Biztonságpolitika

Kedves hallgatóink! A KatPol Kávéház a századik alkalomhoz - reményeink szerint - méltón egy különleges adással jelentkezik. Az eddig megszokottaktól eltérően nem egy filmet vagy sorozatot elemzünk, hanem egy regényt. Könyvből is elég rendhagyót választottunk, méghozzá Trenka Csaba Gábor 1991-es művét, az Egyenlítői Magyar Afrikát. Csapatunk elsőkörben igyekezett tisztázni a kötet műfaji sajátosságait, mivel ez egy alternatív történelmi mű és egyfajta karrierregény keveréke, ami egy terjedelmes önéletrajzként került leírásra.

[...] Bővebben!

A Kína-Tajvan konfliktus egy régóta tartó politikai és katonai vita a Kínai Népköztársaság és a Kínai Köztársaság, közismertebb nevén Tajvan között. A konfliktus gyökerei a Csang Kaj-sek vezette Kínai Nacionalista Párt és a Mao Ce-tung vezette Kínai Kommunista Párt közötti kínai polgárháborúig (1945-1949) nyúlnak vissza. A Kínai Nacionalista Párt a polgárháború elvesztése után 1949-ben Tajvanra vonult vissza. Ugyanebben az évben alakult meg a Kínai Népköztársaság is, valamint Tajvan is ugyanezen esztendőben alakította meg saját kormányát. Kína külpolitikájának legérzékenyebb pontja hosszú idők óta és jelenleg is a szigetországgal való kapcsolata. Továbbá ma a Kína és Tajvan közötti feszültség a világ egyik fő törésvonala.

Tajvan

Tajvan egy sziget Kína délkeleti partjainál, körülbelül 160 kilométerre az országtól. Tajvanon többpárti demokrácia van és egy rendkívül szabad, demokratikus társadalomnak tartják. Teljesen úgy működik, mint egy önálló állam: saját hadserege, diplomáciai tevékenysége, pénzneme és választott kormánya van. A szigeten élők is saját, külön országukként tartják számon Tajvant.

Katonai erejét tekintve 2023-ban az éves GFP-felülvizsgálat (Global Firepower) alapján elvégzett mérések eredményeként a vizsgált 145 ország közül a 23. helyen áll. Egy saját összeállítású képlet alapján születnek meg az eredmények. Minél közelebb áll az adott ország értéke a nullához, annál jobb a katonai ereje. Ez alapján Tajvan pontszáma 0,3639 volt 2023-ban. A legjobban teljesített ország az Egyesült Államok 0,0712 ponttal, míg a leggyengébb katonai erővel rendelkező államnak Butánt minősítették 6,2017 ponttal.

Tajvan hadereje szárazföldi erőkből, légierőből és a haditengerészetből áll. A fegyveres erők összlétszáma csekély, mindössze 169 000 aktív katonája van. Ehhez képest viszont a tartalékos állománya meglehetősen nagy 1,66 millió fővel.

Hivatalosan a Kínai Népköztársaság része és sem Kína, sem pedig Tajvan nem deklarálta önálló országként. Tajvan hivatalos neve a Kínai Köztársaság és 1949 óta kormányozzák függetlenül.

Mi áll a konfliktus mögött?

A Kína és Tajvan közötti eltávolodás 2016-ban kezdődött el ismételten, amikor a tajvani választásokat a baloldali függetlenségpárti Demokratikus Haladó Párt nyerte meg, élén Caj Jing-ven elnökkel. A párt elnöke a választások során egyértelművé tette, hogy nem kívánja a jövőben fenntartani a Kína-barát politikát, inkább a békés függetlenedést szeretné előmozdítani. Ez vezetett ahhoz, hogy Kína és Tajvan között még jobban kiéleződött a konfliktus, ugyanis mindezt a kínai vezetés nem nézte jó szemmel.

Kína befagyasztotta intézményes kommunikációs csatornáit Tajvannal. Válaszul az új tajvani kormány elutasította az „egy Kína” elvet. Az „egy Kína” elv azt jelenti, hogy Kínának egy legitim vezetése van, a Kínai Népköztársaság és ennek részeként tartják számon Tajvant is. Tehát a sziget saját irányítású kormányát nem ismeri el a kínai vezetés. Mivel nem fogadja el Kína, hogy Tajvan függetlenedni akar, megfogadta, hogy egyszer visszaszerzi a szigetország felett az irányítást és az ismét Kínához fog tartozni.

A 2020-as tajvani választásokat is a Demokratikus Haladó Párt nyerte meg, ráadásul fölényes győzelemmel. A következő elnök- és parlamenti választást 2024. január 13-án tartják majd Tajvanon, ami sorsdöntőnek ígérkezik, hiszen Kína és Tajvan politikai és gazdasági kapcsolatát tekintve évtizedekre meghatározhatja a sziget sorsát.

Az Amerikai Egyesült Államok szerepe a konfliktusban

Kína töretlenül a saját tartományaként tekint Tajvanra és ebben megerősíti az is, hogy hivatalosan csupán néhány ország ismeri el a sziget önálló létezését. Az évek során ez a csekély szám is egyre csak csökken, ugyanis sorra lépnek vissza az elismeréstől az államok. A Tajvannal szövetkezni kívánó országok száma is kevés, folyamatosan szakítják meg a diplomáciai kapcsolatokat.

Jelenleg 13 ország tart fenn hivatalos diplomáciai kapcsolatot a szigettel, amely a világ 193 országához viszonyítva meglehetősen csekély szám. Hozzá kell tenni azt is, hogy itt nem a legnagyobb és legbefolyásosabb államokról beszélünk, hanem néhány latin-amerikai, a Karib térségi és kelet-ázsiai kevésbé fejlett országról van szó.

Az Amerikai Egyesült Államok sem tekinti önálló államnak Tajvant. 1979-ben ismerte el az amerikai vezetés, hogy Tajvan Kína része, de ezzel párhuzamosan megtartotta a kulturális és kereskedelmi kapcsolatokat is a szigetországgal. Ezen felül mindenben támogatja, teljes mellszélességgel kiáll mellette, minden rendelkezésre álló eszközével igyekszik segíteni a szigetországot a mai napig. Az akkori miniszterelnök, Ronald Reagan kijelentette, hogy készen áll Tajvan védelmére kelni, de erre valójában sose kötelezte el magát hivatalosan az Egyesült Államok.

Joe Biden, az Amerikai Egyesült Államok jelenlegi elnöke is határozottan kijelentette – először 2021-ben – hogy készen állnak megvédeni Tajvant egy esetleges kínai támadással szemben. Biden úgy nyilatkozott, hogy kötelességük lenne odaállni Tajvan mellé. Ezt azonban nem tudjuk, hogy hogyan kellene értelmezni, hiszen ilyen kötelezettség az amerikaiak részéről nem létezik. Ezt a kijelentést az évek során többször is megismételte. Emellett meglehetősen következetesen jelentette ki azt is az amerikai miniszterelnök, hogy az Egyesült Államok fenntartja az „Egy Kína elv” politikáját. Az amerikai politikára ebben a konfliktusban stratégiai kétértelműség jellemző és nem tudni, hogy a továbbiakban is ez marad-e vagy valamelyik irányba változás fog bekövetkezni.

Az Amerikai Egyesült Államoknak azért kulcsfontosságú a szerepe a konfliktusban mert annak biztonságára és egyben jólétére is jelentős hatással lesz Tajvan sorsa. Fontos megjelölni, hogy a nemzetközi rend és a demokrácia jövőjének alakulására is nagyban kihat a konfliktus és majd annak az eredménye.

Kína és az Egyesült Államok kapcsolatára rányomja a bélyeget az, hogy Joe Biden és kormánya kiáll Tajvan mellett és a szigetország függetlenedését támogatja. Ez magában hordoz egy egyfajta fenyegetést is, hiszen a két állam között fokozatosan nő a feszültség. Ezzel még nem mondható az, hogy ez fenyegetést jelentene a világ számára vagy egy kitörőben lévő háborúval néznénk szembe, azonban ezek a szcenáriók nem elkerülhetetlenek.

Az Amerikai Egyesült Államok számára meglehetősen fontos, hogy Tajvan ne kerüljön Kína ellenőrzése alá, ugyanis, ha ez megtörténne akkor nagyon nehéz lenne fenntartaniuk a hatalmi egyensúlyt az indiai-csendes-óceáni térségben. További nehézséget okozna az is, hogy megakadályozzák a kínaiak regionális dominancia iránti törekvését, illetve, ha ez bekövetkezne akkor megváltoznának az erőviszonyok. Ha Kína annektálná a szigetet, az Egyesült Államoknak könnyen csökkenne a befolyása és ez a regionális és globális instabilitás növekedését eredményezné.

Az Egyesült Államok már régóta fegyvereket ad el a szigetországnak, az idei évben is több száz millió dollár értékben vásárolt Tajvan az amerikaiaktól. 2023 júniusában a Biden-kormányzat hagyott jóvá egy összesen 440 millió dolláros fegyvereladási folyamatot. Tajvan vásárol lőszereket, járműveket, valamint fegyverek alkatrészeit. Az amerikai külügyminisztérium úgy nyilatkozott az eladásról, hogy ez az Egyesült Államok nemzeti, gazdasági és biztonsági érdekeit szolgálja, azáltal, hogy támogatja Tajvant a fegyveres erőinek modernizálásában és a hiteles védelmi képességének fenntartásában. A kínai külügyminisztérium ezt meglehetősen ellenzi, sőt fel is szólította az Egyesült Államokat, hogy fejezze be a fegyverek eladását Tajvannak, mert ezzel csak további feszültséget kelt és teljesen aláássa a béke és stabilitás lehetőségét a felek között.

Ezek alapján egyértelművé válik, hogy nagy tétje van annak, hogy Kína indít-e támadást Tajvan ellen vagy sem. Ezért az Egyesült Államoknak hatványozott erőfeszítéseket kell tennie annak érdekében, hogy Kínát elrettentse attól, hogy erőszakot alkalmazzon a szigetország ellen. Tovább kell fejleszteni a Tajvannal kapcsolatos politikáját az Egyesült Államoknak azért, hogy a szigetország meg tudjon küzdeni az egyre nagyobb képességű, magabiztosabb, kockázatvállalóbb, és egyre elégedetlenebb Kínával.

Jelenleg nem fenyegető egy katonai konfrontáció kialakulása a Tajvani-szorosban, viszont fontos kiemelni, hogy erre az esély egyre csak nő.

A konfliktus alakulása 2023-ban

Kína az elmúlt néhány hónapban egyre csak fokozta katonai, diplomáciai és gazdasági kényszerét Tajvanra. Ennek oka, hogy ezt egy elveszett területként konstatálja és mindent megtesz annak érdekében, hogy visszaszerezze a szigetet és ha arra szükség van, erőszakot fog ennek sikeressége érdekében alkalmazni. A kínai elnök célja az, hogy teljes ellenőrzése alá vonja Tajvant és erre az erősforrást sem sajnálja ráfordítani. Egyértelművé tette a pekingi vezetés, hogy hajlandó katonai beavatkozásra is amennyiben Tajvan egyoldalúan kikiáltaná függetlenségét.

Egy kínai támadás Tajvan ellen nagy mértékű monetáris viszályokat eredményezne, mivel dollárbilliókkal csökkentené a globális gazdasági teljesítményt. Ez azért következne be mert hatalmas szerepe van Tajvannak a világgazdaságban; a tajvani vállalatok a világ vezető félvezetőcsip-gyártói; ők adják az össztermelés 70 százalékát. Egy kínai támadás leállítaná ezen termékek gyártását és szállítását. Ez olyan árucikknek a hiányához vezetne, amely technológiát tartalmaz – okostelefonok, számítógépek, autók, mesterséges intelligenciára épülő fegyverrendszerek gyártásához létfontosságú – és ennek bekövetkezte egyik országnak sem érdeke.

2023 nyarán több tízezer kínai katona haladt át a Tajvani-szoroson, erre pedig Tajvan a saját erejével válaszolt. Korábban, 2023 áprilisában volt nagyszabású kínai hadgyakorlat Tajvan partjai közelében, de a nyári manőver sokkal komolyabb erődemonstráció volt. A műveletben több hadihajó és vadászrepülőgép is részt vett. Több harci repülő áthaladt a tajvani légvédelmi azonosító zónán, ráadásul ezek között voltak nukleáris fegyver hordozására alkalmas gépek. Erre válaszul Tajvan is mozgósította saját katonai gépeit és hajóit, hogy nyomon tudja követni a kínai tevékenységet. A műveletek kiváltó oka lehet, hogy a tajvani elnök, Caj Jing-ven és más tajvani politikusok, miniszterek többszöri alkalommal találkoztak más országok minisztereivel, politikusaival – amerikai és kanadai küldöttek, amerikai házelnök, német igazságügyi miniszter – az elmúlt egy évben. Kína ezt nem nézi jó szemmel, sőt az ilyenfajta törekvéseket ellenzi, mert úgy gondolja, hogy ezzel az államok beavatkoznak Kína belügyeibe.

2023 szeptemberében sem csökkentek a kínai hadgyakorlatok, bevetések a Tajvani-szorosban. A kínai Népi Felszabadító Hadsereg – People’s Liberation Army (továbbiakban: PLA) – szeptember hónapban 18 nap alatt 225 bevetést hajtott végre Tajvan légvédelmi zónájában, valamint nagyszabású haditengerészeti gyakorlatokat is tartott. Mindezt a sziget hadserege felügyelte. Annak ellenére, hogy ezek a műveletek nemzetközi vizeken és légtérben zajlottak, egyértelmű célja Kínának, hogy Tajvant megfélemlítse. A kínai vezetés ezzel akarja bizonyítani, hogy ha oda kerül a sor akkor képes erő alkalmazására is annak érdekében, hogy visszaszerezze a sziget feletti ellenőrzését. Hszi Csin-ping, Kína vezetője utasította a PLA-t, hogy 2027-re álljon készen egy sikeres invázió végrehajtására. Ez nem jelenti azt, hogy ígéretet tett arra, hogy az említett évben fog sor kerülni Tajvan megtámadására, csupán fel kívánta hívni a figyelmet, hogy mennyire komolyan összpontosítanak és milyen ambíciói vannak. Jelenleg a PLA tartós, alacsony szintű, nem harci műveletekben vesz részt, amely több elemző szerint is erodálja Tajvan katonai felkészültségét és előnyeit.

2023. október 22-én látott napvilágot a hír, miszerint Tajvan hadserege egyhetes éleslövészetet indított Közép-Tajvan térségében azért, hogy a szárazföldi csapatok felkészültségét teszteljék. Ezt egyértelműen megkövetelte a Kína felől érkező növekvő katonai fenyegetés. A gyakorlatokkal az a cél, hogy az abban részt vevő két dandár harccsellel kapcsolatos vezetési technikáját teszteljék. Vizsgálják, hogy megfelelően képzettek-e az egységek a hírszerzés, parancsnokság, elfogás, kommunikáció és a logisztikai támogatás terén.

A két ország katonai erejét szinte összehasonlítani sem lehet. Míg Kína a világ legnagyobb állandó hadseregével rendelkezik – 2 millió tag – addig Tajvannak mindösszesen 169 000 aktív katonája van. Ebből adódik, hogy sokkal erősebb légi, szárazföldi és tengeri hadszíntéren is Kína, mint a szigetország.

Itt azonban fontosnak tartom megjegyezni, hogy két olyan országról beszélünk, amelyek nukleáris fegyverekkel rendelkeznek. Nem lehet látni, hogy mi történne akkor, ha közvetlenül szembe kerülnének egymással és nukleáris fegyvereiket használnák, hisz ilyen korábban még soha nem fordult elő.

Az elmúlt hónapokban azt figyelhettük meg, hogy egyre gyakoribbak a kínai hadgyakorlatok, a repülőgépek, hajók és katonák mozgósítása. Hszi Csin-ping azt nyilatkozta, hogy a fokozott haditervezés és kiképzés, valamint a megerősített parancsnoki struktúra biztosítja, hogy a kínai hadsereg ne csak harcolni, hanem győzni is tudjon egy esetleges összeütközésben Tajvan ellen.

Az évek óta tartó politikai huzavona eredményezte azt, hogy jelenleg a Kína és Tajvan közötti tengerszoros a Föld legfenyegetőbb és legbizonytalanabb térségévé vált. Ezen felül a kínai külpolitika legérzékenyebb pontjaként tartják számon a szigetországgal való kapcsolatát.

Jelenleg Tajvan státuszára azt mondhatjuk, hogy meghatározatlan. Nem érték még el azt a végpontot, ahol meg lehetne mondani, hogy Tajvan Kína része, egy független állam vagy valami egészen más. Kutatásom alapján azt a konzekvenciát tudom levonni a ma fennálló helyzetből, hogy előre nem látható, hogy mikor fog eldőlni a szigetország sorsa, milyen végkimenetele lesz a konfliktusnak és hogyan, milyen eszközökkel, mennyi idő alatt fogják tudni rendezni a nézeteltéréseket. Továbbá ezekből az információkból, adatokból arra tudok következtetni, hogy a háború kitörésének fenyegetése egyre nagyobb, valamint egyre beláthatóbb időn belül van a konfliktus eszkalálódása. Azonban a helyzet összetettsége miatt nehéz lenne megjósolni a Kína-Tajvan szembenállás jövőbeni alakulását.

Érdekli a téma? Olvassa el hasonló cikkeinket!

A borítókép Chi Lok TSANG fényképe Unsplash-ről.

A A Kína-Tajvan konfliktus alakulása az elmúlt hónapok tükrében bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A választások eredménye

Kelet-Közép Európa legnagyobb geopolitikai súllyal rendelkező államában 2023. október 15-én tartották a rendszerváltást követő tizedik szabad választást. A rekordszámú, (74,4%) közel 22 millió választópolgár részvételével lezajló választás nagyban oszlatja a potenciálisan felállítandó a PO (Polgári Koalíció) – Trzecia-Droga (Harmadik út) -Lewica (Baloldal) (30,7%, 14,4%, illetve 8,61%) kormánykoalícióval kapcsolatos legitimitási aggályokat. A legtöbb szavazatot begyűjtött Jog és Igazságosság Párt (35,38%) nem szerepelt különösebben rosszul és stabil választói bázisát is többnyire sikerült megnyernie. A nyugati országrész városiasabb régióinak, Varsónak-, illetve a külhoni lengyelek jelentős részének (mintegy 600.000 levélszavazat) magasabb fokú mobilizációja azonban valószínűsíthetően a PO-Lewica-TD koalíció kormányalakításához fog vezetni. Ugyan Andrzej Duda, október 26-án bejelentette, a november 13-án esedékes parlamenti alakulóülésig semmiképp sem történik miniszterelnöki kinevezés, a kormánypárnak még a tőle jobbra lévő Konföderáció párttal összefogva sem rendelkezik elegendő mandátummal (231, a 460 fős Szejmben) a kormányalakításhoz. A PiS megfelelő koalíciós partner hiányában tehát maximum november végéig maradhat kormányon, mivel az alkotmány értelmében a köztársasági elnöknek a parlamenti alakulóülést követő 14 napon belül ki kell nevezze az elégséges mandátummal rendelkező párt(koalíció) jelöltjét.

Belső és külső katalizátorok a jogalkotásban

A választási kampányban a politikai tömörülések közötti nézetkülönbségek számos területen kiütköztek, (EU-hoz-, kulturális- és társadalmi kérdésekhez való viszony) és ezek közt nem jelentéktelen a Lengyel Fegyveres Erők fejlesztésének és modernizációjának kérdése sem, mely a megelőző két ciklusban kormányon lévő Jog és Igazságosság Párt kiemelt ügyének számít. Lengyelország már a 2010-es évek elejétől közel állt a NATO 2014-es walesi csúcsán előírt GDP 2%-át kitevő védelmi költségvetéshez, azonban 2022. február 24-i Ukrajna elleni orosz agressziót követően az ország rohamos mértékben kezdte növelni a védelmi szférára, és azon belül is főleg a fegyverbeszerzésekre szánt összeget.

Míg 2015-ben (a Krím-félsziget orosz annexióját követő évben) a lengyel védelmi költségvetés 37 milliárd zlotyi-t (az akkori GDP 2,2%-át) tette ki, addig 2023-ra a Szejm a költségvetésben eddigi rekordösszegnek számító 97,4 milliárd zlotyit szánt, mely a GDP 4%-val egyenértékű. A PiS honvédelem iránti elszántságát és percipiált orosz fenyegetés elleni fellépésének komolyságát húzza alá, hogy ezen tetemes összeggel Varsó az USA-t és Görögországot megelőzve a legnagyobb arányban fordít védelmi célokra a NATO-n belül. Az ország gazdasági teljesítő képességéhez mért gigantikus méretű erőforrás-allokáció nem csupán a fegyveres erők létszámának gyors növelését, de a haditechnikai eszközállomány átfogó modernizációját is finanszírozza. E tekintetben a jobboldali-konzervatív PiS kormány nem szerény tervekkel állt elő az ország védelmi képességeinek rohamos növelése érdekében.

A jelenlegi belpolitikai változások azonban minden bizonnyal változást jelentenek számos szakpolitikai kérdésben. Kérdés, hogy vajon a védelmi költségvetés magasan tartása, valamint a lengyel fegyveres erők védelmi képességeinek további fejlesztése az új balközép kormánykoalíció prioritásai között marad-e?

