Le maintien des politiques d’austérité au mépris des choix des citoyens fait le jeu de l’extrême-droite en Europe, selon Yanis Varoufakis et Arnaud Montebourg.
Húsz évvel ezelőtt, 1995. augusztus 19-én Washingtonban lassan gyülekeztek a Fehér Ház, a Pentagon, a Külügyminisztérium képviselői, akik már hetek óta tárgyaltak a balkáni békeszerződésről, és az asztalon ott volt a Pentagon egyik balkáni kulcsemberének, Joe Kruelnek a jelentése Zágrábból, amiben leírta, hogy az előző éjszakát Gojko Susko horvát védelmi miniszterrel töltötte Franjo Tudjman elnök villájának kertjében, és végül egyetértésre jutott vele. Elfogadta, hogy a föderáció Bosznia-Hercegovina területének 51%-át kapja és azt is, hogy bár az ország nagyobbik területén lesznek horvátok, Horvátország elfogadja a status quo-t. Susak nagy nehezen elfogadta ezt, mondván: „a horvátok nincsenek felkészülve semmilyen területcserére a muzulmánok javára”.
Mindeközben Szarajevóban John Mezies amerikai nagykövet washingtoni idő szerint reggel 6.15-kor riasztotta külügyminisztériuma vezető tisztségviselőit, valamint saját diplomatáit és tájékoztatta őket arról a tragikus hírről, hogy az Igmanon (a Szarajevó fölé magasodó hegyen, ahol be lehetett jutni a városba) a páncélozott jármű, amelyben Richard Holbrooke nagykövet, Clinton elnök balkáni különmegbízottja közeli munkatársai: Robert Frasure, Joseph Kruzel és Samuel Nelson Drew utaztak, a keskeny úton ki akart térni egy francia kamion elől és egy sziklának ütközve több száz métert zuhantak. A balesetben mindhárom diplomata és a gépkocsit vezető francia katona,Stephan Reault életét vesztette.
A "Menekülés útja" keresztül az Igmánon
Dél körül Holbrooke, aki Wesley Clark tábornokkal együtt a lezuhant autó előtti járműben utazott, telefonon beszélt Bill Clinton elnökkel és azt mondta neki:
„Fel kell függesztenünk a küldetésünket mindaddig, amíg halott társainkat nem visszük haza…Ön egy csapatként küldött ide minket, és mi csapatként fogunk hazatérni, azután készek vagyunk folytatni a tárgyalásokat.”
A három elhunyt diplomata kulcsszereplői voltak a Holbrooke csapatnak, Balkán szakértők voltak: Frasure a Külügyminisztériumban, Kruzel a Pentagonban, Drew pedig a Fehér Házban volt nemzetbiztonsági tanácsadó. Mindhárman Holbrooke-kal együtt azzal töltötték utolsó heteiket, hogy tárgyaljanak Tudjmannal és Miloseviccsel, hogy biztosítsák őket támogatásukról, amennyiben elfogadják az amerikai béketervezetet, aminek csúcspontja a daytoni tárgyalások és a novemberi megállapodás voltak.
Keresztül a hegyen...
Tudjman a krajinai és a nyugat-boszniai katonai sikerek után győzelmi mámorában megpróbálta életben tartani azt a tervét, hogy felosszák Bosznia-Hercegovinát úgy, ahogyan azt egyszer már egy szalvétára egy diplomáciai vacsorán felvázolta: vagyis, hogy az ország 75%-át a horvátok birtokolják. Biztosította az amerikaiakat, hogy az egyetlen hosszútávú megoldás a területi felosztás, és idézte Henry Kissinger állítólagos kijelentését: „Ha nem tudtátok megvédeni Jugoszláviát, nem tudjátok megvédeni Bosznia-Hercegovinát sem.”
Holbrooke és Tudjman
Miután az amerikaiak neki is, és egy soron kívüli megbeszélésen külügyminiszterének, Mate Granicsnak is megmondták, hogy az általa felvázolt területi felosztás elfogadhatatlan, Tudjman azt mondta: „most” egyetért ezzel, de gondolni kell „a jövő realitására, amikor a világ keletre és nyugatra osztódik.” Azt válaszolták neki Granicson keresztül, hogy ha Horvátország a Nyugathoz akar tartozni és élvezni akarja annak politikai, katonai és gazdasági támogatását, nem kérheti Bosznia-Hercegovina általa elképzelt felosztását.
