Afrika

{youtube}pVtts3qJgtg{/youtube}

Záhoczky Csenge írása

Január 18-án, szerdán Észak-Maliban autóba rejtett bomba robbant egy katonai bázison. A régió központi városát,Gaot ért támadásban legalább ötven ember vesztette életét.A legutóbbi értesülések szerint egy, katonáknak és az ellenséges fegyveres csoportok tagjainak otthont adó épület előtt parkolt az a robbanóanyaggal megtöltött jármű, amely aztán felrobbant, ezzel az említett legalább ötven fő halálát okozva. 2012-ben Mali ezen részét iszlamista csoportok foglalták el, azóta kimagaslóan nagy a nyugtalanság a területen, annak ellenére is, hogy egy évvel később, 2013-ban francia katonai erők vonultak be a térségbe. Az európai nagyhatalom jelenlététől függetlenül a régiót továbbra is sújtják az itt-ott felbukkanó támadások, emberrablások, és hasonló merényletek. Mali elnöke, Ibrahim BoubacarKeita háromnapos gyászt rendelt el. Az említett elnök kormányának elsődleges célja a szélsőséges csoportok elleni harc, ennek ellenére a Human RightsWatch egy jelentésében elmarasztalta Keita kormányát, amiért nem tesz eleget a civilek védelme érdekében. Azonban úgy tűnik, már nem csak emiatt kell aggódni, hiszen láthatóan a katonák sincsenek biztonságban –hasonló véleménnyel kommentálta a szerdai eseményeket James Copnall, a BBC World Service Africa szerkesztője is. 

Ágoston Fanni írása

A kameruni egészségügyi szektor meglehetősen nagy kihívások elé állítja a résztvevőit. A statisztikák szerint mindösszesen csak két orvos jut 10.000 emberre, és még így is számos olyan  polgárról tudni, aki nem engedheti meg magának az egészségügyi ellátást.
Látva ezeket a problémákat egy orvos azon dolgozik, hogy megváltoztassa, és könnyebben elérhetővé tegye az információkat az embereknek az egészségükről.
Susan Enjema Aweh széles körben ismert orvos, Dr. Sea-ként  ad egészségügyi tanácsokat az interneten. Rövid videókat készít, amelyekben elmagyarázza, hogy hogyan tudják az emberek megelőzni és kezelni a betegségeket.

Miközben komolyabb meglepetések nélkül kezd kialakulni a 2017-es Afrikai Nemzetek Kupáján a legjobb 8 csapat névsora (eddig Burkina Faso, Tunézia, Szenegál és Kamerun biztosította továbbjutását), addig a kontinens labdarúgását régóta nyomon követők ismét megállapíthatták, hogy nincs új a nap alatt, Afrikában továbbra is rendkívül erős a kontinensen kívüli edzők dominanciája a nemzeti válogatottak élén. A kupán most induló 16 csapat közül mindössze négynek volt afrikai vezetőedzője (Szenegál – Aliou Cissé, Bissau-Guinea – Baciro Candé, Zimbabwe – Callisto Pasuwa, Kongói DK – Florent Ibengé) és bár ők mindannyian az adott nemzet képviselői, összességében az egész kontinenst figyelembe véve megállapítható, hogy az afrikai szövetséget alkotó labdarúgó-válogatottak 60-70%-ának kisebb-nagyobb megszakítással mindig Afrikán kívüli vezetőedzője van. A kérdést ismét csak fel lehet tenni: miért van ez így?

Az elmúlt években végig azt láttuk, hogy hiába éri sokszor kritika és támadás a nemzeti szövetségeket a hazai tehetségek és edzők elhanyagolása okán, a tendencia nem akaródzik megváltozik és minden komolyabb torna idején komoly vita kerekedik ezekből a vádaskodásokból – eredmények nélkül, hiszen láttunk ilyen fellángolásokat az összes komolyabb torna okán, például 2002-ben vagy éppen 2013-ban is, amikor egy-egy edző súlyos kirohanással támadta a szövetségek vezetőit. Sok afrikai edző diszkriminációról és kishitűségről beszél, azaz hogy az afrikai labdarúgás vezetői egyszerűen nem hisznek a hazai edzői paletta lehetőségeiben, még akkor sem, ha az európai vagy éppen dél-amerikai edzőkkel sem mutat jobb eredményeket egy nemzeti válogatott, mint mondjuk egy afrikai trénerrel, ráadásul az ilyen pozíciókra esélyes afrikai edzők jelentős része külföldön, éppen pont Európában játszott korábban vagy végezte el éppenséggel ugyanazokat a tanfolyamokat, mint európai vagy dél-amerikai társaik.

