Vous êtes ici

Air Base Blog

S'abonner à flux Air Base Blog
Mis à jour : il y a 4 jours 21 heures

KARGÓDOMB, JÖVET-MENET

dim, 18/07/2021 - 10:21

A fontossági sorrendben a ferihegyi fotózás gyakran hátrébb kerül. Ilyenkor marad az a megoldás, hogy Budapestről Szolnokra vagy némi kitérővel Kecskemétre tartva, egy rövid megállás erejéig felfűzöm az útvonalra a legkönnyebben megközelíthető fotóshelyet, a kargódombot. A mutatványt hazafelé megismételve egész jó eredményre lehet jutni, és a megszokott forgalom mellett néha egy-egy érdekesség is lencsevégre akad.

Osztrák légcsavaros száll fel a 31L pályáról. Az ezüstszürke Beechcraft King Air C90-es hat utast szállíthat.

Annyira tipikus: egy-egy felhő árnyéka éppen az indulás vagy érkezés pillanataiban érkezik a pálya fölé. Az Emirates felszálló Boeing 777-200-asa is egy ilyen árnyékból dugja ki az orrát a napsütésbe.

Az amerikai haditengerészet mindössze négyet üzemeltet a Fairchild Metroliner 23-asból kialakított C-26D-ből. A gépen mindössze egy szerény oldalszám van, a Navy nem veri nagydobra, hogy övék a kiemelt fontosságú rakomány vagy a kulcsfontosságú utasok gyors célhoz juttatására használt gép.

A szokásos Cargolux járat továbbindulása a gyors budapesti rakodás után.

Zárul a sugárfék a pályáról leguruló magyar lajstromú Cessna 650-esen.

Amikor az 1-es pálya parkolóként működik. A labdarúgó EB cseh-holland meccsét Budapesten rendezték meg. A pályát rengeteg magángép foglalta el, többnyire cseh lajstromú légcsavarosok és sugárhajtásúak egyaránt.

A ferihegyi állatvilág vörös bundás példánya siet át a pályavégen a reptér kerítése felé.

Reggeli érkező a 13R pályára. A felkelő nap fénye miatt a túloldal lenne az optimális, de ha nincs idő átmenni, hát nincs idő – a Solinair fehér A300-as teherszállítója innen is jól mutat.

Szinte napi vendég az Aerotranscargo hosszú púpos Boeing 747-400-asa.

Boeing 757 és az ő füstölgő gumijai. A reggeli gyorsposta járatok egyike a UPS-é.

B 787-9 a Shanghai Airlines színeiben. A Ningpo-Budapest járaton közlekedő Dreamliner csak rakományt szállít, utasokat nem.

Berepülésen a Lufthansa A320-asa. A gép a szokott módon közelít a 13R pályához, majd a megközelítést megszakítva átstartol.

Felszállásra kész a török-német SunExpress Budapest és Antalya között repülő B 737-800-asa. A gépre két éve került fel a cég alapításának 30. évfordulóját jelző matrica.

A SunExpress gépén osztott winglet van. Az alsó rész némi átalakítással utólag is felszerelhető a már meglévő winglet alá.

Szintén Antalyába indul a Pegasus A320 neója. Az alig több mint három éves török gép szárnyain CFM International LEAP-1A hajtóművek dolgoznak.    

Egykor az Alaska Airlines flottájában repült az ugyancsak török Tailwind B 737-400-asa.

A román Tarom mellett időnként az Air France is Babybus-t állít be a budapesti járatra. Az A318-asok lassan mindkét cég flottájából eltűnnek.

A lajstrom civil, de ez az 1985-ös Falcon 900-as a francia légierő, az Armée de l’Air gépe.

A HA-LKG folyamatosan rója köreit Budapest és a különböző tengerparti üdülőhelyek között – remélhetőleg minél több magyar pilótának adva munkát ezzel.

A kargódombon elhelyezett szemétgyűjtő nem olyan bonyolult, de lehet, hogy megérné kihelyezni egy használati útmutatót, mert ezzel a módszerrel csak azt lehet elérni, hogy a madarak szétcincálják vagy a szél szétfújja a szemetet..

Helicoptéres de France két hajtóműves AS355N Ecureuil gépe indul tovább Ferihegyről keleti szomszédunk felé.

A bejegyzés egyetlen kakukktojása nem a kargódombról készült, de az előző képhez kapcsolódik. A francia helikopter a Puskás Aréna felett dolgozik; a foci EB egyik mérkőzését közvetítik a segítségével.

* * *

Fotó: Szórád Tamás


Catégories: Biztonságpolitika

DUSTOFF, BIG WINDY ÉS A TÖBBIEK

lun, 05/07/2021 - 13:30

Júniusra bőven jutott helikopteres látnivaló Magyarországon, hiszen a U.S. Army műveleit harci és szállító helikopterekkel, valamint légcsavaros és sugárhajtású könnyű szállító repülőgépekkel támogató 12. Repülő Dandár heteken át gyakorlatozott a Magyar Honvédséggel közösen. A Defender Europe 21 gyakorlatsorozatba illesztett Saber Guardian 21 gyakorlaton résztvevő forgószárnyasok közül néhány Kecskeméten lelt ideiglenes bázisra. Jelenlétük egy közel húsz évvel ezelőtti gyakorlatra emlékeztetett, amikor szintén az 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázis látta vendégül a 12. Dandár gépeit, azok hajózó személyzetét és repülőműszaki állományát.  

Made in America – UH-72 Lakota

A U.S. Army UH-1-es és OH-58-as könnyű helikoptereit váltó UH-72-es az észak-amerikai síksági indiánok után a Lakota nevet kapta. Az új típus 2007 májusában állt szolgálatba a hadsereg Fort Irwin bázisára telepített légimentő különítményénél (Army Air Ambulance Detachment), majd 2010-ben az Army európai erőinél is megjelentek a Lakoták, főként kiképző és általános szállító szerepben.

Az UH-72-esek és a nálunk rendszeresített H145M-ek egyaránt EC145-ös leszármazottak, de amíg a H145M-ek Fenestron megoldásúak, a Lakotákon megmaradt az EC145-ös elődjének, a BK-117C-2-esnek a kétlapátos faroklégcsavarja. Az első kilenc UH-72-es még Németországban készült, a többi már Amerikában, az Airbus Mississippi állambeli Columbusban lévő üzemében. Érdekesség, hogy a századik, 72100-as oldalszámú Lakota is a Kecskemétre települt gépek egyike volt.

Közepes mindenes - UH-60 Black Hawk

Csendélet az Alpha század UH-60M közepes szállító helikopterével és pipacsokkal. A korábbi változatoktól eltérően az M-ek jelentős, a pilótafülkét, a hajtóműveket, a reduktort, a repülésvezérlő rendszert, a forgószárny lapátokat, a stabilizátort, és az önvédelmi rendszert érintő módosításon és fejlesztésen mentek át. Vagyis: ez a Black Hawk már nem az a Black Hawk.

Az M változat hajtóműveinek gázkivezetése felfelé irányul, nem hátra, mint a korábbi típusváltozatoknál. Ezzel alulról árnyékolt lett a hőkép, és a forró gázt a forgószárnyszél elkeveri.

A tompa, esti fényben egészen komor külseje van a Black Hawknak, amely a forgalom miatt némi várakozásra kényszerült a reptértől keletre. A 600 méterről behelyezkedő helikopter pilótája a guruló középvonalát követve lebeg, majd leszáll, és az állóhelyére gurul. A típus az 1979-es rendszeresítése óta eltelt évek közel felét háborúban töltötte.   

A sebesültszállító (Medevac – Medical Evacuation) és ennek megfelelően felszerelt és egészségügyi szakszemélyzettel repülő Black Hawk a hangár előtt kapott helyet. Odabent a katonák számára alakítottak ki tábori szálláshelyet.

Az éles bevetésre induló Medevac-gépek hívójele a vietnami háború kezdete óta Dustoff, mert a sebesültért érkező helikopterek a terepen rengeteg port (és egyebet) kavartak fel. Vajon ennek a Black Hawknak és személyzetének hány katona és civil köszönheti az életét?

Pezseg a levegő a forró beton felett - rövidesen délutáni feladatára indul a Medevac helikopter. A felszállást nem az állóhelyről hajtják végre a pilóták, hanem rövid gurulás után az egyik gurulóútról.

Itt tegyünk egy kis kitérőt. Június 4-én, Budapest XIII. kerületében, az immár szokásosnak mondható leszállóhelyen gyakorolt két vöröskeresztes Black Hawk, így közelről is megnézhette bárki, hogy milyen egy Medevac-gép érkezése és indulása.

Azt, hogy a Medevac helikopter személyzetére mi vár a sérült felvételének helyszínén, egy kilencsorosnak nevezett lista tartalmazza. A legfontosabb információkat, mint a sérült felvételének helye, a helyszíni kapcsolattartó frekvenciája és hívójele, a sérültek száma sérülésük mértéke szerint, extra berendezés, (pl. csörlő) igénye, a sérültek száma aszerint, hogy ülő vagy fekvő helyzetben kell őket szállítani, a helyszín biztonsági szintje, aszerint, hogy kell-e számítani ellenséges tevékenységre, a helyszín megjelölésének módja (pl. füsttel), a sérültek hovatartozása (amerikai vagy külföldi, katona vagy civil, illetve ellenséges hadifogoly), a helyszín szennyezettsége (pl. vegyi), közlik a személyzettel, akik repülés közben fel tudják készíteni a helikoptert és a felszerelést. A sérült(ek) felvétele után irány a kórház vagy az a helyszín, ahol átadják őt/őket a további ellátásra.

A június 4-i forgatókönyv szerint két helikopter három sérült katonát szállított Budapestre a dunántúli gyakorlótérről. A leszállóhelyet a korábbi gyakorlatok során úgy választották meg, hogy a Magyar Honvédség Egészségügyi Központjába (Honvédkórház) rövid időn belül akadálytalanul eljusson a sérülteket átvevő földi mentőegység.   

Érkezik az első gép. A gyakorlás célja, hogy a sérült katona egy órán belül a kórházba - ha kell, a műtőasztalra - kerüljön.

Leszállóhelyként adná magát a Honvédkórház tetején létesült heliport, ahol rendszeresen jönnek-mennek a légimentők sárga EC135-ösei. Ezzel a földi szállítás kockázata és a sérült átrakásából származó időveszteség is elmaradna, de ez a logikusnak tűnő út valamilyen okból nem járható. Marad az oszlopok határolta, kisméretű terület a Duna Plaza mögött, ami persze nem okoz gondot a pilótáknak - nyilván ennél sokkal cifrább helyekre is leszálltak már helikoptereikkel.

Az első gép egy fekvő sérültet hozott, a hordágyat a honvédségi mentő személyzete és a helikopter egészségügyise közösen viszik a géphez. 

A gép közelében a hordágyat leemelik a gurítható alsó részről. Ezután a hordággyal és a rajta fekvő sérülttel ki kell manőverezni a tehertér és a póttartály közül.

A sérült a mentőbe kerül, és az elindul vele a Honvédkórházba.

A második géppel érkezett két sérült saját lábán hagyja el a helikoptert. A nyakukban lógó triázs kártyára (TCCC - Tactical Combat Casualty Care Card) többek között a sérülés eredetét (égés, akna, gránát, stb.), helyét a testen illetve az általános paramétereket (vérnyomás, pulzus, stb.) írták fel.

A Medevac Black Hawkok négyfős személyzettel repülnek: két helikoptervezetővel, egy fedélzeti technikussal (crew chief) és egy egészségügyi szakszemélyzettel (medic). Utóbbi siet vissza a helikopterhez, miután a sérülteket átadta a mentőknek.

Távozik az életmentő helikopter. 

A méret a lényeg – CH-47 Chinook

Térjünk vissza Kecskemétre a B (Bravo) század mindössze 7-8 éves CH-47F-eihez. A hátsó forgószárny-pilonon lévő jelvényben, a Chinook karikatúra alatt ez áll: a méret a lényeg. Az Army egyetlen nehéz szállítóhelikopter típusa majdnem hatvan éve, 1961 szeptembere óta repül.

A Chinook hajtáslánca nem egyszerű. Az első reduktor mindjárt a hajtóművek elején van, amelyen keresztül egy-egy, tengelykapcsolóval ellátott tengely vezet a gép középvonalában elhelyezett központi reduktorhoz. Innen - a helikopter tetején, tolórudak mellett - egy hétrészes tengely vezet az első reduktorhoz és egy kétrészes tengely a hátsó reduktorhoz. Az első és hátsó reduktortól újabb, immár függőleges tengelyek vezetnek a forgószárny-agyakhoz.

A CH-47-esnek több külső függesztési pontja van. A hátsó és első horoggal egyaránt hét és fél tonnát emelhet, a középsővel és több horog együttes használatával 11-12 tonnát.

Hátulról jól látszanak a Chinook egyenként 5000 lóerő tengelyteljesítményű Honeywell Aerospace T55-ös hajtóművei, a korszerűsítés során rendszeresített önvédelmi berendezések és a helikopter impozáns méretei. A törzs végét lenyitható rámpa zárja, közepén egy vészkijárattal.

A Big Windy, a Nagy Szélkavaró alkonyati visszatérése. A két forgószárny azonos sebességgel forog, a hajtóművek 15 ezres fordulatszámát a reduktorok 225-ös percenkénti fordulatra csökkentik.

A helikopter a négypontos futómű két hátsó futójára érkezik, hogy egy gyors töltést követően műszeres leszállás gyakorlására szálljon fel. A Chinook tetején és alján jól látszanak a navigációs és kommunikációs berendezések fekete antennái.

Az Army további korszerűsítésekkel 2060-ig számol a CH-47-essel. Ha ez sikerül, a típus egy évszázadot átívelve üzemel majd.

A zöld növényzetből és a sivatagos terepből vett színminta alapján született ez a sajátos árnyalat, amelyet csak a CH-47F-en használnak, a hadsereg többi helikoptertípusa továbbra is maradt a megszokott barnászöld színben. Ebből a szögből kirajzolódik az ablakok felett húzódó, törölközőtartónak is nevezett rövidhullámú (HF) antenna.

Hungarian Response 2002

Ahogy a bevezetőben is említettem, az amerikai hadsereg helikoptereinek kecskeméti jelenléte egy korábbi gyakorlatra emlékeztetett. Ugorjunk vissza tizenkilenc évet az időben, 2002 májusába, az Army és az Air Force európai és tengerentúli erőinek bevonásával tartott, Hungarian Response 2002 elnevezésű amerikai-magyar gyakorlatra. 

UH-60-asok sora a torony és a központi zóna előtti füves területen.

A Black Hawkok ugyanúgy a Németországban állomásozó 12. Repülő Dandár gépei voltak, mint a mostani vendégek és az Army giebelstadti repülőteréről érkeztek Magyarországra.

A legtöbb UH-60-ason a külső függesztmény, jellemzően a póttartályok rögzítésére szolgáló ESSS-szárnyak (External Store Support System) voltak. 2002-től az új, lövedékálló és a kemény földet érést szétszakadás nélkül kibíró póttartályok miatt az ESSS-eket is módosították.

Az alacsony építésű helikopterre könnyű a feljutás. Ellenőrzés a két póttartállyal függesztett, Miss Understood nevű UH-60-ason.

A hajtóművek előtt elhelyezett berendezéseket takaró burkolat két zár oldása után előrecsúsztatható. 

A fiatal műszaki az egyik póttartály függesztésénél dolgozik.

A Németországból Kecskemétre települt CH-47D helikopterek egyike. Ha nagyon keresünk, a Chinookkal kapcsolatban is találunk magyar szálat. Műszakiként egy olyan magyar fiatalember is dolgozott ekkoriban az Army CH-47-esein, aki itthon vadászrepülőnek készült, végül A-10-es pilóta lett Amerikában.

A Chinook jelvényt a vietnami háború óta használják.

A nehéz CH-47-es egyik feladata a külső függesztésű terhek, például tüzérségi eszközök, járművek, tábori üzemanyagtárolók, stb. szállítása. A képen az egyik teheremelő horog látható – a teherbírásról fentebb már esett szó.

A CH-47-essel ellátmányt is szállítanak, többek között a katonák élelmiszer fejadagját is. A barna, műanyag zacskóba csomagolt 1-es számú menü (MRE - Meal Ready-to-Eat) például ezeket tartalmazza: grillezett hús, köret, keksz, édesség, rágógumi, szószok, ízesítők, só és cukor, üdítőital por, kéztörlő. A jobb oldali zacskóban lévő vegyi anyaghoz a magyarázó ábra szerint vizet kell önteni és még csomagolt állapotban belehelyezni a húst és a köretet. A víz a vegyi anyaggal érintkezve forrni kezd és már kész is a meleg ebéd. „Mi kapunk egy konzervet és melegítsd meg, ahogy tudod” – jegyezte meg akkor egy magyar katona. 

A CH-47-es töltési pontja. Egy tankolással általában két és fél óra repülés tervezhető. Jobbra egy közlegény (leány) tölt kerozint egy UH-60-as póttartályába.

A Chinook teherterében az egyik helikoptervezető sisakzsákja lóg, amelyen hímzett jelvények formájában nyomon követhetőek a pilóta pályafutásának fontosabb állomásai.

Nem a forgószárnyas témához tartozik, de kár lenne kihagyni a Hungarian Response merevszárnyú szereplőit, a C-130-as és C-141-es szállító repülőgépeket. Mindkét típusból több is érkezett Magyarországra és nemcsak katonákat, járműveket, eszközöket és utánpótlást szállítottak, hanem fedélzetükről ugrott közel félezer ejtőernyős is.

A kilencvenes évektől gyakran megfordultak nálunk a C-130 Hercules különböző változatai. Az itt guruló légcsavaros szállítógép-ikon a tartalékos légierő (Air Force Reserve) 908. szállítórepülő ezredétől érkezett Európába. Honi támaszpontja az alabamai Maxwell légierő bázis volt.

Egy másik Lockheed-madár, a C-141 Starlifter viszont ritka vendég volt mifelénk és ez már így is marad. Az első sugárhajtóműves katonai szállítógép típust, a vietnami konfliktusban és az Öböl-háborúban fontos szerepet játszó, 1963-tól 2006-ig használt Starliftereket a C-17 Globemaster III-asok váltották.

A Starlifter gurulását az amerikai előteres szakember (marshaller) segíti.

A C-141B szárnyain a régi Pratt & Whitney TF-33-as hajtóművek dolgoznak, tetején a légi utántöltő nyílás áramvonalazó burkolata dudorodik. A gép a Maryland állambeli Andrews légierő bázis, szintén tartalékos 459. ezredétől érkezett. 

Az alföldi homokot kavarva fordul a zónába a C-141-es. A földi idő csökkentésére a nagyméretű tehertér ajtókat már gurulás közben kinyitották a loadmasterek.