Holbrooke és Milosevics
Milosevicset próbálták rávenni, hogy a béketárgyalásokon partnerként vegyen részt. Ő minden lehetséges alkalommal kimutatta gyűlöletét Tudjman és Karadzsics irányába, akiket „őrült, hülye mániákusnak” nevezett. Az amerikaiak azt kérték tőle, mutassa meg, hogy van hatalma a boszniai szerbek fölött. Emellett azt is kérték tőle, hogy garantálja a repülés biztonságát Szarajevóba a veszélyes hegyi utak használata helyett az Igmanon, de ő ilyen garanciát nem tudott beszerezni sem Ratko Mladics tábornoktól, sem személyes garanciát nem tudott rá adni azon kívül, hogy azt tanácsolta, használják a kevésbé veszélyes utat Kiszeljakon keresztül.
Zágráb és Belgrád között háborítatlan volt a légi közlekedés, így az amerikai tárgyalók Splitben és Zágrábban találkoztak a bosnyákok képviselőivel, Muhamed Sacsirbej külügyminiszterrel, Haris Szilajdzsics miniszterelnökkel és Haszan Muratovics föderációs miniszterelnökkel, akik szerint a reális felosztás: 60-40%, mert ahogy mondták, a szerbek nem vehetik el az ország felét.
Alija Izetbegovics
A bosnyákok erősen ragaszkodtak bizonyos feltételekhez, de őket az egymás közötti rivalizálás is jellemezte. Nem volt tárgyalási stratégiájuk, élén az elnökkel, aki egy este az ankarai amerikai nagykövetségen a Szerb Köztársaságról úgy beszélt, mint egy „náci elnevezésű valamiről”, és egy olyan valamiről, akik elsőként fognak aláírni bármilyen papírt, amit eléjük tesznek.
A három elhunyt diplomata temetése 1995. augusztus 23-án volt Washingtonban, ahol Clinton elnök azt mondta Holbrooke-nak:
„azt hiszem ez az, amit nem szeretnének, hogy folytassuk (a béketárgyalásokat), mi pedig azt fogjuk csinálni.”
És folytatták, és sikerült a három elnököt, Franjo Tudjmant, Szlobodan Milosevicset és Alija Izetbegovicsot az amerikai Daytonban tárgyaló asztalhoz kényszeríteni és novemberben a békeszerződést velük aláirattatni.
A boszniai háborút lezáró daytoni békeegyezmény aláírása
A három amerikai diplomata és francia gépkocsivezetőjük haláláról az Igmanon minden évben megemlékeznek. Fejet hajtanak emlékük előtt a diplomáciai testületek tagjai, politikusok és szarajevói lakosok, katonák és civilek és emlékeznek azokra az emberekre, akik az életüket adták azért hogy az akkor már négy éve folyó véres háborúnak véget vessenek.
Emlékezés az Igmanon
Retrouvez tout le programme :
/ France - RégionsAlors que va s’ouvrir le 24 août la désormais traditionnelle « Semaine des ambassadeurs », quel bilan tirer de l’action diplomatique de François Hollande depuis 2012 ?
Si les résultats positifs en matière économique et sociale sont encore loin d’être visibles, l’action extérieure semble satisfaire les Français.
Les sondages montrent que s’ils sont mécontents sur le premier point, ils accordent un satisfecit à l’exécutif pour le second. Les Français ont apprécié l’attitude du président après les attentats des 7 et 9 janvier. Laurent Fabius (Affaires étrangères) et Jean-Yves Le Drian (Défense) sont d’ailleurs les plus populaires des ministres.
C’est une maigre consolation pour François Hollande car c’est avant tout sur les questions économiques et sociales que se jouera son éventuelle réélection de 2017.
Mais François Hollande a tout de même décrispé, avec un certain nombre de pays, les relations bilatérales qui s’étaient dégradées lors du quinquennat précédent. L’énergie et le sens de la formule de Nicolas Sarkozy avaient parfois créé une crispation. La relation est plus tranquille avec nos partenaires européens. Les malentendus, parfois graves, que l’on a pu avoir avec le Japon, la Chine, l’Inde, la Turquie, le Brésil, l’Algérie ou encore le Mexique, ont été dissipés.
L’intervention militaire au Mali constituera un acte majeur du quinquennat. Certes la situation est encore fragile mais il faut se demander ce qui se serait passé en cas d’inaction française. Les djihadistes auraient tout simplement pris Bamako. L’équivalent d’un État islamique en Afrique aurait été créé.
