Mindennapi Afrika

Sokszor, sok sztrájk kapcsán fel szokott merülni (a támogató hangok mellett) a sztrájk miatt problémákkal szembesülő utasok, ügyfelek, páciensek stb. részéről, hogy az állam miért is nem kényszeríti-kényszerítheti rá a sztrájkolókat a munka felvételére, amelynek felfüggesztése súlyos problémákat okoz, esetenként egész társadalmakat bénít meg. Egy ilyen eset például a brazil rendőrsztrájk, amelynek eredményeként döbbenetes káosz szabadult el egyes városokban és az államnak a katonaságot is be kellett vetnie – miközben a rendőröket megpróbálják a munka felvételére kényszeríteni. De hogy a kényszerítés valószínűleg nem a legjobb megoldás, azt most látjuk Kenyában is, ahol a tavaly december ötödike óta sztrájkoló orvosokat a kormány a legkeményebb eszközökkel akarja a munka újbóli felvételére kényszeríteni – a napokban hét szakszervezeti tisztviselőt zártak börtönbe egy hónapra, amiért nem tettek meg mindent a sztrájk felfüggesztéséért (bár nemrégiben végül szabadon engedték őket egy másik bírósági döntés alapján).

A majdnem 6000 orvos munkabeszüntetése nagyjából padlóra küldte a kenyai egészségügyi rendszert, kórházakat kellett bezárni és betegek sokasága maradt teljes ellátás nélkül. A szakszervezetiek bebörtönzése mindenesetre ellenkező reakciót váltott ki a sztrájkolókból, ugyanis a szakszervet azonnali hatállyal berekesztette a megbeszéléseket a kormánnyal és virrasztást kezdett a börtönnél társaik szabadon bocsátása érdekében. És persze ahogy ilyenkor lenni szokott, a történetből már politikai ügy is kerekedett, hiszen az augusztusi választások közeledtével az ellenzék tökéletes eszközt lát az orvosok ügyében arra, hogy leszámoljon Uhuru Kenyatta elnökkel, így megállás nélkül mennek a vádaskodások és bírálatok a kormány irányában, amely úgy tűnik, hogy képtelen beváltani azt az ígéretét, amelyet egy 2013-ban kötött egyeszségben tett az orvosok munkakörülményeinek, életszínvonalának javítására.

Többek között a munkaórák szabályozását, a kórházak felszerelésének javítását, oktatási programokat és béremelést ígért anno a vezetés, amelyeket most képtelen ebben a formában valóra váltani, a sztrájkolóknak pedig értelemszerűen az egyszeri 40%-os emelés nem teljesíti a követelését, hiszen ők a teljes bérrendszer átalakítását szeretnék (alapbérek emelése, túlórapénz emelése stb.). A sztrájk hatásaként milliók nem jutnak jelenleg ellátáshoz vagy csak a rendkívül drága magánintézményekben tudják azt megkapni és rengeteg olyan elhalálozás történt, amely egyértelműen a kórházak bezárásához, az orvosok munkabeszüntetéséhez köthető. Ráadásul mivel oktatókórházak is bezártak, az új orvosok megérkezése a munkaerőpiacra szintén késlekedik, így az amúgy is krónikus orvoshiány nem mostanában kerül megoldásra. Tehát jelenleg a az ötvenmilliós Kenyában minden egészségügyi terhet a magánkórházak és a vallási alapon, egyházak által működtetett intézmények viselnek, miközben a kormány elbocsátásokkal, a jelenlegi fizetés teljes felfüggesztésével és külföldi orvosok behozatalával igyekszik megoldani a problémát.

És hogy milyen pénzekről beszélünk? Az átlagos orvosi fizetés átszámítva nagyjából 200-250 ezer forintnak megfelelő kenyai schilling környékén mozog, a tapasztaltabbak 300-400 ezer forintnyi schilling környékén keresnek és ezeket a pénzeket szeretnék most megsokszorozni úgy, hogy jelentősen átlépjék az 1 millió forintnyi schillinges határt a tapasztalat függvényében – 500 ezer forintnak megfelelő schillinges kezdőfizetést akarnak egy, szakmába éppen belépő új orvosnak. Érdekes kérdés az orvosi eskü is, hiszen a szakszervezet szerint az orvosok pont azzal tesznek jót az ország lakosságának, hogy most nem dolgoznak, hiszen ha több pénzt, jobb eszközöket kapnak, akkor még lelkesebben, elhivatottabban fognak dolgozni majd és jóval több orvos lesz majd a rendszerben. Persze azt is be kell látni, hogy ez nem vigasztalja azokat, akik azért veszítették el családtagjaikat, mert az orvosok nem voltak hajlandóak ellátni őket – és hát az emberek a kormánynak fizetik az adójukat, ők nem felelősek azért, hogy az adóból mennyi jut az egészségügyre.

Rövidtávon így nem is lehet kérdés, hogy a kormánynak bármi áron helyre kell állítani az egészségügy működését (és ehhez valószínűleg az út nem az erőszakon keresztül vezet), hogy ne legyen teljes az összeomlás, hosszabb távon viszont betartott és lefektetett egyezségekkel kell megtámogatni, illetve teljes törvényi reformokkal kell átalakítani a kenyai egészségügyet, amely jelenleg pénzügyi szempontból óriási teher egy átlagember számára, aki ellátáshoz szeretne jutni. És ha ehhez külföldi orvosokat kell behozni az országba, ha a nulláról kell újra felépíteni a társadalombiztosítást, akkor azt kell meglépnie a kormánynak, de a jelenlegi állapotok nem tarthatóak fenn tovább és főleg azért nem, mert az egész történetben a legnagyobb áldozat az az átlag kenyai, aki semmit sem tud az orvosok követeléseiről vagy éppen a kormány intézkedéseiről, ő csak azt tudja, hogy nem számíthat sehol sem állami ellátásra, ha problémája támad, így ha élni akar, akkor egy életre eladósodik a magánkórházi számlája okán. Az orvosok esetében pedig tömeges a kivándorlás Botswana, Namíbia irányába szinte kizárólag a fizetések okán, amely iszonyú terheket tesz az otthon maradó doktorok vállára, jelenleg a nemzetközileg is elfogadott 1000 páciens/1 orvos arányhoz közel 40 ezer orvos hiányzik a rendszerből. Milyen ismerős problémák ezek…pedig Kenyában járunk.

twitter.com/napiafrika

4 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

2016. december 31-én este, a Kongói Demokratikus Köztársaság jelenlegi elnökének, Joseph Kabilának a politikai tömörülése (szimplán csak Elnöki Többség – PM) és a Rassemblement néven ismertté vált ellenzék blokk Etienne Tshisekedi, nemrégiben elhunyt ellenzéki vezér vezetésével egyezséget kötött, hogy a totális káosz helyett (amely azért várt volna a Kongói DK-ra, mert Kabila nem adta át az alkotmánynak megfelelően pozícióját egy demokratikusan megválasztott elnöknek december 20-án) 2017 végéig egy átmeneti időszak során Kabila tovább vezetheti az országot egy, a Rassemblement által delegált miniszterelnök mellett, akinek feladata a sokadszorra elhalasztott választások megszervezése és lebonyolítása lesz.

Ennek az átmenetnek a biztosítása érdekében külön bizottságot hoznak majd létre, illetve Kabila jószándéka jeléül politikai foglyok tucatjainak elengedésére tett ígéretet. Persze az egyezség csak a legmagasabb szinteken mutat jól, a PM és a Rassemblement folyamatos harcban áll egymással, hogy most akkor figyelembe kell-e venni még az ország alkotmányát a december 31-én kötött egyezségnél vagy sem, illetve most akkor egyetlen miniszterelnököt jelöl az ellenzék, vagy jelölteket kell adniuk Kabilának, akik közül majd ő választhat. És akkor ezek még csak a politikai csatározások voltak, ugyanis már 2016 során végig és most az alku megkötése, majd Tshisekedi halála után is egyre csak romlik a biztonsági helyzet, tüntetések sokasága történt és történik és már nem csak Kinshasában feszült a helyzet, hanem az ország egészében.

Észak-Kivunál már majdnem le lehetne írni azt a szörnyű frázist, hogy “ahogy megszokhattuk”, de sajnos Beni környékén tényleg tovább folytatódik a helyi milíciák erőszakhulláma, viszont aggasztó módon Középső-Kasai (a Kamwina Nsapu milícia harcosainak vezetésével) és Középső-Kongó (a Bundu Dia Kongo fellángoló agressziójának eredményeként) tartományaiban is felütötték fejüket ellenálló csoportok és elemek, ráadásul egyes blogok és hírforrások arról számoltak be, hogy a hírhedt M23-hoz köthető egykori harcosok ismét milíciába tömörülve akcióznak a Virunga-park környékén. Ráadásul Tshisekedi halálával a megosztott és apró frakciókra töredezett ellenzék legendás vezérét veszítette el, aki évtizedes politikai harcai és kudarcai után 2016-ban sikerrel tért vissza a politikai palettára a Rassemblement létrehozásával és tízezrek utcára hívásával a változás érdekében.

Jelenlétével, személyiségével képes volt a folyton marakodó ellenzékieket nagyjából egységbe tömöríteni és szintén neki volt köszönhető a december 31-én kicsikart egyezség, de most pont akkor ment el az egyébként egészségi problémákkal már évek óta küzdő politikus, amikor annak az alkunak a megvalósítása komoly problémákba ütközött – és a Rassemblement a fókuszt is elveszítette, hiszen jelenleg már az utódlásért megy a harc. A több felmerült név (köztük Tshisekedi fia) közül talán Moïse Katumbi lenne az egyértelmű választás, de az ő függő bírósági ügye még nem zárult le, így bizonyos mértékig száműzetésben él külföldön – plusz népszerűségét leszámítva semmiféle politikai súlya nincs.

Amiben egyébként most mindenki reménykedhet az egyrészt az a tény, hogy minden vita ellenére egy dologban az ellenzék egységes, a követelésben, hogy Kabilának mennie kell, másrészt ha a nemzetközi támogatás sem csökken a változás irányában, akkor Kabila nem tudja meglovagolni az ellenzéki megosztottságot és nem tud valamilyen módon továbbra is hatalmon maradni. Mindentől függetlenül reménykedjünk abban, hogy hasonlót nem fogunk soha többé ebben a hatalmas országban látni, mint amit az elmúlt két évtizedben láttunk. És persze ne felejtsünk el megemlékezni Tshisekediről sem, akinek a nevéhez az első kongói ellenzéki párt megalapítása fűződik és aki szembeszállt Mobutu Sese Sekoval és Laurent Kabilával is.

twitter.com/napiafrika

2 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Miközben a sajtó Donald Trump amerikai elnök telefonhívásaival, az újabb francia késes támadással vagy éppen a legendás kongói ellenzéki vezető, Etienne Tshisekedi halálával van elfoglalva, egészen kis sajtóvisszhang kíséretében történelmi lépésként január harmincadikán Marokkó ismét csatlakozott az Afrikai Unióhoz, amely lépést a tagországok többsége megszavazott a szervezet etiópiai csúcstalálkozóján. Az egyetlen afrikai ország, amely nem volt tagja eddig az Afrikai Uniónak, még 1984-ben lépett ki a szervezet jogelődjének számító Afrikai Egység Szervezetéből, miután az a testület elismerte Nyugat-Szahara függetlenségét – az alapelvének számító gyarmatosítás-ellenesség okán. Persze az újbóli csatlakozás nem jelenti a nyugat-szaharai kérdés megoldódását, hiszen az Afrikai Unió tagjának számító Nyugat-Szahara továbbra is tag marad, amely csatlakozási feltételt Rabat el is fogadott. Hivatalosan mindkét fél pont ettől a csatlakozástól várja a nyugat-szaharai patthelyzet változását, ahogy a Polisario Front függetlenségi mozgalmát vezető Mohamed Beiset fogalmazott: “…így talán könnyebb lesz afrikai megoldásokat találni afrikai problémákra.” Sokan valószínűleg felteszik magukban a kérdést, hogy így nagy hirtelenjében (persze jelentős munka előzte azért meg a történéseket) 33 év után miért is csatlakozott Marokkó ismét az Afrikai Unióhoz – vagy egyáltalán miért is csatlakozhatott? A következőkben 5 indok kerül listázásra, amelyek talán magyarázatot szolgáltathatnak az eseményekre.