És arra is van bőven példa, hogy egy csapat éppen egy helyi edzővel ér el óriási sikereket, mint például láthattuk ezt Egyiptom vagy éppen Ghána esetében is az elmúlt évtizedekben. Gondoljunk csak bele, nem lehet azt mondani, hogy tehetségekből hiány lenne, hiszen a mostani Afrikai Nemzetek Kupáján is sok tucat játékos érkezett európai vagy éppen amerikai topligákból hazája válogatottjába – ergó a merítési lehetőség edzőkből is meglenne (lásd a mostani szenegáli edzőt, Aliou Cissét, aki Nagy-Britanniában töltötte labdarúgó pályafutása jelentős részét), csak éppenséggel elég érthetetlen módon a legtöbb afrikai szövetség újra és újra külföldön keresgél. Persze ezzel nincs egyedül, hasonló tendenciákat felfedezhetünk Európában és Ázsiában is – de azért igazságtalan és szubjektív dolog lenne kizárólag bírálni, hiszen azért ezek a külföldi edzők eredményeket is fel tudnak időnként mutatni, gondoljunk csak hazamutató példaként nagyon messze vissza a múltra, 1959-re, amikor Titkos Pál vezetésével Egyiptom megnyerte a Nemzetek Kupájának második kiírását.

De hogy ne csak céltalan frázisok összevisszasága uralja ezt a posztot, térjünk is csak vissza a kiinduló pontunkhoz: azaz van-e jövője a helyi edzőknek, várható-e a jelenlegi trend megfordulása? Ha egyből a konkluzióra szeretnénk ugrani, akkor azt meg lehet állapítani, hogy az elmúlt évtizedek tapasztalata azt mutatja, hogy ez a tendencia megmarad és nem igazán változik, amihez talán köze lehet az egyes országok közötti, múltból fakadó erős összefonódásnak (innen fakadhat a francia edzők dominanciája is), de akár azoknak a vádaknak is, miszerint az afrikai edzőknek nincs meg az a komoly nemzetközi tapasztalata és rutinja, ami sok, Afrikába már csak levezetni érkező edzőnek megvan. És sajnos amíg nem lesznek olyan bátrak, mint a Kongói DK szövetsége vagy éppen a szenegáli vezetés, addig ez egy önbeteljesítő jóslat, hiszen ha hazájuk sem ad lehetőséget ezeknek az afrikai edzőknek, akkor hol tudnának igazán komoly nemzetközi rutint szerezni? És pont ezért, a legkisebb részrehajlás nélkül lehet örülni Szenegál már teljesített és a Kongói DK nagy valószínűséggel megtörténő továbbjutásának, hiszen ha a 8 legjobb csapat között 2 hazai vezető által irányított válogatott ott tud lenni, akkor talán még nincs minden veszve és kialakulhat a külföldi és hazai edzők közötti egészséges, az afrikai foci jövőjét leginkább segítő arány.

twitter.com/napiafrika

4 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Ágoston Fanni írása

Az eskütétel egy olyan esemény, amely legfőképp politikai töltettel bír.  Ez egy nagyon mély, berögződött hagyomány és színfolt, amikor Ghána új elnöke átvette a hivatalt, akkor le kellett tennie az esküt, mindezt azután, hogy megnyerte a választásokat tavaly decemberben.

A Black Star tér volt az eskütételi ünnepség helyszíne, Ghána fővárosában, Accra-ban.  Ghána új elnöke Nana Addo Dankwa Akufo- Addo és az ő alelnöke, Mahamudu Bawumia.

Akufo- Addo vezette az ellenzéki Új Hazafias Pártot (NPP), a december 7-én tartott választásokon pedig legyőzte, az akkor hivatalban lévő John Dramani Mahama-t, és az általa vezetett Nemzeti Demokratikus Kongresszust (NDC).

