Mindennapi Afrika

Napjainkban a világ politikai állóvizét újabb kiszivárgott dokumentumok keltette hullámok kavarták fel, a “Panamai Papírok” néven elhíresült közel 12 millió bizalmas dokumentumból kiderült, hogy a panamai Mossak Fonseca ügyvédi iroda által kezelt 214 ezer offshore cég tulajdonosai és vezetői között rengeteg politikus és üzletember van, akik ezen az úton igyekeztek vagyonukat eltitkolni, az adókat elkerülni. És ezen érintett politikusok és vezetők között bőven találhatunk afrikaiakat is, az eddig feldolgozott információk szerint legalább 15 afrikai ország vezetői között találunk érintetteket: ilyen például a Kongói DK-t vezető Joseph Kabila testvére, Jacob Zuma unokaöccse vagy éppen Robert Mugabe holdudvarának több tagja.

Bár mondjuk a Dél-afrikai Köztársaságban a “Panamai Papírok” nélkül is van min mazsolázni, hiszen március 31-én az ország legfelsőbb bírósága döntött úgy, hogy az elnök, Jacob Zuma vissza kell hogy fizesse az összes állami pénzt, amit nkandlai otthonára költött el korábban. Ettől függetlenül a “Panamai Papírokról” is kell beszélni, hiszen egyes újságírók és banki szakértők szerint közel 150 milliárd dollárnyi afrikai pénzt mozgattak ki a kontinensről titkos külföldi bankszámlákra, direkt ilyen feladatokra szakosodott ügyvédi irodák segítségével és hát azt tudjuk, hogy ennek a pénznek lehetne jobb helye is a kontinensen. A dél-afrikai ország esetében eddig csak Zuma unokaöccsének, Clive Khulubuse Zumának a neve került nyilvánosságra, aki a Caprikat Limited offshore cég képviseletében járhat el, egy olyan cégében, amely a Kongói DK-ban vásárolt fel olajmezőket.

Még az alapvetően demokratikusnak és kevésbé korruptnak tartott Botswana is felkerült az érintett országok listájára, hiszen a Fellebbviteli Bíróság elnöke, Ian Kirby legalább 5 offshore cégben bír tulajdonrésszel – és bár ebben semmi kivetnivaló nincs jogi szempontból, sokakban felmerül a kérdés, hogy Kirby miért mozgatja ki az országból vagyonát és befektetéseit és miért offshore cégek égisze alatt vásárol ingatlanokat és vagyontárgyakat. Nem minden jött persze meglepetésként, a 2012-ben 75 millió dolláros hűtlen kezelés miatt börtönbüntetésre ítélt Delta-állambeli egykori nigériai kormányzó, James Ibori neve is ott van a papírokban, ahogy a szintén korrupciós vádak miatt jelenleg is bíróság előtt álló, szenátust vezető Bukola Sarakié is. De még mielőtt azt hinnénk, hogy ez ismét csak vezető politikusok és üzletemberek pénzmozgásait, befektetéseit érinti, csalódnunk kell, ahogy a Heritage Oil and Gas Ltd, brit érdekeltségbe tartozó olajtársaság példája is mutatja.

A cég ugandai érdekeltségei után 2010-ben 400 millió dolláros adóra számított Ugandában, de ezt elkerülendő, a cég megpróbálta székhelyét Mauritiusra átmozgatni, amelynek kettős adóztatást kizáró egyezsége van Ugandával, ám nem adóztatja a nyereséget, így a 400 millió dollárt sikerrel megúszhatta volna a cég. De a fentiekkel még csak a felszínt kapargattuk, hiszen az egykori szudáni elnök, Ahmad Ali al-Mirghani is több millió dollárt tárolt egy panamai cégben, ahogy az egyiptomi Hoszni Mubakarak fia, Alaa is sokat üzletelt a Mossack Fonsecával, ahogy érintett a marokkói király személyes titkára, Mounir Majidi vagy az egykori ghánai elnök fia, John Addo Kufuour is. De hogy mit jelent az érintettség? Például a kenyai helyettes főügyész, Kalpana Rawas példája tökéletes megmutatja, aki offshore cégeken keresztül vásárolt fel, majd értékesített milliós ingatlanokat Londonban, de a ruandai elnök, Paul Kagame biztonsági tanácsadója, Emmanuel Ndahiro is offshore cégen keresztül vásárolt külföldi ingatlanokat és egy magángépet is. És a lista iszonyú hosszú, győzze az ember olvasni.

twitter.com/napiafrika

Bár a mainstream médiában minimális visszhangja sincs még a dolognak, de azért valószínűleg sok Afrika-szerető figyeli aggodalommal a Kongói Köztársaságban zajló eseményeket, ugyanis, ha hinni lehet az információknak, a már hosszú évek óta elfeledett polgárháború árnyéka vetült újra a nemrégiben harmadik mandátumot szerző Denis Sassou Nguesso elnök országára, ahol hétfő (04.04.) reggel a főváros egyik déli negyedében, Makelekelében (és nem sokkal ezután Mayangában) fegyverropogás és robbanás hangja köszöntette a hét indulását úgy hajnali három óra környékén. Bár ezt hivatalosan még nem erősítette meg senki a másik oldalról, a kongói kormány szerint a legalább egy kormányzati épület és egy rendőrkapitányság ellen elkövetett támadások mögött az 1999-ben befejeződött polgárháborúban megismert Nindzsák állnak, akik akkor Bernard Kolelas egykori miniszterelnököt támogatták, akinek a fia, Guy-Brice Parfait Kolelas most 15%-ot szerzett az elnökválasztáson és végig vitatta annak tisztaságát.

Az elkövetők személyétől függetlenül azonban az biztos, hogy Makelekelében jelentős számú tüntető vonult fel reggel Sassou Nguesso távozását követelve és szintén jelentős számú lakos igyekezett nagy sebességgel elhagyni az érintett városrészt. Szemtanúk beszámolója szerint a felfegyverzett ismeretlen támadók és a katonaság egységei is komoly nehéztüzérséget vetettek be a nagyjából egész délelőtt tartó lövöldözés során – áldozatokról még nincs hír, de szintén helyi források arról számoltak be, hogy a fegyveresek kerülték a civilekkel szembeni erőszakos fellépést, inkább felszólították őket, hogy mielőbb hagyják el a környéket, mert az elnöki palota irányába próbálnak majd eljutni. Remélhetőleg az elkövetkezendő órákban több információ derül majd ki az eseményekről (talán nem várható további eszkalálódása a folyamatnak), mert ami jelenleg ismert, az igencsak rossz emlékeket ébreszthet sokakban, hiszen Bernard Kolelas Nindzsái, Pascal Lissouba ex-elnök Kokoye milíciája és Nguesso Kobrái két polgárháborúban is összecsaptak egymással különböző szövetségi struktúrában, 1997-ben például Brazzavilleben annyira súlyos helyzet alakult ki, hogy a várost három részre osztotta a három fegyveres csoport. Anno akkor angolai segítséggel a Kobrák megnyerték a háborút, de most csak remélni lehet, hogy a múlttal semmiféle kapcsolat nem merül fel az események kapcsán, mert az nem tenne jót a régiónak és az amúgy is gazdasági nehézségekkel küzdő országnak sem.

twitter.com/napiafrika

Az 1965-ig Angol Gambia néven szereplő gambiai labdarúgó válogatott, sem a brit uralom, sem a későbbi függetlenség ideje alatt Gambia néven nem tudott komoly sikereket felmutatni, jópár alkalommal azért sem, mert különböző okok miatt nem indultak sem a világbajnokság sem az Afrikai Nemzetek Kupája (CAN) selejtezőin – a legutóbbi, nagy felháborodást keltő ilyen alkalom a 2015-ös CAN-selejtezősorozat volt, amikor Gambia azért nem tudott indulni, mert 2014-ben az ország válogatottját két évre minden afrikai labdarúgó-eseménytől eltiltották, miután kiderült, hogy a szövetség manipulálta a labdarúgók életkorát és sportigazolását. Ennek ellenére, amikor eljön az idő, a gambiai válogatott mindig nagy reményekkel vág neki a selejtezőknek csapatával, amelynek keretében alig található Gambiában játszó játékos, a többség más országok alacsonyabb ligáiban kergeti a labdát.

Tavaly Namíbia ellen elég közel jártak a világbajnoki selejtezőn a továbbjutáshoz októberben, de hazai pályán nem tudták legyűrni ellenfelüket, így ahogy várható volt, Windhoekban már nem tudták kivívni a továbbjutást – talán szerencséjükre is, hiszen a jóval esélyesebb Guinea a következő fordulóban kisöpörte a namíbiaiakat. Az Afrikai Nemzetek Kupája selejtezőjén ennek megfelelően jó nagy adag elszántsággal szállt ringbe a gambiai válogatott, de sajnos a csapat nem tudott eddig megfelelni az elvárásoknak, négy meccséből mindösszesen két döntetlent tudott összekaparni és egyetlen gólra futotta tőlük. Még minimális esélyük van a második hely megszerzésére, de ehhez otthon le kellene győzniük a Dél-afrikai Köztársaságot és idegenben Kamerunt, ami annak tükrében, hogy a csoport negyedik tagja, az alapból gyengébbnek tartott Mauritánia ellen sem tudott nyerni a gárda a nemrégiben lejátszott két meccs egyikén sem, elég reménytelennek tűnik.

Nem csoda, hogy a csalódott drukkerek megtámadták a mauritániai szövetség és a gambiai csapat egyik legjobb játékosának, a Premier Leagueben szereplő Swansea City játékosának, Modou Barrownak az autóját is, amikor azok éppen távoztak a két csapat március 29-én, 0-0-val végződő meccsének helyet adó banjuli Függetlenség-stadiontól. A durva kődobálásban megnyilvánuló csalódottság eredményeként jelentős anyagi kár keletkezett, szerencsére azonban senki nem sérült meg – nem sokkal később a gambiai szurkolók hivatalos csoportja elnézést kért a Gambia legnagyobb futballsztárjának számító Barrowtól a Facebookon a támadásért. A bocsánatkérés azért is jár neki, mert Svédország ellenében választotta Gambiát, mint válogatottat, pedig még 2015-ben a svéd U-21-es válogatottba is behívták, tekintve, hogy 11 éves korától Svédországban nevelkedett apjával.