1. Az első ilyen ok egyértelműen Nyugat-Szahara – ahogy fentebb már szó volt róla, még maguk a szaharai függetlenségpártiak is bíznak benne, hogy Marokkó csatlakozásával megindulhat egy megoldási folyamat, felállításra kerülhet egy olyan bizottság, amely többet hozzá tud tenni a kérdéshez, mint amire az ENSZ valaha képes volt. Értelemszerűen Marokkó szintén ebben bízik, persze egészen más kimenetelben reménykedve (hosszútávon értelemszerűen a teljes kérdéskör eltüntetése lehet csak a céljuk), amely reménynek jó alapot adhat a tény, hogy 39 ország az újbóli csatlakozása mellett szavazott és csak a nyugat-szaharai függetlenségpártiak elkötelezett támogatóit nem tudta maga mellé állítani (értelemszerűen Algériát vagy éppen a Dél-afrikai Köztársaságot). Marokkói remények szerint ez csak most történt így, a jövőben ezeket a támogatókat is fel tudja sorakoztatni maga mögött – Algéria esetében persze ez nem valószínű, hogy meg fog történni.

2. A második magyarázat szintén nyilvánvaló módon gazdasági, a kereskedelmének 60%-át az Európai Unióval bonyolító Marokkó egyértelműen növelni szeretné lábnyomát Afrikában – Rabat már eddig is több száz egyezséget kötött afrikai országokban a 21. század kezdete óta, és bolond, aki nem látja meg az afrikai növekedésben rejlő döbbenetes lehetőségeket és szintén bolond, aki nem szeretne ezen lehetőségekből részesedni. És ehhez tökéletes út vezet az Afrikai Unión keresztül, hiszen a csatlakozás csak újabb lökést adhat és teret engedhet a már eddig is igen erőteljes marokkói befektetéshullámnak.

3. Rabat is belátta, hogy bizonyos, sokat bírált ügyekben nyitottsága jelzéseként új lépéseket is meg kell tennie, így nagy körítéssel újra megnyitották a nyomozást annak a 2010-es vérengzésnek az ügyében, amikor a marokkói biztonsági erők a nyugat-szaharai Gdim Iziknél összecsaptak szaharai tüntetőkkel és több marokkói rendőr és szaharai tüntető is életét veszítette. Akkor több tucat szaharait ítéltek el az ügyben, de most új tárgyalások lefolytatását rendelték el, amelyeken engedélyezték külföldi megfigyelők részvételét is – ezzel is jelezve, hogy szeretnék tisztázni az igazságtalan ítételek miatti vádak alól magukat.

4. Marokkó iszonyatos mértékben igyekezett és igyekszik még mindig egyre szorosabbra fűzni kapcsolatát az afrikai és főleg a frankofón országokkal, az Attijariwafa bankja például több ezer fiókot nyitott már a kontinensen, Nigériával közösen pedig Rabat egy közös vállalkozásba is kezdett, hogy gázvezetéket építsen a Niger-deltából nyugat-afrikai országokba. A rengeteg látogatás, a rengeteg gazdasági egyezmény (mint az előbbi két példa) eredménye nem is lehetett más, mint a tény, hogy egyre több és több ország már barátként tekint Marokkóra, így nem is volt kérdés számukra a szavazáson a támogatói voks.

5. Az észak-afrikai régió stabilitásának megteremtéséhez és biztonságának növeléséhez jelentős mértékben hozzájárulhat ez a csatlakozás, egyrészt az első pontban már részletezett nyugat-szaharai kérdés megoldása okán, másrészt pedig azért mert Észak-Afrikában Marokkó mindig egy biztonságos, stabil pontnak számított és az ország a líbiai válság rendezésében is komoly szerepet vállalva vitathatatlanul sokat küzd a régió stabilitásáért. Plusz az erős amerikai és európai kapcsolatok okán az Afrikai Unió erejét is növelheti, szavának súlyát erősítheti.

twitter.com/napiafrika

2 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

A szuahéli nyelven hármat jelentő, Watatu címet viselő kenyai film már nem igazán mai darab (manapság egy 2015-ös filmet már nem szokás friss alkotásnak nevezni), de azon afrikai alkotások közé tartozik, amelyiket mindenképpen érdemes megnézni, ha esetleg az elég sűrűn egy kaptafára készülő amerikai sztárfilmek után megfáradt szemünk valami újra vágyna. A történet teljesen egészen a kenyai Mombasában játszódik (a forgatás is ott történt, úgyhogy a külső vagy éppen panorámafelvételek tökéletes hangulatot alakítanak ki az ország második legnagyobb városáról), főszereplője pedig a “hármas”, azaz Salim, egy muszlim házasember, unokaöccse, a gazdasági problémák okán egyre inkább radikalizálódó Yusuf, és Salim barátja, a rendőrként dolgozó Jack – aki egyébként Yusuf szemében csak egy betolakodó, a közösséghez nem tartozó idegen.

Nem túlzás azt állítani, hogy a nagyszerűen megírt forgatókönyv okán a film beszippantja az embert, az alkotás első fele amely bemutatja, hogy mi és hogyan történt, második fele pedig igazából Mombasa hangja, hiszen a mombasai közösség nyilatkozott arról, hogy mit kellett volna másképp tenni – és ez a másfajta befejezés ezt a közösségi akaratot mutatja be. Utóbbi vonal egyébként teljesen érthető, hiszen a mű teljes egészében a SAFE Kenya névre hallgató kenyai-brit non-profit szervezet produkciója, amely a céljaként kitűzött társadalmi változásokat filmeken, színházi előadásokon keresztül kívánja elérni, a közösség bevonásával. Nick Reding rendező nagyjából az összes fesztiválon megkapta azt a kérdést az újságíróktól és nézőktől, hogy miért érezte a SAFE fontosnak, hogy a radikalizációról készítsen filmet Mombasában – Reding azt a választ adta nagyjából mindig, hogy rá akart mutatni arra, a jelentős lélekszámú mombasai békés muszlim közösség hangját elnyomja a csekélyszámú radikális hangja és valójában a mombasai muszlim közösség békés, a legtöbb ember a közösségen belül nem a radikális csoportokhoz tartozik, azokkal nem is azonosul.

Az elég gyorsan kiderült amúgy a film kapcsán végzett kutatásokból és közönségtalálkozókból, hogy a radikalizáció Kenyában leginkább a gazdasági problémákhoz, frusztrációhoz és szegénységhez köthető, nem csoda, hogy a munkanélküliség által leginkább sújtott fiatal generáció 30%-a támogat valamiféle radikális csoportot, többségében a Mombasai Köztársasági Tanácsot (MRC). A film második, alternatív befejezéséhez (amelyben a párbeszédek szinte teljes egészében a közösségtől származnak) gyűjtött visszajelzések alapján az is egyértelmű vált, hogy a közösség, a mombasai társadalom a radikalizálódás elkerüléséhez a két legjobb eszközként a család szerepét illetve a kormány által biztosított fejlődési, kitörési lehetőségeket tartja, ahogy ez meg is jelenik az alternatív befejezésben.

twitter.com/napiafrika

2 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Miközben komolyabb meglepetések nélkül kezd kialakulni a 2017-es Afrikai Nemzetek Kupáján a legjobb 8 csapat névsora (eddig Burkina Faso, Tunézia, Szenegál és Kamerun biztosította továbbjutását), addig a kontinens labdarúgását régóta nyomon követők ismét megállapíthatták, hogy nincs új a nap alatt, Afrikában továbbra is rendkívül erős a kontinensen kívüli edzők dominanciája a nemzeti válogatottak élén. A kupán most induló 16 csapat közül mindössze négynek volt afrikai vezetőedzője (Szenegál – Aliou Cissé, Bissau-Guinea – Baciro Candé, Zimbabwe – Callisto Pasuwa, Kongói DK – Florent Ibengé) és bár ők mindannyian az adott nemzet képviselői, összességében az egész kontinenst figyelembe véve megállapítható, hogy az afrikai szövetséget alkotó labdarúgó-válogatottak 60-70%-ának kisebb-nagyobb megszakítással mindig Afrikán kívüli vezetőedzője van. A kérdést ismét csak fel lehet tenni: miért van ez így?

Az elmúlt években végig azt láttuk, hogy hiába éri sokszor kritika és támadás a nemzeti szövetségeket a hazai tehetségek és edzők elhanyagolása okán, a tendencia nem akaródzik megváltozik és minden komolyabb torna idején komoly vita kerekedik ezekből a vádaskodásokból – eredmények nélkül, hiszen láttunk ilyen fellángolásokat az összes komolyabb torna okán, például 2002-ben vagy éppen 2013-ban is, amikor egy-egy edző súlyos kirohanással támadta a szövetségek vezetőit. Sok afrikai edző diszkriminációról és kishitűségről beszél, azaz hogy az afrikai labdarúgás vezetői egyszerűen nem hisznek a hazai edzői paletta lehetőségeiben, még akkor sem, ha az európai vagy éppen dél-amerikai edzőkkel sem mutat jobb eredményeket egy nemzeti válogatott, mint mondjuk egy afrikai trénerrel, ráadásul az ilyen pozíciókra esélyes afrikai edzők jelentős része külföldön, éppen pont Európában játszott korábban vagy végezte el éppenséggel ugyanazokat a tanfolyamokat, mint európai vagy dél-amerikai társaik.

És arra is van bőven példa, hogy egy csapat éppen egy helyi edzővel ér el óriási sikereket, mint például láthattuk ezt Egyiptom vagy éppen Ghána esetében is az elmúlt évtizedekben. Gondoljunk csak bele, nem lehet azt mondani, hogy tehetségekből hiány lenne, hiszen a mostani Afrikai Nemzetek Kupáján is sok tucat játékos érkezett európai vagy éppen amerikai topligákból hazája válogatottjába – ergó a merítési lehetőség edzőkből is meglenne (lásd a mostani szenegáli edzőt, Aliou Cissét, aki Nagy-Britanniában töltötte labdarúgó pályafutása jelentős részét), csak éppenséggel elég érthetetlen módon a legtöbb afrikai szövetség újra és újra külföldön keresgél. Persze ezzel nincs egyedül, hasonló tendenciákat felfedezhetünk Európában és Ázsiában is – de azért igazságtalan és szubjektív dolog lenne kizárólag bírálni, hiszen azért ezek a külföldi edzők eredményeket is fel tudnak időnként mutatni, gondoljunk csak hazamutató példaként nagyon messze vissza a múltra, 1959-re, amikor Titkos Pál vezetésével Egyiptom megnyerte a Nemzetek Kupájának második kiírását.

De hogy ne csak céltalan frázisok összevisszasága uralja ezt a posztot, térjünk is csak vissza a kiinduló pontunkhoz: azaz van-e jövője a helyi edzőknek, várható-e a jelenlegi trend megfordulása? Ha egyből a konkluzióra szeretnénk ugrani, akkor azt meg lehet állapítani, hogy az elmúlt évtizedek tapasztalata azt mutatja, hogy ez a tendencia megmarad és nem igazán változik, amihez talán köze lehet az egyes országok közötti, múltból fakadó erős összefonódásnak (innen fakadhat a francia edzők dominanciája is), de akár azoknak a vádaknak is, miszerint az afrikai edzőknek nincs meg az a komoly nemzetközi tapasztalata és rutinja, ami sok, Afrikába már csak levezetni érkező edzőnek megvan. És sajnos amíg nem lesznek olyan bátrak, mint a Kongói DK szövetsége vagy éppen a szenegáli vezetés, addig ez egy önbeteljesítő jóslat, hiszen ha hazájuk sem ad lehetőséget ezeknek az afrikai edzőknek, akkor hol tudnának igazán komoly nemzetközi rutint szerezni? És pont ezért, a legkisebb részrehajlás nélkül lehet örülni Szenegál már teljesített és a Kongói DK nagy valószínűséggel megtörténő továbbjutásának, hiszen ha a 8 legjobb csapat között 2 hazai vezető által irányított válogatott ott tud lenni, akkor talán még nincs minden veszve és kialakulhat a külföldi és hazai edzők közötti egészséges, az afrikai foci jövőjét leginkább segítő arány.

twitter.com/napiafrika

4 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

A Kongói Demokratikus Köztársaság 26 tartományának legfiatalabbika, a korábban Katanga részének számító Tanganyikáról elég keveset olvasni és hallani a mainstream médiában, pedig a nevét értelemszerűen a Tanganyika-tóról kapó, egykoron Észak-Katanga néven ismert régióban szintén elég jelentős az instabilitás a mai napig, főként köszönhetően a második kongói háborúban itt kialakult helyzetnek, amikor a 21. század elején a Tömörülés a Kongói Demokráciáért (RCD) két frakciója vívott súlyos harcokat a hatalomért. A háború ugyan befejeződött és ezen katonai frakciók jelentős része beintegrálódott a kongói hadseregbe, sok ezer mai mai harcos viszont cél és kontroll nélkül maradt, majd bűnözői csoportokat kialakítva, azokhoz csapódva csökkentette a mindennapi biztonság szintjét a régióban.