Nagy létszámú embertömeg gyűlt össze, az életminden szintjéről, hogy tanúja lehessen ennek az eseménynek. A korábbi elnök, a legjobb diplomaták, kormányzati képviselők és a ghánai közösség rendes tagjai nem feledkeznek meg a médiáról sem.

A következő pár kép talán bemutatja az esemény színességét:

1. számú kép: Ghána elnöke Nana Akufo- Addo eskütétele az eskütételi ünnepségen.

2. számú kép: Ghána új elnöke Nana Akufo-Addo és katonai kísérete Ghána fővárosának terén.

3. számú kép: Ghána alelnöke, Mahamudu Bawumia esküt tesz a fővárosban, Accra-ban.

4. számú kép: A képen az uralkodó érkezése látható, akit várnak a Függetlenség Terén, hogy letegye a hivatalba lépéshez szükséges esküjét.

5. számú kép: Hagyományos szabályok, meghatározott módon ülnek a ceremónia alatt.

6. számú kép: A képen a dobosok láthatóak, akik az eskütétel alatti dobpergést biztosították.

7. számú kép: A megválasztott elnök támogatói, akik zászlólobogtatással köszöntötték őt.

8. számú kép: Az eskütétel alatt egy férfi áll az aranyszobor mellett.

9. számú kép: A képen a ghánai főbíró és az alelnök, Mahamudu Bawumia látható a ceremónia keretei között.

10. számú kép: Az eskütételi ünnepséget a ghánai főbíró vezette.

Jakab Anriett Judit írása

Kalmár Zsolt, volt főiskolai adjunktussal beszélgettem utazásairól, és az Afrikával kapcsolatos élményeiről. A magát csak „képigondolkodónak” tituláló fotóművész markáns egyénisége Velence és túlzás nélkül állíthatom Magyarország művészeti életének. Már minden földrészen megfordult, 80 országban járt és olyan művész Ő, aki valami maradandót alkot minden egyes utazása alkalmával. Fotóin a különleges pillanatokat örökíti meg, mindennapi apró mozzanatokat, elgondolkodtató képi világokat, ábrándokat, érzelmeket - szerelmet, pillanatot, életet. Fotói mellé írt párszavas mondatai beleívódnak a képeket néző elméjébe és megelevenedik a táj. Ahogy több száz darabos fotóarchívumát nézem és hallgatom, szinte én is ott vagyok, én is érzem Afrika illatát.  

                                                                                                                   Kalmár Zsolt: A Kilimanjaro felé

Erdősy Zsóka írása

A széles körű elégedetlenség oka a francia nyelv kötelező használata a bíróságokon és az iskolákban az ország azon területein, ahol a lakosság túlnyomó többsége egyébként angol anyanyelvű.

A természetben kihaltnak számító kardszarvú antilopokat telepítettek ki a vadonba a közép-afrikai Csádban.

Ágoston Fanni írása

Itt van öt olyan afrikai találmány, ami talán elkészül 2017-re.

1.) Egy elektromos hálózat az egész falu számára

Probléma:  A világon 1,3 milliárd embernek nincs hozzáférése az elektromos hálózathoz, a Yale Enviormet 360 jelentése szerint. Az, hogy a  vidéki embereket is rákapcsolják az országos hálózatra sokszor túl nehéz feladatnak bizonyul, a hagyományos napelemekkel pedig csak szerény mennyiségű áramot képesek termelni.

Megoldás: A Steamaco napelemeket gyárt, és akkumulátorokból csinál mikro-hálózatokat, amelyek képesek ellátni egy egész falu igényeit is. Van egy központi áramgenerátor és egy elosztórendszer, ami teljesen függetlenül tud működni a nagyobb hálózattól.

A Kongói Demokratikus Köztársaság 26 tartományának legfiatalabbika, a korábban Katanga részének számító Tanganyikáról elég keveset olvasni és hallani a mainstream médiában, pedig a nevét értelemszerűen a Tanganyika-tóról kapó, egykoron Észak-Katanga néven ismert régióban szintén elég jelentős az instabilitás a mai napig, főként köszönhetően a második kongói háborúban itt kialakult helyzetnek, amikor a 21. század elején a Tömörülés a Kongói Demokráciáért (RCD) két frakciója vívott súlyos harcokat a hatalomért. A háború ugyan befejeződött és ezen katonai frakciók jelentős része beintegrálódott a kongói hadseregbe, sok ezer mai mai harcos viszont cél és kontroll nélkül maradt, majd bűnözői csoportokat kialakítva, azokhoz csapódva csökkentette a mindennapi biztonság szintjét a régióban.

