Több mint háromszoros igény jelentkezett a Vidékfejlesztési Program településfejlesztési pályázatára, amelyet 2016. május 26-án – a forráskeret kimerülése miatt – függesztett fel az Irányító Hatóság.
Idén is megrendezték Kecskeméten a NATO illetékes szerve által biztosított eszközökkel a NATINADS EW integrációs programjának (NEWFIP) gyakorlatát, mely az alföldi helyszín (Cobham DA20, Gripen, a határőrizet miatt rendkívül megcsappant győri lérak csoportosítás) mellett természetesen kiterjedt az 54-esek minden radarjára, illetve környező országokra (Szlovéniára biztosan) is. Fájdalmas volt látni annak jelét, hogy az egyesek számára legnagyobb és legfontosabb szakmai kiképzési rendezvény idejére sem tudják úgy magválasztani a migrációellenes műveletben aktuálisan résztvevő erők összetételét, hogy azon az érintett állomány maximális létszámban részt tudjon venni, és ebből következően a haditechnikai eszközök megszokott számát tudják prezentálni a gyakorlat hatékonysága érdekében. A LégierőBloggernek minden alkalommal nagy öröm látni ennek a szövetségi programnak a folytatását, melyből mindenekelőtt a nemzeti légvédelmi erők profitálnak, de ezúttal nyilvánvalóak azok a jelek, melyek a honvédség magas intenzitású hadviselésre való alkalmasságának degradációját mutatják a politika által diktált belbiztonsági feladat kedvéért. Ez nem jó így! Olyan, mint okostelefonnal szöget beverni.
Akik a nótát húzták...
...és hangszereik. A belső az E/F sávú, a külső az I/J sávú konténer. A szolgáltatás klasszikus PPP-konstrukció.
Nem az a lényeg, amit látunk, hanem amit nem. Sehol P-18, sehol PRV-16.
Nem volt magányos ez a SzURN sem, hiszen vígan ott pöfékelt mellette az agri. Nem is olyan rég még a reptér teljes hosszában felsorakozott mind a négy célcsatorna.
A 40-es pumabőrébe bújt Démon indul komplex, a NEWFIP-nek is alájátszó, CAS-t is gyakorló, valszeg JTAC-et is gyakoroltató bevetésre harmincas irányon.
A kísérő. Dögöljek meg, de én ezen még mindig nem látok ROVER DL antennát. (Igen, tudom, lehet máshogy is megoldva - azaz nem a podon magán -, ahogy anno a ROVER-hőskorban az F-14-eseken is volt). Esetleg valaki felhomályosíthatna :-)
Némi rohanással elértük a túloldalon a tangóleckéből visszatérőket is. A kísérő a vezérnél laposabb besiklása, de ahogy mondani szokták, inkább az elejére, mint a végére. Úgy némileg több idő marad gondolkodni, ha valami elfelejtődött ;-)
Pop-up-os márknyolcvankettes házhozszállítás után kifordulás jobbra a célpont felett...
...egress közben egy hasonlóból, de másik irányba.
Diversitas delectat. A napi második sor, Kobráék már 12-esre jöttek...
...némi tempót itt is be kellett iktatni a feladat sikeres végrehajtása érdekében, de hálistennek elég jó a hátsó út. A Fekete Gólya szolgáltatásainak igénybevétele közben ráadásul kinyílt a felhőzet is, ami miatt a fenti Ghost hívójelű Falcon olyan fakóra sikeredett.