A nehéz rakomány kirakodását egy terepre tervezett targonca végzi. A fékszárnyak kibocsátott helyzetben vannak, a hajtóművek járnak, de a sugárfékeket bekapcsolták, hogy a gázsugár ne érje a gép mögött dolgozókat.

Akárcsak a begurulást, a zóna elhagyását is figyelő szemek kísérik kintről és bentről egyaránt. Nem véletlenül, a C-141-es szárnyainak fesztávolsága közel ötven méter, nem lenne jó, ha a személyzet számára ismeretlen repülőtéren valamiben elakadna.

Ugyanekkor az amerikai Phoenix Air elektronikai hadviselési támogató Learjetje is Kecskemétről dolgozott.

A légi úton Kecskemétre szállított járművek egyike, a Németországban állomásozó 7. Hadsereg egyik M113-as páncélozott szállítójárműve.

A U.S. Air Force saját irányítóinak antennákkal tűzdelt M998 Humvee terepjárója. Ez a TACP-csapat (Tactical Air Control Party) biztosította az idegen repülőtérre érkező szállítógépek le- és felszállását.

Egy ilyen gyakorlaton nem csak a főszereplők gyakorolnak, hanem a hátteret biztosító szakágak és szolgálatok, például az áttelepült erők védelméért felelős alegység is. A fegyveres őrség katonájának arcáról nem olvasható le semmi, és nemcsak azért mert a sisak alatt árnyékban van - csillogásmentes álcázó festék takarja.

* * *

Fotó: Szórád Tamás


Catégories: Biztonságpolitika

REPÜLŐMŰSZAKIAK FEGYVERNEMI NAPJA

ven, 02/07/2021 - 06:00

Július 2. a Magyar Honvédség repülőműszaki szakembereinek fegyvernemi napja. Jól ismert, hogy a jeles dátumot Adorján János, a 139 évvel ezelőtt született gépészmérnök, repülőgép-tervező, pilóta halálának napjához kötik – bár az ünnepi alkalomra bizonyára lenne szerencsésebb időpont is, mint az a nap, amikor a magyar repülés történetének kiemelkedő alakja elhunyt.

Fegyvernemi napi bejegyzésemhez ezúttal a légcsavaros technikán, a honvédség Zlin Z-242-es és Z-143-as repülőgépein dolgozó repülőműszakiakról készült fotókból válogattam. A képek március utolsó napjának reggelén készültek az MH 86. Szolnok Helikopter Bázison, az aznapi kiképzési repüléshez történő előkészítés és a feladatról visszaérkező gépek fogadásának pillanataiban. 

* * *

Fotó: Szórád Tamás


Catégories: Biztonságpolitika

FÖLDKÖZELI KIHÍVÁSOK – TÖRTÉNETEK EGY FUTÁRREPÜLŐ MINDENNAPJAIBÓL

mar, 22/06/2021 - 12:02

A Magyar Néphadseregnél 1976-ban jelentek meg a Csehszlovákiából beszerzett Zlin Z-43-as repülőgépek, amelyek a következő évtől egy futárrajba szerveződve, a budaörsi repülőtérről indultak feladataikra. Ez elsősorban elöljárók szállítását jelentette a kecskeméti, pápai és taszári vadászrepülő ezredekhez, de a légcsavaros futárok az ország összes repülőterén megfordultak, miközben dokumentumokat, repülőgép-alkatrészeket, és ételt-italt is szállítottak. A gépeket a Magyar Honvédség vonta ki az ezredforduló idején.   

A Z-43-as kezdőcsapatba több ezer repült óra tapasztalattal rendelkező volt vadászpilóták illetve az akkoriban kivont Il-14-esek pilótái kerültek. Ők még Csehszlovákiában kapták a típusátképzést a Zlinre, az őket követő repülőgép-vezetők pedig már itthon, Budaörsön. Utóbbiakhoz tartozott Pinczés János volt vadászpilóta is, akit az 1977 decemberében történt katapultálása után a repülőorvosok letiltottak a hangsebesség feletti repülésről, de a Z-43-ason folytathatta pályafutását.

Pinczés János a Z-43-as fülkéjében

- 1978-ban kerültem a futárokhoz. A típusátképzést követően szépen haladtam, ellesve, megtanulva a tapasztalt Li-2-es és Il-14-es pilóták műszerrepülő tudását. Egy év alatt elértem az I. osztályú hajózó tiszti képesítést és hadra fogható voltam éjjel és nappal. Nagyon sokat repültünk, volt feladat bőven, hiszen mindenki felismerte, hogy milyen jó dolog gyorsan, pontosan és kényelmesen elérni valamelyik célrepülőtérre és onnan haza. Éves szinten háromszáz-négyszáz órát repültünk, ha nem szállítási, akkor kiképzési, útvonal- és műszerrepülési, bejöveteli feladatokat. Ezek nagy önbizalmat és gyakorlati tudást adtak, amelyeknek nagy szerepe volt a későbbi pályafutásom során. A Zlin Z-43-as egy hathengeres dugattyús motorral felszerelt négyszemélyes repülőgép volt, 180-200 km/h utazósebességgel és óránként negyvenhárom literes benzinfogyasztással. Nappal száz méteres felhőalap és egy kilométeres látás, éjszaka kétszáz méteres felhőalap és két kilométeres látás mellett repültünk az igen szerény műszerezettség alapján – emlékezett vissza Pinczés János, felidézve a futárrepülő mindennapok egy-egy pillanatát.

A Néphadsereg 075-078 oldalszámmal négy darabot rendszeresített a Z-43-asból.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a légierő kisgépes pilótáinak a legnagyobb kihívást az időjárás jelentette, hiszen télen-nyáron abban a magasságban repültek, ahol a repülést befolyásoló időjárási jelenségek túlnyomó része lejátszódik, gyakran téve próbára gépet és pilótáját egyaránt. Azt is érdemes megjegyezni, hogy az alábbi történetek idején, a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején-közepén a katonai, közforgalmi, mezőgazdasági, vízügyi, mentő- és sportrepülés mellett gyakorlatilag nem létezett a ma ismert magáncélú repülés az országban. 

*

- Három elöljárót vittem Pápára, ahol a délutáni váltásban repültek volna. A budaörsi felszállás után százötven méteren belerepültünk a felhőbe, háromszáz méteres magasságban már a felhő felett voltunk, és a következő réteg úgy ötszáz méter magasan kezdődött. Kényelmesen haladtunk műszer szerint a kiírt útvonalon a felhők között. Pápának bejelentkezve megkaptuk a közelítési engedélyt és tájékoztattak, hogy a felhőalap száz méteren van. Műszeres bejövetellel süllyedtem a felhőbe. Százötven, száz, nyolcvan, hatvan méter, sehol a föld, még mindig a felhőben voltunk. Már készülődtem, hogy ötven méteren átstartoljak, amikor kijöttünk a felhőből és előttünk volt a leszállópálya. Olyan látás lett, hogy szinte Győrig el lehetett látni. Jelentettem, hogy mennyi a felhőalap, de a repülésvezető arra kért, hogy menjek már ki a légterükbe, nézzek körül, milyen az idő ott. Átstartoltam, ismét bele a felhőbe, háromszáz méteren ki belőle, és kirepültünk a légtérbe. Elöljáróm jelentette az időképet, ami szerintem kicsit feltupírozott volt. Leszálltunk, az utasaim kiszálltak és mondták, hogy menjek csak haza, majd holnap reggel jöjjek értük. A repülési tervet úgy módosítottam, hogy a győri majd onnan a budaörsi irányadóra repültem. Felszállás után ötven méteren be a felhőbe, azután háromszáz méteren ismét a két réteg között repültem, előbb Győr, majd Budaörs felé. Számításom szerint Tatabánya magasságában jártam, amikor ismét belerepültem a felhőbe, és a hegyek miatt hatszáz méterre emelkedtem. Rárepültem a budaörsi irányadóra (NDB) és a begyakorolt műszeres „kiskör” módszerrel megkezdtem a leszálláshoz való bejövetelt. Az NDB-re kidolgozott kiskör eljárás szerint a négy kilométerre telepített TIRA (Távoli Irányadó Állomás) felett kétszáz méteren, az egy kilométerre lévő KIRA (Közeli Irányadó Állomás) felett ötven méteren kellett átrepülni. Ez adta az optimálisnak számító három fokos siklópályát, amit a műszerrepüléskor alkalmaztunk. Ha nem láttuk meg a pályát ötven méteren, át kellett startolni és végrehajtani egy ismételt bejövetelt. Ha az sem sikerült, akkor át kellett repülni a tartalék reptérre.

A kilencvenes évek elejéig Budaörs volt a futárrepülő raj bázisa.

A repülésvezető tájékoztatott, hogy a felhőalap százötven méter, a látás hat kilométer, jöhetek leszállni. Nyugodtan süllyedtem a végső egyenesen, százötven, százharminc, száz, nyolcvan majd hatvan méter és még mindig felhőben voltam, de a műszer szerint pontosan a siklópályán. Már éppen át akartam startolni, amikor harminc méteren kiestem a felhőből és előttem volt a reptér. Leszállás után volt egy-két megbeszélni valóm a repülésvezetővel és a meteorológusokkal. Magamban megköszöntem tapasztalt pilótatársaim állandó műszerrepülési gyakoroltatásait. Szinte belevésték az emlékezetembe a kiskör módszer pontos repüléstechnikai végrehajtását jó és bonyolult időjárási körülmények mellett. Íme, most milyen jól jött a rengeteg gyakorlás! A repülőgép egy darab rádióiránytűvel és egy pörgettyűs iránytűvel volt felszerelve. Hol volt akkor még a GPS! Ez után kezdtem szorgalmazni, hogy két rádióiránytűvel rendelkező műszert vegyünk a repülőbe, amit fél évre rá be is szereltek mind a négy Z-43-asba.

*

- Egy másik alkalommal Taszárra vittem egy elöljárót és onnan Pápára átrepülve kellett volna hazahozni egy másik utast. Taszáron, miután kitettem az utast, a repülésvezetőtől érdeklődtem, hogy rendben van-e a repülési tervem, indulhatok-e Pápára, és hogy megfelelő-e az időjárás. Igenlő választ kaptam és azt a tájékoztatást, hogy repülnek a pápaiak is, figyeljek rájuk. Felszálltam, irány a Balaton, majd a Bakonyon át Ajka és Pápa. Szép idő volt, csodás látás, csak az volt a furcsa, hogy a fák nagyon hajladoztak. Fél óra repülés elteltével kissé gyanús lett, hogy lassan haladok, de üzemanyagom bőven volt és tovább poroszkáltam a Balaton felé. Amikor elértem, a hullámok igencsak magasra csapdostak. Ránéztem az órára és rádöbbentem, hogy annyira lekötött a táj, hogy nem vettem észre, hogy már egy órája repülök és már régen Ajka körül kellene lennem. Átrepültem Zánkát és a Bakony felett jó kis hinta-palinta kezdődött. Áthangoltam a pápai frekvenciára és hallom, hogy az ottani repülésvezető bejelenti a „Kavjor” utasítást, amikor a feladatot megszakítva minden gépnek le kell szállni. Az ezredparancsnok is a levegőben volt - megismertem a hangját – és rákérdezett, hogy mi az oka? A rövid válasz: a szél sebessége elérte és meghaladta a 30 m/s értéket, ami szélerősség szempontjából a MiG-21-es határértéke volt. Az én gépemre 16 m/s volt az engedélyezett maximális szélerősség. Ekkor már Ajkát elhagyva közelítettem és amint szóhoz jutottam, bejelentkeztem. A repülésvezető hitetlenkedve kérdezte, hogy mi a típusa a repülőgépemnek, majd miután meghallotta, hogy Zlin 43-as, utasított, hogy forduljak vissza Taszárra, mert Pápa nem alkalmas a kisgép fogadására. Így megfordultam és nyugtáztam magamban, hogy gyors utam lesz visszafelé. Ajkáig egy óra negyvenöt percig tartott az út, Taszárig visszafelé negyven percig. Éjszakára, mint minden „rendes” szél, ez is elcsendesedett és átrepülhettem Pápára, majd az utasommal haza Budaörsre.

Felszállásra készül Taszáron az egyik Z-43-as valamikor a nyolcvanas években. A gépen az 1990 előtti csillagos felségjel látható.

*

- A Z-43-as igen megbízható repülőgép volt, csak elvétve akadtak meghibásodások. Én csak három esetre emlékszem. Az egyik velem esett meg, Pápán. Egy meleg nyári napon három főt hoztam haza Budaörsre. A három ember súlya közel 350 kilogramm volt. Meleg idő, nagy terhelés, inkább a pálya végére gurultam. A felszállást megkezdve, eléggé lassan gyorsultunk a megszokotthoz képest, de nem aggódtam, bőven elég volt a pálya. Félpályán lassan elemelkedtünk a betontól és apránként gyűjtöttük a magasságot. A pálya vége előtt olyan huszonöt-harminc méteren voltunk, amikor megállt a motor! Előttünk a learatott szalmabálák, lehetetlen volt leszállni oda géptörés nélkül. Jelentettem, hogy leállt a motor és visszafordulok. Gyors döntés, sebesség 135 km/h, enyhe jobb forduló vissza a gurulóra. A gép szépen fordult és közben süllyedt, mint a balta. Mire befejeztem a fordulót annyi időm maradt, hogy vízszintes szárnnyal földet érjek a gurulóúton. A repülésvezető csak annyit mondott: „Szép volt, küldöm a vontató gépkocsit”. Az utasok felocsúdva azt hiányolták, hogy miért nem szóltam, hogy kényszerleszállunk. Igazuk volt ugyan, de nem volt időm figyelmeztetni őket, ráadásul rajtuk volt a fejhallgató, mindent hallottak. Kiderült, hogy a Pápán tankolt üzemanyagban nagy mennyiségű víz volt, ami miatt a gép motorja egy idő után leállt. Amikor felszállás előtt ellenőriztük, a mintavételi üvegben minden rendben volt.

Nagyjavítás után kéttónusú szürke festést kaptak a Z-43-asok.

*

- Október volt, borzasztóan párás, ködös idő uralkodott. Két mérnököt kellett sürgősen Pápára szállítani valami műszaki probléma megoldására az akkor nálunk újnak számító MiG-23-as repülőgépen. A látás alig egy kilométer volt, a hőmérséklet nulla fok körül járt kora délelőtt. Felszálltunk, nyolcvan méteren már ködben voltunk, bár alatta viszonylag jó volt a látás. Repülés előtt szóltak, hogy Pápán minimumot repülnek és lehetőleg felhőalap alatt, földlátás után repüljünk, mert a lokátor nem lát minket. (A gépeinkben nem volt fedélzeti válaszjeladó). Mivel már milliószor repültem ezen az útvonalszakaszon, ismertem minden fontos tájékozódási pontot. Felszállás után kisoroltam Etyek és Alcsút felé, és követtem a magasfeszültséget, amely egyenesen Sárkeresztesre vitt. Ott jobbra fordulva a Székesfehérvár-Mór főút felett repültünk, majd Mórtól bal fordulóval a vasúti pályára állva egészen Pápáig repülhettünk gond nélkül, mintegy ötven méteren a terep felett. Kitettem az utasokat és hazarepültem ugyanezen az útvonalon. Volt is csodálkozás a mérnökök részéről, hogy „azért a MiG-21-esen nem így csináltad volna!”

Természetesen minden pilóta kipróbálja önmagát és a gépét, hogy mire képesek együtt, mit lehet kihozni a technikából. A sok-sok kiképzési feladat között a prioritás a földközeli útvonalrepülés volt. A korlátozott látástávolság és a viszonylag nagy sebesség miatt ismerni kellett a falvakat, utakat, villanyoszlopokat, a nagyfeszültségű vezetékek elhelyezkedését. Ez a repülésbiztonság alapfeltétele és a túlélés minimuma volt. Akkoriban ki- és belépőpontok voltak, ahol el kellett hagyni a budaörsi frekvenciát és áttérni a tököliekhez oroszul vagy a kisgépes nyugat / kelet kontrollhoz. Nekem bevett szokásom volt a Budaörs-Dunaföldvár-Budaörs útvonalon, az etyeki kilépő pont után besorolni a völgybe, abban végigrepülni Tordasig, majd Baracska irányába folytatni a kijelölt útvonalat. Az etyeki völgy egy igaz bozótrepülési feladat volt. A dombtető után bal fordulóban süllyedés a völgybe és annak ívét követve kellett repülni. Éles forduló jobbra, balra figyelni a villanyvezetéket, azt elhagyva süllyedés vissza, továbbrepülni három-négy kilométer hosszan, majd kirepülés a völgyből, enyhe bal forduló és emelkedés ötven méterre, kikerülve Tordast. Mindezt 210 km/h-val begyakorolva, figyelve mindenre.

*

- Egyszer megkérdezték, hogy a pályafutásom negyvenhárom éve alatt eltévedtem-e valamikor? A válaszom az volt, hogy igen, és az is a Z-43-ashoz kötődik. Amikor a pápai ezred áttelepült Mezőkövesdre, egy mérnökcsoportot kellett átvittem Budaörsről Pápára, majd üresen átrepülni Mezőkövesdre, és onnan három embert visszahozni Pápára. Az utasok Pápán kiszálltak, én meg repültem a terv szerint Mezőkövesdre. Füzesabonyig nem is volt semmi gond, de ott háromszáz méteren felhőbe kerültem. Előtte már lehangoltam a mezőkövesdi repülőtér távoli irányadójának a frekvenciáját. Meghallgattam az adót azonosító morzejelet, ami halk, de érthető volt. A felhőben a műszer szerint tartottam az irányt, és úgy hat-hét perc elteltével már oda kellett volna érnem az irányadó fölé. Közben alattam egy foltban látszott a föld, egy folyó, egy városka, és egy vasútállomás. Hol lehetek? Körre álltam és elő a térképet. Rendben, megvan, Mezőcsátnál van a vasút végállomása és ott a Tisza is. Megvagyok! Ismételten ráhangoltam és pontosítottam a frekvenciát és a műszerem azt mutatta, hogy az irányadó állomás és a repülőtér is a hátam mögött van. Rögtön ráálltam az új irányra, és teljes gázzal igyekeztem a repülőtér irányába. Közben a repülésvezető érdeklődött, hogy hol vagyok, mire én megnyugodva válaszoltam, hogy a távoli adó előtt két percre. Így korrigáltam az eltévedésemet és megtanultam, hogy mindig pontos értékre hangoljam le az irányadó frekvenciáját és jobban figyeljem az azonosító morzejelet.