A régióban, amely Maniema, Katanga és Kasai mellett a bantu népcsoporthoz tartozó lubák fő életterének számít, amely etnikum egyébként a múltban már többször elég komoly harcot vívott a központi kormányzat ellen – például a Kongói DK függetlenedésének idején, 1960-ban Katanga is kikiáltotta a saját elszakadását a lubák jelentős részének támogatásával. Persze Tanganyika tartomány sem teljesen egységes, ahogy a katangai függetlenség idején is volt megosztottság a kérdésben, most is vannak feszültségek ezen a területen, jelenleg a Kongó területén elég sok helyen szétszórva élő pigmeusok és a lubák között fennálló, alapvetően alacsony intenzitású, ám igencsak élő szembenállás okoz problémát, amely úgy 2013 környékén kezdődött újra. Előtte is voltak hasonló problémák, de a pigmeusok 3-4 éve kezdtek el ismét a jogaikért kiállni elég harcias módon, azzal vádolva a lubákat, hogy rabszolgaként dolgoztatják őket, illegális adókat szednek tőlük és minden földüktől megfosztják őket – persze a másik fél ezt cáfolja és hasonló vádakkal illeti a főleg alacsony magasságukról ismert pigmeusokat.

A két szembenálló fél fiatal harcosai milíciákba tömörültek és harcot indítottak a másik ellen, a néhány helyi tudósítás és helyszínen megjelenő segélyszervezet szerint a Perci néven futó pigmeus csoportok 2013 óta több tucat lubával végeztek, az “Elemek” névre hallgató luba milícia szintén több száz pigmeus haláláért lehet felelős. Többször voltak béketárgyalások és közvetítések a felek között, de kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatos a harc 2013 óta, csak tavaly július óta legalább 200 ezer ember menekült el otthonából a támadások miatt – de ők nem jelennek meg semmiféle statisztikában, hiszen nem ENSZ-táborokban élnek, nem kapnak segítséget nagyjából senkitől, egyszerűen már kénytelenek máshol élni, mint korábban, Manono járásban például az iskolákban sokszor azért nincs tanítás, mert ott szállásolnak el menekülőket.

Az ENSZ egyik helyi tisztviselője például egy nemrégiben adott interjúban el is ismerte, hogy a szervezetnek nincs pénze, semmilyen erőforrása ennek a konfliktusnak a kezelésére, így nagyjából a világszervezet csak tétlen szemlélője a történéseknek. Ráadásul segíteni sem lenne könnyű, hiszen korábban már megtörtént, hogy azért támadtak egymásra lubák és pigmeusok, mert azzal vádolták a másik felet, hogy jogosulatlanul kap segítséget a segélyszervezetektől. Plusz a gazdasági helyzet sem túl jó, hiszen bár ez a régió (főként a korábbi Dél-Katanga) bővelkedik a természeti kincsekben, Tanganyika jelentős részében nem ez a helyzet, így a szűkös erőforrásokért komoly harc és tülekedés alakult ki, amelyben már máshol is látott módon a pigmeusok elég sokszor hátra kerülnek, így jelenleg csak a helyi vezetők és a kongói hadsereg egységein múlik, hogy nem eszkalálódik tovább a helyzet.

A kongói hadsereg helyzete sem egyszerű (ahogy máshol sem az), hiszen a fentebb említett második kongói háború után szétszéledő majd újra összeálló mai mai milíciák többségében lubákból állnak, akik azóta is folyamatosan azzal vádolják a pigmeusokat, hogy utóbbiak együttműködnek a katonasággal és segítik az ellenük folyó hajtóvadászatot. És ennek a vádnak elég szörnyű, embertelen tettekkel is hangot adnak, amelyeket a köz érdekében talán célszerű nem is részletezni.

twitter.com/napiafrika

 5 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Jakab Anriett Judit írása

Az Elefántcsontparti gyerekeket élesen felügyelik, hiszen az ország tüdőgyulladással harcol. Ez kihat a csecsemők hasára és tüdejére, valamint ellenőrzés nélkül légzési nehézséget és hosszú órákon át tartó sírást okoz.

