén márciusban beígért 1 milliárd eurós segélyt, ami konkrétan életben tartja a bissaui államot, az intézményeket és a nem túl acélos infrastruktúrát (Vaz hatalomra jutása óta időnként egészen sokáig van áram és néha még telefonálni is sikerülhet). A nemzetközi közvélemény és az ENSZ Biztonsági Tanácsa is a riválisok közti megegyezésre szólított fel, hangsúlyozva, hogy egy ilyen rivalizálás alááshatja a belső stabilitást – tökéletes indikátora ennek a veszélynek, hogy a menesztett Pereira üzenetben szólította fel Bissau lakosságát a nyugalomra.

A helyzetet mindenképpen az ország függetlenségét kivívó és az azt azóta is irányító politikai mozgalomnak, a PAIGC-nek (Afrikai Párt Guinea és Zöld-Fok függetlenségéért) kell megoldania, hiszen mindkét politikus ehhez a párthoz tartozik (Pereira konkrétan vezetője) – és ahogy az napvilágot látott, rövidesen közgyűlésre kerül majd sor, hogy így próbálják meg a felek közötti ellentéteket orvosolni, tisztázni többek között a szerepeket az alkotmány értelmezése alapján (erre még külön bizottságot is létrehozott a párt). Szóval most már nem kérdés, Vaz beváltotta az ígéretét, amelyről még egy hete Pereira beszélt, aki szerint az elnök már többször kilátásba helyezte a kormány menesztését és a helyzet komolyságát akkor is tökéletesen mutatták azok a megbeszélések, amelyeket Szenegálban tartottak a szenegáli és a guineai elnök részvételével.

Sajnos azt még megjósolni sem lehet jelenleg, hogy ennek a lépésnek milyen következményei lesznek, de a legnagyobb ellenzéki erő, a Társadalmi Megújulás Pártjának (PRS) szóvivője szerint ezzel ismét a szakadék szélére sodródott az ország, ahogy ezt erősítették meg azok a több hete a konfliktus feloldásáért az elnöki palotánál tüntető civilek is, akiken a bejelentés óta láthatóan feszültség lett úrrá. Az alaptörvény szerint most 90 napon belül választásokra kell, hogy sor kerüljön, de megvan az esély arra, hogy ezen időszakon belül erőszakos megmozdulásokat is láthatunk majd Bissauban, hiszen az ország életére mindig is komoly hatással bíró hadseregen belül is elég jelentős a megosztottság és nem lehet tudni, hogy a Pereirához húzó erők miként fognak reagálni – ez pedig igen fontos kérdés egy olyan országban, ahol 2009-ben az elnökkel konkrétan katonák végeztek.

twitter.com/napiafrika

Az 50 ezer amerikai dollárért Zimbabwéban kilőtt Cecil nevű oroszlán esete kapcsán ismét fellángolt a vita a nemzetközi sajtóban és az ilyen jellegű szolgáltatásokkal érintett afrikai országokban a pénzért történő vadászat előnyeiről és hátrányairól és bár meglepő, elég sokan kardoskodnak amellett, hogy nem szabad betiltani az ilyen vadászatot – bármit is írjanak a hirtelen jött propagandától és médiavisszhangtól vérszomjassá vált aktivisták. És nem kell messze menni egy példáért, Botswana például már két éve betiltotta a pénzért történő kilövéseket, de a vidéki közösségek, falvak nem igazán örültek ennek a tiltásnak, főként azért, mert az amúgy is nehéz gazdasági körülmények között élő és magas munkanélküliséggel sújtott falusi lakosság jelentősebb bevételtől esett így el, amelyet ugyanezen vadászatok illegális megszervezésével és orvvadászattal igyekeznek pótolni.

Tehát a konkluzió az, hogy az állam adót veszített, az ilyen vadászoknak illegális utakra kell lépniük és a falusiak is legális munkalehetőségektől esnek el (vezetőként, hordárként, az elejtett állatok aprópénzért felvásárolt tetemének feldolgozásából stb.). Egyesek azt a példát is gyakran felhozzák, hogy abban a Dél-Afrikai Köztársaságban, ahol működik a pénzért való vadászat, minimális mértékben, de néhány faj egyedszáma emelkedést is tud mutatni – hiszen a közösségek védik azokat az állatokat, amelyekből hasznuk származik. Erre ott a válasz, hogy miért nincsenek egyszerűen fotós, kamerás szafarik, amelyekből ugyanúgy lehetne pénzt keresni – nos, ilyenekből hatalmas a kínálat, jóval kisebb a bevétel, tehát a pénzes vadászat támogatói szerint meghatározott keretek közé szorítva az ilyen kilövések még hozzá is járulhatnak egy ország fejlődéséhez és az állatok védelméhez.

Ő lenne Cecil.

És erre még példa is van az 1970-es évek Kenyájából, ahol az elefántok egyedszámának csökkenése után teljesen betiltották vadászatukat. Az eredmény kitalálható: a vadászat ugyanúgy folytatódott a korrupciónak és a szegénységnek köszönhetően, ráadásul mivel a tiltás bejelentése megugrasztotta az elefántcsont árát, még több állatot lőttek ki, mint a teljes vadászati tilalom előtt. Valami olyasmi rendszer lehetne működőképes, mint amilyen a világ legtöbb országában létezik a vadászatra vonatkozóan, tehát a veszélyeztetett fajok egyértelműen kikerülnek a lehetséges prédák listájáról (ahogy Dél-Afrikában több helyen is látható, a veszélyeztett fajok vadászata tiltott és üldözött), viszont a nem veszélyben lévő állatoknál államilag teljes mértékben felügyelt és kontrollált norma és szabályrendszer szerint kellene mennie a kilövéseknek, értelemszerűen egy igen húzós összegért.

És nem kell túlságosan felháborodni, hiszen miben különbözik egy hagyományként elfogadott szarvasvadászat egy oroszlán lelövésétől – ha a két faj helyi egyedszáma bőven a megszokott szint felett található. A negatív hatásokat Zimbabwében is már látni, tucatnyi vadászatot mondanak le minden nap, több légitársaság jelezte, hogy nem fognak trófeákat szállítani többé és több, vidéki közösségeket támogató non-profit szervezet jelezte, hogy anyagi gondjaik lesznek a vadászatból származó bevételek nélkül (Zimbabwéban például minden vadászat után néhány cent egy vidéki gyermekeket segítő alapítványhoz került).

Ahogy látható, az internet először Cecil levadászása miatt robbant fel és követelte az amerikai vadász kivégzését, meglincselését, aztán egy-két nap múlva már az afrikai vadászati szektor miatt aggódó cikkek, hozzászólások jelentek meg túlnyomó többségében a Cecil ügyéhez kapcsolódó részletek mellett, de akárhogy is vélekedünk ebben a kérdésben, az biztos, hogy a teljes tiltás és az ellenőrizetlen vadászat nem lehet megoldás, az érintett országoknak meg kell próbálniuk kialakítania egy igen limitált számú kilövést lehetővé tevő, rendkívül kontrollált rendszert – persze nem most, mert most túlságosan nagy a felháborodás, de a szükséges lépéseket mielőbb meg kell tenni, hiszen a vadászati szektor összeomlásával felgyorsulhat az állatok kiirtása – csak akkor már nem is fogunk tudni róla.

twitter.com/napiafrika

A mostanában igencsak nagy médianyilvánosságot kapó menekültáradat és migrációs probléma nem csak Európa országait sújtja, de az alapvetően önmagában is elég sok migránst adó afrikai kontinensen is vannak komoly menekültáradattal küzdő államok, főként a konfliktusok közelében (lásd például a mali konfliktus vagy éppen a nigériai Boko Haram miatt kialakult migrációs mintákat), de a kontinensek közötti vándorlás/menekülés is igen komoly hatásokkal van egyes országokra, például Dzsibutira, amely apró méretei és alacsony lakosságszámára ellenére hatalmas jemeni menekültáradattal kénytelen megküzdeni ezekben a napokban.