A lengyel külpolitika egyik többé-kevésbé kormányokon átívelő, konszenzusos elvének számító atlantizmus, valamint az Egyesült Államokkal való szívélyes viszony fenntartása fontos feltétele a tavaly kitűzött ambícióknak is. A PiS kormány által tavaly márciusban végül elfogadott Honvédelmi Törvényt Jarosław Kaczyński pártelnök már jóval az orosz támadás megindulása előtt, 2021 októberében a Szejm (alsóház) elé terjesztette. A korai időpontban való „orosz imperializmusra” való hivatkozás is megerősíti azt, hogy a lengyel kormány hitelt adott az USA és más nyugati országok hírszerző szolgálatai által terjesztett információnak, miszerint Moszkva határmenti csapatösszevonásaiból és erőkoncentrációjából arra lehet következtetni, hogy valamikor a 2022-es év elején támadás várható Ukrajna ellen. A törvényjavaslatot a Szejmben, illetve a Szenátusban (felsőház) óriási többséggel fogadták el a képviselők és 2023. március 18-án Andrzej Duda államfő aláírásával törvényi erőre lépett.

Jelenlegi beszerzési és fejlesztési tervek és projektek

A nagy hatású, több mint 450 oldalas jogszabály számos fontos változást hozott a lengyel védelempolitikában, és összesen 14 korábbi törvény helyettesítését volt hivatott ellátni. Többek között olyan jelentős területeken hozott változásokat, mint a személyi állomány növelése, anyagi ösztönzők és kedvezőbb katonai életpálya, a költségvetésen kívüli védelmi alap bevezetése, az önkéntes rendszer és a kiképzés fejlesztése, valamint az új haditechnikai eszközök (akár lízing általi) beszerzése. Ezen utóbbi területén különösen is figyelemreméltó az USA-val és szövetségesének számító Dél-Koreával kötött szerződések, melynek keretében az ország meglévő 247 darab Leopard 2 (A4-, A5- és PL-lengyel variáns típusok) harckocsija mellé már a háborút megelőzően további képességfejlesztésre törekedtek ezen fegyvernem terén.

A lengyel kormány már 2021 júliusában 250 M1A2 Abrams típusú beszerzését jelentette be mintegy 4,7 milliárd dollár értékben, majd ezt követően 2022 áprilisában a tényleges megállapodás is megszületett Varsó és Washington között. Ezt tetézte a tavaly júliusban tett védelmi miniszteri nyilatkozat, melyben Mariusz Blaszczak további 116 használt amerikai M1A2-ről megkötött szerződést jelentett be. Az Abrams harckocsik fokozatos leszállítása várhatóan 2025-2026 körül fog teljesülni, így a már jelenleg is igen komoly szárazföldi képességekkel rendelkező Lengyel Fegyveres Erők az évtized második felében minden bizonnyal az európai élmezőnybe tartoznak majd. Ezzel párhuzamban a lengyel védelmi tárca 2022 júliusában egy másik beszerzés részeként összesen 960 K2 típusú harckocsi-, 648 K9 önjárólöveg, valamint 48 FA-50 Golden Eagle 4. generációs (amerikai-koreai) közösfejlesztésű vadászrepülőgép beszerzéséről állapodott meg Dél-Koreával. A szerződés keretében a K2-ből az első 180 db Dél-Koreából érkezik (már megérkezett decemberben), míg a maradék 800-at Lengyelországban gyártanak le 2026-tól kezdődően. Ehhez hasonlóan az első 48 K9 megérkezését követően, a következő 600-at 2024-re várják, és 2026-tól pedig az önjáró lövegek gyártását is belföldön tervezik a lengyelek. Ezenfelül az ukrajnai háború tapasztalatait látva 2023 szeptemberében a kormány bejelentette, hogy 486 indító-töltőmodul-készletet szándékoznak beszerezni az amerikai M142 HIMARS (High Mobility Artillery Rocket Systems) rendszerek számára, hogy ezzel is erősítsék a tüzérségi fegyvernem képességeit. Ezen modulkészlet, még a 2019-ben megkötött 20 HIMARS-ról (2 kiképzési célokra) szóló üzlet kvázi „kiegészítésének” tekinthető, és a védelmi miniszter szerint az egyeztetett ütemtervnek megfelelően 2025 körül várható a leszállítás.

A forgószárnyas képesség vonatkozásában fontos fejleményt jelentett a 2022. szeptemberi bejelentés Blaszczaktól, hogy Lengyelország 96 db AH-64 E (Apache) támadó helikopter beszerzését tervezi az Egyesült Államokból. Hivatalosan idén augusztusban tette közzé a washingtoni külügyi tárca, hogy a kormány beleegyezett a lengyel kérésbe, így 12 milliárd dollár értékben szerződés született, melynek tárgyát képezik a helikopterekhez szükséges Hellfire rakéták, levegő-föld rakéták, Stinger rakéták, valamint gyakorló rakéták is. A fegyverkezési láz a légvédelem területén is éreztette hatását, így 2023. június végén a fegyverexport ellenőrzéséért felelős Védelmi Biztonsági Együttműködési Ügynökség bejelentette, hogy hozzájárul Lengyelország 48 MIM-104 Patriot légvédelmi rakétaindítóra és ehhez tartozó 644 rakétából, illetve radarokból és egyéb alkatrészekből álló légvédelmi rendszerre vonatkozó igényéhez. A légi komponens fejlesztési tervének integráns részének tekinthető Lengyelország részvétele az F-35-ös projektben, melynek részeként Varsó a 48 db F-16-sa (régebbi verzió), valamint az említett dél-koreai FA-50-sek mellé 32 db F-35 hadrendbe állítását tervezi melyek fokozatos beérkezése 2024-től várható.

Ezen mennyiségű haditechnikai eszközpark és a különböző fegyverrendszerek integrálása a fegyveres erőkbe nemcsak a képzés, de a logisztika és a folyamatos szervízelés területén is irdatlan összegeket emészt fel, így nem kizárt, hogy a hosszú távú beszerzési programokban a 2023-tól a GDP 4%-ra növelt védelmi költségvetés, valamint a szeptember végén bejelentett 2 milliárd dolláros közvetlen védelmi fejlesztési hitel ellenére is lehetnek fennakadások. Ez annak ellenére is gazdasági kockázatként jelentkezhet Varsó számára, hogy az USA többek közt Lengyelország ukrajnai háborúban betöltött „logisztikai csomópontként” betöltött szerepére, valamint az elkötelezett anyagi segítségére való tekintettel az átnyújtott szovjet-, illetve régebbi lengyel gyártású haditechnikai eszközök (MiG-29 vadászgép, T-72 harckocsi, Krab önjáró löveg, Rosomak páncélozott szállító harcjármű) pótlására jóval kedvezőbb feltételek mellett hajlandó modern fegyvereket biztosítani.

Várható-e változás?

A különösen éles hangvételű, vádaskodásoktól sem mentes választási kampány a védelmi szféra terén is kiéleződött. Mariusz Blaczak védelmi miniszter ugyanis egy szeptember 17-én (a Lengyelországi II. világháborús szovjet invázió 84. évfordulóján) közzétett videóban azzal vádolta meg Tuskot, hogy egy potenciális orosz támadás esetén kész lenne akár a keleti országrész feladására is. Ennek során Blaszczak egy titkosítottnak mondott 2011-es katonai dokumentumból (Donald Tusk elnöksége) képeket mutatva állította, hogy az akkori vezetés Kelet-Lengyelország elvesztésével is számolt. Számos ellenzéki érzelmű védelmi elemző, valamint katona Blaczczakhoz hasonló „ízlésességgel” fejezte ki aggodalmát az ilyen típusú nyilatkozatok és a védelmi minisztériumi dokumentumok kiszivárogtatásával kapcsolatban. Stanisław Koziej PO jelölt, valamint nyugállományú dandártábornok az esettel kapcsolatban az nyilatkozta: „Kérem, ébresszenek fel, azt hiszem, álmodom! Ez egy pártcélokból elkövetett nyílt és tudatos tett Lengyelország biztonsága ellen.” Koziej bejegyzése végén arra kérte a választókat, hogy „mentsék meg Lengyelországot ettől a kormánytól”.  Ezen eset és a hangnem ékes példája a lengyel belpolitikai harc intenzitásának, az ellenségképpel, valamint a védelmi célok fontosságával kapcsolatban mégiscsak alapvető konszenzus van a lengyel társadalomban.

A PO-TD-Lewica koalíció programjának védelemre vonatkozó részei számos pontban azonban helytelenítik a jelenlegi stratégiát. A PO elmondásuk szerint nagyobb értékben szerezné figyelembe a lengyel védelmi ipari vállalatok érdekeit a modernizációs törekvések során. Czesław Mroczek volt védelmi miniszterhelyettes kijelentette: „Ez az ügy egy nagyon komoly problémát illusztrál: a lengyel ipar kihagyását, amely a jelenlegi tenderek nagy részében nem vesz részt. Ez máris gyengítette a hazai ipari potenciált, és az ukrajnai háború világosan mutatja, hogy a saját védelmiipar a fegyveres erők mellett a védelmi potenciál egyik pillére.”

A jelenlegi szerződésekkel kapcsolatban az ellenzéki párt alapvetően nem ellenkezik, azonban az újonnan beszerzett eszközök logisztikai- és főképp személyi működtetési hátterével kapcsolatban is vannak kétségeik. A PO véleménye szerint azonban elemzés alá kéne venni a már meglévő szerződések egyes részleteit, mivel azok egyfelől egy hosszútávú elköteleződést jelentenek, másrészt nem biztos, hogy összeegyeztethetőek a fegyveres erők személyállományának jövőbeli létszámával. Az ellenzéki pártok ugyanis nem osztják a PiS reményeit a fegyveres erők 2035-ig történő 300.000 főre emelését a jelenlegi 180.000-ről, (említett Honvédelmi Törvény) így saját elmondásuk szerint lassabban és megfontoltabban hajtanák végre. A KO állítása szerint először a műszaki-logisztikai-személyi modernizációra törekedne, hogy ezt követően a Lengyel Fegyveres Erők sikeresebben tudják ellátni az eszközök fenntartását. Nagyobb hangsúlyt fektetnének a Területi Védelmi Erők fejlesztésére és a többi szolgálati ágba való integrációjára, melytől anyagi források megspórolása is várható. Ezenfelül a párt fontosnak érzi a gabonavita miatt Ukrajnával megromlott viszony minél előbbi rendezését és a további odaadó támogatás biztosítását. Külpolitikai módosulás lehet, hogy a nyilatkozatok szerint a PO bár továbbra is nagyon fontosnak tarja az USA-val védelmi kérdések terén is meglévő erős bilaterális kapcsolatokat, de a legfontosabbnak a „NATO hatékony szervezetként való működését tekinti”. Mindazonáltal a PO és a Lewica között feszül némi ellentét a védelmi költségvetés mértékét illetően, mivel utóbbi párt tartaná a NATO által előírt GDP 2%-át kitevő összeget, melynek 20%-át fordítaná modernizációra. (bár a jelenlegihez hasonló különösen intenzív beszerzési programok idején elfogadhatónak tartanák ennek emelését). Éppen ezért a PO egy a költségvetésen kívül álló, az EU-s Újjáépítési Alapból való finanszírozást sem tart kizárandó opciónak a jelenlegi és a közeljövőben várható igen súlyos védelmi költségek finanszírozására.

Összességében megállapítható, hogy a hamarosan minden bizonnyal megalakuló új lengyel kormány elődjéhez képest nem folytat majd merőben más védelempolitikát. Külpolitikai téren azonban valószínűsíthető, hogy Varsó számra a kelet-közép európai térség jelentősége csökkenni fog, míg a weimari hármak (Lengyelország-Németország-Franciaország) szorosabb együttműködésére egyéb szakpolitikák mellett akár a katonai-védelmi területen is sor kerülhet.

Érdekli a téma? Olvassa el hasonló cikkeinket!

A borítókép Kris Cros fényképe Unsplash-ről.

 

A Lengyel választások potenciális hatásai az ország fegyverkezési törekvéseire bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

2023. augusztus 22 – 24 között megtartotta az öt BRICS állam a dél-afrikai Johannesburgban XV. Csúcstalálkozójukat. Az esemény történelmi. Hat taggal bővül a gazdasági szövetség 2024. január 1-től kezdve. Innentől kezdve egy 11 tagú szervezetté válik, ami négy kontinenst fed le. Egyesek szerint a BRICS a G7-et lehagyva a G20 kihívójává válik.

A BRICS XV. Csúcstalálkozója és bővülése Johannesburgban

Dél-Afrikai Köztársaság elnökletével 2023. augusztus 22 – 24 között megrendezésre került a XV. BRICS Csúcstalálkozó. A házigazda Cyril Ramaphosa a Dél-Afrikai Köztársaság elnöke volt. A csúcstalálkozón jelen volt a kínai elnök Hszi Csin-ping, az indiai miniszterelnök Narendra Modi és a brazil elnök Luiz Inácio Lula da Silva. Említésre méltó, hogy az orosz elnök Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin nem vett részt személyesen az eseményen, csak online.

Moszkvát Johannesburgban a külügyminiszter Szergej Viktorovics Lavrov képviselte.  Ennek oka az, hogy a Nemzetközi Büntető Bíróság márciusban elfogatóparancsot adott ki az orosz államfő ellen. Pretoriának le kellene tartóztatnia Putyint, ha az országba lépne.

A csúcstalálkozónak öt fő témája volt:

• Együttműködés kiépítése egy méltányos igazságos átmenet irányába
• Oktatási és képesség fejlesztés átalakítása a jövő számára
• Az Afrikai Kontinentális Szabadkereskedelmi Övezeten keresztül a lehetőségek megnyitása
• Poszt-pandémia utáni szociális-gazdasági helyreállítás, valamint az Agenda 2030 ENSZ Fenntartható Fejlődési Célok képességeinek erősítése
• Multilateralizmus erősítése, egy olyan reformon való munkálkodást, ami valóban átalakítja a globális kormányzási szervezeteket ezenkívül a nők béke procedúrákban való részvételének hatásos erősítése

Azaz összefoglalva a fő témák azok, amik a nyugati világot is foglalkoztatják jelenleg. A fenntartható fejlődés biztosítása, az oktatás és ezáltal a szegénységből való kitörés, Afrika gazdasági kiaknázása és egy új igazságosabb világ teremtése. Ez az utolsó pont azért említésre méltó, mert a két legjelentősebb BRICS tag Kína és Oroszország álláspontja szerint a jelenlegi nyugati rendszer nem jó, újat kell teremteni.

A dél-afrikai elnök szerint a csúcstalálkozó sikeres volt: „szeretném megköszönni Brazília, Oroszország, India és Kína vezetőinek és delegációinak, hogy részt vettek ezen a legsikeresebb XV. BRICS Csúcson Dél-Afrikában Johannesburgban”.

Az esemény jelentőségét viszont az adja, hogy a BRICS öt tagról 11-re bővült, mivel 2024. január 1-gyel hat új taggal bővül a szervezet. Ez a hat ország a következő:

• Argentin Köztársaság
• Etióp Szövetségi Demokratikus Köztársaság
• Iráni Iszlám Köztársaság
• Szaúd-Arábiai Királyság
• Egyiptomi Arab Köztársaság
• Egyesült Arab Emírségek

Ezzel a világ GDP 29,3%-át fogják kitenni, a korábbi 26,4% helyett. A világ populációjának immáron a 46%-át teszik, míg korábban csak a 40,8%-át tették ki. De a fejlődés itt valószínűleg nem áll meg, mert még több taggal fog bővülni a szervezet.

A BRICS következő bővülésének lehetséges jelöltjei

A médiában több helyen megírták, hogy a BRICS bővülése itt nem áll meg és valószínűleg további tagokkal fog bővülni.

Enoch Godongwana dél-afrikai pénzügyminiszter szerint Algéria biztosan csatlakozni fog a következő körben. De felmerült Afganisztán, Indonézia, Nicaragua, Nigéria, Szenegál és Thaiföld csatlakozásának is a lehetősége.

Június 2-án Fokvárosban a BRICS külügyminisztereinek találkozóján Kazahsztán külügyminiszterének első helyettese Kairat Umarov megerősítette Asztana azon szándékát, hogy a jövőben szeretnének taggá válni. Ezen kívül több más állam is jelen volt, akik közül többen taggá is válnak a jövőben.

2024. január 1-el tagok Csak érdeklődők 1. Argentína Banglades 2. Egyiptom Burundi 3. Irán Comore-szigetek 4. Szaúd-Arábia Kongó 5. Egyesült Arab Emírségek Gabon 6. Indonézia 7. Uruguay

 

Nem sokkal ezután június 19-én Banglades hivatalosan is bejelentette, hogy szeretne csatlakozni a BRICS-hez, amit a bangladesi külügyminiszter Abdul Momen is megerősített. Oroszország szövetségese Belarusz is bejelentette szándékát, hogy csatlakozna a BRICS-hez.

Ezenkívül pedig megfigyelhető például Oroszország kommunikációján, hogy szeretné, ha minél többen csatlakoznának a gazdasági szövetséghez. Putyin szeptember 29-én a Latin-Amerika – Oroszország Parlamenti Konferencia megnyitóján utalt arra, hogy Latin-Amerikában nagy gazdasági potenciál van és nyitva áll előttük az út a BRICS vagy akár az Eurázsiai Unióval az együttműködésre.

A Kreml szóvivője Dmitrij Szergejevics Peszkov szerint „ez nem Oroszország politikájának a következménye (hogy ennyien csatlakoznak), ez a fejlődési lehetőségek hatása, amit a BRICS-hez való csatlakozás magában rejt”. Azt is kiemelte, hogy ez egy „olyan együttműködése az országoknak, ahol egy közös megközelítést alkalmaznak arra vonatkozóan, hogy fejlesszék a kapcsolatokat, aminek az alapja az előny és kölcsönös tisztelet nem egymás kioktatása arról, hogy hogyan kellene élni”.

A fenti kijelentések egyértelműen passzolnak a jelenlegi Nemzetbiztonsági Stratégiájukhoz, ahol meghatározzák egy változó világrend kialakulását. De Indiának is fontos a BRICS bővítése:

„A BRICS többé nem „alternatíva”, hanem a globális világ kialakult jellemzője. A BRICS által megtestesített reformüzenetnek át kell hatnia a multilateralizmus világát” – vélekedett az indiai külügyminiszter Subrahmanyam Jaishankar.

Jól látszik, hogy több forrás szerint is a BRICS létszáma nőni fog, azonban egyelőre kérdés, hogy a jelentkezők közül kiket fognak valóban bevenni. Összefoglalva jelenleg az alábbi lehetséges lista kering az interneten:

Bejelentették hivatalos csatlakozási szándékukat Érdeklődnek a szervezet iránt 1. Algéria Afganisztán 2. Bahrein Angola 3. Banglades Burundi 4. Belarusz Comore-szigetek 5. Bolívia Kongó 6. Kuba Gabon 7. Honduras Bissau-Guinea 8. Kazahsztán Mianmar 9. Kuvait Nicaragua 10. Palesztina Észak-Korea 11. Szenegál Pakisztán 12. Thaiföld Szudán 13. Venezuela Szíria 14. Vietnám Tunézia 15. Törökország 16. Uganda 17. Zimbabwe 18. Indonézia

 

A BRICS gazdasági potenciálja

A fentiekben jól látszik, hogy jelenleg egy komoly átalakulási folyamaton megy keresztül a BRICS. Jövőre hat ország csatlakozik és ezenfelül többen is bejelentették, hogy a későbbiekben szeretnének tagok lenni. Fontos megvizsgálni, hogy valóban kihívója lehet-e a G7-nek.

A Visual Capitalist weboldala szerint 2024. január 1-től kezdve a BRICS magába tömöríti a világ lakosságának 46%-át, a világ GDP 29,3%-át, az olajtermelés 43,1%-át és a globális exportban való részesedés 25,1%-át. Míg a G7 országai (Egyesült Királyság, Egyesült Államok, Japán, Németország, Franciaország, Olaszország, Kanada) a világ GDP 29,89%-át a lakosság 10%-át. Az olajtermelés tekintetében az Egyesült Államok az egyetlen olyan ország – esetleg még Kanada – akik jelentősebb olajtermelők a G7-en belül. A BRICS kapcsán más weboldalak is, mint az Economic Times is hasonló adatokat közöl a BRICS gazdasági teljesítménye kapcsán, mint a Visual Capitalist.

Természetesen azt meg kell említeni, hogy a százalékos eloszlások nem egyenletesek, mert India és Kína együtt kiteszik a világ lakosságának 35,5%-át BRICS-en belül pedig a lakosság 78%-át. A világ GDP 18,4%-át Kína teszi ki, míg a BRICS-en belül a GDP 62%-át teszi ki.

Viszont az olajkitermelésben egyértelműen Oroszország és Szaúd-Arábia dominál együttesen a világ 24,8%-át teszik ki. A BRICS-en belül pedig a termelés 57%-át.

Az olajtermelés kapcsán érdemes megfigyelni  az OPEC szervezetét is, hogy mennyiben fedi majd le a jövőben a BRICS.

