A rendkívül széles spektrumon mozgó afrikai hírek és információk áradatában néha az ember hajlamos átsiklani egy-egy aprócska hír felett, pedig esetenként ezek a tények igen komoly, mélyben gyökerező problémákra világítanak rá. Így van ez a kameruni Bamenda városában is, ahol az elmúlt héten legalább 4 ember veszítette életét, amikor a biztonsági erők éles lőszerrel próbáltak feloszlatni több, állítólagos kormányellenes tüntetést – bár erről többféle nézőpont is ismert jelenleg, az biztos, hogy a britek és a franciák által felügyelt gyarmatokból létrejött Kamerun két angol megyéjében (a 10 megyéből 8 francia, kettő pedig angol) hetek óta tüntetések és felvonulások zajlanak, amelyek során az itt élő, angol nyelvet beszélő lakosság a kormány ellenük irányuló diszkriminációja miatt tiltakozik.
Például felvonultak az ügyvédek, amiért a törvények szerint csak franciául lehet a bíróságokon ügyeket intézni, de felvonultak és sztrájkba kezdtek a tanárok is, amiért a francia nyelv oktatása teljes mértékben háttérbe szorította az angolt, sőt előrehaladott tárgyalások is zajlanak az angol nyelvű oktatás teljes megszüntetéséről is. Ahogy arról itt már korábban volt szó, az ún. Déli-Kamerun már évtizedek óta harcol az állítólagos elnyomás ellen, hiszen bár 1961-ben népszavazáson döntött az itt élő lakosság a Kamerunhoz csatlakozás mellett (Brit-Kamerun másik, muszlim többségű része Nigériához csatlakozott), rendkívül gyorsan szervezetek sokasága jött létre egy független Déli-Kamerun létrehozásáért, főként azért, mert az itt élő lakosság számára gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy ők csak másodrangú állampolgárok lehetnek az országban.
Hogy ennek mennyi az igazságtartalma, azt vitatják a felek, az biztos, hogy az elmúlt hetekben Bamendában (Kamerun legnagyobb angol nyelvű közösségének otthont adó városa) és Kumbában (a második legnagyobb angol nyelvű város) is tüntetések, sztrájkok terjedtek spontán módon és rengeteg felvonuló szájából rendkívül durva megnyilvánulások és szabadságharcos, forradalmi indulattól túlfűtött beszédek hangzottak el. Erre válaszul a biztonsági erők nem igazán léptek fel barátságosan, a közösségi médiában tucatnyi olyan videó terjedt, amelyeken rendőrök brutális bántalmazásai láthatóak – ennek ellenére a kormány részéről értékelhető nyilatkozat nem látott napvilágot, az egy-két megszólalás mindegyike arra utalt, hogy a vezetés ezeket az eseményeket aprócska, elszigetelt, egy csőcselék által szított konfliktusként kezeli, annak semmi köze Paul Biya elnök politikájához vagy bármiféle diszkriminációhoz.
Jelen állapotban egyébként ez így is van papíron, hiszen például 1998 óta az oktatásban van francia és angol oktatási rendszer is, ahogy a törvénykezés és az ítélkezési jog is angolszász a Déli-Kamerunban és francia a többi megyében. A súlyos erőszakos cselekmények okán az országot irányító Kameruni Népi Demokratikus Mozgalom bamendai szervezete gyűlést akart összehívni pár napja, de a gyűlést barikádok emelésével és az érintett épületek eltorlaszolásával megpróbálták tüntetők megakadályozni, de a biztonsági erők ekkor is éles lőszer használatával léptek közbe állítólag – az Amnesty International szerint a biztonsági erők már korábban is követtek el hasonló visszaéléseket, amelyeket aztán a Boko Haram elleni harc égisze alatt megmagyarázottnak és indokoltnak tekintettek. És hogy mi várható most?
Valószínűleg komoly következményei nem lesznek a biztonsági erőkre nézve ezeknek az összetűzéseknek, plusz hasonló, sőt sokszor durvább konfliktusok már történtek az elmúlt évtizedek során is a régióban az elszakadáspártiak és a hatóságok között és azoknak sem volt túl nagy eredménye a Déli-Kamerun megálmodott függetlenségét illetően, hacsak az nem, hogy rengeteg elszakadáspárti politikus száműzetésre, szervezeteik pedig betiltásra kerültek. Az integráció és a kialakított államstruktúra okán már olyan szintű a két országrész között, hogy egy valódi függetlenség szinte elképzelhetetlen, az ilyen akciók eredménye legjobb esetben is csak az lehet, hogy az angol nyelvű oktatás vagy ügyintézés joga továbbra is fennmaradhat Déli-Kamerunban és nagyobb figyelmet kaphatnak az állítólagos marginalizációs vádak.
twitter.com
7 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.
La ville tenue jusqu’alors par une partie de la rébellion syrienne, est sous contrôle du gouvernement de Bachar Al Assad. Lire la suite
Pariant sur un scénario à la libyenne, Washington et ses alliés arabes, turcs et européens ont soutenu les groupes armés, alors qu’il était possible de mettre fin au conflit dès 2012.
Les demandes des manifestants syriens, en 2011, ont été matées par le régime. Mais elles n’ont jamais été appuyées par les Occidentaux qui ont surtout appuyé l’opposition pro-saoudienne.
Les bombardements ont été terribles. La guerre ! Comme si de rien n’était ! Comme si Alep, en Syrie, était différente de Mossoul, en Irak. Les civils sont toujours les premières victimes. À Alep-Est, les habitants fuient. Continuent à fuir. Ou trouvent un refuge avec l’armée syrienne. D’autres ont choisi d’embarquer dans des bus qui, avec les combattants, les mèneront dans des zones toujours sous contrôle d’une rébellion. Rien n’est terminé. Les dernières nouvelles parlent encore d’affrontements, de bombardements.