A régióban, amely Maniema, Katanga és Kasai mellett a bantu népcsoporthoz tartozó lubák fő életterének számít, amely etnikum egyébként a múltban már többször elég komoly harcot vívott a központi kormányzat ellen – például a Kongói DK függetlenedésének idején, 1960-ban Katanga is kikiáltotta a saját elszakadását a lubák jelentős részének támogatásával. Persze Tanganyika tartomány sem teljesen egységes, ahogy a katangai függetlenség idején is volt megosztottság a kérdésben, most is vannak feszültségek ezen a területen, jelenleg a Kongó területén elég sok helyen szétszórva élő pigmeusok és a lubák között fennálló, alapvetően alacsony intenzitású, ám igencsak élő szembenállás okoz problémát, amely úgy 2013 környékén kezdődött újra. Előtte is voltak hasonló problémák, de a pigmeusok 3-4 éve kezdtek el ismét a jogaikért kiállni elég harcias módon, azzal vádolva a lubákat, hogy rabszolgaként dolgoztatják őket, illegális adókat szednek tőlük és minden földüktől megfosztják őket – persze a másik fél ezt cáfolja és hasonló vádakkal illeti a főleg alacsony magasságukról ismert pigmeusokat.

A két szembenálló fél fiatal harcosai milíciákba tömörültek és harcot indítottak a másik ellen, a néhány helyi tudósítás és helyszínen megjelenő segélyszervezet szerint a Perci néven futó pigmeus csoportok 2013 óta több tucat lubával végeztek, az “Elemek” névre hallgató luba milícia szintén több száz pigmeus haláláért lehet felelős. Többször voltak béketárgyalások és közvetítések a felek között, de kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatos a harc 2013 óta, csak tavaly július óta legalább 200 ezer ember menekült el otthonából a támadások miatt – de ők nem jelennek meg semmiféle statisztikában, hiszen nem ENSZ-táborokban élnek, nem kapnak segítséget nagyjából senkitől, egyszerűen már kénytelenek máshol élni, mint korábban, Manono járásban például az iskolákban sokszor azért nincs tanítás, mert ott szállásolnak el menekülőket.

Az ENSZ egyik helyi tisztviselője például egy nemrégiben adott interjúban el is ismerte, hogy a szervezetnek nincs pénze, semmilyen erőforrása ennek a konfliktusnak a kezelésére, így nagyjából a világszervezet csak tétlen szemlélője a történéseknek. Ráadásul segíteni sem lenne könnyű, hiszen korábban már megtörtént, hogy azért támadtak egymásra lubák és pigmeusok, mert azzal vádolták a másik felet, hogy jogosulatlanul kap segítséget a segélyszervezetektől. Plusz a gazdasági helyzet sem túl jó, hiszen bár ez a régió (főként a korábbi Dél-Katanga) bővelkedik a természeti kincsekben, Tanganyika jelentős részében nem ez a helyzet, így a szűkös erőforrásokért komoly harc és tülekedés alakult ki, amelyben már máshol is látott módon a pigmeusok elég sokszor hátra kerülnek, így jelenleg csak a helyi vezetők és a kongói hadsereg egységein múlik, hogy nem eszkalálódik tovább a helyzet.

A kongói hadsereg helyzete sem egyszerű (ahogy máshol sem az), hiszen a fentebb említett második kongói háború után szétszéledő majd újra összeálló mai mai milíciák többségében lubákból állnak, akik azóta is folyamatosan azzal vádolják a pigmeusokat, hogy utóbbiak együttműködnek a katonasággal és segítik az ellenük folyó hajtóvadászatot. És ennek a vádnak elég szörnyű, embertelen tettekkel is hangot adnak, amelyeket a köz érdekében talán célszerű nem is részletezni.

twitter.com/napiafrika

 5 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

A friss hírek egyértelműen arra utalnak, hogy a 22 éve hatalmon lévő gambiai elnök, Yahya Jammeh semmiképpen nem szeretné elfogadni a tavaly decemberi elnökválasztás eredményét és legalább a Legfelsőbb Bíróság döntéséig mindenképpen hatalmon akar maradni – a Legfelsőbb Bíróság pedig az indoklás szerint bírók híján legkorábban májusban tud erről döntést hozni. Így marad a patthelyzet, amelyben Jammeh egyértelműen keményíteni próbál, a mai napon (01.17) 90 napos szükségállapotot rendelt el Gambiában, hogy bármi áron megakadályozzon egy belső konfliktust, ráadásul komoly bírálattal illette a nemzetközi közösséget, amelyet azzal vádolt meg, hogy illetéktelenül avatkoznak be egy független ország belügyeibe.

Szóval jelenleg az még nem ismert, hogy a Nigéria vezetésével a helyzet rendezéséért küzdő Nyugat-Afrikai Államok Gazdasági Közössége (ECOWAS) mit fog lépni, de az elmúlt napok lépéseiből az látszik kirajzolódni, hogy a közösség nem fog még 90 napot várni Jammeh eltávolítására (legalábbis erre utal az ország partjainál felvonult nigériai hadihajó vagy a szenegáli hadsereg készülődése). Mindenesetre a patthelyzet okán most van egy kis idő visszatekinteni a gambiai múltba és megnézni, hogy mi történt a Fegyveres Erők Ideiglenes Kormányzótanácsának (AFPRC) maradék négy tagjával, akik Jammeh vezetésével 1994. július 22-én katonai puccsal megbuktatták Dawda Kairaba Jawarát, az ország első elnökét.

A puccs konkrét eseményeire nem érdemes a szót vesztegetni, hiszen azok elég részletesen elérhetőek bármilyen történelmi jellegű portálon, úgyhogy legyen elég annyi, hogy azon a júliusi napon elégedetlen katonák egy csoportja Yahya Jammeh, Sana Sabally, Sadibou Hydara, Edward Singateh és Yankuba Touray vezetésével saját maguk legnagyobb meglepetésére egy vértelen puccsban képesek voltak átvenni az ország irányítását a főváros kulcsfontosságú épületeinek elfoglalásával. És bár azonnal a demokratikus vezetés hiányát és Jawara elnyomó vezetését hozták fel a puccs magyarázataként, eléggé közismert volt már akkor is, hogy ezek a fiatal katonatisztek főként a fizetésük és rossz életkörülményeik okán hajtották végre a katonai puccsot. Az országot kezdetben az AFRPC tanácsa irányította Jammeh vezetésével, de aztán szép sorban mindenki kiesett a fiatal katonatiszt kegyeiből, így elsőként néhány hónappal a puccs után Sadibou Hydara, az AFRPC szóvivője és Sana Sabally, a tanács vezetőhelyettese került összetűzésbe az elnökkel, aki puccskísérlet vádjával börtönbe vetette őket. A valóságban igazából a legtöbb forrás szerint az állt a lépés hátterében, hogy míg Jammehnek egyre jobban tetszett az egyszemélyi hatalom, addig két egykori katonatársa inkább visszatért volna egy demokratikus rendszerhez.

A börtönben aztán a hivatalos álláspont szerint magas vérnyomásából adódó szövedmények (31 éves volt ekkor) okán 1995. júniusában Hydara elhalálozott (a valódi ok sokak szerint a brutális kínzás volt), Sabally viszont 9 évet húzott le a rácsok mögött, mire végre szabadulhatott és azonnal külföldre távozott. A jelenlegi információk szerint ő most Németországban él elkötelezett vallásos életet, a politikától és a gambiai történelemben betöltött szerepétől eléggé eltávolodott, bár az elmúlt évek során egyszer-egyszer nyílt levélben azért megemlékezett egykori bajtársáról, Hydaráról vagy éppen nekiugrott Jammehnek. Ezt ennyi év távlatából már nehéz megítélni, de az akkori beszámolók és egykori tanúk szerint a puccsot igazából Sabally és Edward Singateh kezdeményezték és találták ki egy kudangi erdei kiképzés során (három másik katonával, akik viszont az utolsó pillanatban meggondolták magukat), a többiek csak sodródtak velük, így nem meglepő módon Hydara és Sabally után néhány évvel Yankuba Touray és Singateh is kiestek az elnök kegyeiből és távozniuk kellett a hatalomból.

Yankuba Touray, az AFPRC egykori, propagandáért felelős tagja egészen 2003-ig miniszterként dolgozott Jammeh kormányaiban, de akkor egy állítólagos illegális földügylet okán távozni kényszerült, de az azt követő években végig Jammeh közelében tartózkodott és sokféle pozíciót betöltött és az elmúlt években is végig Jammeh mellett kampányolt. Az utolsó, akinek jelenlegi sorsáról még nem beszéltünk, Edward Singateh, aki annak ellenére, hogy néhány évvel a puccs után kiesett Jammeh kegyeiből, elég magasra jutott, jelenleg ő az ECOWAS vezető bizottságának alelnöke a nigériai Abujában (azé a szervezeté, amely pont most fogja Jammeh sorsát majd eldönteni). Szóval az egykori AFRPC-tagok jelenleg így élik életüket és bár puccsuk tényleg vértelen volt, az utána következő években jópár olyan esemény történt, amelyek mindenféle nyilatkozat vagy cáfolat ellenére nem vetnek túl jó fényt rájuk – gondoljunk itt a rengeteg politikai gyilkosságra, amelyeket összemosnak az ő nevükkel vagy a Jammeh elnököt ért diktatórikus vádakra. Akárhogy is, az elmúlt időszakban ez a kis ország elég sok hírt szolgáltatott megint a világsajtónak, de érdemes egy pillanatra megállni és elgondolkodni, hogy Jammeh jelenlegi hatalmához, hozzáállásához elég sok eseménynek kellett mások figyelő szeme mellett végbemennie.

twitter.com/napiafrika

6 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Madagaszkár szigetországáról az elmúlt időszakban főként politikai illetve gazdasági problémák kapcsán volt szó itt a Mindennapi Afrika blogon (ezekben a napokban pedig az országot sújtó földrengés hírével vannak tele a sajtóorgánumok), de van egy ezeknél fontosabb és szebb dolog is, amely miatt mindenképpen méltó figyelmünkre és aggodalmunkra ez a csodaszép ország: ez pedig nem más, mint élővilága. Az afrikai kontinenstől nagyjából 160 millió évvel ezelőtt levált szigeten élő fajok jelentős része sehol máshol nem él a világon csak itt, így az összes itteni hüllőfaj 95%-a, emlőseinek pedig 92%-a kizárólag Madagaszkáron él.

Ennek az írásnak nem célja semmiféle enciklopédia információnak duplikálása vagy bármiféle ilyen jellegű szerep felvállalása, de ettől függetlenül érdemes megemlíteni, hogy több mint 200 különféle emlősfaj él itt, közte pedig pontosan 103 (!) különféle makiféle (katta, lemúr), de semmiképpen nem feledkezhetünk el a majdnem 270 hüllő- és 300 madárfajról sem és akkor a növényvilágról még nem is beszéltünk – majdnem 15 ezer különféle növény őshonos a szigeten, amelynek legalább 80%-a kizárólag itt található meg a világon. Ebben az írásban azonban a rengeteg faj között a húsevőkre/ragadozókra fogunk most fókuszálni, amelyekből 10 különböző faj található Madagaszkáron, a fossza, a fanaloka, a falanuk, hat különféle mongúzfaj és az Ázsiából emberi beavatkozással betelepített és az ökoszisztémára azóta is súlyos csapást jelentő kis cibetmacska – úgyhogy a következőkben ez utóbbiról nem ejtünk szót.