OPEC tagok Tagja BRICS-nek 1. Algéria még nem 2. Angola még nem 3. Ecuador nem 4. Egyesült Arab Emírségek igen 5. Gabon még nem 6. Egyenlítői-Guinea nem 7. Irán igen 8. Irak nem 9. Kuvait még nem 10. Líbia nem 11. Nigéria nem 12. Szaúd-Arábia igen 13. Venezuela még nem

Az látható, hogy a 13 tagból jelenleg még csak 3 tagja a BRICS-nek, azonban még 5 ország az, akiknél lehetséges a későbbi tagság. Így végső esetben 8 BRICS tag foglalna helyet az OPEC országai között, ami a szervezet 61%-át jelentené.

Másrészről azt is fontos megnézni, hogy kik termelnek a legtöbbet az OPEC-en belül. (#-el jelölve a BRICS tag és *-al az aspiráns.)

Ország Éves olajtermelés (hordó/naponta) 1. Algéria * 1,698,785,656 2. Angola * 1,796,742,754 3. Ecuador 548,378,765 4. Egyesült Arab Emírségek # 3,772,788,273 5. Gabon * 210,427,672 6. Egyenlítői-Guinea 244,000,000 7. Irán # 4,376,194,355 8. Irak 4,443,457,393 9. Kuvait * 2,990,544,137 10. Líbia 499,396,792 11. Nigéria 1,938,542,727 12. Szaúd-Arábia # 12,402,761,040 13. Venezuela * 2,355,423,552 Összesen: 37 277 443 116

 

A táblázatból kitűnik, hogy a leendő BRICS tagok éves olajtermelése (hordó/naponta) összesen 20 551 743 668, ami az egész szervezet 55,1%-át teszi ki, tehát közel 60%. Ha hozzá vesszük azokat a tagokat is, akik bejelentették lehetséges csatlakozási szándékukat akkor ez az érték 29 603 667 439-ra nő, ami már 79,41% alig marad el a 80%-tól. Kijelenthető, hogy a BRICS országai teljesen lefedik, majd a jövőben az OPEC országok olajtermelését.

Ezen kívül azt is fontos kiemelni, hogy ezek az országok több fontos kereskedelmi fojtópont felett gyakorolnak uralmat, ami így részben vagy teljesen BRICS országok ellenőrzése alá kerülne. Egyiptommal a Szuezi-csatorna, Iránnal a Hormuzi-szoros kerül BRICS országok tulajdonába. Indonéziával a Malaka-szoros egy része kerülne hozzájuk, valamint a Lomboki-szoros, de Indonézia csatlakozása még nem biztos.

Összességében megállapítható, hogy egy jelentősebb gazdasági együttműködés van kialakulóban, ami jelenleg is fejlődésben van. A kérdés, hogy lehet-e a kihívója a G7-nek vagy milyen célt szolgál majd a későbbi geopolitikai játszmákban.

Lehet-e kihívója a G7-nek?

Annak ellenére, hogy megvan a gazdasági potenciálja a BRICS-nek, mégis vannak olyan szakértők, akik úgy gondolják, hogy nem fog alternatívát kínálni a G7-tel kapcsolatban. Több okot határoznak meg.

Vannak, akik úgy gondolják, hogy a demokrácia hiánya és a korrupció miatt fog megbukni a szövetség. De olyan elméletek is vannak, ami csak úgy számol a BRICS-el mint egy platform, ami csak segítséget, alternatívát ad a nyugati befolyással szemben és nem fogja se leváltani és az ellensége se lesz.

A demokrácia terén a Freedom House és az Institute for Democracy tanulmányából is az a következtetés jön le, hogy a G7 országai demokrácia-mutatóihoz képest elmaradnak a BRICS államai, tehát ebből következik, hogy a BRICS nem egy demokratikus szervezet.

Az Institute for Democracy 2022-es adatai szerint egy 0-1-es skálán a G7 0.77-en a BRICS csak 0.31-en áll. A Freedom House 0-100-as skálán a G7 országainak átlagát 92-re a BRICS országaiét 49-re értékelte. Ezen kívül több tanulmány, szerint is a gazdasági növekedés összefügg a demokráciával és a szabadsággal.

Thorvaldur Gylfason izlandi emeritus gazdasági professzor a cikkében ezt problémának tekinti, mivel a demokrácia, szabadság és az emberi jogok tisztelete az ENSZ Emberi Jogi Nyilatkozata szerint univerzális értékek, ezzel viszont szembe mennek a BRICS országai. Brazil elemzők is megemlítették, hogy valóban probléma lehet, hogy antidemokratikus irányt vett a BRICS bővülése és fontos lesz Brazíliának ügyelni arra, hogy a szervezet semleges maradjon és ne Kína és Oroszország geopolitikai érdekeit szolgálja.

Az izlandi professzor hozzátette, hogy történelmi ellentétek feszülnek a BRICS országai között, ezért sohasem lehet igazán jó viszonyban egyik ország sem, hiszen területi követeléseik vannak egymással szemben, valamint vannak érdekütközések is. Ezt a véleményt osztja az Atlanti Tanács oldalán több szakértő is. Véleményük szerint problémát okozhat Oroszország-Kína-Irán nyugat ellenessége a kevésbé nyugat ellenes Brazília-India irányába, de kérdés lesz, hogy az afrikai országok érdekei mennyire férnek majd össze a közel-keleti országokéval.

A fenti megállapítások igazak, hiszen valóban több olyan ország kerül egy szövetségbe, akiknek érdekeik ütköznek, történelmük konfliktusokkal terhelt. Azonban ez a megállapítás igaz a nyugati szervezetekre is. Már csak a G7-en belül Németország és Franciaország Napóleon idejétől kezdve a múlt század közepéig komoly ellenségek voltak.

De ha az Európai Unióra és a NATO-ra vetítjük ki ezt a problematikát ott is látható, hogy Közép-Európa országainak egymással szemben területi követeléseik vannak, a lengyelek nem bíznak a németekben, Törökország és Görögország történelmi ellenségek stb. Ennek ellenére működnek ezek a szervezetek. Tehát nem lehetetlen a BRICS-nek sem megoldani ezeket a típusú problémákat.

A BRICS fejlődik és több ország szeretne csatlakozni. Ennek oka leginkább az, hogy szeretnének egy olyan platformhoz tartozni, ami pont, hogy egy alternatívát kínál a jelenlegi nyugati rendszerrel szemben. Kritizálják a nyugati NGO-k Kínát és Oroszországot, mert nem elég demokratikusak, de sok kevésbé demokratikus ország szívesen kereskedik velük.

Ennek oka, hogy nem kérik számon az emberi jogok hiányát. Továbbá úgy pozícionálják magukat, mint akik a nyugati neokolonializmus ellen küzdenek. Ez jól rezonál, mert a  párizsi klímacsúcson a dél-afrikai elnök is kijelentette, hogy „Mi (Afrika) azt akarjuk, hogy egyenlőként legyünk kezelve” ez tökéletesen leírja, hogy Afrika úgy érzi a nyugat kizsákmányolja és lenézi őket. Egyelőre még több szakértő szerint még csak egy alternatívaként fog üzemelni és nem fogja leváltani a nyugati blokkot.

A katari illetőségű Al-Jazeera cikkében az áll, hogy inkább lesz egy gazdasági és diplomáciai alternatíva az Egyesült Államok által dominált blokkal szemben, minthogy teljesen lecserélje. Grace Yuehan Wang akadémiai vállalkozó szerint nem egy blokk, hanem sokkal inkább egy hálózat, ami hasonló országokat tömörít. Fejlődő országok a globális délen, akik fejlődni akarnak.

Alekszandr Babakov orosz Állami Duma alelnöke azt mondta, hogy Oroszország a BRICS tagjaival és más afrikai országokkal a dollár dominancia felszámolásán és saját valuta bevezetésén dolgozik.

Modern Diplomacy-n megjelent cikk szerint Kína több szervezeten és intézkedésén keresztül fejti majd ki befolyását a világra. Ilyenek a Sanghaji Együttműködés Szervezete, az Egy övezet egy út kezdeményezéssel Globális Biztonsági Kezdeményezés (GSI), Globális Civilizációs Kezdeményezés (GCI) és a Globális Fejlődési Kezdeményezés (GDI) és ilyen lesz a BRICS is. Kína egyre inkább egy alternatív rendet próbál kialakítani, ami szembe megy a nyugati világgal. Erre a BRICS is kiváló eszközként fog szolgálni, ugyan még csak egy gazdasági tömörülésként írják le, mint ahogyan Putyin is tette az Latin-Amerika-Oroszország Parlamenti Konferencián, de megvan az esély, hogy egy komolyabb erővé fogja kinőni magát.

Ezért a G7 is igyekszik úgy pozícionálni magát, hogy ne egy Kína által vezetett ezért hívták meg 2022-ben a G7 találkozóra Indiát és Dél-Afrikát. Az utóbbi időben viszont India és Kanada viszonya jelentősen megromlott a Halisztán-ügy kapcsán, mivel a kanadai kormány szerint egy kanadai szikh férfit az indiai kormány öletett meg. India ezen felháborodott, ami eltávolítja a nyugati blokktól és inkább a – rivális – Kína irányába tereli.

Kérdés az, hogy a BRICS megmarad-e egy gazdasági szövetségnek vagy egy sokkal komolyabb politikai szövetséggé válik.

Zárás

Összefoglalásként az állapítható meg, hogy a BRICS egy jelentős gazdasági potenciállal rendelkező platform. Nem tagadható, hogy a világ népességének a többségét tömöríti a szervezet, ezenkívül mind a kőolajkitermelést tekintve, mind az összterületet tekintve a G7 elé került. A GDP—t tekintve nincs nagy különbség egyes elemzések szerint még a G7 vezet más szerint már a BRICS.

Geopolitikailag nézve több fontos fojtópontot is az ellenőrzésük alatt tartanak, mint a Szuezi-csatorna vagy a Hormuzi-szoros. A világkereskedelem szempontjából mindkettő jelentős csomópont.

Ugyan megvannak a kritikák miszerint nem eléggé demokratikus a szervezet vagy éppen ellentétek feszülnek a tagállamok között, azonban a BRICS-nek leginkább abban rejlik a népszerűsége a nem nyugati országok körében, hogy nem kérik számon rajtuk az emberi jogokat és a liberális demokráciát.

Kína és Oroszország valószínűleg egy olyan platformként fogják felhasználni, ami egy lazább szövetségbe gyűjti a nyugattal szemben kritikus államokat. Amíg Oroszország hozzáadott értéke kevesebb lesz, úgy Kína lesz a térség vezető hatalma.

A kínai politika egyesítve befolyását a BRICS, Sanghaji Együttműködés Szervezete, az Egy övezet egy út kezdeményezéssel és a kínai elnök által meghirdetett Globális Biztonsági Kezdeményezés (GSI), Globális Civilizációs Kezdeményezés (GCI) és a Globális Fejlődési Kezdeményezés (GDI) révén komoly befolyást építhet ki a világon.

Egyelőre a BRICS még csak gazdasági kezdeményezés, azonban a jövőben ez túlmutathat rajta és a nyugatból kiábrándult államok laza szövetsége lehet, ami Kína és Oroszország álláspontja szerint is az új, igazságosabb és demokratikusabb multipoláris világrend megalapításának egyik biztosítéka lesz, ahol mindenki szuverén lesz és nem szólhat bele az Egyesült Államok senkinek sem a politikai rendszerébe.

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva érhetők el.

A borítókép kirill_makes_pics képe a Pixabay -ről.

A A BRICS államok előretörése, kialakulhat-e egy új világpólus? bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A tavaly kitört orosz-ukrán háború megmutatta, hogy a korábban több szálon kapcsolódó két rokon nemzet között több ellentét húzódik. A háború során nem csak a harcmezőn, médiában, gazdaságban, politikai kommunikációban, hanem a történelemben is folyik a harc. Oroszország és Ukrajna is közös őshazájának gondolja a középkori Kijevi Ruszt. Az orosz értelmezésben innen ered a keleti szláv népek rokonsága, amikor még egy államban éltek. Az ukránok viszont egyre inkább úgy gondolják, hogy ők voltak a Rusz. Moszkva ezt a nevet csak ellopta. Mindkét fél célja az, hogy meggyőzze a világot – de elsősorban saját nemzetüket – hogy ők a valódi örökösei a Rusznak ezzel is erősítve saját országuk legitimitását.

Az ukránok célja, hogy bebizonyítsák a világnak és maguknak, hogy valójában az oroszok bitorolják a „ruszkij” nevet és Ukrajna az ősibb ország, így joga van a függetlenséghez. Az oroszok célja pedig megmutatni, hogy a Rusznak ők az örökösei, így ahogyan a Moszkvai Nagyfejedelemség egyesítette a szétszakadt keleti szlávokat úgy a modern Oroszországi Föderáció is csak történelmi kötelességét folytatja.

A cikkben szeretném röviden ismertetni az orosz-ukrán közös történelmi múltat. Itt leginkább a Kijevi Ruszt értem alatta. Ebből kifolyólag nem célom a Lengyel-Litván Unió, a Romanovok Oroszországának az ukrán nacionalisták tevékenységének a bemutatása.

A Kijevi Rusz rövid bemutatása

Mielőtt bemutatnám a napjaink politikai csatározásait érdemes egy rövidebb történelmi áttekintést adni a Kijevi Rusz történelméről.

A történelmi áttekintés

A Kijevi Rusz létezését 862 – 1242-ig tartó időszakra tehetjük. A történelmét a korabeli Régmúlt idők elbeszélése című krónikából ismerhetjük meg. E szerint az itt élő szlávok visszahívták a korábban elűzött varégokat – akiket ruszoknak is hívtak – azért, hogy segítsék megszervezni ezt a gazdag államot, valamint kiűzni a kazárokat. Rurik érkezett ide két testvérével Szineusszal és Truvorral. Rurik Novgorodban másik kettő Beloozeróban és Izborszkban telepedett le. Utóbbi kettő gyorsan meghalt és Rurik átvette az ő birtokaikat is. Dinasztiáját 862-ben alapította meg novgorodi központtal. Utódai I Fjodorig, azaz 1598-ig voltak Oroszország uralkodói. Halálával beköszöntött a zűrzavaros időszak (1598-1613), ami a Romanov-dinasztia hatalomra jutásával ért véget.

Visszatérve 862-be: Rurik két embere Aszkold és Dir elfoglalták Kijevet és ők itt telepedtek le. Rurik 879-ben halt meg, akit Oleg követett. Ő volt az, aki legyőzte Aszkoldot és Dirt és 882-ben elfoglalta Kijevet, ahova Novgorodból áttette a központot. Őt Igor követte, aki feleségül vette Olgát. Olga személye azért említésre méltó, mert mind az oroszok mind az ukránok tisztelik. Ukrajnában állami kitüntetés Oroszországban egyházi kitüntetés van róla elnevezve.

A Kijevi Rusz következő jelentős uralkodója I. Vlagyimir novgorodi fejedelem és kijevi nagyfejedelem. 988-ban ő keresztelte meg országát. Ezzel létrehozta a keleti ortodox szláv államot. Zelenszkij rendelete szerint Vlagyimir megkeresztelését július 28-át az ukrán államiság napjaként kell megünnepelni.

Vlagyimirt I. (Átkozott) Szvjatopolk követte, aki meggyilkoltatta Vlagyimir három fiát. Uralkodása rövid volt, mert I. (Bölcs) Jaroszláv átvette tőle a hatalmat. A Rusznak ő volt az utolsó jelentős uralkodója az ország utána hanyatlásnak indult. A XII. századra a Rusz több fejedelemségre szakadt. Formálisan egy ország volt azonban a fejedelemségek: Novgorod, Rosztov-Szuzdal, Polock, Szmolenszk, Csernyigov, Rjazany, Pereszjavl egyre nagyobb önállóságra tettek szert. Amikor 1240-ben a Mongolok elfoglalták Kijevet, akkor már egy széteső birodalmat győztek le.

A Kijevi Rusz problematikája

Az előző alfejezetből több dologra lehetünk figyelmesek. Egyrészről az alapító dinasztia Rurik vezetésével sem nem orosz sem nem ukrán volt, hanem varég. A Régmúlt idők elbeszélései krónika szerint ráadásul a varégokat hívták ruszoknak nem a szlávokat. Tehát az idők folyamán a szlávok és a ruszok összeolvadtak.

A történelemszemléletet tekintve az orosz identitás alapját az 1674-es Kijevi Szinopszisz című könyv adja. Lényegében Kijev – Vlagyimir – Moszkva egyirányú történelmi fejlődés volt. Oroszország Kijevben kezdődik és a kisoroszok (ukránok) és a nagyoroszok egy nemzet. A következő évszázadban megérkezett az ukrán válasz: „A ruszok vagy Kisoroszország története”, ami valamikor a XVIII. század végén XIX. század elején jelent meg.

E szerint az igazi ruszok az ukránok nem az oroszok, tehát Oroszország nem a Kijevi Rusz örököse. A probléma az, hogy mind az ukrán, belarusz és orosz nyelv a Rusz felbomlása után jött létre. Mindhárom népnek a közös őshazája a terület. Ez viszont elvezet napjaink problémájáig.

Az orosz-ukrán álláspontok okai

Mind az Oroszországi Föderáció mind Ukrajna úgy gondolja, hogy a Kijevi Rusznak az örökösei. Előbbi testvérnépként gondol Belaruszra és Ukrajnára. Utóbbi azonban egyedüli örökösként gondol magára, míg az oroszok csak ellopták tőlük a múltat. A kérdés miért olyan fontos ennek a két országnak a Kijevi Rusz, hiszen 1242-ben megszűnt? A válasz a történelmi legitimitás. Mindkét állam saját politikáját a régi múlttal próbálja igazolni.

Ukrajna álláspontja

Kétségkívül az ukránoknak nehezebb dolguk van, mint az oroszoknak. Ukrajna, mint állam 1991 előtt sosem létezett. Ezzel szemben Oroszország igen. Az oroszoknak több évszázados történelmi múltjuk van önálló állammal, uralkodókkal, győzelmekkel, forradalmakkal stb. Ukrajna ezzel szemben mindig is valamilyen birodalom része volt. Ha a mai területeit nézzük, akkor a történelem bizonyos szakaszaiban mindig más államok uralták területeik egyrészét: Magyar Királyság, Lengyel-Litván Unió, Habsburg Birodalom, majd Osztrák-Magyar Monarchia, Oroszország, Szovjetunió és a két világháború közötti Lengyelország.

Mivel az ukránoknak nem volt „önálló történelme” ezért kreálni kellett. A Kijevi Rusz az az időszak, amire vissza lehet nyúlni arra hivatkozva, hogy az a modern Ukrajna őse. Hiszen, ha Kijev megakar szabadulni Moszkva örökségétől akkor ez az az időszak, aminek az újra értelmezésével független országgá válhat. Ha Kijevi Rusz a modern Ukrajna alapja és a Moszkvai Fejedelemség Oroszországé akkor Ukrajna ősibb, Oroszországnak nincs joga testvérként kezelni őket és Ukrajna Európa része.

A modern kijevi politika pedig mindig is törekedett arra, hogy szakítsanak Oroszországgal. Jó példa erre a második ukrán elnök – akit nyugaton szeretnek oroszbarátként emlegetni – Leonyid Danyilovics Kucsma 2003-ban megjelent könyve: Україна — не Росія (Ukrajna nem Oroszország). De a 2004-es narancsos forradalom után hatalomra jutott Viktor Andrijovics Juscsenko elnök is folytatta nyugati orientációját. A 2014-es majdani események meg még inkább orosz ellenes irányba tolta az ukrán politikát.

Ezekből kiindulva Ukrajna nem ismerheti el a Kijevi Ruszt közös őshazának, mert akkor automatikusan az orosz narratíva érvényesül miszerint testvérnépek. Ha kulturális, gazdasági, nyelvi és politikai függetlenségre törekszik Moszkvától, akkor ki kell sajátítaniuk a Kijevi Ruszt és azt kell mondaniuk, hogy a később létrejött Moszkvai Nagyfejedelemség az, aki elbitorolta a Rusz nevet abból a célból, hogy saját politikai terjeszkedésére felhasználja. Tehát visszakell venni a Ruszt az oroszoktól. Erről a következő fejezetben lesz részletesebben szó, ahol a gyakorlati eseményekre térek ki az információs/pszichológiai hadviselés terén.

Oroszország álláspontja

Az Oroszországi Föderáció helyzete sokkal könnyebb. Több százéves önálló államisággal rendelkeznek és még a Moszkvai Nagyfejedelemség uralkodói dinasztiája is megegyezik azzal a dinasztiával, akik még a mongol pusztítás előtt Kijevben uralkodtak. Továbbá III. (Nagy) Iván uralkodása alatt 1480-ban függetlenedtek a tatároktól. Ő tette meg a bizánci kétfejű sast címerré, ami jelenleg is Oroszország címere. Innentől kezdve definiálja magát Moszkva harmadik Rómának és III. Iván alatt sok régi területet foglaltak vissza, ami a Kijevi Ruszhoz tartozott.