„Tüdőgyulladást először is kezelhetnek gyógyszereken keresztül. Találni kell egy orvost, aki a légzőszervi problémák megoldásaként gyógyszereket ír elő. Egy gyógytornász pedig a gyógyszerekkel kombinálva befejezi a folyamatot. Ez megkönnyíti a gyermek légzését.” mondta Aboubakar Sylla az AGIS alapítványtól.

Elefántcsontpart éves beszámolója szerint a heveny légzőszervi fertőzések előfordulási gyakorisága a 2015-ös évben 1000 gyermekből 202 csecsemő, szemben 2014-el ahol 1000 esetből 165 csecsemő volt. A légúti fertőzések a második legnagyobb „gyilkos” az országban.

„Ez a hospitalizáció és a mortalitás második oka a malária után” mondta Max Itchi orvos.

Néhány anya szintén a gyógytornászoktól kapott leckéket, hogy hogyan lehet kezelni ezt a helyzetet otthon. A szülőket figyelmeztettek, hogy vigyázzanak gyermekeikre. Ne tegyék ki őket olyan negatív hatásoknak, mint a por, és a dohányzásból származó füst, mivel ez hatással van a gyerekek légzésére.

Mikoss Fanni írása

A szub-szahari Afrikában több mint 600 millió ember nem jut elektromos áramhoz –ez megközelítőleg a lakosság 68 %-át teszi ki. – nyilatkozta a Nemzetközi Energiaügynökség.
Ennek többek között az is az oka, hogy az áramelosztó infrastruktúra – erőmű, elektromos hálózat –kezdetleges, így grandiózus beruházásokat, fejlesztéseket igényel, továbbá a növekvő energiaigénnyel sem tud lépést tartani.
Mindazonáltal van megoldás. Hozzávetőlegesen az afrikaiak 90%-a rendelkezik mobiltelefonnal. Ez több mint ahányan tiszta vízhez jutnak. A megoldás a vezetékes telefonokban rejlik. Amennyiben, az emberek vezetékes telefont köttetnek be az otthonaikba, azokat napenergiával lehetne működtetni, így ez levenné a terhet az erőművekről – ráadásul még olcsóbb is lenne.

Ágoston Fanni írása

Egy gambiai nő nem hagyta, hogy a masszív emigráció, és a fennálló politikai zűrzavar megakadályozza őt abban, hogy valóra váltsa az álmát, ami pedig nem más, mint, hogy felépítsen egy saját divatbirodalmat. - mondta Colin Freeman.
Ha csak a motiváció fokát vesszük figyelembe, akkor Tida Jallow nevét Mary Quant-tal vagy akár  Coco Chanel-lel is egy lapon emlegethetjük.
Tida Jallow divatbutikja más mit a többi. Az üzlet a falujában, nyugat Gambiában található, és nem úgy kell elképzelni, mint egy New-yorki vagy párizsi outletet. Ezen felül pedig azt is kijelenthetjük, hogy az ő házi készítésű parfümje, a Blue Feeling sem lesz egy polcon ezen a karácsonyon Estee Lauderrel.

Záhoczky Csenge írása

Elég kevés olyan ember van napjainkban a világon, aki ne hallott volna a Boko Haramról. Bár ez a szervezet nem vált olyan híres-hírhedtté, mint a mostanság egyre nagyobb konfliktusokat szító Iszlám Állam, ténykedésének úgymond „virágkorában” igenis világszintű ismertségnek örvendett. Talán nem túlzás azonban azt feltételezni, hogy a nevén túl nem sok mindennel vannak tisztában az emberek a Boko Harammal kapcsolatban. Sokak számára talán még az sem egyértelmű, hogy mely országot vagy régiót sújtotta a tevékenysége, és milyen célból.

Ezúton is szeretnénk megköszönni a Savannah Bellydance Night résztvevőinek, adományozóinak és segítőinek munkáját, mellyel rendszeresen segítik a Magyar Afrika Társaság gyermektámogatási programját

Külön köszönjük Balogh Cecíliának, a Savannah Bellydance Night megálmodójának és főszervezőjének!