A különféle mongúzfajok esetében több közös jellemzőt is találhatunk, ezek legszomorúbbika, hogy még az alapvetően igen nagy területen elterjedt gyűrűsfarkú mongúz is rövidesen veszélyeztetett fajjá válik, hiszen becslések szerint az elkövetkezendő 20 évben legalább 20%-kal fog csökkeni az egyedszáma az erdőirtásnak, a vadászatnak és a fentebb is említett cibetmacskának is köszönhetően. A másik véglet az óriás szélescsíkos mongúz, amelyet alig 25 éve ismerünk, de szűk élettere (pár száz négyzetkilométeren él az összes egyed Madagaszkár déli csücskében a Tsimanampetsotsa-tó környékén) okán jelenleg nagyjából már csak úgy 2-3 ezer példánya élhet a szabadban. Ahogy a többi mongúzfaj is Madagaszkáron, ez a kettő is szöcskéktől kezdve skorpiókon át madarakon keresztül egészen csirkékig és más emlősökig mindent elfogyaszt, amit csak le tud vadászni. A másik négy mongúzfajról pedig igazából a nevükön és egy-két viselkedési mintán kívül túl sokat nem is tudunk (a veszélyeztetettségi szintet is csak becsülni lehet), olyannyira, hogy a Durrell-mongúzt csak 2010-ben ismerték el hivatalosan új fajként, azután, hogy 2004-ben felfedeztek egy példányt.

Az elmúlt évtizedekben ez, az Alaotra-tó körül élő mongúzfaj volt az egyetlen újonnan felfedezett ragadozó emlős a világon és a mai napig sem tudni róla nagyon sokat, még  természetvédelmi státuszát hivatalosan nem is határozták meg. Szomorú tény azonban, hogy élőhelyénél a környezetszennyezés, túlhalászás okán egy másik faj, az Alaotra-vöcsök nem is olyan régen halt ki. A madagaszkári cibetmacskafélék közé tartozó fossza, fanaluk és fanaloka fajai a mongúzokhoz hasonlóan egyaránt rossz állapotban vannak a mindenféle veszélyeztető tényezők (környezetszennyezés, erdőirtás, vadászat stb.) okán, ráadásul a kis cibetmacska súlyos probléma ezen fajok számára is. A fosszából már csak úgy 2500 darab élhet, ami azért is aggasztó, mert egyrészt ilyen ütemű pusztulása miatt néhány éven belül búcsút mondhatunk ennek a fajnak, másrészt ha így lesz, akkor mivel a sziget csúcsragadozójának számít, kihalása súlyos ökológia csapás lenne az ökoszisztémára.

Ugyanilyen egyedszám körül lehet a fanaluk és a fanaloka is, az ő sorsukban is egyedül a folyamatos fogyás a biztos, ráadásul ezek a fajok ételként is csemegének számítanak, így a vadászatuk sosem nyugvó és lassuló folyamat. Szóval túlságosan sok remény nincs hosszútávon, vannak ugyan szervezetek, amelyek ezen fajok megmentéséért küzdenek, de az eddigi jelek alapján kevés sikerrel – így amit tehetünk az az, hogy igyekszünk megismerni ezeket a fajokat, amíg csak lehet és ha van rá módunk, nézzük meg őket, mielőtt végleg tovatűnnek világunkból. És ehhez túl messzire nem is kell menni, Szegeden például megcsodálhatunk egy, a fogságban igencsak nehezen tartható fosszát is.

twitter.com/napiafrika

3 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Miután még nagyon frissek az információk, túlságosan sok értelme nincs belemélyedni az elefántcsontparti katonai zendülés eseményeibe, a következő órákban, napokban kiderül, hogy mivé fajul a fizetésük miatt harcot indító katonák kezdeményezése, addig a friss hírek bármelyik Afrikából is tudósító hírügynökség oldalán vagy az ismert elefántcsontparti portálok/blogok valamelyikén követhetőek. Ennek megfelelően most kicsit északabbra utazunk a MindennapiAfrika hasábjain, egészen Gambiáig, ahol egyre jobban “áll a bál.” Ahogy az eléggé közismert és még magyar sajtóorgánumok is megemlítették a margón, az első hírek után a gambiai elnök, Yahya Jammeh meggondolta magát és mégsem fogadta el a decemberi elnökválasztáson elszenvedett vereségét és ellenfele, az ellenzéki vezér, Adama Barrow győzelmét, amivel súlyos instabilitást teremtett a miniatűr országban, sokan súlyos háborús konfliktus kirobbanásának esélyét sem vetették el.

Kisebb-nagyobb diplomáciai adok-kapok után a Nyugat-afrikai Országok Gazdasági Közössége, az ECOWAS úgy döntött december végén, hogy katonákat küld Gambiába, hogy így kényszerítse Jammeht a nemzetközi és azon belül is az afrikai közösség által teljes mértékben elfogadott választási eredmény betartására és így a távozásra. Újévi elnöki beszédében Jammeh azonnal visszavágott a közösségnek és kijelentette, hogy az ECOWAS döntése hadüzenet, bármilyen katonai mozgás és lépés azonnali katonai konfrontációt fog maga után vonni. Azt is hangsúlyozta, hogy az eredmények általa történő kezdeti elfogadása majd ennek megváltozása ahhoz köthető, hogy a választási bizottság bizonyos tévedésekről és hibákról számolt be, amelyek bár a bizottság szerint nem befolyásolják az eredményt, Jammeh szerint megkérdőjelezik az eredmény hitelességét.

Az általa felfedezett állítólagos visszaélések okán fellebbezést is benyújtott a Legfelsőbb Bírósághoz, ennek elbírálása a bírók által január 10-én várható. Ismerve az eléggé személyközpontú gambiai államigazgatást, nehezen feltételezhető, hogy Jammeh ellen döntenének, így a következő dátum, amire várni kell, az a január 19, ekkor kellene hivatalosan Barrowt beiktatni az elnöki pozícióba. Ha ez nem történik meg, akkor Szenegál vezetésével egy ENSZ Biztonsági Tanács által is támogatott katonai misszió fog Gambiába indulni, hogy rákényszerítse Jammeht a távozásra. Azt tudjuk, hogy pár nappal ezelőtt a gambiai vezérkari főnök, Ousman Badjie tábornok bejelentette, a gambiai hadsereg az elnököt támogatja és bármi áron hajlandóak megvédeni őt, ami önmagában Jammeh számára biztató lehet, azt a tényt leszámítva, hogy a hadseregen belül is elég komoly megosztottság van, tehát nem tudjuk, hogy milyen jellegű alakulatok vonulnának fel egy ECOWAS-misszió ellen.

Mondjuk azt hozzá kell tenni, hogy amikor alakulatokról beszélünk, akkor komoly emberi erőre nem szabad gondolni, a katonai rendőrséggel, tengerészettel együtt nagyjából 1-2 ezer katonát tudna kiállítani jelen pillanatban az ország, kiegészülve egyetlen harci repülőgéppel – szóval biztosak lehetünk benne, hogy egy ECOWAS katonai kontingens ellen minimális esélye sem lenne Gambiának. Ráadásul a katonák még csak nem is tapasztaltak többnyire, fegyverzetük nem is túl jó, Gambiának önmagában sincs szerencsére tapasztalata háborúkban, szóval Jammeh fenyegetőzése túl sokat nem jelent. Ennek ellenére mindenképpen kizárólag diplomáciai megoldásokban szabad gondolkodni, ahogy arról éppen a mai napon (01.07) folytat tárgyalásokat az ECOWAS Ghánában a nigériai elnök, Muhammadu Buhari vezetésével az új ghánai elnök, Nana Akufo-Addo beiktatásán (legalább a ghánai helyzet megoldódott és a régi elnök végül elfogadta az eredményt). A fejleményeket kíváncsian várjuk, bár a döbbenetes egyoldalúságot figyelembe véve nagyon váratlan lenne, ha Jammeh kitartana január 19.-ig, egyedül ő abban bízhat, hogy az ECOWAS egyszerűen nem meri meglépni azt, hogy katonailag avatkozzon be egy ország saját belügyeibe.

twitter.com/napiafrika

4 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Uganda talán egyik legforgalmasabb útja az Entebbe és Kampala közötti 42 kilométeres, jelenleg kétsávos autóút, amely az ország hivatalos fővárosát, Kampalát köti össze az Uganda legnagyobb nemzetközi repülőterének és az elnöki rezidenciának is otthont adó gyöngyszemmel, Entebbével. Az évtizedek óta ismert volt, hogy ez az út képtelen kiszolgálni a most már napi 300 ezer autót, a sávok szűkek, az út széle és az épületek, piacok, parkolók között semmiféle elválasztás nincs, így nem meglepő módon ez az út felelős a legtöbb közúti balesetért Ugandában. Hosszú évek tárgyalása után aztán 2012-ben a China Communication Construction Company Limited nevű kínai cég nekilátott egy nagyjából 51 kilométeres, négysávos autópálya megépítésének, ami közvetlenül az entebbei repülőteret köti össze az egyik kampalai elkerülő autóúttal.

A projekt költségei 476 millió dollárra rúgnak (minden dollár amerikai dollárként értendő), amelyből a kínai Exim Bank adott 350 millió dollárnyi hitelt évi 2 százalékos kamatra, 40 éves futamidőre. A maradék összeget és a földkisajításokból eredő kompenzációkat az ugandai kormány rendezi-rendezte. Annak ellenére, hogy ez az összeg már 2012-ben is nagyjából ismert volt, a mainstream médiában csak most jelentek meg a hangzatos főcímek, melyek szerint ez az autópálya lesz a világ legdrágábbja, kilometerenként 9.2 millió dolláros költséggel – ez két és fél milliárd magyar forint körüli összeg, amiről egy rövid kis internetes kereséssel megállapítható, hogy biztosan nem a világ legdrágább autópályájáról van szó, egyes magyar hírportálok szerint Magyarországon is van ennél drágább kilométeráron épített pálya.

Mindenesetre Ugandában elég nagy a felzúdulás most, hiszen az átlagos építési költségek egy kilométerre eddig 2 millió dollár környékén mozogtak, de a felháborodást csökkentendő, pontos számítások is napvilágot láttak, melyek szerint az előbbi 2 millió dollár eddig sávonként volt értendő – azaz egy négysávos autópályánál ezt a számot még meg lehet szorozni néggyel. Plusz figyelembe kell venni a 34 felüljárót, a 4 nagyobb hidat és a rengeteg lehajtót és kereszteződést is, ráadásul a hidak között ott van a Nambigirwa-híd, amely Kelet-Afrika leghosszabb négysávos hídja a maga másfél kilométeres hosszával (plusz van egy mocsáron átívelő híd is, ami speciális építési technikákat igényelt). A rövidesen átadásra kerülő autópálya egy része a régi Entebbe-Kampala autóút kibővítése, felújítása, nagyobb része viszont teljesen új, amely használatba vétele után fizetős autópályaként fog funkcionálni. Persze azért a hatalmas összeg így is nehezen emészthető, nem kell túl messzire menni, hogy egyes ugandai újságokban vagy kritikus bloggerek publikációiban belefussunk korrupciós ügyekbe az építkezéshez kapcsolódóan, főként az Ugandai Nemzeti Útügyi Hatóságon belül – és amit tényleg nem magyaráz semmi a fenti érvek közül, az az a tény, hogy a Nairobi Thika Autópálya 8 sávos 53 kilométere 350 millió amerikai dollárból épült meg, szintén a kínai Exim Bank finanszírozásában.

És akkor még a Karuma-gát körüli korrupciós ügyekről nem is ejtettünk szót, amelyről szintén csak egy összehasonlítást elég megemlíteni: a 600 megawatt energiát termelő gát teljes költsége 1.7 milliárd dollár, az etióp Újjászületés-gátja viszont megépül nagyjából 5 milliárd dollárból és tízszer annyi, 6000 megawatt energiát fog előállítani. Szóval annak ellenére, hogy Yoweri Museveni még 2016. májusában véres háborút hirdetett a korrupció ellen, túl sok intézkedés nem történt az ügyben és a legmagasabb szinteket is érintő korrupciós ügyek gyanúsítottjai, érintett szereplői nem igazán kaptak semmiféle büntetést, nem csoda, hogy Uganda még mindig igen rossz helyen áll a korrupciós ranglistán Afrikában, a régióban például Ruanda is messze jobban teljesít nála. Úgyhogy bár ez nem vigasz, ha magyar korrupciós ügyekről, döbbenetes árakról hallunk, ne keseredjünk el, ez nem egy egyedi eset, ez globális probléma, a politikai-társadalmi rendszer legmagasabb szintjeit érintő betegségről van szó, amely ellen úgy tűnik, nem igazán van meg az eszköz egyetlen ország kezében sem.

twitter.com/napiafrika

2 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Elcsépelt, ámde mindig helytálló a mondás miszerint nincs új a nap alatt és ez teljes egészében igaz Marokkó és Mauritánia kapcsolatára is, amely a napokban ismét olyan hullámvölgybe került, amilyenbe pár hónappal ezelőtt egyszer már igen – sőt, a múltban már jópárszor. Történt ugyanis, hogy a Nagy Marokkó eszméjében erőteljesen hívő és azért már oly sokszor felszólaló és harcra buzdító Istiqlal (Függetlenség) pártjának főtitkára, Hamid Chabat december 24-én egy nyilatkozatában Mauritániára, mint marokkói területre hivatkozott, kihangsúlyozva, hogy Marokkó határai egészen a Szenegál folyóig tartanak. Azt persze tudni kell hozzá, hogy a Nagy Marokkó elképzelés egy olyan hatalmas országot vizionál, amely teljes egészében tartalmazza a nyugat-szaharai területet, Mauritániát valamint Mali és Algéria egy jelentős szeletét is.

