Mindennapi Afrika

A be- illetve kivándorlásról napjainkban sok ezer, újonnan feltűnt szakértő mondja el véleményét és elméleteit, köztük olyanokat is, amelyek már jelentősen túlhaladottak és aktualitásukat vesztették – és ez nincs másként Afrikát érintően is. A kivándorlással kapcsolatban a Zöld-foki Köztársaságot is sokszor szokták példának felhozni, hiszen ez azon kevés országok egyike a világon, ahol több állampolgár él külföldön mint odahaza. Ez a szám nagyjából azt jelenti, hogy az otthon élő 550 ezer zöld-foki mellett nagyjából 900 ezren más országokban élnek világszerte, legnagyobb részük (úgy fél millióan) az Egyesült Államokban, nagyjából minden, a szigeteken élő családnak van egy rokona, aki külföldön dolgozik vagy él.

De ez nem azt jelenti, hogy a Zöld-foki-szigetekről még a mai napig is özönlenének ki az emberek a szélrózsa minden irányába, hiszen a kilencvenes években a folyamat megfordult és ma már az ország inkább fogadja a bevándorlókat (főként nyugat-afrikai országokból), köszönhetően a stabil politikai és gazdasági helyzetnek. Maga a tömeges kivándorlás a Zöld-foki-szigetekről az 1800-as években kezdődött, amikor az éhínség és szárazság ismétlődő periódusai elől sok százezren az Egyesült Államok felé vették az irányt, ezt követően pedig a portugál gyarmati uralom indított el ilyen folyamatokat, amikor erőszakosan mozgatott tömegeket gyarmatai között az éppen felmerülő munkaerőigényeknek megfelelően. Ebből az is következik, hogy a fentebb említett 900 ezernyi, külföldön élő zöld-foki egy jelentős része nem első generációs kivándorló, hanem csak kivándorlók leszármazottai – ha a kilencvenes évektől figyeljük a kivándorlási folyamatokat, akkor azt láthatjuk, hogy a fő célország Portugália és értelemszerűen Nyugat- és Dél-Európa, ahol jelentős igény jelentkezett akkoriban és még most is ház körüli munkákat elvégző, olcsó munkaerőre.

Ahogy máshol is, úgy a Zöld-foki-szigeteken is a migráció fő motivációját a jobb életkörülmények, jobb munka, magasabb jövedelem reménye jelentette és jelenti a mai napig, hiszen a társadalomba már stabilan beépült az a jellegű folyamat, hogy a fiatalok külföldön jelentősebb vagyont igyekeznek összeszedni, amiből visszatérve már nyugodtan élhetnek szülőföldjükön – hiába az afrikai mércével mért relatív gazdagság és stabilitás, a migráció jelentős faktora még a szigetek elszigeteltsége, a szárazság és a médiából ömlő csábító vagyontárgyak megszerzésének vágya. De a kilencvenes években egyre inkább szigorodó bevándorlási szabályok okán a jelentős mértékű, 2-3%-os éves kivándorlási ráta a 2000-es évekre már fél százalék alá süllyedt, ami a népesség és a bevándorlás növekedésével már egyértelműen pozitívba billentette a Zöld-foki-szigetek vándorlási mérlegét.

Ettől függetlenül a 9 szigetből álló ország mindennapjait jelentős meghatározzák a diaszpórák, az ezektől származó hazautalások az ország bevételeinek 20%-át adják, plusz a nyaralni vagy látogatásra hazatérő “kintiek” szintén jelentős bevételt adnak a gazdaságnak – nem mellékesen pedig a diaszpórák léte jelentősen meghatározza az országnak nyújtandó segélyek mértékét is. De ez biztosan nem marad így a jövőben, hiszen az egyértelműen látszik, hogy a hazautalásokat főként az első generációs kivándorlók részesítik előnyben, a második generációs leszármazottak már sokkal kisebb mértékben foglalkoznak ilyen pénzbeni támogatásokkal.

twitter.com/napiafrika

4 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Bár az elmúlt időszak során azért elég konstans fejlődés mutatkozik a szomáliai belpolitikai helyzetben, az utóbbi napokban olyan hírek is megjelentek, amelyek nem biztos, hogy hosszútávon is biztosíthatják ezt a stabil javulást. Ezen hírek közül az egyik legfontosabb az a bejelentés, amelyet az Afrikai Unió tett pár napja arról, hogy 2020-ra teljes egészében vissza kívánja vonni a Szomáliában állomásozó 22 ezer katonáját és addigra teljesen a szomáliai hadseregnek kívánja átadni a biztonsági helyzet fenntartásának feladatát. Maga a folyamat a tervek szerint 2018. októberében kezdődne és fokozatosan fejeződne be, hogy így záruljon a 2007-ben kezdődött és AMISOM néven is ismert küldetés.

A történet egyik árnyoldala az, hogy nem teljes egészében a biztonsági helyzet javulása indította el ezt a folyamatot, hanem inkább az anyagi korlátok, hiszen az idei évtől az AU már 20%-kal lecsökkentette a misszió költségvetését, aminek következtében sok katona hónapokon át nem kapta meg fizetését. Ez utóbbi pedig a misszióhoz több mint 6000 katonával hozzájáruló Ugandában azt váltotta ki, hogy az ország kormánya bejelentette egységei visszavonását – a fenyegetés hatására az AMISOM fő pénzügyi szponzora, az EU azonnal jelentősebb összeget utalt át, hogy a helyzet rendeződjön.

Visszatérve az előbbi gondolatmenethez, sajnos ez csak egy árnyoldal, szintén elég jelentős problémának számít, hogy bár az al-Shabaab milícia ellen sikerült komolyabb sikereket is elérni az évek során (2011 óta Mogadishu elvileg teljesen a szomáliai kormány felügyelete alatt áll), a fenyegetés nem szűnt meg létezni, a fővárosban a mai napig előfordulnak súlyos, robbantásos támadások, plusz maga a szomáliai hadsereg sem áll készen egy ilyen fajsúlyú feladatra sem számban, sem felszereltségben – magán a katonaságon belül is elég jelentős feszültségek húzódnak, a kiképzések lassan haladnak, a költségvetés limitált. Aztán még az a kérdés sem tisztázott, hogy például mi lesz a háborúba évekkel ezelőtt belépett Kenya vagy Etiópia részvételével, hiszen például az öt évvel ezelőtt kezdődött kenyai részvétel sem egészen azt a hatást váltotta ki, ami a célja lett volna – bár a szomáliai határvidéken stabilnak mondható helyzet alakult ki, a kenyai területen válaszként végrehajtott terroristatámadások száma jelentősen megugrott és a határmenti kenyai járásokban igencsak leromlott a közbiztonság is. Visszavonulni pedig nem lehet, hiszen egyöntetű kenyai vélemény szerint a szomáliai erők nem állnak készen a feladatok átvételére.

Ebben az egész bizonytalanságban pedig nem biztos, hogy jó az az irány, amelyet az Egyesült Államok Afrikai Parancsnoksága (AFRICOM) követ, amely a jelentések szerint elkezdte felfegyverezni az egykor igencsak komoly hadúrnak számító Barre Hiiraalét (Barre Shire) az al-Shabaab elleni harcra. A hír nem megerősített információ, de szomáliai blogok írásai szerint Hiiraale a napokban látogatást tett az AFRICOM kenyai bázisán, hogy megbeszéljék azt a küldetést, amelyben Hiiraale offenzívát indítana az al-Shabaab ellen Juba tartományban, együtt a szomáliai hadsereg más területeken indított támadásával. A szomáliai polgárháború során a Juba-völgyi Szövetség egyik tagjának számító Szomáliai Nemzeti Front vezetőjeként ismertté vált hadúr Siad Barre uralmának helyreállításáért küzdött hosszú éveken át és az elmúlt két évtizedet folyamatos háborúskodással töltötte Szomália déli részén.

twitter.com/napiafrika

4 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Talán nem volt túl nagy meglepetés sokak számára, de az Ebola-járvány legyűrésével Sierra Leone országa mintha megszűnt volna létezni a külvilág és a mainstream média számára, pedig annak ellenére, hogy borzalmas hírekkel már nem lehet rémisztgetni, ez a sokat szenvedett nyugat-afrikai állam továbbra is mindennapos küzdelmeket vív a demokrácia és a stabilitás rögös útján. Ezen az úton az egyik legnagyobb akadálynak a legtöbb kutató/szakértő egyértelműen a korrupciót tartja, de nem azért, mert az ország helyzete a Transparency International listáján annyira szörnyen rossz lett volna (tavaly 119. helyen szerepelt az ország a 168 listázott között), hanem azért, mert folyamatosan ront korrupciós megítélésén és az ezzel szemben folytatott harcán – az elmúlt években csak a helyzet romlását lehetett látni.

Ez főként az Ebola-járvány idején volt látható és kimutatható, amikor az összes kapcsolódó kormányzati kiadás harmada nem volt alátámasztható semmiféle dokumentummal vagy számlával, a legtöbb megkötött szerződés szabályosságát, az előzetes megversenyeztetést is bőven kétségbe lehetett vonni. Ezek a folyamatok csak egy pillanatra tűntek lassulni 2008-ban, amikor Ernest Bai Koroma államelnök antikorrupciós törvényt vitt végig a parlamenten, hiszen pár hónap után kiderült, hogy ennek keretében sem a legnagyobb visszaélőket és hűtlen kezelőket fogják zargatni. És óriási számokról beszélünk, az ország egyik nagy külföldi segítője, Nagy-Britannia nemzetközi fejlesztési intézményének kimutatása szerint az egészségügyi fejlesztésre és az Ebola-legyőzésére szánt brit pénzek alig pár százaléka jutott el az orvosokhoz, nővérekhez és fertőtlenítőkhöz, a többi mindenféle csatornákon egyszerűen elfolyt.