A friss hírek egyértelműen arra utalnak, hogy a 22 éve hatalmon lévő gambiai elnök, Yahya Jammeh semmiképpen nem szeretné elfogadni a tavaly decemberi elnökválasztás eredményét és legalább a Legfelsőbb Bíróság döntéséig mindenképpen hatalmon akar maradni – a Legfelsőbb Bíróság pedig az indoklás szerint bírók híján legkorábban májusban tud erről döntést hozni. Így marad a patthelyzet, amelyben Jammeh egyértelműen keményíteni próbál, a mai napon (01.17) 90 napos szükségállapotot rendelt el Gambiában, hogy bármi áron megakadályozzon egy belső konfliktust, ráadásul komoly bírálattal illette a nemzetközi közösséget, amelyet azzal vádolt meg, hogy illetéktelenül avatkoznak be egy független ország belügyeibe.

Szóval jelenleg az még nem ismert, hogy a Nigéria vezetésével a helyzet rendezéséért küzdő Nyugat-Afrikai Államok Gazdasági Közössége (ECOWAS) mit fog lépni, de az elmúlt napok lépéseiből az látszik kirajzolódni, hogy a közösség nem fog még 90 napot várni Jammeh eltávolítására (legalábbis erre utal az ország partjainál felvonult nigériai hadihajó vagy a szenegáli hadsereg készülődése). Mindenesetre a patthelyzet okán most van egy kis idő visszatekinteni a gambiai múltba és megnézni, hogy mi történt a Fegyveres Erők Ideiglenes Kormányzótanácsának (AFPRC) maradék négy tagjával, akik Jammeh vezetésével 1994. július 22-én katonai puccsal megbuktatták Dawda Kairaba Jawarát, az ország első elnökét.

A puccs konkrét eseményeire nem érdemes a szót vesztegetni, hiszen azok elég részletesen elérhetőek bármilyen történelmi jellegű portálon, úgyhogy legyen elég annyi, hogy azon a júliusi napon elégedetlen katonák egy csoportja Yahya Jammeh, Sana Sabally, Sadibou Hydara, Edward Singateh és Yankuba Touray vezetésével saját maguk legnagyobb meglepetésére egy vértelen puccsban képesek voltak átvenni az ország irányítását a főváros kulcsfontosságú épületeinek elfoglalásával. És bár azonnal a demokratikus vezetés hiányát és Jawara elnyomó vezetését hozták fel a puccs magyarázataként, eléggé közismert volt már akkor is, hogy ezek a fiatal katonatisztek főként a fizetésük és rossz életkörülményeik okán hajtották végre a katonai puccsot. Az országot kezdetben az AFRPC tanácsa irányította Jammeh vezetésével, de aztán szép sorban mindenki kiesett a fiatal katonatiszt kegyeiből, így elsőként néhány hónappal a puccs után Sadibou Hydara, az AFRPC szóvivője és Sana Sabally, a tanács vezetőhelyettese került összetűzésbe az elnökkel, aki puccskísérlet vádjával börtönbe vetette őket. A valóságban igazából a legtöbb forrás szerint az állt a lépés hátterében, hogy míg Jammehnek egyre jobban tetszett az egyszemélyi hatalom, addig két egykori katonatársa inkább visszatért volna egy demokratikus rendszerhez.

A börtönben aztán a hivatalos álláspont szerint magas vérnyomásából adódó szövedmények (31 éves volt ekkor) okán 1995. júniusában Hydara elhalálozott (a valódi ok sokak szerint a brutális kínzás volt), Sabally viszont 9 évet húzott le a rácsok mögött, mire végre szabadulhatott és azonnal külföldre távozott. A jelenlegi információk szerint ő most Németországban él elkötelezett vallásos életet, a politikától és a gambiai történelemben betöltött szerepétől eléggé eltávolodott, bár az elmúlt évek során egyszer-egyszer nyílt levélben azért megemlékezett egykori bajtársáról, Hydaráról vagy éppen nekiugrott Jammehnek. Ezt ennyi év távlatából már nehéz megítélni, de az akkori beszámolók és egykori tanúk szerint a puccsot igazából Sabally és Edward Singateh kezdeményezték és találták ki egy kudangi erdei kiképzés során (három másik katonával, akik viszont az utolsó pillanatban meggondolták magukat), a többiek csak sodródtak velük, így nem meglepő módon Hydara és Sabally után néhány évvel Yankuba Touray és Singateh is kiestek az elnök kegyeiből és távozniuk kellett a hatalomból.