Au-delà du pire qui a été évité, ce sont les modalités de l’intervention qui doivent rester en mémoire : réactivité dans la décision (alors que l’on accuse Hollande de procrastination), intervention faite à la demande des autorités nationales avec le soutien de la population, recherche d’un soutien international aussi bien régional qu’à l’ONU, et surtout (ce qui n’a pas été fait en Libye) réflexion sur le jour d’après.
L’intervention militaire doit toujours se faire dans la recherche d’une solution politique. On peut également penser, même si la situation reste fragile, que l’on a probablement évité un génocide en République centrafricaine.
L’action de la France face à la crise ukrainienne a également été positive. Des sanctions ont été prises contre Moscou (pour préserver un consensus européen), mais il n y a pas eu suivisme des Américains. Le contact a été conservé. Malgré les critiques, François Hollande a maintenu l’invitation de Poutine aux cérémonies anniversaire du débarquement en Normandie. Il s’est rendu à Moscou pour le voir en décembre 2014.
Tout ceci a pu déboucher sur des accords de Minsk en février, grâce au couple franco-allemand. Là encore, il demeure une très grande fragilité de la situation. Mais la solution diplomatique a prévalu au détriment de celle consistant à mettre de l’huile sur le feu en livrant de façon inconsidérée des armes à l’Ukraine.
De même, alors que plus grand monde ne croyait possible d’éviter le Grexit, l’intervention de la France a été décisive pour trouver une solution de compromis acceptable par Berlin et Athènes.
Tant sur le dossier ukrainien que sur le grec, les reproches de prudence et de manque d’énergie adressés à François Hollande ont été pris à contrepied. Il n’a jamais été dans les déclarations spectaculaires, satisfaisantes pour les médias ou une partie du public.
La recherche du consensus et un sens de la synthèse, certainement travaillé dans sa vie politique antérieure, lui ont permis de trouver un point d’équilibre. Il y a manifestement une méthode Hollande privilégiant la patience et la discrétion.
L’accord trouvé sur le nucléaire iranien est à mettre au crédit de Laurent Fabius, le ministre des Affaires étrangères et du Développement international, que certains accusaient de néo-conservatisme. Le fait de durcir les conditions n’a pas empêché de trouver un accord, mais l’a rendu beaucoup plus solide et plus opposable à ceux qui voulaient privilégier une solution militaire.
Il est peu probable que, dans son discours du 25 août devant les ambassadeurs, François Hollande livre une vision globale du monde. Il est avant tout pragmatique et n’aime pas être enfermé dans un cadre conceptuel – pour lequel Fabius a plus de goût.
Dans ses trois derniers discours, il avait ainsi plutôt abordé les questions diplomatiques sujet par sujet. Il peut considérer que cela ne l’empêche pas d’être efficace. Ce n’est pas faux. On peut néanmoins regretter que cela suscite une moins grande adhésion à notre politique au-delà de nos frontières. L’image de la France à l’étranger, c’est aussi cette capacité dont nous sommes crédités à pouvoir penser de façon globale.
2015 őszén várható újra európai uniós társfinanszírozással a vállalkozásoknak átlagosan 50%, önkormányzatoknak, civil szervezeteknek, egyházi jogi személyeknek akár 100% támogatási intenzitású pályázat meghirdetése a Széchenyi 2020 - KEHOP keretein belül.
A pályázat a napelemes áramtermelő rendszerek kiépítését fogja támogatni.
A felkészülést már most érdemes megkezdeni, hiszen a benyújtás feltétele a tervek és az energetikai számítások megléte, valamint a területen illetékes Hálózati Engedélyes (pl. EON) előzetes hozzájáruló nyilkatkozata.
Kedves olvasók! A tavalyi összejövetel sikerén felbuzdulva idén ősszel is közös blogbulit szervezünk, melynek napja 2015. szeptember 11. (péntek). Első körben szokás szerint felmérjük az érdeklődést. A részvételi szándékot kéretik itt kommentben, vagy a bal felső sarokban látható címre küldött e-mailben, vagy a Facebook-oldalunkon üzenetben jelezni legkésőbb szeptember 10. éjfélig. A kezdés pontos idejéről, a helyszínről és egyéb tudnivalókról minden résztvevőt Facebook-üzenetben vagy e-mailben tájékoztatunk, melyet a kommentben jelentkezők a blog.hu-s regisztrációjukhoz használt címükre kapnak meg. Aki ezt mégsem kapná meg szept. 11. délig, az legyen szíves minél előbb hívja fel rá a figyelmünket.