Március 26.-a óta, amikor Jemenben elszabadult a káosz és polgárháború robbant ki a houthi lázadók és a Szaúd-Arábia által támogatott kormányzat között, hetente legalább három-négy hajó érkezik Dzsibutiba a Mandeb-szoros túloldaláról, amelyek 50-60 embert is szállítanak alkalmanként. A legóvatosabb becslések szerint a 800 ezres afrikai ország a március óta eltelt időszakban több mint 10 ezer menekültet fogadott már be és úgy tűnik, az áradatnak nem nagyon látszik a vége – nem csoda, hogy a dzsibuti hatóságok és civil szervezetek bejelentették, hogy erejük végéhez közelednek és sokkal több menekülőt már nem tudnak megfelelően ellátni.

A menekültek általában Obock északi kikötőjét célozzák meg 16-18 órás hajóútjuk végén (attól függ, honnan jönnek – a többség Ádenből érkezik), ahonnan a hatóságok és az ENSZ közreműködésével a Markasi-táborba kerülnek, ahol jelenleg is közel 2 ezren vannak elszállásolva, további sorsukra, esetleges hazatérésükre várva. Mivel azonban a háború vége nem is látszik és tovább özönlenek az életükért aggódók, hozzátartozóikat elvesztett emberek, sokakat egyszerűen szélnek eresztenek a Markasiból, hogy így legyen legalább egy kis hely az új érkezőknek. És sajnos a hatóságok tökéletesen látják a jemeni helyzetet, nem nagyon várható a helyzet javulása, sőt, inkább romlásra van kilátás, miután a houthi lázadók a napokban nehézfegyverekkel erősítették meg állásaikat a nagyjából 30 kilométer széles Mandeb-szoros kis szigetein és a szoroshoz közel eső szárazföldi területeken – a harc további súlyosbodása várható tehát.

Ahogy azonban egy-két sajtóorgánum már említést tett róla, egyes embercsempészek rengeteg pénzt keresnek azzal az átveréssel, amellyel etiópiai munkavállalókkal hitetik el, hogy a jemeni konfliktus végetért és ezért érdemes próbát tenniük az arab országban (több ezren lehetnek ilyen helyzetben már most is). Hétfőn (08.03.) a dzsibuti elnöki hivatal szóvivője, Naguib Ali Taher felszólította a nemzetközi közösséget, hogy mielőbb nyújtsanak segítő kezet országának a helyzet kezelésére és hangsúlyozta, hogy a régióban nem túl sok olyan ország van, amely Dzsibutihoz hasonlóan megnyitotta kapuit a jemeni menekültek előtt, akik sok más migránssal szemben tényleg egy szál semmiben menekülnek a bombázások és a háború elől.

És akkor még arról nem is beszéltünk, hogy a kis ország már most is közel 30 ezer szomáliai menekültről gondoskodik (Szomália egyébként jemeni menekültek számára célállomássá is lett), szóval igen jogos a félelem és az aggodalom a jövőt illetően.

twitter.com/napiafrika

Az Indiai-óceáni Szigetek Játéka (érdemes megemlíteni a sokkal ismertebb francia eredetit: Jeux des îles de l’océan Indien) egy miniolimpia, amelyet négyévente rendeznek meg az Indiai-óceán szigeteinek legjobb sportolói számára már 1976 óta a Nemzetközi Olimpiai Bizottság Égisze alatt – az eseményre Mauritius, a Seychelle-szigetek, a Comore-szigetek, Madagaszkár, Mayotte, Réunion és a Maldív-szigetek versenyzői hivatalosak (eredetileg az alapítók között volt Srí Lanka is, de ők később kiszálltak). Csak azért, hogy a nagyságrendekkel és a rendezvény fantasztikus közösségépítő erejével tisztában legyünk, elég ha csak a legfontosabb számokat megemlítjük: több mint 2000 sportoló vesz részt az idei, Réunion szigetén megrendezésre kerülő tornán 14 különböző sportágban egy héten keresztül (augusztus 1. és 8. között).

És bár az azóta eltelt időben már a tényleges sportról is esett szó és nagyon szép maldív-szigeteki sikereknek lehettünk szemtanúi (vezetik is az éremtáblázatot), sajnos a megnyitó ünnepséget és valószínűleg az egész tornát beárnyékolta a Comore-szigetek csapatának teljes bojkottja, akik ugyan már a megelőző napokban tiltakoztak különböző dolgok miatt (vízumproblémák és csomagproblémák), de erre a politikailag motivált húzásra nem nagyon lehetett számítani. Szombat délután (08.01.) közel 8 ezer ember tömörült össze a Saint-Paulban található Olimpiai Stadionban, hogy végignézze a megnyitót és azt, ahogy a játékok kabalája, Ti Bayoun után bevonulnak a résztvevő országok versenyzői – a sort pedig a francia tengerentúli területek, Mayotte és Réunion zárták, mindkét sziget francia zászló alatt.

Ahogy ezt a Comore-szigetek különítménye meglátta, azonnal a gyepen átszáguldva elhagyták a stadiont és még a Comore-szigeteki Nemzeti Olimpiai Bizottság elnökének, Ben Alinak a közbelépése sem tudta megmenteni a helyzetet. Az ok egyértelmű: a Comore-szigetek mindig is saját szigetországához tartozóként tekintett Mayotte szigetére (elhelyezkedését tekintve persze ez nem is kérdés, viszont utóbbi sziget lakosai maguk döntöttek a francia csatlakozás mellett), így a francia zászlós bevonulást arculcsapásként élték meg. Kisebb kihagyással aztán folytatódott a megnyitó, eskütétel, beszédek és az olimpiai láng meggyújtása voltak még a program részei de azért a többség számára eléggé elvitte az ünnepség ízét a comore-szigeteki küldöttség jelenete.

A szigetország sportminisztere egyébként ma (08.03.) be is jelentette, hogy a comore-szigeteki sportolók elhagyták Réunion szigetét, tehát a visszalépés végleges. Persze valószínűleg mindenkiben felmerülhet a kérdés, hogy eddig hogy mentek akkor ezek a dolgok a játékokon: nos, a magyarázat eléggé egyszerű, a játék megalapításakor is volt már egy megegyezés, miszerint Mayotte részvételét a Comore-szigetek csak úgy fogadja el, ha előbbi semmilyen körülmények között nem használja a francia állam szimbólumait, amivel ezidáig nem is volt gond. Most a játékot szervező bizottság több tagja is tiltakozott a mayotte-i lépés miatt, sőt, a kevés többi résztvevő közül is volt, aki visszalépéssel fenyegetőzött. A másik oldal viszont csak megértést és a többi szigetország lakóinak barátságát kérte, hangsúlyozva, hogy mostantól kezdve Mayotte versenyzői francia zászló alatt lépnek majd színre és győzelmük esetén a francia himnuszt fogják szívükre tett kézzel végighallgatni.

twitter.com/napiafrika

A líbiai konfliktusról kialakult nemzetközi kép alapvetően elég egyoldalú, a folyamatosan zajló konfliktusoknak egy része alig vagy egyáltalán nem ismert a nagyvilág számára, hiszen például azt tudjuk, hogy milyen véres küzdelem zajlott-zajlik a partmenti nagyvárosokért és az északi területekért a nagyjából két szembenálló félre lebontható háborúban – az már kevéssé ismert, hogy hasonló konfliktus más szereplőkkel, egyáltalán nem barátságosabb körülmények között zajlik Líbia déli, szinte teljességgel sivatagos (az ország területének több mint 90%-a sivatag!) részén, ahol az eléggé megosztott tuaregek vívnak véres harcokat a touboukkal (vagy tubukkal, tebukkal, kinek hogy tetszik). A cél értelemszerűen az olajban és földgázban gazdag déli részek feletti kontroll megszerzése, kiegészítve az évtizedes sérelmek orvoslásával és a két kormányzat (Tobruk illetve Tripoli) irányvonalainak követésével.

A tuaregek sem egységesek, alapvetően egy részük a Haftar tábornok által irányott és a nemzetközileg is elismert tobruki kormány által felhatalmazott katonai küldetést támogatja az iszlamisták ellen, másik részük viszont inkább a tripoli kormány felé húz (főként mert onnan számíthatnak valamiféle támogatásra) – ezzel szemben a túloldalon egy alig pár százezres, klánokba tömörülő, állattenyésztő félnomád törzs áll (akik többségében Csád északi részén élnek), akik Gaddafi egész vezetése során igen erős diszkriminációval voltak kénytelenek szembesülni. Visszaugorhatnánk a kilencvenes évek végén történt eseményekhez is, de inkább maradjunk a közelmúltban, hiszen 2008-ban a toubouk lázadó mozgalma (Toubou Front Líbia Megmentéséért) harcot indított Tripoli ellen, miután Gaddafi utasítására többségüket megfosztották líbiai állampolgárságuktól, sőt otthonuktól is (az indok az volt, hogy ők csádiak, ezért menniük kell az országból) – a harcot alig néhány nap alatt elfojtotta a líbiai hadsereg, de ez és az ezt követő tüntetéssorozat is tökéletesen mutatta a touboukban forrongó feszültséget.