Yankuba Touray, az AFPRC egykori, propagandáért felelős tagja egészen 2003-ig miniszterként dolgozott Jammeh kormányaiban, de akkor egy állítólagos illegális földügylet okán távozni kényszerült, de az azt követő években végig Jammeh közelében tartózkodott és sokféle pozíciót betöltött és az elmúlt években is végig Jammeh mellett kampányolt. Az utolsó, akinek jelenlegi sorsáról még nem beszéltünk, Edward Singateh, aki annak ellenére, hogy néhány évvel a puccs után kiesett Jammeh kegyeiből, elég magasra jutott, jelenleg ő az ECOWAS vezető bizottságának alelnöke a nigériai Abujában (azé a szervezeté, amely pont most fogja Jammeh sorsát majd eldönteni). Szóval az egykori AFRPC-tagok jelenleg így élik életüket és bár puccsuk tényleg vértelen volt, az utána következő években jópár olyan esemény történt, amelyek mindenféle nyilatkozat vagy cáfolat ellenére nem vetnek túl jó fényt rájuk – gondoljunk itt a rengeteg politikai gyilkosságra, amelyeket összemosnak az ő nevükkel vagy a Jammeh elnököt ért diktatórikus vádakra. Akárhogy is, az elmúlt időszakban ez a kis ország elég sok hírt szolgáltatott megint a világsajtónak, de érdemes egy pillanatra megállni és elgondolkodni, hogy Jammeh jelenlegi hatalmához, hozzáállásához elég sok eseménynek kellett mások figyelő szeme mellett végbemennie.

twitter.com/napiafrika

6 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Három kontinensen, mintegy 8 ezer kilométeres vonalon szétszóródva telelnek a magyarországi fehér gólyák - derül ki a rajtuk elhelyezett műholdas jeladók adatainak elemzéséből.

Ágoston Fanni írása

A törvény az anyákra hivatkozik, de minden dolgozó nőre vonatkozik függetlenül attól, hogy anya vagy sem.

A zambiai munkaügyi törvények megengedik, hogy a női munkavállalók havonta egy napot kivegyenek szabadnapnak, ha a nők a menstruációs időszakukban vannak.

A törvény nyitottsága lehetőséget ad a nők számára, arra, hogy szabadságra menjenek mindenféle orvosi igazolás nélkül, ha akarnak. Úgy tűnik, hogy ez meglehetősen nagy vitákat vetít előre a férfiak és nők között egyaránt.

A világ legnagyobb, trópusokon fekvő tőzeglápját fedezték fel kutatók az afrikai Kongó-medencében, becslésük szerint a terület annyi szenet tartalmaz, amennyi egyenértékű a világ háromévnyi fosszilisüzemanyag-kibocsátásával.

Madagaszkár szigetországáról az elmúlt időszakban főként politikai illetve gazdasági problémák kapcsán volt szó itt a Mindennapi Afrika blogon (ezekben a napokban pedig az országot sújtó földrengés hírével vannak tele a sajtóorgánumok), de van egy ezeknél fontosabb és szebb dolog is, amely miatt mindenképpen méltó figyelmünkre és aggodalmunkra ez a csodaszép ország: ez pedig nem más, mint élővilága. Az afrikai kontinenstől nagyjából 160 millió évvel ezelőtt levált szigeten élő fajok jelentős része sehol máshol nem él a világon csak itt, így az összes itteni hüllőfaj 95%-a, emlőseinek pedig 92%-a kizárólag Madagaszkáron él.