De hogy még térjünk vissza egy kicsit a focihoz, ha Gambiának igencsak minimális az esélye, hogy összejöjjön nekik a tornára való kijutás, a selejtezősorozatban van olyan gárda, amelyik orbitális meglepetés felé tart – ilyen például a Közép-afrikai Köztársaság, amely Angolát is megelőzve csoportjában a második helyen áll és van esélye bejutni a tornára. Ugyanígy meglepő Libéria, Benin és Szváziföld jó teljesítménye is, bár utóbbinak azért nagyon kell kaparnia, hogy legjobb második lehessen, hiszen a 13 csoport leggyengébb második helyezettjéről beszélünk.

twitter.com/napiafrika

Azt már előzetesen sejteni lehetett, hogy amikor a Kongói Köztársaság polgárai március 20-án az urnák elé járulnak, hogy szavazatukkal eldöntsék ki irányítsa országukat a következő őt évben, akkor a voksuk túlságosan sokat nem fog számítani és eléggé valószínű, hogy az 1979 óta szinte végig (volt öt év megszakítás, amely után jött a borzalmas polgárháború) hatalmon lévő elnök, Denis Sassou Nguesso újabb öt évig folytatni fogja, mint a kisebbik Kongó vezetője. Így is lett és bár az elmúlt két választáshoz képest Nguesso ezúttal jelentősen kevesebb szavazatot kapott, a megszerzett közel 61%-kal így is ő folytathatja a munkáját – hiába írták az alkotmányba 2002-ben Nguesso ügyvédei a maximális két mandátum és maximum 70 éves életkor szabályát, ennek sem volt most jelentősége a 73 évesen harmadik mandátumára készülő elnök esetében, főként azért nem, mert néhány hónappal ezelőtt, tavaly októberben ezeket a részeket kiírták az alaptörvényből.

Egy sikeres népszavazás után, tegyük hozzá, bár azért Nguesso a nemzetközi közösséggel szembeni ütőkártyájaként azt még megvárta, hogy burundi és ruandai kollégája is túllépjen az alkotmány eredeti korlátozásain. Az ellenzék természetesen teljes offenzívát hirdetett, egyértelműen elutasítják az eredményeket és a lakosságot a békés ellenállásra szólították fel, hiszen szerintük nem volt egyetlen olyan jelentősebb város sem, ahol Nguesso tudott nyerni – ezt majd még a következő napokban az Alkotmánybíróság fogja véglegesíteni, de a hatalmon lévő Kongói Munkáspárt már most felszólította az ellenzéket a végső döntés tiszteletben tartására. A voksoláson 15%-kal második helyen végzett Guy Brice Parfait Kolelas és a harmadik helyen nagyjából szintén ennyivel záró Jean-Marie Michel Mokoko egyébként teljesen más fronton indítana harcot: Mokoko polgári engedetlenséget, ún. “halott város” akciótervet léptetne életbe, azaz megbénítaná az országot, az oktatást és az egészségügyet is, ezzel szemben Kolelas az Alkotmánybírósághoz adna be egy beadványt – most azonban mindenki ezen testület végső döntésére vár és valószínűleg a döntés után látjuk majd meg, hogy merre fog tovább menni a kongói út.

De nem kellett túl nagy elemzőnek lenni ahhoz, hogy előzetesen is meg lehessen jósolni, alacsony részvétel mellett Nguesso be fogja húzni a győzelmet és még nem is csak azon csalási vádak miatt, amellyel utólag illették az elnököt, hanem egyszerűen azon oknál fogva, hogy nem volt igazán olyan kihívója, aki az emberek szemében igazi alternatívát jelentett volna. Nguesso mellett volt még ugye 8 jelölt, akik közül hárman (Joseph Kignoumbi Kia Mboungou, Michel Mboussi Ngouari és Anguios Nganguia Engabé) igazából nem is számítottak igazi ellenzéknek, hiszen valószínűleg kormányközeli forrásokból finanszírozták jelöltségüket és kampányukat, a maradék ötösből pedig a fentebb már említett Kolelas, Claudine Munari és André Okombi Salissa azért nem képviselt valódi ellenzéki értéket, mert mindhárman több évtizeden át töltöttek be különféle pozíciókat Nguesso kormányaiban, szóval az emberek szemében elég könnyen összemosódhatott nevük az elmúlt 30 év történelmével.

A maradék két jelölt közül Jean-Marie Michel Mokoko az elmúlt időszakban tényleg szembefordult egykori kenyéradójával, hiszen az 1987 és 1993 között a kongói hadsereg vezérkari főnökeként is dolgozó tábornokot azóta, hogy bejelentette indulását, többször meghurcolták, vele viszont az volt a probléma, hogy képtelen volt az ország északi részén élő csalódott polgárok közül sokat megnyerni magának (hiába is tekintik őt a kongói demokrácia egyik feddhetetlen harcosának). Az utolsó jelölt, Tsaty Mabiala pedig sosem volt valódi esélyes, hiszen kizárólag néhány déli régióban tudott jelentős támogatást felmutatni maga mögött, hiába tekintették őt sokan az ország eddigi egyetlen szabad választáson megválasztott elnöke, Pascal Lissouba utódjának és hiába volt ő a legjelentősebb kongói ellenzéki párt, a Pánafrikai Szociáldemokrata Tömörülés (UPADS) hivatalos jelöltje.

És hogy most mi fog történni? Találgatásokba könnyen lehet bocsátkozni, de ha egyszerűen azt a tényt tekintjük, hogy például a franciáknak (és velük együtt a nemzetközi közösségnek) sem gazdasági, sem geopolitikai érdeke nem fűződik most egy “elszabadult” Kongóhoz, ha figyelembe vesszük, hogy Nguesso az elmúlt hónapok során brutális erőszakkal taposott el minden ellenzéki megmozdulást (még a választás napján is volt könnygázas oszlatás) akkor azt mondhatjuk, hogy az elnök újabb öt évig nyugodtan kormányozni fog – amiért ebben nem lehetünk biztosak, az Burkina Faso, vagyis az észak-afrikai ország példája, ahol egy mindent elsöprő népakarat még a legkitartóbb vezetést is képes volt megtörni.

twitter.com/napiafrika

A nemzetközi közvélemény radarjára legutoljára 2010. januárjában került fel az angolai enklávé, Cabinda és az ott évtizedek óta zajló, alacsony intenzitású függetlenségi harc, amikor a Cabindai Felszabadítási Front (FLEC) fegyveresei megtámadták az Afrikai Nemzetek Kupájának egyik meccsére igyekvő togói labdarúgó válogatott buszát és több embert megöltek, mások pedig súlyosan megsérültek. Annak ellenére azonban, hogy az ezt követő években nem igazán került címlapra ez az olajban rendkívül gazdag angolai terület, a FLEC tovább folytatta küzdelmét, idén februárban például Buo Zau járásban öt angolai katona veszítette életét, amikor a függetlenségpárti fegyveresek támadást intéztek ellenük.

Válaszul a támadásokra, azóta megerősített járőrök és ellenőrzési pontok vannak az egész régióban, ami egyébként már nagyjából 2006, azaz a hivatalos békeszerződés óta így van, amikor minimális sajtóvisszhangtól kísérve tűzszüneti megállapodást írt alá a FLEC politikai szárnya és az angolai kormány, amelyet azonban egyetlen más cabindai szervezet sem ismert el, és a katonai szárny is tovább folytatta alacsony intenzitású harcát a hadsereg ellen. A 2006-ban közösen illetve a 2010-es hírhedt támadás után 2010. júliusában a FLEC által egyoldalúan kihirdetett tűzszünet ellenére sem hagytak alább a katonai cselekmények a közel 7000 négyzetkilométeres területen, példának okáért 9 ember (köztük két kínai állampolgár) veszítette életét, amikor a FLEC és az angolai hadsereg 2013. januárjában összecsapott Észak-Cabindában.

És ez még az állítólagos tűzszünet ideje alatt történt, azóta pedig a FLEC (néhány hete) bejelentette, hogy hivatalosan is harcot kezd ismét, hogy így kényszerítse Luandát tárgyalóasztalhoz megint, mert a szervezet úgy érzi, hogy továbbra is háttérbe szorulnak a cabindai érdekek és a nemzetközi közösség is támogatja az angolai kizsákmányolást a földjükön. Ennek tükrében várható, hogy az olajban gazdag angolai tartományban ismét előfordulnak majd az olajipari létesítmények elleni támadások, hiszen a külföldi olajcégek telephelyei, személyzete elleni akciókkal a FLEC csoportja kedvező pozícióba tudja hozni magát esetleges béketárgyalásokon – hiszen az angolai költségvetés egyik legfontosabb bevételi forrása a Cabindában is bőven rendelkezésre álló kőolaj.

Mint ahogy arról már korábban volt szó itt a MindennapiAfrikán, az enklávénak van saját kormánya és vezetése is, de a Cabindai Köztársaság létezését a mai napig kizárólag a Szabad Államok Afrikai Szövetsége és a Szabad Államok Szövetsége ismeri el és részese az El nem ismert államok és népek szövetségének (UNPO) is, saját minisztériumokkal és parlamenttel is rendelkezik, persze ez a száműzetésben működő politikai jelenlét nem annyira erős, mint más hasonló, független és elismert létre pályázó régiónál. Visszatérve a mostani konkrét eseményekre, könnyedén elképzelhető, hogy a FLEC újabb halovány esélyt pillantott meg céljai elérésére azzal, hogy nemrégiben az angolai elnök, José Eduardo dos Santos (akinek lányát egyébként Afrika leggazdagabb nőjeként tartják számon) bejelentette, hogy több évtizednyi uralkodás után 2018-ban átadja majd hatalmát egy, pártja által megnevezett utódnak. És ha ez nem olyan “trükk” lesz, amelyet dos Santos már többször bevetett a múltban vetélytársai legyengítésére, akkor az utódlás rengeteg kérdést fog felvetni, köztük Cabinda jövőjét illetően is.

twitter.com/napiafrika

Stratégiai helyzete okán általában jelentősebb nemzetközi figyelem irányul az aprócska, sivatagos kelet-afrikai országra, Dzsibutira és nincs ez másként most sem, amikor az alig 800 ezer lakosú, negyed-magyarországnyi államban április 8-án elnökválasztást tartanak. Persze ez valójában csak névlegesen lesz választás, hiszen a már 17 éve hatalmon lévő (akkor az országot függetlensége óta irányító nagybátyjától vette át a hatalmat) és most negyedik mandátumára készülő jelenlegi elnök, Ismail Omar Guelleh nem fog igazán esélyes és népszerű kihívóval szembesülni, az ellenzék még saját soraiban sem képes egyetértésre jutni, a függetlenek pedig bőven a nagyon esélytelen kategóriába tartoznak.