Nem csoda, hogy a 2011. februárjában kezdődő líbiai polgárháborúban ezek a kemény emberek a Gaddafi-ellenes oldal mellé tették le voksukat és jelentős szerepük volt Qatrun és Murzuk elfoglalásában is. És bár később ismét súlyos harcokba bonyolódtak arab törzsekkel (akiket mindig azzal vádoltak, hogy a Gaddafi-rezsim őket részesíti előnyben), a tuaregekkel szemben sokáig egyetlen fegyver sem dördült el, ami főként a múltból eredeztethető “Midi-Midi” alkunak is betudható, azaz a két elnyomott etnikum a közös ellenséggel szemben összefogott. Ez még a polgárháború alatt sem változott meg túlságosan sokszor, hiába támogatták a tuaregek (vagyis egy részük) Gaddafit, a toubouk pedig a lázadókat,azonban rövidesen, tökéletesen illusztrálva a folyton változó líbiai hatalmi palettát, a két törzs egymás ellen fordult egészen fordított szerepben: ezúttal a tobruki kormány állt a toubouk, a tripoli pedig a tuaregek mögé, hogy így próbálják meg a felek megszerezni a déli olajmezők feletti felügyelet és ezáltal a bevétel jogát is.

Nem is kell nagyon szerintem részletezni, hogy ebből az egy mondatból is nyilvánvalóvá váljon, a tuaregek és a toubouk csak sakkbábuk egy politikai játszmában, amelyben a felek megpróbálják a törzsek megosztásával irányításuk alá vonni ezt a politikailag mindig is feszült, ám gazdaságilag igen fontos régiót – a tuareg és toubou törzsek konfliktusa tavaly szeptemberben kezdődött a délnyugati Ubari oázisában (amely amúgy a világ egyik legszárazabb helyének számít, évtizedek is eltelhetnek két esőzés között) és nagyjából azóta is tart, a turisták által elég sokszor felkeresett, egykoron 35 ezres városka pedig a teljes pusztulás útjára lépett, az üzletek többsége bezárt, sok házat leromboltak, tuareg, toubou és arab családok ezreinek kellett menekülnie és valahogy egyik szembenálló fél sem került még csak a közelébe sem annak, amit anno Gaddafi illetve a másik oldal ígért nekik. Pedig aztán a líbiai konfliktus leginkább sújtott áldozatai a tuareg és toubou emberek voltak, még kevesebb munka, még nagyobb káosz, még kisebb esély a szebb jövőre.

Mindkét oldal kap támogatást “fentebbről”, a tripoli vezetés misratai milíciáin keresztül benzint és egészségügyi ellátást ad a tuaregeknek, a toubouk pedig pénzügyi támogatásban részesülnek Tobrukból – mégis ez a támogatás éppen csak ahhoz elég, hogy a konfliktus megmaradjon, de győzelemre nincs esélye egyik félnek sem. Talán most azonban megváltozhat valami, hiszen ismételten egyezményt írtak alá a felek július 30-án (nem ez az első ilyen alku, úgyhogy kétkedve fogadjuk a hírt), hogy párbeszédet kezdeményeznek Ubari és a két törzs szembenállásának jövőjéről, ami ugyan nem békemegállapodás, de jóval több, mint amire pár hete számítani lehetett.

twitter.com/napiafrika

A világon mindenhol, így az afrikai politikai életben is pillanatok alatt, egyszerű érzések alapján születnek sokszor a meghatározó döntések, amelyek hatásai kezdetben még nem is teljesen láthatóak – így van ez most Tanzániában is, ahol nem sokkal azután, hogy az október 25-én esedékes általános választásokra a kormányzó Chama Cha Mapinduzi (CCM) pártja a 42 induló közül kiválasztotta elnökjelöltjét, az erős személyiségként megismert, a realitások talaján járó politikusnak tartott John Magufulit, akiről Jakaya Kikwete jelenlegi elnök is rendkívül elismerően nyilatkozott, bejelentette kilépését a CCM-ből az egykori miniszterelnök, Edward Lowassa.

A CCM vezetését diktatórikus, elnyomó hatalomként jellemezte majd bejelentette azt is, hogy csatlakozik az ellenzéki CHADEMA (Chama Cha Demokrasia na Maendeleo) pártjához – nem kérdés, hogy leginkább az bánthatta, hogy a 42 induló közül végül nem ő lett a kormánypárt hivatalos jelöltje. A párt közgyűlésén tartott voksoláson egyébként a fentebb említett Magufuli elsöprő többséggel, 87%-os aránnyal nyert Amina Salum Ali nagykövet előtt, aki mindössze a párttagok 10%-ának támogatását tudta elnyerni. Lowassa kezdetben nagy esélyesnek számított, de miután végül teljes kudarccal fejezte be küldetését (főként több korrupciós botránya miatt), azonnal támadásba ment át és hataloméhes diktátorok gyülekezetének nevezte a CCM-et, a pártot, amely jogelődjével együtt már 1964, azaz Tanzánia függetlenné válása óta dominálja a politikai életet és jelenleg is kétharmados többséggel bír az 50 milliós ország parlamentjében.

Persze a megdöbbentő váltás nem történt teljesen “ingyen”, hiszen alighogy megtörtént Lowassa átállásának bejelentése, az is napvilágra került, hogy a CHADEMA illetve a CHADEMA-hoz csatlakozott többi ellenzéki párttal (például a Polgári Egységfront vagy a Nemzeti Demokratikus Liga) együtt alkotott UKAWA ellenzéki szövetség hivatalos elnökjelöltje is az egykori miniszterelnök lesz, ami sok szakértő szerint történelmi kihívás lehet a CCM számára (józanul gondolkodva persze gyorsan be lehet látni, hogy ez nem reális kihívás, de pánikkeltésnek és példányszámnövelésnek tökéletes az elmélet). De ez az ügy sem ment ennyire könnyen, mint ahogy az előző mondat alapján tűnhet, hiszen vasárnap (07.26.) az ellenzéki pártok képviselői szétszedték Lowassát, kérdésekkel bombázták múltbeli állítólagos korrupciós ügyei okán és jópárszor megkapta azt a kérdést is, hogy miben tud ő segíteni az ellenzéki szövetségnek.

Míg az előbbi kérdés esetén a válasz inkább csak a mosakodás és a tagadás volt, addig utóbbinál azért jóval könnyebben látható, hogy egyrészt pénzt, másrészt szavazókat hozhat magával a másik oldalról, a kérdés csak az, hogy a korrupciós ügyek nem fogják-e elmosni azt a pluszt, amit az ő személye és múltbeli tapasztalata jelenthet. Mert ugyebár a CCM-nél is pont emiatt nem tudott eljutni a jelöltválasztási verseny végéig, sokan ugyanis attól tartottak, hogy korrupciós botrányai a CCM győzelmébe kerülhetnek. Úgyhogy ha nem történik változás az ellenzéki oldalon, akkor mostantól az UKAWA szövetség kőkemény munkába fog kezdeni, hogy lemossák Lowassáról a 2008-ban a lemondásához vezető Richmond-ügy hatásait (állítólag vesztegetés után adott állami áramszolgáltatási koncessziót egy amerikai cégnek), de bőven elképzelhető az amúgy sem túlságosan kiegyenlített esélyek okán, hogy ez a biztos vereséget jelentheti a kormánypárt megbuktatásáért küzdők számára.

