La politique internationale revient au premier plan du débat public français et occupera une place centrale dans les programmes présidentiels à venir. Face aux reconfigurations géopolitiques majeures engendrées par le second mandat de Donald Trump, parmi lesquelles une remise en cause du système international et de la relation transatlantique, la France et l’Union européenne ne peuvent aujourd’hui plus compter sur leur allié historique. Par ailleurs, les dépendances stratégiques auxquelles elles sont soumises ainsi que les accusations de doubles standards à son encontre viennent éroder leurs influences sur la scène internationale. Si la France souhaite conserver sa souveraineté stratégique, l’heure est donc à l’indépendance géopolitique pour la France et l’Union européenne, tant sur le plan politique à travers la diversification de ses partenaires que sur le plan industriel en relocalisant les industries jugées stratégiques pour le pays.
Quelle posture la France doit-elle adopter sur la scène internationale ? Peut-elle réellement retrouver une marge d’autonomie stratégique sans soutien états-unien ? La France doit-elle négocier avec la Chine ? Comment renouer avec les pays du Sud ?
Dans ce podcast, je reçois François Ruffin, candidat à l’élection présidentielle.
L’article Géopolitique : le choix de l’indépendance. Avec François Ruffin est apparu en premier sur IRIS.
1842. február 25-én született Karl May, minden idők legsikeresebb német írója, akinek Winnetou és Old Shatterhand alakját köszönhetjük. Műveit több mint 30 nyelvre fordították, 200 milliónál több példány fogyott belőlük (a fele német nyelven), ezzel ő a legolvasottabb német író. Regényeit, amelyeken nemzedékek nőttek fel, számtalanszor megfilmesítették, a Winnetou címszóként szerepel a német nyelv nagyszótárában.
Egy takácsmester gyermekeként született a szászországi Ernstthalban. A család rettenetesen szegény volt, krumplinál többre általában nem futotta nekik, néha napokig éheztek, a tizennégy gyerekből csak öt érte meg a felnőttkort.
Karl saját, sokak szerint megkérdőjelezhető elmondása szerint kiskorában vitaminhiány miatt farkasvakságot kapott, elvesztette a látását, ekkoriban egyedül nagyanyja meséi révén került kapcsolatba a külvilággal. Helyzetük csak azután javult, hogy házukat eladták és albérletbe költöztek, anyja pedig bábaként kezdett dolgozni.
Csak ekkor lett pénzük arra, hogy Karl szemét meggyógyíttassák. Az író később úgy vélekedett, hogy kiapadhatatlan képzeletét élete e nehéz időszakának köszönheti.
„A mély belső kalandokkal teli, romantikus világot csak az tudja megérteni, aki egyszer látott, megvakult, majd visszanyerte szeme világát. Ez a forrása mindennek, ami dicséretes, és mindennek, ami elítélendő bennem” – írta.
Egy idő után kiszakították nagyanyja védelméből, apja „vette kezelésbe”, aki fiából akarta kicsikarni mindazt, amit ő nem tudott elérni. Megfelelő módszernek a beáztatott kötéllel való verést, valamint a hiábavaló és kimerítő feladatokat találta: a kisfiúnak egész könyveket kellett lemásolnia.
Tizenkét évesen belevetette magát a kalandregények olvasásába, képzeletét Monte Cristo grófja és Rinaldo Rinaldini alakjai ihlették meg. Elvégezte a tanítóképzőt, ahol már az első évben fenyítést kapott hat gyertya ellopásáért. Tanári pályafutása csak néhány hétig tartott: 1861-ben egy kollégája zsebórájának ellopása miatt hat hétre tömlöcbe került, tanítói engedélyét bevonták.
Egy ideig magánórák adásából, zeneszerzésből, színészként próbálta fenntartani magát, de végül ismét csalásokra és szélhámosságokra kényszerült. Többszörös visszaeső bűnösként hosszú éveket töltött fegyintézetekben. A rácsok mögött, a börtönlelkész biztatására kezdett komolyan az írásba.
1874-ben feltételesen szabadult, hazaköltözött, a keresztapjánál kezdett kovácssegédként dolgozni. Néhány hónappal később megjelent első regénye, Az ernstthali rózsa, amelynek fő motívuma a vakság és az ebből való kigyógyulás.