Guelleh mellett 5 jelölt indul majd még a megmérettetésen, ketten a legnagyobb ellenzéki szövetség, a Tömörülés a Nemzet Megmentéséért (USN) színeiben (Omar Elmi Mohamed Daoud és Kaireh Chehem), hárman pedig függetlenként: Hassan Idriss Ahmed, egy egykori diplomata, Mohamed Moussa Tourtour egy ezeréves politikai veterán, aki már a kilencvenes években is indult választáson és Jamaa Jamaa Abdouramane, egykori kormányzati tisztviselő. A 2013-as, igen vitatott parlamenti választásokon a 65 fős törvényhozásban 10 helyet szerző USN egyébként egy 8 pártból álló koalíció, amelyben létrehozása óta komoly ellentétek vannak a résztvevő pártok között, most például kettő mozgalom a választások bojkottjára és minden jelölt visszaléptetése mellett kampányol, mert szerintük Guelleh és a kormány nem tartja be azt az egyezséget, amelyet még 2014-ben írt alá az ellenzékkel a 2013-as választások eredményeként kirobbant konfliktust lezárandó (alapvetően a választási bizottság összetételén ment és megy a vita).

A két távolmaradást erőltető párt egyike az USN koalíciójának talán legerősebbje, a Demokratikus Megújulási Mozgalom (MRD), amelynek vezetője, Daher Ahmed Farat már többször kijelentette, hogy az április 8-án esedékes voksolás igazából nem Guelleh újraválasztása körül forog majd, hanem lehetőséget kínál az ellenzéknek a sorok rendezésére és egy végre egységes arculat felvételére a jövőt illetően. Ami biztos, hogy az ellenzék megosztottsága még jobban kedvez Guellehnek, aki így igazából hátradőlve várhatja az eredményt, amelyben azért is biztos lehet, mert az Elnöki Többség Tömörülés (UMP) ötpárti koalícója egyértelműen a legtöbb támogatót tudhatja magáénak az országban, ráadásul a jóval jelentősebb kampányösszegből gazdálkodó Guelleh az életszínvonal javítását és a szegények felemelését tűzte zászlajára, ami egy igencsak jól hangzó szlogen.

És papíron erre meg is lesz a forrás és az esély, hiszen az elmúlt időszakban két óriási projektet is bejelentettek a kis országban, egyrészt a kínaiak által finanszírozott gázprojektet, amelynek keretében gázvezeték épül Etiópiából Damerjogig, ahol cseppfolyósító üzem és tankertöltő állomás is épül, másrészt szintén a kínaiak logisztikai központot és katonai bázist is terveznek itt építeni, cserébe hatalmas infrastrukturális támogatásokat ígérnek – ergó igen csábító jövőkép áll Dzsibuti előtt, a kérdés az, hogy ebből mennyit fog észlelni a lakosság. Az biztos, hogy egy bizonyos réteg szeme már kinyílt és nyitott lenne a demokratikus változásokra, de sajnos ehhez erőteljes bátorságra lenne szükség ezen polgárok részéről, hiszen az országban 2015. novembere óta szükségállapot van érvényben és például tavaly decemberben halálos áldozatokat is követelt, amikor a hatóságok feloszlattak egy ellenzéki megmozdulást.

twitter.com/napiafrika

Ha valaki szimplán csak átfutotta a hétvége afrikai vonatkozású híreit, akkor nagy valószínűséggel szimplán átfutott Hassan al-Turabi, neves szudáni ellenzéki politikus halálhírén, pedig a 84 éves korában Kartúmban, agyvérzés következtében elhunyt keményvonalas vallási és politikai vezető a modernkori Szudán történelmének egyik meghatározó alakja volt. Nevéhez köthető a Nemzeti Muszlim Front 1976-os megalapítása, amely csoport egészen a 21. század kezdetéig jelentős hatást gyakorolt a szudáni politikai életre és a kilencvenes évek végén ebből a mozgalomból jött létre Omar Hassan al-Bashir Nemzeti Egységpártja is, amelynek 1999-es megroppanása vezetett al-Turabi kiválásához és a Népi Egységpárt megalapításához, amely egészen Turabi most bekövetkezett haláláig végig ellenzéki erőként volt jelen a politikai palettán.

Az al-Turabi által alapított Nemzeti Muszlim Frontról (NIF) érdemes tudni, hogy megalapításától kezdve végig a saría törvénykezés bevezetéséért és a saría ellen küzdő déli Szudáni Népi Felszabadítási Mozgalom (SPLA) fegyveres legyőzéséért kampányolt, így amikor 1989-ben az akkori elnök, az Umma Pártot jelenleg is vezető Sadiq al-Mahdi békét kötött az SPLA-val és déli pártokat, szakszervezeteket és több más mozgalmat is magában tömörítő koalíciót hozott létre Szudánban, a NIF eldöntötte, hogy megakadályozza az ország világi állammá alakulását és 1989. június 30-án Omar al-Bashir vezérletével a NIF-hez köthető katonatisztek puccsot hajtottak végre. A puccshoz vezető okokról megoszlanak a vélemények, sokan úgy vélik, hogy inkább félelmi okok vezérelték a végrehajtását, hiszen néhány nappal a puccs előtt 14 katonatisztet és több tucat civilt tartóztattak le államellenes szervezkedés miatt és várható volt, hogy tovább fog folytatódni ez a fajta leszámolás a hadseregen belül.

A végeredményen persze ez nem változtat, al-Mahdi bukása után létrejött a Forradalmi Egységtanács a Nemzet Megmentéséért (RCC), amely azonnal teljes takarításba kezdett, szakszervezeteket, pártokat tiltottak be és közel száz ezer katonát, rendőrt és köztisztviselőt küldtek el állásából. Ekkor még al-Turabi csillaga is leáldozni látszott, hiszen hónapokra börtönbe zárták őt is a puccs után, de ennek ellenére a Népi Egységpárt megalakulásáig sokan őt tartották az al-Bashir rezsim egy legfontosabb láncszemének, az elnök jobbkezének, aki különféle politikai pozíciókban különféle sokkoló nyilatkozatokkal mindig sikeresen felhívta magára a figyelmet – például támogatta a Mubarak egyiptomi elnök ellen merényletet tervező csoportokat. A 21. században aztán megromlott viszonya Bashirral, 2003-ban majd 2004-ben is hónapokat töltött börtönben állítólagos puccs szervezése miatt, majd 2008-ban megint, amikor az Igazság és Egyenlőség Mozgalma (JEM) megtámadta Kartúmot, mert bár Turabi mindig cáfolta, eléggé elterjedt volt a vélemény, hogy a JEM akkori vezetője, Khalil Ibrahim és Turabi között szoros kapcsolat volt.

2010-ben és 2011-ben is eltöltött pár hónapot különböző börtönök magánzárkáiban, mindkét alkalommal azért, mert Bashir ellen beszélt rendezvényeken és fel is szólította az elnököt, hogy adja fel magát a Nemzetközi Büntetőbíróságon (ICC), de emellett az sem volt túl jó pont számára, hogy 2011-ben egy Tunéziához hasonló forradalmat sürgetett Szudánban is. És ne gondoljuk azt, hogy túlzás Turabi befolyásának erejéről beszélni, a parlament egykori elnökét például vádolták azzal, hogy ő volt Osama bin Laden egyik fő kapcsolattartója és támogatója Afrikában, de sokan a mai napig úgy vélik, hogy nem csak Khalil Ibrahim barátja, de az egész JEM lázadás egyik fő motorja is volt. A Szudáni Muszlim Testvériség alapítójának azonban barátsága minden sértést és hibát felülírt Bashirral, 2014. márciusában egy konferencián 15 év után barátként ráztak kezet ismét.

twitter.com/napiafrika

Történelmi eseményre fog sor kerülni a mai napon (03.05.) Nyugat-Szaharában, ugyanis ezzel a látogatásával Ban Ki-moon ENSZ főtitkár lesz az első olyan főtitkár a világszervezet történelmében, aki felkeres egy, a nyugat-szaharai terület és szaharai nép függetlenségéért küzdő Polisario Front által ellenőrzött területet. Az ENSZ vezetői közül a múltban már többen látogattak el az algériai Tindoufba, hogy ott szerezzenek első kézből benyomásokat a több tízezer szaharai menekült életéről, többen utaztak már a Marokkó által ellenőrzött területen fekvő nyugat-szaharai fővárosba, el-Ajúnba (a magyar átirat szerinti név), de arra még sosem volt példa, hogy egy főtitkár az ún. Felszabadított Területekre, a Polisario Front által felügyelt és szinte élhetetlen területrészre látogasson.

A Felszabadított Területeket még az 1991-ben, a Polisario és Marokkó között között tűzszüneti egyezmény hozta létre, Marokkó szerint teljes egészében afféle ütközőzónaként, ahol semmiféle katonai vagy civil tevékenység nem folytatható, a szaharaiak szerint pedig ez az ő területük, ahol megpróbálhatnak normális életet folytatni. Az ENSZ mindenesetre nem különbözteti meg ennyire a két részt, az egyik a faltól keletre (a fal egy, a marokkóiak által felhúzott, 2200 kilométeren át húzódó építmény, hatalmas aknamezőkkel biztosítva), a másik a faltól nyugatra eső terület az ő dokumentumaikban.

Az 1991-es megállapodás szerint hivatalosan a fal két oldalán szereplő 5 kilométeres sáv az ütközőzóna, ahol mindenféle mozgás tiltott (az aknák miatt nagyon nem is lehetne egyébként), egy újabb 30 kilométeres sáv pedig egy afféle biztonsági zóna, ahol szintén a legtöbb fegyveres tevékenység és katonai mozgás tilos. De persze nem ez a legnagyobb gond a keleti területekkel, hanem a sivatag, a rendkívül nehezen elviselhető éghajlati körülmények és ezért nem meglepő, hogy az optimista becslések szerint is maximum 40 ezren élhetnek itt, főként Tifariti, Agounit és Bir Lehlou települése körül összpontosulva – többségében nomádok és kereskedők. Ennek ellenére – afféle üzenetként a világ és Marokkó felé – a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság kormánya és parlamentje évente többször tart itt üléseket, megbeszéléseket és tucatnyi katonai pozíciót alakítottak ki szétszórtan a területen.

Ha lehet egy ilyen zóna esetében ilyesmiről beszélni, akkor a Felszabadított Területek nemhivatalos fővárosa Tifariti (a hivatalos a fentebb említett Bir Lehlou), egy hozzávetőleg 4 ezer lakosú város a terület északi részén, nagyjából 320 kilométerre Tindouftól, ahol a legnagyobb számú szaharai tengeti jelenleg az életét menekülttáborokban. Szóval Ban Ki-moon most Bir Lehlouba fog látogatni, hivatalosan azért, hogy felkeresse az ENSZ által a nyugat-szaharai népszavazás lebonyolítására idevezényelt MINURSO misszió ottani főhadiszállását – volt arról is szó, hogy a marokkói fővárosba, Rabatba és el-Ajúnba is elutazik a főtitkár, de mivel a marokkói király jelenleg külföldön tartózkodik, így az utazás azon részét elhalasztották.