Nem meglepő módon, a mauritánai fővárosban, Nouakchottban azonnal felment sokak vérnyomása, a kormány kiadott egy közleményt, amelyben határozottan tiltkozott az ország szuverenitásának megsértése miatt, kiemelve, hogy az ilyen megnyilvánulások nem igazán segítik a nyugat-szaharai helyzet megoldását sem. Rabat is észlelte, hogy ezzel azért az Istiqlal túllőtt a célon, hiszen először a marokkói külügyminisztérium adott ki egy közleményt, amelyben elhatárolódtak Chabad szavaitól, később aztán maga VI. Mohamed hívta fel a mauritánai elnököt, Mohamed Ould Abdel Azit, hogy barátságáról biztosítsa Mauritániát – végül pedig egy, Abdelilah Benkirane miniszterelnök vezette delegáció is Nouakchottba repült, elkerülendő a helyzet eszkalálódását. Elsőre persze ez így soknak tűnhet egy félresiklott nyilatkozat okán, de Mauritánia és Marokkó esetében nagyon óvatosan kell kezelni minden ilyen kérdést, hiszen a két ország kapcsolata mindig is elég érzékeny volt, függetlensége után sok éven keresztül Rabat el sem ismerte Mauritánia létezését (ismét csak a Nagy Marokkó eszmére kell visszagondolnunk).

Idén például ismét előkerült La Güera (Lagouira) szellemvárosának kérdése is, amelyért például már 1975-ben is véres harcot vívott a marokkóiak által akkor támogatott mauritániai hadsereg a Nyugat-Szahara függetlenségéért küzdő Polisario Fronttal. Aztán a helyzet változott és a nyugat-szaharai terület legdélibb csücskében, a marokkói fal túloldalán található, Marokkó és a Polisario által is elhagyott feladott településre Mauritánia tette be a lábát – Marokkó papíron magáénak tartja a várost, ahogy a Polisario Front is, de Mauritánia az elmúlt évtizedek során kisebb-nagyobb megszakításokkal végig katonákat állomásoztatott itt és ez jópárszor okozott már diplomáciai összetűzéseket a felek között. Az idei év elején ismét fellobbant a láng, ahogy mauritánai katonák felhúzták a nemzeti lobogót a homokkal szinte teljesen ellepett településen, amely után Marokkó ismét delegációt küldött Nouakchottba magyarázatot követelve.

Magyarázat az nem igazán volt, de Rabat néhány hónappal később, augusztusban katonai egységeket küldött Nyugat-Szahara és Mauritánia határára, amelyre válaszul készenlétbe helyezték a mauritánai hadsereget és rakétakilövőket telepítettek a határ másik oldalára. Abdel Aziz 2009-es, puccsal történő hatalomra jutása óta hasonló eseményekben nem volt hiány, hiába mondják a felek, hogy nincs diplomáciai bonyodalom és tombol a barátság, az elmúlt 7 év bármelyikére visszatekintve találhatunk ennek ellentmondó eseményeket: 2011-ben például marokkói újságírókat utasítottak ki Mauritániából kémkedés vádjával, 2012-ben Nouakchott azzal vádolta meg Marokkót, hogy ők állnak az Abdel Aziz elleni támadás hátterében és az évek során Abdel Aziz végig inkább Algéria és a Polisario Front irányába húzott és húz a mai napig (a szaharaiakkal rendszeres megbeszélései vannak), ezzel nagyjából sutba dobva azt a rengeteg munkát, amit elődei végeztek a Marokkóval fennálló viszony normalizálása érdekében. Azért is furcsálható ez a fajta diplomáciai agresszió, mivel jelen pillanatban Mauritánia egy Marokkó által ellenőrzött nyugat-szaharai területtel, Szenegállal, Malival és Algériával határos, amely országok közül egyedül Algériával nevezhető a viszonya barátinak, Malival volt egy határkonfliktusa még 2010-ben, Szenegállal pedig még háború is volt a kilencvenes években, bár mindkét állammal jelenleg stabilnak mondható kapcsolatot ápol.

Így akár még az is elképzelhető, hogy Nouakchott számára hasznos lenne egy független, nem igazán stabil lábakon álló új északi szomszéd, amelyben ráadásul óriási befolyása lehetne Mauritániának. A mostani kis diplomáciai affér persze nem igazán jelent semmit, a két ország elég erős gazdasági kapcsolatokat tart fenn továbbra is, katonai konflikustól nem kell tartani, viszont jelzésértékű, hogy mindkét fél rendkívül könnyedén jut el a diplomáciai feszültség igen magas fokára, a látogatások visszautasítása például bevett gyakorlatnak számít a felek között. Viszont a jövő szempontjából Marokkónak alapvető érdeke, hogy megőrizze stabil kapcsolatát Nyugat-Szahara déli szomszédjával, hiszen egy újabb front megnyitása egy újabb országgal akár el is szigetelheti Rabatot bizonyos értelemben, Mauritániának pedig szintén érdeke lenne Marokkóval a stabil kapcsolat, hiszen a Polisarionak nincs jelenleg olyan ereje és súlya, hogy a vele való kapcsolat egymagában stabilan tarthatja a mauritániai államstruktúrát és a regionális kapcsolatrendszereket.

twitter.com/napiafrika

3 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Guineában és Szenegálban egyértelműen az elmúlt napok legfontosabb híre volt Aboubacar “Toumba” Sidiki Diakité letartóztatása, hiszen a szenegáli hatóságok 7 év bujkálás után fogták el Dakarban a guineai elnöki testőrség egykori parancsnokát, akit azzal vádolnak, hogy ő adta ki a parancsot a 2009-ben Guineában több mint 150 ember halálával járó stadionbeli vérengzésre és az ezzel párhuzamosan történt borzalmas erőszakos cselekményekre, amelyeket guineai katonák követtek el nők ellen tömegével. Ahogy anno itt már volt róla szó, néhány hónappal a 2009. szeptemberi mészárlás után Diakité maga által is elismerten megkísérelte meggyilkolni az akkor hatalmon lévő guineai katonai vezetés fejét, az ország elnökét, Moussa “A nép fia” Dadis Camarát, mert állítólag utóbbi teljes egészében őt akarta bűnbaknak megtenni a stadionban történtek miatt plusz állítólag árulást kívánt elkövetni a guineai nép ellen.

Camara súlyosan megsérült a merényletben, Diakité pedig menekülőre fogta és azokat a pletykákat leszámítva, amelyek a szenegáli tartózkodására utaltak, az elmúlt években túl sokat nem lehetett hallani róla. Azon kívül, hogy mostani elfogását a szenegáli és a guineai hatóságok is megerősítették, túl sokat nem lehetett megtudni a szűkszavú hírügynökségi információkból, pedig rengeteg kérdés vált nyitottá Diakité elfogásával. Ezekre aztán később a guineai kormány több nyilatkozatban próbálta megadni a választ, például arra is, hogy a guineai hatóságok nagyjából már három hónapja tudtak Diakité hollétéről, de egészen mostanáig kellett arra várni, hogy Szenegál végrehajtsa a letartóztatást. Az egykori vörössapkás katonatisztet amúgy nem volt egyszerű megtalálni, teljes egészében személyazonosságot változtatott, megváltoztatta a kinézetét is, rengeteg pluszkilót magára szedett, de mégis minden valószínűség szerint volt, aki így is felismerte, majd tájékoztatta a guineai hatóságokat annak a lakóháznak a címéről, ahol Diakité bérelt egy lakást Dakarban.

Kiadatására most valószínűleg még elég sokat várni kell, hiszen a szenegáli törvények szerint magának a szenegáli elnöknek is jóvá kell hagynia egy ilyen lépést és amíg ez nem történik meg, addig biztosan nem kezdődhet el az egykori áldozatokat képviselő szervezet által olyannyira várt tárgyalás Guineában – sőt, még a nyomozás sem zárult le teljesen, de az igazságügyi minisztérium közleménye szerint ez rövidesen megtörténhet, a kiadatástól függetlenül. Maga Diakité most nem volt túlságosan közlékeny, egyértelműen ártatlannak vallotta magát minden ellene felhozott vádpontban és most valószínűleg a védelmére készül már.

Amit a hatóságok Guineában már megerősítettek, az az, hogy amerikai, francia illetve Európai Uniós segítséggel biztosan el fog kezdődni a tárgyalás 2017-ben, de hogy mi lesz a konkluzió és egyáltalán mit fog Diakité mondani, azt nehéz még csak megjósolni is. Az egykori katonai vezető, a merénylet után hosszú éveken át Burkina Fasóban lábadozó Moussa Dadis Camara egyébként sosem talált vissza régi énjéhez, nemrégiben ugyan megpróbált ismét megjelenni a politikai palettán és még az elnökjelöltséget sem tartotta kizártnak, novemberben azt jelentette be, hogy végleg visszavonul pártja, a Hazafias Erők a Demokráciáért és Fejlődésért (FPDD) vezetésétől és a guineai politikai élettől személyes okok miatt.

twitter.com/napiafrika

2 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Egy, a napokban közzétett állami rendeletből egyértelműen látszik, hogy a Kongói Demokratikus Köztársaság kormánya és elnöke, Joseph Kabila mire számít december 19.-e után, hiszen az új utasítás alapján vasárnap éjféltől meghatározatlan időre az internetszolgáltatóknak (legalábbis a többségének biztosan) blokkolniuk kell a hozzáférést a legtöbb közösségi médiumhoz, így a Facebookhoz, a Twitterhez, a WhatsApphoz vagy éppen a Skype-hoz is. A lista természetesen nem lehet és nem is teljes, de azért látható belőle, hogy a legnépszerűbb alkalmazások blokkolásával Kabila megpróbálja elejét venni az országos szintű megmozdulás-hullámnak, amelyeket az ellenzék már most kilátásba helyezett arra az esetre, ha az elnök a mandátumának lejártakor, azaz december 19-én nem hagyja el posztját. Miután viszont választásokat nem szerveztek az országban, így igencsak valószínű, hogy nem lesz új elnöke az országnak vasárnap után, hiába jár le Kabila második, egyben utolsó mandátuma – maga az elnök egyébként egy eléggé ellentmondásos alkotmánybírósági döntésre hivatkozik, amely lehetővé teszi, hogy meghosszabbítsa uralmát.

A hivatalos mandátum még le sem járt, de már több tucat halálos áldozatot is követelő tüntetések voltak az országban Kabila ellen, az Európai Unió és az Egyesült Államok is szankciókat vezetett be néhány vezető kongói tisztségviselő ellen és a nyilvános események legtöbbször elnökellenes megmozdulásokba csaptak át. Talán ez az oka annak is, hogy a szociális háló blokkolása mellett a kormány csütörtökön (12.15.) elrendelte a labdarúgó-bajnokság szünteltetését is, hivatalosan azért, hogy elkerüljenek bármilyen erőszakos cselekményt, amelyet kormányellenes erők robbanthatnának ki a tömegek által látogatott mérkőzéseken. És azért ez nem teljesen földtől elrugaszkodott elképzelés, 1959-ben például a belga gyarmatosítók elleni megmozdulások is a nemzeti stadionból indultak ki, ráadásul a kongói labdarúgás kirakatcsapatának számító, legutóbbi bajnok TP Mazembe például Kabila egyik legnagyobb ellenzéki ellenfelének, Moise Katumbinak a tulajdonában van.