Oda jutottunk, hogy a kormány azért üzemel be utcai jelzőlámpákat a fővárosban, hogy így próbálja megfékezni a közlekedési rendőrök korrupcióját, szóval ez tényleg egy olyan kérdés, amelyről érdemes és kell is beszélni. De persze feltehetjük a kérdés, hogy miből lehetne finanszírozni a korrupció elleni harcot egy olyan országban, ahol a költségvetésben a bevétel oldalon folyamatosan csökkenő számokat látni: pont a fentiek miatt több külföldi támogató a kormány kihagyása nélkül igyekszik pénzt juttatni a rászoruló projektekre, a fő természeti kincsnek számító bauxit ára továbbra is minimumon, így a befektetők jelenthetnék a kiutat, de ők pedig nem igazán arra szeretnének fizetni, amire a kormány – így lesz az elektromos- és vízhálózat fejlesztése helyett több százmillió dolláros luxusrepülőtér és fizetős autópálya Sierra Leonéban, ahol pedig a lakosság túlnyomó többsége a létminimum alatt tengődik.

A Népi Tömörülés (ANC) kormánypártja és Koroma pedig inkább már a 18 hónap múlva esedékes választásokra készülődik, ezért került átalakításra a kormány idén márciusban és ezért igyekszik Koroma minden fronton lehetséges utódját, Joseph Kamarát előtérbe tolni és az ANC berkein belül pozícióba hozni. Így alakulhatott ki egy olyan helyzet, amelyben teljesen ismeretlen és tapasztalatlan, ámde ANC-hű emberek miniszteri, államtitkári posztokra kerülhettek, hiszen Koroma csak ezzel tudja garantálni kiszemeltje sikeres útját az elnökség felé. De visszaugorva még egy pillanatra a gazdaság helyzetére, csak álljon itt egy mindennapos példa: néhány nappal ezelőtt Koroma kormánya minden mobiltelefonra sms-üzenetet küldött, arra kérve az állampolgárokat, hogy minden vásárlásukat, költésüket, tranzakciójukat az ország pénznemében, leonéban bonyolítsák amerikai dollár helyett, hiszen a leone a jelentős belső gazdasági teljesítmény hiánya és az importfüggőség miatt instabilitásnak van kitéve, ami értelemszerűen árt a gazdasági környezetnek és a jósolt 4% körüli növekedésnek is.

twitter.com/napiafrika

3 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

A dél-szudáni tájékoztatási miniszter, Michael Makuei még a hét elején jelentette be, hogy a világ legfiatalabb állama az idei évben nem fogja ünnepelni júliusban függetlenségének ötödik évfordulóját, ami példátlan a fiatal állam életében, hiszen még tavaly, a polgárháború csúcsán is komoly katonai parádéra és ünnepségre került sor a fővárosban. Ezúttal viszont a gazdasági helyzet arra kényszeríti a kormányt, hogy az elnök, Salva Kiir beszédével érje be a neves alkalom kapcsán – az infláció az egekben (több mint 300 százalék volt eme cikk írásának időpontjában), a kormány bevételei szinte teljesen elapadtak, ahogy az olajszektor az összeomlás szélére sodródott, hogy a korrupcióról és a tovább tomboló erőszakról ne is beszéljünk.

Sokan valószínűleg egyébként megkönnyebbülten sóhajtottak fel idén áprilisban, amikor közel két évnyi véres háborúskodás után Riek Machar, a lázadók vezetője egységkormányt hozott lére Salva Kiirrel, amelyben Machar alelnökként funkcionált tovább – nos, ezt rengeteg lázadó nem értékelte hasonlóan és ezek a milíciák tovább folytatták véres harcukat, főleg az ország északi részén. Csak az elmúlt héten több mint negyvenen haltak meg a Wau városa körül zajló összecsapásokban, az itt található ENSZ-bázisra pedig ezrek menekültek védelmet keresve. Ráadásul ezek a harcok igen intő jelként szolgálhatnak a jövőre nézve, hiszen a kormánycsapatokra támadó fegyveresek egy új, Ali Tamim Fartak veterán politikus vezette lázadó alakulat harcosai voltak, köztük egykori kormánykatonákkal, a Janjaweed szudáni milícia fegyvereseivel vagy éppen az Úr Ellenállási Hadseregének dezertőreivel.

A csoport a Raja Felszabadítási Iszlám Mozgalom nevet viseli papíron, de Machar és Kiir is vádaskodásba kezdett, kölcsönösen a másikat vádolva a Fartak-féle csoport támogatásával, amellyel a másik célja szerintük az, hogy etnikailag megtisztítson területrészeket az országban, így készítve elő hatalmi erőváltozásokat. Ennek ellenére még bőven lenne esély a békére, hiszen a két nagy szembenálló egyezséget kötött, de ehhez valamiféle gazdasági előrelépésre lenne szükség, ami viszont nem lesz egyszerű rengeteg különféle ok miatt és itt visszatérhetünk a fent már felsorolt inflációhoz, az olajárak alakulásához, de megemlíthető az időjárás alakulása, a Dél-Szudánt támogató országok fenyegetőzése a támogatások visszavonására vagy akár a költségvetési deficit növekedése.

De szintén aggályos a tény, hogy a köztisztviselők hónapok óta nem kaptak fizetést (láttunk az elmúlt hetekben sztrájkokat kórházakban, iskolákban, egyetemeken), ami azzal együtt, hogy mennyi fegyver forog közkézen az állampolgárok között, elég veszélyes elegyet alkot. A Nemzetközi Valutaalap figyelmeztette is az országot, hogy most azonnal hozzá kell látnia költségvetésének átalakításához, az olajbevételektől való függőség és a kiadások csökkentésével, különben az eladósodottság mértéke elviselhetetlen, kezelhetetlen mértékűvé válhat. Csak a margón, a poszt végén jegyezzük meg, hogy az új lázadó mozgalom vezetésével vádolt Ali Tamim Fartak igazi veterán a politikai pályán, Abdalla Turabi Nemzeti Iszlám Frontjának egyik első tagja még évtizedekkel ezelőtt, aztán volt sportminiszter a hetvenes évek Szudánjában, de tartományi kormányzó, parlamenti elnök és oktatási miniszter is volt és az ő irányításával kezdődött el a dél-szudáni függetlenségi népszavazás szervezése.

twitter.com/napiafrika

8 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Az elmúlt hetek politikai eseményei (fókuszban a bizonyos mértékig még Afrikát is érintő brit EU-távozással) vagy éppen a franciaországi labdarúgó Európa-bajnokság okán valamelyest érthető, hogy a sajtóban nem túlságosan kaptak helyet afrikai hírek, de a június 12.-én történt tragikus eseményeknek mindenképpen ott kellett volna lenniük minden híradó élén. Aki nyitott szemmel jár, az valószínűleg tudja, hogy ezen a napon 16 évnyi nagyjából betartott tűzszünet után súlyos összecsapás történt az eritreai-etióp határon Aszmarától délre, Tsoronánál, amely harcokban állítólagosan több százan haltak meg (!!!).

Arra talán emlékezhetünk, hogy a 2000-ben, egy algériai békemegállapodással lezárult határháború (csak ez, a néhány aprócska határvárosért folytatott harc 100 ezer ember életét követelte, a függetlenségi háborúról meg ne is beszéljünk) után a két ország határán egy ütközőzóna jött létre, amelyben ugyan voltak kisebb-nagyobb katonai mozgások és incidensek, de a június elején történtekhez foghatóra nem volt példa. Jelenleg még az sem ismert, hogy pontosan mi történt és ki indította az első támadást, de a felek egyértelműen a másikat vádolták provokációval: Etiópia szerint Eritrea így akarja elterelni a figyelmet arról az ENSZ-jelentésről, amely utóbbi ország kormányának jogsértéseit hivatott bemutatni, Eritrea szerint Etiópia pedig ennek az alaptalan megállapításokat tartalmazó jelentésnek az apropóján kívánja megszerezni a vitatott területrészeket.

De hogy konkrétan mi haszna lenne bármelyik országnak is egy totális háborúból, az nem igazán érthető, hiszen gazdaságilag teljes mértékben értéktelen területekről beszélünk, ráadásul egy ilyen háború romba döntené az elmúlt 15 évben szárnyalni kezdő etióp gazdaságot és társadalmi összeomlást eredményezne Eritreában. Sőt, Aszmara maga kérte az ENSZ Biztonsági Tanácsának beavatkozását egy kiszélesedő konfliktus megelőzésére, így azért elég nagy a valószínűsége, hogy a teljesen militarizált határvonalon nem fog újabb háború kirobbanni – az incidens akár még egy tragikus véletlen eredménye is lehet, hiszen a senki földjének számító sávban akár dezertáló eritreai katonák vagy menekültek tömeges mozgása is kiválthatta az elsöprő erejű etióp reakciót.

Akárhogy is legyen, a legutóbbi háborúhoz képest sokkal gyengébb pozícióban lévő Aszmara számára inkább az etióp ellenzéki és lázadó mozgalmak támogatása a jobb és egyszerűbb opció, Etiópia pedig egyszerűen elszigetelheti szomszédját – azaz a háború senkinek nem áll érdekében, még akkor sem, ha a konfliktus központjában álló Badme települése papíron Eritreáé, ám a mai napig megszállva tartja az etióp hadsereg. Eritrea amúgy még az Egyesült Államokat is megvádolta a konfliktus kirobbantásával, bár nem közvetlenül, de az ország ENSZ-nagykövete szerint a terrorizmus elleni harc jegyében Etiópiába szállított amerikai fegyvereket a két ország határára telepítik és ott is vetik be. A jelenleg tartalékosok nélkül úgy 200 ezres hadsereggel bíró Etiópiában amúgy voltak olyan kormánytisztviselők, akik az elmúlt két hétben olyan nyilatkozatokat tettek, amelyek szerint az ország készen áll az elsöprő, totális háborúra, minden kizárólag a provokátornak tartott Eritrea reakcióin múlik.