Tehát a Moszkvai Nagyfejedelemség már közel 600 évvel ezelőtt is úgy tekintett magára, mint a Kijevi Rusz örökösére, aminek a legfontosabb feladata a régi területek visszafoglalása, ami – akkori viszonylatban – közel 250 éve elveszett. Ez a logika végig követte az orosz történelmet a Romanovok alatt is. I. (Nagy) Péter, II. (Nagy) Katalin: mindegyikőjük célja a régi történelmi határok visszaszerzése volt.

Ez a történelem értelmezés a modern Oroszországban is megfigyelhető. Ők továbbra is úgy gondolják, hogy a Kijevi Rusz a közös őshaza, hiszen ebből kiindulva legitim az az álláspont, hogy az orosz-ukrán testvérnép és régen egy országba tartoztak csak a történelem közbe szólt. A közös történelmi múlt miatt komoly érzelmek fűzik az oroszokat az ukrán és belarusz területekhez. A jelenlegi geopolitikai érdekeknek is tökéletes ez a történelemszemlélet.

Ha a Moszkvai Nagyfejedelemség a Kijevi Rusz egyenes folytatása – hiszen ott is Rurikok uralkodtak és ők kezdték újra összegyűjteni a területeket – és a három ország – Oroszország, Belarusz, Ukrajna – testvérnemzet így joggal tekintheti ezeket az országokat Moszkva saját érdekszférájának. Hasonlóan, mint ahogy az Egyesült Államok az egész amerikai kontinenst saját belügyének tekinti.

A fentiekből jól látható, hogy miért ilyen fontos napjainkban is a Kijevi Rusz öröksége, főleg úgy, hogy a jelenleg is zajló háborúban is komoly szerepet játszik az eltérő múlt értelmezés. Továbbá mindkét fél igyekszik meggyőzni a másik felet saját igazáról, az ukrán narratívát pedig erőteljesen felerősítette a nyugati sajtó.

Harc az emberekért

Természetesen a fent említett szembenállás a gyakorlatban is megjelenik a politikai kommunikáció során, újságcikkekben, vlogokban stb. A cél, hogy meggyőzzék az átlagembert a saját igazukról, legyen az ukrán vagy az orosz álláspont. Akkor sikeres a narratíva, ha minél többen elhiszik. A következőkben a gyakorlatban megnyilvánuló példák következnek.

Példák az oroszok és ukránok tevékenységére

Az oroszok természetesen a kezdettől fogva azon az állásponton vannak miszerint az orosz-ukrán-belarusz népek testvérek. Ez mindig is így volt csak a szerencsétlen történelmi folyamatoknak köszönhető, hogy ma külön országokban élnek. „A Szovjetunió felbomlása volt a század legnagyobb geopolitikai katasztrófája” – hangzik Putyin híres idézete.

A 2021-ben publikált kétnyelvű cikke pedig híressé-hírhedté vált, ahol az orosz-ukrán nép közös történelméről értekezik és a két nép egységéről. Az orosz részről ez válasz volt a több éve tartó ruszofób ukrán politikára, amit szerintük a nyugat támogat 2014 óta.

Kirill pátriárka is megegyező véleményen van Putyinnal, aki szintén úgy gondolja, hogy a három szláv ország egy közös őstől ered és mind az orosz világnak a része. Tehát a Kijevi Rusz orosz szempontból igazolása annak, hogy Oroszország csak a saját történelmi népei igyekszik biztonságban tudni. Ukrajnának viszont a Rusz a független ukrán államot jelenti.

A fent említett problematikája a Kijevi Rusznak már a háború előtt is egyre inkább kezdte foglalkoztatni a kijevi gondolkodást. 2021. augusztus 31-én Olekszij Aresztovics feltöltötte youtube csatornájára azt az interjút, amit Roman Cimbaljuknak adott. Itt azt javasolta, hogy az ukrán államot Rusz-Ukrainának kellene hívni ezzel is megfosztva az Oroszországi Föderációt a „russzkij” brendtől. „Végül megkell őket fosztanunk a „russzkij” brendtől. Azért küzdök, hogy ezt a háborút helyesen „russzko-rosszijszkaja”[1] háborúnak hívjuk. A Rusz mi vagyunk.”

Az ellopott történelem narratívát már több nyugatra kommunikáló ukrán vlogger is terjeszti. Annak ellenére, hogy „csak” vloggerek fontos őket megemlíteni, mert angolul nyugatra kommunikálnak, tehát a céljuk a nyugati ember megszólítása és az ukrán érdekek közvetítése. Ezt nem kell elítélni, mivel természetes, amit csinálnak. Helyén kell kezelni őket és tudni, hogy tevékenységükkel ők is beszálltak az információs hadviselésbe, ami a Kijevi Ruszért folyik.

Anna Danyilcsuk youtube csatornáján több videót szentelt már annak, hogy bebizonyítsa hazája történelmét Oroszország elrabolta. Videóiból jól látszik a jelenlegi ukrán gondolkodásmód. A témák között megtalálható az egyház kérdése, a Krím miért is volt mindig is és lesz mindig is Ukrajnáé vagy éppen a Kijevi Rusz történelme. Itt azt állítja, hogy a Rusz tradícióit nem örökölte Oroszország, Moszkva a mongol hordák örököse és csak Nagy Péter találta ki az Orosz Birodalom elnevezést.

Ugyan sokszor nem pontosan hivatkozik a történelmi eseményekre, mint például az egyik videójában azt állítja, hogy Novgorod is Kijevből nőtt ki, ami viszont nem igaz, mivel a fent írtakban kiderült, hogy Rurik Novgorodban uralkodott és utódja Oleg foglalta el csak Kijevet.

E mellett szereti az orosz népet úgy beállítani, akik rajonganak a despotákért – mint Vlagyimir Putyin – és ezért minden diktátor az orosz nép szülöttje. Tehát mindenki felelős Vlagyimir Putyin hatalomra jutásáért. Nem a rendszer hibája, hanem a nép hibája, hogy megválasztották.

Az pedig, hogy mennyire nem légből kapott az állítása miszerint Oroszország nem a Rusz, hanem a Moszkvai Nagyfejedelemség felmerült már hivatalosan is Ukrajnában, hogy Oroszországot nevezzék át Moszkóviára. Az ukrán elnök honlapján a petíció elérte a 25000 aláírást, aminek következtében az elnök is foglalkozik a kérdéssel. Utasította a miniszterelnököt, hogy nézzen utána a lehetséges jogi megoldásoknak.

Itt még Aresztovics 2021-es interjújához is visszakanyarodunk, ahol a rusz brendjétől akarja megfosztani az oroszokat. Továbbá Anna Danyilcsuk videójához – ami ugyan válasz volt erre a petícióra – ahol támogatólag nyilatkozik erről és javasolja Aresztovics Ukraina-Rusz elnevezését is. A korábbi orosz elnök Dmitrij Medvegyev Twitteren úgy kommentálta az ukránok ötletét, miszerint az oroszoknak Schweinisch Bandera-Reich azaz Disznó-Bandera Birodalomra kellene átnevezni Ukrajnát.

A korábbi fejezetben kifejtett álláspontot miszerint, ha Ukrajna függetlenedni akar Oroszországtól, akkor egy választása van kisajátítani a Kijevi Rusz történelmét. Ezt bizonyítja Volodimir Zelenszkij elnök kijelentése, ahol azt állítja az orosz és ukrán nép nagyon távoli rokonok.  Kiemelendő, hogy ez még háború előtti felszólalás. Tehát nem a 2022-es orosz támadás okozta a törést az orosz-ukrán viszonyban.

Továbbá egy 2021-es kutatás szerint amit az ukrán Rating Group «Рейтинг» végzett, bizonyítja, hogy az ukrán nép valóban nem gondolja magát már egynek az orosszal. Ami azt jelenti országos szinten 55% van ellene és 41% mellette. Az is kiderült miszerint az ukránok 75%-a tekinti magát a Kijevi Rusz kizárólagos utódjának és csak 8% szerint Oroszország a kizárólagos utód.

John Mark Dougan oroszbarát vlogger videójában megjelent, ahol Jan Gaginnal a Donyecki Népköztársaság elnökének tanácsadójával mutatnak be Ukrajnából zsákmányolt könyveket, ami véleményük szerint a társadalom oroszellenes indoktrinációját szolgálja. Internetes keresés után néhány könyv megtalálható, amit bemutatnak a videóban:

• Leonyid Kucsma: Європейський вибір (Európai választás) 2002
• Mihajlo Grusevszkij: Як жив український народ. Коротка історія України (Hogyan él az ukrán nép. Ukrajna történelme röviden) 1915 reprint: 1991.
• Vaszil Marocsko: Голодомор 1932-1933 (Holodomor 1932-1933) 2000-es évek.
• Россия и ее „колонии”. Как Грузия, Украина, Молдавия, Прибалтика и Средняя Азия вошли в состав России (Oroszország és gyarmatai, Hogyan lett Grúzia, Ukrajna, Moldova, a balti államok és Közép-Ázsia Oroszország része) 2007
• Valentyin Kozsevnyikov: Яка національна ідея українців? Що таке український націоналізм? Хто такі українські націоналісти? (Mi az ukránok nemzeti elképzelése? Mi az ukrán nacionalizmus? Kik az ukrán nacionalisták?) 2011

Az amerikai érdek az eseményekben

Az Egyesült Államoknak is megvannak az érdekei az orosz-ukrán történelmi harcban. Nyikolaj Sztarikov politikai szereplő szerint Washington célja az antitézis azaz Ukrajnában az Anti-Oroszország létrehozása. Ezt még nem sokkal a krími események után fejtette ki, jóval a háború kezdete előtt. De azóta az orosz elnök Vlagyimir Putyin is erre az álláspontra helyeződött.

Véleménye szerint ez a projekt már jóval a XIX. századig nyúlik vissza és a kollektív nyugat mindig is elakarta ragadni Ukrajnát az Orosz Birodalomtól. Ez volt a célja az Osztrák-Magyar Monarchiának, Lengyelországnak és most az Egyesült Államoknak is. Zbigniew Brzezinski szerint Ukrajna nélkül Oroszország megszűnik birodalom lenni.

Persze feltehető a kérdés, hogy miért is lenne jó egy Anti-Oroszország létrehozása? Több okból is:

• Létrejönne egy nyugati orientációjú szláv ortodox ország
• Aláásná Putyin és Lukasenko rendszerét
• Ukrajna hídfőállásként szolgálna a keleti terjeszkedés felé
• Erőt adna Oroszország és Belarusz ellenzékének
• Putyin elveszítheti befolyását Közép-Ázsiában
• Ha Ukrajna válik a Russzá, akkor az egész orosz történelmi legitimitás elveszik a föderáció összeomolhat

Egyébként valóban megjelent nyugati oldalon is egyre több helyen az az elmélet miszerint Oroszország csak bitorolja a Kijevi Rusz történelmét Ukrajnától. Ez látható több internetes cikkben is. Ugyan „csak cikkek” mint a vloggerek is „csak vloggerek” viszont ezek azok a források, amiből az átlagember tájékozódik. Mivel átlalában 7 másodpercig tart egy ember érdeklődése így elég csak egy jó címet adni és a szalagcímeket átolvasva már lehet ideákat ültetni az ember agyába. Csak néhány példa:

• Hogyan használta régóta Moszkva a történelmi Kijevi Rusz államát, hogy expanzionizmusát igazolja
• Történelem lopás: Hogyan rabolja el Moszkóvia Ukrajna történelmét
• Sajnálom Mr. Putyin. Ukrajna és Oroszország nem ugyanaz az ország
• Ukrajna korai állama a Kijevi Rusz a 11. században élte aranykorát

Az is megfigyelhető egy Google keresés által, hogy az angol nyelvű források a háború előttről többször hivatkoznak középkori Oroszországként a Ruszra, viszont a háború után több cikk jelent meg, ami már középkori Ukrajnaként hivatkozik rá.

Egyébként kiemelendő, hogy tárgyilagos cikkek ugyanúgy vannak, ami leírja, hogy igazából egy közös ősről van szó, ami nem volt se orosz se ukrán. Azonban ez, ahogyan korábban ki lett fejtve az orosz narratívának kedvez, mivel ebből következik, hogy testvérnépek.

Itt jönnek képbe az amerikaiak, akik az oroszok szerint az ukrán nemzetébredést mesterségesen kreáltak ezzel az ellennarratíva terjesztésével. A cél az Anti-Oroszország létrehozása és a Föderáció népeinek megbontása. Ezt bizonyítja az, hogy nem csak ukránok, hanem ellenzéki belaruszok, oroszok, csecsenek és grúzok is harcolnak Ukrajnában jelenleg az oroszok ellen.

Viszont az ukrán álláspont, ahol ők most a saját nemzetszületésükben gondolkodnak, akik több évszázados elnyomás után függetlenednek a Moszkvai Nagyfejedelemségtől. Náluk ez egy természetes folyamat, ami most történik.

A két legnagyobb különbség a két oldal között tehát, amíg az egyik szerint egy mesterséges folyamat zajlik nyugatról megtámogatva, addig a másik szerint egy természetes nemzetfejlődés történik.

Összefoglalás

Végső soron elmondható, hogy a háború a történelemben is zajlik, hiszen egy ország legitimitásának és függetlenségének fontos része a gazdag történelmi múlt, ahol évszázados létezésüket bizonyítják. Oroszország szempontjából azt láthatjuk, hogy ismételten régi történelmi területeiket megszállta a nyugat és ők felszabadítóként érkeznek. Az ukrán szempontból pedig a függetlenedésre csak egy lehetőség van a teljes közös történelmi múlt tagadása az oroszokkal és a Kijevi Rusz kisajátítása. Továbbá ezzel magát az 1000 éves Oroszország eszméjét is elpusztítják helyére Ukrajnát állítva. Ez a nyugati országoknak elsősorban az Egyesült Államoknak kedvez, akik Nyikolaj Sztarikov szavaival élve Ukrajnából Anti-Oroszországot akarnak kreálni.

[1] Ez lefordíthatatlan magyarra. A különbség a russzkij és a rosszijszkij között az, hogy míg az előbbi etnikailag orosz addig az utóbbi már állampolgári alapon orosz csak, tehát az Oroszországi Föderáció állampolgára. Aresztovics kijelentése azt sugallja, hogy az ukránok az igazi oroszok -russzkij- még a Föderációban csak mesterségesen kreált oroszok -rosszijszkij- élnek. Ez pedig a háborúban megindult a ukrán narratívának kedvez miszerint az Oroszországi Föderáció egy mesterséges állam, amit a Moszkvai Nagyfejedelemség magterülete tart egyben ezért fel kell bomlasztani.

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva érhetők el.

Photo by Robert Anasch on Unsplash.

A Az Oroszországi Föderáció és Ukrajna harca a Kijevi Rusz történelmi örökségéért bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

1991 januárja, az Irak ellen indított Desert Storm művelet második hete. Egy éjszakai bevetésen lévő EA-6B Prowler fedélzetén egyre nő a feszültség, mert a repülőgép tartályaiban csak néhány percre elegendő kerozin lötyög. Már túl voltak azon a számított üzemanyag-mennyiségen, amelynek elérésekor a repülőgépnek vissza kell indulnia bázisára vagy egy tartalék repülőtérre.

A Prowler azzal a feladattal szállt fel az egyik repülőgép-hordozóról, hogy a Perzsa-öböl felől Irakba behatoló tengerészeti csapásmérő repülőgépek elektronikai támogatását biztosítsa. A problémák akkor kezdődtek, amikor felszállás után a kötelék többi gépével együtt üzemanyagot vételezett egy tartálygépből, miközben a pilóta szédüléssel küzdött. Az éjszakai repüléseknél ritkán ugyan, de előfordult, hogy a műszerekre koncentrálva, a repülőgép-hordozó megközelítésénél vagy a légi utántöltésnél a pilóták rosszul lettek. Ez békeidőben nem jelentett különösebb problémát, hiszen a feladatot megszakítva meg lehetett várni, amíg néhány perc múlva rendeződik a helyzet. Éles bevetésen azonban tartani kellett a szoros, másodpercre kidolgozott tervet, hiszen a Prowler jelenléte létfontosságú volt. Nélküle a csapásmérők fordulhattak volna vissza, mert a légvédelem megsemmisítési zónájában az EA-6B biztosította a túlélést. Így annak ellenére váltak le a tartálygépről, hogy a tervezett mennyiség még nem lett áttöltve a Prowler tartályaiba. A személyzet nem aggódott, úgy számították, hogy ha szűken is, de az üzemanyag elég lesz a következő utántöltésig.

[...] Bővebben!

Javában zajlik a Adaptív Huszárok 2023 (ADHU23) gyakorlat országszerte, sok esetben már új technika részvételével.

Zord

Kedves közönség! Podcastunk 99. adásában a téma egy olyan film lesz, amely kevéssé ismert eseményeket dolgoz fel a kései európai gyarmatosítás történetéből. Líbia napjainkig fontos geopolitikai fekvésű Európa számára: míg a területet korábban a kontinens partjait fosztogató berber kalózok uralták, majd névleges oszmán uralom alá került, az 1911-12 közötti olasz-török háborúban a terület Olaszország uralma alá került. Ezt követően a helyi berber törzsek részéről ellenállási mozgalom bontakozott ki a gyarmatosítókkal szemben, amelynek vezéralakja egy idős muszlim tanító, Omar Mukhtar volt. Az 1981-ben líbiai-amerikai koprodukcióban készült A sivatag oroszlánja című film az ő felkelésének fasiszták általi vérbe fojtását mutatja be.

[...] Bővebben!

Miközben Izrael a Hamásszal zajló háborúját vívja a szárazföldön, sokak számára nem ismert, hogy a harc korántsem kizárólag a fizikai közegben zajlik, hanem jelentős mértékben kiterjed a kibertér virtuális valóságára. Milyen kibertámadások érték eddig Izraelt, és milyen aktorok állhatnak a műveletek mögött? Mi a jelentősége és jellege a kiberhadviselésnek korunk konfliktusaiban? Jelen cikk ezen kérdések megválaszolására kíván áttekintő elemzést nyújtani.

Csupán 12 perccel azután, hogy Izrael felé megindultak a Hamász rakétacsapásainak sorozatai, 2023. október 7-e reggelén a kibertérben is támadások láncolata indult el az izraeli digitális infrastruktúra ellen. Hasonlóan a rakétacsapásokhoz, melyek Izrael légvédelmi rendszerének, a Vaskupolának a túlterhelését kívánták elérni, az első kibertámadások szintén a túlterhelés módszerével igyekeztek csapást mérni az izraeli informatikai rendszerekre.

Ezek a műveletek működésüket tekintve ugyanis a DDoS-támadás (Distributed Denial of Service) vagyis kiterjesztett szolgáltatásmegtagadás kategóriájába tartoznak, céljuk általában egy adott (digitális) infrastruktúra rendelkezésre állását megakadályozni. Ez különösen is olyan rendszerek esetében jelenthet számottevő kárt, melyek folyamatos működése valamilyen (állami) alapfunkciót biztosít, így például a kritikus infrastruktúra leállításával megszakadhat az energiaellátás, egy kormányzati felület támadásával ellehetetlenülhet a háborús időben kiemelt jelentőségű közérdekű tájékoztatás. Ennek érdekében a támadó az adott célrendszer felé sorozatos, nagyszámú lekérést indít, melyet az túlterheltsége miatt így a valódi felhasználók felé sem tud biztosítani. Mivel ez a kibertámadási forma a mennyiségen és nem a felhasznált programok fejlettségén alapszik, így ez az egyik legalapvetőbb támadási eszköz, mely széles körben alkalmazható.

Csak október 7-én közel 30 ilyen túlterheléses támadás érte az izraeli kiberinfrastruktúrát, 36 százalékuk a kormányzat, 10 százalékuk a média, 9 százalékuk pedig a közlekedés ellen irányult. Az egyik izraeli kormányzati oldal elleni támadás mértéke tízszerese volt az átlagos forgalomnak, ugyanis közel 13 ezer IP-címről érkezett összességében másodpercenkénti 1 millió lekérés, jól szemléltetve a túlterheléses támadások arányait. Nagy valószínűséggel ilyen támadásnak tudható be az egyik legolvasottabb izraeli híroldal, a Jerusalem Post leállása is, melyért az Anonymus Sudan hackercsoport vállalt felelősséget.