Az elnök amúgy nem azt mondta, hogy nem fog felállni székéből, hanem azt mondta, hogy a technikai és egyéb feltételek hiánya okán legkorábban csak jövő áprilisban kerülhet sor választásokra és addig ő fogja ideiglenesen elvezetni az országot – az ellenzék válasza persze erre az volt, hogy Kabila szándékosan hátráltatja a demokratikus folyamatokat és ígéretet is tettek arra, hogy vasárnap után ha kell véres erőszakkal fogják eltávolítani az elnököt pozíciójából. És ehhez meg is van a támogatottsága az ellenzéknek, hiszen a politikai instabilitás és a túlburjánzó, korrupt államigazgatás a gazdasági nehézségekkel együtt olyan veszélyes kombinációt hozott létre, ahol a mostaninál kisebb indok is elegendő lenne egy robbanáshoz. És a probléma leginkább az átlagember mindennapi életét érintő gazdasági gondokban rejlik, azokban, amelyeket Kabila ígéretei ellenére nem volt képes orvosolni – és ezek most nem szubjektív propaganda-gondolatok, az adók magasak, az élelmiszerárak folyamatosan növekednek, a környező országok olcsó importja okán a hazai cégek egyre nehezebben tudnak profitot termelni és így a foglalkoztatásra gyakorolt hatás is egyre erősebb.

Persze azért a Kongói DK-t nem kell temetni, a 2016-os, több mint 4%-os gazdasági növekedés azért elég szép szám, csak ezt igazából a természeti erőforrásokból, ásványkincsekből származó és a piaci helyzet okán növekedő bevételek és a hatalmas médiajelenlétet kapó óriásprojektek okozzák, nem pedig a gazdaság belső motorja, ráadásul a költségvetés szociális kiadásai jelentős vágást szenvedtek el az idén januárban bejelentett reformcsomag eredményeként. A kongói frank leértékelődéséről ne is beszéljünk, a fizetőeszköz stabilitásának megtartására hozott intézkedések jövőre kifutnak és akkor aztán az árszínvonal alakulása teljesen kiszámíthatatlanná válik, még annál is jobban, mint amit most lehet tapasztalni az utcákon – az idei évben az alapélelmiszerek ára megállás nélkül emelkedik, ami főként a kukoricaliszt esetében okozott olyan árcsúcsot, hogy a kormánynak is be kellett avatkoznia.

Úgyhogy a konkluzió mindenképpen az lehet csak, hogy erőszakos cselekmények, de legalábbis komolyabb megmozdulások nélkül nem fogja megúszni a Kongói DK ennek az évnek a végét, igen nagy társadalmi rétegek vannak könnyen mozgosítható, túlélésért küzdő állapotban – gondoljunk csak a növekvő tandíjak miatt szenvedő diákságra, a csökkenő bérrel szembesülő közszolgákra vagy éppen az utcai, főként fiatal kereskedőkre. És akkor még bele sem mélyedtünk olyan kérdésekbe, mint hogy honnan fogja az államkincstár előteremteni a választás megszervezéséhez szükséges több száz millió dollárt vagy hogyan fogja kezelni a hadsereg az egyes régiókban ismét fellángoló erőszakot, ha a katonák bérét sem sikerül szinten tartani. Afrika szívéről beszélünk, a gyönyörű Kongóról beszélünk, úgyhogy most hétvégén nagy aggodalommal, közelről figyeljük az eseményeket Kinshasában.

twitter.com/napiafrika

5 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

A rendkívül széles spektrumon mozgó afrikai hírek és információk áradatában néha az ember hajlamos átsiklani egy-egy aprócska hír felett, pedig esetenként ezek a tények igen komoly, mélyben gyökerező problémákra világítanak rá. Így van ez a kameruni Bamenda városában is, ahol az elmúlt héten legalább 4 ember veszítette életét, amikor a biztonsági erők éles lőszerrel próbáltak feloszlatni több, állítólagos kormányellenes tüntetést – bár erről többféle nézőpont is ismert jelenleg, az biztos, hogy a britek és a franciák által felügyelt gyarmatokból létrejött Kamerun két angol megyéjében (a 10 megyéből 8 francia, kettő pedig angol) hetek óta tüntetések és felvonulások zajlanak, amelyek során az itt élő, angol nyelvet beszélő lakosság a kormány ellenük irányuló diszkriminációja miatt tiltakozik.

Például felvonultak az ügyvédek, amiért a törvények szerint csak franciául lehet a bíróságokon ügyeket intézni, de felvonultak és sztrájkba kezdtek a tanárok is, amiért a francia nyelv oktatása teljes mértékben háttérbe szorította az angolt, sőt előrehaladott tárgyalások is zajlanak az angol nyelvű oktatás teljes megszüntetéséről is. Ahogy arról itt már korábban volt szó, az ún. Déli-Kamerun már évtizedek óta harcol az állítólagos elnyomás ellen, hiszen bár 1961-ben népszavazáson döntött az itt élő lakosság a Kamerunhoz csatlakozás mellett (Brit-Kamerun másik, muszlim többségű része Nigériához csatlakozott), rendkívül gyorsan szervezetek sokasága jött létre egy független Déli-Kamerun létrehozásáért, főként azért, mert az itt élő lakosság számára gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy ők csak másodrangú állampolgárok lehetnek az országban.

Hogy ennek mennyi az igazságtartalma, azt vitatják a felek, az biztos, hogy az elmúlt hetekben Bamendában (Kamerun legnagyobb angol nyelvű közösségének otthont adó városa) és Kumbában (a második legnagyobb angol nyelvű város) is tüntetések, sztrájkok terjedtek spontán módon és rengeteg felvonuló szájából rendkívül durva megnyilvánulások és szabadságharcos, forradalmi indulattól túlfűtött beszédek hangzottak el. Erre válaszul a biztonsági erők nem igazán léptek fel barátságosan, a közösségi médiában tucatnyi olyan videó terjedt, amelyeken rendőrök brutális bántalmazásai láthatóak – ennek ellenére a kormány részéről értékelhető nyilatkozat nem látott napvilágot, az egy-két megszólalás mindegyike arra utalt, hogy a vezetés ezeket az eseményeket aprócska, elszigetelt, egy csőcselék által szított konfliktusként kezeli, annak semmi köze Paul Biya elnök politikájához vagy bármiféle diszkriminációhoz.

Jelen állapotban egyébként ez így is van papíron, hiszen például 1998 óta az oktatásban van francia és angol oktatási rendszer is, ahogy a törvénykezés és az ítélkezési jog is angolszász a Déli-Kamerunban és francia a többi megyében. A súlyos erőszakos cselekmények okán az országot irányító Kameruni Népi Demokratikus Mozgalom bamendai szervezete gyűlést akart összehívni pár napja, de a gyűlést barikádok emelésével és az érintett épületek eltorlaszolásával megpróbálták tüntetők megakadályozni, de a biztonsági erők ekkor is éles lőszer használatával léptek közbe állítólag – az Amnesty International szerint a biztonsági erők már korábban is követtek el hasonló visszaéléseket, amelyeket aztán a Boko Haram elleni harc égisze alatt megmagyarázottnak és indokoltnak tekintettek. És hogy mi várható most?

Valószínűleg komoly következményei nem lesznek a biztonsági erőkre nézve ezeknek az összetűzéseknek, plusz hasonló, sőt sokszor durvább konfliktusok már történtek az elmúlt évtizedek során is a régióban az elszakadáspártiak és a hatóságok között és azoknak sem volt túl nagy eredménye a Déli-Kamerun megálmodott függetlenségét illetően, hacsak az nem, hogy rengeteg elszakadáspárti politikus száműzetésre, szervezeteik pedig betiltásra kerültek. Az integráció és a kialakított államstruktúra okán már olyan szintű a két országrész között, hogy egy valódi függetlenség szinte elképzelhetetlen, az ilyen akciók eredménye legjobb esetben is csak az lehet, hogy az angol nyelvű oktatás vagy ügyintézés joga továbbra is fennmaradhat Déli-Kamerunban és nagyobb figyelmet kaphatnak az állítólagos marginalizációs vádak.

twitter.com

7 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

A régi ellenzéki harcosnak számító Nana Akufo-Addo harmadik nekifutásra végül sikerrel járt Ghánában és a szavazatok 54%-ának megszerzésével legyőzte a szerdai (12.07) elnökválasztáson az elnöki széket 2012-ben éppen ellene, alig 300 ezer szavazattal megszerző John Mahamát. A jelenlegi állapotban úgy tűnik, hogy a Nemzeti Demokratikus Tömörülés (NDC) színeit képviselő jelenlegi elnök, Mahama elfogadja az eredményt és ezzel nem is okoz csalódást a közvéleménynek, hiszen a többpártrendszerhez 1992-ben visszatérő Ghána a mai napig a térség egyik legstabilabb demokráciájának számít. Eddig a sajtóhírek összegzése, viszont annak érdekében, hogy a neveken és az eredményen kívül még több rálátásunk lehessen a ghánai mindennapokra, következzen most 8 pont, ami megmagyarázza, miért is tudott Akufo-Addo harmadik nekifutásra nyerni:

1. Az első és talán legfontosabb ilyen pontnak a ghánai gazdaság mélyrepülése számít, ugyanis Mahama irányítása alatt jelentős visszaesés következett be, a kamatok és az adók mértéke (a társasági adó 25%, a személyi jövedelemadó pedig négy sáv alapján számolódik, a legnagyobb jövedelmi kategóriában 25% a mértéke) emelkedett az inflációval (októberben 16%-os volt) karöltve és a vállalkozások működtetése, elindítása igencsak nehézzé vált – sokszor érte az a vád a kormányt, hogy előnyben részesíti az exportra termelő cégeket a hazai fogyasztásra termelő, zömmel mezőgazdasági cégekkel szemben.

2. Az első pontból következően a munkanélküliséggel is súlyos problémák vannak, a kormány által közzétett adatokat jobban kibontva volt olyan elemzés is a Világbanktól, amely szerint a 15-24 év közötti fiatalok felének nincs munkája, ráadásul szinte az összes dolgozó a szolgáltató- vagy mezőgazdasági szektorban dolgozik. Ezzel mondjuk nem is lenne baj, ha az itt elérhető jövedelmek okán nem akarna mindenki váltani és a magas megélhetési költségek miatt egy jobb munkahelyre szert tenni.

3. Az ígéretekkel ellentétben Mahama nem tudott túlságosan sokat megvalósítani az infrastruktúra fejlesztésére tett ígéreteiből, a tradicionálisan NDC szavazó Volta megyében volt ez igazán látható, ahol Mahama súlyos csapást volt kénytelen elszenvedni a meg nem valósított ígéreteinek köszönhetően (ilyen volt például a Kpando-járásban megígért útfelújítási program vagy éppen a nkwantai kórház építése).

4. A döbbenetes számokkal megjelenő korrupciós ügyek okán már nem volt túlságosan hihető Mahama korrupcióellenes kampánya, gondoljunk csak a Smarttys-botrányra, amelyben az állam 255 millió forintnak megfelelő cedit fizetett a Smarttys névre hallgató cégnek, hogy az 116 államilag üzemeltett autóbusz átfestését, reklámfelülettel beborítását elvégezze. De sorolni lehetne még ilyen ügyeket, ott volt például a Mahama hivatalba lépése után nem sokkal kirobbanó GYEEDA-botrány (a GYEEDA egy fiatalokat és vállalkozókat támogató ügynökség), amelynek során a szervezet zsebeiben úgy tűntek el a cedi-milliók, hogy nem lehetett követni.

5. Hogy ne csak aktuálpolitikai kérdéseket feszegessünk, egyszerűen elég ha azt a tényt vesszük alapul, hogy Ghánában még soha nem tudott egyetlen párt sem háromszor egymás után nyerni: a most Akufo-Addot támogató Új Hazafias Párt elnöke, John Kufuor 2000 és 2008 között irányította Ghánát, utána pedig jött az NDC két elnöke, John Atta Mills és Mahama, majd most ismét az Új Hazafias Párt következik.

6. A most 72 éves Akufo-Addo minden korábbinál nagyobb energiát tett bele a kampányba, megszólította az összes etnikumot és törzset, végigtúrázta az országot, ráadásul gazdasági terveihez egy igen erős alelnök-jelöltet, a Ghánai Nemzeti Bank egykori helyettes vezetőjét, Mahamudu Bawumiát tudta megnyerni.

7. Visszakapcsolódva az első két ponthoz, az is biztos, hogy a nép nem igazán nézte jó szemmel, hogy a túlköltekező és eladósodó kincstár a Nemzetközi Valutaalap (IMF) kezébe került és tőlük érkeztek a különféle reformokra felszólító utasítások – így például a közszféra alkalmazotti számának befagyasztására vonatkozó is.