A kötelező másfél éves katonai szolgálat okán az etiópnál kétszer nagyobb hadsereggel bíró Eritrea szerencsére – és a fentebb felsorolt érvek okán – nem tett eddig semmilyen agresszív lépést, így az elmúlt napokban már nem a konkrét katonai cselekményektől való félelem, hanem a fentebb már említett ENSZ-jelentés elleni és melletti tüntetésekről szóltak a hírek.

twitter.com/napiafrika

8 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Jópár évvel ezelőtt került bemutatásra itt a Mindennapiafrika oldalán az 1979-ben alapított és a tuareg zenei kultúra egyik alappillérének számító Tinariwen zenekar (itt volt róla szó), akiknek egyik kedvelt száma az Araouane/Arawan című szerzemény. Az Amassakoul című albumon szereplő alkotás a Maliban, a Timbuktutól 250 kilométerre északra fekvő Arawan települése előtt tiszteleg és szövegében is rámutat, hogy az egykor sokkal fontosabb szerepet betöltő és nagyobb helység ma már lassan a homok és az enyészet áldozatává válik.

Annak ellenére történik mindez, hogy az egykori idegenlégiós helyőrségnek is helyt adó településen halad át a Szahara egyik utolsó, mai napig is működő tevekaravánjának útvonala, amely a messzi északon fekvő Taoudenni sóbányáiból szállítja a sót délre, az ország déli része felé. Általában csak néhány száz tuareg él itt, de ne gondoljuk, hogy ez csak egy egyszerű, történelem nélküli telep – kutatások bizonyítják, hogy az Arawantól északra található Dar Taleb harmadik századbeli romjai még Timbuktunál is régebbivé teszik ezt a telepet. A megbízható kutakkal bíró Arawan aranykorszaka a nyolcvanas évek végén kezdődött, amikor egy svájci-amerikai befektető fákat telepített itt, kertet hozott létre és Arawan Hilton néven hotelt alapított, de nem sokkal később meg kellett futamodni az akkor dúló tuareg lázadás erőszakos cselekményei miatt.

Az előbbiek ellenére azért ne gondoljunk valamiféle eldugott sivatagi csodavárosra, ameddig a szem ellát, mindenhol csak homok, a vegetációnak nyoma sincs Arawan környékén és bár két non-profit szervezet közreműködésével iskola és egészségügyi központ is létesült, a helyi gazdaság teljes egészében a sóbányából érkező karavánokra és az egy-két erre vetődő fanatikus turistára épül – a sóbánya minden itteni család számára az életet jelenti, a férfiak többsége ott dolgozik és az egyre ritkuló karavánok a mai napig az egyetlen megélhetési forrást jelentik mezőgazdasági lehetőségek hiányában. Ennek ellenére a megmaradt lakosok többsége szeret itt élni, van aki hosszú hónapokig el sem hagyja a települést, ahogy hosszú hónapokig nem hullik egy csepp eső sem – van olyan hónap a nyár során, amikor a hőmérséklet az 50 Celsius fokot súrolja.

A fentebb említett néhány száz fős lakosság vallási igényeit három mecset próbálja meg kielégíteni, de olyan luxusra, mint elektromosság, ne is gondoljunk, a teveürülék számít az egyik legfontosabb építő- és tüzelőanyagnak. Összefoglalóan tehát megállapítható, hogy Arawan települése nem igazán van központi helyen semmilyen tankönyvben vagy térképen, az elmúlt időszak egyik jelentősebb eseménye errefelé az a 2013-as ütközet volt, amikor a francia hadsereg egységei itt csaptak össze egy radikális muszlim milícia harcosaival, amely csoportok jelenléte eme kis telep sorsát is nagyban meghatározza.

twitter.com/napiafrika

5 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Ha afrikai filmekre vagy afrikai témájú alkotásokra gondolunk, akkor sokszor hajlamosak vagyunk sztereotípiákkal élni: például ébenfekete bőrű főszereplők a nagy afrikai szavanna közepén próbálnak a mindennapos hiedelmekkel megküzdeni vagy mondjuk a polgárháborúk idején gyermekkatonák életét kísérhetjük figyelemmel – pedig az afrikai mozi már régen túllépett ezen és egyes országok filmipara olyan alkotásokkal áll elő, amelyekről csak a helyszín és a szereplők története miatt tudjuk megmondani, hogy Afrikáról van szó. Ilyen a mostanában dél-afrikai kasszasikernek számító Happiness Is A Four Letter Word című film, amely egy az egyben egy johannesburgi Szex és New York, három dél-afrikai nő életét ismerhetjük meg, akik a munka és a magánélet közötti vékony határvonalon egyensúlyoznak megküzdve a szerelem és a siker kihívásaival.

Bizony, az erőteljesen reklámszagú szöveg ellenére ez mégis egy afrikai film, modern helyszínekkel, kellemes zenével, tökéletes szereplőkkel – minden adott egy habkönnyű afrikai szórakozáshoz. Lehet, hogy sokak számára ez még talán visszatetsző is lehet, de egy globalizált világban miért kellene pont az afrikai kontinensnek megrekednie valahol a filmes ranglétrában, a lényeg, hogy az eredetiség, a kultúra is valamilyen formában megmaradjon ezekben az alkotásokban. A Dél-afrikai Köztársaság mozijában az utóbbi idők egyik legnagyobb sikerének számító Happiness Is A Four Letter Word sikerét a történet, a mindennapos, felismerhető problémák mellett a színészeknek köszönheti, az egyik főszereplőt alakító Mamabatho Montsho például tökéletesen hozza a munkájában sikeres ám az egész életét a férfiakkal való kapcsolata köré felépítő Nandit, az egykori reality-sztár Khanyi Mbau pedig a sokszor előtérbe hozott fehérneműs felvételeivel és szabados szerelmi életével pontosan hozza az ilyen filmekben szinte kötelezőnek számító karaktert, Renate Stuurman pedig az a karakter, amely sok-sok dél-afrikai nő számára mutat be egy gyakran valódi élethelyzetet – a partnerek gyakori váltogatása miatt bekövetkező, nem várt terhességet, átvitt értelemben pedig az ilyen életstílus miatt elkapható nemi betegségek példáját.

Összességében tehát elmondható, hogy a Happiness Is A Four Letter Word nem akar több lenni annál, ami, azaz egy gyorsan fogyasztható romantikus történet, bár visszakanyarodva a bevezető mondatokhoz, azért az elmondható, hogy a tömegek számára nem valódi élethelyzeteket, hanem csak inkább egy vágyott életstílust mutat be, hiszen a film főszereplői mindannyian a felsőosztálybeli fekete nőket képviselik, nem pedig a munkásosztály tömegeit. A Thabang Moleya által rendezett alkotásról mindenesetre a nézők már elmondták a véleményüket: a februári bemutató első napjaiban majd az ezután következő hetekben a film a legnagyobb hollywoodi filmek nézettségét elérő magasságokba jutott a Dél-afrikai Köztársaságban, úgyhogy ne legyenek hiú ábrándjaink, hasonló anyagok várnak ránk még a jövőben is.

twitter.com/napiafrika

0 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

A pénteki nap (06.03.) folyamán Twitter-üzenetben vállalta a felelősséget a szintén a nap folyamán a nigériai Delta államban a Shell Kőolajipari Fejlesztési Társaság (SPDC) egyik vezetéke elleni robbantásos merényletért az alig néhány hete feltűnt új nigériai militáns csoport, a Niger-delta Bosszúállói (NDA). A támadás csak egy újabb volt a csoport által az elmúlt néhány napban elkövetett robbantásos merényletek sorozatában, amelyek a Chevron, az Agip és a nigériai nemzeti olajtársaság épületeit, vezetékeit érintették és amelyekkel a csoport célja a nigériai olajkitermelés teljes megbénítása. Honlapja szerint egyébként az NDA az erőszak eddig még nem látott szintre való emelésével szeretné elérni, hogy a 9 nigériai államból összeálló Niger-delta népeit összefogja és egy független államba tömörítse.

Az áprilisban megjelent csoport fenyegetései nem alaptalanok, az első megjelenésük óta végrehajtott több tucatnyi támadással jelentős gazdasági károkat okoztak már a nigériai gazdaságnak, ráadásul egyértelműen veszélybe sodorják a régió stabilitását – a régióét, ahol 7 éve, azóta, hogy Umar Musa Yar’Adua néhai nigériai elnök amnesztiát hirdetett a milícistáknak, nem igazán volt nyoma ilyen szintű erőszaknak. Az amnesztia mellett persze Yar’Adua és utódja, Goodluck Jonathan is jelentős pénzösszegekkel volt csak képes lekenyerezni a korábban itt működő csoportokat (ezt úgy képzeljük el, hogy aki nem harcolt tovább, az havi fizetést kapott az államtól) és azzal, hogy az új elnök, Muhammadu Buhari 70%-kal lecsökkentette az erre a célra szánt összegeket, láthatóan hibát követett el – mondhatjuk ezt úgy, hogy az NDA méreteiről, hátteréről még igazán nincs fogalmunk.

Nigériai újságírók és bloggerek egyébként a korábbi milíciák tagjait sejtik most is a háttérben, így a Niger-delta Népi Felszabadítási Front vagy a Niger-delta Felszabadítási Mozgalom (MEND) harcosait, de olyan nézet is van, amely arra utal, hogy olyan, Goodluck Jonathanhoz közeli elemek állhatnak a háttérben, akik számára Buhari elnöksége nem igazán elfogadható alternatíva. Akárhogy is legyen, az NDA csak nevében tűnik komolytalannak (mintha egy képregényből lépett volna elő a név), üzenetei, akciói egyaránt profizmusra, tapasztalatra utalnak és a leginkább szomorú tény, hogy nem tudni róluk még mindig túl sokat. Szóvivőjükként egy ismeretlen név, bizonyos Mudoch Agbinibo tünteti fel magát, de a korábbiak alapján ez valószínűleg csak egy álnév, a megvádolt egykori milíciavezérek pedig egyöntetűen visszautasították az érintettségre vonatkozó vádakat.