Mert a tanzániai mindennapokat ismerők számára az nem nagyon lehet kérdés, hogy a korrupció az egyik legfontosabb téma lesz a választási kampányok során, mindkét oldal számára, hiszen a relatív békés évtizedek és a több mint 5%-os gazdasági növekedés ellenére az országban sokban a korrupciónak is köszönhetően 35 millióan mélyszegénységben élnek – és ezek nem hangzatos szavak csak, hiszen tavaly is több száz millió dollárnyi nemzetközi segélyt függesztettek fel, amikor kiderült, hogy miniszterek lopnak a központi bank számláiról. Egyes cikkekben már olyan hasonlatokat használnak ellenzéki aktivisták, mint a “nigériai út”, azaz egy olyan állami rendszer, ahol nagyon kevés embernek van sok és nagyon soknak kevés. Hogy ez ne így legyen, ahhoz közös politikai akaratra és teljes megújulásra van szükség – ez pedig olyasvalami, ami most nem is nagyon látható.

twitter.com/napiafrika

Líbiában négy évvel Muammar Gaddafi és rezsimjének bukása után egy tripoli bíróságon a mai napon (07.28.) jelentették be, hogy hosszú tárgyalások után távollétében halálra ítélték az egykori vezér egyik fiát, politikai hagyatékának örökösét és a korábban lehetséges utódjának tartott, Saif al-Islam Gaddafit és vele együtt Gaddafi utolsó miniszterelnökét, Baghdadi Mahmoudit, az egykori titkosszolgálati vezetőt, Abdallah Senoussit (mindkettejüket egy másik ország adta át Líbiának pénzjutalomért cserébe) és további hat, kevésbé ismert egykori tisztviselőt. Mindannyiukat a 2011-es líbiai forradalomban betöltött szerepük és annak során elkövetett tetteik miatt ítélt sortűz általi halálra a nemzetközi közösség által el nem ismert tripoli kormányzat által felhatalmazott bíróság, de Saif al-Islam Gaddafin valószínűleg nem fogják tudni végrehajtani az ítéletet, hiszen a fiú jelenleg is a tripoli vezetés ellenségének tartott Zintan városában tartózkodik, amely város vezetése és milíciái elutasították kiadatását Tripolinak és a Nemzetközi Büntetőbíróságnak is, sőt utóbbi megbízottjait többször megtámadták és 2012-ben el is rabolták a városban. Ez a hír viszont most tökéletes apropót szolgáltat ahhoz, hogy röviden végigfussunk rajta, a Gaddafi-örökség valódi örököseiről, tehát gyermekeiről mit is tudunk. Az egykori vezetőnek 10 gyermeke volt, 8 fiú és 2 lány, akik közül 2 adoptált gyermek – a számok ismerete után rá is térhetünk a biztosan ismert tényekre:

A fiatalságának legnagyobb részét Münchenben bulikkal töltő Saif al-Arab Gaddafi még a forradalom kezdetén, 2011. április 30-án veszítette életét egy NATO- légicsapásban Tripoliban, amelyet ugyan Gaddafi kormánya elismert azonnal, sokáig viszont a NATO és kormányellenes lázadók csak kampányfogásként tekintettek a haláleset hírére.

Khamis Gaddafi az előbb említett Saiffal ellentétben igen aktívan vett részt a forradalmi eseményekben, a nevét viselő Khamis-dandár vezetőjeként több komoly katonai akció is fűződik a nevéhez, emiatt pedig a harcok során végig fontos célpont volt a lázadók és a NATO számára, amely utóbbi végül 2011. augusztus 29-én a Tripolitól 60 kilométerre fekvő Tarhuna mellett bombázta a Khamist szállító konvojt, végezve a katonai parancsnokkal. Halálának híre elég sokáig kérdéses és kétséges maradt, még egy évvel később is voltak pletykák arról, hogy életben látták, de a jelenlegi ismeretek szerint a 2011-es légitámadásban életét veszítette.

Mutassim Billah Gaddafi szintén a hadseregben töltött be vezető pozíciót, privát rendezvényein Beyoncé és Mariah Carey is fellépett, de végül a forradalom során apjával együtt 2011. október 20-án a sirtei csatában elfogták majd kivégezték.

Saif al-Islamról már esett szó fentebb, ő jelenleg is Zintanban van házi őrizetben, ahol várja további sorsát, hiszen a zintani városvezetés nem ismeri el a mostani halálos ítéletet, a fiú ügyében egy teljesen másik tárgyaláson szeretnének majd ítéletet hozni.

Gaddafi legidősebb gyermeke, a politikai szerepvállalás iránt nem túlságosan nagy érdeklődést mutató és jelenleg sem körözött vagy keresett Muhammad Muammar 2012 végén Algérián keresztül Ománba menekült, ahol politikai menekültstátuszt kapott és számára ezzel végetért a menekülés és a félelem korszaka.

Az apjának köszönhetően nagyon gyorsan futballkarriert építő és playboyként ismertté vált Al-Saadi Gaddafi 2011. szeptemberében a sivatagon átkelve jutott el Nigerbe, ahol hosszú eljárás után végül az a döntés született, hogy kiadják Líbiának, ami meg is történt 2014-ben és így jelenleg Tripoliban van őrizetben és ugyanitt zajlik is a tárgyalása egy 2006-ban eltűnt, valószínűleg meggyilkolt labdarúgó ügyében.

Valószínűleg a fiúk közül a legkevesebbet a hihetetlen költekezéseiről, ittas vezetéseiről, párizsi, svájci balhéjairól ismert Hannibalról tudni, aki 2012-ben Muhammaddal együtt menekült Ománba, ahol állítólag jelenleg is tartózkodik.

Az örökbefogadott unokaöccs, Milad sorsa szintén eléggé ismeretlen (őt egyébként azért fogadta örökbe az egykori elnök, mert állítólag 1986-ban megmentette az életét), egy-egy korábbi hírben feltűnt még, például amikor hackerek próbáltak pénzt szerezni a nevével, de a legvalószínűbb álláspont szerint a család nagyobbik részével szintén Ománba menekült.

Az ENSZ jószolgálati nagyköveteként is dolgozó egyetlen vérszerinti Gaddafi lány, a szintén brutális költekezéseiről (színaranyból készült kanapéja is volt villájában) ismert Alsha 2012-ben a többiekkel együtt menekült Ománba Algérián keresztül, további sorsa ismeretlen.

Az örökbefogadott Hanaa esetén sokszor még létezésében sem lehetett biztos a nemzetközi közvélemény, sokáig úgy gondolták, hogy örökbefogadását is csak kitalálták, aztán arról szóltak a hírek, hogy 1986-ban, egy bombázásban életét veszítette, de később bizonyítékok láttak napvilágot életéről, most pedig már tudjuk, hogy testvéreivel együtt Ománba menekült. További sorsa ismeretlen.

twitter.com/napiafrika

Rengeteg esemény történt Afrikában az elmúlt hétvégén, mégis egyszerűen kizárt, hogy ne a fekete kontinens két országa számára oly rendkívüli pillanatról, azaz az Egyesült Államok elnökének, Barack Obamának a látogatásáról írjunk, hiszen a politikus jelenleg történelmi afrikai körútjának második állomásán, Etiópiában tart, miután korábban felkereste ősei földjét, Kenyát. Nem volt kérdés előzetesen sem, hogy miért célpont Kenya és Etiópia, hiszen utóbbi egyrészt az afrikai kontinens eme régiójában igen fontos és stratégiai szövetségese Washingtonnak, másrészt pedig az etióp gazdaság fontosságáról, erősségéről és fejlődésének üteméről ódákat lehetne zengeni (persze lehetne beszélni a nyomorgó és szegénységében élő társadalmi rétegekről is, de a fejlődés megkérdőjelezhetetlen és látható).

Egyértelmű tehát, hogy Halemariam Desalegn etióp elnök és Obama mai (07.27.) megbeszélésének témalistája elég hosszú volt, gazdasági, kereskedelmi kérdések mellett hangsúlyosan helyet kapott a biztonság és a régiós stabilitás kérdése (főként a dél-szudáni polgárháború és a szomáliai szerepvállalás kapcsán) valamint a Washington által Etiópiának nyújtandó segélyek és fejlesztési támogatások kérdésköre is (a nyilvánosságra került ígéretek azonban elmaradnak a hatalmas kínai vállalásoktól).