Annak ellenére, hogy az utazás eléggé nagy jelentőséggel bír a Polisario Front számára, annak szimbólikus jelentősége mellett a valódi hozzáadott értéke elenyésző, hiszen Marokkó álláspontját semmi sem fogja megváltoztatni a nyugat-szaharai területekkel kapcsolatban, az ügyben valódi előrehaladást egyedüliként elérni képes ENSZ Biztonsági Tanács pedig sosem fog a szaharai nép oldalán dönteni, hiába vár mindenki sokat Ban Ki-moon áprilisi jelentésétől (ezt a BT-nek fogja tartani), ahogy az már ezen a blogon többször kifejtésre került, Nyugat-Szaharában most olyan status quo van, amelyen változtatni nagyjából senki sem akar és tud a különböző érdekek között egyensúlyozva – leszámítva a szaharaiakat.

Ezt a patthelyzetet egyébként maga Christopher Ross, Ban Ki-moon szaharaügyi különmegbízottja is elismerte tavaly decemberben, úgyhogy most a Polisario Front egész más fronton próbál támadást indítani. Elsőként szintén decemberben sikeresen elérték, hogy a Marokkóra érvényes kedvezményes vámok ne legyenek érvényesek olyan termékekre, amelyek megszállt területekről származnak, így például a Nyugat-Szaharában termelt paradicsom is kikerült a képből, aztán nemrégiben ismét bírósághoz fordultak a szaharai vizeket érintő halászattal kapcsolatban.

Különböző oldalakon különböző szakértők tollából olyan elemzések látnak rendszeresen háborús konfliktussal riogatnak, mások egy, a terület sorsáról döntő népszavazás rövid időn belüli lebonyolítását vizionálják, de az igazság az, hogy néhány évre előretekintve a legjobb esély a Polisario Front számára egy autonóm státusz elérése lehet, a jelenlegi kaotikus világrendben egyszerűen senkinek nem érdeke egy viszonylag stabil észak-afrikai országgal összerúgni a port.

A nyugat-szaharai témáról szóló írások itt találhatóak: Nyugat-Szahara

twitter.com/napiafrika

Miközben Európában is teljes gőzzel száguld a labdarúgó Bajnokok Ligája, az afrikai kontinens mindennapjait követők számára ismert, hogy ugyanennek a sorozatnak az afrikai megfelelője is zajlik nagyban és bár ott a lebonyolítás kicsit másképp néz ki, a torna menete azért nem sokkal van lemaradva az európai verziótól. Az 1964-ben alapított afrikai labdarúgó Bajnokok Ligája 1997-ig apró változtatások mellett végig egyszerű egyenes kieséses tornaként működött, de akkor az afrikai szövetség döntésével átdolgozták a struktúrát és megszületett a mostani lebonyolítási forma, amely szerint nagyjából négy részre tagolható a megmérettetés: a 64 induló csapat (minden ország bajnokai illetve a korábbi évek teljesítménye alapján kiemelt 12 ország második helyezettjei) közül a legalacsonyabban rangsoroltak egy oda-visszavágós formában összecsapnak, hogy így kialakuljon a második kör 32 csapatos mezőnye, ahol szintén két meccs alapján jut a legjobb 16 gárda a harmadik körbe, majd innen a szintén két meccs alapján megszülető legjobb 8 csapatot két csoportba sorsolják, ahol csoportmeccsek után az első két-két csapat jut a legjobb négybe, ahonnan pedig már egyértelműen két elődöntő és döntő vár a gárdákra.

A sorozat most tart a legelső körben, tehát a legalacsonyabban rangsorolt gárdák meccselnek a legjobb 32-be jutásért, ahol az első körben győztes csapatokat már várják a kiemeltebb ellenfeleik. Az első kör első meccsei (és néhány második) zajlottak le eddig, van egy-két szorosabb párharc, de az esetek többségében megjósolható volt az első forduló után már a továbbjutó személye, sőt két párharcban úgy jutott tovább a mozambiki és nigériai gárda, hogy ellenfeleik feladták, visszaléptek a megmérettetéstől. A tornát mindig is domináló országok (Egyiptom, Kongói DK, Algéria, Marokkó, Kamerun, Tunézia, Szudán) csapatainak vagy nem kellett játszaniuk ebben az első körben vagy ha igen, akkor gyorsan döntésre is vitték a dolgot, például a kameruni Union de Douala libériai ellenfelét, a Wydad Casablanca pedig nigeri vetélytársát fektette könnyedén kétvállra, úgyhogy nekik valószínűleg csak formalitás a visszavágó.

Az igazán szoros találkozók például a guineai focit napjainkban domináló Horoya és az AS Douanes Dakar, valamint a kongói köztársaságbeli Etoile du Congo és a gaboni Mangasport között zajlanak, de számomra meglepő módon a madagaszkári CNAPS is esélyes a 32-be jutásra a szváziföldi Mbabane Swallows gárdájával egyetemben. A második körben aztán igazi nagyágyúk várják őket, a sokszoros bajnok és csúcstartó egyiptomi Al-Ahly szinte biztosan az angolai Liboloval fog játszani, a legendás kongói TP Mazembe pedig szintén könnyű ellenfelet, egy etióp csapatot fog majd kapni. Az előbb említett, már tegnap lejátszott három meccs után zambiai, tunéziai és líbiai alakulatok jutottak a második körbe, de a most mutatott teljesítményeik alapján (három meccsen egyetlen gól született) nem valószínű, hogy sokkal tovább fognak majd jutni.

Aki részletes eredményekre, állásra és sorsolásra kíváncsi, az bátran böngészhet a hivatalos oldalon, én most csak néhány érdekességet emelnék ki a tornával kapcsolatban, hátha valakinek sikerül felkelteni az érdeklődését egy-két információ/meccs felkutatása iránt. Bár ha a győztesek számának országok szerinti rangsorát megnézzük, meg lepődve láthatjuk, hogy Guinea három győztest is adott a tornának, amivel az ország Nigéria, Elefántcsontpart és a Dél-afrikai Köztársaság előtt áll a listán, de legyünk vele tisztában, hogy ez mindháromszor a hetvenes években, a legendás Hafia FC által megszerzett trófea volt, akkor pedig nem volt ennyire kiélezett a küzdelem és bonyolult a lebonyolítási struktúra.

Akik számolgatnak, azoknak gyorsan szemet szúrhat, hogyan állhat össze a 64 csapat és hogy lehet, hogy egyes országok 2-3 gárdát is indítanak, amikor Afrikában jelenleg 54 elismert állam van (plusz van például még Nyugat-Szahara és Szomáliföld is) – nos, a magyarázat abban rejlik, hogy idén is volt 13 olyan ország, amelyik nem indult a megmérettetésen, köztük például Togo, Namíbia vagy a Közép-afrikai Köztársaság. Ha már szóba került utóbbi ország, a felépítését és államstruktúráját ismerve nem meglepő, hogy a Magyarországnál hétszer nagyobb, ám csak feleannyi lakossal bíró állam első osztályú labdarúgó-bajnokságában szereplő 12 gárda mindegyike Banguiban található.

twitter.com/napiafrika

Alig pár órával ezelőtt szerda (02.24.) délelőtt jelentette be a comore-szigeteki választási bizottság elnöke a február 21-én megrendezett elnökválasztás első fordulójának eredményét és ezzel értelemszerűen a második fordulóban résztvevő három jelölt nevét is. A 25 jelölt közül végül a közel 30 éve politizáló és a comore-szigeteki szövetségi köztársaság jelenlegi alelnökeként funkcionáló Mohamed Ali Soilihi végzett az első helyen a szavazatok közel 18%-ának megszerzésével, megelőzve a 15%-ot szerző Mouigni Baraka Saïd Soilihit (ő jelenleg a szigetország legnagyobb szigetének, a fővárosnak is otthont adó Grande Comorénak a kormányzója) és az alig pár száz szavazattal a harmadik helyre becsusszanó és szintén közel 15%-ot megszerző Azali Assoumanét, aki már volt az ország elnöke korábban, először sikeres puccsa után 1999 és 2002 között, majd 2002-től 2006-ig a választások megnyerése után (a nagy vesztes negyedik az egykori elnök fia és egykori külügyminiszter Fahmi Said Ibrahim lett).

A nagyjából 120 ezer leadott szavazatot még az alkotmány által előírt határidőn belül sikerült összeszámolni és előzetes eredményként publikálni ráadásul a jelentős karhatalmi erőkkel biztosított esemény kapcsán komolyabb erőszakhullámra, konfliktusra nem került sor. Meglátjuk, hogy az elkövetkezendő öt napban bármelyik jelölt nyújt-e be panaszt az Alkotmánybírósághoz, de a mindenki által szabályosnak és tisztességesnek tartott voksolás után nehezen várható igazán komoly fordulat, így a három dobogós készülhet a következő, sorsdöntő körre. Amely kör már jelentősebb megmérettetés lesz, hiszen a nagy nehezen, még 2002-ben összehozott új alkotmány szerint az országot alkotó három sziget felváltva adja az ország elnökét, így pedig a mostani első körben kizárólag Grande Comore szigetének jelöltjei mérkőztek meg egymással, hogy eldöntsék, április 18-án kinek kell majd küzdeni most már mindhárom sziget lakosainak szavazatáért.

Emlékezhetünk, Azali Assoumane Grande Comore elnöke volt 2002 és 2006 között, Ahmed Abdallah Sambi 2006 és 2011 között Anjouan szigetéről került elnöki pozícióba, mostanáig pedig a harmadik sziget, Mohéli embere, Ikililou Dhoinine irányított. Az biztos, hogy bárki is lesz az új elnök, kemény feladat vár rá, hiszen a politikailag hagyományosan instabil Comore-szigetek gazdasága is süllyedni látszik, növekszik a munkanélküliség, csökken a gazdasági növekedés, rendszeresek az áramkimaradások, üzemanyagok-hiányok, miközben a szigetcsoport negyedik szigetén, Mayotte-on francia szociális háló vigyáz a lakosságra. Az instabil “vetésforgó” ismét kihívásokkal volt kénytelen szembenézni a mostani voksolás előtt is, hiszen az egykori anjouani elnök, Ahmed Sambi most már Grande Comore szigetén lakik, így joggal érezte ezen sziget lakosának magának annyira, hogy beadja jelöltségét – természetesen az Alkotmánybíróság visszadobta jelentkezését, aki azonnal a Comore-szigetek szövetségének bukásáról kezdett beszélni.