A kiadó, Heinrich Münchmayer az egyik drezdai újságjánál szerkesztőként alkalmazta és írásait is publikálta. Életében először rendelkezett biztos megélhetéssel.
Az 1878-ban folytatásokban megjelent Fogságban a tengeren című alkotásának sikere (amely bűnügyi, kalóz-, kaland- és szerelemes regény egyben) nyomán döntötte el végleg, hogy íróként keresi kenyerét.
1879-től már annyira ismert volt a neve, hogy egy katolikus hetilap felkérte: elsőként náluk jelentesse meg műveit. Itt publikálta először folytatásban híres Orient-ciklusát, valamint Az inka kincsét is.
Az író kiskorától érdeklődött Amerika iránt, egy életre beleivódtak az Újvilágból hazatérő felnőttek szórakoztató történetei, amelyeket kiskorában hallott. A vadnyugaton játszódik leghíresebb regénye, az először 1893-ban megjelent Winnetou (az indián főnök és Old Firehand alakja már egy 1875-ös írásában is feltűnt).
A mű megírásához a végső lökést állítólag az adta meg, hogy 1890-ben megtekintette Buffalo Bill, a híres vadnyugati bölényvadász utazó cirkuszának drezdai előadását, ám feltehetően ez az állítás a legendák körébe tartozik.
A Winnetou két főhőse a bölcs indián harcos, Winnetou és a német származású, bátor Old Shatterhand, akinél kiválóbb nyomkereső és céllövő az egész vadnyugaton nincs, kivéve persze Winnetout. Főhősei idealizáltak, bátrak, nagylelkűek és makulátlan jelleműek, s ez máig tartó sikerének titka, az olvasó szívesen azonosul ezekkel a szinte tökéletes karakterekkel.
Műveinek messzi helyszíneit nem járta be, útirajzokra, földrajzi könyvekre és persze határtalan képzelőerejére támaszkodva írt, mégis olyan élethű leírásokat adott, hogy sokan azt hitték, a saját élményeit beszéli el.
Hosszabb útra 1899-ben vállalkozott először, amikor Egyiptomba és Szumátrára utazott, két évvel később a doktori címet szívesen használó, de erre addig nem jogosult író a chicagói egyetem tiszteletbeli doktora lett.
Indiántörténeteinek színhelyére, az Egyesült Államokba először és utoljára 1908-ban jutott el, de az addigra már hírnevét vesztő vadnyugatot nem járta be, megállt Buffalo városánál. Az útról kiábrándulva tért haza, mert európai népszerűsége ellenére nem vívott ki túl nagy figyelmet magának Amerikában.
Karl May, aki Magyarországon May Károlyként vált fogalommá, 1912. március 30-án halt meg elismert és gazdag íróként. A sikert mégsem élvezhette maradéktalanul, életét végigkísérték múltjának árnyai, irigyei rendre felhánytorgatták fiatalkori botlásait.
A féktelen képzeletű író néha nehezen tudott különbséget tenni a valóság és a maga teremtette világ között, közönségtalálkozókon nem egyszer Winnetounak öltözve köszöntötte olvasóit.
Jóllehet a kritikusok plágiummal is megvádolták, sematikusnak és sekélyesnek bélyegezték, az olvasók egyáltalán nem törődtek ezzel, rajongói közé tartozott Albert Einstein és Heinrich Mann is. Műveit több mint 30 nyelvre lefordították, 200 milliónál több példány fogyott belőlük (a fele német nyelven), ezzel ő a legolvasottabb német író.
Regényeit, amelyeken nemzedékek nőttek fel, számtalanszor megfilmesítették, a Winnetou címszóként szerepel a német nyelv nagyszótárában. Karl May nevét viseli egy aszteroida, az író Drezdához közeli, radebeuli otthona, a Villa Shatterhand és szülőháza is múzeumként várja a látogatókat.
Forrás: mult-kor.hu
The post 184 éve született Karl May, a Winnetou atyja appeared first on Kárpátalja.ma.
Le 11 février 1971, la Radiotélévision suisse romande publiait un reportage exceptionnel en Albanie communiste. La Feuilles d'Avis de Neuchâtel commentait ce scoop.
- Coup d'œil sur l'Albanie • Le blog d'Aurenc Bebja / Grand Bazar - Diaporama, Albanie, Blogs - DiaporamaLe 11 février 1971, la Radiotélévision suisse romande publiait un reportage exceptionnel en Albanie communiste. La Feuilles d'Avis de Neuchâtel commentait ce scoop.