8. Igaz más dimenzióban, de ahogy az Egyesült Államokban, úgy Ghánában is óriási szerepet játszott a választás előtti kampányban a közösségi média használata, az Új Hazafias Párt minden eddiginél több energiát ölt bele a szociális háló használatába és a fiatalok, tanult választók megszólításába.

Konkluzióként elmondható, hogy akármi is volt Akufo-Addo győzelmének oka, az biztos, hogy az ellenzéki politikusnak most már fel van adva a lecke, hogy megint fordítson egyet a ghánai mindennapok kerekén és remélhetőleg ezt jó irányba teszi – ellenkező esetben a gyors változások világában kénytelen lesz szembesülni a kitörés előtt álló vulkánként elégedetlenkedő fiatal tömegekkel.

Annyi update mindenesetre jár ide a poszt végére, hogy az írás időpontjában már fel-feltűntek azok a hírek, amelyek szerint Mahama mégsem ismeri el a vereségét és Akufo-Addot a bejelentései visszavonására kéri – ettől függetlenül a fentebb megfogalmazott dolgok megállják a helyüket, csak Gambia után most már Ghánában is figyelhetjük, hogy mi lesz a konkluzió.

twitter.com/napiafrika

3 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

A spanyol eredetű gerilla szó a napjainkban is közismert értelmében nagyjából a 17.-18. századtól kezdve létezik a történelemben és először igazán elterjedten az Ibériai-háború idején kezdték el használni a spanyolok azokra az apró kis csoportokra, amelyek igen hatékonyan vették fel a harcot a napóleoni csapatokkal. Talán pont a szó eredete kapcsán, de a gerillamozgalmakat általánosságban a dél- és közép-amerikai népek harcaival társítja a közvélemény, pedig léteztek gerillamozgalmak Ázsiában, Európában, de még Óceániában is. És értelemszerűen léteznek-léteztek Afrikában is, nagyjából a függetlenségi harcok idején fegyvert fogó és nagy mozgalommá, politikai párttá később váló összes csoportosulást ide sorolhatjuk, de példának okáért a szakirodalom még a Ruandai Demokratikus Felszabadítási Erők (FDLR) vagy az Oromo Felszabadítási Front alakulatát is gerillamozgalomnak tartja. És ugyebár ha ilyen mozgalmak vannak, akkor vannak híres gerillák is, ráadásul a fekete kontinensen is voltak a mindenki által ismert Che Guevarához hasonló, egész kontinenseket bejáró harcosok is.

Ilyen volt a most már több mint 26 éve halott Fred Gisa Rwigyema is, akiről alapvetően a legfontosabb tudnivaló az, hogy az 1979-ben megalakult Ruandai Szövetség a Nemzeti Egységért (RANU) átalakításával 1987-ben létrejött Ruandai Hazafias Front (RPF) egyik vezetője volt a jelenlegi ruandai elnökkel, Paul Kagaméval együtt. Születése után alig néhány évet töltött csak hazájában, hiszen az 1957-ben született vezetőnek és családjának már 1960-ban menekülnie kellett Ugandába, miután 1959-ben hutu fegyveresek több tízezer tuszit mészároltak le Ruandában az állítólagosan utóbbiak által elkövetett politikai célú gyilkosságok miatt. Alig 19 évesen, tanzániai tanulmányai során csatlakozott a Yoweri Museveni ugandai elnök által száműzetésben megalakított Front a Nemzet Megmentéséért (FRONASA) csoportjához, hogy fegyveres harcban vegyen részt, amely az ugandai diktátor, Idi Amin megdöntésére irányult. Ekkor még konkrét fegyveres tevékenységekben nem vett részt ebben a harcban, de egy másikban már igen, hiszen csatlakozása után pár hónappal a sors már Mozambikban találta Rwigyemát, aki ekkor már a portugál gyarmatosítók ellen harcolt a Mozambiki Felszabadítási Front (FRELIMO) soraiban.

Az itt eltöltött sikeres hónapjai után ott volt már, amikor a FRONASA-ból és több, másik lázadó csoportból létrejött Ugandai Nemzeti Felszabadítási Hadsereg (UNLA) a tanzániai csapatokkal együtt lesöpörte Idi Amint a térképről 1979-ben. Sajnos ekkor még nem jött össze a cél Yoweri Museveninek, az UNLA vezetője ugyanis hiába vitte sikerre az Amin elleni háborút, 1979-ben a diktátor bukása után az Amin által 1971-ben megbuktatott Milton Obote jutott ismét hatalomra és ismét kemény, diktatórikus rendszer építésébe kezdett, amely ellen Museveni és Rwigyema tovább folytatta harcát. Az UNLA 1986-os végső sikere után ugandai állampolgárságot és miniszterhelyettesi posztot is kapott a sokak által Rwigemaként is ismert politikus, de még ezekben a napokban is végig a fronton harcolt a puha irodai székek helyett, ahogy sem előtte, sem utána nem vált igazi, elpuhult politikussá, megmaradt gerillának, függetlenségpárti harcosnak.

Az ugandai sikerek után az ugandai bázisokon megerősődő és szerveződő, fentebb már említett RPF egyik vezetőjeként Rwigyema azonnal a sok tízezer ruandai tuszi hazatérését és hatalomátvételét kezdte el előkészíteni, majd hosszas szervezés után 1990. október elsején az RPF átlépte a ruandai határt és háborút indított a Juvénal Habyarimana vezette hutu kormányzat ellen – ezzel vette kezdetét a ruandai polgárháború, amelynek záróaktusa az 1994-es népirtás és az azt követő tuszi hatalomátvétel volt. De ezt a záróakkordot már Rwigyema nem érhette meg, ugyanis az örök gerilla 1990. október 2-án, tehát az offenzíva második napján életét veszítette, a mai napig ismeretlen körülmények között. A mai napig hivatalos álláspont szerint az offenzíva során egy ellenséges csapatszállítóból érkező, eltévedt lövedék végzett vele, viszont nemhivatalos elméletek arra utalnak, hogy ez a lövedék igenis szándékos találat volt, ráadásul egy RPF-tiszt, bizonyos Peter Bayingana fegyveréből érkezett (utóbbi egyébként három hét múlva szintén elhalálozott), aki korábban többször súlyos vitába keveredett Rwigyemával.

Az tény, hogy az offenzíva második napjának reggelén a határtól mindössze 10 kilométerre található Nyabwenshogozi-dombon érte halálos találat Rwigyemát, de a körülményekre valószínűleg már sosem fog fény derülni – az biztos, hogy a Rwigyemánál jóval tanultabb Bayingana többször hangoztatta felsőbbrendűségét parancsnokával szemben, ráadásul arra vonatkozóan is vannak információk, hogy több ízben a parancsnok tudta nélkül cselekedett (állítólagosan még az offenzíva előtt küldött RPF-katonákat Ruandába). Akárhogy is legyen, Bayingana három héttel későbbi halálát állítólag a ruandai kormánykatonák okozták egy rajtaütésben, de sok helyen olvasni azt pletykát, hogy ez az Egyesült Államokból a harcokra hazatérő Paul Kagame bosszúja volt legjobb barátjáért. De hogy ne csak egy elmélet álljon itt a posztban, van egykori katonatársak tollából arra vonatkozó elemzés is, hogy a halálesethez Rwigema egyik testőrének, egy bizonyos Happy Ruvushának is lehet köze (aki például arról nyilatkozott az interneten is látható videókban, hogy három másik közkatonával együtt ő maga temette el a dombon Rwigemát), de van olyan könyv is, amely Paul Kagamét teszi meg a fő felbújtónak, aki saját hatalmi céljait kívánta ezzel a gyilkossággal beteljesíteni. Akármi is történt akkor, az már a múlt, egy biztos, Rwigyema személyében afrikai mércével mérve egy hasonló kaliberű gerillát ismerhettünk meg, mint amilyen Che Guevara volt.

twitter.com/napiafrika

2 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

A mai nap (12.02) legmegdöbbentőbb afrikai híre nem is olyan régen érkezett Gambiából, ahol mindennemű előzetes jóslatot és elemzést megcáfolva óriási meglepetés született az elnökválasztáson: a 22 éve hatalmon lévő Yahya Jammeh elveszítette a voksolást és a 8 ellenzéki párt által is támogatott egykori biztonsági őrnek, Adama Barrownak fogja átadni az ország irányítását. Mert bizony átadja, egy néhány órával ezelőtti televíziós interjúban elismerte vereségét és hangsúlyozta, hogy támogatni fogja az eredménytől teljesen megdöbbenő utódját és felszólított mindenkit az eredmény tiszteletben tartására is. Barrow a voksok 45%-át, Jammeh pedig a 37%-át kaparintotta meg az egyébként teljesen normális mederben, békésen lezajlott voksoláson (ha az internet- és telefonszolgáltatás leállítását normlis medernek tartjuk), amelyet pedig nem előztek meg túlságosan jó előjelek – gondoljunk csak a kőkemény rendőri eszközökkel elfojtott és felosztatott ellenzéki tüntetésekre.

Megmozdulások most is voltak, de ezek az örömnek szóltak, ugyanis a főváros, Banjul utcán több százan ünnepelték a híreket, amely annak ellenére ért váratlanul mindenkit, hogy olyan erős ellenzéki összefogásra, ami most sorakozott fel Barrow mögött, nem volt még példa. Váratlan volt, hiszen Jammeh az elmúlt hónapokban elég masszívan dolgozott az ellenzék háttérbe szorításán, a nemzetközi megfigyelőket is kitiltotta a voksolásról, az internetet és az ellenzék médiához való hozzáférését is korlátozták, mégis Jammeh most azonnal egyértelművé tette, hogy a kövek beszéltek (a szavazás azon lebonyolítási formájára utalt, amelyben az emberek apró színes golyókkal szavazhatnak) és ő elfogadja Allah akaratát.

Ezzel egyébként nagyjából példa nélküli viselkedést tanúsított, hiszen ha visszagondolunk az elmúlt időszak történéseire Nyugat-Afrikából (talán Nigéria a kivétel), akkor azt láthattuk, hogy ilyen hosszú uralom után a vezetők nem igazán szoktak békésen kivonulni a hatalomból – ezzel pedig egy nagyon fontos kérdés már eldőlt tehát, viszont maradt még legalább kettő nyitott: egyrészt hogy mit tesz most Jammeh, elhagyja az országot vagy valamilyen formában még részt vesz a politikai életben, másrészt hogy milyen lesz a Barrow által ígért “új Gambia”, hiszen az országnak igen komoly gazdasági problémái vannak és az új elnök nem várhat sokáig azzal, hogy elkezdjen a reformokon dolgozni, ha nem szeretné, hogy a kezdeti lelkesedés csalódásba, frusztrációba, majd a múlt iránti vágyakozásba csapjon át. És ha a gazdaságot átugorjuk, akkor még ott vannak azok a kérdések is, amelyek a 22 éves uralom eredményeként megszületett törvényeket és intézkedéseket érintik – azaz mi lesz a homoszexuálisok jogaival, a halálbüntetés témájával vagy éppen az angol nyelv iskolai tanításból való kivételével.

twitter.com/napiafrika

4 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Azokon a fórumokon, ahol ez a téma terítékre került, elég erőteljes vita alakult ki a halálbüntetés ellenzői és támogatói között Sierra Leone kapcsán, hiszen bár az alkotmány lehetővé teszi, Sierra Leone országában 1998 óta nem hajtottak végre egyetlen kivégzést sem, pedig papíron gyilkosságért, hazaárulásért, zendülésért és fegyveres rablásért is kiszabható lenne ez az ítélet. 1998-ban persze teljesen más környezetben volt az ország, hiszen ugyan éppen az 1991-ben kezdődött polgárháború egyik reménykeltőbb periódusát élte az ország, a Forradalmi Egységfront (RUF) fenyegetése ott lógott a levegőben – az 1997-ben, RUF támogatással végrehajtott katonai puccsot és az így hatalomra jutó vezetést nigériai támogatással 1998 elején sikerült legyűrni és az újonnan hatalomra került kormány egyik első intézkedéseként az 1997-es puccsisták közül 24-et halálra ítélt, majd az ítéletet több ezer freetowni lakos szeme láttára végre is hajtották.