Ha valaki számára nem volt egészen egyértelmű, hogy milyen súlyos problémáról volt szó, akkor álljon itt egy szám: a Shell, A Chevron vagy éppen az Agip elleni támadások odáig vezettek, hogy Nigéria 2.2 millió hordós napi olajkitermelése 1.65 millió hordóra zuhant. Szóval hiába ígér és fenyeget a hadsereg, Buhari elnöknek az északi, a Boko Haram ellen nyitott frontja után újabb harcba kell kezdenie, ezúttal délen. A csoport nagy internetes aktivitást mutat, rendszeres frissített weblapja, Facebook- és Twitter-accountja van, utóbbin például követni lehet akcióikat és fenyegetéseiket – legutóbb például az Agipot fenyegették meg, hogy semmiképp ne próbálja megjavítani a korábban tönkretett csővezetékeket és berendezéseket, vagy megbánja, ahogy azt szerintük a Shell is tette a fentebb leírt friss támadás során.

És hogy mennyire van igazság abban a véleményben, mely szerint csak katonai erővel képtelenség gátat vetni az ilyen jellegű erőszaknak, azt mi sem mutat jobban, minthogy az NDA példája igencsak ragadós, nemrég tűnt fel a színen az előbbi csoporttal állítólag szoros kapcsolatot fenntartó Egyesült Niger-deltai Felszabadítási Erő csoportja, amely rakétatámadásokkal és a nigériai légtér lezárásával fenyegetőzik június hetedikére. De anélkül, hogy belemerülnék a tények és a nem megbízható információk sorolásába, lássuk be, hogy a Niger-deltában igencsak instabillá vált megint a helyzet és most kell nagyon észnél lennie a kormánynak, ha gátat szeretne vetni az erőszak elszabadulásának – ha ehhez a korábbi összegek ismételt folyósítására van szükség, akkor arra kell elmozdulni, mert az országot így jóval nagyobb veszteségek érhetik.

twitter.com/napiafrika

3 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Az ezen országok méretéből és lélekszámából is adódik, hogy a MindennapiAfrika hasábjain a legkevesebb országspecifikus írás a szigetországokról lát napvilágot, így Mauritiusról vagy éppen a Seychelle-szigetekről sincs sűrűn poszt – ezt orvosolandó, a közeljövőben ezen országok aktuális politikai életébe is bepillantunk, kezdve most São Tomé és Príncipe államával, ahol a politikai élet egyértelműen a július 17.-én megrendezésre kerülő elnökválasztás körül forog, amellyel kapcsolatban az még nem ismert, hogy a jelenlegi elnök, a 2011-ben megválasztott Manuel Pinto da Costa az indulók között lesz (mondjuk mérget vehetünk rá), de az egykori parlamenti házelnök, a Független Demokratikus Törekvés (ADI) mostani alelnöke, a 2011-es választás második helyezettje, Evaristo Carvalho biztosan indulni fog.

A 2011-ben szintén induló, de csak a futottak még kategóriában záró Maria de Neves egykori miniszterelnök is jelezte már, hogy megpróbálja megszerezni az elnöki széket (2011-ben Neves a második fordulóban már a São Tomét 1975 és 1991 között irányító Pinto da Costa mögé tagozódott be). A helyzetet árnyalja, hogy da Costa függetlenként nyert 2011-ben, míg a 2014-es parlamenti választáson az 55 parlamenti helyből 33-at megkaparintó ADI adja a jelenlegi alelnököt, Patrice Trovoadát, akinek nem is volt túlságosan jó a viszonya az elnökkel – sokan a mostani elnökválasztástól várják ennek a szembenállásnak a megváltozását és a politikai élet stabilizálódását. A kis szigetországban egyébként nem sűrűn fordult elő, hogy valamelyik pártnak parlamenti többsége lett volna, 1991-ben, 1998-ben és most 2014-ben történt eddig csak ilyen, de míg 1991 és 1998 után az akkori elnökök könnyedén feloszlatták azokat a kormányokat, a 2003-as alkotmánymódosításnak köszönhetően ezt most már nem lenne olyan egyszerű megtennie Costának.

Pont ez adja a jelenlegi politikai helyzet egyik sarkalatos pontját, hiszen az ADI bármikor keresztülvihet egy olyan törvénymódosítást, amellyel a választási rendszert alakíthatná át és minimalizálná az elnöki hatalmat. Szóval van miért küzdenie mindkét félnek (az ADI-jelöltjeinek és da Costának is) a választás előtti kampányban, de a jelenlegi elnök mellett azért vannak pozitív érvek: egyrészt az ország stabilitása és az életszínvonal javulása, másrészt a gazdaságból érkező számok, melyek szerint az aprócska szigetállam gazdasága 5-6 százalékkal fog bővülni idén, főként a kakaótermelésnek növekedésének és a turizmus bővülésének köszönhetően (júniustól egyébként személyenként és naponként idegenforgalmi adót is kivetett a kormány). És még mindig váratja magát az a nagy hír, mely szerint a 19 kizárólagosan São Tomé és Príncipe területéhez tartozó lehetséges olajmező valamelyikén a kutatók jelentősebb olajtartalékokat találnak, mert az gazdasági csodává varázsolhatja a sokak számára szinte nem is létező kis szigeteket.

twitter.com/napiafrika

1 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

A héten történt események után most már egyértelműen kijelenthető, hogy még jobban elmélyülni látszik Bissau-Guinea politikai válsága, miután az eddig, íróasztalok mögött zajló konfliktusok az utcára is átterjedtek – Bissauban több százan vonultak az utcára azután, hogy csütörtökön (05.26.) Jose Mario Vaz elnök bejelentette, hogy Baciro Dját nevezi ki miniszterelnöknek. Azt a Dját, aki 2015. augusztusa és szeptembere között már volt miniszterelnök az országban, de akkor egy bírósági ítélet alapján távoznia kellett posztjáról, ugyanis a döntés értelmében kinevezése alkotmányellenes volt – a jelenlegi kormányzópárt, a függetlenségi harcok mozgalma, az Afrikai Párt Guinea és Zöld-Fok Függetlenségéért( PAIGC) a mostani kinevezést is alkotmányellenesnek tartja és hangsúlyozta, hogy a miniszterelnök személyének meghatározása az ő feladatuk, ezért minden eszközzel ragaszkodni fognak a jelenlegi status quo fenntartásához.

Már csak azért is a PAIGC feladata lenne ez, mert amikor még néhány héttel ezelőtt Vaz az egész kabinetet menesztette, köztük Carlos Correia akkori miniszterelnököt, akkor éppen a kormánypártot kérte fel az új kormány megalapítására és akkori döntését most felrúgta azzal, hogy kommunikálta, meg is van új miniszterelnöke. A jelenlegi rendkívül instabil politikai helyzethez is pont ez, Vaz tisztogató hadjárata vezetett, hiszen onnantól kezdve jár ismét egy helyben ez az aprócska, alig másfél milliós ország, hogy az elnök tavaly augusztusban menesztette a miniszterelnöki székből a PAIGC elnökét, Domingos Simoes Pereirát, akivel nagyjából semmiben sem értettek egyet, ráadásul felelősségi körük is átfedést mutatott egymással és ekkor került alig egy hónapra a miniszterelnöki székbe az ismét oda kerülő Dja.

A szálak eléggé keszekuszák és nehezen átláthatóak, de az biztos, hogy a PAIGC jelöltjeként 2014-ben elnökké választott Vaz és a PAIGC-t vezető Pereira közötti ellentétek azok, amelyek most teljes politikai patthelyzetbe sodorták az államot és csak reménykedni lehet, hogy az ország helyzetének alakulását mindig is eldöntő hadsereg továbbra is tétlen szemlélő marad. De azért azt se higgyük, hogy most egy teljesen eszét vesztett elnök tisztogatásáról beszélünk, erős a gyanú, hogy a jelenlegi kormány bizonyos tagjainak köze lehet 41 millió dollár gyanús eltűnéséhez a pénzügyminisztérium számlájáról, erre utal az is, hogy Correia például el sem hagyhatja jelenleg az országot és minisztereivel együtt házi őrizet alatt áll.

Egy-két hasznos link a helyzet jobb megértéséhez:

http://www.mindennapiafrika.info/2015/08/13/biztosan-nem-az-ev-lepese-volt-vaz-menesztette-a-bissaui-kormanyt/

http://www.mindennapiafrika.info/2016/01/19/bissau-guinea-parlamenti-tobbsegbol-pillanatok-alatt-kisebbsegbe-kerult-a-kormanypart/

Az is biztos, hogy mindennek a mozgatórúgója a pénz és a drog, ugyanis az ország gazdasága nagyjából leállt, a bevételek jelentős része segélyekből és a drogkereskedelemből származik, ez utóbbiban pedig a gyanú szerint a legmagasabb politikai szintek is érintettek – ahogy a múltban erre már volt példa. Szóval a mai napra (05.27) az ország úgy fordult, hogy Vaz már be is iktatta új miniszterelnökét, a PAIGC és Correia viszont továbbra is kitart amellett, hogy nincs új kormány – és ezen körülmények között várja Vaz azt Djától, hogy az végre felszámolja a hónapok óta tartó szembenállást és Bissau-Guinea elindulhassan valamiféle fejlődés útján. Már ha ilyesmiről lehet beszélni, hiszen csak kormányból 4 volt az elmúlt 10 hónapban és az országban nagyjából nem sok minden működik úgy, mint ahogy egy demokráciában elvárható lenne.

twitter.com/napiafrika

Oda jutottunk, hogy ha napjainkban a nigériai hadsereg és a Boko Haram újabb összecsapásáról jelenik meg egy hír vagy beszámoló, akkor az sajnálatos módon már túlságosan nem bír hírértékkel, messze van a főcímektől, sőt sok esetben a mainstream média már meg is feledkezik ezen cselekményektől, pedig a sokszor és sok fórum által szervezetlennek és gyengének megbélyegzett nigériai hadsereg katonái emberfeletti munkát végeznek a milícia fő búvóhelyének számító Sambisa-erdőségben. És az emberfeletti munka nem túlzás, elég csak azzal tisztában lennünk, hogy mennyit keres egy egyszerű közlegény a hadsereg soraiban és milyen az élet a jelenleg éppen esős évszakot megélő Sambisában (ahol gyakran előfordulhat bőven 40 Celsius fok feletti hőmérséklet is).