- Coup d'œil sur l'Albanie • Le blog d'Aurenc Bebja / Grand Bazar - Diaporama, Albanie, Blogs - DiaporamaVue de loin, en tout cas d’ici, en Europe et en France, parler de l’Iran, c’est mettre l’accent sur les Mollahs, les centrifugeuses, les missiles et les milices. À en oublier parfois les massacres de population, terribles ces dernières semaines, mais qui sont hélas récurrents dans ce régime autoritaire hyper-répressif. La République islamique vient de célébrer son 47e anniversaire et nous commentons, en raison des parades militaires à Téhéran et de l’armada états-unienne qui s’avoisine, les déclarations de l’Ayatollah Ali Khamenei et du président Donald Trump. Le premier aura bientôt 87 ans ; le second 80 ans. De nombreux analystes redoutent le pire, notamment une escalade non souhaitée qui mécaniquement engendrerait une guerre ou des frappes ciblées de grande ampleur, bien plus périlleuses pour la région que celles déjà effectuées sur l’Iran par les bombardiers américains l’an dernier. D’autres mettent en avant le jeu économique qui se trame en coulisses dans les négociations actuelles entre ces deux pays. La République islamique d’Iran se dit prête à discuter de son programme nucléaire, comme l’exige la Maison-Blanche, à condition d’une levée des sanctions commerciales qui pèsent sur le pays depuis des années. Le pays veut se réinsérer sur la scène internationale en raison d’un besoin de développement économique considérable. Les États-Unis savent aussi que ce marché de près de 100 millions d’habitants n’est pas insignifiant en perspective. Le business n’est jamais oublié dans leur action diplomatique, règle d’or que galvanise le transactionnalisme de l’administration Trump.
Pourtant, la bombe la plus dangereuse qui menace l’Iran n’est peut-être ni atomique ni balistique. Elle est hydrique. Et elle est déjà amorcée. Depuis des années, ce pays glisse vers une pénurie structurelle d’eau. Plus de 70 % de ses principaux aquifères sont surexploités. Les nappes phréatiques s’effondrent et les réservoirs atteignent des seuils critiques. Les ressources en eau renouvelables ont chuté d’un tiers en deux décennies. Certaines régions approchent le seuil de pénurie absolue. Dans plusieurs provinces, les sécheresses répétées ne sont plus des accidents climatiques, mais des réalités cruelles, générant des tensions entre usagers, notamment agricoles. 2025 a probablement été l’année la plus sèche depuis le début du siècle. L’Iran a longtemps fait de l’autosuffisance alimentaire un impératif, avec d’ailleurs un ministère de l’Agriculture qui est celui dit du Djihad (« combat ») agricole. Les sanctions internationales ont renforcé cette doctrine : produire chez soi pour ne pas dépendre de l’extérieur.
Blé, riz, betterave à sucre : des cultures exigeantes en eau ont été encouragées dans des territoires arides. L’eau a été massivement subventionnée. L’énergie bon marché a favorisé le pompage intensif. Des centaines de milliers de puits ont été creusés, souvent sans contrôle rigoureux. Le résultat est implacable : l’extraction dépasse largement la capacité de régénération naturelle, des sols s’affaissent et les systèmes traditionnels d’irrigation, comme les qanats, se dégradent. En voulant sécuriser son alimentation, l’Iran a fragilisé sa ressource vitale. Cette contradiction est au cœur d’un dilemme stratégique cependant spécifique : comment concilier sécurité alimentaire, stabilité sociale et durabilité environnementale dans un pays soumis à des sanctions commerciales internationales, à une pression démographique urbaine et à un climat de plus en plus instable ? Dit autrement, les Iraniens sont enfermés : par l’idéologie du régime d’un côté ; par la géographie sous contraintes de l’autre.