Egy amerikai politikai elemző friss publikációja szerint egyébként elég sokan bíznak abban, hogy a zárt ajtók mögötti tárgyalások során Obama közbenjárt annak érdekében, hogy a régiós stabilitás megszilárdítása céljából Addisz-Abeba kezdjen hozzá az Eritreával hosszú évek óta fennálló feszült viszonya rendezéséhez, amely a történelmileg szorosan összekapcsolódó két állam közötti több mint 1000 kilométeres határvonal pontos helye miatt áll fenn Eritrea függetlensége óta és amely feszült viszony mindkét fél gazdaságára, társadalmi helyzetére komoly hatásokat gyakorol. Obama mindenesetre az etióp elnökkel a mai nap (07.27.) végén tartott közös sajtótájékoztatón erről nem ejtett nagyon szót, de kiemelte, hogy Etiópia igen fontos partner az Egyesült Államok számára a szélsőséges fundamentalisták elleni harcban, kiemelten Szomáliában.

Az amerikai elnök a margón reagált azokra a vádakra is, amelyeket etióp ellenzékiek és civil szervezetek fogalmaztak meg a látogatás kapcsán, azaz hogy Obama útjával legalizálja a független etióp sajtó és szabad ellenzék elleni harcot valamint a nemrégiben 100%-os szavazati aránnyal megnyert kormánypárti választási győzelmet, hiszen egészen nyíltan rámutatott, hogy van még mit tennie kollégájának a felelős kormányzás és sajtószabadság ügyében, hiszen egy szabad sajtó egy szabad társadalom alappillére. Utóbbira még az etióp elnök is kitért egy kérdés kapcsán, megemlítve, hogy Etiópiában civilizált újságírásra és nem terroristákkal kokettáló riporterekre van szükség, tehát tévedés elfojtott sajtószabadságról beszélni, hiszen Etiópia egy demokratikus ország.

A hangzatos nyilatkozatok és ígéretek mellett azért elég sok sajtóorgánum és szakértő, publicista támadta be az Egyesült Államok elnökét, főként két váddal, az egyik szerint Obama igazából csak azért látogatott el most Afrikába, hogy valamelyest próbálja ellensúlyozni a már 2009 óta egyre növekvő kínai előnyt a fekete kontinensen és megpróbálja egy stabil amerikai Afrika-politika képét megteremteni, a másik szerint pedig Washingtonnak igazából olyan támogatókra van szüksége Afrikában, akik Kenyához hasonlóan embereket is hajlandóak egy-egy válsággócba küldeni a nemzetközi érdekek védelmében (egyértelműen Szomáliára szólt az utalás), ráadásul erre még maga Obama is ráerősített, amikor hangsúlyozta, hogy az etióp és kenyai katonák nagyon jól ellátják a szükséges feladatokat a háborús övezetekben, így nincs szükség amerikai tengerészgyalogosok bevetésére. És az erős Afrika-politika további hangsúlyozása érdekében történelmi etióp útja (első amerikai elnökként látogatott el az országba) következő állomásaként szintén történelmi eseményeként Obama kedden (07.28.) az 54 tagú Afrikai Unió közgyűlésén fog beszédet mondani.

twitter.com/napiafrika

Ha a konkrét elnöki létet tekintjük, akkor valószínűleg nem kérdés, hogy minden idők legrövidebb vezetői mandátumát Siaka Stevens, Sierra Leone első elnöke töltötte be, aki 1971-ben kezdődő elnöki mandátuma előtt 1967. március 17-én a Népi Tömörülés (APC) baloldali mozgalmának élén választást és minimális többséget nyert az ország törvényhozásában, így március 21-én a kormányzói palotában fel is esküdött, mint Sierra Leone új miniszterelnöke, de egy jó fél órával (mondjuk az időpontról megoszlanak a vélemények, egyes források szerint volt több óra is, mások szerint csak néhány perc) esküjének befejeződése után katonák törtek be a terembe és letartóztatták a miniszterelnököt – hiába volt ez a katonai puccs alapvetően elég kérészéletű, mégis azt mondhatjuk, hogy az egyik legrövidebb vezetői mandátum Stevens nevéhez köthető.

Az már más kérdés, hogy 1968. elején egy újabb puccsal a megbuktatott politikus visszajutott miniszterelnöki posztjába majd 1971-től 1985-ig államelnök is volt a köztársaságban. Az 1967. március 17-én megnyert választás egyébként a Dél-Afrikai Köztársaságot leszámítva az első olyan választás volt a fekete kontinensen, amelyen az uralkodó párt elveszített egy demokratikus voksolást, de ezt Sierra Leonéban igazából magának köszönhette, hiszen 1962-ben a Sierra Leonei Néppárt (SLPP) még be tudta húzni elég könnyen a győzelmet, de miután Albert Margai irányítása alatt eléggé diktatórikus rendszer kezdett el kiépülni, elszabadult a korrupció is, ráadásul Margai és az SLPP elkezdte a saját holdudvarába tartozó etnikumokat (például a mendéket, fulákat) előnyben részesíteni az APC mögé felsorakozó temnékkel, susukkal vagy éppen mandinkákkal szemben, az APC közel 7%-os különbségű győzelme nem is volt olyan óriási meglepetés 1967-ben, ahogy az sem, hogy a Stevens-győzelem után az SLPP-hez hű katonai erők David Lansana vezérkari főnök vezetésével Stevenst őrizetbe vették és puccsot hajtottak végre.

Ezután Lansana magát helyezte pozícióba, majd módszeresen hozzálátott, hogy a mendékkel szembenálló északi törzsek tagjait kigyomlálja a hadsereg soraiból. De nem sokáig tudta ezt megtenni, előbb két nappal a puccsa után 1967. március 23-án egy kreol, egy bizonyos Andrew Juxon-Smith vezette Nemzeti Reformtanács vette át a hatalmat és függesztette fel az alkotmányt, majd 1968. áprilisában a limba és a szintén limba Stevenshez közel álló John Amadu Bangura vezetésével egy nem túl magas pozícióban lévő tisztekből álló csoportosulás, az Antikorrupciós Forradalmi Mozgalom buktatta meg Juxon-Smith szedett-vedett kormányát (az egész történetet elindító és szinte egyedüli sierra leoneiként a sandhursti katonai akadémián tanult Lansanát 1975-ben hazaárulásért kivégezték), hogy végül Stevenst állítsák vissza a miniszterelnöki pozícióba.

Ha most a konkrét politikai tevékenységtől eltekintünk, akkor is egyértelműen látszik, hogy az adott etnikumhoz tartozás mennyire komoly szerepet játszott az 1960-as évek vészterhes éveiben Sierra Leonéban, hiszen már a függetlenné válás után az egész ország politikája a mende-dominancia köré épült fel. Siaka Stevens 1960-ban pont azért alapította meg ellenzéki mozgalmát, hogy a limbák, temnék, susuk, lokok, mandingók és kreolok támogatásával ellensúlyt képezzen a mendékkel illetve szövetségeseikkel, a sherbrokkal s fulákkal szemben és ez néhány év alatt sikerült is, hiszen 1963-ra már a legtöbb északi járás APC támogató volt. A két oldal közötti ellentét a hadseregben is egyre markánsabbá vált és a mende Albert Margai lépéseinek köszönhetően 1967-re a katonaság szinte teljes vezetése hozzá hű etnikumok soraiból került ki, de hogy a mendék között sem volt teljes az egység azt igazolja Lansana bukása is, hiszen Juxon-Smith egy, az SLPP-hez közel álló katonatiszt volt, aki az SLPP-n belüli, Lansanával nem szimpatizáló frakció óhaját teljesítve buktatta meg a ex-vezérkari főnököt.