A főként a 21. hadosztály 7. dandárjának részvételével jelenleg is zajló előrenyomulás során több tucat nőt és gyermeket szabadítottak ki pár nappal ezelőtt (köztük egyet a 2014-ben Chibokban elrabolt lányok közül) a fegyveres erők és minden egyéb jel is arra mutat, hogy a hadsereg megpróbálja fokozni a nyomást a 2013 óta a szélsőségesek fő búvóhelyének számító erdőségben. Hiába azonban egy-két falu elfoglalása, milícisták megölése és fegyverek lefoglalása, eddig ez bőven kevésnek tűnik ahhoz, hogy a Sambisából kiűzzék a Boko Haramot. Ennek pedig ahogy már fentebb is említésre került, a Sambisa méretéhez és igen kemény adottságaihoz van köze, hiszen a hat államot lefedő, Togó nagyságú erőben főleg esős évszakban szinte alig lehet haladni, egyes területek mocsárrá alakultak, máshol járművekkel lehetetlenség haladni – ehhez pedig nagyban hozzájárultak a szélsőségesek is, sok utat aláaknáztak, minden hidat igyekeznek elpuszítani, szóval az előrenyomuláshoz először aknamentesíteni kell majd ideiglenes átjárókat kell kialakítani az utászoknak.

Az eredetileg nemzeti parknak számító területen anno tömegével éltek oroszlánok, elefántok és antilopok is, de a hosszú évek óta tartó orvvadászat, az erdő pusztítása, a földművelés és az iható víz mennyiségének csökkenése oda vezetett, hogy ma már eléggé limitált számú faj él az erdőségben, amely egyébként a jelenlegi nigériai vezetés szerint a Boko Haram utolsó bástyája. Ezen bástya ellen folyik most egy közel 10 ezres nemzetközi katonai kontingens offenzívája a nigériai hadsereg vezetésével, de ahogy nemrégiben a kontingensben nagy részt vállaló Kamerun egyik Sambisába kiküldött tudósítója rámutatott: a Sambisát lerohanni szinte lehetetlenség, hiszen olyan hatalmas és nehezen megközelíthető területről van szó, amelyben 10 ezer katona szinte jelentéktelen számnak számít egy ilyen típusú rejtőzködő harcmodor ellen.

És mindezek ellenére ha az ember veszi a fáradtságot és olvasgat, kutat, akkor elég gyorsan rádöbben, hogy az első vonalban küzdő nigériaiak havi zsoldja nagyjából 60-70 ezer forintnyi naira és a napi élelmiszerellátmányuk alig éri el a 700 forintnyi nairát. Folyamatosak az olyan jellegű panaszok, amelyek szerint nincs elég lőszer a fegyverekbe vagy üzemanyag a járművekbe, sőt egyes facebookos posztok azt is fejtegetik, hogy a nigériai légierő szinte alig támogatja az offenzívát – persze ezeket a vezetés mindig cáfolja, de a nagy számok törvénye alapján valami igazságnak kell benne lennie, ha ennyien, ennyi helyen publikálnak ilyen jellegű információkat.

twitter.com/napiafrika

6 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Az illegális bevándorlás kérdése alapvetően napjainkra Európa és az ázsiai valamint az afrikai kontinens “szembenállásává” egyszerűsödött le és amely kérdés megoldásában jelenleg csak egy dolog látható biztosan: a fejetlenség. A témában már szinte mindenki elmondta a maga véleményét és a maga javaslatát, így ennek a posztnak nem ez képezi témáját, hanem az a küzdelem, amelyet egyes közép-afrikai országok folytatnak a hozzájuk érkező migránsokkal szemben. A legutóbbi hírek arról szólnak, hogy Dél-Kamerunban több száz bevándorló torlódott fel, miután Egyenlítői-Guinea és Gabon hozzálátott az összes olyan személy kitoloncolásához a területéről, akik nem rendelkeznek azonosító okmányokkal vagy nem legális úton érkeztek az érintett államok területére.

Egyes szemtanúk még azzal is megvádolták a két, stabil és alapvetően gazdagnak számító afrikai országot, hogy ezen, sok esetben már évek óta ott élő migránsok házait lerombolták, minden pénzüket elkobozták. Vannak köztük több mint 10 éve Gabonban és Egyenlítői-Guineában dolgozó emberek is, akik valószínűleg az olaj árának esése miatt bekövetkező gazdasági visszaesés áldozatai lettek, hiszen az általában elég jól működő munkaerőpiacokon ismét jelentősebb munkaerőtöbblet jelent meg, ráadásul a hatóságok szerint a migránsok egy jelentősebb része illegális tevékenységekben vesz részt, bűnözői csoportok tagjaként keresi napi betevőjét. A kiutasított bevándorlók között több száz kameruni is volt, úgyhogy jelenleg a kameruni hatóságok a helyszínen, a határ mellett próbálják felmérni a helyzetet – a másik oldalról Gabon és Egyenlítői-Guinea egyértelműen hangsúlyozta, az afrikai országoknak saját maguknak kell gondoskodniuk polgáraik lehetőségeiről, nem lehet elvárás mondjuk Gabonnal szemben, hogy minden odaérkező munkást befogadjon és munkával lásson el.

Önmagában valószínűleg sokak számára ez a kiutasítási mizéria nem bír hírértékkel, de fontos megértenünk a mögötte zajló folyamatot is, azaz a tényt, hogy az afrikai migránsok többsége továbbra is a kontinensen belül vándorol(na), így a Gabonhoz hasonló egyre keményedő fellépések valószínűleg további tömegeket fognak Európa felé tolni. Gabon amúgy is mindig egy fontos célállomás volt Afrikában, az alacsony lélekszámhoz relatíve stabil és erős (ásványkincsekre építő) gazdaság társul, amely sokáig a régióban jelentős felszívóerőnek számított a migránsok tekintetében, de az elmúlt 1 évben a librevillei vezetés hozzáállásának keményedését láthatjuk, azaz Gabon igyekszik becsukni kapuit a bevándorlók előtt.

És ez a folyamat máshol is tetten érhető: a kisebbik Kongó százával küldi haza a Kongói DK-ból érkezett illegális bevándorlókat, a dél-afrikai xenofób támadásokról már volt itt szó, de például még az alapvetően rengeteg migránst útnak indító Niger és Csád is ezrével utasított ki embereket területéről, hogy az illegális bevándorlás megfékezésével a Boko Haram terjedésének is gátat szabjon. Sőt, például Algéria és Niger megállapodást is aláírt, hogy előbbi gond nélkül hazaküldhesse az algériai városok utcáin zömében koldulásból élő több ezer nigerit még tavaly, úgyhogy bár sehol nem kap főcímet, a bevándorlás és a bevándorlók kérdése Afrikában belül is téma, megoldásra váró probléma – egyrészt biztonsági szempontokból, másrészt azért is, mert ha nincs regionális, kontinentális megoldás, akkor az Európa számára is nehéz jövőképet vetít előre.

twitter.com/napiafrika

Az elmúlt időszak egyik legtöbbet szenvedő és keserves éveket megélő afrikai országa a Közép-afrikai Köztársaság volt (sajnos lenne még vetélytársa ezért a szörnyű címért), amely számára úgy tűnt, hogy Faustin Archange Touadera elnökké választása 2016. márciusában új fejezetet nyit az állam történelmében. A François Bozizé kormányában öt éven át miniszterelnökként dolgozó politikus kampánya során majd beiktatása után is végig hangoztatta, hogy munkájának célja egy egységes, stabil köztársaság megalkotása, de jelenleg ennek az útnak még nagyon az elején vagyunk, ugyanis túl sok változás nem érzékelhető: a nagyjából 5 millió közép-afrikai lakosból 1 millió menekültként él valahol az ország területén vagy azon kívül, a már magában is eléggé megosztott fővárost, Banguit leszámítva az államhatalom csekély mértékű vidéken, sok nagyobb várost és északi területet milíciák és hadurak felügyelnek.

Emiatt sokan egyébként már most temetik Touadera elnökségét, viszont a kétkedőknek tisztában kell lenniük azzal, hogy az ideiglenes elnökként funkcionáló elődhöz, Catherine Samba-Panzához képest a mostani elnök jelentősen komolyabb támogatottsággal bír vidéken is, a balaka milícisták többsége vagy az egyik legnagyobb ex-Séléka frakció, a Népfront a Közép-afrikai Újjászületéséért (FPRC) mozgalma is elismerte Touadera elnöki győzelmét (bár később eléggé feldühítette ezeket az elemeket). És ezt a stabil állapotot a mai napig sikerült megőriznie, talán azért is, mert sikerrel tartotta eddig távol magát az egykori Sélékából kivált frakcióktól és az anti-balaka csoportoktól is, sőt még azzal is szerencséje volt, hogy a választások alatt a jelentős tömegek által gyűlölt ex-elnök, Bozizé is Touadera ellenfelét, a szintén egykori miniszterelnök, Anicet-Georges Dologuélét támogatta.