Zord
Am 25. Juni 1876 vernichtete der Lakota-Kriegshäuptling Crazy Horse (Lakota-Name Tasunka Witko) mit seiner überlegenen Kriegsmacht von 1‘800 Kriegern[1] beim Fluss Little Big Horn (heute Montana) ein Kavalleriedetachement von 210 Mann[2] des Lieutenant-Colonel George Amstrong Custer (U.S.Army), das Teil einer US-Strafaktion gegen die freien Lakota und nördlichen Cheyenne war. Wegen dieser vernichtenden Niederlage wurden Crazy Horse und seine Leute anschliessend erbarmungslos durch mehr als 1‘800 Kavalleristen und Infanteristen unter der Führung von Major-General George Crook verfolgt.[3] Angesichts der fehlenden Nahrungsmittel (die riesigen Bisonherden waren bewusst durch die Amerikaner vernichtet worden) ergab sich der Häuptling Ende August 1877 Major-General Crook. Dabei wurde ihm sein Leben garantiert. Entgegen dieser Zusicherung wurde er am 7. September 1877 durch mehrere Bajonettstiche eines US-Wachsoldaten im Camp Robinson getötet.[4] Seine Ermordung sollen offenbar anschliessend die beiden Vorgesetzten von Crook, General William Tecumseh Sherman und Lieutenant-General Philip Henry Sheridan, gepriesen haben. Die kaltblütige Exekution von Tasunka Witko dürfte auf Anordnung des damaligen US-Verteidigungsministers Carl Schurz erfolgt sein.[5] Die Amerikaner fürchteten, dass Crazy Horse aufgrund seines Einflusses die Lakota zum weiteren Widerstand gegenüber den Landforderungen der USA anführen würde.
Am 21. Mai 2016 wurde auf Anordnung von Präsident Barack Obama der Anführer der Taliban, Mullah Akhtar Mansour, in der pakistanischen Provinz Beluchistan durch eine Hellfire-Lenkwaffe, die von einer Reaper-Drohne abgefeuert wurde, getötet.[6] Seine Exekution pries anschliessend der US-Verteidigungsminister John Kerry.
Beide Exekutionen weisen viele Gemeinsamkeiten auf. Sie erfolgten auf höchsten Befehl in den USA. In beiden Fällen fürchteten die USA den Anführer und deren Einfluss auf ihre Anhänger. Gemäss Obama war Mansour nicht bereit, seine Taliban-Kämpfer den Kapitulationsforderungen der USA zu unterwerfen. Beide Exekutionen erfolgten hinterhältig und unter Verletzung des Kriegsvölkerrechts. In beiden Fällen erreichte die US-Führung nicht das anvisierte Ziel. Erst durch das Massaker am Wounded Knee vom 29. Dezember 1891 von 350 Lakota (davon waren 230 Frauen und Kinder) durch das ehemalige Regiment von Custer unter dem Kommando von Colonel James W. Forsyth konnten die USA den Widerstandswillen der Lakota definitiv brechen.[7] Nach der feigen Ermordung von Mullah Akhtar Mansour haben die Taliban am 25.05.2016 mit Mawlawi Haibatullah Akhundzada einen neuen Anführer ernannt. Dieser wird nun erst recht die Kapitulationsforderungen der USA ablehnen. Eine national bestimmte Widerstandsorganisation, wie jene der Taliban, kann man nicht durch die feige Enthauptung eines Anführers besiegen.[8]
Mit ihren zahlreichen Exekutionen der Anführer ihrer Gegner haben die USA in ihrer Geschichte eine blutige Spur der kaltblütigen Tötung und Feigheit hinterlassen. Mutige Gegner durfte und darf es für sie nicht geben!
[1] Utley, R.M. and W.E. Washburn, Indian Wars, A Mariner Books, Houghton Mifflin Company, Boston and New York, 2002, P. 239-247.
So auch Nostitz, von, S., Die Vernichtung des Roten Mannes, Dokumentarbericht, Eugen Diederichs Verlag, Düsseldorf-Köln, 1970, S. 102.
[2] Andere Quellen erwähnen 212 tote Offiziere (inkl. Custer) und Kavalleristen und Zivilisten. So: Brady, C.T., The Sioux Indian Wars, From the Powder River to the Little Big Horn, Indian Head Books, New York, 1992 (erste Veröffentlichung vermutlich 1903), P. 259.
[3] Powers, Th., The Killing of Crazy Horse, Vintage Books, A Division of Random House, Inc., New York, 2010, P. 206.
So auch Brady C.T., P. 326-330.
[4] Brady, C.T., P. 333.
So auch Utley, R.M. and W.E. Washburn, P. 266.
So auch Powers, Th., P. 415.
[5] Powers, Th., P. 440.
[6] Entous, A. and J. Donati, How U.S. Tracked and Killed Taliban Head, in: The Wall Street Journal, May 25, 2016, P. A4.
[7] Utley, R.M. and W.E. Washburn, P. 299.
[8] Trofimov, Y., Do U.S. Killings of Militant Leaders Work? in: The Wall Street Journal, May 27-30, 2016, P. A2.