További támadási módszerek

A támadók azonban a túlterheléses támadásokon túl számos egyéb módszert is felhasználtak műveleteikhez, melyek céljai ilyen módon az előbbiektől különbözve általában nem a rendelkezésre állás, hanem az adott kiberinfrasturktúra sértetlenségére irányultak, mely rendszerint adatmódosításban nyilvánult meg. Ezek legjelentősebb példái közé tartoznak a Red Alert applikációba való behatolás, és a RedAlert – Rocket Alerts program hamisítása. A Red Alert azon applikációk közé tartozik, melyek a felhasználót valós időben értesíteni tudják a már észlelt, Izrael felé tartó tüzérségi lövedékekről és rakétákról, ezáltal lehetővé téve a gyors és megfelelő reagálást. Éppen ezért az ezen program ellen irányuló műveletek komoly következményekkel járhatnak az azt felhasználó izraeli polgárok biztonságára nézve, így kiemelt célponttá téve azt a kibertámadások számára. Az AnonGhost hackercsoport az Izrael elleni szárazföldi műveletekkel párhuzamosan egy sérülékenységet kihasználva behatolt a Red Alert rendszerébe, ahonnan hamis üzeneteket, többek között közeledő nukleáris csapásról szóló figyelmeztetést küldtek a felhasználóknak. A jelenlegi konfliktus kirobbanása miatt még relevánsabb lett az előrejelző alkalmazások telepítése, így a helyzetet a támadók további módszerekkel igyekeztek kihasználni. Eközben ugyanis a szintén ilyen szolgáltatásokat biztosító RedAlert – Rocket Alerts is a kiberműveletek célkeresztjébe került, azonban más típusú módszerrel került felhasználásra. Ez az applikáció ugyanis egy spoofing, tehát hamisítási művelet tárgyává vált, vagyis a támadók az eredeti programot felhasználva készítettek hamis alkalmazást, mely az eredetit imitálva érzékeny adatokat gyűjthetett a felhasználókról. Az álprogram a minél nagyobb elérés és megtévesztés érdekében az URL-t (Uniform Resource Locator), vagyis a webcímet is hamisította, ugyanis annak szövege az eredeti oldaltól csupán egyetlen, „s” karakterrel különbözött, és amíg az iOS-verzió oldalon található hivatkozása valóban az eredeti szoftverre irányult, addig az Android-verzió látszólag hiteles hivatkozása viszont a rosszindulatú szoftvert töltötte le.

Kibertámadások fizikai célpontokkal

Az Izrael elleni kibertámadások azonban célpontjukat tekintve nem korlátozódtak kizárólagosan a virtuális térre, számos esetben ezen műveletek a fizikai (kritikus) infrastruktúra elemei felett kívánták átvenni a kontrollt. Ilyen módon kiemelt célponttá váltak az ICS-ek (Industrial Control System), vagyis az ipari irányításért felelős rendszerek, melyekbe a támadók különféle sérülékenységeket felhasználva igyekeztek behatolni. Szintén kihasználható sérülékenységeket biztosíthatnak a támadók számára azok az izraeli biztonsági kamerák, melyek RTSP-protokollal (Real Time Streaming Protocol), vagyis valós idejű közvetítést lehetővé tévő internetes kapcsolattal rendelkeznek, ugyanis amennyiben egy ilyen eszköz gyenge biztonsági konfigurációval rendelkezik, úgy kiváló lehetőséget biztosít arra, hogy a rendszerbe behatolva a támadók Izrael bizonyos területeiről folyamatos képet kaphassanak. Szintén fizikai rendszerek sérülékenységére világított rá egy bár marginális hatással bíró, de különleges módszerű kiberművelet, mely során a támadók két izraeli digitális hirdetőtábla felett vették át az irányítást, melyen keresztül a Hamászt támogató üzeneteket sugároztak.

Válaszcsapások és védekezés

A különféle Izraelt érő kibertámadások azonban nem maradtak válasz nélkül, és számos palesztin érdekkörbe tartozó digitális infrastruktúra ellen is műveletek indultak el. Hasonlóan ahhoz, ahogyan az izraeli non-profit egészségügyi szervezet, a United Hatzalah adománygyűjtő weboldala túlterheléses támadás alá került, a palesztinok segélyezését biztosító Medical Aid for Palestine nevű jótékonysági szervezet is elérhetetlenné vált ideiglenesen, szintén egy DDoS-támadás miatt. A virtuális térben is zajló konfliktusba időközben egy új aktor is csatlakozott, az Indian Cyber Force nevű csoport ugyanis Izrael mellett kiállva palesztin célpontokra mért csapást a kibertérben. A csoport megtámadta a Palesztin Nemzeti Bank és a Nemzeti Telekommunikációs Csoport, valamint magának a Hamásznak a hivatalos honlapját, különféle Izraelt támogató üzeneteket hagyva a weblapokon. Mindeközben a támadásokra reagálva Izrael folyamatosan fejleszti kibervédelmét, melynek egyik kulcsfontosságú eleme a mesterséges intelligenciát is felhasználó Cyber Dome, melynek célja a digitális infrastruktúrák védelmével egy olyan biztonsági védőernyő létrehozása, mint amelyet a hasonló nevű Iron Dome (Vaskupola) valósít meg a kinetikus fenyegetések elleni védelem terén.

A kibertámadások aktorai

Mint minden kibertérben zajló műveletnél, úgy itt is felmerül a kérdés, hogy valójában milyen csoportok állhatnak ezen különféle módszerű és motivációjú támadások mögött. Bár a virtuális tér adottságaiból fakadóan az aktorok pontos azonosítása komoly kihívást jelent, és nem minden esetben teszi lehetővé azok valódi identitásának felderítését, a hackercsoportok egy része nyilvános kommunikációt folytat sikeres támadásaik bemutatására, tevékenységük népszerűsítésére. Ilyen módon egymástól elkülöníthetővé válnak a jelenlegi konfliktus kiberműveleteinek legfontosabb szereplői, részben felfedve a harcoló felek dinamikáját. A konfliktus alapvető jelensége lett a hacktivizmus, vagyis a politikai motivációjú hackertevékenység, melynek következtében számtalan kisebb, általában azonosítatlan hackercsoport kapcsolódott be a műveletekbe. Az izraeli célpontokat támadó aktorok közül kiemelkedik a korábban már az orosz-ukrán konfliktusban orosz oldalon tevékenykedő Killnet csoport, mely az izraeli kormányzati oldalra való behatolást vállalta magára, valamint a már említett AnonGhost, és az Anonymus Sudan is kulcsfontosságú szerepet játszott a támadásokban. Emellett felbukkant a kibertérben a vélhetően gázai lokalizációjú Storm-1113 csoport is, mely az izraeli energia, védelmi és telekommunikációs szektort támadta.

Ezzel szemben a palesztin célpontok támadásában az Indiához köthető hackercsoportok játszanak domináns szerepet, így a Team UCC és a már említett Indian Cyber Force is Izraelt támogatja a kiberműveletek során. Utóbbi csoport nemzeti hovatartozásának elismerése azonban eszkalációs következményekkel járt, ugyanis tevékenységükre válaszul számos, palesztinokat támogató hackercsoport magát az indiai állami digitális infrastruktúrát kezdte támadni, rámutatva ezzel az identitás felfedésének kockázataira a kibertérben.

A kibertér, mint hadszíntér különleges jellemzőit bizonyítja, hogy a két fő oldal mellett olyan aktorok is megjelenhetnek, melyek a káoszt igyekeznek kihasználni bármilyen fajta elköteleződés nélkül, így például a ThreatSec csoport mind izraeli, mind palesztin célpontokat egyaránt kibertámadás alá vett.

A kiberhadviselés jellege és szerepe – konklúzió

Összességében tehát a jelenlegi Izrael és Hamász közötti háború már első napjától fogva demonstrálta az egyik legújabb hadműveleti térben, a kibertérben történő hadviselés és műveletek nemzetközi konfliktusokban játszott szerepét és különleges jellegét. Amint az már a konfliktus első napján bebizonyosodott, napjaink fegyveres harcai nem csupán a kinetikus hadviselésre korlátozódnak, hanem a különféle műveletek a kibertérre is kiterjednek, akár a szárazföldi műveletek közvetlen támogatását is szolgálva ezáltal. Ennek a virtuális hadszíntérnek a sajátosságaiból fakadóan azonban a hadviselő feleket nagyon nehezen (vagy sokszor egyáltalán nem) sikerül azonosítani, valós hátterük és identitásuk fedett, és ahogyan bebizonyosodott, nemzeti hovatartozásuk elismerése azonban akár nemzetközi szintű eszkalálódáshoz is vezethet. Ezen csoportok egyre gyakrabban politikai motivációkkal rendelkezve „hacktivista” entitások, melyek azonban képességeikben és elköteleződésükben is rendkívül széles skálán mozognak, így a köztük való együttműködés nem jellemző, inkább alkalomszerű. Módszereik ehhez igazodva szintén különbözőek, a mennyiségi erőre támaszkodó DDoS-támadásoktól egészen a fejlettebb képességeket igénylő rendszerbehatolásokig terjednek. Célpontjaik, a kiberhadviselés kinetikus hadviseléssel szembeni jellegére rámutatva, már nem korlátozódnak a (digitális) katonai infrastruktúrára, hanem legtöbbször közvetlenül az állami rendszerek és a polgári lakosság ellen irányulnak, mely különféle további kockázatokat rejthet magában. Ilyen módon tehát az Izrael és Hamász közötti háború újabb bizonyosságot adott napjaink nemzetközi konfliktusainak megváltozott dinamikájáról, demonstrálva a kiberhadviselés egyre meghatározóbbá váló szerepét és különleges jellegét.

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva érhetők el.
Az eseményeket a Terror és Háború a Közel-Keleten című rovatunkban ehhez hasonló rövid cikkekkel követjük. A rovat ide kattintva érhető el.

Photo by Markus Spiske on Unsplash.

Ha pontos képet szeretne kapni a cikkben vázolt események mögött meghúzódó összefüggésekről, látogasson el a Biztonságpolitikai Szakkollégium október 31-i eseményére, ahol négy szakértő segítségével részletesebben járják körbe a kérdést.

A Kiberműveletek az Izrael és Hamász közötti háborúban bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Az amerikai haderő afganisztáni műveleteiben oroszlánrész jutott a helikopteres alegységeknek. Az ismertebb típusok, mint az Apache, a Blackhawk vagy a Chinook árnyékában egy ritkán említett forgószárnyas, az OH-58D Kiowa Warrior is fontos szerepet töltött be a konfliktus során. A hidegháború éveiben kifejlesztett típusnak az afganisztáni műveleti környezet ideálisnak bizonyult.

Ryan Robicheaux, az amerikai hadsereg veteránja, egykori OH-58D Kiowa Warrior pilóta, gimnazista volt, amikor 2001. szeptember 11-én bekövetkezett a World Trade Center elleni támadás. A családi hagyományok mellett ez az esemény keltette fel érdeklődését a katonai szolgálat iránt. Mindkét nagyapja harcolt a második világháborúban a csendes-óceáni hadszíntéren, apja a tengerészgyalogság A-6 Intruder típusán repült, bátyja szintén tengerészgyalogos volt, majd a hadsereghez csatlakozott és Irakban harcolt. Ryan Robicheaux főiskolán tanult tovább és közben csatlakozott a Nemzeti Gárdához, ahol felcserképzést kapott. Igazi célja a repülés volt, és a főiskola utolsó évében tudatosult benne, hogy nem vadászpilóta szeretne lenni, inkább a hadsereg helikopterein akar repülni. Azt is eldöntötte, hogy nem tiszti iskolára, hanem zászlós (warrant officer) képzésre jelentkezik, mivel csak a repülés és nem a majdani parancsnoki előmenetel érdekelte.

[...] Bővebben!

Pörögnek az események a fekete kontinensen. Július 26-án Nigerben is végbement egy katonai hatalomátvétel és nem kellett sokat várnunk a következőre. Augusztus 26-án a Közép-Afrikában található országban, Gabonban egy választást tartottak, amelynek államcsíny lett a vége, de ne szaladjunk ennyire előre. A jelenlegi helyzetet elemezve az augusztusi történések hátterében az ország bemutatása után történelmi kontextusból is vizsgálni kívánom az országot.

 

Röviden az országról

Gabon – hivatalos nevén Gaboni Köztársaság – az Egyenlítő mentén helyezkedik el, Közép-Afrika nyugati partján. Szomszédos országok: Északon Kamerun, Keleten és – egyben Délen – a Kongói Köztársaság. Megközelítőleg 2,3 milliós lakossággal bír, 267667 km² területen, ebből következően, az ország népsűrűsége 9 fő/km². Gabon legelső lakosai a pigmeusok voltak. A pigmeusok ismertek a vadászó-gyűjtögető kultúrájukról és a különösen alacsony termetükről, amely felnőtt embereknél átlagosan 150 cm. Gabon hivatalos nyelve a francia, emellett körülbelül 50 etnikai csoport él az országban, akiknek szintén megvan a saját nyelvük. A keresztény vallás a domináns az országban, a lakosság körülbelül 76%-a gyakorolja a vallást. Fővárosa Libreville, amelynek egy 2013-as jelentés szerint megközelítőleg 797003 lakosa lehet.

A Bongo család 55 éve hatalmon

Gabon 1960-ban kiáltotta ki függetlenségét Franciaországtól és azóta is mindössze 3 elnöke volt. Több, mint 41 évig volt az ország első embere Omar Bongo Ondimba, amíg a halála után át nem vette helyét a fia, Ali. Ali Bongo Ondimba 2009 óta vezeti az országot. Omar Bongo mellesleg akkora tekintélyre tett szert, miután többször is vállalt mediátor-szerepet afrikai válsághelyzetekben, nem elhanyagolható szerepe volt az úgynevezett „Françafrique” kialakításában, amely egy kooperáció Párizs és a volt francia gyarmatok közt a kontinensen. Ámbár édesapja a franciákkal való együttműködésre törekedett, fia megpróbált minél jobban elhatárolódni a volt gyarmatosító nagyhatalomtól.

Augusztus 26., a választás napja

Augusztus 26-án, amikor a gaboni embereknek 14 jelölt közül kellett eldönteniük, hogy ki a legmegfelelőbb az ország vezetésére, el kellett dönteniük, hogy adnak egy harmadik esélyt Ali Bongo Ondimba elnöknek, vagy legelőször hivatalba helyeznek egy, a nem a Bongo családhoz tartozó személyt, Albert Ondo Ossa-t, aki a fő ellenzéki jelölt volt. A 2,3 milliós lakosságból „csak” 850 ezer regisztrált szavazó van, akik az ország- illetve a községek, városok és törvényhozói hatóságok élére választanak vezetőséget egy fordulóban. Azonban amikor véget ért az elnök- és parlamenti választás, akkor a gaboni kormány kijárási tilalmat vezetett be és blokkolták az internet-hozzáférést az országban. Ezek után megkezdődhetett a szavazatszámlálás. A kijárási tilalmat a közép-afrikai nemzet kommunikációs minisztere, Rodrigue Mboumba Bissawou jelentette be az állami televízión. A bejelentés alapján este 7 óra és reggel 6 óra (helyi idő szerint) között fog tartani a tilalom. Az internet-hozzáférés blokkolását pedig azért vezette be, mert „dezinformációt terjesztettek a kormányról és a választásról.” A hivatalban lévő elnök a harmadik hétéves megbízatására várt, hogy folytassa családja 55 éves politikai dinasztiáját.

Augusztus 30.: A választás eredményének kihirdetése

A hivatalban levő elnök, Ali Bongo Ondimba, aki már 14 éve hatalmon van bezsebelte a harmadik hétéves mandátumát is, egy erősnek mondható 64,27%-os aránnyal. A második legtöbb szavazatot a rivális ellenzéki, Albert Ondo Ossa szerezte meg, mindössze 30,77%-kal. A szavazás érdekessége, hogy nem csak ez a két jelölt indult, hanem rajtuk kívül még 12 ember, viszont a választás eredményének kihirdetésének napján a gaboni hadsereg tagjai bejelentették a gaboni nemzeti televízióban, hogy: „véget vetnek a Bongo rezsimnek.” Bemutatták magukat, mint a CTRI (Committee for the Transition and Restoration of Institutions) tagjait. A nevükből adódóan főbb céljaik közé tartozik, hogy megváltoztassák és helyreállítsák a gaboni intézményeket. Az alkotmányos rendet megdöntő erők bejelentették az ország határainak lezárását. Az ország összes közjogi intézményét feloszlatták (a kormányt, a szenátust, a nemzeti közgyűlést és az alkotmánybíróságot). Ugyanezen a napon házi őrizetbe helyezték Bongo elnököt és az egyik fiát letartóztatták hazaárulás vádjával. A házi őrizetben levő Bongo egy videóban kért segítséget, amelyben arra kéri a „barátait a világ körül”, hogy „adjanak hangot nemtetszésüknek.” A katonai puccs hatalmas támogatást szerzett a gaboni emberektől, akik a főváros utcáin ünnepelték a hatalomváltást. Az emberek támogatásának megnyerésére okot adhat az is, hogy a polgárok szerint a Bongo-dinasztia az ország erőforrásaiból gazdagodott meg, amíg az állampolgároknak anyagi nehézségeik vannak. Az ország új első emberének – egyhangúan – Brice Clotaire Oligui Nguema tábornokot választották. Oligui, az új katonai vezető, egykoron Bongo édesapjának volt a testőre. Az új vezetők a Gabon24 csatornán leadott nyilatkozatban azt mondták, hogy: „a mi gyönyörű országunk, Gabon, mindig is a béke szigete volt. Ma az országunk komoly intézményes, politikai, gazdasági, és társadalmi válságon megy keresztül.” Azt is hozzátették, hogy a választás nem volt átlátható és szerintük a kormányzás „felelőtlen és kiszámíthatatlan” volt. A katonai puccsisták azt is kijelentették, hogy törlik a választás eredményeit.

Nemzetközi reakciók

Erős nemzetközi reakciókat váltott ki az államcsíny. Az Afrikai Unió elítélte az eseményeket és szorgalmazni kívánja a „demokratikus alkotmányos rendet.” A kínai külügyminisztérium szóvivője, Wang Wenbin azt tanácsolta, hogy „helyezzék előtérbe az ország és az emberek érdekeit, oldják meg a különbségeket párbeszéddel és mihamarabb állítsák vissza a normális rendet.” A Fehér Ház Nemzetbiztonsági Tanácsának szóvivője, John Kirby arról beszélt, hogy a gaboni eseményeket „nagy aggodalom” követte. Arról is beszélt, hogy túl korai lenne egy trend részének nevezni vagy „domino-hatásként” hivatkozni a kontinensen történő katonai hatalomátvételekre. Nigéria elnöke, Bola Tinubu a következőt nyilatkozta: „látjuk az autokrácia mételyét terjedni kontinensünkön.” A francia kormány szóvivőjének nyilatkozata szerint: „Franciaország elítéli a katonai puccsot, ami Gabonban zajlik és közelről követi az események kifejlődését.” Mellesleg Franciaországnak erős gazdasági, diplomatikus és katonai kapcsolata volt Gabonnal, ahol megközelítőleg 400 francia katona állomásozik.

Az új elnök, Brice Clotaire Oligui Nguema tábornok

Még a puccs napján beiktatták Oligui tábornokot, mint új elnököt. Oligui a legbefolyásosabb szereplőnek számít Gabonban. Egy katona fiaként követte édesapja nyomdokait. A Marokkói Királyi Katonai Akadémián tanult és elég közeli kapcsolatot ápolt Ali Bongo édesapjával. Amikor Ali hatalomra került 2009-ben, akkor Oligui Nguemát Marokkóba és Szenegálba küldték úgynevezett „diplomatikus küldetésre.” Visszatérése után átvette a titkosszolgálatok irányítását, továbbá: 2019-ben kinevezték a nemzeti gárda élére. Végül szeptember 4-én – az úgynevezett „vérontás nélküli” katonai puccs után – Oligui Nguema tábornok a gaboni alkotmánybíróság előtt letette elnöki esküjét. Az új elnök több demokratikus intézmény installációját ígérte még a „szabad választások” előtt. A gaboni katonai uralkodók szóvivője az állami televízióban arról beszélt, hogy azonnali hatállyal megnyitják az ország határait.  Az utóbbi 3 évben 5 másik afrikai országban – Mali, Guinea, Szudán, Burkina Faso és Niger – is végbement katonai hatalomátvétel. Nem úgy fest, hogy az országok új vezetői egyhamar vissza fognak térni a laktanyájukba. Gabon új „ideiglenes” vezetője megígérte, hogy egy „szabad, átlátható és hiteles” választást fognak tartani. Oligui Nguema tábornok azt is kitűzte céljaként, hogy az ország értelmiségi osztálya ki fog dolgozni egy új alkotmányt, amelyet majd egy referendummal fognak elfogadtatni.

 

Szeptember 5., az ECCAS válasza

A Közép-Afrikai Államok Gazdasági Közössége – amit ECCAS-ként ismerhetünk – bejelentette, hogy felfüggesztik Gabon tagságát. Ezt a lépést az új elnök hétfői beiktatása váltotta ki. Azt is hozzá kell tenni, hogy Nguema tábornok nem adott meg egy pontos időpontot, hogy mikor fog visszatérni az ország a „civil uralomhoz”, amellyel jelenleg bizonytalanságban tartja nemzetét. A felfüggesztést egy gyűlés előzött meg, ahol az ECCAS országok vezetői a Gabonban történtekről tanácskoztak. Egyenlítői-Guinea elnöke, Teodoro Obiang Nguema Mbasogo aggodalmát fejezte ki, amikor azt ecsetelte, hogy milyen hatással lehet a gaboni puccs a térség békéjére, biztonságára és stabilitására. Nguema Mbasogo elnökről annyit érdemes megjegyezni, hogy 1979 óta Egyenlítői-Guinea első embere. Akár Ali Bongo családját, az Obiang Nguema családot is megvádolták már az ország erőforrásai által való meggazdagodással. Ez a közép-afrikai példa is rávilágít arra az égető problémára, hogy a kontinensen az egyes politikai vezetők-családok a szükségesnél tovább uralkodnak egy országban és az így végbement hatalomátvételek által nyugtalanok lehetnek, hogy egyszer majd az ő hazájukban is véget fognak vetni a dinasztiájuknak.