Cette insécurité hydrique n’est pas un problème uniquement environnemental. Il s’agit d’un enjeu de stabilité nationale. La crise de l’eau se voit et se ressent. Dans plusieurs provinces, des manifestations ont éclaté sous le slogan « Nous avons soif ». Des agriculteurs voient leurs vergers mourir, leurs troupeaux décliner. Des populations rurales migrent vers des villes déjà saturées, accentuant le chômage et les tensions sociales. Les transferts d’eau interprovinciaux, destinés à alimenter des centres industriels ou des métropoles comme Téhéran, sont perçus comme des injustices territoriales. Et dans la capitale même, le stress hydrique et l’accès à l’eau potable sont devenus des sujets critiques ces derniers mois, à mettre en écho à cette inflation considérable des produits alimentaires, plus de 70 % en 2025… Il faut avoir ces éléments à l’esprit pour comprendre pourquoi des Iraniens descendent aussi dans la rue exprimer leur colère.
L’Iran a appris à vivre sous la menace d’une frappe militaire et a développé une stratégie de dissuasion. Mais face à la dégradation progressive de ses ressources en eau, aucune dissuasion n’est possible. La bombe atomique relève du calcul stratégique. La bombe hydrique relève de la réalité physique. L’eau conditionne la trajectoire d’un pays. Dans le cas iranien, elle est le facteur silencieux qui redessine, en profondeur, l’équilibre intérieur et la posture extérieure. Cette bombe hydrique n’explose pas en un instant. Elle se diffuse lentement, depuis des années, fragilise les territoires iraniens et érode les bases minimums de la sécurité humaine, dans un pays où tout est déjà compliqué, codé et conditionné. La crise déborde des frontières iraniennes, l’eau étant un facteur de divisions et de compétitions dans un Moyen-Orient qui en manque cruellement.
Un pays confronté à une pénurie structurelle d’eau est un pays dont la marge de manœuvre intérieure se réduit. Un pays dont les zones rurales se désertifient est un pays dont la stabilité sociale devient plus précaire. Que se passera-t-il si les pénuries s’aggravent ? Si les migrations internes s’accélèrent ? Si la production agricole chute durablement ? Si la dépendance aux importations alimentaires augmente dans un contexte où l’Iran ne serait pas réinsérée sur la scène géoéconomique internationale ? Quoique fasse Donald Trump, quoiqu’il advienne ces prochaines semaines, pour le régime des Mollahs comme pour la région entière, la rareté de l’eau constituera un invariant géopolitique majeur. Ne pas regarder cette problématique, c’est s’extirper du temps long et du stratégique. La sécurité alimentaire et hydrique fait partie intégrante de la sécurité tout court. Cela vaut pour l’Iran, comme pour le reste du monde. En Europe, nous aurions tort de sous-estimer cette équation.
L’article Iran : la bombe hydrique est apparu en premier sur IRIS.
Megkezdődött a fegyvergyártás az első nagy-britanniai ukrán hadiüzemben, amely elsősorban a modern hadviselésben alkalmazható drónok gyártására fókuszál. A tervek szerint a jövőben hasonló hadiüzem nyílhat Dániában is.
A United 24 media beszámolója szerint
Nagy-Britanniában megkezdték a fegyvergyártást az első ottani ukrán hadiüzemben. Az Ukrspecsystems üzemeltetésében a létesítmény olyan drónok gyártására fókuszál, amelyek bizonyítottan hatékonyak a modern hadviselésben.A hírt a londoni ukrán nagykövet, Valerij Zaluzsnij jelentette be.
A diplomata hangsúlyozta, hogy Ukrajna a rakétacsapások, az infrastruktúra rombolása és a gyártási kapacitásokra támadó kockázatok mellett is folytatja a harcot. „Mérnökeink közvetlenül a frontvonalból érkező tapasztalatokból születő megoldásokat hoznak létre. Nem elméleti kutatásokon alapulnak, hanem valódi harci alkalmazások eredményein keresztül javítják ezeket a rendszereket” – mondta a tudósítás szerint Zaluzsnij.
Rámutatott arra is, hogy a brit gyártóüzem elindítása jelentős stratégiai jelentőséggel bír.„Ez nem arról szól, hogy a fegyvergyártás fókuszát helyezzák át Ukrajnából, sokkal inkább a közös képességek bővítéséről és egy második ellenállóképességi vonal létrehozásáról” – hangsúlyozta Ukrajna londoni nagykövete, hozzátéve, hogy ezzel a hadianyagok termelésének folytonosságát is biztosíthatják.