*

- Egy másik eset is nagyon tanulságos volt. Szolnokról hazafelé üresen egy szép nyári délután repültem hazafelé Budaörsre. A meteorológus azt mondta, hogy jön egy front és elég gyorsan mozog, „de te még hazaérsz, menj nyugodtan”. Ceglédig nem is volt probléma, de Pusztavacs felé nagyon szürkült az ég és olyan furcsa színe volt. Körülbelül egy-két kilométer mélységig tartott ez a látvány, utána szép tiszta volt minden. Adtam egy kis gázt és 200 km/h sebességgel elindultam felé. Ahogy közeledtem egyre furcsább lett, mintha elől egy henger gurulna, utána nagy porvihar és a fák is erősen hajladoztak. Meteorológiából tanultunk a front előtti felfutó szélről, amit felhősebb időben a „kutya felhők" kísérnek. Mivel itt nem volt felhő, a felfutó rotorszél görgette a homokot és a gallyakat. Felidéztem, hogy ebben a rotorszélben lehet 120-180 km/h szélerősség is, igaz rövid ideig tart, de igen veszélyes. Úgy döntöttem, hogy kikerülöm, nehogy gond legyen. Elfordultam Dunaújváros irányába, és így párhuzamosan repültem a rotorszéllel. Gondoltam majd csak vége lesz valahol, de csak nem akart megszűnni. Az üzemanyagom jó három órára volt elég. Úgy Solt magasságában szembefordultam és megpróbáltam áttörni rajta. Talán három-négy percig tartott, de a műrepülés kutyafüle volt ahhoz képest. Erősen dobált, fel-le, össze-vissza, alig lehetett követni és keményen kellett reagálni minden lökésre. Hiába volt teljes gáz és a légcsavar is a legkisebb állásszögön, szenvedett a motor is, a gép is és én is! Azután hirtelen minden megnyugodott, helyreállt a rend, végre visszaszabályozhattam a motort és a légcsavart is. Átrepültem és hazafelé már miden simán ment. Megfogadtam, hogy még egyszer nem repülők át kisgéppel a felfutó rotorszélen.

A Szolnokon utasára váró Zlin még egyszínű, szürke, de már az ék alakú felségjellel repül.

*

- Arra is jutott időm, hogy benevezzek az MHSZ által a nyolcvanas években szervezett precíziós repülő versenybe. Gondoltam ezzel is gyarapíthatom tudásomat a típuson. A verseny két részből állt. Egy-két útvonalrepülésből, amely alatt másodpercnyi pontossággal kellett érkezni egy-egy fordulópontra, repülés közben megkeresni tíz-tizenkét, fényképen szereplő földi tárgyat és bejelölni a saját térképeden a pontos helyet és a fénykép számát. A másik rész a célra szállás volt. Itt négyszer kellett felépíteni az iskolakört háromszáz méter magasságban és először féklap nélkül, majd felszálló féklappal, aztán leszálló fokozatú fékszárnnyal s végül az iskolakör magasságán a leszállójellel egy vonalban, alapgázon működő motorral kellett kényszerleszállási feladatokat végrehajtani egy kijelölt kis bokszba. Ezek igen nagy fegyelmet és koncentrációt igénylő feladatok voltak. Eleinte a középmezőnyben végeztem a Zlin Z-142-es típuson, de a harmadik bajnokságon már a harmadik helyet szereztem meg, és a típusommal repülők közül az első helyre tornáztam fel magam. Igaz, az útvonalrepülések alatt is sokat gyakoroltam a Z-43-assal és, ha nem volt utasom, akkor a leszállásokat is. Az igen tapasztalt Malév pilóták a PZL-104 Wilga típuson érték el a kiváló eredményeiket. A mai napig példaképemnek tekintett Láncz Tibor oktatóm javaslatára, én is átültem a Wilgába, de a seregen belüli repülések nem engedték meg a sok gyakorlást, így csak a hatodik helyig futotta.

 *

- A számos repülési feladat között van egy, ami más okból maradt meg az emlékezetemben: az An-26-os katasztrófa napja. Ezen a decemberi napon az egyik repülőfőnökségi szemlélő An-26-oson akart repülni Szentkirályszabadján. Délelőtt felszálltunk, hideg volt az idő, de a látás pompás volt, csak a Balaton felől gyülekeztek sötét fellegek. A meteorológusok szerint a front nem ér még oda a leszállásunk előtt, veszélyes jelenség nem lesz. Sima, nyugodt repülés volt Enyingig, de ott már látszott, hogy a sötét felhők miatt a Balaton felől ezzel a típussal nem tudok egyenesből leszállni, így kerültem egyet Kenese felé. Ekkor hallottuk meg a leszálláshoz készülődő An-26-os rádiózását. Ők jelentették, hogy egyenesből, Ságvár felől jönnek be leszállni, de erősen jegesednek. Mi a kenesei partoknál bejelentkeztünk a szentkirályi toronynak, jelentve pozíciónkat, és a leszállási adatokat kértük. Ezzel egy időben belerepültünk a fekete felhőbe és elkezdődött a horror! A Zlinen nem volt semmilyen jégtelenítő rendszer, és a felhőben azonnal elkezdődött a robbanásszerű jegesedésünk. Egy-két másodperc alatt teljesen lejegesedett a gép, olyan hangokat adva, hogy most esik szét darabokra. Rányomtam a maximális fordulatot és a minimális légcsavar állásszöget és ezzel egy időben körkörös irányba mozgattam a botkormányt, megtörve a kormányokra rakódott jeget. Ha nagy nehezen is, de lassan kikerültünk a felhőből, jelentettem, hogy hazarepülünk, és elbúcsúztam a szentkirályi toronytól. A Pitot-cső fűtésnek hála a sebesség- és magasságmérő jól mutatott, és műszer szerint folytattuk az utat haza. Olyan volt, mintha egy kocsiban teljesen be lennénk párásodva és nincs lehetőség letörölni az ablaküveget. Mintha tejfehér ködben vezetne az ember. Így repültem lejegesedve, „vakon” Budaörsig. Ott a műszeres eljárást követve bejöttem leszállni, és ötven métertől kicsit nyitott ajtóval próbáltam tartani az irányt. Szerencsésen földet értünk és nagy nehezen begurultam a hangár elé. Ott várt a rajparancsnok és az összes hajózó. Akkor tudtuk meg, hogy a leszálláshoz közelítő An-26-os a pálya mellé helyezkedett. Az átstartolás közben, a tetemes rárakodott jég miatt a fékszárnybehúzás pillanatában megülve a földhöz csapódtak, a gép kigyulladt és négy hajózótársunk meghalt.

Felszállásra kész Zlin 43-as a tököli betonon.

*

A repülés mellett a tanulást sem hanyagoltam el, szerettem volna a Szovjetunióban, a Gagarin Repülő Akadémián továbbtanulni. 1983 márciusában már az előkészítő tanfolyamon ültem, és májusban közölték, hogy felvettek, ősszel kezdhetem a tanulást. Mint a pályafutásom alatt oly sokszor, most is közbeléptek fentről és „rábeszéltek”, hogy jobb lesz az itthoni akadémia, mert hát „három gyerekkel, kint elég nehéz lenne az oroszul nem beszélő feleségének”. Így szeptembertől, éppen betöltve a harmincadik évemet, a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia Repülő Tanszékének hallgatója lettem.

A vitéz Háry László Vegyes Repülőosztály tököli bázisán tartott 1999-es nyílt napon bemutatót repült 075-ös gurul vissza a hangárhoz.

A nyári időszakban a Zlinen repültem a gyakorlatban tartó feladatokat. Az egyik ilyen földközeli útvonalrepülésre bekéredzkedett a tököli csapatnál nyári gyakorlatot végző évfolyamtársam, volt Mi-8-as helikoptervezető. Szép nyári délután volt, Etyeknél beköszöntem a szokásos völgybe, húsz méteren követve annak nyomvonalát a dombok teteje alatt. Társam kitalálta, hogy mi lenne, ha az M7-es autópálya elválasztó sövénye felett repülnénk, úgy hogy megpörgetjük rajta a futókat. Megtörtént, és a Váli-medence egyenes szakaszán, a sövény felett egy-másfél méteren, 220 km/h-val suhantunk. A völgy végén a magasfeszültségek előtt felhúztam a gépet és ötven méteren ráfordultunk a dunaföldvári irányra. Az autópályán igen csekély volt a forgalom, mégis mintha egy fekete kocsi ment volna ott. Amint leszálltam szóltak, hogy menjek fel a toronyba, mert egy kis gond akadt…

Évfolyamtársam a földet érés után úgy eltűnt, mint a villám. Tudtam, hogy baj van. Miért is engedtem befolyásolni magam ilyen hülyeségre! A tököli törzsfőnök keresett, aki közölte, hogy másnap nyolc órakor Tökölön beszámoló a mai feladat végrehajtásáról. Nehéz éjszaka volt, másnap jelentettem mi történt, őszintén elmondva, hogy mit csináltam. Csak egy kérdése volt: - Az évfolyamtársad veled volt? Az igenlő válasz után közölte, hogy másnap utazzak le Börgöndre, mert a Csapatrepülő Parancsnokság parancsnoka is hallani akarja az én verziómat. Kiderült, hogy hazafelé a sztrádán a Honvédelmi Minisztérium politikai főnöke utazott és a sofőrje úgy megijedt a sövényen repülő gép látványától, hogy majdnem lement a pályáról. Olyan alacsonyan repültünk, hogy a századosi rendfokozatokat is le tudták olvasni. Azt hitték vészhelyzetben vagyok és kényszerleszállást hajtok végre. Másnap, a törzsfőnök által adott tanácsokat megfogadva, jelentettem Kocsis tábornoknak, aki régebben maga is pilóta volt. Egy Taszárról ismerős párttitkár és a tábornok kérdezett, én pedig válaszoltam:

- Mi volt a repülési feladat? Jelentem, földközeli útvonalrepülés, ötven méteres maximális magasságon. Mit keresett a sztráda felett? Jelentem azon a helyen keresztezi az útvonal tengelyét a dunaföldvári irányba. Mit keresett a pályával azonos irányban? Jelentem az ornitológiai helyzet (madárraj kerülése) miatt kerültem a sztrádával párhuzamos irányba. Mit keresett húsz méteres magasságon? Jelentem a szélnyírás miatt pár másodpercet késve korrigáltam csak, így süllyedt meg a gép erre a magasságra.

Mivel a párttitkárnak nem volt kérdése, a tábornok szóbeli figyelmeztetésben részesített, amit természetesen azonnal elfogadtam. Amint a párttitkár kiment, a tábornok a páncélszekrényhez lépett és elővett egy üveg konyakot és két poharat. - János, ugye rácsaptál a sztrádára? Igen főnök, ez az igazság. De tudja, hiszen repült, hogy kétféle pilóta van. Aki megcsinálta, és aki meg fogja csinálni. Nekem ez volt az utolsó ilyen manőverem, ígérem. Erre koccintottunk és utamra bocsátott. Később mástól hallottam a sztorit, de már egy kicsit kiszínezve, amin csak mosolyogtam…

A 078-as Zlin 2000-ben a keceli gyűjteménybe került. A típust a következő évben vonták ki.

Az akadémiai éveket nagyon élveztem, egy egészen más világ tárult elém, amiben sok érdekes és a későbbi pályafutásom alatt igen csak használható dolgokat tanultunk. Közben a szabadidőmben visszatértem a régi repülőklubomba, repültem és oktattam vitorlázó és motoros kisgépeken is. Gyorsan eltelt a három év és az államvizsga után jött az „emberbörze”, hogy ki hová és milyen beosztásba kerül. A régi ezredparancsnokom volt a bizottság elnöke és örömmel közölte velem, hogy látnak bennem fejlődési lehetőséget a doktori cím elérésére és a tudományos munkásságom bővítésére, ezért a ZMKA Repülő Tanszékének tanára leszek. Mintha leforráztak volna, hiszen én hajózó beosztásra vágytam valamelyik alakulatnál. Biztosítottak, hogy továbbra is repülhetek évi nyolcvan-száz órát a Zlin 43-ason. Így lettem három évig tanár, majd tanársegéd a repülő tanszéken. Tanítottam, repültem, és publikáltam ahol csak lehetett, végül 1990 januárjában Tökölre kerültem az L-410 UVP-E szállító repülőgépre. Rajparancsnok, majd századparancsnok-helyettes lettem, de a Zlin Z-43-ason is tovább repülhettem. Összesen 3780 órát repültem ezzel a típussal és ezért tisztelet és köszönet illeti a repülőműszakiakat is, akik azon dolgoztak, hogy biztonságos, és üzembiztos gépeken repülhessünk.

Z-143LSi. Húsz év után ismét repülnek négyüléses Zlinek a magyar légierőben.

* * *

A cikk kétrészes, nyomtatott változata az Aeromagazin 2021. áprilisi és májusi számaiban jelent meg. Fotó: Balogh- és Pinczés-archív, Hérincs István, Szórád Tamás


Catégories: Biztonságpolitika

A ZÁNKAI HADITECHNIKAI PARK 2021-ES NYITVATARTÁSA

dim, 20/06/2021 - 20:42

A folyamatos érdeklődést megköszönve, ezúton tájékoztatom az érdeklődőket, hogy a zánkai haditechnikai park látogatható, nyitvatartása innen tölthető le

* * *

Fotó: Szórád Tamás


Catégories: Biztonságpolitika

KECSKEMÉTI MOZZANATOK

lun, 14/06/2021 - 12:57

Az MH 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázis évente több alkalommal lehetőséget ad a sajtónak és a spotter közösségnek, hogy szervezett keretek között dokumentálja és fotói segítségével a civil társadalom felé bemutassa a repülőbázis mindennapjainak egy-egy szeletét. Így volt ez június elején is, amikor a hétköznapi repülőüzem mellett egy fontos esemény megörökítésére is lehetőség nyílt. Az e heti bejegyzéshez ezekből a képekből válogattam.

Napsütötte Juliett

Indulásra kész Gripen a J (Juliett) zónában. A póttartályon kívül Litening célzókonténert és a földi célok elleni Maverick rakéta gyakorló változatát függesztették a fegyveresek.

Műszakaik figyelik az egyik együléses gép indítását.  

Mosoly a zónában. Vajon mi hangzott el a fejhallgatóban?

Ez a gép a következő sorban repül majd.

A kétüléses 43-as és személyzete. Az orrfutó kirugózott, a kacsaszárny kissé húzott helyzetben van.

Ugyancsak a 43-as, amely visszaérkezve, felhőárnyékban gurul a zónába.

Először az első ülésből száll ki a hajózó.

A hátsó üléstől egy külön járó vezet az első fülkéhez akasztott létrához.

Lángálló overall, g-nadrág, mellény, túlélőkészlet. A légkondicionált fülkéből kiszállva, a kora nyári hőségben aligha komfortos viselet a Gripen hajózók öltözéke. 

Az újabb felszállásra való előkészítés része a vizuális ellenőrzés. A földről nem látható részek szemrevételezéséhez fel kell mászni a Gripen „hátára”.

A pilóták térdblokkján a repülés közben fontos információk és adatok vannak.

Két ujj a magasban – indulhat a segédhajtómű.

Egy ujj a magasban – indulhat a hajtómű.

Időnként a műszakiak is lehetőséget kapnak egy repülésre a Gripen hátsó ülésében.

A gép alá egy bölcsőt gurítanak és emelőket akasztanak. A műszakiak a póttartályt veszik le a 37-es Gripenről, amellyel az egyik bemutató pilóta repül rövidesen.

Egy kis szusszanó a gépek indulása előtt.

Néhány szót vált a zónában zajló tevékenységért felelős zónaparancsnok és az egyik Gripen műszakija. Már amennyire ez a zajban lehetséges, mert a háttérben álló gépnek már jár a hajtóműve.  

A megannyi ellenőrzés egyike: a műszakiak a törzsféklap működését figyelik.

Erre a mozzanatra később került volna sor. A pilóta kiszállt, gépe egyelőre marad a zónában.  

Mondd, mi a gond? A pilóta helyét a műszakiak foglalják el és vallatni kezdik a Gripent.

*

Afganisztánból, kísérettel

Tizennyolc év után véget ért a Magyar Honvédség afganisztáni szerepvállalása. Az utolsó kontingens tagjait június 8-án a szállítórepülő század egyik A319-ese szállította haza. A másik Airbus egyelőre még nyitott ajtókkal szellőzik az állóhelyen. A negyvenöt perces repülés során ezzel igyekszünk majd utolérni a Gripenek kíséretével érkező afganisztáni gépet.

Az elmaradhatatlan körbejárást, a gép vizuális ellenőrzését a másodpilóta végzi el.

Rövid repülés lesz, de a biztonsági tájékoztató ugyanúgy lezajlik, mint más esetben.

Megkezdjük a gurulást, a műszaki útjára engedi az Airbust.

Várakozás a kijelölt légtérben. A szárnyat a géptörzs árnyékolja, a nyugati napfény a szárnyvéget lezáró felületen (wingtip fence) és a fékszárnysín áramvonalazó burkolatán csillog.

Feltűnik az Airbus, amelyet a magyar határnál a készültségi Gripenek fogadtak.

14 000 láb (4200 méter) magasan repülünk a vadászkísérettel érkező Airbus közelében. Sebességünk 280-290 csomó (500-520 km/h), ennyi a Gripeneknek is megfelel.

Alattunk a repülőbázis, igyekszünk lefelé, hogy az érkezés pillanatait már a földön dokumentálhassuk.

A műszakiak megkezdik az érkezés utáni teendőiket.

Fent, a pilótafülkében is van még tennivaló.

A lenyugvó nappal a háttérben érkezik az utolsó afganisztáni gép és kísérete.

A vadászok leválnak a szállítógépről, amely azután alacsonyan áthúz a pálya felett.

Kapitány és személyzete. Ők is a zónában maradnak, mert közvetlen kollégájuk is a hazaérkezők között van.

Újra itthon, magyar földön.

Miközben az Airbus begurul, a kíséret is áthúz és leszáll.

 A vizes fogadtatást a repülőbázis tűzoltói biztosítják.

Az aláhulló vízpermeten átvilágít a fényszóró.

A 604-es kifordul a vízhíd alól.

A hazatérőket zenekar várja.

A kiszállás utáni első pillanatok a hozzátartozóké, majd a hivatalos fogadás következik.

Az utolsó kontingenst a Magyar Honvédség frissen kinevezett parancsnoka fogadta.

Amikor két Airbus személyzete találkozik.

Még a csomagok kirakodása van hátra, azután vége a napnak.

* * *

Fotó: Szórád Tamás


Catégories: Biztonságpolitika

TIZENNÉGY NEMZET, SZÁZNEGYVEN HELIKOPTER

lun, 07/06/2021 - 11:56

A harminc évvel ezelőtti Sivatagi Pajzs és Sivatagi Vihar műveletek során az egyik legfontosabb feladat az Arab- (Perzsa-) öbölbe vezényelt haditengerészeti egységek helikoptereinek menedzselése volt. A munka irányításával egy olyan pilótát bíztak meg, aki békében és háborúban szerzett széleskörű tapasztalattal rendelkezett.