Szeptember 6., szabadon engedik Ali Bongot

Szeptember legelső szerdáján Gabon ideiglenes elnöke bejelentette, hogy Ali Bongo szabadon elhagyhatja az országot. Bongo egy órával azután került házi őrizetbe, miután augusztus 30. reggelén a katonai puccsisták félreállították. Ulrich Manfoumbi Manfoumbi ezredes azt nyilatkozta, hogy a volt elnököt az egészségügyi állapota miatt engedik szabadon mozogni. Bongo 2018 októberén stroke-ot kapott, amely miatt nehézségei vannak a jobb lába és a karja mozgatásával.

Szeptember 7., új miniszterelnök kinevezés

Oligui Nguema tábornok kinevezett egy közgazdászt, aki Ali Bongo nagy ellenfele volt egykoron, az új miniszterelnök: Raymond Ndong Sima. A 68 éves Ndong Sima Bongo miniszterelnöke volt 2012-2014 között, de mindig is elhatárolódott a hatalomtól. Megvádolta Bongo elnököt „rossz kormányzással” és 2016-ban, illetve 2023-ban elindult az elnökválasztáson. Tehát, végül visszakerült a civilekhez az uralom.

Szeptember 19., a Bongo család bebörtönzése

Fentiekből következik, hogy Ali Bongo Ondimba fiát hazaárulással vádolták meg. Noureddin Bongo Valentinnak és számos másik tagja a hivatalától megfosztott elnöki kabinetnek bíróság elé kellett állniuk hazaárulás és korrupció vádjával. Ali Bongo legidősebb fiát – aki mellesleg az elnöki szóvivő volt – Jessye Ella Ekogha-t és 4 másik embert megvádoltak ugyanezekkel a vádakkal és kedden őrizetbe vették őket.

 

Egy kis kitekintés: milyen a gaboni társadalom?

Meglehetősen keveset tudhattunk a gaboni emberekről, amíg a 13. században nem váltották fel a pigmeus őslakosokat a bantu törzsek, akik abban az időben vándoroltak be a térségbe. A több, mint 40 bantu törzsből – akik napjainkban jelen vannak Gabonban – a legnagyobbnak számít a Fang, az Eshira, az Mbele és az Okande törzs. Már csak csekély gaboni őslakos maradt, akik kisvárosokban élnek. A nemzeti identitásuknál meg kell említeni, hogy a gaboni emberek rettentő büszkék az ország erőforrásaira és a jólétre. Érdekesség, hogy a gaboni emberek meglehetősen spirituálisok. Minden etnikai csoportnak megvannak a ceremóniáik a születésre, a halálra, a beavatásra, a gyógyításra és a gonosz szellemek elüldözésére. Ezek a ceremóniák váltakoznak csoportról csoportra. Le lehet kopogni, hogy az etnikai csoportoknak bizonyíthatóan nincsenek konfliktusaik egymással és a csoportok közti összeházasodás is elég gyakori. Az etnikai csoportok nagy része már nem tartózkodik Gabonon belül, hanem a szomszédos országok állampolgárai. A határokat még az európai gyarmatosítók választották, hogy felosszák az adott területet, azonban csekély megfontolás történt az etnikai csoportok természetes határai iránt, amiket átírtak az új határvonalak. A legfőbb afrikai nyelv a Fang, de az Eshira-törzs nyelvét beszélők kiteszik a népesség tizedét. Gabon egy olajban gazdag ország, ami az OPEC (Kőolaj-exportáló Országok Szervezetének) tagja. Viszont, hiába meglehetősen hatalmas Gabon olajtermelése, a lakosság harmada szegénységben él.

Egy új tendencia Afrikában

Aki követte az eseményeket Afrikában az elmúlt pár évben, az olvashatott akár a szudáni-polgárháborúról, bármelyik nyugat-afrikai országban lezajlott katonai hatalomátvételről és most a gaboni esetről is. Afrikában egy olyan tendencia vehető észre, ami azt sugallja, hogy a népek bátran fel mernek lázadni az – ő szerintük – őket elnyomó rendszer ellen. Több afrikai országban is hibrid rezsimek uralkodnak, amik szerintem visszatartják az adott országot a gazdasági és morális fejlődéstől, ebből következően szerintem már csak idő kérdése, hogy akár Egyenlítői-Guineában megtörténjen egy puccs. Személy szerint, én a kontinensen jelenlevő visszamaradottság legfőbb okának tekintem a hibrid rezsimeket, ahol az elnököknek a saját meggazdagodásuk a legfontosabb érdekük a népük jólétéhez való törekvés helyett. Az írásomat azzal szeretném zárni, hogy Afrikában bármelyik pillanatban kialakulhat egy újabb fegyveres konfliktus, végbe mehet egy újabb államcsíny. Afrikában mindig lesz egy olyan esemény, amiről érdemes írni.

Szerző: Németh Merse

A cikk egy hosszabb sorozat része, amelynek további részei ide kattintva érhetők el.

Hasonló témában íródott cikkeink ide kattintva érhetők el.

Photo by Monica Melton on Unsplash.

A Afrika ébred – avagy a katonai puccsok sorozata a fekete kontinensen: Gabon bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Vannak viharos múltú települések, ahol sosem felejtik el a háborút, amely átgázolt rajtuk, és egyfajta helyi hagyományt teremtve rendszeresen meg is emlékeznek róla (hacsak külsö politikai körülmények ezt nem akadályozzák meg). Ilyen pl. a hollandiai Overloon, melynek idegenforgalmi nevezetességeit a KatPol Kávéház 45. adásában már részletesen ismertettük, vagy a belgiumi Bastogne, amely valószínűleg ismertebb, és amely az egyik téma a mai, 98. adásban.

Azért "csak" az egyik, mert podcastunkban most negyedik alkalommal mutatunk be összefoglaló útleírást több külföldi hadimúzeumról ill. az ezekhez kapcsolódó rendezvényről. Egyben élménybeszámolóval is több mint három éves kihagyás után jelentkezünk, továbbá az egyik mai résztvevő, az adás ötletgazdája és a Hadak útján c. egykori hadtörténelmi rádióműsor szereplője, Salvaje, akit a 81. adás óta nem hallhatott a kedves közönség.

[...] Bővebben!

LÉRAK!

Zord

A Biztonságpolitikai Szakkollégium alapításának 20. évfordulóját szakmai rendezvénysorozattal ünnepli, amelynek utolsó eseménye egy konferencia lesz. A program során lehetőséget biztosítunk mindenkinek legfrissebb kutatási eredményeinek prezentálására.

Az október 26-án 9.00 és 17.00 között zajló konferenciára az alábbiak szerint lehetséges jelentkezni.

A tervek szerint a következő szekciók indulnak:

• állam- és jogtudomány
• biztonságpolitika
• politológia és szociológia
• hadtudomány

A jelentkezéshez egy email megküldése szükséges a biztpolszakkoll@gmail.com címre, amelynek a következőket szükséges tartalmaznia:

• a kutatás összefoglalása egy oldalban, csatolt .docx formátumú fájlban
• a szekció megjelölése
• az előadó rövid bemutatkozása

Határidő: október 24.

Hogy a jelentkezés teljes legyen, kérjük, ide kattintva regisztráljon az eseményre.

Sok szeretettel várjuk jelentkezését!

Photo by Headway on Unsplash

A Hamarosan konferenciát rendez a Biztonságpolitikai Szakkollégium bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

2013. szeptember 7-én szerencsétlenül járt az afgán légierő egyik MD 530F helikoptere. A súlyos sérülést szenvedett kétfős személyzet mentését amerikai erők hajtották végre, és a műveletet magyar helikopteresek biztosították a levegőből. A tíz évvel ezelőtti írásomban részletekbe nem bocsátkozhattam, de a túlélő amerikai pilóta jóvoltából, immár bővebb és pontosabb képet kaphatunk a történtekről.

A balesetben megsemmisült helikopter parancsnoka Andy Miller zászlós volt. Miller 1991-ben diplomázott és magánúton ismerkedett meg a helikopteres repüléssel. 1995-ben lépett be a hadseregbe, ahol zászlós iskolát végzett, majd helikoptervezető képzést kapott. Csapatszolgálatát az OH-58D Kiowa Warrior típuson kezdte, amelyen később oktatópilóta lett. Szakmai múltja és a 2008-ban Irakban szerzett harctéri tapasztalata lehetővé tette, hogy 2012-től részt vegyen az afgán légierő helikoptervezetőinek képzésében. Afganisztán Herat tartományában, a Sindand légibázison működött az amerikai légierő expedíciós légi tanácsadó csoportja, amely az afgán pilótákat képezte Mi-17-es helikopterekkel, amerikai, és NATO szövetséges oktatókkal, köztük magyarokkal. A történet idején, az akkori MH 86. Szolnok Helikopter Bázis légi tanácsadó csoportjának hatodik váltása szolgált Sindandban. A légibázison egy kis támogató csapat is működött, amely a könnyű MD 530F helikopterrel repült. A F változatot forró környezetre és nagy tengerszint feletti magasságra optimalizálták, 650 lóerő tengelyteljesítményű hajtóművel, hosszabb forgószárny lapátokkal és nagyobb faroklégcsavarral készült. Az MD 530-as csapat minden pilótája a közép-ázsiai magashegység után a Pamír hívójelet kapta és egy számot, amely a beosztására utalt. Miller zászlós hívójele a Pamír 62 volt. A Mi-17-esek az Afganisztán északi határán folyó Amu-darja középkori arab neve után a Jayhoon hívójellel repültek.

Afgán MD 530F helikopter

[...] Bővebben!

Kedves hallgatóink! Podcastunk mai adásában a nyári moziszezon legnagyobb durranásával foglalkozunk. Csapatunk körbejárta Christopher Nolan legújabb filmjét, az Oppenheimert, ami az American Prometheus c. könyvön alapul.

A film a Universal Pictures stúdió gondozásában jelent meg, ami ezért érdekes számunkra, mert a film konkurensét, a Barbie-t Nolan korábbi munkahelye, a Warner Bros jegyezte. A fenti tény is meghatározó abban, hogy kialakult az úgynevezett „Barbenheimer” láz a nyár két sikerfilmjének neveiből. Érdekességként megemlítjük, hogy elkészült egy Barbenheimer film előzetes is a mesterséges intelligencia segítségével. Az Oppenheimer jelenleg az év harmadik legtöbb bevételét hozó filmje, az előbb említett Barbie és a Super Mario után, megelőzve ezzel a Galaxis őrzői harmadik részét. A legutóbbi Nolan-film, ami elérte a globális harmadik helyezést, a 2012-es A sötét lovag: Felemelkedés volt. A filmet jelen ajánló felvétele idején is vetítik a mozikban, streaming szolgáltatásra legkorábban október 29-től kerülhet fel, mivel Nolan a Universalnál direkt kikötötte ezt

[...] Bővebben!

A nyugati közvélemény a dzsihád kifejezéssel az 1990-es években ismerkedett meg behatóbban. Ehhez elsősorban az ekkoriban formálódó, a Nyugat ellen az iszlám védelmében szent háborút hirdető szélsőséges fegyveres mozgalmak és az általuk végrehajtott véres támadások szolgáltatták az okot. Az iszlám nevében végrehajtott, rendszerint számos halálos áldozattal járó fegyveres akciók következményeként a nyugati közvélemény számára – és egyre inkább a muszlim közösségekben is – a dzsihád elsősorban vallásháborút jelent. Annak ellenére, hogy a dzsihád az elmúlt három évtizedben kapott ekkora nyilvánosságot, a fogalom története sok évszázados múltra tekint vissza. A jelen elemzés a dzsihád-fogalom értelmezésének változását vizsgálja a szélsőséges szunnita iszlamista szervezetek relációjában, valamint kitér arra, hogy miként népszerűsítik a dzsihádot a hozzájuk köthető egyes médiumok. (A munkámban alapvetően az angolos átírást alkalmazom speciális karakterek nélkül, de a magyar nyelvben már meghonosodott neveket és fogalmakat magyaros átírással közlöm.)

A dzsihádizmus második hulláma

A dzsihádizmus második hullámának kezdetét az 1980-as évek kezdetére teszik, amikor az afganisztáni háború eseményeinek hatására létrejött a transznacionális dzsihádisták generációja. A sah rendszerét 1979-ben megdöntő iráni iszlám forradalom sikerét követően fogalmazódott meg a gondolat, hogy a forradalmat exportálni kell más muszlim országokba is, [1] illetve hogy a dzsihádot „nemzetköziesíteni” kell. Az Afganisztánt megszálló szovjet csapatokkal szemben védekező háborút folytató helyi muszlimok megsegítésére számos közel-keleti és észak-afrikai országból érkeztek harcosok (mujahidek), akiket később afgán-araboknak is neveztek. [2] al-Zawahirí szintén jelen volt Afganisztánban a háború idején, nagy számban toborzott harcosokat a helyi muszlimok támogatására. Ő azonban – Oszama bin Ladenhez hasonlóan – ekkor még nem szakadt el a régi, qutbi stratégiától, miszerint a szélsőséges mozgalmak elsődleges prioritása a nemzeti kormányok megdöntése. Afganisztán nehezen megközelíthető vidékein a külföldi harcosok számára katonai kiképzőbázisokat hoztak létre, akik a szervezési és politikai tapasztalatszerzésen túl a szovjetek elleni harc során valódi harctéri tapasztalatokra tettek szert, majd ezt a tudást hazatérve a saját kormányaik ellen alkalmazták. al-Zawahiri és társai így Afganisztánra mint inkubátorra és kiképzőtáborra tekintettek, ahol a világ szeme elől elrejtve dzsihádisták tömegeit tervezték kiképezni a jövőbeli hazai harcokra. A kiképzésen túl céljuk volt, hogy − szoros katonai együttműködésben az amerikaiakkal − kiszorítsák a megszálló szovjet csapatokat, valamint létrehozzák az iszlám uralmat. [3]

A dzsihádizmus harmadik hulláma: közeli ellenségből távoli ellenség

A qutbi ideológiával történő szakítás a 90-es évek közepén következett be, amikor al-Zawahiri szorosabb munkakapcsolatba került Oszama bin Ladennel, akit a palesztin származású Abdullah Azzam radikális muszlim teológus tett elkötelezetté az afganisztáni dzsihád mellett. bin Laden spirituális vezetőjének hatására mindketten megváltoztatták eddigi álláspontjukat az afganisztáni dzsiháddal kapcsolatban és már azt hirdették, hogy az elsősorban mégiscsak ugródeszkaként szolgál egy későbbi, Nyugat elleni háborúhoz. Az afganisztáni katonai kiképzőpontokon tartózkodó külföldi harcosokat az USA ellen tervbe vett háborúra tekintettel készítették fel. A radikális iszlamista szervezetekben bekövetkezett ideológiai váltás egyúttal azt is jelezte, hogy az irányzaton belül nagyfokú diverzitás létezik. A sok apró dzsihádista csoport egyesüléséből megalakuló al-Qaida nevű szervezet sikerrel indított szisztematikus támadást a még ekkor is a qutbi stratégiát követő más szervezetekkel szemben annak érdekében, hogy átvegye az irányítást a dzsihádista irányzat felett. Ezt követően hosszú távon megváltoztatták a különböző dzsihádista mozgalmak többségének a stratégiai célkitűzéseit, amelyek fókuszában ettől kezdve a Nyugat és szövetségesei ellen elkövetett támadások álltak. Mindez azt is jelenti, hogy a dzsihád definíciója továbbra sem változott meg, azonban az ellenség meghatározása igen: a közeli ellenség ellen folytatott harc helyett immár a távoli ellenséggel szembeni harcra helyeződött a hangsúly, ami azzal is járt, hogy az eddigi lokális dzsihádot felváltotta a globális dzsihád. [4] A kutatók szerint ebben az átállásban kiemelkedő szerep jutott a már említett Abdullah Azzamnak, akit emiatt „a globális dzsihád szellemi atyjának” [5], illetve „a nemzetközi dzsihád Leninjének” [6] is neveznek.

Az al-Qaida egyik fő stratégiai megalapozójaként és az afganisztáni dzsihádban részt vevő arab önkéntesek mobilizációjának irányítójaként hangsúlyozta a pániszlám szolidaritást, ami abban is megmutatkozik, hogy meggyőződése szerint a muszlimok számára az egymás felszabadító, defenzív háborúiban való részvétel egyéni vallási kötelezettség. Álláspontja szerint a defenzív dzsihád elindítására nem kell senkitől engedélyt kérni. Ennek első helyszíneként Afganisztánt és Pakisztánt említi. [7] A globális dzsihádizmus ideológiája, szervezeti felépítése és taktikája végül Afganisztánban fejlődött ki.  [8] Az esetleges afganisztáni győzelem meglátása szerint további felszabadító háborúk, így a palesztinai dzsihád katalizálásának a lehetőségét is meg fogja teremteni.  Ezzel szemben az iszlám uralmán túli – ellenséges − területeken végzett offenzív dzsihád kollektív kötelezettség. [9] Az umma jelenkori gyengeségének okát abban látja, hogy a közösség nem gyakorolja a dzsihádot, amit ő kizárólag fegyveres harcként értelmez: „Azok, akik azt hiszik, hogy az iszlám dzsihád harc és vér nélkül is tevékenykedhet és győzedelmeskedhet, illúziókat kergetnek, és nem értik ennek a vallásnak a természetét.” [10]

Meggyőződése szerint szoros kapcsolat áll fenn a hijra és a dzsihád között: az utóbbi a kivonulással kezdődik és a fegyveres harccal zárul. Továbbá ideológiájában – hasonlóan a többi dzsihádista ideológushoz – a mártírium és az önfeláldozás kiemelt jelentőségre tesz szert. [11]

Öngyilkosság vagy mártírium?

A kereszténységhez és a judaizmushoz hasonlóan az iszlám is mélyen elítéli az öngyilkosságot (intihar), amiért súlyos büntetés jár. A mártírium (shahada, istishhad) kérdése azonban merőben más megítélés alá esik, ugyanis a Korán számos helyen pozitívan nyilatkozik azokról, akik önkéntesen egy bizonyos eseményben vesznek részt azzal a reménnyel, hogy győzelmet fognak aratni, végül azonban Isten útján lelik halálukat. Őket a Korán mártírnak nevezi, mert bár nem kívántak meghalni, de tisztában voltak a halál lehetőségével mint lehetséges végkimenetellel. A fegyveres küzdelmekben való részvétellel sem az öngyilkosságra buzdította a Próféta a követőit. A halál a hit aktív tanúságtevőjének hősi halálaként volt elfogadható. A klasszikus szunnita vallástudósok azonban a mártírság utáni vágyakozást és annak kultuszát súlyosan elítélték. [12] A mártírok hite nem kérdőjeleződik meg, így a természetes halált haló személyekkel ellentétben valójában nem is halnak meg, hanem a purgatóriumot kihagyva rögtön a Paradicsomba kerülnek. Az utóbbi években elterjedt öngyilkos merényletek elkövetői sem öngyilkosokként tekintettek magukra. Meggyőződésük szerint ők dzsihádot folytattak az iszlám ellenségeivel szemben, és a fegyveres harc során bekövetkezett haláluk az iszlám védelmében nyert értelmet. Az öngyilkos merényletek civil áldozatainak jogi megítélése felemás: míg a korábbi egyiptomi főmufti, Sayyid Muhammad Tantawi a 2001. szeptember 11-ei támadás során meghalt civil áldozatokkal kapcsolatban nyilvánvalóvá tette az elkövetők szembeni megvetését és ellenszenvét, addig a palesztinok által Izraelben elkövetett öngyilkos merényleteket egyenesen támogatta. A szintén egyiptomi vallástudós al-Qaradawi hasonló véleményen van. [13]

Ibn Taymiyya és a dzsihád

A szélsőséges irányzatok teoretikusainak közös ismertetőjegye, hogy munkáikban rendszerint hivatkoznak a 13–14. században Szíriában élt hanbalita jogtudós, Ibn Taymiyya dzsiháddal kapcsolatos nézeteire, aki működése során a Próféta tanításainak a későbbi rárakódásoktól – újításoktól − való megtisztítását szorgalmazta. Ibn Taymiyya a dzsihádra vonatkozó gondolatait A vallástörvényen alapuló politikai hatalomgyakorlás az uralkodó és az alattvalók megreformálása érdekében című munkájában fejtette ki. A hitetlenek elleni állandó fegyveres harcot mint közösségi kötelességet a legelsőként említette, azonban a dzsihád számos jelentésárnyalatát különböztette meg, melyek között helyet kaptak az önérdeket szolgáló helyes cselekedetek, a rossz és a bűn elkerülése, valamint az ennek érdekében tett óvintézkedések is. [14] A rá hivatkozó modern kori szélsőséges ideológiát hirdető személyek − köztük Qutb és Faraj – eltekintettek annak a történeti kornak a sajátos viszonyaitól, amelyben a mongolok ellen kardot rántó Ibn Taymiyya élt, ami nagy hatást gyakorolt a dzsiháddal és a takfirral kapcsolatos nézetei alakulására.  Az Ibn Taymiyya által a „muszlimok halálos üzenetének” [15] is nevezett, a szunnitákkal nyíltan ellenséges, a nem igazi muszlimnak tekintett mongolok előretörése idején kiadott Mardin-fatwájának (vallásjogi vélemény) eltérő értelmezési lehetőségei kapcsán kibontakozó vita szintén megkérdőjelezi, hogy a munkássága valóban megalapozhatta-e a dzsihádizmust. [16]