Az első kör győztesének, Ali Soilihinek a szereplése azért is meglepő, mert sokan arra számítottak, hogy szoros kapcsolata a jelenlegi elnökkel, Dhoininével és a kormányzó pártban betöltött tagsága csökkenteni fogja esélyeit. A második helyen végzett Said Baraka szintén a kormánypárthoz és Dhoininéhoz áll közel, de az ő végső esélyeire jelentős hatással lesz a tény, hogy komoly támogatói nincsenek más szigeteken, ami pedig sorsdöntő faktor lesz majd. A harmadik helyezett Azali Assoumane esetén az igazán nagy kérdés az lehet majd, hogy a lakosság minek tartja inkább: egykori puccsistának, vagy a mostani “vetésforgót” megalkotó alkotmányozó politikusnak. Akárhogy is legyen, ismét csak a zsebek és az éhes szájak fognak dönteni, hiszen a földrajzi elszigeteltség, a durva méretű munkanélküliség és a donor országoknak való kiszolgáltatottság elég sötét jövőképet festenek az eléggé fiatal lakosság elé – nem csoda, hogy hónapról-hónapra sok százan próbálkoznak meg átjutni Mayotte szigetére.

twitter.com/napiafrika

Az ENSZ Fejlesztési Programja által minden évben publikált úgynevezett Nemzeti Fejlettségi Index (HDI) 2015-ös listája szerint tavaly Niger volt a világon a legrosszabb hely az életre, amit egy, a várható élettartam, az oktatási lehetőségek és az egy főre jutó bevétel alapján kalkulált mutató alapján határoztak meg. Hogy ez tényleg így van-e vagy sem, azt mindenki döntse el saját maga, az azonban biztos, hogy február 21-én parlamenti- és elnökválasztásra is sor fog kerülni az országban, ahol a jelenlegi elnök, Mahamadou Issoufou négy komolyabb kihívóval fog szembenézni (összesen tizenöttel), köztük a gyermekkereskedelem vádjával tavaly november óta börtönben ülő Hama Amadouval, aki hiába számít a legerősebb ellenzéki kihívónak, az előbb említett oknál fogva nem tudott részt venni a január 30.-a óta zajló kampányban.

Amadou mellett jelentősebb eséllyel az egykori tervezési miniszter, Amadou Boubacar Cissé, az egykori miniszterelnök és Issoufou legutóbbi nagy ellenfele, Seini Oumarou valamint az egykori elnök, Mahamane Ousmane indul a megmérettetésen, de sokan attól tartanak, hogy az elmúlt hetekben Issoufou leszámolásba kezdett ellenfeleivel szemben. Erre utalhatnak az elmúlt időszak letartóztatásai, amelyek során Amadou mellett vezető kormánytisztviselőket és újságírókat is letartóztattak (volt akit azért mert az állítólagos tavaly decemberi puccskísérlet valóságtartalmát vonta kétségbe), sőt a karhatalmi erők több tüntetést el is fojtottak a fővárosban, Niameyben – ennek eredményéről egyébként a kormánypártiak által koholmánynak minősített, sokkoló fényképek is felkerültek a Facebookra.

A nigeri sajtó és maga az Alkotmánybíróság is több olyan jelöltet nevesített, akik különböző korábban állítólag elkövetett bűncselekmények okán nem igazán lennének alkalmasak az elnöki pozícióra, egyiküket, a tuareg és rendkívül kormányellenes Adal Ag Rhoubeidet például terrortámadásban való részvétellel gyanúsítják. Vannak gondok a szavazói névjegyzék körül is (érdekesség, hogy a közel 18 milliós Nigerben majdnem 10 millióan fiatalabbak a szavazói korhatárnál!), amelyről az elmúlt időszakban több mint 25 ezer ember nevét kellett eltávolítani duplikáció miatt, de gondok vannak a szavazásnál használt gyorsan száradó tinta beszerzésével is – mégis amiért nem kell komolyabb erőszakra és krízisre számítani, az a tény, hogy a szegénység mindennél többet nyom a latban, azaz a lakosság számára a politikai kérdések egyáltalán nem számítanak, az fog nyerni, akitől életük minimális jobbra fordulását remélhetik a nigeriek (vagy egyszerűen csak a stabilitás megőrzését).

Talán pont ezt kihasználandó Issoufou az elmúlt hetekben iskolákat, öntözőrendszereket és vasúti pályákat avatott és az állami televízióban folyamatosan az elmúlt évek eredményeiről esik szó, mégis az ellenzék meg van róla győződve, hogy az elmúlt öt év gazdasági kudarcai legalább egy második fordulót eredményezni fognak számukra, ahol már egy jelölt mögé felsorakozva akár le is győzhetik Issoufout. Annak érdekében, hogy egységesen léphessenek fel Issoufou Nigeri Szociáldemokrata Pártjával (PNDS) szemben, közel 30 párt, civil szervezet és szakszervezet a Hazafias Köztársasági Front (FPR) nevű szövetségbe tömörült, de ennek majd csak a lehetséges második fordulóban láthatjuk meg a hasznát, hiszen addig minden politikus a maga pecsenyéjét igyekszik sütögetni. Érdekesség a poszt végére, hogy másfél millió ember azért nem szavazhat majd, mert ők egyszerűen képtelenek voltak igazolni személyazonosságukat – hogy ez milyen hatással lesz az ellenzék esélyeire, az valószínűsíthető.

twitter.com/napiafrika

A nigeri fővárosban, Niameyben lévő nigeri nemzeti stadionnak napjainkban is nevét kölcsönző egykori katonai vezető, Seyni Kountché 1974-es hatalomra jutásáról a szakértők és a bennfentesek is sokáig azt hitték, hogy mindent tudnak, de az elmúlt években egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a feltételezésekkel ellentétben Kountché puccsa még a franciákat is meglepetésként érte, ahogy az az afrikai ügyekben illetékes és állítólagosan puccsokat is szervező egykori francia elnöki tanácsadó, Jacques Foccart hagyatékának egy részéből kiderült (három elnöknek adott tanácsokat afrikai ügyekben). Alapvetően az 1974. április 15-én történt, Kountché vezette katonai puccs részletei eléggé ismertek, köztudott, hogy az alezredes akciója nem teljesen volt jogtalannak nevezhető abban az értelemben, hogy Niger első gyarmatosítás utáni elnökének, Hamani Diorinak az uralma alatt az ország diktatórikus egypártrendszerként működött és Diori képtelen volt az 1968-ban kezdődött szárazság következményeire megfelelő választ adni.

A korrupció elképzelhetetlen méreteket öltött, éhezés ütötte fel a fejét, rendszeresek voltak a diáktüntetések, ráadásul Diori kizárólag saját etnikumából származó emberekkel vette körbe magát, szinte megágyazva egy ellene indított puccsnak. Amire olyan sokat nem is kellett várni, annak az április 15.-ének a hajnalán Kountché és emberei lerohanták az elnöki palotát és tökéletesen mutatva az elégedetlenséget, mindössze az elnök kizárólag tuaregekből álló Köztársasági Gárdája szállt szembe a támadókkal, de ellenállásuk nem volt hosszú életű (a Diori feleségét védő harcosok nagy része és maga a First Lady is életét veszítette a harcok során). A hatalmat aztán az 1974. április 17-én létrehozott Legfelsőbb Katonai Tanács (CMS) élén Kountché ragadta magához, akinek uralma alatt történtek ugyan jó irányba mutató dolgok is (például az élelmiszersegélyek megfelelő elosztása, bizonyos mértékű stabilitás létrejötte a gazdaságban), de a politikai pártok betiltásával, a parlament feloszlatásával, a szólásszabadság elfojtásával és a gyilkosságokba torkolló politikai leszámolásokkal (főként például a tuaregek ellen) ő is hasonló rendszert hozott létre, mint amilyet megbuktatott.

És hogy miért gondolta olyan sokáig mindenki, hogy Franciaország is érintett lehet a puccsban, de legalábbis áldását adta rá előzetesen? Nos, abban az időben több jel is mutatott erre, hiszen az 1970-es években Niamey és Párizs között nem volt túl jó a viszony, több ok miatt sem, például a franciáknak nem igazán tetszett, hogy Diori egyre szorosabbra igyekezett fűzni kapcsolatát Líbiával és az sem, hogy Nigériát támogatta a franciákkal szemben a biafrai kérdésben, amelyben Párizs Biafra pártját fogta. Aztán ott volt az uránérc kérdése is, a felfedezett hatalmas mezők nyújtotta hatalom birtokában Diori magasabb árat tervezett kérni az ásványkincsért a franciáktól, így amikor 1974. áprilisában Kountché megbuktatta az ország első elnökét, mindenki biztosra vette, hogy a franciák álltak a dolog hátterében – Diori egészen haláláig ezt állította is, bár a fentebb említett Foccart és maga a puccsista Kountché is cáfolta ezt a kapcsolatot.

Azonban ha hinni lehet a Foccart jegyzeteiből kiszivárgott részleteknek, hiába volt közvetlen telefonos kapcsolat az elnöki palota és a francia nagykövetség között és hiába állomásozott jelentős francia katonai erő Niameyben akkor, a francia titkosszolgálat hibáinak és Kountché elővigyázatosságának köszönhetően Párizs számára is meglepő volt a fordulat. És hogy utólag miért nem léptek és állították vissza az eredeti helyzetet? Mire eljutottak oda, hogy kidolgozzanak egy tervet és lépjenek, már több nap eltelt, ráadásul akkoriban egy olyan jellegű szemlélet uralkodott a francia politikai vezetésben, hogy hagyni kell az afrikai államokat saját maguknak megoldani a problémáikat. A történet megfelelő lezárásaként azért jegyezzük meg a poszt végén, hogy Kountché 1987-ben agytumorban életét veszítette, amely után a CMS élére az az Ali Saibou került, aki néhány évvel később 1993-ban békésen átadta a hatalmát Mahamane Ousmane megválasztott elnöknek.

twitter.com/napiafrika

Ha van hely a fekete kontinensen, amelynek sorsáért az Afrikát szerető közösség különösen aggódik, az nem más, mint a Közép-afrikai Köztársaság, amelyre aztán igencsak rájár a rúd mostanában, gondoljunk a törvénykívüliségben létezni kénytelen lakosság sorsára, a Séléka-csoport lázadására és győzelmére vagy éppen a vallási konfliktusra, amely gerincében roppantotta meg az ország társadalmát. Ennek tükrében mindenki sorsdöntő eseményként tekintett a tavaly decemberben megrendezett elnökválasztásra, amelytől egyrészt az átmeneti kormány tevékenykedésének végét, másrészt egy teljesen új kezdet első lépését várta a lakosság nagy része – és erre még várnia is kell, hiszen az ország történetének legszorosabb választásában nemhogy nem dőlt el az első fordulóban az elnöki pozíció sorsa, de annyira szoros eredmény született, hogy megjósolni sem lehet, hogy a két egykori miniszterelnök, Anicet-Georges Dologuélé és Faustin Archange Touadéra közül ki kapja a szinte lehetetlennel egyenértékű feladatot, azaz a Köztársaság talpraállítását.