Zaluzsnij szerint
ezzel minőségi partnerséget teremtenek, ahol a szövetségesek nemcsak támogatják egymást, hanem közös ipari biztonsági bázist is létrehoznak.A nagykövet ezt egy stabil és hosszú távú projektként jellemezte, amely a brit védelmi ipart is megerősíti, hozzáférést biztosít a modern háborúban alkalmazott technológiákhoz, egyben új foglalkoztatási lehetőségeket is teremt.
Forrás: hirado.hu
Nyitókép forrása: Facebook/Valeriy Zaluzhny
The post Megkezdte a fegyvergyártást az első ukrán üzem Nagy-Britanniában appeared first on Kárpátalja.ma.
L’année 2025 a marqué un tournant brutal pour l’écosystème Android. Les cyberattaques ont atteint un niveau record et les escrocs exploitent désormais chaque tendance technologique […]
L’article APK piégés, chevaux de Troie et relais NFC, la nouvelle vague qui menace vos smartphones Android en 2026 est apparu en premier sur .
Après une carrière de plus de 20 ans, c’est le clap de fin pour Raïs Wahab M’bolhi. Le gardien de but le plus capé de […]
L’article M’bolhi, le gardien de but le plus capé de l’histoire de l’Algérie, raccroche est apparu en premier sur .
Csuhéfonás, szövés és kemencében sült pogácsa készítése színesítette a Nagyberegi Tájház programját február 25-én.
Kezdetét vette a nagyböjt. A Nagyberegi Tájház ebben az időszakban sem pihen. A termek ismét élettel teltek meg, ahol hagyományőrző téli foglalkozást szerveztek a fiatalok számára. Az eseményen a Nagyberegi Református Líceum diákjai vettek részt, akik a népi mesterségek és a régi konyhai hagyományok világába nyerhettek betekintést.
A program egyik központi eleme a csuhéfonás és a szövés volt. A foglalkoztató teremben a kukoricacsuhé megmunkálásával ismerkedtek meg a résztvevők Kepics Andrea vezetésével. Virágok, csuhébaba és különféle fonatok készültek ügyes kezek munkája nyomán. Néhányan a munka első fázisát is kipróbálták – kukoricát hántottak, majd fejtettek –, így a folyamat teljes egészét megtapasztalhatták az alapanyagtól a kész dísztárgyig.
A kamrában berendezett szövőteremben a diákok az esztovátán való szövés alapjait sajátíthatták el. A szövőszéken egyszerű, csíkozott konyhakendők készültek, miközben a fiatalok megismerkedtek a szövés eszközeivel és munkafolyamataival. Emellett a csüllő használatát is kipróbálták.
A tájház konyhájában eközben tepertős pogácsa készült a szakácsnő irányításával. A diákok nemcsak a tészta nyújtásában, formázásában, a pogácsák kiszaggatásában segédkeztek, hanem megismerkedtek a kemence részeivel és a hozzá tartozó eszközökkel is. Kézbe vehették a pemetét, a szénvonót és a kemencelapátot. Láthatták a befűtött kemencét, és azt is, hogyan szedik ki a parazsat a kemencéből, majd pedig hogyan kerülnek be a tepsik a forró sütőtérbe. A kemencében sült pogácsa illata hamar belengte az udvart, igazi otthonos hangulatot teremtve.
A foglalkozás végén a résztvevők közös imával zárták az együtt töltött időt, majd együtt fogyasztották el a frissen sült, illatos tepertős pogácsát egy csésze forró tea kíséretében.
A program nemcsak kézműves ismeretekkel gazdagította a diákokat, hanem lehetőséget adott arra is, hogy személyes tapasztalatokon keresztül kapcsolódjanak a helyi hagyományokhoz, és közösségi élményként éljék meg a múlt értékeinek továbbörökítését.
A foglalkozás a Pro Cultura Subcarpathica szervezésében valósult meg. A program támogatója a Csoóri Sándor Alap volt, szakmai partnere a Hagyományok Háza hálózat kárpátaljai kirendeltsége.
Gál Adél
The post Hagyományőrző téli foglalkozás a Nagyberegi Tájházban appeared first on Kárpátalja.ma.
Le tribunal de Dar El Beïda a ordonné, ce mercredi, le placement en détention provisoire d’un jeune homme d’une vingtaine d’années, identifié par les initiales […]
L’article Il incendie le véhicule de son voisin par vengeance : un jeune placé en détention à Alger est apparu en premier sur .