Szaúd-Arábia és a dzsihád

A számos kortársa által szélsőségesnek nevezett Ibn Taymiyya szellemi örökségét határozottan vallotta a Szaúd-Arábiában hivatalos wahhábita irányzat megalapítója, a 18. században élt vallási vezető, Muhammad Abd al-Wahhab. Legfőbb célja volt a Próféta és a kegyes ősök (salaf) idején létezett iszlámhoz való visszatérés. Tanításainak középpontjában a harcos, agresszív dzsihád állt, a vele egyet nem értőket eretneknek nevezte. Ez a dzsihád azonban minden esetben muszlimok ellen irányult. Az erőszakossága által gerjesztett társadalmi feszültség miatt kénytelen volt elmenekülni. Végül Muhammad Ibn Saudnál talált védelmet, akivel szövetséget kötött. Ennek eredménye a három szaúdi állam megalapítása volt, amelyek közül az 1932-ben utolsóként alapított állam még ma is fennáll. [17]

A szélsőséges mozgalmak körében fennálló különbségek Szaúd-Arábiában is megfigyelhetők. A nyolcvanas és a kilencvenes években az erőszakra buzdító és az uralkodócsaládot kérlelhetetlenül elutasító Sahwa (Ébredés Mozgalom) prominens vallástudósai és hitszónokai a szélsőséges nézeteik miatt kiszabott börtönbüntetésüket követően szakítottak a korábbi harcos retorikájukkal az új évezred elején. A szaúdi állammal történt kiegyezésük alapján az állam iszlamizálását a társadalom iszlamizálásán keresztül kívánták elérni, aminek fő eszközét a fiatalság megfelelő oktatásában látták. Látva az amerikai katonai fölényt, elítélték a kard dzsihádját. Azonban a társadalom azon rétege, amelyik kitartott az egykori szélsőséges nézet mellett, eltávolodott a megszelídült Sahwa mozgalomtól és egy még inkább radikális nézetet kezdett képviselni. Ennek az irányzatnak a nevéhez fűződik a Szaúd-Arábia számos nagyvárosát megrázó 2003-as és 2004-es erőszakhullám. [18]

Szélsőséges tanokat hirdető szaúdi hitszónokok

Egyik kulcsideológusuk, Nasir al-Fahd Az amerikaiakat támogatók istenkáromlásának felfedése (al-Tibyan fi kufr man aana al-amrikan) című művében foglalta össze vallási-politikai krédóját. Szót ejt a Nyugat ellen folytatott támadó, fegyveres dzsihád szükségességéről, a nem muszlimokkal szembeni, a Koránon és a prófétai hagyományon alapuló kívánatos bánásmódról, továbbá kritizálja az iszlámtól elforduló, tévúton járó muszlim vallástudósokat. [19] A 2003 májusában letartóztatott és bebörtönzött hitszónok támogatta az Egyesült Államok nukleáris fegyverrel történő megtámadását is („WMD fatwa”). Az al-Qa’ida által elkövetett rijádi bombatámadásokat később egy szaúdi televíziós műsorban elítélte, a szélsőséges tanait pedig visszavonta.

Egy másik, a 2000-es évek elején a szélsőséges tanait aktívan hirdető szaúdi hitszónok, Bashir al-Najdi meggyőződése szerint Fahd szaúdi királyra (1982–2005) nem lehetett legitim uralkodóként tekinteni, hiszen a Nyugattal túlságosan szoros kapcsolatot tartott fenn, valamint az iszlám és a muszlim közösség érdekeivel szembeni döntéseket hozott, ráadásul − egészségügyi okokból kifolyólag – cselekvőképtelen volt. Hatalmát így erőszakkal is meg lehetett dönteni. A Szaúd-Arábiában elkövetett terrorcselekményekkel kapcsolatban leszögezte, hogy a nyugati civil áldozatok jogos célpontnak, míg a muszlim civilek járulékos veszteségnek minősülnek. [20]

A dzsihádot népszerűsítő al-Qaida kiadványok

A fegyveres dzsihád szaúd-arábiai megjelenését számos, az al-Qaida arábiai szárnyához (ACAP) köthető, napjainkban is könnyen hozzáférhető és letölthető kiadvány népszerűsítette. Ezeket a termékeket a dzsihád Ibn Rushd által öt kategóriára történő felosztását figyelembe véve a toll dzsihádjaként is értelmezhetjük.

Elsőként a második öbölháború kirobbanásának évében, 2003-ban jelent meg a Sawt al-Jihad (A dzsihád hangja) című kiadvány. Harminc száma jelent meg az interneten és rövid idő alatt nagy népszerűségre tett szert a muszlim világ társadalmainak szélsőséges rétegeiben. A magazin az egyik első olyan kiadvány volt, amely nyíltan hirdette annak szükségességét, hogy a muszlimoknak el kell távolítaniuk az iszlám földjéről (dar al-islam) minden idegen elemet. Ennek az egyik eszköze a szigorú ideológiai nevelés, amelyben nagy szerepet kap a dzsihád jelentőségéről szóló tanítás. A kiadványban ezért a dzsihád „szépségéről” szóló lírai költemények [21], a saját dzsihád-interpretációjuk vélt iszlámjogi megalapozottságát alátámasztó írások [22], valamint a terrorszervezet által elkövetett fegyveres támadásokról szóló rövidebb-hosszabb tudósítások is olvashatók. Az AQAP vezetője, Abdulaziz al-Muqrin írásai és intelmei is gyakran megjelentek a kiadványban. A szervezet műveleti vezetője, Sayf al-Adil is rendszeresen írt a magazin Biztonság és hírszerzés (al-Amn wa l-istikhbarat) című rovatába. A magazin továbbá a bin Laden egyes különítményei által végrehajtott fegyveres rajtaütésekről szóló összefoglalókat is megjelentette. [23]

A Muaskar al-Battar (A Battar katonai tábor) című tematikus, online terjesztett kiadvány elsősorban katonai jellegű volt és a dzsihád iránt érdeklődő fiatalokat a fizikai harcra készítette fel. Többek között amerikai katonai kézikönyveket is lefordítottak arabra, megtanították a különböző fegyverrendszerek megfelelő alkalmazását, valamint az akkoriban modernnek számító informatikai ismereteket is − IP cím rejtése, titkos chatszobák létrehozása, weblapszerkesztés − az olvasók elé tárták. Az itt megjelent írások hangsúlyozták az egészséges és fitt testalkat megőrzésének fontosságát, hiszen a túlsúly a jövőbeli harcosokat jelentősen hátráltatná a katonai feladatok elvégzésében. Így a rendszeres testmozgásra és a szigorú diétára hívták fel az olvasók figyelmét. A magazin munkatársai részletes edzéstervet és a helyi gasztronómiától számos tekintetben idegen, kalóriaszegény mintaétrendet is összeállítottak a számukra. [24] Az olvasók a dzsihádot magasztoló versekből meríthettek erőt. [25] A kéthetente megjelenő magazin az olvasót a helyes fegyverhasználat mellett a rejtőzés fortélyaira is igyekezett megtanítani. [26]

Az al-Khansa című nőknek szóló magazin a 8. századi nadzsdi származású al-Khansa költőnőről kapta a nevét, aki mindegyik fiát az iszlám nevében viselt fegyveres harcban veszítette el. A kiadvány arra tanította meg a nőket, hogy miként hangolják össze a családi életüket a dzsiháddal, hiszen az utóbbiból nekik is ki kell venniük a részüket. A dzsihádista ideológia szerint a nők legfontosabb feladata a fiúgyermekeik dzsihádra nevelése, illetve azon egészségügyi ismeretek − elsősegély, sebkötözés − elsajátítása, amelyek szükségessé válhatnak a dzsihád során megsérült harcosok egészségügyi ellátásakor. Nincs azonban megtiltva a nőknek, hogy aktív harcosokként csatlakozzanak a férfiakhoz. [27]

Az al-Shamikha („A nagyszerű / csodás nő”) szintén nőknek szóló kiadvány, amely az al-Khansa magazinnal összehasonlítva – esztétikai szempontokat figyelembe véve – a mai kor ízlésének sokkal inkább megfelel. Mindekét magazin célja az volt, hogy a szervezet muszlim nők körében meglévő támogatását növelje. A magazin tartalma némileg eltér az al-Khansa-étól. Az elsősleges szempont arra irányult, hogy rábírják a nőket, hogy mujahidekhez menjenek feleségül. Ebből a célból az olvasót számos tanáccsal látták el, így több interjút közöltek olyan nőkkel, akik muszlim harcosokat választottak maguknak férjül. A vallási kötelezettségekre való emlékeztetés mellet a magazin felhívja az olvasók figyelmét arra is, hogy a nők kötelesek a dzsihádban részt vevő férjük támogatása. A magazinban e mellett állandó rovatot képviseltek a szépségápolási tippek és tanácsok is.

A különböző szaúdi dzsihádista mozgalmak felhasználták a modern kor minden lehetséges technikai eszközét, hogy a társadalom minél szélesebb rétegét meg tudják szólítani. Ennek jegyében az öngyilkos merényletek, valamint a fegyveres támadások elkövetőiről rövidebb-hosszabb filmeket készítettek, amelyekben a mártírok a merényletekkel kapcsolatos személyes indítékaikról és vallási meggyőződésükről beszélnek. A szaúdi dzsihádisták talán legnagyobb hatást kiváltó médiaproduktuma a 2003 májusában Rijádban elkövetett merénylet résztvevőit bemutató film, ami a Badr al-Riyad címet viseli. [28]  A címválasztás nem véletlen: a cím utal a már említett 624-es badri ütközetre, amelynek során a muszlim seregek első alkalommal győzték le a mekkai pogányokat. A médiaanyag az Interneten máig megtekinthető.

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva érhetők el.

Photo by Ashkan Forouzani on Unsplash

Felhasznált irodalom

[1] A Pahlavi-rendszert megdöntő forradalom egyik legmeghatározóbb egyénisége Khomeini ajatollah volt, aki a mélyreható változásokat dzsihád útján kívánta elérni. Radikális nézetei miatt hosszú éveket töltött emigrációban Irakban és Franciaországban. A Nejefben eltöltött évek alatt írta meg az Iszlám kormányzat című munkáját, melynek vezérelve nagy hasonlóságot mutatott al-Mawdudi és Qutb gondolataival. Külön figyelmet fordított a síita iszlámban kiemelkedő jelentőségű imámátus-tanra (imamiyya), megalkotta a vallásjogi tudós által gyakorolt kormányzás elméletét (wilayat-i l-faqih), ami az Iráni Iszlám Köztársaság berendezkedésének alapja lett, valamint az iszlám kormányzás tételét, amelyek mind a mai napig hatályban vannak.

További információ: N. Rózsa Erzsébet: Evolúció és revolúció az Iráni Iszlám Köztársaság külpolitikájában. In: N. Rózsa Erzsébet (szerk.): Nemzeti identitás és külpolitika a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában. Budapest: Teleki László Alapítvány, 2005, 123–124.; Csicsmann László: Iszlám és demokrácia a Közel-Keleten és Észak-Afrikában. Budapest − Pécs: Dialóg Campus, 2008, 181–183; Jany János: Az iszlamizmus. Eszmetörténet és geopolitika. Budapest: Typotex, 2016, 121–122)

[2] Rostoványi Zsolt: Iszlám és a 21. század. Kihívások és válaszok. Budapest: L’Harmattan, 2020, 56.

[3] Gerges, A. Fawaz: The Far Enemy. Why Jihad Went Global. New York: Cambridge University Press, 2005, 11–12.

[4] Gerges, 12–14.

[5] Rostoványi, 71.

[6] Rostoványi, 71.

[7] Rostoványi, 73.

[8] Jany 2016, 40.

[9] Rostoványi, 73.

[10] Rostoványi, 75.

[11] Rostoványi, 75.

[12] Simon Róbert: Iszlám kulturális lexikon. Budapest: Corvina, 2009, 287–289; Rostoványi, 81–83.

[13] Schirrmacher, Christine: Islam and Society. Sharia Law – Jihad – Women in Islam (The WEA Global Issues Series Vol. 4). Bonn: Culture and Science Publ., 2008, 113–117; Dévényi, 23.

[14] Dévényi Kinga: A ğihād az iszlámban. Történeti áttekintés. Keletkutatás 2013. tavasz, 13–14.

[15] Simon Róbert: Az iszlám fundamentalizmus. Gyökerek és elágazások Mohamedtől az al-Qá’idáig. Budapest: Corvina Kiadó, 2014, 118.

[16] Rostoványi, 129–134.

[17] Dévényi, 18–21; Jany 2016, 56–59.

[18] al-Rasheed, Madawi: Contesting the Saudi State. Islamic Voices from a New Generation. New York: Cambridge University Press, 2007, 134–139.

[19] al-Rasheed, 139–148.

[20] al-Rasheed, 149–153.

[21] al-Najdi, Abu Amir: al-Thawra al-muntazara in Sawt al-Jihad (1428/30), 26–27.

[22] al-Rashid, Abdullah bin Nasir: Hal yuqal: Turki al-Dandani Shahid? in Sawt al-Jihad (1424/1), 29–32.

[23] Sz.n.: Bayan bi shaan ghazwat sirriyya al-shaykh Usama bin Ladin in Sawt al-Jihad (1428/30), 11.

[24] al-Rasheed, 156–157.

[25] al-Awshan, Isa: Irmi Amrika in Muaskar al-Battar (2004/1), 32.

[26] al-Dakhayyal, Bandar: al-Ishtibak al-sar’i in Muaskar al-Battar (2004/1), 12–18.

[27] al-Rasheed, 167–168.

[28] al-Rasheed, 158–163.

A A dzsihád interpretációjának változása a szélsőséges iszlamista szervezetek ideológiájában – II. rész bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A magyar Gripenek szürkék.

A magyar Gripenek szürkék?

Az állítás nem, a kérdés jogos és rá a válasz nemleges. Aki ugyanis még emlékszik, az tudja, hogy első gépünk, a 30-as először színes felségjeleket kapott, sőt, repült is azokkal, s csak aztán nyerte el normál, lo-vis őszürkeségét. Tökéletesen stimmel hát, hogy most ugyanehhez, az azóta sokat megélt géphez kötődik a legújabb színes "festés" (fólia) is, mely a NATO Tigristalálkozó (NTM) idei kiadásának alkalmából, valamint a Puma század 85-ik születésnapjára készült el, s került ma bemutatásra Kecskeméten az alakulat katonái és Pozsgay Gyula illusztrátor munkájának köszönhetően.

Felszállás 12-es irányba.

050125, Linköping. Az első magyar Gripen kigördítési ceremóniája. A 30-as itt még a fenn említett színes felségjelekkel. A Saab emelőkosaras járművel járul hozzá a fotó elkészítéséhez :-)

Az eredeti piros-fehér-zöld felségjel a 39.301-es svancán.

Na de térjünk vissza a jelenbe. Ugyanaz a függőleges vezérsík több mint 18 év elteltével, az új Puma matricával, annak is a magyar oldalával. A "festésen" túl is módosítások történtek azóta, az ILS antenna a nagy fin podról (EW) átkerült az alsó, kis méretűre.

A svanc bal oldala az angol felirattal. Egy apró, de fontos bővítés is történt. Végre felkerült a vezérsík tetejére az oldalszám. Anno a gépek érkezésekor - a MiG-29-esek mintájára - ez már felmerült, de nem valósult meg. Hogy mi ennek a racionalitása? Az indítózónába kiérkező hajózók akkor is látják, hogy melyik az "ő" gépük, ha azt hátulról közelítik meg.

Bíztunk a jó szerencsében, hogy nem fordul az irány, és elcsípjük leszállóban is a középkorú harcost. Úgy is lett, működött a Pilótában árult Varázsszer :-)

A Griffek és Pumák színe változását, kevély röptét egy kisebb, szerényebb megjelenésű szőrös emlős is figyelemmel követte ma a kerítéstől.

Zord

Rengeteg szakember foglalkozik a háborúban jelen lévő és „szolgáló” fiatalkorúak és gyermekek helyzetével – és ez szociológiai szempontjából is egy igen fontos kérdéskör.
„Szükséges hangsúlyozni, hogy a gyerekkatona(ság), bizonyos okok miatt nem könnyen definiálható jelenség. Ennek oka elsősorban az, hogy módszertani szempontból nehezen vizsgálható társadalmi rétegről van szó. Egyrészt többnyire az összlakosság csak nagyon kis hányadát teszik ki (rare), amelynek következtében bármilyen statisztikailag megbízható országos mintavétel esetén csupán néhány gyerekkatona kerülne a mintába. Másrészt olyan társadalmi rétegről van szó, amely a kutató számára jellegénél fogva nehezen megfogható, nehezen elérhető (elusive).” A nemzetközi jogok kiemelten kezelik a helyzetet és próbálnak javítani a helyzeten; illetve a megfelelő hatóságok és szervek is ezért dolgoznak, hogy megállítsák, ha más nem, csökkentség a gyermekek katonai tevékenységét. Sokunk számára abszurdum lehet, hogy ilyen létezik a XXI. században is – de, sajnos ez a jelenkor egyik küzdelme és problémája. Természetesen, tiltott ez a jelenség, hiszen minden szempontból a gyermekek jóléte, egészsége és szocializálódása ellen van ez a tevékenység. „A gyerekkatonák toborzásáról, a szexuális incidensekről és a gyerekrablásokról is jelentést készített az UNICEF. Világszerte Afrika nyugati és középső részén toborozzák a legtöbb gyerekkatonát, és ugyancsak itt a legmagasabb a száma a szexuális erőszakot elszenvedő gyerekeknek – derül ki az ENSZ Gyermekalapjának jelentéséből. (…) A jelentésben felhívják a figyelmet arra, hogy az elmúlt öt évben tovább nőtt a térségben a fegyveres konfliktusok száma, új válsággócok alakultak ki Burkina Fasóban, Kamerunban és a Csád-tó térségében is, jórészt az itt aktív dzsihadista csoportok miatt.”

A gyerekkatonaság, mint jelenség

A gyermekkatonaság – mint olyan – illetve a gyermekkatonák háborúkban és egyéb konfliktusokban történő alkalmazása – sajnos – nem mai dolog. Elsősorban a visszamaradott országokra jellemző ez a fajta „haderőpótló forma” – amely ellen, lehetőségei szerint küzd a világ. „A gyerekkatonaság problémakörével az 1990-es évek közepe óta foglalkozik aktívan a nemzetközi közvélemény. Bár a korábbiakban is léteztek munkák, amelyek a gyerekek háborús körülmények között való foglalkoztatását vizsgálták, a nemzetközi rendszernek a hidegháborút követően megváltozó minősége kellett ahhoz, hogy a dolog jelentősebb nemzetközi figyelmet kapjon. A Szovjetunió széthullásával, illetve a liberális demokráciák, piacgazdasági mechanizmusok szatellit- és utódállamokban való fokozatos megszilárdulásával a nyugati közvélemény olyan vélt vagy valós leküzdendő problémákat talált magának, mint például a klímaváltozás, a terrorizmus, a nemzetközi migráció jelensége, a globális szegénység, különféle járványok, illetve a háborúk új minősége. Ez utóbbi halmazba sorolható a gyerekkatonaság jelensége is. Kutatások szerint a gyerekeknek a fegyveres konfliktusokban való aktív részvétele fokozottan jellemző azon esetekben, ahol a szemben álló felek nem a hadviselés nemzetközileg elfogadott normái szerint – vagyis a ius in bellum következetes ignorálásával– folytatnak háborút.”

Alapvetően kettő formáját különböztetjük meg, ha egy gyermek a katonaságban tevékenykedik:

• gyermekek a hadseregben:

A hadseregben dolgozó gyermekeket, beleértve az állami fegyveres erőket, a nem állami fegyveres csoportokat és más katonai szervezeteket, kiképezhetik a harcra, kijelölhetik támogató szerepekre, például portásokra vagy hírnökökre, vagy taktikai előnyökre használhatják fel emberi pajzsként vagy politikai előnyök céljából propaganda

• illetve, gyermekek vészhelyzetekben és konfliktusokban:

„Olyan helyzetek következményei, amelyek káros kockázatot jelentenek a gyermekek egészségére, biztonságára és jólétére. Sokféle konfliktus és vészhelyzet létezik, például erőszak, fegyveres konfliktusok, háborúk, természeti katasztrófák stb. Világszerte hozzávetőleg 13 millió gyermek kényszerült elhagyni otthonát fegyveres konfliktusok és erőszak miatt. Ahol az erőszakos konfliktusok jellemzőek, ott a kisgyermekek élete jelentősen megzavarodik, és családjuknak nagy nehézséget okoz a kisgyermekek egészséges fejlődéséhez szükséges érzékeny és következetes gondoskodás.”