Marc Liebman két háború veteránja. Miután 1969-ben az amerikai haditengerészet helikopterpilótája lett, H-2 Sea Sprite és H-3 Sea King típusokon repült szárazföldi bázisokról és különböző hadihajók fedélzetéről. Harci tapasztalatát Vietnamban szerezte, majd a hetvenes és nyolcvanas években aktív és tartalékos szolgálatot egyaránt teljesített. Közel ötezer órát töltött a levegőben, repült kutató-mentő, harci kutató-mentő, különleges műveleti bevetéseket valamint tengeralattjárók elleni és logisztikai feladatokat. Kuvait lerohanása idején a 7. hordozócsoportot támogató tartalékos (Navy Reserve) egység parancsnoka volt. Az egység 1990 késő őszén készült bevetésre a USS Ranger repülőgép-hordozó körül összpontosuló harccsoport részeként. Kuvait elfoglalása azonban megváltoztatta a terveket. Marc Liebman részt vett a Sivatagi Pajzs és Sivatagi Vihar műveletekben, ahol parancsnoki feladatot kapott: a haditengerészeti forgószárnyas műveleteket, tizennégy nemzet száznegyven helikopterét irányította az Öbölben.

A USS Ranger a kíséretéhez tartozó holland fregattot tölti fel 1991 januárjában.

- Hogyan kezdett neki a feladatnak?

- Ez folyamatosan alakult ki. Először kijelöltük a váltásokat és feltöltöttük az egyes beosztásokat. Az enyém a hosszú távú műveleti tervezést és a taktika kidolgozását fedte le, a többiek beosztása a tengeri hadviselés összes egyéb területét. Kezdetben a csapásmérő bevetések tervezésén, a tengeri aknák elleni hadviselésen és a hajóforgalom megfigyelésén volt a fókusz. A bevetés előtt a központi parancsnokságon (CENTCOM – Central Command, a Közel-Keletért, az Egyiptomtól Pakisztánig illetve északon Kazahsztánig terjedő területért felelős parancsnokság) találkoztunk, majd a USS Rangerre kerültünk.

Marc Liebman a USS Ranger műveleti központjában.

- Hány fős csapattal dolgozott?

- Tizenkét fővel.

- Melyik elöljáró felé kellett jelentenie?

- A 7. hordozócsoport parancsnoka felé. A csoport parancsnoki struktúrája egy kissé komplikált, mert vannak parancsnokok, aki több területért is felelnek, de leegyszerűsítve a következőképpen működött a dolog. Az Arab-öbölben és a Vörös-tengeren lévő haditengerészeti erők teljes egészében a központi parancsnokság haditengerészeti komponensparancsnoka alá tartoztak. Ez az Arab-öbölben lévő Zulu kötelék több mint kilencven hajóját, a Vörös-tengeren hajózó Yankee kötelék több mint harminc hajóját és a 156-os alkalmi harci kötelék kétéltű erőinek több mint negyven hajóját jelentette. Minden harccsoporton és alkalmi harci köteléken belül külön parancsnokai voltak az egyes területeknek. A lista hosszú, csak néhányat említenék. A Zulu köteléken belül a légvédelemért felelős tiszt jelzése Zulu Alpha volt, a hordozók repülőezredei Zulu Papának dolgoztak. A felszíni hadviselésért, a hajóforgalom megfigyeléséért, és a Sivatagi Vihar alatt az iraki haditengerészet egységeinek elsüllyesztéséért a 7. hordozócsoport parancsnoka, Zulu Sierra felelt. A helikopterműveletekért és az összes helikopterért felelős tiszt Zulu Lima volt. Ez voltam én és Zulu Sierra felé jelentettem. Zulu Sierra egy szárazföldi parancsnokkal is rendelkezett, aki Szaúd-Arábiában, az Egyesült Arab Emirátusokban és az Ománban települő gépeknek, vagyis a brit Nimrodoknak, az ausztrál, kanadai és amerikai P-3 Orionoknak, a francia Atlantique-oknak és a repülőgép-hordozókon települő összes S-3 Vikingnek szabta meg a feladatot.

A tengerészeti repülés forgószárnyas ikonja, a Sea King kanadai felségjellel.

 - Az Ön részére ki szabta meg a feladatokat?

- A CENTCOM lefektette a hosszú távú stratégiai célokat és az egyes specifikus célokat. Olyanokat, mint az Arab-öböl blokádja az iraki hajók előtt, az iraki haditengerészet megsemmisítése, egyes olajfúró platformok elfoglalása, stb.. Ezeket a szolgálati út betartásával - a központi parancsnokság haditengerészeti komponensparancsnoka majd Zulu kötelék - továbbították Zulu Sierra felé, és Zulu Limának (nekem). Miután megismertük a feladatot, tájékoztattuk a komponensparancsnokot, hogy mit és hogyan csinálunk majd, illetve jeleztük, ha további erőforrásokra is szükségünk volt még.

- Tizennégy nemzet száznegyven helikopteréért felelt. Mikortól állt rendelkezésre ez az erő és milyen típusok alkották?

- Amint az egyes hajók megérkeztek az Öbölbe, azonnal a Zulu kötelék alárendeltségébe kerültek. Emlékeim szerint kanadai CH-124-esek – ez a Sea King kanadai változata - ausztrál H-3-asok és SH-2G-k, olasz Bell 412-esek alkották illetve a Royal Navy Lynx és a franciák Gazelle helikopterei. A US Navy H-3 és SH-60B helikopterekkel repült, de alám tartozott az Army két helikopter-különítménye is, OH-6-osokkal.

Sokáig nem volt ismert, hogy hadihajókkal és két Alouette III-as helikopterrel Argentína is részt vett a Sivatagi Vihar műveletben. Az egyik géppel hajtóműhiba miatt kényszerleszállást hajtottak végre az öböl vízére.

- Hogyan írná le egy tipikus napját a Sivatagi Pajzs idején?

- Úgy, hogy hosszú volt! Jellemzően napi több mint tizennyolc órát voltam talpon. Négy óra folyamatos alváson kívül egy-egy óra bóbiskolás jutott még. Ahogy a többieket, engem is az adrenalin tartott életben. Minden nap az egyik négy órás váltás parancsnoka voltam a parancsnoki központban. Feladatunk volt még a következő nap feladatainak áttekintése és az aznap zajló műveletek figyelése. A napot a hírszerzési információk és a hivatalos hírszerzési tájékoztatók olvasása és az üzenetek megválaszolása tette teljessé. Egyes napokon átrepültem azokra a hajókra, amelyek helikoptereinek feladatot szabtunk, más napokon magam is repültem a USS Ranger egyik H-3-as helikopterével.

- Mi volt a legnagyobb kihívás a műveleteknek ebben a fázisában?

- A különböző nemzetek eltérő harcérintkezési szabályai (ROE – Rules of Engagement). A CENTCOM felállított egy általános harcérintkezési szabályt, amelyhez valamennyi nemzet hozzáadhatta a saját korlátozásait. Néhányan éltek is ezzel a lehetőséggel és mi úgy szabtuk a feladatukat, hogy ne sértsék meg a saját szabályaikat. A másik problémát az egyes helikopterek képességbeli különbségei okozták.

Puma helikopterek a Clemanceau francia repülőgép-hordozó fedélzetén.

- A Sivatagi Vihar első napjaiban milyen feladatokat kaptak a tengerészeti helikopterek?

- Még a Sivatagi Pajzs idején az elsődleges feladatunk a hajóforgalom megfigyelése és az iraki kikötők blokádjának fenntartása volt. A nap minden órájában több mint ötezer hajó volt az Arab-öbölben. Folyamatosan figyelemmel kísértük valamennyit. Ezen kívül mentésre készen biztosítottuk a hordozók repülőüzemét, logisztikai feladatokat – többnyire személyszállítást – és csempészek elleni műveleteket hajtottunk végre. Az öböl déli részében Omán és az Egyesült Arab Emirátusok jobban aggódtak amiatt, hogy mi jöhet Iránból, mint amiatt, hogy mi zajlik fenn, északon. Az iráni menekülteket ellenőrizték és útjukra engedték. Aggodalmat inkább az okozott, hogy tartani lehetett az iráni különleges műveleti erők beszivárgásától. A Sivatagi Vihar első napjától ez megváltozott, az addigiakhoz további feladatokat kaptunk: felkutatni és elsüllyeszteni az iraki haditengerészet hajóit, támogatni a US Navy különleges műveleti erőit, a SEAL-eket, harci kutató-mentő feladatokat repülni az Arab-öböl és a Satt al-Arab felett, és tengeri aknákra vadászni. Később az irakiak által légvédelmi platformként használt fúrótornyok elleni műveleteket támogattunk illetve a hírszerzési feladatokban is részt vettünk.

A harci kutató-mentő (CSAR) feladatokra HH-60-asokat használt az amerikai haditengerészet.

- Mindez hogyan változott a műveletek előre haladtával?

- Miután az iraki haditengerészetet kiiktattuk, és a repülőgép-hordozók Bahreintől északra húzódtak, az öböl-szerte telepített tengeri aknák után kutattunk, kutató-mentő és harci kutató-mentő feladatokat repültünk és további olajfúró tornyokat foglaltunk vissza. Részt vettünk a Karuh-sziget elfoglalásában is. A hivatalos feljegyzések szerint a kuvaiti tengerészgyalogosok foglalták vissza, de a valóság az, hogy az irányításunk alatt lévő amerikai szárazföldi erők hajtották végre két OH-6-os helikopterrel.

- Mennyire változtak meg a mindennapjai, miután a Sivatagi Pajzsból Sivatagi Vihar lett?

- Csak annyiban változott, hogy nagyobb lett a feszültség. 

A Royal Navy jelentősen modernizált Lynx helikopterei a típus 2017-es kivonásáig voltak jelen Öbölben.

- Mi alapján osztották el a feladatokat az amerikai és a koalíciós helikopterek között?

- Az egyes koalíciós partnerek nemzeti harcérintkezési szabályainak és a helikopterek képességeinek figyelembe vételével.

- Mondana erre egy példát?

- A harccsoport felkészülése során a US Navy SH-60B helikopterei közösen gyakoroltak a Royal Navy Lynx helikoptereivel. Az egyik felderítette, a másik leküzdötte a célt. Bár ez nem volt új koncepció, a Sivatagi Pajzs előtt nem sok olyan kiképzési feladatot repültünk közösen, amellyel tökéletesíthettük volna a technikánkat. Az SH-60B egyetlen támadó fegyvere akkoriban a hajók elleni Penguin rakéta volt. Ez egy remek fegyver, de amint elindították, a legnagyobb infravörös cél felé repült és megsemmisítette azt. Az Arab-öböl északi részén álló olajfúró tornyok százai miatt nem használhattuk, mert a Penguin nem volt képes megkülönböztetni egy ilyen tornyot és egy hajót. A brit Királyi Haditengerészetnek azonban volt Sea Skua rakétája. Ennek nem volt olyan hatótávolsága, mint a Penguinnek, de a tűzvezető radar sugárnyalábja mellett haladt a megjelölt célig. A Lynxnek nem volt keresőradarja, az SH-60B viszont kiváló radarral rendelkezett, amit arra terveztek, hogy megtalálja a hajókat vagy a tengeralattjárók periszkópját és levegőcsövét (snorkel), ráadásul nagyon jó elektronikai felderítő berendezése is volt. Az SH-60B-k 3000 lábon (1000 méter) repültek és a helikopter APS-124-es radarjával látták az olajfúró platformokat, a hajókat, és a brit helikoptereket is, annak ellenére, hogy a radarnak nem volt saját-idegen azonosító (IFF) képessége. Az SH-60B személyzeteknek csak néhány órás gyakorlásra volt szükségük annak kidolgozására, hogy miként irányítsák a Lynxet a cél közelébe. A Sivatagi Pajzs idején gyakoroltuk ezt, és amikor kitört a háború, már készen álltunk. Az SH-60-as 2000-3000 láb magasan (600-1000 méter) és az iraki hadihajók légvédelmi rakétáinak és csöves légvédelmének hatótávolságán jócskán túl repülve irányította a 200 láb (60 méter) magasan repülő Lynxeket 8-10 mérföldre (15-18 kilométer) a célponttól. Miután a Lynx tűzvezető radarja ráállt az iraki hajóra, a személyzet indította a Sea Skua rakétát. Emlékeim szerint ezzel a taktikával 14 hajót iktattunk ki. Később olyan gyorsjáratú motorcsónakok elsüllyesztésére is ezt a taktikát alkalmaztuk, amelyek iraki különleges műveleti katonákat próbáltak eljuttatni Szaúd-Arábiába.

Az amerikai Seahawkok nem használhatták a hajók elleni Penguin rakétát.

- Hogyan tudta alkalmazni a korábban szerzett tapasztalatait?

- A tapasztalatom, amit mint helikopterpilóta szereztem a legkülönbözőbb feladatok során, és annak ismerete, hogy az általános vélekedéssel szemben mire képes valóban a helikopter, sokat segített, volt viszonyítási alapom azokkal a kihívásokkal kapcsolatban, amelyekkel a helikopter-különítmények személyzetei szembesültek. Németországban is éltem és ezért az európai gyakorlattal kapcsolatban is volt viszonyítási alapom. Egy csapatot vezettem, feladatot adtam nekik és hagytam, hogy kidolgozzák a részleteket azon irányelvek mentén, amiket megkaptam és továbbadtam nekik.

- A Sivatagi Viharban mi jelentette a legnagyobb kihívást?

- Műveleti szinten a tizenöt különböző harcérintkezési szabály, mindegyik nemzetnek egy plusz egy a központi parancsnokságnak. Adminisztratív szinten egy belső probléma okozta a legtöbb fejfájást. Nem mennék bele részletekbe, de a haditengerészet és a védelmi minisztérium nem volt felkészülve arra az adminisztratív terhelésre, ami tartalékosok ezreinek behívásával járt. A bürokrácia összeomlott, maradjunk ennyiben.

Amerikai Seahawk száll le egy brit hajóra. Az együttműködés az Öböl-háború után is folyamatos volt.

- Mi volt a legfontosabb tapasztalat vagy tanulság, amit tengerészeti helikopterpilótaként az Öböl-háborúban szerzett?

- Kettő is volt. Az egyik, hogy az SH-60B helikopter beváltotta a hozzá fűzött reményeket, mint hajók elleni és tengerészeti csapásmérő fegyver. Azóta a haditengerészet kibővítette a képességeit, fegyvereit és szenzorait. A másik, hogy a haditengerészetek kisebb problémáktól eltekintve milyen jól működtek együtt. A legtöbb ország, amely hajókat küldött a Sivatagi Pajzs és Sivatagi Vihar műveletekhez, NATO tag volt (Belgium, Dánia, Egyesült Királyság, Franciaország, Görögország, Hollandia, Kanada, Olaszország, Norvégia és Spanyolország). A többiek, Ausztrália, Argentína, Lengyelország, és az Öböl-menti Együttműködési Tanács országai, rendszeresen gyakoroltak az amerikai haditengerészettel közösen. Ez az éveken át tartó kemény munka és gyakorlás meghozta az eredményt.

* * *

Fotó: Liebman-archív, US Navy, UK Ministry of Defence, Royal Canadian Air Force. A cikk nyomtatott változata az Aeromagazin 2021. májusi számában jelent meg.


Catégories: Biztonságpolitika

TÍZ ÉVE TÖRTÉNT - FÉLGŐZZEL HAZAFELÉ

mar, 01/06/2021 - 08:57

2011. június 2-án a kecskeméti repülőbázisról 1-1 elleni légiharc gyakorlatra szállt fel két Gripen. Az együléses C-t egy kétüléses D kísérte és a gépek Mezőkövesd térségébe, a légiharc-gyakorlásra legtöbbször használt TRA 23 jelű légtérbe tartottak. A géppár elhagyta Szolnokot és miután megérkeztek a légtérbe, a pilóták bemelegítettek azzal, hogy 5 g-s túlterheléssel 90 és 180 fokos fordulókat hajtottak végre. Az ilyen manővernek kettős célja van. Egyrészt ellenőrzik a fegyverzetet, másrészt felkészítik a szervezetet a komolyabb túlterhelésre. A fokozatos, 30 másodpercig tartó 5 g túlterhelés „felébreszti” a szervezetet, amelyet így nem a légiharcban gyakori 6-8 g éri először, ami bemelegítés nélkül, akár ájuláshoz is vezethetne.

Fontos mozzanatról van szó, mivel az egyén g-toleranciája naponta változhat, pihentségtől, fáradtságtól, sportolástól, de még a szervezet folyadék háztartásától függően is. Általában 5,5 - 6 g a küszöb, amit a g-ruhával és a légzéstechnikával lehet emelni. A Gripenen használt öltözék nadrágja 2-3 g pluszt jelent, a mellény pedig a g-tűrés időtartamát növeli. A megfelelő légzéstechnikával ehhez még 3-4 g-t lehet hozzáadni, de rossz légzéssel el is lehet rontani a dolgot. Ez a fajta bemelegítés a kanadai képzéssel került be a hazai vadászrepülők mindennapjaiba. A MiG-29-esen vagy az L-39-esen előfordult, hogy egyes feladatokra, például útvonalrepülésre a pilóták nem vették fel az orosz gyártmányú, 1-2 g pluszt jelentő PPK-nadrágot. Ez Kanadában, az NFTC Hawkjain elképzelhetetlen volt és ez érvényes a Gripenre is. A svéd típus fedélzeti rendszere észleli és jelzi, ha az öltözékkel valami nincs rendben, például ha le van csatolva az oxigénmaszk.

A Gripenen használt öltözék.

A fegyverzet ellenőrzése és a bemelegítés után a géppár a készültségi elfogást gyakorolta, mivel ez a Gripen pilóták fő feladata és egyben ez egy üzemanyag-takarékosabb kezdés is. Ha légiharccal indítanának, a tartós utánégető használat miatt nem biztos, hogy maradna kerozin az elfogásokra. Valós, éles helyzetben is hasonlóan épül fel a feladat. A készültségi géppár felszáll és elfogja az ellenséges gépet. Úgy van felépítve a manőversorozat, hogy a géppár egyik tagja mindig az ellenfelet fenyegető, biztos pozícióban legyen, és bármilyen ellenséges manőver esetén reagálni tudjon. Gyakorló légiharcnál ezeket a manőversorozatokat többször is lehet gyakorolni, újabb és újabb felállásból indítva a harcot és persze az ellenség is kerülhet olyan helyzetbe, hogy győztesen kerüljön ki a küzdelemből.