Köztük volt például az egykori védelmi mioniszter, Samuel Koroma vagy éppen Tamba Gborie, a puccs bejelentője is. Az a kivégzés a maga nemében nem érte el még az egyébként a halálbüntetésre vonatkozó jogi normákat sem, hiszen a nemzetközi jogvédő csoportok és civil szervezetek szerint a halálraítéltek semmiféle jogorvoslati lehetőséggel nem rendelkeztek, tárgyalásuk egyoldalúan, mindenféle jogi képviselet nélkül zajlott le. Ennek ellenére a mai napig azt a kivégzést a polgárháború egyik eseményeként tartják számon és nem konkrét jogi aktusként tekintenek rá, nem úgy mint a mostani heves vitát kirobbantó ítéletre, amelynek keretében Alusine Sesay bíró szeptember elején a neves sierra leonei DJ, Sydney David Buckle (DJ Clef) megyilkolásában bűnösnek találta és halálra ítélte az ország egyik leghíresebb boszorkánydoktorát, Baimba Moi “LA Chocolate” Forayt. Ugyanígy kötél általi halálra ítélték a gyilkosságban szintén bűnösnek talált testőrt, Foday Kamarát is.

A vita pedig szinte azonnal fellángolt, az egyik oldalon állnak a jogvédők és civil aktivisták, akik a halálbüntetéseken fennálló moratórium fenntartását kérik a kormánytól, a másik oldalon pedig az igazságra és főként büntetésre éhes társadalmi rétegek állnak, amelyek az elmúlt időszakban az erőszakos bűncselekmények számában látható növekedés okán a kormánytól még erősebb ítéleteket várnak. A helyzet nehéz, főként azért is, mert az ítéleteket csak közvetett bizonyíték alapján hozták meg (pl. az a ruha, amelybe Bucke holttestét tekerték, Foray házából származott vagy a holttesten látható sérülések olyan szertartásokra utaltak, amelyeket Foray is rendszeresen végzett), másrészt a lakosság körében egyfajta “lincshangulat” alakult ki, súlyos büntetést szeretnének látni a híres rádiós 2015. júniusi meggyilkolásának ügyében, bízva benne, hogy ez segíthetne a durva méreteket öltő bandaerőszak megfékezésében.

Az biztos, hogy a mai napig nem jött ki értékelhető hivatalos vélemény a kormánytól, sem az ügyész, sem az elnök, sem az igazságügyi miniszter nem nyilatkozott, de az ítélet után jelzésértékű lépésként, még szeptemberben a freetowni központi börtönben rendbetették az akasztófát. De ne higgyük azt, hogy ez most valamilyen egyedi vagy történelmi eset, csak 2015-ben 24 embert ítéltek halálra sierra leonei bíróságok, ergó ha Foray és Kamara esetében végrehajtják az ítéleteket, akkor valószínűleg további kivégzések fogják azokat követni (persze a korábbi ügyek nem kaptak ekkora publicitást, így nem is volt miről vitázni). És ha most eltekintünk mindenki egyedi véleményétől a halálbüntetést érintően (vannak elfogadható érvek mindkét oldalon és igazából főként szociális, társadalmi, családi stb. faktorok határozzák meg, hogy kik támogatók és kik ellenzők), akkor is be kell látnunk, hogy milyen súlyos veszélyei lennének Sierra Leonéban a kivégzések újraindulásának.

A legveszélyesebb lehetőség pont az lenne, ami még a sierra leoneinél jóval fejlettebb rendőrségi rendszerrel, nyomozati követelményrendszerrel bíró Egyesült Államokban is előfordult már: valaki ártatlanul kerül halálsorra. Miután nagyon ritka, hogy ujjlenyomatok vételére vagy DNS-vizsgálatra kerülne sor egy-egy ügyben, így akár elég egy-két szemtanú, hogy valaki halálsorra kerülhessen és ha a kivégzések is egyetlen intésre megtörténnének, akkor igencsak megnőne az esélye annak, hogy valakit azért végeznek ki, mert rosszkor volt rossz helyen.

twitter.com/napiafrika

2 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Történelmi pillanathoz érkezik Gambia országa december elsején – no, nem csak azért mert elnökválasztásra kerül sor, hanem azért is, mert a jelenleg regnáló elnök, Yahya Jammeh úgy döntött, hogy túlságosan komoly kampányt nem fog lefolytatni, hogy az ennek ellenére begyűjtött elsöprő győzelmével majd így bizonyítsa a nemzetközi közvéleménynek, mennyire is szereti őt népe. Persze azért vannak plakátok és reklámok, de a szó szoros értelmében vett kampányt az elnök maga nem folytat (hatalmas Hummer terepjáróján mindenesetre egy két hetes túrát megcsinál az 53 megye érintésével), bár azt láthattuk az idei év során többször, hogy az ellene szervezett felvonulásokkal elég kemény kézzel leszámol.

Emlékezhetünk, hogy például áprilisban és májusban is rendőrök oszlatták fel elég brutális módon az ellenzéki tüntetéseket, az egyik során az ellenzéki Demokratikus Egységpárt (UDP) vezetőjét is őrizetbe vették (Ousainou Darboe júliusban három év börtönbüntetést kapott), többeket pedig állítólag súlyosan bántalmaztak is. Szóval az elnök helyett az elmúlt időszakban főleg aktivistái, kormányzói, miniszterei, ifjúsági szervezetének tagjai járták az országot, hogy a Jammeh melletti voksolásra buzdítsanak és egy újabb győzelemmel tényleg mindenek felett álló hatalommal ruházzák fel a Gambiai Iszlám Köztársaság vezetőjét. És hogy kik azok, akik a hihetetlen ellenszél ellenére mégis harcba szállnak az elnöki posztért? Egyikük a fentebb már említett, legnagyobb ellenzéki párt, az UDP jelöltje, Adama Barrow (az egykori londoni biztonsági őrt egyébként szintén őrizetbe vették áprilisban egy tüntetésen), aki sikerrel sorakoztatott fel maga mögött 8 másik ellenzéki pártot, másikuk pedig a Gambiai Demokratikus Tömörülés által támogatott Mamma Kandeh.

A kevesebb mint 2 milliós Gambiában 886 ezer szavazónak van joga az urnákhoz járulni, egyszerű többséggel már elnöki posztot lehet szerezni és igazából az elvakult, sok esetben külföldön élő bloggereket és aktivistákat leszámítva sok minden nem támasztja alá, hogy itt hatalmas változás következhet be decemberben. A jogvédők már most bírálják az országban a választást övező állapotokat, beszámolók szerint több televíziós személyiséget és újságírót letartóztattak az elmúlt napokban, de volt olyan üzletember, akit az ellenzék állítólagos finanszírozása miatt vettek őrizetbe. Jammeh mindenesetre a választás békés lebonyolítására szólított fel és hangsúlyozta, hogy mindenképpen el fogja fogadni a nép akaratát – ami pedig nem nagyon lehet más, mint az ötödik mandátum begyűjtése és az újabb reformok.

Mert azokból van ígéret bőven, ilyen például a sharia törvénykezés bevezetése vagy éppen az angol nyelvoktatás eltörlése. És akár érheti is vád ezt a posztot részrehajlással az elnökválasztás bemutatása kapcsán, azzal a ténnyel nehéz vitatkozni, hogy ha egy ilyen gyönyörű (ez nem kérdés) és ilyen jól prosperáló (ez ugyebár a hivatalos kormányverzió) országból ilyen tömegével menekülnek az emberek Európa felé, akkor ott valami baj tényleg lehet. Legutóbb néhány napja a gambiai női labdarúgó-válogatott 19 éves kapusa, Fatim Jawara-Jawara fulladt a tengerbe, amikor Líbiából megpróbált Lampedusára jutni.

twitter.com/napiafrika

3 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

November 17-én, a Brüsszelben tartott támogatói konferencia után a Közép-afrikai Köztársaság elnöke, Faustin-Archange Touadéra egyik szeme sírt, a másik nevetett a sajtótájékoztatón, hiszen a minimálisan kért és remélt 1,6 milliárd dollárhoz képest 2,2 milliárd dolláros támogatást sikerült kieszközölnie országa számára, viszont ez elmarad az előzetesen általa remélt 3 milliárd dollártól. Ebből az egy átlagember számára szinte felfoghatatlan nagyságú összegből 3 év alatt a legszükségesebb programokat, fejlesztéseket és helyreállításokat tervezik végrehajtani a szinte teljes egészében elpusztult infrastruktúrájú, komolyabb államhatalom nélkül létező országban. És hogy melyek a legszükségesebb programok egy ilyen véres konfliktusok gyűrűjéből szabadulni próbáló állam számára?

Értelemszerűen a leszerelési, reintegrációs és békéltető programok, a hadsereg és a rendőrség teljes átalakítása valamint az államhatalom infrastruktúrájának alapvető létrehozása állnak a prioritási lista élén és ez a lista még bővülhet is, hiszen a fentebb említett 2,2 milliárd dollárhoz még valószínűleg jelentősebb összegek fognak érkezni azáltal, hogy bizonyos szervezetek és intézmények még ígértek támogatásokat. Ezt a 2,2 milliárdot most a Világbank és az Európai Bizottság vezetésével fogják összedobni támogatók (értelemszerűen Európából többnyire), akik egyértelműen kinyilatkoztatták ezzel a döntésükkel, hogy legitimnek és bizalomra érdemesnek ismerik el a Touadéra-kormányt és azt is egyértelmű tették, hogy a Közép-afrikai Köztársaság problémái egyáltalán nem felejtődtek el.

Persze a bizalmat nem lesz túl egyszerű visszaszerezni, hiszen korábban is voltak már hasonló támogatói kezdeményezések, amelyek igazából nem tudták megváltani a világot Afrika szívében, sőt ki sem tudták mozdítani az országot a puccsok és háborús konfliktusok örök körforgásából. És bár most Touadéra ismét ígéretet tett a teljes helyreállításra és a stabilitás megteremtésére, nehéz elképzelni, hogy ehhez hogy fog majd hozzá, hiszen még a fővárosban, az általában mindig stabilnak és relatíve biztonságosnak tekintett Banguiban is rendszeresek az összecsapások a különféle milíciák között a mai napig (októberben például legalább 25 ember halt meg Bambariban, amikor az elvileg felszámolt Séléka milícia egyik frakciója és egy anti-Balaka csoport csapott össze), sőt még új lázadó csoportok is harcokba kezdtek a “senki földjének” számító északon és nyugaton is, aminek eredményeként nem hogy csökkent, de inkább növekedett az otthonukból elmenekülni kényszerülők száma.

A brüsszeli konferencián ezekről az attrocitásokról nem esett szó, inkább olyan témák voltak terítéken, mint a tucatnyi különféle ellenőrző testület és bizottság kialakítása, amelyek a pénzek elosztását felügyelnék, ráadásként a konferenciáig eltelt hónapokban nagyjából minden program szünetelt az országban finanszírozás és figyelem híján. A kérdés most az, hogy a beígért milliárdok mennyiben fogják megváltoztatni a kialakult patthelyzetet, mert elképzelhető, hogy az északon uralkodó ex-Séléka számára ez a hatalmas összeg elég csábító lesz ahhoz, hogy a civil lakosság sanyargatása és adóztatása helyett egy jelentősebb összegért hajlandóak legyenek tárgyalást kezdeni a saját bázisain szintén pénzre pályázó kormányzati elittel.

Mert a kérdés itt nem Bangui, hanem a vidék, főleg észak és kelet, ahol semmiféle államhatalom nem létezik és erőteljes egységre és akaratra van szükség ahhoz, hogy a 2013 óta igencsak erőre kapó hadurakat valamiféle államstruktúrába kényszerítsék (ehhez talán segítség lehet a Touadéra-kormányban szerepet betöltő egy-két meghatározó északi “arc”). Mégis, a sok politikai elmélkedés és gondolat közben valószínűleg a legnagyobb esélyt az egység megteremtésére a Közép-afrikai Köztársaság (FACA – Forces Armées Centrafricaines) hadseregének megerősítése és országszerte történő kivezénylése jelentené, hiszen Bangui az csak Bangui és mondjuk a Bambariban élő lakosság számára a mostani ígéretek vagy bármiféle bizottságok létrehozása nem jelent semmit, amíg az utcákon az ex-Séléka harcosai járőröznek. Szóval a brüsszeli konferencián jóváhagyott 2,2 milliárd dollárral a Közép-afrikai Köztársaság ismét esélyt kapott, hogy megtörje az évtizedes szenvedés körét, de ehhez Touadérának túl kell lendülnie az eddig megszokott korlátokon és Banguin túlra is ki kell nyúlnia, különben az egész történet ismét csak kudarcra van ítélve.

twitter.com/napiafrika

3 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.