„Óvatos becslések szerint a világ összes hadseregét, fegyveres alakulatát, lázadó csoportját, terrorista szervezetét számba véve ezek mintegy negyven százaléka alkalmaz gyermekeket politikai, vallási, etnikai vagy egyéb céljaival összefüggõ katonai feladatok végrehajtására. Bár a gyerekkatonaság, miként a gyermekek kihasználásának egyéb formái (gyermekmunka és gyermekprostitúció) is, valamennyi kontinensen előfordul, a jelenséggel kapcsolatban még mindig nagy a tájékozatlanság, sõt a kérdés iránt bizonyos közömbösség is tapasztalható a nemzetközi közösség részérõl. A gyerekkatona szó negatív konnotációja, valamint a téma „soft issue” jellege sok esetben eredményezi a kérdés marginalizálását a politika részérõl.”

Mélyszegénység, mint családi háttér

A szegénység, a halmozottan hátrányos sors és az iskolai végzettség hiánya a legfontosabb okok közé tartoznak, amelyek több száz fiatal fiút és lányt késztetnek arra, hogy fegyvert ragadjanak – és sokszor „tudatuk” és/vagy szabad akaratuk ellenére késztetik őket háborús cselekedetekbe.

„A gyerekszegénység egyik legfontosabb mutatója a gyerekéhezés mértéke, amiről nincsenek pontos adatok. Magáról a jelenségről tudni kell, hogy a „gyermekek szegénysége eltér a szegénység általánosan jellemző sajátosságaitól, a gyermekek szükségleteinek kielégítése ugyanis nem halasztható; egy szegény családban nevelkedő gyermek szocializációs hátrányai, iskoláztatásának hiányosságai, egészségtelen táplálkozása stb. meghatározzák későbbi életpályájának alakulását, olyan feltételeket teremtve, amelyek elősegítik (illetve megakadályozzák), hogy felnőtt életükben kikerülhessenek a szegénységből.” Azokban a régiókban, területeken, ahol jellemző a fiatalkorúak hadrendbe állítása – inkább kényszerítése – gyakori adat, hogy az ország GDP indexe igen alacsony és átlag alatti. Ezen adat – tényező – nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a családok és azon belül a gyermekek milyen lehetőségekkel bírnak, illetve, hogy az állam mit tud adni a fiataloknak – így az iskolázottság és az iskolalátogatási lehetőség is nehezebb, mellette sokszor hiányos, elmaradott. A mélyszegénységbe kényszerülő szülők – családok – szó szerint a napi megélhetésért küzdenek: vagy a gyermek is segédkezik a (házi)munkával, a család fenntartásával; vagy a szülőnek is olyan körülmények között kell megkeresnie a mindennapi betevőt, ami a gyerekek nevelésének elhanyagolásához vezet(het), aminek szintén pszichés, majd szociológiai nyomai vannak. Gondoljunk bele! Milyen gyermekkora van annak, aki nem tud kortársai között cseperedni, nem tud tanulni? És, ha mellette még a család sem tud időt tölteni a gyerekkel? Igen, ebből (hosszabb) távon sok jó nem származik – nem tanulja az egyén az alapvető szociális és viselkedési formákat, fejlődési zavart szenvedhet – ez a jövőben is (súlyos) problémákat fog okozni; a társadalmi normák idegenek lesznek az ember számára.

Térbeli és időbeli meghatározás

A gyermekkatonaság jelenléte – a korábbiakkal azonosan – kifejezetten az afrikai régió országaira jellemző. Gyerekkatonák a valójában világ minden régiójában léteznek, gyakorlatilag bárhol, ahol fegyveres konfliktus zajlik. Mégis, a legjobban érintett területek köztudottan Afrika, Dél-Amerika, a Közel-Kelet illetve Dél-és Délkelet-Ázsia – ezeken a helyeken a hatalomért és a túlélésért is harc folyik. Elemzések szerint 2004 és 2007 között 19 országban alkalmaztak gyerekkatonákat kormányerők illetve nem állami fegyveres csoportok: Afganisztán, India, Indonézia, Irak, Izrael és az elfoglalt palesztin területek, Burma, Nepál, Fülöp-szigetek, Sri Lanka, Thaiföld, Közép Afrikai Köztársaság, Burundi, Csád, Elefántcsont-part, Kongói Demokratikus Köztársaság, Szomália, Szudán, Uganda és Kolumbia. A történelem során jól megfigyelhető a példa, hogy nem csak napjainkban „divat” ez a fajta megoldás, hanem évszázadokkal ezelőtt is alkalmaztak gyerekeket a seregben.

Miért éppen a gyerekek?

„A gyerekkatonák alkalmazásának okai mögött ott találjuk tehát a befolyásolhatóságot. Ennek eszköze ugyan változó lehet, ám célja mindig ugyanaz: a teljes engedelmesség és a feltétlen hûség kialakítása. Az apának az afrikai családokban betöltött különleges helyzeténél fogva a gyerekeknél igen korán kialakul a vezetõnek való megfelelés igénye. Ezt ültetik át a katonaság mûködési rendszerébe, ahol a parancsnok lesz a legfõbb úr. Ezek a fiatalok – az esetek többségében – a szó szoros értelmében minden utasítást végrehajtó, bûntudat nélküli kegyetlen gyilkológépekké válnak.”

A gyerekek kizárólag a környezetükről, méginkább a szüleikről vesznek mintát. Ha akár az elhanyagoltság áll fent, akár egy olyan helyzet, mint a (polgár)háború, kétségtelen, hogy ki vannak téve a fiatalkorúak ennek a helyzetnek. Alapvetően sokszor a „szükség” az, ami ebbe kényszeríti a fiatalokat: félelem, fenyegetettség, stb. A konfliktusban álló országok – különösen Afrika térségén – szemrebbenés nélkül küldik csatába vagy katonai munkába a gyerekeket, hiszen sokan nem tartják őket azonos értékűnek a felnőtt katonákkal – „darabszámként” tekintenek rájuk és a kiképzésüktől kezdve így kezelik és „nevelik” őket.

Felmerül a kérdés, vajon miért alkalmaznak egyáltalán kiskorúakat felnőttek helyett, hiszen az az általánosan elfogadott nézet, hogy a háború a felnőtt férfiak dolga. A válasz az lehet, hogy a gyermekek kevés élettapasztalattal rendelkeznek, ezáltal könnyebben engedelmeskednek, mint a felnőttek. Sokszor nem tudják felmérni a valódi veszélyt, ami körülveszi őket, ezért félelemérzetük is csekélyebb. S mivel a kiskorúaknak gyakran még nincs saját véleménye, felelősségérzete, s a gyerekeknek általában szükségük van valakire, akire felnézhetnek, akire hallgathatnak, ezáltal könnyebben befolyásolhatóvá, manipulálhatóvá válnak. Azonban azok a milíciák, amelyek kiskorúakat soroznak be – általában erőszakkal -, sok esetben nemcsak a gyerekek hiszékenységére apellálnak. Kábítószerekkel „kínálják” őket, hogy megtörjék a pszichológiai korlátjaikat, aminek következtében elveszítik normális ítélőképességüket, sokkal bátrabbak, de ugyanakkor agresszívabbak lesznek, s könnyűszerrel nekiindulnak a harcoknak. A kábítószer befolyása alatt sokszor brutális tetteket követnek el, s később, amikor elmúlik a drog hatása, rémálmok emlékeztetik őket a szörnyűségekre, maradandó lelki sérüléseket okozván ezzel.

Az erőszak gyerekekre való hatása

Amit az emberjogi aktivisták gyakran elhallgatnak: a jelenség nem csupán emberjogi kérdés, hanem geostratégiai és fejlesztési problémákat vet föl. A gyerekkatonák minden kétséget kizáróan háborús áldozatok: kihasználják őket, elrabolják a családjuktól, megfosztják az oktatástól, harcra és gyilkolásra kényszerítik őket. De nem szabad eltekinteni attól, hogy ellenséges támadók is: egy asszimetrikus háborúban bevethető, leghatékonyabb fegyverek. Szinte semmibe nem kerül a besorozásuk, olcsó az ellátásuk, gyors parancsteljesítők. Iszonyatosan hamar megtanulják a kegyetlen taktikák alkalmazását. A Sierra Leonéban 1991-2002 közt működő Forradalmi Egységfront (RUF) nevű lázadócsoport például arról volt hírhedt, hogy a civileket megcsonkította és megerőszakolta. E borzalmas háborús bűntetteket az esetek jó részében bedrogozott, leitatott gyerekek követték el. Ez a példa is kiválóan tükrözi azt, hogy miként változik az ember személyisége a gyermekkor és a serdülőkor alatt. Ezeknek a kicsi gyerekeknek – a mélyszegénységben töltött idő alatt – szinte esélyük nincs a szocializálódásra és nem ismerik meg a társadalmi normákat. Ha a háborúkban „nevelkednek”, speciális, szakmai segítség nélkül szinte semmi esélyük nincs arra, hogy „normális” és társadalmilag elfogadott életet tudjanak élni, a saját kultúrájukban, környezetükben.

Gyermekkatonák egy pszichológus szemével

A hivatalos meghatározás szerint elkülönítjük a 10 évnél fiatalabb gyerekeket, akik nem fegyveres szolgálatot látnak el, hanem például takarítanak, mosnak, és a 10 év fölötti gyerekeket, akiket már felfegyvereznek. Fontos, hogy már ebben a 10 éves kor előtti időszakban is – ha nem is használnak fegyvert – olyan felkészítést kapnak, ami ebbe az irányba mutat. A gyerekeknek teljesen más a félelemérzete. Ha visszagondolunk, mi is emlékezhetünk arra, hogy gyerekkorunkban mennyivel bátrabbak voltunk, belementünk olyan veszélyhelyzetekbe, amelyeknél nem gondoltuk, hogy milyen következményei lehetnek. Ki lehet használni, hogy a gyerekek még nem tudják igazán értékelni, hogy bizonyos cselekedetükből milyen veszély, milyen baj származhat. Másrészről sokkal könnyebben befolyásolhatóak. Kell nekik egy személy, akire felnézhetnek, aki folyton jelen van, hiszen ők is érzik, hogy az életüket még nem tudják úgy irányítani. Normális esetben ez a családban az apa vagy az anya.

Milyen pszichológiai hatásai vannak a gyermekkatonaságnak?

A háború sújtotta gyermekek körében a gyermekkatonák nagyobb valószínűséggel viselnek el- többek között – súlyosabb pszichológiai következményeket, mint például:

• a PTSD,
• súlyos depresszió,
• ellenségeskedés, gyűlölet,
• szomorúság,
• önbizalom hiánya
• és a képtelenség, hogy megbirkózzanak az élettel.

A fegyveres konfliktust túlélő gyermekkatonák gyakran pszichiátriai betegségekben szenvednek, rosszul tudnak írni-olvasni, valamint számolni. Mellette viselkedési problémákkal, például fokozott agresszióval küzdenek, amelyek együttesen a munkanélküliség és a szegénység fokozott kockázatához vezetnek felnőttkorban. Az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban végzett kutatások azt is megállapították, hogy a serdülőkorú gyermekek besorozása és képzése, még akkor is, ha nem küldik őket háborúba, gyakran együtt jár az öngyilkosság magasabb kockázatával, a stresszhez kapcsolódó mentális zavarokkal, az alkohollal való visszaéléssel, és erőszakos viselkedéssel.”

Összefoglalva, a vészhelyzet és a konfliktus a következő
módon befolyásolhatja a gyermekek fejlődését:

• Fizikai: egészségügyi problémák súlyosbodása, fejfájás, fáradtság, megmagyarázhatatlan testi panaszok.
• Kognitív: koncentrálási zavar, a traumás eseménnyel való elfoglaltság, visszatérő álmok vagy rémálmok, spirituális hiedelmek megkérdőjelezése, képtelenség feldolgozni az eseményt.
• Érzelmi: depresszió vagy szomorúság, ingerlékenység, düh, neheztelés, kétségbeesés, reménytelenség, bűntudat, fóbiák, egészségügyi problémák, szorongás vagy félelem.
• Szociális: fokozott konfliktusok a családdal és a barátokkal, alvási problémák, sírás, étvágyváltozások, társadalmi visszahúzódás, többszöri beszélgetés a traumás eseményről, iskolába járás megtagadása, stb.

„A gyerekkatonaságnál fontos vizsgálni a pszichológiai hátteret is. Számos esetben elárvult gyermekekről van szó, akik feljebbvalójukban látják a követendő példát, azt az alakot, akinek mindennél jobban szeretnének megfelelni. Mivel minden tekintetben a feljebbvalójuknak vannak kiszolgáltatva, önálló, független véleményt nehezen alkotnak. Ugyanígy a rokonok, idősebb barátok is meghatározó szerepet töltenek be. Előfordul, hogy egy fiatalabb gyermek az idősebb testvérei vagy ismerősei kényszerítésére lép be egy fegyveres szervezetbe. Ezzel együtt természetesen nem elfelejtendő, hogy sok esetben tudatmódosító szerekkel vagy egyszerűen erőszakkal veszik rá őket az együttműködésre. Előbbi esetben groteszk módon az őket kényszerítő emberektől válnak függővé, hiszen máshogy nem tudnák beszerezni az anyagokat, szereket, amikre már jó előre ráfüggtek.”

Segítség és rehabilitáció

„Többek között a IV. Genfi Egyezmény és annak II. Kiegészítő Jegyzőkönyve rendelkezik a gyermekek védelméről, és a katonai szolgálat alsó korhatárát 15 évben határozza meg. Ez a kor a fegyveres konfliktusok szabályait rögzítő szerződés megkötésének időpontjában egy általánosan elfogadott nézet volt a felnőttkor kezdetére, ami különböző kultúrák általános minimumához is igazodni akart.”

A rehabilitációs folyamat célja kifejezetten az integráció, hiszen a társadalomnak is célja, hogy mindenkiből egy neki kedvező, tisztességes és egészséges állampolgár váljon. A szervezetek lehetőségeikhez mérten igyekeznek pszichológiai és pszichiátriai ellátást biztosítani, biztonságot adó otthont, amely távoli a háborús övezetektől. Valamint arra is figyelnek, hogy a gyermek pszichés és érettségi fejlődését is javítsák, „felhozzák” – így fontos, hogy kortársak között, lehetőleg modernebb környezetben tanulhasson a sérült gyerek.

Országok napjainkban, ahol a gyerekek még mindig háborúba kényszerülnek

Léteznek még gyerekkatonák?

Sajnos, igen. 2022-ben az Egyesült Nemzetek Szervezete megvizsgálta a helyzetet, és azt az eredményt kapta, hogy kilenc állami fegyveres erő használt gyermekeket az ellenségeskedéshez: Közép-Afrikai Köztársaság, Kongói Demokratikus Köztársaság, Mali, Szomália és Dél-Szudán Afrikában; Szíria és Jemen Nyugat-Ázsiában; Afganisztán Közép-Ázsiában; és Mianmar Délkelet-Ázsiában.

A témában kiemelendő országok, többek között:

• Burma
  Az elmúlt években Burmában, más néven Mianmarban, fontos politikai reformokon mentek keresztül, és ezen a héten választásokat rendeztek, amelyek az ország legfőbb ellenzéki, a demokráciapárt győzelmét mutatták. De a sok éves elnyomó katonai uralma mérgező örökséget hagyott maga után: gyermekkatonák jelenléte mind a nemzeti hadsereg soraiban, mind pedig az etnikai milíciák konstellációja az ország különböző részein. Az elmúlt évtizedben több százan szabadultak fel a nemzetközi nyomás hatására.
• Nigéria
  A Boko Haram iszlamista militáns csoport gyerekeket rabolt el soraiba, és néhányat fegyverviselésre kényszerített.

• Jemen
  Az arab világ legszegényebb nemzete rivális milíciák foltjaivá vált, amelyek csatáit tovább bonyolította az arab szomszédok, például Szaúd-Arábia beavatkozása. Ahogyan kollégám, Hugh Naylor az év elején beszámolt, a politikai káosz és a humanitárius katasztrófa közepette „fiúk százai és talán ezrei harcolnak a jemeni konfliktusban”.

• Kongói Demokratikus Köztársaság
  A Kongói Demokratikus Köztársaságot kínzó fegyveres konfliktusok sorában számtalan olyan eset szerepel, amikor gyermekkatonákat soroztak be a kormányerők és a lázadó csoportok csoportjába.

• Dél Szudán
  Beszámolók szerint , mintegy 16 000 gyereket toboroztak be a kormány és a lázadó erők a 2013 végén fellángolt ellenségeskedés óta. „Ők gyalogos katonák, szakácsok és takarítók, fiúk és lányok 9 évesek. Sokukat elvitték otthonukból, iskoláikból és a csatatérre kényszerültek”

• Szíria
  Szíria nyomorúságos felbomlása – az ország immár az ötödik esztendejét éli egy durva polgárháború – a szíriai lakosság felét kitelepítette, és militáns csoportok tömbjéhez vezetett, amely hűbérbirtokokat szabott ki a felbomló államon belül. A dzsihadista Iszlám Állam propagandavideókat és fotókat tett közzé fiatal toborzóiról, köztük csúfító képeket, amelyekben csúnya mészárlások résztvevőiként szerepelnek a gyerekek . Nincsenek egyedül: a Human Rights Watch legutóbbi jelentése azzal vádolta meg a szíriai kurd csoportokat, amelyek az Egyesült Államok egykori szövetségesei, hogy gyerekeket is küldenek háborúba.

• Szomália
  A háború sújtotta Szomália több évtizedes konfliktuson átvészelte  a konfliktust, és jelenleg még mindig a kormány és az Afrikai Unió erői az al-Shabab, az al-Kaidához kötődő iszlamista csoport ellen vívott, hosszan tartó csata kellős közepén van. A szélsőséges csoportot és a kormányt is gyermekkatonák toborzásával vádolta az ENSZ. Tavaly az ENSZ gyermekekkel és fegyveres konfliktusokkal foglalkozó főmegbízottja megállapította , hogy az al-Shababból mentett egykori gyermekkatonákat a rehabilitációjukra szánt táborokban „büntették”.

• Szudán
  Szudán háború sújtotta dárfúri régiójában számtalan jelentés és szemtanúk beszámolója érkezett gyermekkatonákról, akik részt vettek állítólagos háborús bűnökben és civilek lemészárlásában.

Összegzés

Napjainkban is országok sokasága dolgozik azon, hogy visszaszorítsák a kisgyermekek és a fiatalkorúak ily módon történő kihasználását. Egyelőre sem a nemzetek, sem a szervezetek nem találták meg a módszert, ami ezt az évtizetes problémát teljesen megállíthatja – apróbb lépésekkel próbálják oltalom alá helyezni az ártatlan lelkeket, és megóvni őket a besorozástól és a katonai munkától. Sajnos, a nehézségnek nem kifejezettem a háború az elsődleges forrása, figyelemben kell venni egyes nemzetek politikai berendezkedését is, illetve ennek szokásait. Kutatások is kimutatták, hogy az ilyen megterhelésnek – hiszen nem csak a „honvédelem” a cél – milyen maradandó sérülései vannak; erre szintén több intézmény jött létre a közelmúltban, hogy támogatni tudják a gyerekek reintegrációját a mindennapokba.

Hasonló témájú cikkeink ide kattintva érhetők el.

Photo by Timon Studler on Unsplash.

A Gyermekkatonák alkalmazása konfliktusokban, háborúkban bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Szeptember 17-én ezúttal Triesztbe érkezett az első teljes körútját teljesítő USS Gerald R. Ford, az amerikai repülőgép-hordozók új osztályának első képviselője.

A USS Ford (CVN-78) trieszti horgonyzóhelyén, oldalán a Coral Essberger tankhajóval, a háttérben az Andrej Melnyicsenkó orosz üzletember tulajdonában álló A vitorlásjachttal, melyet tavaly elkoboztak az olasz hatóságok és jelenleg jogvita tárgyát képezi. 

Pillantás a hajóra a Truman esetében már kipróbált kilátóhelyről. Ha innen jönnénk be, az LSO erőteljes korrekcióra figyelmeztetne, az biztos :-) A viccet félretéve figyelmet érdemel a tathoz kötött ponton, mely a partra induló, illetve onnan visszaérkező tengerészeket szállító hajók "kikötőmólója" is egyben.

Ez a látvány és jelmondat fogadja az eltávról visszaérkezőket illetve a szerencsés vendégeket a taton az említett ponton fölött. "Feddhetetlenség a kormányrúdnál" (akarom mondani kormánykeréknél).

A "hajóvonta" - illetve ahogy hajózási szakreferensünk az előbb emlékeztetett, csurma - a bal mellső kvadráns felől.

Éberen őrködik a hajó fölött a Guardia di Finanza csúszótalpas AW169M-je.

Így festett a hajó az egyik Trieszt közelében lévő marinából.

Vissza a Monte Grisára. Betontemplom és környéke kedvelt kirándulóhely, de a napokban sokan ellátogatnak ide csak a "nagy vas" miatt is. 

Leszállt az est. A felépítményen lévő hadrendi szám megvilágítása nem tökéletes, inkább néz ki 70-esnek (USS Carl Vinson), mint 78-asnak. Persze a Ford és a Nimitz-osztály eltérő sziluettje, különösen az előbbin hátrébb elhelyezkedő "sziget" gyorsan feloldja az ellentmondást.

Zord