Június 2-án a TRA 23-asban is egy ilyen szituációt gyakoroltak a pilóták. Az elfogott cél nem akart együttműködni és távolból indítva megkezdődött a harc. A klasszikus, manőverező légiharcban úgy tűnt, hogy az együléses gép pilótája, Molnár Tibor őrnagy lesz a nyerő. A pilóta nagyon közel volt ahhoz, hogy lőni tudjon, gyakorlatilag néhány fokot kellett volna lefaragnia ehhez. Erre azonban már nem kerülhetett sor, mert a manővernek ebben a pillanatában, a sisakjában egy figyelmeztető jelzés szólalt meg. A figyelmeztető rendszer tervezésekor a mérnökök arra törekedtek, hogy ha a pilótának a harcban nincs ideje lenézni a kijelzőre (MFD – Multi Function Display), akkor a hangjelzés tónusából is tudja, hogy milyen szintű hibával kell szembenéznie. Ebben az esetben a jelzés egy súlyos hibára utalt, ráadásul a gép szinte megtorpant, ahogy a hajtómű utánégető üzemmódja automatikusan kikapcsolt. A pilóta villámgyorsan felmérte a helyzetet és mivel azt tapasztalta, hogy a két gép térbeli elhelyezkedése miatt nem fenyeget az összeütközés veszélye, lepillantott a kijelzőre. A kijelzőn már megjelent a hiba, mellette egy szám, amely kategorizálta a hibát és egy betű, ami a súlyosságára utalt. A felirat alapján a hajtómű vész-üzemmódon működött. A hiba jelentkezésekor a gép egy spirálon süllyedve repült, 250-300 csomós (500-540 km/h) sebességgel, maximális utánégetéssel, 7-8 ezer láb (2100 – 2400 méter) magasan. A manőver alsó határa a terep felett 5000 láb (1500 méter) volt. Miután a rendszer kikapcsolta az utánégetést, a gép a maximális tolóerő közel ötven százalékát elvesztette.

Molnár Tibor őrnagy

A manőver és a meghibásodás miatt lassuló Gripen orra ekkor északra mutatott, háttal a hazavezető iránynak. A pilóta folytatta a fordulót és a kecskeméti irányra állt hibás gépével, hogy a probléma megoldása közben már a hazavezető útvonalon repüljön. Ezzel időt lehet nyerni, és lehet, hogy ez az idő, akár néhány másodperc, később jól jön majd a hazatérés végső fázisában. A légiharc gyakorlat természetesen ezzel véget ért, és ekkor már jutott idő a rádiózásra is. Molnár őrnagy a kísérőjével és a vadászirányítással is közölte, hogy a hajtómű meghibásodása miatt visszatér Kecskemétre. A hazafelé tartó Gripen mellé felzárkózott a kísérője is. Békeidőben is alapszabály, hogy a géppár egyik tagja sem marad magára a bajban. A „mellettem a társam” megnyugtató érzésén túl, ennek praktikus okai is vannak. A vészhelyzeti ellenőrző lista ott van a Gripen memóriájában és nyomtatott formában a pilótánál is. Általában gyorsabb a kijelzőre lehívni a listát és onnan ellenőrizni a teendőket, mint papírról nézni, de az is megtörténhet, hogy a fedélzeti rendszerek meghibásodása miatt az adatokat nem lehet lehívni vagy a pilóta túl elfoglalt a problémával és a gép irányításával. Együléses harcászati repülőgépről lévén szó, nincs más, akivel megoszthatná a teendőket, mint a géppárja. A kísérő segíthet azzal, hogy a hiba alapján a saját gépe kijelzőjén jeleníti meg a teendőket és rádión diktálja a társának, egyben kívülről ellenőrzi is a meghibásodott gépet.

Kísérő, szorosan felzárkózva (illusztráció).

Ha a dolgok rosszra fordulnak és katapultálásra kerül sor, akkor a kísérő az, aki a földet érésig követheti a folyamatot és tájékoztathatja a földi szolgálatokat - például, hogy a pilóta egy magasfeszültségű vezetéken akadt fenn, áramtalanítani kell a szakaszt - de pontos koordinátát adhat a kutató-mentő szolgálatnak is. Adott esetben életet menthet azzal, hogy a kutató-mentők a lehető leggyorsabban megtalálják és ellássák a sérült hajózót. Háborúban a levegőből biztosíthatja a földön menekülő vagy rejtőző társát. Elemezve a helyzetet, Molnár őrnagy döntése egyértelműen a kecskeméti leszállás volt. Ha azonnali leszállást kívánt volna a helyzet, akkor a debreceni polgári vagy a szolnoki katonai repülőtér jöhetett volna szóba, attól függően, hogy a TRA 23-asnak melyik szektorában van a gép. Közben Kecskeméten is figyelték a frekvenciát, így a pilóta velük is közölhette a helyzetet, hogy a mentő, tűzoltó és műszaki mentő szolgálatok is felkészülhessenek a meghibásodott Gripen fogadására.

A szükséges tennivalók elvégzése után a pilóta számára nem maradt más feladat, mint a kevés tolóerővel, sebesség és állásszög korlátozással, finom gázkar kezeléssel és kormánymozdulatokkal, vagyis egy kényes egyensúly fenntartásával hazavinni a meghibásodott repülőgépet. Az ilyen természetű meghibásodás esetén egy bizonyos sebesség alatt kell maradni, amelyhez tartozik egy hajtómű fordulatszám, amin viszont fennáll a pompázs veszélye (a levegő áramlásának instabilitása, az áramlás leválása a kompresszorlapátokról, amely a hajtómű leállásához vezet). Nagyon finoman kell repülni a géppel, elkerülve, hogy túlgyorsuljon. Ez a Gripenen nem egyszerű, mert egy bizonyos süllyedési szög túllépése esetén gázlevétel mellett is könnyen gyorsul, aminek az a veszélye, hogy ha a pilóta gyorsan veszi le a gázt, akkor ugyancsak bepompázsolhat a hajtómű. Gondolatban tehát a gép előtt kell járni, megelőzni a nemkívánatos helyzetek kialakulását. Ehhez jó előre meg kell tervezni majd lerepülni a leszállási profilt. A végső egyenesen a futóműre vonatkozó limit miatt kell tovább csökkenteni a sebességet, amihez tartozik egy állásszög. Ezt az állásszöget nem szabad túllépni, mert a sebesség nagyon lecsökken, a gázkarral pedig nagyon óvatosan kell bánni, ráadásul a hajtómű is lassan reagál. A „huszáros” tempó itt már nem működik. (A kecskeméti szimulátorban az ilyen esetek megoldását is lehet gyakorolni.)

A meghibásodástól számítva kilenc perc telt el, amikor Molnár őrnagy sikeresen leszállt a Gripennel Kecskeméten. A levegőben még csak annyi hibaüzenet volt, hogy a hajtómű átállt tartalékrendszerre, ez a földön, kigurulás közben kiegészült azzal az üzenettel, hogy az elektronikus hajtómű szabályozó rendszer (FADEC - Full Authority Digital Electronic Engine Control) a hiba oka. A begurulást és a leállítást követően a műszakiak átvették a gépet és vallatni kezdték a hibáról. A pilótákhoz hasonlóan a műszakiaknak is megvan az adathordozójuk (DTU – Data Transfer Unit), amely a számukra hasznos információkat tárolja. Ebből az egységből is kinyerhetik az adatokat, de egy infravörös leolvasó segítségével is hozzájuthatnak azokhoz. Így jutottak el a meghibásodott blokkig. A gépből nyert információkat a műszaki adatokat rögzítő részleg (MDR – Maintenance Data Recording) kezeli. Nemcsak a különböző paraméterekkel és kapcsolóállásokkal vannak tisztában, de még azt is megmondják, hogy mikor, mekkorát lélegzett a pilóta. A hajózó tapasztalatairól szintén készül egy feljegyzés, amit az MDR-osok adataival együtt Svédországba, a Gripen gyártójához is eljuttatnak. Ahogy az évek során gyűlnek az adatok, itthon és a gyártónál is készül egy statisztika az egyes részegységek meghibásodásáról.

Hajózó részről a repülés utáni kiértékelésen (debriefing) is elemzik az esetet. A kiértékelés az irányítókkal, logisztikával, műszakiakkal közösen kezdődik és megbeszélik, hogy volt-e gond valamelyik szakággal kapcsolatban. Ezután csak a pilóták maradnak az eligazítóban. Beszámolnak arról, hogy a feladat végrehajtása során kivel mi történt, min kell változtatni, vétett-e valaki hibát, mit kellene másképpen csinálni. Ez azért fontos, mert bár sok minden le van írva, az élőszó könnyen felidézhető bizonyos esetekben, például egy hasonló meghibásodásnál. Ebben az esetben is elemezték a vészhelyzetet és a pilóta tevékenységét is. Az elemzés célja a fejlődés. A meghibásodásról készült jelentést (ODR - Operational Disturbance Report) később azok is elolvashatják, akik nem tudtak részt venni a debriefingen és a kölcsönös információáramlás alapján ezt az ODR-t más Gripen üzemeltetők is megkapják. A végleges jelentést a századparancsnok, majd a bázisparancsnok végül pedig az akkori Összhaderőnemi Parancsnokság (2019. január 1-től Magyar Honvédség Parancsnokság) Repülésbiztonsági Osztálya hagyta jóvá. Ezután bekerült egy elektronikus rendszerbe, amit a kecskeméti repülőbázison fejlesztettek ki azzal a céllal, hogy az információ mindenkihez eljusson és, hogy a különböző eseteket kategorizálni lehessen illetve statisztikai célokra is felhasználhatóak legyenek.

Gripen és pilótája. A hajtómű, ha „félgőzzel” is, de hazatolta a gépet.

Molnár Tibor őrnagyot a honvédelmi miniszter az augusztus 20-a alkalmából rendezett ünnepségen a Hazáért érdemrenddel tüntette ki. A FADEC cseréjét követően a repülőgép rövid időn belül ismét szolgálatba állt.

* * *

Fotó: Szórád Tamás


Catégories: Biztonságpolitika

TAVASZI VÁLOGATÁS

mer, 26/05/2021 - 09:26

Az alábbi összeállításhoz a március és május között készült képekből válogattam. A gyenge forgalom ellenére a megszokottakon kívül számos érdekesség is megfordult Ferihegyen. Ezekből csak néhányat sikerült lencsevégre kapni, a többiről kiváló fotókat közöltek a nálam szerencsésebb földrajzi pozícióból startoló sporttársak. A válogatásból jónéhány kép kimaradt, azok majd egy tematikus bejegyzésnél kerülnek sorra.

Március elején visszatért Budapestre a Tarom. Az első járatot egy mindössze másfél éves ATR 72-600-as teljesítette.

Az Aerotranscargo egyik Boeing 747-ese (ER-JAI) napokig vesztegelt Ferihegyen.

Egy pillantás a magasba: a Royal Air Force KC2 Voyager (A330 MRTT) tanker / szállító gépe Brize Norton felől érkezik Budapest légterébe.

A spanyol Iberia Express szintén a visszatérők egyike, Airbus A320-asuk Granada felé indul.

Bal fordulóban a Korean Air Cargo B 777-ese a 31L pályáról végrehajtott felszállás után. A következő megálló Frankfurt lesz.

Ugyancsak a 31L-ről indul az Emirates Boeing 777-300-asa, de jobbra fordul, úti célja Dubaj. A járat a szokottnál sokkal később érkezett, ezzel a visszaindulás is a naplemente idejére csúszott.

Az üzleti repülésben működő orosz Meridian Air 52 üléses A320-asa. Hullámos festésmintája éles kontrasztban van az 1-es terminálépület egyenes vonalaival.

Az Israir A320-asának másik oldalát néhány extra matrica díszíti, de a lényeg inkább a törzs alatt van: az izraeli utasszállítót szenzorcsomag védi a vállról indítható rakéták ellen.

Az Emirates rövid törzsű, B 777-200-as változatú gépe érkezik, alatta a közelkörzeti Selex radar dómja gömbölyödik.

Sajnos csak egy hasas képet sikerült készíteni a TUIFly egyébként igen szép festésű B 737-800-asáról. A gép érdekessége az osztott (split scimitar) szárnyvég.

Két csík között egy harmadik. Ami húzza: a FedEx 33 ezer láb magasan átrepülő MD-11F gépe.

Nyílnak a földön zárt helyzetben lévő futóakna ajtók, hogy utat adjanak a Dreamliner behúzódó futóműveinek.

A hajtóműgyártó ukrán Motor Szics An-12-ese ázik a márciusi esőben. A négy hajtóműves légcsavaros több mint fél évszázados darab, 1966-ban gyártották.

Az LX-UCV nem sokat időzik Ferihegyen, személyzete már a továbbindulásra készül.

A Tarom négy A318-asának egyike. A Baby Bus alig néhány légitársaságnál üzemel.

Elemelkedik a Wizz Air A321neója. A gép mindössze néhány hónapos, tavaly decemberben érkezett a gyártótól Ferihegyre.

A Korean a kargó üzletágnak köszönhetően nyereséggel zárta a tavalyi, Covid-sújtotta évet. Teherszállító 777-esük indul a Cargo City-től, helyét rövidesen egy másik Boeing veszi át.

Mégpedig a Cargolux egyik B 747-400-asa. 

Néha az A350-900-as típus repüli a Qatar budapesti járatát.

A kormányzati repüléseket is teljesítő honvédségi Falcon 7X gyakori látvány Ferihegyen, és bár a katonai gépek mozgását nem verik nagydobra, a hírekből gyakran kiderül, hogy merre jártak.

Szürke felhők előtt indul Prága felé a Qatar Cargo  B 777F teherszállítója.

Szintén szürke időben rója kalibráló köreit a szerb Super King Air 350-es.

Juharleveles klasszikus. A lemenő nap fénye a kanadai Skyservice Business Aviation Boeing 737-500-asát simogatja.

Ritka vendég felénk a kanadai légierő CC-177-ese; az észak-amerikai ország légierejénél ezzel a jelzéssel repül a Boeing C-17-es.

A kora hajnali érkezés és a késő esti indulás miatt egyelőre még csak ilyen képet lőttem a Condor Boeing 767-eséről, amely immár rendszeres látogatója Ferihegynek.

A német Condor hosszú törzsű B 757-300-asa érkezik egy áprilisi reggelen, hogy több hetet az ACE hangárjában töltsön, magyar szakemberek kezei között.

Leragasztva, betakarva. Az easyJet A320-asa tartós tároláson.

Alkonyati fényben csillog a Lufthansa A321-esének letakart ablaksora.

„Cipők kint és befűzve”. Egy Novoszibirszkből érkező Cargolux Jumbo süllyed kiengedett futókkal a 13R pálya irányába.

A General Electric hajtóművekkel felszerelt B 747-800-as. Az LX-VCA első éveiben a Boeing gépe volt, tesztcélokra is használták majd 2013-ban került a Cargoluxhoz.

Egy négyhajtóműves óriás, a C-5M Galaxy bújik mindjárt a felhő mögé.

„Budapest Tower, German Air Force three-seven-niner heavy, established ILS one-three right” – jelentette a német személyzet, miután Óbuda felett a leszálló irányra fordultak Airbus A400M gépükkel.

Felszállás a napnyugtában, irány Nur-Szultan.

Egy vasárnap délutáni Cargolux járat a végső egyenesen.

A Cargo City nehéz gépei.

Ruszlán, a váratlan látogató. Eredeti úti célja helyett Ferihegyen szállt le ez az An-124-es, amelyhez az esti órákban egy másik Ruszlán hozott alkatrészt.

Fotó: Szórád Tamás

* * *


Catégories: Biztonságpolitika

FORGÓSZÁRNYAS RITKASÁG A PIPISHEGYEN

mer, 19/05/2021 - 11:42

A Gyöngyös melletti pipishegyi repülőteret kiképzési vagy tankolási céllal rendszeresen igénybe veszik a honvédség, a rendőrség és a civil üzemeltetők helikopterei. Május 15-én, az ötnapos Tour de Hongrie nemzetközi országúti kerékpáros versenyt a levegőből közvetítő MBB Bo 105-ös helikopter szállt le üzemanyagért a gyönyörű mátrai környezetben elhelyezkedő reptéren. A két hajtóműves, HA-BOC lajstromjelű, narancssárga forgószárnyas a típus meghosszabbított törzsű, megnövelt maximális felszálló tömegű CBS-5-ös (Super Five) változata. Korábban a német belügyminisztérium helikoptere volt, jelenleg pedig az egyetlen olyan Bo 105-ös, amely magyar lajstromban van, így ebből a szempontból egy igazi ritkaságról beszélhetünk.

A HA-BOC nem egyedül dolgozott; a fedélzetéről közvetített képet egy nagyobb magasságban várakozó Beech 200-as repülőgép továbbította a televíziós társaságoknak.

* * *

Fotó: Colin Penny


Catégories: Biztonságpolitika

LÉGCSAVAROS ALAPOK

jeu, 13/05/2021 - 11:03

A Magyar Honvédség leendő repülőgép- és helikoptervezetői az MH 86. Szolnok Helikopter Bázis Vegyes Kiképző Repülő Századánál kezdik gyakorlati képzésüket. A század - amelyet várhatóan zászlóalj szintűre fejlesztenek majd – egy Z-242/143-as merevszárnyú rajjal és egy AS 350-es forgószárnyas rajjal várja a fiatal pilótákat.

A magyar katonai repülés történetében nem ismeretlenek a csehországi Otrokovice mellett működő Zlin repülőgépgyár gépei. A Z-226/326/526 Tréner-család farokkerekes típusai és az orrfutós Z-142-esek évtizedeken át segítették a katonai repülő előképzést, a négyüléses Z-43-asok pedig negyedszázadon át repültek a budaörsi majd tököli futárraj kötelékében. Az alapfokú kiképzésre 1994-től 2015-ig a Romániából beszerzett Jak-52-eseket használta a honvédség, majd egy balesetet követően a típust leállították és az újabb jelöltek képzésében ezek a gépek már nem kaptak szerepet. A kétüléses Zlin Z-242L és a négyüléses Z-143LSi beszerzéséről 2016-ban született döntés és a következő év tavaszán elkezdődött a gépek leszállítása. A légcsavaros, dugattyús-motoros kiképző géppark tavaly decemberben, a nyolcadik gép érkezésével vált teljessé. Kezdetben két szolnoki oktatópilóta repült a honvédségi Zlineken, közben elkezdődött a további oktatók kiválasztása és képzése is. A század feladatrendszerében jelenleg a hat Zlin 242-essel és két Zlin 143-assal folytatott kiképzés az, ami az elsődleges feladatnak számít.