De pont a különféle érdekcsoportok közötti egyensúlyozással sodorta veszélybe az ország stabilizálására vonatkozó ígéreteit, hiszen a második körben őt támogató ellenzéki jelöltek között osztott miniszteri pozíciókat, de egykori barátokat, Bozizé elnöksége alatt már súlyos korrupciós ügyekbe keveredő politikusokat is miniszterei székbe emelt ráadásul a valós hatalommal bíró csoportoknak (itt gondoljunk az anti-balaka és ex-Séléka milíciákra) nem tett engedményeket, azokat semmilyen formában nem próbálta beintegrálni politikai palettájára. Így alapvetően a biztonság megteremtésében csak két tényezőre számíthatna: az idei év végén távozni szándékozó francia erőkre és a nemzeti hadseregre, amely utóbbi viszont Banguin kívül nagyjából reménytelen helyzetben van a gombamód szaporodó fegyveres csoportokkal szemben, rosszul felszerelt és alulfinanszírozott – az ország északi és keleti része teljes egészében senki földje, ott az államhatalom minimális formában is alig képviselteti magát.

Sőt, ami még aggasztóbb, hogy egyes helyeken a fegyveres csoportok már államként vannak jelen, adókat szednek, rendőrséget üzemeltetnek, polgármestereket választanak, amely jelenség csak még jobban nehezíti az anyagi lehetőségeiben kizárólag a külföldi segítőkre támaszkodó Touadera helyzetét – így összességében ami leginkább valószínűsíthető az az, hogy az elkövetkezendő hosszú években ugyanott fog topogni az ország, ahol már évtizedek óta: Banguit leszámítva a teljes fejetlenség és káosz képviselteti magát ebben a rendkívüli szépséggel bíró ám valamiért folyton az instabilitás mocsarában senyvedő országban.

twitter.com/napiafrika

6 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

A napokban a togói főváros, Lomé visszavonult érseke azzal az érdekes javaslattal állt elő, hogy meg kellene változtatni az ország 1960-ban beiktatott és egy 13 éves kihagyással mostanáig használt himnuszának, a “Salut à toi, pays de nos aïeux”-nek a szövegét. Philippe Kpodzro szerint ugyanis az Alex Casimir-Dosseh togói zenész által írt és komponált mű első versszakában van egy mondat, amely már idejétmúlt és le kellene cserélni. Ez a “Vainquons ou mourons, mais dans la dignité” sor lenne, amely szabadfordításban azt jelenti, “Győzni vagy büszkén halni” és amely a függetlenségi időszak küzdelmeire hivatott utalni, hiszen akkoriban elég sok togói adta vérét az ország szabadságáért.

Az érsek a jelenlegi sor helyett a “Győzni és büszkén élni” szöveget használná, de ahogy az várható volt, javaslata igen megosztotta az országot, az egyik oldal nyitott a változásra, hiszen a szenvedés és háború évei már elmúltak és ezt a himnusznak is tükröznie kellene, a másik oldal viszont nemzeti örökségként tekint az egyébként egy 50 ezer frankos fődíjjal kecsegtető pályázaton nyertes Dosseh művére – aki egyébként Togó első érsekének is számít. Azért azt is tegyük hozzá, hogy a fenti változtatási javaslat valójában csak egyetlen eleme volt annak a nyílt levélnek, amelyet a nagyjából 2 és fél millió hívővel bíró togói katolikus egyház fogalmazott meg a kormány felé az ország függetlenségének 56. évfordulájára még április végén és amelyben konkrétan támadást indított a kormánnyal szemben. A katolikus vezetők szerint ugyanis a 2015. áprilisában megtartott elnökválasztás óta az ország mélyrepülésben van, az akkori ígéretekből semmi sem valósult meg, sőt az elmúlt 25 évben a demokrácia, az állami reformok és a jogbiztonság sem igazán lépett előrébb.

Itt jegyezzük meg a margón, hogy Togóban a világszerte is ismert vallások közül a kereszténység a legelterjedtebb, nagyjából minden harmadik togói katolikus hívő, minden ötödik muszlim, a 8 millió lakos fele viszont törzsi vallásokat követ. Visszatérve az egyház kirohanására, a sajtóban megjelenő cikkek és a jelentős nemzetközi visszhang ellenére semmilyen politikai erő nem reagált a nyílt levélre, ami talán ahhoz is köthető, hogy a közlemény a társadalom minden rétege számára fogalmaz meg kritikát.

Vagy talán már csak a megszokás miatt nem reagált senki? Megszokás, hiszen nem ez az első eset, hogy az államhatalom és a katolikus egyház összecsap az országban, 1976-ban például Phillippe Kpodzro érsekké szentelését katonák próbálták megakadályozni, de 1992-ben fegyveres férfiak el is rabolták két napra. A fentiek fényében abban biztosak lehetünk, hogy a nyílt levélnek nagy hatása nem lesz a togói mindennapokra, ahogy az sem túlságosan valószínű, hogy a tényleg nemzeti örökségnek tekintett himnuszon bárki változást eszközöljön – az egyetlen erre elvileg jogosult személy, Dosseh már 2007-ben elhunyt.

twitter.com/napiafrika

A következő posztban kicsit szakítunk az elmúlt időszak politikai írásaival és egy olyan friss film kerül bemutatása a MindennapiAfrika hasábjain, amely a maga módján egy mostanában igencsak létező jelenséget mutat be, úgy, hogy közben bepillanthatunk Ghána vidéki mindennapjaiba is. Az ezen a linken bizonyos országokból (sajnos Magyarország nincs ezek között, de egy kis trükkel ez megoldható) online is megtekinthető Nakom egy ghánai orvostanhallgató, Iddrisu sorsának megváltozását mutatja be, aki apjának hirtelen halála után kénytelen hazaköltözni a címet is adó Nakom nevű vidéki falucskába és új mederbe terelni az életét, hiszen a családot terhelő adósságok miatt teljes erővel bele kell vetnie magát a mezőgazdaságba – ezzel együtt pedig alkalmazkodnia kell a korábban általa megszokotthoz képest teljesen eltérő falusi élethez.

A filmet két amerikai, relatíve kezdő filmesnek számító rendező készítette egy ghánai, a konkrétan is létező Nakom falujából származó producer segítségével és tekintve, hogy a szereplők legnagyobb része semmiféle színészi múlttal nem rendelkezi ghánai falusi ember, olyan bepillantást nyerhetünk az afrikai vidéki életbe, amely igazán egyedivé teszi ezt a filmet. Azért a produkció hordoz magában egy-két kezdőbb filmes félrecsúszást és más afrikai filmeknél is megszokott filmes technikát, ennek köszönhetően rengeteg szerteágazó szálat ismerünk meg a film során, de a másfél órás hossznak köszönhetően egyiket sem tudjuk teljesen végig követni és pont ezek okán magának Iddrisunak sem tudjuk átérezni a terheit. Pedig azokból van bőven, egyrészt ott van a néhai apjának második felesége és Iddrisu édesanyja közötti konfliktus, nővérének ellenérzése, amiért oly sok mindenről kellett lemondaniuk, hogy a legidősebb fiú folytathassa tanulmányait Kumasiban, hogy öccsének felelőtlen és csapongó életéről ne is beszéljünk.

Ennek ellenére az egy évre maradó Iddrisu tökéletesen megoldja a helyzetet és olyannyira helytáll, hogy a falu főnöke benne látja meg azt a lehetséges vezetőt, aki a fejlődés útjára teheti az aprócska közösséget – csak addig még a fiúnak egy komoly döntést meg kell hoznia és valamiről le kell mondania. Hogy mi lesz az, azt hagyjuk meg inkább azon érdeklődőknek, akik szeretnék megnézni ezt az időnként még humoros jeleneteket is tartalmazó alkotást – de a konkluzió mindenképp az, hogy aki teheti, semmiképpen ne mulassza el a Nakomot.

twitter.com/napiafrika

Bár egyes magyar sajtóorgánumok (köztük megdöbbentő módon a legolvasottabbak is) már a választás másnapján tévesen világgá kürtölték Teodoro Obiang Nguema újabb egyenlítői-guineai elnöki mandátumának elsöprő arányú megszerzését, azt lehet mondani, hogy igazából túl sokat nem tévedtek-tévedhettek, hiszen az április 24-én megrendezésre került elnökválasztás április 28-án publikált hivatalos eredménye szerint az 1979 óta hatalmon lévő elnök a voksok 93.7%-át megszerezve újabb hét évig az aprócska, ám olajban gazdag állam élén marad. A 10 pártból álló Egyenlítői-Guineai Demokrata Párt jelöltjeként indult és most már a legrégebb óta hatalmon lévő afrikai elnöknek számító Obiang hat vetélytárssal nézett szembe a választáson, akik közül a három függetlent folyamatosan azzal támadták külföldi csoportok és helyi ellenzékiek, hogy az elnök által felbérelt jelöltek, akik a voksolás legitimitását, a demokrácia létezését hivatottak csak igazolni indulásukkal.

A másik három ellenzéki jelölt igazából ismeretlen arcnak számít még az ország politikai életében is, pártjaik pedig nem is sorolhatóak a nagyobb ellenzéki mozgalmak közé, amelyek közül ráadásul a több kis pártot tömörítő Demokratikus Ellenzéki Front bojkottálta is az eseményt. De azért csak a történelemkönyvek kedvéért említsük meg a második helyen végzett jelöltet, a Jobbközép Egység politikusát, Avelino Mocache Bengát, aki majdnem 5000 szavazatot képes volt megszerezni a leadott több mint 330 ezerből. Szokatlan módon egyébként a választási bizottság elnöke, Clemente Engonga beismert néhány visszaélést, legalábbis magyarázatot adott arra is, hogy lehetett, hogy egyes szavazókörökben többen szavazták, mint ahányan regisztráltak – a válasz szerint ők olyan szavazók voltak, akik a voksolás napján utaztak és több helyen is szavaztak, de arányuk olyan elenyésző, hogy az eredményt nem befolyásolta.