De amikor 1968-ban Bangura Smith kormányával leszámolt, akkor nem csak politikailag változtatott, hanem az etnikai dominancia kerekét észak felé forgatta és értelemszerűen meg is kezdődött a mendék kigyomlálása a hadseregből Stevens irányításával. Aztán ahogy az 1970-es évek elejére a mende etnikumot és az SLPP-t sikerült saját árnyékává varázsolni, azonnal fellángoltak az ellentétek a vezetésben is, főként a temnék és a limbák között, olyannyira, hogy előbbiek az APC-t elhagyva saját pártot alapítottak – ezzel magukra vonták Stevens haragját, aki a mendék után a temnék kigolyózását kezdte el (pedig ez a két etnikum a sierra leonei lakosság 60%-át tette ki akkoriban) és az őt hatalomra visszajuttató Bangura is teljesen marginalizálódott. De ez már egy másik történet.

twitter.com/napiafrika

Ha már hétvége, akkor vegyük egy kicsit bulvárosabbra, könnyedebbre a témaválasztást, hiszen ahogy arról már sok posztban esett szó, Afrika nem csak a robbantásokról, a konfliktusokról, az etnikai problémákról szól, sőt többségében nem ezekről szól, hiszen a fekete kontinensen történő események jelentős része békés, “nyugati” szemmel is megszokott és időnként még szórakoztató is. Például a nigériai robbantásokkal ellentétben nem sok helyen esett róla szó, hogy a világ legjobb labdarúgójának már négyszer megválasztott argentin csoda, Lionel Messi Gabonban tölti szabadságának egy részét és ennek keretében hivatalos eseményeken is részt vett: miután szurkolók tömegének adott autogrammot, a gaboni elnökkel, Ali Bongo Ondimbával együtt letette a második legnagyobb gaboni városban, Port Gentilben épülő új, 20 ezer férőhelyes stadion alapkövét – ebben az építményben tervezik majd játszani a 2017-es Afrikai Nemzetek Kupájának mérkőzéseit.

Ahogy az esemény kapcsán Ali Bongo elmondta, még évekkel korábban találkozott Barcelonában Messivel, ahol megbeszélték, hogy előbb-utóbb a klasszis felkeresi Gabont és Bongo ki is emelte, hogy az argentin betartotta a szavát. Persze igazságtalanság lenne nem megemlíteni, hogy egyrészt egykori barcelonai csapattársa Deco is elkísérte útjára és a stadionavatóra, másrészt hogy egy másik egykori csapattársa, Samuel Eto’o elég sokat dolgozott azon, hogy Messi ellátogasson Gabonba, ahol egyébként Eto’o több labdarúgó-akadémiát is üzemeltet (a kameruni játékosnak több nyilatkozata alapján is Gabon a “második hazája”). És ezzel máris választ kaphattak azok a Barcelona-drukkerek, akik csodálkoztak, hogy az argentin sztár miért is nem utazik a Barcelonával az Egyesült Államokba a csapat túrájára – öröm látni, hogy egy ilyen út miatt mondta le a pénzkereső haknit (persze nem biztos, hogy ez nem az volt).

Az út folytatásaként hamarosan majd Kamerunt is felkeresi a két labdarúgó, ahol találkoznak majd remélhetőleg Eto’oval is, akinek nem ez volt az első ilyen szuper húzása, 2012-ben Víctor Valdést és Xavit csábította Gabonba. A margón azonban mindenképpen meg kell említeni, hogy több francia újságban (például a Le Figaroban) is lehetett olvasni Messi mostani útja kapcsán olyan meg nem erősített vádakat/pletykákat, hogy a szociális feszültségekkel küzdő afrikai ország jelentősebb összeggel kompenzálhatta az argentin fáradozásait, ahogy egy hasonló esemény során már megtörtént – akkor Pelé 2012-es idelátogatásáért fizetett Ali Bongo majdnem 4 millió eurót. A mostani út kapcsán ezt a feltevést erősítheti az a programsorozat is, amelyet Messinek állítottak össze, hiszen a focista a stadionavatás és egy kórház meglátogatása mellett még Ali Bongo fiának éttermének avatóján is részt vett, ami egy kicsit azért visszatetszőnek tűnhet.

A gaboni ellenzék is kirohanást intézett Messi ellen, hiszen szerintük a sztár teljes mértékben megalázta a gaboni népet azzal, hogy borostásan, rövidnadrágban és zsebredugott kézzel állt fogadóbizottsága és szurkolói elé – de ezt azért még bőven el lehet nézni neki. Vagy nem? Akárhogy is legyen, úgy tűnik, hogy Afrikában még egy ilyen esemény kapcsán is vannak negatív felhangok, de ez nem afrikai jelenség, valószínűleg minden Olvasó tud ilyeneket felidézni Európából is.

twitter.com/napiafrika

Nem kétséges, hogy a mostanival teljesen ellentétes képet mutató listát is össze lehetne hozni, de a helyzet tragikusságát és kilátástalanságát figyelembe véve egyértelműen arra a kérdésre kell keresni a választ, hogy vajon Dél-Szudán megbukott-e, mint állam – következzen tehát 5 érv, amelyek szerint igen.

1. A polgárháborús helyzet tükrében nem kérdéses, hogy az első pontban arról kell említést tenni, hogy a 2011-ben függetlenné vált Dél-Szudánban a hozzávetőleg 12 milliós lakosság egyhatoda menekültként él és legalább 5 millió embernek nemzetközi segítségre van ahhoz szüksége, hogy egyáltalán életben maradjon, legyen lehetősége élelmiszerhez, ivóvízhez jutni.

2. Miután a szünet nélküli polgárháborús állapotok és a Szudánnal fennálló tranzitdíj-vita miatt a gazdaság konkrét megszűnt működni, bevételek híján az állam képtelen volt bármiféle működő intézményrendszert kialakítani – ergó képtelen megbirkózni bármiféle humanitárius problémával, ahogy azt tökéletesen láthattuk nemrégiben Juba államban a kolerajárvány kapcsán.

3. Bár anno a függetlenségi népszavazáson látott 99%-os szavazati arány az igen voks mellett azt mutathatta egy külső szemlélő számára, hogy egységes és stabil társadalmi szerkezetről beszélhetünk az ország kapcsán, ez valójában nem így van, ráadásul ez a megosztottság nem újkeletű – a dinkák politikai és katonai dominanciája (ebbe az etnikumba tartozik Salva Kiir elnök is) már az elmúlt évtizedekben is elég erőteljesen marginalizálta, elszigetelte az egyéb etnikumokat, köztük a mostani polgárháborúban a másik felet jelentő nuereket is.

4. A fentebb már taglalt állami intézményrendszer hiánya mellett a kommunikációs és közúti infrastruktúra is igencsak megsínylette az elmúlt éveket, aki járt mostanában arrafelé, tudhatja, hogy a kimagaslónak eddig sem nevezhető állapotok a háborús körülmények következtében teljesen értékelhetetlen szintre süllyedtek. Ez pedig az állami szolgáltatások teljes hiányával együtt olyan vákuumot teremtett, amelyben elég nehéz elképzelni, hogy ne lennének elégedetlen közösségeket, etnikumok, tehát a biztonsági helyzet sem éppen egy stabil állam képét mutatja.

5. A felelősségteljes, a Dél-Szudán sorsáért valóban aggódó politikai vezetők hiánya pedig egyértelműen egyre közelebb viszi ezt a fiatal államot ahhoz, hogy megszűnjön létezni, mint állam, hiszen a vezetők a legsúlyosabb pillanatokban is képtelenek voltak nézeteltéréseiket, saját céljaikat félretenni és elásni a csatabárdot egy jobb jövő érdekében és most is azt látni, hogy semmiféle komoly lépést nem próbálnak tenni a kritikus állapotok felszámolása érdekében – talán a sok évtizedes háborúskodás után már nem is tudják, milyen a békés élet.

És hogy a fentiek fényében mi lenne a megoldás? Valószínűleg a nemzetközi közösség által következetesen cáfolt ENSZ protektorátus lehetne az egyetlen út, hiszen ez lehetővé tenné a katonai jelenléten alapuló béketeremtést, az állami rendszer újraépítését, alapvető szolgáltatások ellátását, ahogy azt láttuk már Namíbiában is a nyolcvanas években. A kérdés persze, hogy erre van-e tényleges esély, hiszen egy ilyen küldetés igen komoly erőforrásokat emésztene fel a nemzetközi közösségtől – ezt majd a jövő eldönti, viszont előbb-utóbb lépni kell, ugyanis nem kell már sok hozzá, hogy ténylegesen kijelenthessük, hogy Dél-Szudán megbukott, mint állam.

twitter.com/napiafrika

Talán azért, mert még a nemzetközi közösség sem akarja elhinni igazán, de túlságosan komoly felületet nem kapott a sajtóban a hétvégi nagy eredmény Líbiából, amely szerint az ENSZ közreműködésével létrejött békeszerződést, demokratikus átmenetet megelőző előzetes megállapodást az ország majdnem összes szembenálló fele aláírta, tehát lefektették az alapjait egy új, stabil Líbia számára – így a hangzatos szavak. A Líbiai Politikai Egyezmény névre hallgató megállapodást szombaton (07.11.) írták alá a marokkói Skheiratban, úgy, hogy közben Líbiában véres harcok dúltak több városban is, csak a legtöbb menekültnek (közel 100 ezren vannak) otthont adó Bengáziban legalább 10-en haltak meg az elmúlt néhány nap alatt, köztük több gyermek is.