*

Az oktatói állomány létszámbővítését a kanadai NFTC képzésre (NATO Flying Training in Canada) történő kiválasztási feladat mellett a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen (NKE) újraindult hazai pilótaképzés is indokolta. A két katonai Zlin oktató mellé a honvédség által meghirdetett oktatói pályázat keretében olyanok is csatlakoztak, akik addig a polgári repülésben dolgoztak, de egykori MiG-29-es pilóta is van köztük. A jelentkezőket önkéntes műveleti tartalékosként illesztették a honvédség rendszerébe, ahol a civil pilótáknak először a katonai rendszer követelményei szerint összeállított kiválogatási procedúrán kellett átesniük. A kiválasztási módszert a parancsnoki feladatszabást követően a Vegyes Kiképző Repülő Század oktatói a Repülő Felkészítési Főnökséggel karöltve dolgozták ki, majd annak jóváhagyása után fogadhatták a jelentkezőket. Az oktatójelöltek időben hektikus jelentkezése miatt a folyamat egy kicsit elhúzódott, de végül a megfelelő létszámú jelölttel el lehetett kezdeni a kiválasztást.

A koronavírus-járvány miatt a polgári repülésben sok pilóta maradt munka nélkül, így az a szokatlan helyzet állt elő, hogy a honvédség válogathatott a tapasztalt jelentkezőkben. A leendő oktatók egy általános repülő ismeretekről szóló felmérő után kéthetes földi előkészítésen vettek részt, amelyen a katonai repterekről szóló információkból, a szolnoki repülőtér reptérhasználati utasításából, angol nyelvű rádiólevelezésből, a katonai repülési szabályzatokból, illetve a Z-242L és a Z-143Lsi repülőgépek műszaki és légi üzemeltetési ismereteiből kaptak felkészítést. Ezután egy átfogó vizsga következett, amely kiegészült két prezentáció kidolgozásával. Az oktatójelölteknek kilenc különböző témakörből kellett véletlenszerűen kiválasztaniuk kettőt és azokból felkészülniük úgy, mintha a hallgatóknak tartanának előadást - egyet angolul, egyet magyarul. Az előadásokat a helikopterbázis vezetése, a kijelölt oktatók és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem másodéves hallgatói hallgatták végig, majd utána vizsgabizottság értékelte az oktatójelölt teljesítményét. Ez a kiválasztás fontos eleme volt, hiszen egy oktató esetében nem csak arról van szó, hogy jól repül-e, hanem arról is, hogy át tudja-e adni tudását olyan szinten, hogy azt a fiatalok megértsék és tanuljanak belőle.

A vizsga után nyolc repült óra állt rendelkezésre ahhoz, hogy a helikopterbázis Zlin oktatói, illetve az NFTC képzésért felelős oktatók felmérjék és eldöntsék, hogy az adott oktatójelölt alkalmas-e a katonai követelmények szerinti tudás elsajátítására. Elsősorban olyan jelöltek váltak alkalmassá, akiknél csak frissíteni kellett az ismereteket, mivel az oktatói átképzésükre biztosított 50 repült óra / fő kevés volt ahhoz, hogy valakit kiképezzenek olyan feladatra, amiben nincs megfelelő tapasztalata. Hiába volt tehát valakinek tízezer repült órája, ha nem volt gyakorlata például a kötelékrepülésben, nem kerülhetett be az oktatói csoportba. A kiválasztott hat jelölt az oktatói képzés után a két Zlin oktatóhoz csatlakozva kezdhette meg a munkát Szolnokon. A Zlineken a más alakulatoktól érkező, NFTC képzésért felelős oktatókkal kiegészülve, jelenleg ez a nyolcfős csoport végzi a kiképzési feladatokat és a végső cél az, hogy a nyolc gépre legalább tizenkét oktató álljon rendelkezésre.

*

A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Karán 2018-ban indult az állami légiközlekedési szak. Az állami légijármű-vezető szakirányra évente húsz főt vesznek fel, akik az első két évben általános katonai képzést kapnak, majd a harmadik évtől specializálódnak a választott szakirány felé. Őket úgy veszik fel a szakirányra, hogy a repülőorvosi alkalmassági vizsgálaton már megfeleltek, elkerülve, hogy a harmadik évben derüljön ki, hogy mégsem alkalmasak repülőgép-vezetőnek. Jelentkezőkben nincs hiány, de a repülőorvosi vizsgálat komoly szűrőként működik és kevesen felelnek meg a követelményeknek.

A további repülőszakmai képzésre alkalmas jelöltek kiválasztására egy 45 repült órás terv szolgál a légcsavaros gépeken. Ezt lerepülve eldönthetik az oktatók, hogy a jelölt alkalmas-e repülőgép-vezetőnek. Ha valamilyen készsége nem teszi alkalmassá a nagysebességű (vadász) gépen történő repülésre, de egyébként jól teljesít, akkor az oktatói csoport eldönti, hogy szállító repülőgépen vagy helikopteren folytathatja-e tovább a képzését. Jelenleg az öt szerződött helyre nyolc jelölt van az NFTC Harvard II típusán történő képzésre. Az oktatóknak a kiválasztás végén kell majd felállítani egy sorrendet, ahol az öt legjobb utazik Kanadába, de az itthon maradó három fiatalnak sem kell aggódnia, hogy nem kerül hajózó beosztásba - ha egyébként megfelel az elvárásoknak. A hajózóképzés évtizedek óta tartó hiánya miatt kell a pilóta, hiszen helikopteres és merevszárnyú fejlesztések történtek és történnek a közeljövőben.

A képzés úgy van felépítve, hogy a tizennegyedik repült óra környékén van egy ellenőrző repülés (check flight), amelynek elérésekor az oktató eldönti, hogy a jelölt alkalmas-e az önálló (safe for solo) repülésre. Mire a jelölt a repülő kiképzésben eddig elér, az alapfeladatokat, mint a repülőgép ellenőrzése, indítás, gurulás, fel- és leszállás, rádiózás, az iskolakör és légtér-feladatok végrehajtása, már biztonsággal képes elvégezni illetve, ha motorleállás miatt vészhelyzetbe kerül, a tanultak alapján képes megoldani a szituációt azzal, hogy a kiválasztott területre végrehajtja a kényszerleszállást. Amikor az oktató úgy dönt, hogy biztonsággal elengedi a jelöltet, a fiatal felkészül, és immár egyedül veszi át a gépet, beül, indít, felszáll, lerepüli a feladatot, leszáll, begurul és jelenti a végrehajtást. Előfordul, hogy valaki nehezebben kezd, lassan veszi fel a fordulatot, de ha plusz repült órákkal - ami a kiképzésre tervezett idő legfeljebb húsz százaléka lehet - végül megüti azt a szintet, hogy elengedik önállóan, akkor a képzése folyatódik. Ha viszont az önálló repülés előtti ellenőrzés során az oktatói csoport úgy dönt, hogy minden erőfeszítés ellenére nem megy a dolog, akkor a további képzésnek nincs értelme, mert ezután már csak bonyolultabb feladatok következnek. Tehát ez az ellenőrző repülés egyfajta szűrő, amikor kiderül, hogy megvan-e az alapkészség, amely azután az egyre bonyolultabbá váló repülések során tovább fejleszthető. Aki az önálló repülésig eljut, az már nagyon ritkán esik ki a további képzésből. Ha a jelölt az oktatók közös véleménye alapján nem alkalmas, akkor a szolnokiak javaslatot tesznek az NKE felé, ahol az egyetem vezetése felajánlja a szakváltás lehetőségét. Egy hallgató kétszer válthat szakot, de be is fejezheti tanulmányait az egyetemen, ez már az ő döntése lesz.

A 45 órás kiválasztó képzés után az elöljáró meghatározza, hogy mennyi lesz a merevszárnyú és mennyi a helikopteres létszámigény. A helikopter-beszerzéseknek köszönhetően jelenleg a forgószárnyas képzés van előtérben, de ez mindig a felmerülő igények függvénye. Aki merevszárnyú típuson marad, az egyetem negyedik évében a Zlinen folytatja kötelékrepüléssel és műszeres (IFR) kiképzéssel. Ideális esetben az egyetemi képzés végéig 225 órát repül. Ekkor már tud kötelékben repülni, műszeres feladatokat, bejöveteleket végrehajtani, és az éjszakai képzését is megkezdi. Ha a jövőbeni tervek megvalósulnak, éjjellátóval (NVG) is repülnek majd a fiatalok a Zlin típuson. Az egyetemi évek befejezésével folytathatja a további merevszárnyú képzést. Akinek a forgószárnyas irány a jövő, az ugyanúgy 225 órával fejezi be a képzést. Ahogy mindenki más, a leendő helikopterpilóták is 45 órát repülnek a Zlinen, de azután tíz órás forgószárnyas alapképzéssel folytatják az AS 350-esen. A képzés többi részét már a H145M-en repülik, illetve a jövőben, a H225M-ek beérkezésével ezen a típuson történő képzés is szerepel a tervekben. Mivel a Mi-17-es közepes szállítóhelikopterrel már csak rövidtávon számol a honvédség, a típusra már nem képeznek hajózókat.

*

A Vegyes Kiképző Repülő Századnál a kanadai tapasztalatok alapján kidolgozott módszert alkalmazzák, a dokumentáció kitöltésétől kezdve, a tervezésen át, a repülés előtti és utáni eligazításokig (briefing/debriefing), és az értékelésig. Így az NFTC-képzésre kiválasztott fiatalok nem Kanadában szembesülnek először ezekkel a módszerekkel.

A heti repülésre az előző pénteken történik az előzetes felkészülés, ami alapvetően a hétfői repülési tervre, illetve a hét többi napjára tervezett repülésekre készíti fel a jelölteket. Az adott repülési napon, a repülő állomány két órával a repülés megkezdése előtt érkezik be a századhoz. A repülés előtt egy órával kezdődik az eligazítás, amelyen a repülés koordinátora - egy kijelölt oktató - az adott repülési napra vonatkozó meteorológiai helyzetet, a gépek kiosztását, a szükséges kódokat, az igényelt légtereket, a hajózó személyzeteknek szóló információkat (NOTAM) ismerteti a repülő állománnyal. Ezt követően a repülési tervnek megfelelő sorrendben megkezdődnek a repülések. A cél az, hogy minden fiatal legalább egyet repüljön naponta, hogy a repülőgép vezetéséhez szükséges készség kialakulhasson. Akkor lehet folyamatos fejlődésről beszélni, ha a napi egy óra repülés biztosítható, mert akkor rögzül a tudatalattiban az agy és a test közötti koordináció, hogy milyen mozdulatok szükségesek egy repülési elem végrehajtásához. Ez a készség nagyjából negyven óra alatt kialakul, amelyet a repülésből történő kisebb-nagyobb kiesés sem befolyásol jelentősen és rövid frissítő repüléssel helyreállítható.

A kiképzés nyolc ejtőernyős ugrás és a kéthetes földi előkészítés után kezdhető meg. Az első NKE hallgatói csoport 2020 szeptemberében kezdte meg repülőkiképzését, amikor még csak négy Zlin volt Szolnokon és az időjárás se mindig fogadta kegyeibe a repülőket. A képzés nehézkesen haladt, most tavasszal folytatódik és júniusig tart. Szeptembertől újabb évfolyam érkezik a századhoz, akik ugyanúgy ejtőernyős ugrással és földi előkészítéssel kezdenek, de már nyolc kiképzőgép áll rendelkezésre. Ezzel jelentősen felgyorsul a képzés, de az őszi időjárás még mindig negatívan befolyásoló tényező lehet. Várhatóan a nyári hónapok felé mozdul majd a kiképzés, ami nyilvánvalóan szerencsésebb időszak, a jó idő segíti majd a gyorsabb előrehaladást.

Ebbe a kiképzési folyamatba kell betervezni azokat a fiatalokat is, akik valamelyik egyetemen már befejezték tanulmányaikat, megszerezték a diplomájukat és azután jelentkeztek az NFTC képzésre. A Vegyes Kiképző Repülő Századnak úgy kell összefésülni a két csoport képzését, hogy mindig azokon legyen a hangsúly, akiknél ez indokolt. A Nemzeti Közszolgálati Egyetemről érkező hallgatók képzésére csupán két hónap áll rendelkezésre szemeszterenként, az NFTC-re jelentkező jelölteké időben jobban elnyújtható, mert ők az év elejétől az őszi kiutazásig képezhetőek. Az lenne a kívánatos, ha minél nagyobb létszámú jelölt közül lehetne kiválasztani a kanadai képzésre leginkább alkalmas hajózókat, mivel a Magyar Honvédség részére fenntartott helyekért a szerződés értelmében mindenképpen fizetnie kell a magyar félnek.

A képzés alaptípusa a Zlin 242-es, de hogy a gépek kihasználtsága és az egy főre jutó repülési idő a lehető legmagasabb legyen, három fő NKE hallgató képzése Zlin 143-assal történik. A képzés szempontjából a két típusváltozat közötti leglényegesebb eltérés, hogy a négyüléses Zlin 143-as nem műrepülhető, viszont a felszereltsége alapján a műszeres képzésre jobban megfelel. Ha egy jelölt az orvosi vizsgálat során 1/B besorolást kap (1/A vadászgép, 1/B helikopter vagy szállító repülőgép) illetve helikoptervezető szeretne lenni – sokszor van ilyen is - akkor neki nem szükséges műrepülést tanulnia, mert leendő forgószárnyas típusán arra nem lesz szükség. A jelenleg kiképzés alatt álló tizennyolc főből három vállalta, hogy a Zlin 143-as típust repül - a helikopteres kiképzők legnagyobb örömére. A kétüléses Zlin 242-es természetesen műrepülhető, az NFTC-re készülő fiatalok, illetve az NKE hallgatók többi hajózójelöltje ezen a típuson szerzi meg a légcsavaros alapokat.

* * *

Fotó: Szórád Tamás


Catégories: Biztonságpolitika

RÉGENVOLT REPÜLŐNAPOK: CÁSLAVI NYÍLT NAP, 2009

lun, 03/05/2021 - 13:36

Csehország közepén, a Prágától nagyjából 80 kilométerre elhelyezkedő Cáslav mellett van a cseh légierő 21. harcászati repülőbázisa. A Gripenek mellett L-159-esek és L-39-esek is üzemelnek a bázisról, amely kétévente májusban rendezi nyílt napját. Az idén esedékes rendezvény a jól ismert okokból elmarad, ezért a régenvolt repülőnapokat felidéző sorozatom legújabb részébe a 2009-es cáslavi nyílt napot választottam. 

Kiállítási célra felújított Szu-7BM a torony előtt a nyílt nap reggelén. A típust első külföldi üzemeltetőként 1963 és 1990 között használta a csehszlovák légierő. 

A svéd légierő egy kétüléses Gripent küldött a típustestvérek nyílt napjára.

Az ekkor még Namestből üzemelő L-39-esek egyike a típus első felszállásának 40. évfordulójára díszfestést kapott: a főtervező, Jan Vlcek képmása került a vezérsíkra.  

A belga légierő Kleine Brogel bázisának F-16B gépén szintén díszfestés emlékeztetett egy évfordulóra, az F-16-os típusra átképző század 1987 és 2007 közötti húszéves működésére.

Egy szépen felújított Z-37 Cmelak. A típus sokféle fülkeelrendezéssel készült, itt egy kétüléses és vélhetően kétkormányos változat áll a füvön.

A francia Nieuport XII replikája egy Mladá Boleslavban működő múzeum tulajdona.

A Piper L-4-esek futárgépként és a tüzérséggel együttműködő megfigyelőként is repültek a második világháborúban.

A cáslavi reptéri tűzoltók UAZ terepjárója előteres járműként is szolgált. A háttérben látható lokátorokat a közelmúltban újakra cserélték. 

A Luftwaffe F-4F Phantom II-ese mellett a cseh katonazenészek gyülekeznek.

A 2614-es MiG-21M 1997-ig repült a csehszlovák majd a cseh légierőnél.

Civil forgalom: egy kétmotoros Piper Seneca gurul az állóhelyére. A gép szélvédőfűtését utólag felszerelhető készlettel oldották meg. A keretbe foglalt üveglapok között elektromos fűtőszál biztosítja, hogy a pilóta a jegesedési körülmények között is kilásson.

Fekete Hollók, azaz Robinson R44 Ravenek.

Nyitókép L-159-esekkel és Gripenekkel.

A 212-es század L-159-eseinek elsődleges feladata a földi célpontok támadása, de ha „helyzet van” az éles fegyverzettel ellátott gépek a kis sebességű légi célok ellen illetve egyes kiemelt objektumok oltalmazására is bevethetőek.

A cseheknél megszokott volt, hogy a készültségi Gripenek is repültek a dinamikus programban. Cáslav Griffjei 2005-ben váltották a MiG-21-eseket.

Ez a civil lajstromú L-29 Delfin egykor a csehszlovák légierőben repült. Sajnos 2012 nyarán lezuhant, pilótája és utasa életét vesztette.

A 2005-ben beszerzett 16 új Mi-171-es közül nyolc lapos hátsó rámpával készült. A 9887-esen maradtak a megszokott kagylóhéjak, de a jobb oldalon egy nagyméretű, eltolható ajtó segíti a katonák gyors ki- vagy beszállását. Emiatt a fűtőberendezés az ajtó fölé került.

Mi-24-es harci helikopterek bemutatója.

A csehek harci helikopterei 2008-ban költöztek át Prerovból Namest nad Oslavouba, a 22. helikopterbázisra.

A típus olasz, az üzemeltető belga. A sárga SF260M-ek a Brüsszelhez közeli Beauvechain légibázisról érkeztek, ahol 1969 óta használták a leendő pilóták alapkiképzésére.

Magyar Gripen és pilótái.

A második világháborúban a PBY-5 Catalina látványa ugyanúgy örömmel töltötte el a Csendes-óceánra kényszerleszállt és a mentést váró pilótákat, mint az Atlanti-óceánon Európa felé tartó konvojok tengerészeit. Az 1943-as, kanadai gyártású amfíbia amerikai felségjelet és brit lajstromjelet visel.

A vízi leszálláshoz a szárnyvégi úszók lehajthatóak.

Az orrfutót a csónaktest aljába, a főfutókat a törzs oldalába lehet behúzni.

An-26-os gurul a felszálláshoz, a beton felett a melegben remeg a levegő. Az Ancsát Casa C-295M-ek váltották a cseh légierőnél.

Négyüléses Zlin Z-43-as. Magyarországon a néphadsereg, később a honvédség, a Magyar Honvédelmi Szövetség és egy rövid ideig a légirendészet üzemeltette, majd a kilencvenes években magánkézben is megjelent a típus.

A földi célpontok L-159-essel végrehajtott imitált támadását pirotechnikai eszközökkel tették látványosabbá.

A kétüléses L-159B vezérsíkján vörös pumafej vicsorog – gép tartósan üzemelt Kecskemétről is.  

Magassági öltözék és hajózóruha a parancsnoki épület mellett „olvasó” pilóta szobrán.

A póttartályos, UB blokkos, emlékműként kiállított MiG-21MF Cáslavban fejezte be a pályafutását.