A másik oldalon álló jelöltek persze ezt másképp látják, a harmadik helyen végzett Buenaventura Monsuy Asumu szerint például egyes szavazóhelyiségekben egyáltalán nem is lehetett szavazni, mert nem voltak szavazólapok – azokat szerinte már előre kitöltve el is küldték a bizottsághoz. Mindenesetre azért farkast kiáltani sem szabad teljesen alaptalanul, ugyanis ha józanul körbejárjuk a helyzetet, eléggé valószínűsíthető, hogy Obiang Nguema csalás nélkül is könnyedén megnyerhette ezt a választást. Ennek fő okai között elsőként a valódi ellenzék hiányát említhetjük meg, akik vannak ők vagy külföldről próbálnak politizálni vagy egyszerűen képtelenek komoly erőfeszítést kifejteni a jelenlegi rendszerrel szemben – vagy azért, mert nincsenek meg hozzá az erőforrásaik vagy azért, mert Obiang kormánya számára a hihetetlen olajtartalékok olyan jelentős fegyvert jelentenek, amellyel bármely renitens és komoly erőt jelentő politikus zsebrevágható. A lakosság lélekszáma nem éri el az egy milliót, tehát nincs is meg az a kritikus tömeg, amely elégedetlenkedő rétegként el tudna söpörni bármilyen rendszert, pluszban azért a stabilitást, a gazdasági fejlődést és a biztonságot a többség biztosan az ismeretlen, demokráciát ígérő változtatók kampányszövege elég helyezi.

twitter.com/napiafrika

Bár szinte az összes sajtóorgánum említést tett róla címszavakban, több aspektus miatt nem lehet teljesen szó nélkül elmenni amellett, hogy Csád 1990 óta hivatalában lévő elnöke, Idriss Deby a hivatalos eredmények szerint a szavazatok 61 százalékával megnyerte ötödik elnöki mandátumát az április 10-én rendezett elnökválasztáson. Mögötte jelentősen lemaradva, 13 százalékos eredménnyel zárt Saleh Kebzaho ellenzéki vezető, ami azt jelenti, hogy az országban nem lesz szükség második fordulóra, hiszen az urnák előtt megjelent 4 és fél millió szavazó elég egyértelműen eldöntötte a folytatást.

Ezzel a rövid kis sajtóhírrel le is zárhatnánk ezt az eseményt, de azért történt egy-két olyan dolog ezekben a hetekben, amelyek a hosszútávú jövőre mindenképpen hatással lesznek majd, kezdve például azzal az általában mindenhol látható, ellenzék által megfogalmazott csalási váddal (például szavazói azonosítók utaztatása, urnák eltüntetése), amelyek eredményeként az összes ellenzéki képviselő visszalépett a választási bizottságból. De ebben még semmi meglepő nincs, abban viszont már annál inkább, hogy a választások után eltűnt, több mint 50 katonatiszt mindegyike Deby ellen voksolt, amit sokan egyértelmű jelnek értelmeznek arra nézve, hogy a választást elcsalta a hatalom. Az Egyesült Államok Csádba néhány napja ellátogató ENSZ-nagykövete pedig aggodalmának adott hangot amiatt, hogy a választások alatt a kormány az országban leállította az internet- és sms-szolgáltatást – ez valami olyasmi, ami azért a “nyugati” országok többségében elképzelhetetlen lenne.

Azok az ellenzékiek, akik nem fogadták el a választás nyilvánosságra hozott eredményét, Kebzaho házában tárgyaltak a jövőről és a megbeszélés eredményeként azt közölték, hogy a kormány egy hosszú, választások utáni krízishelyzetre kell, hogy felkészüljön, mert az ellenzék számításai szerint is legalább második körre sor kellett volna kerüljön. Ennek a krízishelyzetnek reális esélye is lehet, hiszen a választások előtt súlyos tüntetések és megmozdulások voltak a fővárosban, N’Djamenában, amelyek kezdetben egy, magasrangú vezetők gyermekei által megerőszakolt lány megaláztatásának internetre kerülése miatt alakultak ki, később azonban Deby-ellenes felvonulásokba csaptak át – a hadsereg hozzáállása most létfontosságú kulcsmomentum lesz, hiszen a sok ígéret ellenére mindenki tisztában van vele, hogy a több mint 200 entikumot tömörítő Csád stabilitását Deby kizárólag a tapasztalt és tisztelt fegyveres erőknek köszönhetően tudja megtartani.

És pont ezen erők miatt támogatják az elnököt külföldön is, hiszen a csádi hadsereg a régió egyetlen olyan katonai erejének tűnik, amely eddig képes volt megfelelő választ adni a terroristák fenyegetésére. Ez a külföldi támogatás pedig akár arra is elég lehet, hogy bizonyos dolgok felett a “nyugati” államok szemet hunyjanak, hiszen például az Egyesült Államoknak vagy Franciaországnak is égető szüksége van egy stabil támogatóra ebben a régióban, amelyért cserébe akár ellenzéki aktivisták hosszú bebörtönzése feletti félrenézés is elfogadható árnak tűnik – legalábbis az ellenzék szerint.

twitter.com/napiafrika

Valószínűleg nem sok magyar olvasó figyelmét keltette fel az a lassan két hónapos hír, mely szerint március 5-én elrajtolt az Afrikai Kosárlabda Liga (ABL) első szezonja, amelynek célja egyrészt a régiós integráció és a sportturizmus erősítése, másrészt újabb lehetőség megteremtése a résztvevő országok gazdaságainak fejlesztésére. A hivatalosan először még 2015. decemberében bejelentett liga első szezonjában hat gárda indult el, három nigériai, egy szenegáli, egy elefántcsontparti és egy gaboni – az 1984-ben alapított Lagos Islanders, a szintén lagosi Stallions és Lagos Warriors, a Dakar Rapids, a gaboni Libreville Izobe és az elefántcsontparti Abidjan Ramblers. Első pillantásra ez elég vérszegénynek tűnik így, de a liga komoly ambíciókkal bír, a cél néhány éven belül egy “afrikai NBA” megteremtése, amelyben a mostani csapatszám triplája is szerepelne legalább 15 különböző országból.

A projekt mögött néhány afrikai származású és később Európában és az Egyesült Államokban sikeres üzletemberré váló egykori kosárlabdázó áll, akiknek a végső lökést a liga elindításra az NBA Africa Game 2015 rendezvénye adta, amely az első afrikai földön rendezett NBA-esemény volt még 2015. augusztusában Johannesburgban. Akármennyire is kétkedőek sokan, a kezdeményezés mindenképpen üdvözölendő, hiszen nagy lendületet adhat az afrikai férfi kosárlabdának, amely egy-két nemzeti ligát (főleg gondoljunk mondjuk Angolára vagy Egyiptomra) és a kétévente megrendezésre kerülő Afrikai Nemzetek Bajnokságát leszámítva nem igazán bír nagy jelentőséggel és nem is követik sokan az eseményeket – Afrikában még csak-csak, de a kontinensen kívül már mintha nem is létezne afrikai kosárlabda.

A szervezők most ezzel a júniusig tartó teszt-szezonnal próbálják feltérképezni a fogadtatást és a várható lehetőségeket és takarékossági szempontokból minden meccset Lagosban rendeznek, ahol csapatonként szabályozásra került az amerikai állampolgársággal bíró játékosok száma is (maximum kettő csapatonként). A liga fő tulajdonosa, az öt különböző NBA-csapatban is profiskodó nigériai Obinna Ezekie nem mást tűzött ki célként, mint egy “afrikai NBA” megteremtését, amely kellemes szórakozási lehetőséget kínálna a családok és a középosztály számára megfelelő körülmények között – nagyjából ez volt a kampány szövege az indulás előtt. Egyszerű viszont biztos nem lesz a feladat a nagy álmokat kergető szervezők számára, hiszen bőven vannak problémák, amelyekre még megoldást kell keresniük: például a csapatoknak és egyáltalán, az ABL-nek is rendkívül fontos újabb szponzorok, támogatók és közvetítők beléptetése a rendszerbe, ami jelenleg még nem áll igazán jól, aztán beszélni kell arról a tényről is, hogy az Afrikai Kosárlabda Szövetség (FIBA-Africa) elutasította az ABL elismerését saját égisze alatt.

És folytathatjuk még tovább is, hiszen az NBA nemrég írt alá egy szerződést az Econet telekommunikációs cégével, amely szerződés keretein belül csak a következő évben több mint 500 mérkőzés lesz elérhető különböző platformokon a fekete kontinensen. Arról pedig meg már ne is beszéljünk, hogy jelen formájában a torna egy nigériai házibajnokságnak is tekinthető, hiszen minden meccset Lagosban rendeznek, a csapatok fele is idevalósi és hát nem olyan egyszerű szurkolóként Dakarból vagy Szudánból Nigériába utazgatni egy-egy meccs kedvéért. De próbáljunk fókuszálni a pozitív dolgokra és reménykedjünk, hogy ez a kezdeményezés nem egy olyan hamvába holt történet lesz, amelyhez hasonlót más sportágakban már láttunk a fekete kontinensen, mert a jelenlegi helyzetet figyelembe véve erre elég nagy az esély.