Persze az első mondatban felvázolt kétkedés nem a szokásos pesszimista hozzáállás, hiszen az a tény, hogy az észak-afrikai ország politikai palettájának egyik jelentős, iszlamista tényezője, az Általános Nemzeti Egység (GNC) elutasította a dokumentum aláírását, arra való hivatkozással, hogy abban a jövőbeni Líbiában betöltött szerepe az elvárthoz képest jelentősen kisebb, egyértelműen mutatja, hogy ennek az egyezménynek is ugyanaz a szűk keresztmetszete, mint a korábbi, hasonló megállapodásoknak. A GNC félelmében akár még lehet is bizonyos fokú igazság, mégis azzal, hogy a jelentősebb líbiai városok – köztük Tripoli és Bengázi – vezetői is aláírták a megállapodást a nemzetközileg elismert tobruki kormány mellett, bizonyos mértékben kényszerpályára állították a magát legitim kormányzatnak tartó, tripoli székhelyű GNC-t.

De ezt a kényszerpályát azért ne gondoljuk annyira erősnek, hiszen a hétvégi harcok az iszlamista fegyveresek és a magukat a hadsereg egységeinek tartó milíciák között egyértelműen mutatják, hogy túlságosan nagy jelentősége nincs ennek az alkunak (és akkor még nem is beszéltünk a Dernában zajló súlyos harcokról, amelyekben egy iszlamista csoport felvette a kesztyűt az Iszlám Állammal és elfoglalta tőlük a várost). A GNC aláírásához több tényező együttes meglétére lenne szükség és a skheirati tárgyalóküldöttségek abban bíznak, hogy a böjt végének megünneplését takaró Eid al-Fitr napja után a Líbiai Hajnal fegyveres csoportja által támogatott GNC is csatlakozni fog majd az egyezményhez és a tárgyaláshoz – ennek megtörténtéhez persze szükség lenne még arra is, hogy a tobruki kormány által a hadsereg vezetőjének kinevezett Khalifa Haftar tábornok távozzon pozíciójából és szüntesse be a Líbiai Hajnal elleni hadjáratát, ez ugyanis a GNC egyik fő követelése.

Tehát ahogy a fentebb taglalt dolgokból is látszik, jelenleg nincs nagyon közel a stabil, békés Líbia és mi sem mutatja ezt, az a tény, hogy Habib Essid tunéziai miniszterelnök nemrégiben jelentette be, hogy Tunézia több mint 160 kilométeres falat fog építeni az ország líbiai határszakaszának egy részére (több mint 500 kilométer, zömében sivatagos szakaszról van szó), hogy így próbálja megakadályozni az elmúlt időszakban történt tragikus támadásokhoz hasonló eseményeket – ugyanis az elég gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy a múzeumi és a szállodai akciókat egy líbiai táborban kiképzett fegyveresek hajtották végre. És csak erősítendő a tunéziai aggodalmakat, Dominic Asquith, egykori brit líbiai nagykövet is azt nyilatkozta a napokban, hogy Nagy-Britanniának fegyveres alakulatokat kellene küldenie Líbiába, hogy így állítsák meg az Iszlám Állam térnyerését és a szinte kezelhetetlen migrációs áradatot.

Persze ez csak egy kis összefoglalója az elmúlt napok Líbiával kapcsolatos eseményeinek, hiszen ebből még nem fog kiderülni, merre tart az ország, mi lehet a megoldás kulcsa, de az biztos, hogy a rendkívül kaotikus, komplex kapcsolatrendszer okán egy, a mostanihoz hasonló alku még nem jelenti a végleges megoldást, hiszen annyi milícia, annyi különböző csoport harcol a hatalomért, hogy ha mondjuk most a GNC alá is írná a keretmegállapodást, az még bőven nem jelentené az azonnali békét és a stabilitást – ott van az Iszlám Állam, ott vannak a misratai milíciák és még sorolhatnánk a különböző érdekek, célok mellett szerveződő szövetségeket.

twitter.com/napiafrika

A tegnapi bejelentés szerint (07.06.) Namwali Serpell a díj 16 éves történetében első zambiai íróként nyerte meg az afrikai írók támogatására létrehozott Caine-díjat, a Sack (Zsák) címet viselő alig 7 oldalas novellájáért (amelyet itt egyébként bárki elolvashat), amelyben két, egy beteg és egy őt ápoló férfi történetét ismerhetjük meg, akik egyrészt ősidők óta barátok, másrészt viszont vetélytársak is egy nő miatt, akiről később kiderül, hogy már elhunyt és csak egy kisfiút hagyott maga után, akiről nem tudni, hogy melyik férfi gyermeke.

A Caine-díjat még 2000-ben alapították, hogy itt mérethessenek meg a legjobb afrikai rövid, angol nyelvű novellák és általában minden év júliusában történik meg a győztes bejelentése egy egész héten át tartó programsorozat utolsó állomásaként, amelyen egyébként sajtóesemények, felolvasások és író-olvasó találkozók is vannak. Az elmúlt években a nigériai írók eléggé domináltak a győztesek között, de például nyert díjat egy zimbabwei gettóról szóló, “Hitting Budapest” című novellájával NoViolet Bulawayo is. Serpell egyébként nem Zambiában él, 1989-ben kivándorolt az Egyesült Államokba, ahol a mai napig angolt tanít a kalifornai Berkeley egyetemén és nyilatkozata szerint a díjjal járó 10 ezer fontot szét fogja osztani a legjobb ötbe bejutott másik négy író, a két nigériai, Segun Afolabi (ő 2005-ben már nyert egyszer) és Elnathan John valamint a két dél-afrikai, F.T. Kola és Masande Ntshanga között, hiszen ahogy ő utalt rá, “az írás sosem lehet verseny”.

Érdekes volt egyébként olvasni, hogy Serpell számára a novella megírásakor nagy inspirációt jelentett a legendás japán horrorrendező, Takashi Miike Meghallgatás című filmje, amelyben szintén egy zsák játssza az egyik főszerepet. Az RFI-nek adott interjújában az írónő azt is kiemelte, hogy rendkívül meglepett volt már amiatt is, hogy a legjobb ötbe beválogatták, hiszen a Zsák egy különös, szürreális történet és amikor az interjú készítője azt feszegette, hogy most akkor megnyílik-e számára a nagy karrier lehetősége, hiszen ezzel a díjjal az elismert írók közé emelkedett – szimpatikus módon azt nyilatkozta, hogy számára csak az olvasók elismerése számít és pont ez volt az oka annak is, hogy a díjjal járó pénzt fel fogja osztani írótársai között. Ez a poszt igazából nem volt több, mint egy hír bemutatása és Namwali Serpell népszerűsítésére tett kísérlet, hiszen a lényeg az, hogy a kedves Olvasók kicsit megismerjék az afrikai irodalmat, legalább egy nem túl sok időt igénylő apró novellán keresztül. Szóval rajta hát olvasni!

twitter.com/napiafrika

Az elmúlt hetekben Magyarországon az illegális migránsok megállítását célzó, a szerb határon felhúzott több tucat kilométeres kerítés volt az egyik fő téma a sajtóban és egyáltalán a társadalom különféle rétegeiben, de egyes megnyilvánulásokból az volt leszűrhető, hogy sokan nem tudják, az efféle kerítések egyáltalán nem szokatlanok a világon, Ázsiától kezdve Észak-Amerikán át már sok helyen alkalmazták ezt a határvédelmi megoldást – és igen, Afrikában is.

Ha most tippelni kellene, valószínűleg kevesen mondanák Botswanát (egyébként sem csak egyetlen ilyen kerítés áll a kontinensen, van ilyen Marokkóban, de a Dél-afrikai Köztársaságban is), pedig a dél-afrikai régió egyik mintaországának számító államban épült egy közel 500 kilométer hosszú, két méter magas drótháló a zimbabwei határon, alapvetően mondjuk nem migrációs, hanem inkább egészségügyi okokból (legalábbis ez az eléggé gyenge lábakon álló hivatalos verzió), ugyanis Gaborone 2003-as döntésével így próbálta megfékezni a különféle haszonállatokat veszélyeztető fertőzéseket egy Zimbabwéban korábban kitört szám- és körömfájás járvány után.