Persze ahogy Afrikában lenni szokott, a két, sokak számára valószínűleg ismeretlenül csengő név mögött ott vannak az ország politikai nagyágyúi és hatalmi tényezői is, Dologuélé például kimondva-kimondatlanul a 2013-ban megbuktatott elnök, François Bozizé jobbkezeként készül első fordulóban aratott győzelme után hatalomra jutni, de magának tudhatja két egykori elnök, Ange-Félix Patassé (az ő uralma alatt volt a jelentős vagyonnal bíró Dologuélé miniszterelnök) és André Kolingba fiainak támogatását is, akik számukra elég szomorú módon leszerepeltek az első fordulóban. Ennek tükrében nem csoda, hogy sokan tartanak tőle, hogy győzelme esetén egyrészt visszaengedi az országba a száműzött Bozizét, másrészt különböző pozícóikkal kedvezni fog Sylvain Patassé illetve Desiré Kolingba holdudvarának is – ami az országban fennálló feszült politikai helyzetet figyelembe véve akár egy újabb tragikus konfliktus kirobbanását is eredményezheti.

Hiszen ne felejtsük el, hogy mekkora támogatás sorakozott fel a Séléka-lázadók mögött, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy meg akarják dönteni a visszaélései miatt jelentős népszerűségvesztést szenvedett Bozizé hatalmát. A Közép-Afrikai Megújulási Tömörülés (URCA) pártjának színeiben induló Dologuélé nem meglepő módon az egység szlogenjével kampányol, de sajnálatos módon megjósolható, hogy ezt nem fogja egykönnyen megteremteni, tekintve, hogy kikkel paktált le az esetleges győzelem érdekében. Mindezek ellenére összességében mégis neki van nagy esélye a sikerre február 14-én a második fordulóban, mert ellenfele az az egykori Bozizé-kedvencből politikai árulóvá lett Touadéra (aki azért még mindig magáénak tudhatja Bozizé pártja néhány keményvonalasának támogatását), aki hiába próbált végig a függetlenség és a béke zászlója alatt kampányolni, nem volt képes túlságosan nagy támogatást maga mögött felsorakoztatni, főként azért nem, mert egyetlen komolyabb politikai erő nem támogatja.

Természetesen az első fordulóban begyűjtött 19%-a is mutatja, hogy vannak támogatói különböző társadalmi rétegekben, meglepő módon jelentős mértékben az anti-balaka milícisták és a Séléka-szövetségből kivált lázadó csoportok között (a hírhedt Mohammed Moussa Dhaffane kivált frakciója is állítólag őt támogatja), mégis, jóval kisebb erejű kampánya (még arra is volt ideje a Bangui Egyetem oktatójának, hogy tanítson a kampányidőszakban) és egyáltalán a politikai palettán való elszigeteltsége csak erősíti a fentebb említett jóslatot, mely szerint Dologuélé ezt be fogja húzni – a kérdés, hogy annak milyen következményei lesznek majd. Persze leírni ennek ellenére sem szabad a sokak számára teljesen sötét lónak számító Touadérát, aki egy jelentős szavazói szegmensre is számíthat, méghozzá a közszolgákéra, hiszen egyike volt azon kevés miniszterelnöknek az elmúlt évtizedekben, aki mindent elkövetett a közalkalmazottak fizetésének kifizetéséért és esetleges emeléséért is – ez pedig 26 ezer elkötelezett támogatót is jelenthet, hiszen a korrupciós ügyei miatt Mr. 10 százaléknak is becézett Dologuélé miniszterelnöksége alatt ezekkel a kifizetésekkel súlyos gondok voltak. De kár elméleteket gyártani, meglátjuk néhány nap múlva, hogy ki lesz a győztes, mi csak reménykedjünk a békében és a stabilitásban, mert arra mérget vehetünk, hogy ha most nem sikerül lábra állítani ezt az országot, akkor kijelenthetjük, hogy a Közép-afrikai Köztársaság egy időre megszűnik létezni, mint valódi állam.

twitter.com/napiafrika

Az biztos, hogy ha képregényekről van szó, akkor az egész világon, de az ezen a piacon csak mostanában felfedezett Afrikában is a két nagy amerikai vetélytárs, a Marvel és a DC Comics művei dominálnak – gondoljunk csak példaként a magyar piacra, ahol annak ellenére ezek a képregények viszik a prímet, hogy van pár igazán jó magyar alkotó. Szerencsére az afrikai piacok felfedezésével és a lehetőségek bővülésével a fekete kontinensen is elkezdődött egy fejlődési folyamat, egyre több alkotó tűnik fel a színen, akik a nemzetközi trendek alapján, ám az afrikai kultúrkört is beépítve dobnak piacra színvonalas alkotásokat.

Ilyen például a Dél-afrikai Köztársaság első szuperhősének megszületése is, a Kwezi (“Csillag”) névre hallgató fiatal, a közösségi hálózatokat napi szinten ismerő és használó, szupererővel bíró fiú is a dél-afrikai mindennapokat és szófordulatokat is bevetve indul múltjának és valódi személyiségének felkutatására a Johannesburgról mintázott Aranyvárosban. Kwezi története az egyik első ilyen jellegű alkotás 2014-ből, amely egy fiatal művész, Loyiso Mkize keze nyomát dicséri, aki szeretett volna egy olyan környezetet teremteni szuperhőse számára, amely egyértelműen az afrikai nyelvezettel és kultúrával operál.

Ugyanezt teszik még hangsúlyosabban a nigériai Jide Martins cége, a Comic Republic által kiadott képregények is, amelyek egy jövőbeni, korrupcióval, erőszakkal teljesen átitatott Lagosban játszódnak és olyan főhősökkel bírnak, mint a nappal teljesen tisztességes professzorként dolgozó Eru, aki éjszakánként a félelem istenének másolatává alakul vagy mint a Yoruba Királyság harcosa, Ireti, de mondhatnánk még Avonome vagy éppen Aje karakterét is, Martins cége ugyanis egész kis univerzumot és széles kínálatot teremtett a most már világszerte egyre népszerűbbé váló képregények számára (statisztikák szerint olvasóik 70%-a már nem nigériai és legutolsó kiadványukat közel 50 ezren olvasták már). Értelemszerűen mivel alulról jövő kezdeményezésekről van szó, nem könnyen lehet egy papíralapú számhoz hozzájutni ezekből a képregényekből, de a mai világban erre nincs is szükség, Kwezi történetei elérhetőek itt:

http://kwezicomics.co.za/comic/

Az Egyesült Államokban is igen gyorsan népszerűvé váló Comic Republic kiadványai elérhetőek a következő linken, ahol előzetesen ingyenes példaszámok is elolvashatóak:

http://www.thecomicrepublic.com/

Ahogy mindkét esetben látható, a rajzok bőven megütik a megszokott nemzetközi színvonalat, a történetek úgyszintén, olyannyira, hogy ha nem figyel az ember az utalásokra, könnyek elfeledkezik róla, hogy most nem egy amerikai megavállalat képregényét, hanem egy kis afrikai cég képregényét olvassa.

Kicsit más jellegű, de többszörösen díjnyertes és népszerű képregény Egyiptom első ilyen jellegű kiadványa, a 2011-ben megjelent Tok Tok (ami alapból egy háromkerekű közlekedési eszköz az országban), amely a felnőtt lakosságot célozza meg a munkanélküliség, a hatóságokkal folytatott küzdelem és a szerelem köré felépített témáival és ha megnézünk egy példaszámot a lenti linken, akkor látható is, hogy ezt milyen szatirikus formában teszik a készítők.

http://www.toktokmag.com/home.htm

Arról pedig már volt korábban szó itt a Mindennapiafrikán, hogy Algériában milyen komoly kis közösség épült ki a képregények köré, elég ha megnézzük a 2008 óta megrendezésre kerülő Algériai Nemzetközi Képregényfesztivál programját és díjazottjait, láthatjuk, hogy magazinok, mangák és képregények sokasága készül Észak-Afrikában mindenféle témakörben és minőségben:

http://www.bdalger.net/#

Nézelődjünk, olvasgassunk egy kicsit, látókörünk bővítése mindenképpen egy jó lépés a kortárs afrikai művészet (mert ez is művészetnek számít) megismerése szempontjából.

twitter.com/napiafrika

Legyen mindenkinek a saját lelkiismeretére bízva, hogy a napokban fellángolt vádaskodásban, adok-kapok üzengetésben a nigériai hadsereg vagy az Amnesty International nemzetközi jogvédő szervezet mellett foglal állást, de az biztos, hogy a következő történet elég érzékeny húrokat penget Nigériában mostanában. A szervezet és a nigériai vezetés közötti feszült hangulat azután mérgesedett el, hogy idén januárban visszahelyezték dandártábornoki pozíciójába és a nigériai hadseregbe azt az Ahmadu Mohammedet, akit a jogvédők azzal vádolnak, hogy az akkor az irányítása alatt álló 7. hadosztály fegyveresei végeztek ki több mint 600 elítéltet 2014. márciusában a Borno államban található Giwa laktanyájában, miután a komplexumot és az ottani börtönt a Boko Haram megtámadta és ezt kihasználva sok elítélt megpróbált elmenekülni.

Az Amnesty International már abban az évben Ahmadut és 8 társát nevezte meg felelősnek a történtekért és több, a korábbi években sok száz ember halálát eredményező intézkedésért, lépésért – itt a csoport szerint a hadsereg őrizetében meghalt emberek halálának körülményeire vagy éppen a kínzásokra kell gondolni, amelyekkel tanúvallomásokat csikartak ki kihallgatások során. Konkrét lépés azonban az akkori jelentés eredményeként nem történt, Ahmadu is csak azután vonult nyugdíjba, hogy néhány katonája a 7. hadosztályból zendülést robbantott ki ellene. Most januárban aztán a nigériai kormány bejelentette, hogy több mint 3000 katonával együtt a dandártábornokot is visszahelyezik pozíciójába (őt egyébként saját kérésére), hiszen az ellenük felhozott vádakat nem sikerült bizonyítani – az Amnesty International vádaskodására pedig csak azt üzente a hadsereg vezetése, hogy bizonyítékok nélkül semmiféle jogalapja nincs ítéletet mondani bárki felett és hangsúlyozták azt is, hogy 2014-ben az AI visszautasította, hogy a helyszínen vegyen részt egy közös vizsgálatban.