A cseh légierő típusaira és a vendégek gépeire tömegek voltak kíváncsiak.

* * *

Fotó: Szórád Tamás


Catégories: Biztonságpolitika

A SZÜRKE MADÁR

mar, 27/04/2021 - 08:37

Napjaink világméretű koronavírus-járványa feledteti, hogy nem is olyan régen a fekete kontinensen egy másik vírus pusztított: az Ebola. 2014 augusztusának első napjaiban egy amerikai magáncég olyan repülési feladatra vállalkozott, amelyre korábban nem volt példa. Gulfstream III-as repülőgépükkel kétszer fordultak az Egyesült Államok és a járvány sújtotta Libéria fővárosa, Monrovia között és mindkét repüléssel egy-egy Ebola-vírussal fertőzött amerikai állampolgárt juttattak haza.

2014 tavaszán Nyugat-Afrikában Ebola-járvány tombolt, és az 1976-ban azonosított vírustól több ezren lettek súlyos betegek. Egy 33 éves amerikai orvos és szintén amerikai, 59 éves munkatársnője hónapok óta dolgozott Libériában, amikor július utolsó hetében ők is megfertőződtek. Kettőjüknek több esélye volt felépülni, mint bárki másnak a betegek közül. Az Egyesült Államokban azonnal elindult hazaszállításuk megszervezése, alaposan megosztva az amerikai társadalmat. Az amerikaiak egy része nemtetszésének adott hangot, félve attól, hogy az Egyesült Államokban is kitör majd a járvány. Másik részük viszont azt hangoztatta, hogy igenis mindent meg kell tenni honfitársaikért, haza kell repíteni őket, hogy megfelelő kezelést kaphassanak egy amerikai kórházban. Amíg a különböző fórumokon ment a vita, egy georgiai cég, a Phoenix Air Group Inc. a kormány hathatós támogatásával elkezdte a felkészülést a repülés végrehajtására. 

A Gulfstream III-as kabinjának egyik légi betegszállító konfigurációja.

A Phoenix Air Group Inc. egyike volt azoknak a cégeknek Amerikában, amelyek a kormány és a fegyveres erők részére biztosítottak légi szolgáltatást. Flottájában légcsavaros-gázturbinás Gulfstream I-es illetve sugárhajtású Learjet 35/36 és Gulfstream III-as típusok üzemeltek. A Phoenix Air egyrészt ugyanolyan szolgáltatást végzett, mint bármely más cég, amely hasonló típusokkal repül, vagyis teherszállítás, charter- és üzleti repülés egyaránt volt a palettán. Másrészt a katonai repüléssel foglalkozó, Phoenix Force elnevezésű részlegük többek között célvontatáshoz, drónindításhoz, fegyvertesztekhez, vadászirányítók képzéséhez, elektronikai hadviselési gyakorlatokhoz biztosított repülőgépet a haditengerészet részére, továbbá hadihajók ellen is repültek ellenséges fegyverrendszereket és eljárásokat szimulálva. Emellett különleges szállítással is foglalkoztak - lőszert, robbanóanyagot és más veszélyes árut egyaránt szállíthattak.

A Phoenix elektronikai hadviselési kiképző-gyakorló feladatokra felszerelt Learjetjei.

A cég a védelmi minisztériummal és az egészségügyi hatóságokkal karöltve már évekkel korábban létrehozott egy olyan eszközt, amellyel akár súlyosan fertőzött személyeket is a világ bármely részéből az Egyesült Államokba lehetett szállítani. Ez az ABCS-nek (Aeromedical Biological Containment System) nevezett, fóliasátorra emlékeztető szerkezet volt az, amelyben 2014. augusztus elején a két fertőzött amerikait hazaszállíthatták. Ez az eszköz tettei lehetővé, hogy a beteget – egyszerre csak egy főt - a repülőgép személyzetétől és az egészségügyi személyzettől izoláltan szállítsák. Így csak akkor kellett az orvosoknak és az ápolóknak speciális öltözéket viselniük, amikor az ABCS-be léptek.

Az ABCS-ben valamivel kisebb a légnyomás, mint a repülőgép kabinjában, hogy ha a sátor tömítettsége valahol megsérül, akkor a kabin levegője szivárogjon be és ne a benti levegő jusson ki. A nyomást külön berendezés figyeli, ami jelez, ha a tömítettség megszűnik. Az ABCS sátorba elölről léphet be az egészségügyi személyzet, miután a cipzáras zsilipen átjutott. Azt, hogy a zsilipeléskor se jusson ki fertőzött levegő, az áramoltató rendszer biztosítja azzal, hogy elölről, a zsilip irányából egy szűrőn keresztül folyamatosan fújja be a levegőt. A sátoron áthaladó levegő hátul egy újabb szűrőn, majd egy csövön keresztül a Gulfstream végén, a poggyásztér átalakított ajtajánál jut ki a repülőgépből. A fertőzött személy egy, a mentőautókban és betegszállító repülőgépekben használatos ágyon fekszik a szállítás során. Szükségletei elvégzéséhez egy kisméretű mobil WC szolgál.

Az ABCS és tartozékai az egyik Gulfstream mellett.

A feladatra természetesen olyan repülőgépet kellett kiválasztani, amely egyrészt alkalmas volt az interkontinentális repülésre, másrészt akkora ajtaja volt, amelyen keresztül az ABCS-t a fedélzetre lehetett emelni. A választás az N173PA lajstromjelű Gulfstream III-asra esett. A Phoenix Air kettőt üzemeltetett a típusból, a szóban forgó gépet 2005-ben vásárolták a dán légierőtől. Nemcsak arra volt alkalmas, hogy átrepüljön az afrikai országba, de nagyméretű, felfelé nyitható ajtaja révén az ABCS-t is a fedélzetére vehette. Sebessége, hatótávolsága és az utastér mérete miatt - egy viszonylag nagy orvosi team és annak teljes felszerelése is elfért a fedélzeten – a géppel korábban is végeztek már interkontinentális betegszállítást, de az Ebola miatt a 2014. augusztusi repülések jobban reflektorfénybe kerültek.

A Phoenix repülőgépén nagyméretű teherajtó van.

Mindkét repülést ugyanazon az útvonal hajtották végre a pilóták, akik a többi résztvevővel együtt önként jelentkeztek a feladatra. A Gray Bird hívójelű Gulfstream a Phoenix Air bázisáról, Cartersville-Bartow County repülőtérről indult és először az Azori-szigeteken lévő portugál légibázison, Lajes Fielden szállt le, majd a tankolás után Monroviába, Libéria fővárosába repült tovább. Hazafelé szintén leszállt az Azori-szigeteken, ezután az Atlanti-óceánt átrepülve érkezett a Maine állambeli Bangorba. Innen délre folytatta az utat, Georgiába, a légierő Dobbins bázisára. A két, egyenként 14 órás repülés után mindkét beteg innen került egy atlantai kórházba. A repülőgép utasterének minden tartozékát és a padlót is több réteg műanyag fólia borította. A Gulfstreambe történő beszálláskor a betegek védőöltözéket kaptak, amelyeket csak az ABCS-ben vettek le róluk. Kiszálláskor szintén ezeket a ruhákat viselték, de az öltözékeket akkor már fertőzöttnek minősítették. Ezért a sátorból még plusz egy steril lábbelibe léptek és így hagyták el a fedélzetet, miközben semmihez sem nyúlhattak. Ezután már csak a repülőgép fertőtlenítésének többórás procedúrája volt hátra. Az ABCS-t is fertőtlenítették majd később elégették.

Az orvos augusztus 2-án érkezett Atlantába, a kórházból augusztus 21-én engedték haza. Kolléganőjét augusztus 5-én szállította haza a Phoenix Air, kórházi kezelése 21 napos volt. Mindketten meggyógyultak egy olyan betegségből, amelynek túlélésére alig tíz százalék esélyük volt.

* * *

Fotó: Phoenix Air Group, Centers for Disease Control and Prevention


Catégories: Biztonságpolitika

A MEDÁL HAZATÉRT

mar, 20/04/2021 - 08:43

Az internetnek köszönhetően nem csak régi ismerőseink nyomára bukkanhatunk, hanem olyan személyes kötődésű dolgainkra is, amelyeket elveszettnek hittünk és talán már végleg le is mondtunk róluk. Igaz, ehhez némi szerencse is kell és olykor egy-egy segítőkész ember. A közelmúltban így járt az Egyesült Államokban élő barátom is. Jeff Manthos rövid írása következik egy családi ereklye megtalálásáról.  

Apám, Atlee G. Manthos azóta vágyott a repülésre, amióta az 1920-as években gyerekként a texasi égen áthúzó kétfedelűeket nézegette. Miután kitört a második világháború, mindent megtett, hogy az álmát megvalósítsa. Haditengerészeti pilóta akart lenni, hogy repülőgép-hordozók fedélzetéről repülhessen, de a Navy elutasította. Túl magas a vérnyomása – mondták neki. Valóban az volt, egy veleszületett szívprobléma egész életében megmaradt. Ez azonban nem állította meg apámat, jelentkezett a hadsereg repülőiskolájába. A légierő akkor még a hadsereg része volt. Itt egy újabb problémával szembesült: túl idős volt a képzéshez. Ez sem rettentette el, a születési anyakönyvi kivonatán megváltoztatta a születése időpontját, két évvel fiatalabbnak tüntette fel magát, hogy a korhatáron belül maradjon. Nyilvánvaló volt, hogy mit csinált és nem hiszem, hogy becsapta a hadsereget, de 1941-ben háborús idők voltak és elfogadták a jelentkezését. Valószínűleg a vérnyomását is olyan lazán kezelték, mint az anyakönyvi kivonatát és elkezdhette a kiképzést. Az évfolyamtársaihoz képest idősebb kora miatt a Pappy becenevet kapta, ami aztán az egész pályafutása során elkísérte.

A repülőiskola után oktatói kiképzést kapott a texasi Wacóban - közel az otthonához - a hadsereg repülőterén. Két legjobb barátja szintén oktató lett, és ők hárman olyan csapatot alkottak, akik szakmailag és emberileg is mindig számíthattak egymásra. (Az egyik növendékük később, a vietnami háborúban Kongresszusi Becsületrendet kapott.) Végül apám ideje is eljött és az angliai Leistonba küldték, ahol a legendás P-51 Mustangon repülhetett. Két barátját is Angliába helyezték, így a szoros kötelék megmaradhatott.   

A harctéri szolgálata során apám számos kitüntetést kapott, többek között az áhított Repülő Érdemrendet (Air Medal), három tölgyfalombbal. Két barátja már csak posztumusz kaphatta meg a sebesülésért járó Bíbor Szív (Purple Heart) kitüntetést. Apám 1980-ban hunyt el és nem volt meglepő, hogy a megannyi szívroham egyike vitte el. Biztos vagyok benne, hogy a nagyteljesítményű gépeken repült közel 5000 óra hozzájárult ehhez (Atlee Manthos a háború után évtizedekig repült sugárhajtású gépeken). Apa halála után a bátyámmal elosztottuk a háborús emléktárgyait. A Repülő Érdemrend a bátyámhoz került, nálam csak a kisebb, a protokoll események során viselt változata maradt. A bátyámnál őrzött érdemrendet 2000-ben, sok más dologgal együtt egy betörés során ellopták és csak a halvány emléke maradt meg.

Szerencsére nagyon sokan foglalkoznak a repülés történetével és a második világháborúval. Egy fiatalember, a hadsereg volt helikopterpilótája az internetet böngészve meglátott egy eladásra kínált Repülő Érdemrendet, a hátulján apám nevével. (Később a nevet megpróbálták kicsiszolni.) A név miatt emlékezett arra, hogy egy görög barátom könyvet írt a görög-amerikai pilótákról és ebben a könyvben egy külön fejezet szólt apámról. A barátom révén a hír idén márciusban eljutott hozzám is, és végül mi hárman elkezdtünk azon dolgozni, hogy még azelőtt megvehessük az érdemrendet, mielőtt egy magasabb ajánlatot tevő elviszi, és végleg búcsút mondhatunk neki. Végül sikerült és huszonegy év „engedély nélküli távollét” után az a Repülő Érdemrend, amelyet 1945-ben adtak és 2000-ben elloptak, visszakerült a családunkhoz és elfoglalta méltó helyét apám repülőmúltjának emlékei között. Mindez az internet jó oldalának és két, más-más féltekén élő önzetlen embernek köszönhető.

* * *

Fotó: Manthos családi archív


Catégories: Biztonságpolitika

PILÓTA, SZÜRKE SISAKBAN

jeu, 08/04/2021 - 16:23

A kétezres évek közepén a magyar pilóták fehér sisakja mellett egy szürke is feltűnt a kecskeméti L-39-esek kabinjában. A sisak gazdája, Ronald Triegel őrnagy (később alezredes) a Luftwaffe pilótája volt, aki négy éven át segítette a magyarok munkáját az MH 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázison.

Ronald „Ron” Triegel a keletnémet légierőnél kezdte pályafutását, majd a két német állam, a Német Demokratikus Köztársaság (NDK) és a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) 1990-es egyesítése után a Luftwaffe állományában repülhetett tovább. Még közel húsz évig szolgált vadászpilótaként, utolsó felszállását éppen Magyarországon hajtotta végre.

- Hogyan kezdődött a katonai pályafutásod?

- Azt hiszem akkoriban nálunk is hasonló módon toborozták a leendő vadászrepülőket, mint Magyarországon. A toborzók már az általános iskolában keresték azokat a tanulókat, akikből jó eséllyel jelölt lehet. A második világháborús orosz vadászrepülő ászokról olvasott könyveknek köszönhetően, tizenhárom éves koromban kezdtem érdeklődni a repülés iránt. Lenyűgöztek az olvasottak és hasonló kalandokról álmodtam magam is. Korábban sok minden megfordult a fejemben a leendő hivatásomat illetően. A nagyapám hatására például mozdonyvezető is akartam lenni. Hetedikes voltam, amikor a fegyveres erők képviselői megjelentek az iskolánkban és arról kérdeztek bennünket, hogy mivel szeretnénk foglalkozni. Én leírtam, hogy vadászpilóta akarok lenni. Ettől kezdve egy többé-kevésbé automatikus folyamat zajlott le.

- Hogy nézett ki ez a folyamat?

- A repülő kiképzés már a katonai képzés előtt elkezdődött. A katonai előképzés a sport és technikai foglalkozásokat nyújtó szervezetnél, a GST-nél (Gesellschaft für Sport und Technik) történt. A szocialista nagyvállalatok a katonai előképzéshez szükséges szervezeteket tartottak fent, ahol teherautó-vezetéssel, vitorlázással, morzézással, és persze a repüléssel lehetett ismerkedni. Én Wittenbergében, egy varrógépgyárnál kezdtem a vitorlázórepülő elméleti tanfolyamot 1976 decemberében, a gyakorlati képzésre Neustad-Glewében került sor. 1977-ben, 14 évesen már Bocian és Pirat vitorlázógépeken repültem. Amikor 1978-ban a családom az ország délkeleti részébe költözött, Bautzen-Klixben szerettem volna folytatni, de a papírjaim nem érkeztek meg, így csak a földről nézhettem a többieket. A következő évben beiskoláztak a motoros repülő elméleti tanfolyamra a Potsdam melletti Schönewaldéba, a GST két nagy oktatási központjának egyikébe. A sikeres vizsgák után a gyakorlati képzés Chemnitz mellett, Jahnsdorfban történt. Ezután már csak motoros gépen, Zlin Z-42-esen repültem, majd 1982 augusztusában megkaptam a behívómat. Az egykori keletnémet pilóták többsége ezt az utat járta be, gyakorlatilag nem volt más módja annak, hogy katonai pilóták legyünk. A repülést nagyon szerettem, de a képzés katonai részét már kevésbé. Márpedig azon is át kellett esni, hiszen úgy kezeltek bennünket, mint leendő katonákat. Megértettem, hogy csak akkor repülhetek, ha ezt is elfogadom. Úgy fogalmaznék, hogy nem én voltam a legjobb választás azokban az időkben, amikor az volt az elvárás, hogy az illető elsősorban kommunista legyen, másodsorban parancsnok és csak harmadsorban pilóta. Mivel a repüléstől annyi jót kaptam, a dolgot úgy rendeztem el magamban, hogy a katonai rész csak egy „mellékhatása” az egésznek.

Az 1993-ban érkezett ex-német L-39-esek közül nem mindegyik állt szolgálatba Magyarországon. A 018-as a régi szolnoki repülőmúzeumban kapott helyet, ma a RepTár lakója.

1982 augusztusában kezdtem a légierő tiszti iskoláját a 25. kiképző ezrednél, Bautzenben. Ez egy három hónapos katonai alapkiképzés volt, repülés nélkül. Novemberben viszont már az elméletet tanultuk: aerodinamikát, műszertant, sárkány és hajtómű ismereteket, meteorológiát, navigációt és hasonlókat. Mindezt azzal fűszerezték, hogy megismerkedtünk az L-39-essel és szimulátoron gyakoroltunk. Miután két évig tanultunk az Albatroson, és levizsgáztunk nappali és éjszakai kötelékrepülésből és műrepülésből valamint nappali levegő-föld fegyverhasználatból, továbbléphettünk. 1984 nyarán az osztályunkat a 15. kiképző ezredhez helyezték MiG-21-es átképzésre. 1986 nyarán végeztem és megkaptam a harmadosztályú minősítésemet. A csapatszolgálatot augusztusban kezdtem Preschenben, a Vlagyimir Komarovról elnevezett 3. vadászezred 3. századánál. Ekkor még a MiG-21M/MF/MF75 változatokat repültük, de már az a hír járta, hogy a bázis MiG-29-eseket kap majd.

- Mikor kaptál átképzést a MiG-29-esre?

- Az elméleti tanfolyam 1988 novemberében a JG-3 vadászrepülő ezrednél kezdődött. Addig 450 órát repültem a MiG-21-esen, ami valamivel alatta volt az átképzés feltételének ráadásul a repült óraszám mellett az első osztályú minősítés is követelmény volt, de létszám problémáink voltak. A MiG-29-es átképzésre tervezett idősebb pilóták nem feleltek meg az orvosi alkalmassági vizsgálaton. Ezt a vizsgálatot „űrhajós orvosinak” hívtuk, egy átlagos pilótának valóban nagy kihívást jelentett. Ez a létszám probléma vezetett oda, hogy én is lehetőséget kaptam. A német oktatók első csoportját 1987-88-ban még a Szovjetunióban képezték ki, és a későbbi átképzéseket már ők végezték. 1989 februárjában és márciusában elkezdődtek a gyakorlati képzések és a következő hónapokban elértük azt a szintet, hogy készültséget adhassunk a MiG-29-essel. Ez az idő számomra 1989 késő nyarán jött el.