És hát miután Botswanában az állattenyésztés a gyémántipar mellett a legnagyobb bevételi forrás, nem volt kérdés, hogy a beteg állatok kötelező leölése olyan komoly veszteséget jelentett, hogy megérte befektetni egy ilyen kerítésbe – Zimbabwe mondjuk akkor és azóta is azt állítja, hogy valójában a zimbabwei migráció megfékezése miatt épült a drót, de biztosat nem tudni, hacsak azt nem, hogy mag a kerítés nem igazán látja el feladatát, hiszen például illegális migránsokból is havonta több ezret utasítanak ki Botswanában.

A kerítés több okból sem látja el eredeti célját, egyrészt azért nem, mert nem figyelik, nincsenek járőrök és az eredetileg tervezetthez képest nem helyezték áram alá (anno igen komoly nemzetközi nyomást kapott Gaborone, nehogy megpróbáljon egy áram alatt lévő kerítést üzembehelyezni a határon), másrészt azért sem, mert rengeteg helyen folyók és egyéb természeti képződmények miatt megszakad az építmény és bármikor áthaladhatnak állatok és akár migránsok is a két ország között, úgyhogy a hatékonyságról is komoly kétségeink lehetnek. Az biztos, hogy az illetékes minisztérium álláspontja minden évben ugyanaz, a meglévő problémák orvoslásra kerülnek és a kerítést folyamatosan karbantartják, a közelében élő farmereket és állattenyésztőket is bevonták ezekbe a munkálatokba, ugyanis az állatok – különösen az elefántok – vándorlása miatt igen komoly sérülések alakultak már ki az építmény sok részén.

Az is biztos persze, hogy a Zimbabwe által eredetileg felhozott “afrikai Gáza-övezet épül” érv is a múltté már, bár még 2008-2009 környékén is voltak hírek arról, hogy milyen sikeresen tartja távol a bevándorlókat az alig 2 milliós országtól a kerítés, mára biztossá vált, hogy a kerítés semmilyen formában nem gátolja az illegális bevándorlást (ahogy a képeken is látható, egy ilyen kerítés nem igazán nagy kihívás egy elkeseredett embernek – lásd a spanyol enklávék kerítéseinek példáját), sőt, jelenlegi állapotát figyelembe véve igazából mintha nem is létezne.

twitter.com/napiafrika

Rendkívüli biztonsági ülést hívtak össze a mai napra (07.03.) a Dél-afrikai Köztársaságban a Dél-Afrikai Fejlesztési Közösség (SADC) országai, hogy szót ejtsenek az egyre aggasztóbbá váló lesothói biztonsági helyzetről és átbeszéljék a lehetséges opciókat is, ugyanis az aprócska, és a Dél-Afrika vízellátása szempontjából rendkívül fontos országban a tavaly puccskísérlet után valamelyest normalizálódó helyzet ismét a teljes összeomlás esélye jelent meg, amelyhez az újabb lökést Maaparankoe Mahao egykori vezérkari főnök fényes nappal, katonák által végrehajtott meggyilkolása adta.

Ez még múlt héten történt, de az azóta eltelt pár napban több ellenzéki vezető is elmenekült az országból, a dél-afrikai elnökhelyettes és a lesothói ügyekre kijelölt közvetítő, Cyril Ramaphosa is eltöltött két napot a lesothói fővárosban, Maseruban, hogy tárgyaljon a szembenálló felekkel valamint bejelentse, hogy külföldi nyomozócsoport is segíteni fogja Mahao gyilkosainak felkutatását és elfogását (jelzésértékű mondjuk, hogy Pretoria csak kórboncnokokat küldött). Persze ez csak a konkrét ügyben jelenthet megnyugvást, a puskaporos hordó robbanásközeli helyzetét eredményező problémákra (itt gondoljunk az iszonyú szegénységre, a hadsereg és a rendőrség soraiban jelenlévő politikai megosztottságra, a hatalmas korrupcióra és egyes politikusok önző politizálására) nincs nagyon válasza sem az ország, sem az SADC vezetésének – hacsak a ma (07.03.) kezdődő, Robert Mugabe vezette SADC kétnapos konferenciáján nem sikerül valamiféle tervet kidolgozni.

Az autó, amiben az egykori vezérkari főnököt lelőtték.

Az egykori vezérkari főnök meggyilkolásával kapcsolatban a hivatalos álláspontot maga a lesothói elnök, Pakalithi Mosisili ismertette, aki szerint Mahao akkor sérült meg végzetesen, amikor megpróbálták letartóztatni a katonák – a nem hivatalos verzió szerint a gyilkosságot Mahao utódja, a tavalyi puccskísérlet egyik fő kitervelőjének számító Tlali Kamoli rendelte meg, ami persze lehet egyszerű találgatás is, mégis talán jelzésértékű, hogy a merénylet óta Mahao egyik nagy szövetségese, az egykori miniszterelnök, Tom Thabane is menekülőre fogta a dolgot a Mosisilivel szembenálló ügyvédek, újságírók, ellenzékiek egy részével együtt.

Ha azonban az SADC és Lesotho egyik fő külföldi támogatója, az Egyesült Államok nem képes megoldást kínálni, akkor elmondhatjuk, hogy tökéletes példáját láthatjuk majd annak, hogy a nemzetközi segítség mennyire behatárolt, mennyire korlátozott opciókat kínál, hiszen jelenleg úgy tűnik, hogy az állami struktúra alapjaiban rohad ebben az apró kis államban – gondoljunk csak például arra, hogy amikor Mosisili 14 év után békésen elbukta a választásokat 2012-ben és létrejött egy Tom Thabane vezette egységkormány, akkor is pillanatok alatt egyértelművé vált, hogy a hadsereg és a rendőrség csak a továbbra is egymással szemben álló politikai felek eszközeként szolgálnak: katonák támadtak gránátokkal Thabane barátnőjének házára, katonák és rendőrök privát testőrként és verőemberként szolgáltak és hát az ominózus puccsban a Thabane által elbocsátott Kamoli katonáival már elbocsátásának másnapján megrohamozta a fővárost és a Thabanéhoz hű rendőri erőket.

A lesothói politikai élet nagy öregje, Mosisili

Pedig elvileg mindkét testületnek teljesen függetlennek kellene lennie és kizárólag a nép érdekeit kellene néznie – mégis eme poszt szerzője az Afrikához fűződő sok-sok éves kapcsolata alatt sosem látott ilyen függetlenséget Lesothóban. Aztán a puccskísérlet után az SADC közreműködésével kicsikart februári választáson Mosisili ismét visszakerült az ország élére és egyik első intézkedésével ismét pozícióba ültette hű jobbkezét, Kamolit, aki aztán állítólagosan hozzálátott a politikai ellenfelekkel való leszámolásnak – kezdődött minden a Thabanéhoz hű katonák és üzletemberek eltüntetésével majd most jött ez a gyilkosság. Persze ne vessük el teljesen a sulykot, a komplex, korrupciós ügyektől átszőtt lesothói politikai életben minden vagylagos, tehát a fent említett mondatok mindegyikében ott bújkál, ott kell bújkálnia a bizonytalanságnak, hiszen jelen pillanatban megjósolhatatlan mit hoz a jövő Maseru és a világ egyik legnagyobb HIV-fertőzöttségi arányával bíró kis ország számára.

És akkor még arról nem is nagyon esett szó a posztban, hogy a jelenlegi koalíciós kormányzatban komoly szerepet betöltő Lesothói Demokratikus Tömörülés (LCD) vezetője, a lesothói politika egyik nagy alakjának számító Mothetjoa Metsing és a dél-afrikai alelnök, Ramaphosa között fennálló régi jó viszonyt nem igazán nézi jó szemmel Mosisili, ami nem túlságosan jó előjel a jövőre nézve. És várva az SADC rendkívüli ülésének fejleményeit, zárjuk most ezt az írást azzal a rövid megjegyzéssel, amellyel Mosisili szóvivője, Motumi Ralejoe kommentálta a helyzetet: “Hogy valóban problémáink lennének? Hát nem hiszem.”

twitter.com/napiafrika