A jogvédők persze azonnal reagáltak a kijelentésekre, hangsúlyozva, hogy többek között videófelvételük és több száz vallomásuk van, amelyek mind igazolják, hogy mit is követett el anno Mohammed 7. hadosztálya és pont ezért nem is akartak anno részt venni semmilyen közös vizsgálatban. És bár elismerik a nigériai hadsereg teljesítményét a Boko Haram elleni küzdelemben, nem tartják szerencsésnek és elfogadhatónak, hogy korlátok és határok nélkül bármilyen eszközt büntetlenül bevethetnek a harcban, hiszen ez egy igen veszélyes lépés az anarchia felé vezető úton. A dandártábornok neve egyébként több alkalommal is megjelent már a nemzetközi sajtóban eléggé negatív aspektusban, az ő idejéhez és irányításához köthető a chiboki lányok elrablása, a Boko Haram igazi térnyerése Nigéria északi részén, de távozását végül csak saját katonái tudták elérni, akik azért robbantottak ki zendülést ellene, mert 2014-ben olyan parancsot adott embereinek, amely indokolatlan veszélybe sodorta őket és többeket meg is öltek egy éjszakai rajtaütés során egy Chibokból kifelé vezető úton.

twitter.com/napiafrika

A nemrégiben bejelentett és március 20-án esedékes új választási fordulóval úgy tűnhet, hogy talán véget ér a Tanzánia részét képező félautonóm szigetcsoport, Zanzibár tavaly októberi választások óta fennálló feszült helyzete, pedig ha igazán belegondolunk, ez csak rövidtávon történhet meg, a mostani események hosszabb távon meghatározzák majd eme gyönyörűséges világ mindennapjait. Emlékezhetünk, a helyzet azután kezdett igazán puskaporos hordóhoz hasonlítani, amikor a 2015. októberi választások után a helyi választási bizottság megsemmisítette az egyébként jelentős ellenzéki fölényt mutató eredményeket és új választás kiírását rendelte el – értelemszerűen az ellenzéki Polgári Egységfront (CUF) azonnal ellenállásra szólított fel, hiszen az ő szemükben ez a lépés azt jelentette, hogy a tanzániai hadsereg jelentős jelenlétével megtámogatott eddig uralkodó kormánypárt, a Chama Cha Mapinduzi (CCM) megpróbálja minden eszközzel megszerezni a hatalmat, akár a lakosság akaratával is szembefordulva.

Azóta túl sokat nem változott a helyzet, a CUF hiába próbál tárgyalásokat kezdeményezni és tüntetésekkel nyomást gyakorolni, a CCM kizárólag az új választásra hajlandó koncentrálni – szakértők pedig már a 2000-es választások után történt erőszakhullám megismétlődésétől tartanak. A CUF azt is állítja, hogy a kormány és az őket támogató zanzibári vezetés minden fronton megpróbálja ellehetetleníteni őket, sajtóorgánumokat szüntetnek meg, rádiókat számolnak fel és jelentős katonai erővel igyekeznek nyomást gyakorolni ellenzéki aktivistákra. Eddig ugyan még nem volt komolyabb erőszaknak jele a múltban a fekete afrikaiak és az arab származásúak közötti megosztottsággal is küzdő szigeteken, de több okból is tartanak sokan Tanzániában attól, hogy akár súlyos konfliktus is kialakulhat, hiszen egyrészt például a CCM fiatal támogatói eléggé agresszív politikával igyekeznek teret szerezni maguknak, másrészt a fentebb már említett állítólagos kormánylépésekkel is ellehetetlenítik az ellenzéket, nem utolsósorban pedig az egyik oldal által bojkottált választás eredménye mindig feszültséget gerjeszt.

Mert ez a helyzet, épp a hétvégén jelentette be a CUF elnökjelöltje, Seif Sharif Hamad, hogy pártja és támogatói nem vesznek részt a választásokon, azt bojkottálni fogják és eredményét semmiképpen nem ismerik el. Leginkább ami most hiányzik, az egy erős elnöki kéz, a frissen megválasztott tanzániai elnök, Magufuli ugyanis még mindig hallgat, sokak szemében pedig a katonák zanzibári utcákra vezénylése egyben a nemzeti egységkormány kudarcát is jelenti. Persze a bojkott betartásában még nincs egység ellenzéki oldalon sem, a mindig is teljes CUF-támogató Pemba szigetén például valószínűleg megint leadják a voksaikat az emberek a CUF-jelöltekre, ellenben Unguja szigetén pont a megosztottság miatt valószínűleg inkább lesz esélye a bojkottnak – és ha még az ellenzéken belül sincs egység, akkor az csak növeli a konfliktus esélyét.

És ami a legszomorúbb ebben az az, hogy a most márciusban majd elköltésre kerülő közel 3 és fél millió amerikai dollárnak jobb helye is lenne a gazdasági nehézségekkel küzdő szigeteken, főként annak fényében, hogy a krízis miatt a Milleniumi Kihívás Társaság (MCC) felfüggesztette egy 472 millió dolláros támogatási csomag kifizetését is. És hogy mi a jóslat a jövőre? A választásokra valószínűleg sor fog kerülni teljesen ugyanazzal a szavazói névjegyzékkel, mint korábban, de az erős rendőri jelenlét valószínűleg el fog tántorítani sokakat a szavazástól, így sanszosan a CCM nagyon alacsony részvétel mellett nyerni tud, tehát egy komoly támogatás nélküli kormány fog létrejönni, amiben csak az a kérdés, hogy a CUF hajlandó-e ismét meghunyászkodva beszállni csendestársként, vagy sem.

twitter.com/napiafrika

A tárgyalás előtti meghallgatások során elhangzó vallomásokból gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy az Úr Ellenállási Hadserege (LRA) egykori parancsnokának, Dominic Ongwennek az ügye nem annyira egyértelműen megítélhető, mint azt az LRA-ról közismerten keringő információk alapján gondolnánk. Január 26-án Ongwen ügyvédein keresztül felszólította a bíróságot, hogy ejtsék az ellene felhozott közel 70 vádpontot és engedjék szabadon, hiszen nem vonható valami olyasmiért felelősségre, amelyet gyermekkorban történő elrablása után elrablói utasítására, parancsára követett el. Emellett ügyvédei azt is vitatják, hogy a vád megfelelő bizonyítékokkal rendelkezik az állítólag általa 2004-ben elkövetett emberiség elleni bűncselekményekről, szerintük ugyanis Ongwent nem tudják az ügyészek az adott helyszínhez kötni.

A szinte egész életét, 18 évet az LRA soraiban eltöltő Ongwen 2015. januárjában adta fel magát a Közép-afrikai Köztársaságban az ottani Séléka-milíciának és az eddig általa az ügyvédein keresztül közölt vallomásaiból illetve megjegyzéseiből kiderült, hogy a nemzetközi közösséget teszi felelőssé az egész története miatt, hiszen az ENSZ-nek kellett volna megakadályozni, hogy anno gyermekként őt elrabolják – sokan gondolkodnak hasonlóan Ugandában. Állítólagosan egyébként Ongwent sok helyen még szerette is a civil lakosság, hiszen parancsnokként tiltotta és büntette a civilek elleni erőszakot az emberei körében – persze ez nem annyira elterjedt álláspont, inkább brutalitásáról szóltak korábban a hírek.

Az elfogása óta eltelt egy év alatt sem sikerült egyébként az ügyet nyomon követő ugandai és közép-afrikai lakosságnak hova tenni Ongwent, amelyben igencsak közrejátszottak nyilatkozatai és vallomástételei, mint az első, pontosan egy évvel ezelőtt 2015. január 26-án, amikor öt perc alatt lerendezte az egész történetet a bíróság előtt a maga egyszerűségében. A luo nyelven elmondott, tolmács által fordított és az interneten élőben közvetített első vallomása akkor még megdöbbentő volt a maga módján, hiszen roppant egyszerűen, szinte gyermekien beszélt abban a pár percben – sokak szerint ez annak a következménye, hogy megmaradt annak a 13 éves gyermeknek, akit otthonából raboltak el a Joseph Kony vezette LRA-fegyveresek 1988-ban. Maga a vád egy olyan 2004-es gului támadáson alapul, amelyet egy észak-ugandai menekülttábor ellen hajtottak végre az LRA Ongwen irányítása alatt álló fegyveresei és amelyben több százan haltak meg.

És bár a megoszló vélemények egy része valamint a vádlott fentebb már taglalt saját álláspontja szerint is ejteni kellene a vádakat ellene, a többségi álláspont mindenképpen az jelenleg, hogy bár figyelembe kellene venni saját szomorú történetét is, vezérként elkövetett borzalmas tettei miatt bűnhődnie kell, akár gyermekkatona volt, akár nem. És itt azokat a példákat lehetne felsorolni, amelyek arról szólnak, hogy az LRA-tól megszökött gyermekkatonák mit meséltek Ongwen brutalitásáról az elraboltakkal, a gyermekkatonákkal szemben. Hiszen amikor már hatalomra jutott a szervezetben, Ongwennek meg lett volna a lehetősége, hogy változtasson, hogy megszökjön jóval előbb, de nem így tett, sőt LRA-ban eltöltött utolsó évei alatt elég durva akciók fűződtek a nevéhez. A tárgyalás előtti meghallgatások során egykori áldozatokat is meghallgatott a bíróság, köztük legutóbb például azt a 19 éves fiút, akit Ongwen és csapata még 2003-ban rabolt el hét éves korában és 10 éven keresztül őrzött és tréningelt a közép-afrikai erdőségekben.