Ennek az írásnak nem célja semmiféle enciklopédia információnak duplikálása vagy bármiféle ilyen jellegű szerep felvállalása, de ettől függetlenül érdemes megemlíteni, hogy több mint 200 különféle emlősfaj él itt, közte pedig pontosan 103 (!) különféle makiféle (katta, lemúr), de semmiképpen nem feledkezhetünk el a majdnem 270 hüllő- és 300 madárfajról sem és akkor a növényvilágról még nem is beszéltünk – majdnem 15 ezer különféle növény őshonos a szigeten, amelynek legalább 80%-a kizárólag itt található meg a világon. Ebben az írásban azonban a rengeteg faj között a húsevőkre/ragadozókra fogunk most fókuszálni, amelyekből 10 különböző faj található Madagaszkáron, a fossza, a fanaloka, a falanuk, hat különféle mongúzfaj és az Ázsiából emberi beavatkozással betelepített és az ökoszisztémára azóta is súlyos csapást jelentő kis cibetmacska – úgyhogy a következőkben ez utóbbiról nem ejtünk szót.

A különféle mongúzfajok esetében több közös jellemzőt is találhatunk, ezek legszomorúbbika, hogy még az alapvetően igen nagy területen elterjedt gyűrűsfarkú mongúz is rövidesen veszélyeztetett fajjá válik, hiszen becslések szerint az elkövetkezendő 20 évben legalább 20%-kal fog csökkeni az egyedszáma az erdőirtásnak, a vadászatnak és a fentebb is említett cibetmacskának is köszönhetően. A másik véglet az óriás szélescsíkos mongúz, amelyet alig 25 éve ismerünk, de szűk élettere (pár száz négyzetkilométeren él az összes egyed Madagaszkár déli csücskében a Tsimanampetsotsa-tó környékén) okán jelenleg nagyjából már csak úgy 2-3 ezer példánya élhet a szabadban. Ahogy a többi mongúzfaj is Madagaszkáron, ez a kettő is szöcskéktől kezdve skorpiókon át madarakon keresztül egészen csirkékig és más emlősökig mindent elfogyaszt, amit csak le tud vadászni. A másik négy mongúzfajról pedig igazából a nevükön és egy-két viselkedési mintán kívül túl sokat nem is tudunk (a veszélyeztetettségi szintet is csak becsülni lehet), olyannyira, hogy a Durrell-mongúzt csak 2010-ben ismerték el hivatalosan új fajként, azután, hogy 2004-ben felfedeztek egy példányt.

Az elmúlt évtizedekben ez, az Alaotra-tó körül élő mongúzfaj volt az egyetlen újonnan felfedezett ragadozó emlős a világon és a mai napig sem tudni róla nagyon sokat, még  természetvédelmi státuszát hivatalosan nem is határozták meg. Szomorú tény azonban, hogy élőhelyénél a környezetszennyezés, túlhalászás okán egy másik faj, az Alaotra-vöcsök nem is olyan régen halt ki. A madagaszkári cibetmacskafélék közé tartozó fossza, fanaluk és fanaloka fajai a mongúzokhoz hasonlóan egyaránt rossz állapotban vannak a mindenféle veszélyeztető tényezők (környezetszennyezés, erdőirtás, vadászat stb.) okán, ráadásul a kis cibetmacska súlyos probléma ezen fajok számára is. A fosszából már csak úgy 2500 darab élhet, ami azért is aggasztó, mert egyrészt ilyen ütemű pusztulása miatt néhány éven belül búcsút mondhatunk ennek a fajnak, másrészt ha így lesz, akkor mivel a sziget csúcsragadozójának számít, kihalása súlyos ökológia csapás lenne az ökoszisztémára.

Ugyanilyen egyedszám körül lehet a fanaluk és a fanaloka is, az ő sorsukban is egyedül a folyamatos fogyás a biztos, ráadásul ezek a fajok ételként is csemegének számítanak, így a vadászatuk sosem nyugvó és lassuló folyamat. Szóval túlságosan sok remény nincs hosszútávon, vannak ugyan szervezetek, amelyek ezen fajok megmentéséért küzdenek, de az eddigi jelek alapján kevés sikerrel – így amit tehetünk az az, hogy igyekszünk megismerni ezeket a fajokat, amíg csak lehet és ha van rá módunk, nézzük meg őket, mielőtt végleg tovatűnnek világunkból. És ehhez túl messzire nem is kell menni, Szegeden például megcsodálhatunk egy, a fogságban igencsak nehezen tartható fosszát is.

twitter.com/napiafrika

3 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.