Egyébként az indulás után jelenleg a Lagos Islanders vezeti a ligát hat meccsen elért 4 győzelmével, őket követi az Abidjan Ramblers 4 meccsen szerzett 3 sikerével, aztán a két győzelemmel és két vereséggel álló Lagos Warriors jön, negyedikként a kettőből kettőt behúzó Dakar Rapids csapatát láthatjuk, a Libreville Izoba mindösze egy győzelmet tudott elérni négy meccséből, ugyanennyi találkozóból a Lagos Stallions viszont egyet sem tudot megnyerni.

twitter.com/napiafrika

Azok, akik már elkezdték temetni az elmúlt időszak egyik legerősebb zimbabwei ellenzéki vezetőjét, a Demokratikus Változás Mozgalmának (MDC – Tsvangirai frakciója) irányítóját, Morgan Tsvangirait, azok csattanós választ kaptak néhány napja, amikor az egykori egységkormány miniszterelnöke közel 15 ezer fős tüntetést hozott össze a a fővárosban, Hararéban Robert Mugabe jelenlegi elnöknek és pártjának, a ZANU-PF-nek a kormányzása ellen. A sok ezer, MDC-vörösbe öltözött megmozduló rövid ideig meg is bénította a főváros üzleti negyedét, ahogy a Szabadság Térről átvonultak az Afrikai Egység Tere felé, radikális indulókat énekelve és igencsak sokatmondó plakátokat és feliratokat lengetve.

A jelentős rendőri felügyelet mellett lezajlott tüntetés (a rendőrök létszáma azért is volt meglepő, mert eredetileg pont a létszámhiány okán akarták betiltani a felvonulást) Tsvangirai beszédében csúcsosodott ki, aki Mugabe lemondására és visszavonulására szólított fel, majd hangsúlyozta, hogy az MDC teljesen eltökélt országszerte hasonló tüntetések megszervezésére. Politikai szakértők szerint a mostani tüntetés egyrészt Tsvangirai hatásos visszatérését jelenti az egyik legjelentősebb ellenzéki erőként a politikai palettára, másrészt tökéletes alaphangot ad a politikus felkészülésének és az elégedetlen társadalmi rétegekkel való kapcsolat újrafelvételének. Sokan tartottak tőle, hogy 2007-hez hasonlóan most is erőszakba torkollik majd a Legfelsőbb Bíróság által hosszú procedúra után engedélyezett felvonulás, de szerencsére ez egy apróbb könnygázas incidenst leszámítva nem történt meg – pedig a gazdasági helyzet legalább olyan, ha nem rosszabb, mint 2007-ben volt, hiszen a ZANU-PF 2013-as vitatott váláasztási győzelme óta a zimbabwei gazdaság eléggé lefelé tart a lejtőn, például sok tízezer emberrel bővült a munkanélküliek tábora és kis cégek sokaságának kellett lehúznia a rolót.

És akinek még lenne munkája vagy vállalkozása, ő is bajba került akkor, amikor a Zimbabwei Központi Bank az egyre növekvő pénzhiány orvoslására az év elején befagyasztotta illetve felügyelet alá vonta a készpénzfelvételt – nem csoda tehát, hogy az elmúlt hetekben tömegével olvashattunk híreket kétségbeesetten kivándorló és a jobb élet reményében bármire hajlandó zimbabweiek történeteiről (nemrég például Kuvaitban derült fény közel 200 zimbabwei nő tragédiájára, akiket munka reményével csaltak az arab országba, de ott rabszolgaként dolgoztatták őket). Maga Tsvangirai a sikeres megmozdulás után egyébként abban is bízhat, hogy ez elég jelentős eszközt ad a kezébe azokhoz az ellenzéki tárgyalásokhoz, amelyeknek célja, hogy a következő évek kampányai és választása során ő legyen az az egyetlen ellenzéki jelölt, aki mögé a többi ZANU-PF-ellenes mozgalom majd felsorakozik.

És elképzelhető, hogy ezen mozgalmak tábora jelentős mértékben meg fog nőni az elkövetkezendő két évben, hiszen most például a függetlenségi háború veteránjainak egy frakciója támadta be a most már 92 éves vezetőt, olyannyira, hogy az akkori háború során aláírt egyezséget is semmisnek nyilvánították Mugabe elnöki tisztségéről. Tették mindezt azután, hogy az elmúlt időszak során több olyan intézkedés is történt, amely az egykori veteránokat még nehezebb helyzetbe hozta: eltávolították vezetőjüket Mugabe kabinetjéből, egy veterángyűlésre sokukat nem engedték be, sőt könnygázzal oszlatták fel őket, amikor mégis gyülekezni próbáltak.

twitter.com/napiafrika

A 2002 és 2007 között zajló első elefántcsontparti polgárháborúban Franciaország és Elefántcsontpart között is rendkívüli módon elmérgesedett a viszony, amely feszültség 2004. novemberében érte el tetőpontját. 2004-ben a harci cselekmények már jelentős mértékben abbamaradtak az ország déli felét irányító és az akkori elnökhöz, Laurent Gbagbohoz hű elefántcsontparti hadsereg, valamint az ország északi részét ellenőrző Új Erők között, de a megosztottság egyértelmű volt, éles határvonal választotta el a két országrészt egymástól, amely határvonalat békefenntartók felügyeltek. Ezt azonban a felek fel akarták számolni és ennek érdekében Gbagbo a lázadók állásainak légi bombázását rendelte el, amely 2004. november 6-án tragikus eseményekbe torkollott.

Tudni kell, hogy akkoriban már az ENSZ békefenntartó missziójának támogatására jelentős francia erők állomásoztak a két országrész között határmezsgyén illetve annak északi részén, köztük Bouaké városában is. Azon a novemberi napon két, az elefántcsontparti légierőhöz tartozó Szukhoj Szu-25 típusú harci gép (fehérorosz pilótákkal a fedélzeten és szintén fehérorosz technikusokkal a földön) légitámadást intézett egy bouakéi francia tábor ellen, amely akcióban 9 francia katona és egy amerikai misszionárius is életét veszítette. Az elefántcsontparti vezetés szerint tragikus baleset történt, Párizs viszont nyílt agressziónak fogta fel a támadást és néhány órával később Jacques Chirac francia elnök elrendelte az elefántcsontparti légierő elleni támadást, annak egyértelmű elpusztítási céljával, illetve további katonák beszállításával Yamoussoukro repülőterének megszállására is utasítást adott. A több harci helikopter és harci gép elpusztítását eredményező akció aztán óriási franciaellenes tüntetést robbantott ki Abidjan városában, amelynek eredményeként közel 8000 külföldit kellett kimenekíteni az országból és a francia katonáknak többször is éles lőszerrel kellett a tüntetők közé lőni, hogy meg tudják védeni a külföldi állampolgárokat és megakadályozzák az erőszak teljes elszabadulását.

A két Szukhoj pilótáit és személyzetét egyébként őrizetbe vették nem sokkal a támadás után, de négy nap után szabadon is engedték az összes érintettet, akik azonnal Togóba távoztak. Az ezt követő évben különféle kérések és felszólítások követték egymást Franciaország részéről Togó felé a személyzet hollétét és letartóztatását illetően, de a togói vezetés beszámolója szerint a letartóztatott fehéroroszok szabadon engedését néhány hét őrizet után maguk a franciák kérték, állítólagosan azért, hogy ne rontsanak a Minszkkel fennálló viszonyukon. Az is érdekessége a történetnek, hogy a két Szukhoj beszerzését egy francia üzletember, Robert Montoya intézte a vádak szerint, aki Fehéroroszországból alkatrészként vitette Togóba a két gépet, ahonnan összeszerelésük után kerültek az akkor elvileg teljes fegyverembargóval sújtott Elefántcsontpartra.

Ez az eset még 2004-ben történt, de nehogy azt higgyük, hogy azóta lezárult a nyomozás vagy kiderült az igazság – nem így van, jelenleg is teljes a káosz, hiszen még ennyi év távlatából is új információk derülnek ki az eseményekről. Azok után, hogy tavaly a Chirac-adminisztráció három egykori miniszterét kihallgatták az ügyben a nyomozás akadályoztatásának gyanújával, néhány napja egy koronatanú is meghallgatásra került egy bizonyos Jacques Dupuydauby nevű üzletember személyében (ő egyébként már hónapokkal ezelőtt is elmondta ezt a verzióját), aki szintén olyan vallomást tett, amely arra utalhat, hogy maguk a franciák álltak az akció megszervezése mögött, hogy így próbálják felgyorsítani és elérni Gbagbo távozását Elefántcsontparton, akinek jelenléte ekkor már igencsak frusztráló volt Párizs számára. Állítólag Dupuydauby 2007-ben együtt vacsorázott az egykori francia védelmi miniszterrel és ott hangzott el egy olyan megjegyzés, mely szerint a támadás idején belügyminiszterként dolgozó Dominique de Villepin hozott meg minden döntést az események kapcsán és még a bíró is arra utaló megjegyzéseket tett, hogy az egykori miniszternek lehet ahhoz is köze, hogy az akcióban érintett fehérorosz pilótákat azóta sem sikerült kihallgatni (Dupuydauby állítólag 2012-ben egy másik vacsorán is hasonló információkhoz jutott).

A másik oldal mindenesetre egyszerű lejárató kampánynak tartja az események ilyen alakulását, Dupuydauby állítólagos vacsorapartnere, Michéle Alliot-Marie egykori védelmi miniszter is azt vallotta, hogy nem volt közös vacsorája az üzletemberrel és Villepin sem volt hajlandó kommentálni a szerinte nevetséges vádakat – az említett vacsorák megtörténtét is cáfolta minden érintett. Tehát az igazsághoz egy lépéssel sem kerültünk közelebb és valószínűleg nem is fogjuk soha megtudni az akkor történt események minden mozgatórugóját, ráadásul a fehérorosz pilóták meghallgatására sem fog már sor kerülni.

twitter.com/napiafrika