Meglepő módon George William Ecodu szintén Ongwen szabadon engedésére szólított fel, egyrészt mert a “Biblia szerint is meg kell bocsátanunk”, másrészt pedig egy ilyen döntéssel esetleg az LRA többi vezetőjét is a megadásra lehetne motiválni. Összességében azonban nem lehet semmilyen más konkluziónk az egykori elraboltak, megerőszakoltak és megcsonkítottak vallomásait ismerve, mint az, hogy Ongwennek meg kell bűnhődnie azért, amit elkövetett, akármilyen út is vezetett ehhez a helyzethez. Ongwen elfogásával mostanra már csak Joseph Kony és utolsó alvezére, Okot Odhiambo van a Büntetőbíróság körözési listáján az LRA csoportjából.

twitter.com/napiafrika

A technika fejlődésével, a gazdaságok erősödésével és a társadalmak stabilizálódásával Afrikában is egyre inkább növekszik a középosztály illetve bővebben a fogyasztásra képes társadalmi réteg mérete, plusz a technikai fejlődés vívmányai és egyáltalán, a globális vérkeringés is egyre inkább elérhetővé válnak a legtöbb ország lakosai számára a fekete kontinensen is. Így egyre több és több családban van internethozzáférés (mert téves nézet Afrikát kizárólag a dzsungelekben sárkunyhókban élő bennszülöttekkel azonosítani), de televízió mindenképpen, ami az első bekezdésben foglaltakkal együtt ahhoz is vezetett, hogy az afrikai tartalomfejlesztés is fejlődésnek indult, olyan helyeken készültek műsorok, filmek, ahol korábban ez teljesen elképzelhetetlen vagy ismeretlen volt. És ez a gyerekeknek szóló szegmensre is igaz, aminek tökéletes példája a 2014. januárjában útnak indult Ubongo Kids című tanzániai oktatási célú rajzfilmsorozat, amely az ország első ilyen jellegű animációs sorozata.

Az online és a tanzániai állami televízióban is megtekinthető epizódok köré egész hétre programokat is kidolgozott a fejlesztő cég, az Ubongo, így mobiltelefonos applikációval vagy éppen SMS-ben lehet kérdésekre válaszolni és nyereményekért játszani. A rajzfilmsorozatot sugározták Tanzániában, Kenyában, Ruandában és szerte Kelet-Afrikában is és célja egyértelműen látható az epizódokból: színes képsorokkal, vidám zenével, vicces történettel matematikát és tudományos ismereteket átadni a gyermekeknek. A főszereplők, Kibena, Kiduchu és Koba egy kis tanzániai faluban élnek, itt oldanak meg különféle matematikai ismereteket igénylő problémákat barátaik, Ndege a madár, T nagybácsi, a zsiráf és Da Chura, a béka segítségével.

Az látszik a példaként belinkelt 30. epizódon is, hogy a grafika még nem teljesen kiforrott és nem hasonlítható össze egy jelentősen több pénzből készült például amerikai animációs sorozattal, de a zenének és a történetnek is megvan a maga afrikai varázsa, ráadásul mindenképpen jót tesz egy adott ország fejlődésének, ha saját tartalomfejlesztése is kialakul. Ami örömteli, hogy a szuahéli nyelv mellett a KickStarter oldalán sikerült pénzt összekalapolnia a cégnek az angol nyelvű verzióra is, úgyhogy jóval szélesebb kör számára elérhető már ez a kis animációs sorozat – az első angol nyelvű epizódot a Malária Világnapján tették közzé az interneten. A vicces oktatási anyagok készítésével foglalkozó és többszörös díjnyertes Ubongo cég zászlóshajójának számító Ubongo Kids epizódonként közel másfél millió gyermekhez jutott el eddig a cég felmérése szerint és az nyilvánvalóvá vált a visszajelzésekből, hogy több, hosszabb epizódra lenne már igény – és mivel a tanzániai lakosság nagyjából fele rendelkezik csak televízióval, a rádiós verzió iránt is mutatkozik igény.

twitter.com/napiafrika

A Szudán és Etiópia hivatalos határának kijelölésére felállított bizottság vezetője, bizonyos Abdalla al-Sadig a napokban jelentette be, hogy a határvonal kijelölése a megfelelő ütemben halad és valószínűleg az idei év során be is fejeződik – pont úgy, ahogy arról még 2014. novemberében az etiópiai miniszterelnök, Hailemariam Desalegn és a szudáni elnök, Omar al-Bashir megegyezett (de igazából 1972 óta erről már többször megegyezett a két fél). A két ország nagyjából 725 kilométeres határának pontos meghatározása végre megkönnyebbülést hozhat az országok farmerei és állattenyésztői számára, akik évtizedek óta vitáznak az igencsak termékeny Al-Fashaga szudáni régió földjeinek tulajdonjogáról (úgy hozzávetőleg 600 ezer hektár termőföldről van szó).

Hivatalos állami szinten nincs vita a két ország között, hogy ez a 250 négyzetkilométeres területrész Szudán részét képezi, viszont az etióp félnek még sokat kell tennie azért, hogy a sokszor fegyverekkel is felszerelkezett etióp csoportok működését felszámolja – hiszen Szudán szerint a most Al-Fashagában dolgozó etióp földművesek csak Kartúm jóindulatából maradhatnak földjeiken. Az 1908-ban a britek és az olaszok által felvázolt határ (egy bizonyos brit térképész, Charles Gwynn munkája) újrarajzolása tehát nem tűnik annyira lehetetlen feladatnak, viszont ez a közös munka elég komoly feszültséget gerjeszt Addisz-Abebában és a határmenti etióp régiókban, hiszen a lakosság egy része és az ellenzék is úgy gondolja, hogy Desalegn etióp füldet enged át Szudánnak – kapott emiatt az etiópok első embere hideget-meleget, petíciók indultak és titkos alkukról ment és megy a pletyka most is.

Akárhogy is, a helyzetet meg kell oldani, hiszen az elmúlt hónapok-évek során tucatnyi támadást és emberrablást lehetett feljegyezni a Gedaref határmegyében (itt van a fentebb említett Al-Fashaga járás is) etióp és szudáni fegyveresek részéről, ráadásul előbbiekkel kapcsolatban többször érte már a vád a határ túloldalán fekvő etióp Amhara állam vezetését, hogy ők is támogatják ezeket az akciókat. Valószínűsíthető egyébként, hogy a határ kijelölése nem fogja nagyon megváltoztatni a határmenti életet, hiszen a fentebb említett 600 ezerrel együtt nagyjából 1 millió hektárnyi olyan földterület lehet most ebben a szudáni régióban, amelyet etióp földművesek művelnek, akik ugyan elismerik, hogy vitatott területen tevékenykednek, de hangsúlyozzák minden egyes alkalommal, hogy tévesen Szudánnak jutatott földről és annak visszaszerzéséről van szó.

Erre mondta néhány hónapja az Etiópiába delegált szudáni nagykövet, hogy valójában csak arról van szó, hogy ebben a régióban nincs túl nagy szudáni populáció, így nincs ellenállás sem az etiópok előrenyomulását illetően – ez meg igazából kétségbe vonható, mert többször volt hír arról, hogy szudáni farmereket etióp fegyveresek kényszerítettek menekülésre, illetve hogy szudáni fegyveresek gyilkoltak meg etiópokat a régióban. Akárhogy is legyen, érdeklődve figyeljük a fejleményeket, ahogy a napokban ismét fellángolt tanzániai-malawi határvita kapcsán is.

twitter.com/napiafrika

Bissau-Guineáról általában akkor szokott csak hallani az ember a főbb sajtóorgánumokban, ha valami igen komoly konfliktus fenyeget vagy puccskísérlet zajlik éppen és bár most ez nem így van, azért az országot irányító és eredetileg a függetlenséget is kivívó Afrikai Párt Guinea és Zöld-Fok Függetlenségéért (PAIGC) pártján belül elszabadulni látszanak az indulatok. A parlament január 18.-i ülésén kezdetben csak szóban vitatkoztak össze a képviselők a Carlos Correia miniszterelnök által beterjesztett költségvetési javaslaton, de aztán tizenöten a PAIGC tagjai közül átálltak a legerősebb ellenzéki párt, a Társadalmi Megújulás Pártjának (PRS) oldalára, így parlamenti többséghez juttatva az ellenzéket a 102 fős törvényhozásban – a 2014-es választások eredményeként eddig a PAIGC 57, a PRS pedig 41 mandátummal bírt.

Ezt aztán sokat nem tűrték szó nélkül és így kisebb dulakodás alakult ki a bársonyszékek között. Persze azért azt ne úgy gondoljuk, hogy teljesen előzmények nélkül történt ez az átállás, ez a 15 képviselő múlt héten került kizárásra a kormánypártból, miután már tavaly decemberben is leszavazták a kormánypárti Correia költségvetését, hangsúlyozva, hogy a miniszterelnök kormányát nem ismerik el legitim vezetésként és gondjuk van a költségvetéssel is. És hangsúlyozni kell, hogy egy pártról beszélünk, szóval ez a mostani fejlemény igencsak súlyos csapás az országnak, amelyben 1974-es függetlenné válása óta még egyetlen miniszterelnök sem töltötte ki teljesen a mandátumát és valószínűleg ez most sem fog megtörténni.

Visszakanyarodva a konkrét eseményekhez, a PAIGC-hez tartozó házelnök, Cipriano Cassama az eseményeket látva azonnal berekesztette az ülést, de ez sokaknak nem nyerte el a tetszését és így a PRS-hez tartozó helyettes házelnök, Alberto Nambeia vezetésével folytatódott a munka. Ezzel azonban nem csökkent a feszültség, Cassama törvénytelennek nevezte a 15 képviselő pálfordulását és ismételten csak arra hivatkozott, hogy nemrégiben törölte mandátumukat, amelyeket aztán a PAIGC 15 másik tagjával töltött fel – persze a PRS ezt nem fogadja el ebben a formában, így most patthelyzet van, amiben már csak az a kérdés, hogy a decemberi leszavazás után most majd át fog-e menni Correia költségvetése.

Ha ugyanis nem megy át, akkor az alkotmány szerint a kormánynak le kell mondania és pont ez az, amit a 15 lázadó képviselő is szeretne, szerintük ugyanis az új költségvetés nem bánna jó gazda módjára az állami vagyonnal. És papíron ez most már nem is ment át, hiszen miután Cassama berekesztette az ülést és a PAIGC képviselőivel együtt távozott (leszámítva a tizenöt pártot váltót), a folytatódó megbeszéléseken az ellenzékiek el is utasították a költségvetést mobiltelefonjaik fényénél (az estébe húzódó megbeszélésen már csak ezekkel láthattak, hiszen nincs áram a parlamentben) – a kérdés, hogy ez mennyire tekinthető hivatalosnak. Persze Correiát nem kell félteni, hiszen a bissaui politika egyik nagy öregjéről beszélünk, aki volt már miniszterelnök 1991 és 1994, 1997 és 1998 között, valamint 2008-ban is és nézett szembe lázadásokkal, puccskísérlettel is. Akármennyire is tapasztalt, a PAIGC augusztusban kirobbant és a mai napig egyre erősebben érezhető megosztottságába valószínűleg ő is bele fog bukni, hiszen rendkívül élesen látható már az ellentét a kormánypárton belül a pártvezetéshez húzók és az elnököt támogatók között, így most már csak abban kell reménykednie mindenkinek, hogy ez a vita és konfliktus a parlament falain belül marad.

twitter.com/napiafrika