- Ebben az időben hány órát repültél évente?

- Az átlagos éves repült idő ezekben az években 70 óra körül mozgott. Különösen 1987-88-ban volt az, hogy a kiképzési feladatainkat minimális repüléssel kellett teljesítenünk. Vagyis az a pilóta, aki az első felszállással teljesítette az adott feladatot, már ment is tovább a következőre. Később, az újraegyesítés után az éves repült óraszám 80 és 150 között mozgott, attól függően, hogy mennyire értünk rá. Akkoriban ugyanis rengeteg tanfolyam volt, ezért kevesebb idő jutott a repülésre.

- A Varsói Szerződés megszűnése milyen hatással volt az alakulat életére?

- Erről hosszan lehetne beszélni, hiszen nagyon sok aspektusa volt. Röviden összefoglalva: láttuk, hogy politikai változások történnek a hazánkban, továbbra is elláttuk a készültségi feladatainkat, és közben kérdések és komoly aggodalmak fogalmazódtak meg bennünk. A saját népünk ellen is bevetnek majd? Merre haladnak majd a folyamatok? Különálló vagy egyesült Németország lesz? Mi lesz a mi szerepünk? Gondoskodni tudok majd a családomról? Más munkát kell majd keresnem?

Bejelentették a kijelölt alakulatok megszüntetését és eszközeik selejtezését. Szerencsére a MiG-29-esek megmaradtak, de a műszakiak és más támogató személyzet hiányával kellett megküzdenünk. Volt időszak, amikor a pilóták vették át a műszakiak feladatait, azután szerepet cseréltek azokkal, akik addig repültek. Ezzel többé-kevésbé fenn lehetett tartani a működést. Amellett, hogy a saját jövőnket, a családi és baráti közösségeinket érintő komoly változások voltak, az is benne volt a levegőben, hogy valami új kezdődik. Továbbra is fiatal voltam, és nagyon csalódott a keletnémet politikai vezetésben. Ezért nem volt túl fájdalmas megbarátkozni a gondolattal, hogy a Bundeswehr illetve a Luftwaffe lesz a jövőm. Ugyanakkor adott volt a kérdés: a Bundeswehr igényt tart majd rám?

A Luftwaffe MiG-29-ese Kecskeméten, az 1997-es NATO Express nemzetközi repülőnapon.

Az állomány túlnyomó részének profizmusa és elkötelezettsége, az egyesült kelet- és nyugatnémet katonai vezetés valamint a hatalmas nemzetközi érdeklődés a MiG-29-es képességei iránt, biztosította a típus túlélését és így az én jövőmet is. Persze ehhez nekem is hozzá kellett adnom a magamét és új dolgokat tanulnom, méghozzá nagyon gyorsan.

- Milyen követelmények voltak a volt keletnémet pilótákkal szemben?

- Alapvetően két dolog kellett ahhoz, hogy valaki átkerüljön. Elsősorban bizonyíthatóan semmilyen kapcsolatban nem lehetett a keletnémet állambiztonsági szervezettel (Stasi), másodsorban pedig a teljesítménye alapján. Azok a volt keletnémet tisztek, akiknek nehézséget jelentett elsajátítani az új rendszer filozófiáját, az angol nyelv használatát, az alap légiharc elemeket, az ICAO szabályok szerinti repülést, a rajparancsnoki követelményeket és az ezekhez hasonló dolgokat, azok előbb-utóbb kikerültek a rendszerből. Ez egy nagyon nehéz időszak volt, rengeteget kellett tanulnunk, hogy felzárkózzunk a nyugati kollégáinkhoz. Gondot okozott az angol nyelv napi használata, mert többségünk csak egy nagyon kezdetleges tudásra tett szert az iskolában. A repülésben használt angol alapos ismerete és az, hogy angol nyelven tudjunk eligazításokat tartani, előfeltétele volt annak, hogy a Bundeswehr átvegyen bennünket. Ezért valamennyiünket nyelvi képzésre küldtek, hogy elérjük a pilótáknak előírt minimális szintet. Voltak, akiknél ez hosszabb időt igényelt, és ezért nehezen tudtak lépést tartani a kiképzési repülésekben. Ami engem illet, én 1990-től 2004-ig a 731. vadászrepülő századnál szolgáltam. A század feladata a német légtér védelme (készültségi szolgálat ellátása) volt, de többnyire, mint kiképzést támogató partner repült szerte Európában és a tengerentúlon. Részt vettünk a Szardínia szigetén, Decimomannuban tartott gyakorlatokon, a nagy amerikai és kanadai gyakorlatokon (Red Flag, Maple Flag) valamint olyan továbbképzésen, mint a TLP (Tactical Leadership Program). Kezdetben beosztott pilótaként repültem, majd egy olyan csoport tagja lettem, amely különféle műszaki kísérleteket végzett a MiG-29-eseken és más tesztprojektekben is részt vett. Repülésbiztonsági tanfolyamokat is végeztem, hogy bővítsem a jövőbeni lehetőségeimet.

- A kecskeméti beosztásra hogyan adódott lehetőség és mi volt a feladatod?

- Önkéntes alapon bárki jelentkezhetett rá. A magyar katonai vezetés 2002-ben keresett meg bennünket azzal, hogy folytassuk a német-magyar együttműködést. Ez egy német katonai tanácsadó csoport küldésével indult, azzal a szándékkal, hogy 2003-ban olyan szakemberek váltják majd fel, akik a repülés és a harcirányítás területén szakértők. Amikor 2002-ben megkérdezték, hogy érdekel-e a feladat, a német MiG-29-esek kivonása már látható volt. Ezért jó lehetőséget láttam a magyarországi beosztásban, mert így még három évig repülhettem és külföldön szolgálhattam. A feleségemnek sem kellett kétszer mondani és három csodálatos év elé néztünk Magyarországon.

Egy magyar Albatros hátsó ülésében, 2008 kora tavaszán.

A terv az volt, hogy egy irányítóval a veszprémi légi vezetési és irányítási központban és egy pilótával a kecskeméti repülőbázison létrehozzuk a német és a magyar légierő összekötő parancsnokságát. Az én feladatom az volt, hogy a volt keletnémet légierő átalakításánál szerzett tapasztalataimat átadjam és támogassam a kecskemétieket a NATO támasztotta feladatokban. Tárgyalásokat folytattunk a Hungarocontrollal és a katonai vezetéssel a légtérszerkezettel kapcsolatban, továbbá olyan feladatok is voltak, mint a vonatkozó NATO dokumentáció műveleti-harcászati szinten történő bevezetése, a légi utántöltés bevezetésének támogatása, vagy a MiG-29-es hajózók túlélő öltözékének beszerzése. Ezek a német MiG-29-eseken használt öltözékek a norvégiai NATO Air Meet (NAM) gyakorlaton résztvevőkre vonatkozó minimum feltételek miatt kellettek, de végül nem jött össze a részvétel. Ez a gyakorlat más volt, mint az előző, törökországi NAM, ahol ott voltak a kecskemétiek. A feladatok 60 százaléka éjszakai és tenger feletti volt és a NAM tervezői nem változtattak a terveken csak azért, hogy a MiG-29-esek részt vehessenek a gyakorlaton. A gyakorlat szempontjából ez teljesen érthető volt. A MiG-29-es korlátai a komplexebb éjszakai feladatoknál, a speciális öltözékek hiánya – ezek még nem érkeztek meg Németországból – és a pilótáknak a gyakorlat elvárásaival összevetett kiképzettségi szintje végül oda vezetett, hogy a magyarok részvételét törölték.

Tanácsadóként a magyar kontingenssel tartottam Konyába, a törökországi NATO Air Meet-re és a lengyelországi éleslövészetre is. A magyar és német parancsnoki találkozókon előadásokat tartottam az összekötő parancsnokság munkájáról, és némi kitérőt is tettem azzal, hogy találkoztam a győri légvédelmi rakétásokkal, hogy segítsek koordinálni a jövőbeni német-magyar kapcsolatokat a légvédelem területén. Jürgen Erbeck ezredessel, a német katonai attaséval, volt Phantom és Tornado pilótával, és nagyszerű támogatómmal a magyarországi éveim alatt, mi koordináltuk és segítettük adminisztratív szinten a német Tornadók kecskeméti áttelepüléseit.

Bár ezek a feladatok rengeteg időt igényeltek, a fókuszban a magyar MiG-29-es és L-39-es hajózók felzárkóztatása volt a nyugati vadászrepülő standardokhoz. Az sajnos balszerencsés helyzet volt számomra, hogy az üzemképes MiG-eket többnyire a készültségi szolgálatot ellátó pilóták használták a jártasságuk fenntartására. Ez lényegében a nullára csökkentette a lehetőségemet, hogy a MiG-29-esen repüljek. A légcsavaros és sugárhajtású gépeken repült nagyjából 2500 órámból körülbelül 1480-at repültem a MiG-29-esen, ezt szerettem volna Kecskeméten 1500-ra kerekíteni, de sajnos nem volt rá mód. A négy év alatt három órát repültem a típuson.

A kiképzési repüléseken ellenfelek, most kísérők. Búcsúrepülés JAS 39-esek és egy MiG-29-es kíséretében.

Az L-39-esen oktató pilótaként repültem, a fiatalokat tanítottam a különböző légiharc-eljárásokra az azonos és az eltérő típusú gépek között. Az utóbbi remek lehetőség volt arra, hogy célt repüljünk a MiG-29-eseknek, egészen a 4-4 elleni felállásig. A MiG-29-es erősségeinek és gyengeségeinek ismeretében néhány feladat egész jó eredménnyel végződött még egy olyan nagyszerű gép ellen is, mint a 29-es. Később, ahogy megjelentek a Gripenek, a pilóták képzéséhez és gyakorlásához szintén célt repültünk az L-39-esekkel. Olyan feladatunk is volt, amikor a bánkúti radar kalibrálásához repültünk. Ezekben a feladatokban az volt a kihívás, hogy a kalibrálás miatt a paramétereket nagyon pontosan kellett tartani. Végül, de nem utolsósorban azoknak a feladatoknak a koordinálásában is részt vettem, amely a magyar készültségi szolgálat és a veszprémi légi irányítási és vezetési központ NATO harckészültségi ellenőrzését szolgálta. Ezeken a feladatokon én repültem a célt.

Elméletileg hétfőtől péntekig, minden nap volt repülés. A gyakorlatban ez nem mindig jött össze a rendelkezésre álló repülőgépek vagy az üzemanyag hiánya vagy az időjárás miatt. Ez nem volt kirívó, az ilyen gyakran előfordult más alakulatnál is. Amikor minden rendben volt, a nap a reggeli eligazítással kezdődött, amely ekkor már hasonló volt a nyugati repülőszázadoknál tartott eligazításhoz. Ez és a repülés utáni eligazítás nagyon fontos részei a feladatnak, hiszen nem csak értékeltük a résztvevők teljesítményét, hanem bevezettük a NATO standard szerinti alapos eligazításokat. Nagy hangsúlyt fektettem ezekre az elemekre, hogy a magyar pilóták megismerjék a NATO standardokat és ezzel is felkészüljenek az olyan kihívásokra, amelyek a nagy gyakorlatokon való részvétellel járnak.

Jürgen Erbeck ezredessel, a német katonai attaséval.

Természetesen a másik fontos rész a két, három vagy négy gép harci alkalmazásának gyakorlása volt annak érdekében, hogy a résztvevők a saját (kék) vagy ellenséges (vörös) oldalon repülve elérjék az adott feladat legfontosabb célját. Ezen felül azokkal a pilótákkal is repültem a gyakoroltatásuk céljából, akik a Gripenre vagy a kanadai NFTC oktatói beosztásra voltak kijelölve. A vicc az, hogy a magyar L-39-esek ugyanazok a gépek voltak, amelyekkel 1982-ben elkezdtem a pályafutásomat a keletnémet légierőnél. Szerettem az Albatrost az egyszerűsége és a megbízhatósága miatt. Szerencse volt, hogy ugyanazzal a típussal fejeztem be a repülő pályafutásomat, mint amivel annak idején elkezdtem.

- Mennyi időt töltöttél Magyarországon?

- Négy évet. 2004 áprilisában érkeztem és 2008 áprilisában fejeztem be. Eredetileg három évre jöttem, de 2005-ben a repüléseimet leállították. A német vezetés ugyanis rájött, hogy a két ország között nincs aláírva olyan megállapodás, amely az összekötő parancsnokság tagjainak magyarországi foglalkoztatását szabályozza. A megállapodás véglegesítése közel egy évet vett igénybe és 2006 elejétől kezdve újra repülhettem. Ettől függetlenül az L-39-esen 350 órát repülhettem plusz a már említett három órát a MiG-29-esen.

A búcsúrepülés résztvevői

Amellett, hogy sok emlékezetes repülésem volt Magyarországon, különleges lehetőséget is kaptam. A magyar katonai vezetés háromszor engedélyezte, hogy elvigyem magammal a katonai attasénkat, Erbeck ezredest. Különleges dolog volt: két német pilóta egy magyar gépben, a magyar légtérben repült. E három repülés közül az utolsó volt a legemlékezetesebb. Ez volt az utolsó repülésem Magyarországon és egyben ez volt vadászrepülő pályafutásom utolsó repülése is. A búcsúrepülésre két Albatrost terveztünk be. A vezérgépben én ültem Erbeck ezredessel, a másik gépben Gróf Gergely és dr. Toperczer István, aki a repülést fotózta. Két Gripen és egy MiG-29-es szintén csatlakozott hozzánk és így repültük körbe az országot, elköszönve Pápától és Szolnoktól is. A végén két, négygépes áthúzást hajtottunk végre, majd leszálltam – immár utoljára. Hatalmas köszönettel tartozom magyar barátaimnak, hogy magától értetődőnek tartották és támogatták ezt a számomra sokat jelentő lehetőséget. Külön köszönöm Toperczer doktornak, hogy kamerájával megörökítette a legfontosabb pillanatokat.

A Gripen pilóták épületénél Ron ajándéka emlékeztet a Kecskeméten eltöltött évekre. 

Németországba 2008 áprilisában tértem vissza, ahol a következő hat évet Uedemben, a légi műveleti központban (CAOC) töltöttem, mint ügyeletes irányító. Következő beosztásom 2014-ben Ramsteinbe, a NATO légierők központi parancsnokságára (NATO HQ Allied Air Command) szólított. Azóta is ott dolgozom és, ha minden a terveim szerint alakul, akkor innen megyek majd nyugdíjba 2024 márciusában.

 * * *

Fotó: dr. Toperczer István, Szórád Tamás. A cikk nyomtatott változata az Aeromagazin 2021. márciusi számában jelent meg.


Catégories: Biztonságpolitika

AZ ELSŐ ÉV TAPASZTALATAI

mar, 30/03/2021 - 10:24

A Magyar Honvédség részére beszerzett H145M könnyű helikopterek üzemeltetésének első hónapjairól egy évvel ezelőtt ültünk le beszélgetni az MH 86. Szolnok Helikopter Bázison. Azóta túl vagyunk a típus üzemeltetésének első teljes évén, amelyben nemcsak a beérkezett gépek, az átképzett hajózók és repülőműszakiak száma gyarapodott, hanem a tapasztalat is.

Amikor tavaly februárban a helikopterbázisra látogattunk és az első hónapokról valamint a 2020-as év terveiről kérdeztük a típusra átképzett első két hajózót illetve a repülőműszaki zászlóalj H145M üzemeltetésért felelős századparancsnokát, a koronavírus-járvány már fenyegető közelségben volt, de még nem lehetett tudni, hogy milyen hatással lesz az új típus üzemeltetésére és mennyire hátráltatja majd a kiképzést. Ma már tudjuk, hogy jelentősen egyiket sem befolyásolta. Kezdjük a repülőműszakiakkal, hiszen a repülésben nincs az az ambiciózus terv, ami nélkülük megvalósulhatna.

- Repülőműszaki szinten nagyjából sikerült megvalósítani, amit egy évvel ezelőtt terveztünk, azaz sikerült a karbantartásokat megalapozni és most már a 12 havi illetve a 400 repült óra utáni időszakos munkákat végezzük – mondta Bagi Tamás őrnagy, a típuson dolgozó repülőműszakiak parancsnoka. - A mai napig 16 gép érkezett meg, két gépet március közepe-vége felé várunk, illetve még kettőt a második félévben. (Megjegyzés: március 25-én a két tűztámogató változatú gép megérkezett Szolnokra. SZT) Ami kihívás volt, az a tárolás és magának a gépnek a kezelése, mert az orosz típushoz szoktunk. Az mindent elbírt, ennél más a helyzet. Nem számítottunk rá, hogy az időjárás változásaira ennyire érzékeny lesz a régi típushoz képest. A párás időt nehezen viseli, és a sok elektronika miatt megérzi a gép, ha nem szellőzik a tároló hely. Az új hangárkomplexum felépüléséig a gépek tárolását úgy oldottuk meg, hogy a felállított MT-2-es sátrakba telepítettük a karbantartáshoz szükséges eszközöket. Ezekben a sátorhangárokban végezzük a napi üzemeltetéshez használt gépek ellenőrzését. Ezek a heti ellenőrzéseket, a lapátellenőrzéseket illetve a repülés előtti-utáni ellenőrzéseket (line maintenance) jelentik. A nagyobb munkákat a felújított bázishangárban végezzük, ott hajtjuk végre az időszakos munkákat, és a mélyebb hibajavításokat. Ott vannak a műhelyeink is, ahol a műszeres, számítógépes ellenőrzéseket is elvégezhetjük. A németek részéről a helyszíni műszaki támogatás december 15-én megszűnt, azóta önállóan dolgozunk. Igyekeztünk kihasználni a velük töltött időt, az első 400 órás karbantartást, ami egy nagyobb munka, még közösen csináltuk. Ez a gép repült egyébként a legtöbbet, már 500 óra felett jár.

A repülőműszakiak hétfőtől csütörtökig két műszakban dolgoznak, és a repülések folyamatos kiszolgálásával párhuzamosan a következő hét igényeit dolgozzák fel. Péntekre a gépek ellenőrzése, tisztítása marad és felkészítésük a következő hétre. Ebben a folyamatos légialkalmasság fenntartásával foglalkozó csoport (CAMO) van nagy segítségükre, amely egy hónappal a H145M-ek érkezése előtt állt fel.

- Mi, műszakiak a munkára tudunk összpontosítani, nem kell azzal foglalkoznunk, hogy mikor melyik gépen tervezzük be a karbantartást, mert sokat segítenek azzal, hogy ezt ők pontosan tudják. Gyakorlatilag kiírják nekünk, hogy melyik gépet kell reptetni, melyiken kell műszaki munkát végezni. Az energiánkat nem veszi el az, hogy a tervezéssel foglalkozzunk, mert ezt ők leveszik a vállunkról. Bemegyünk, megnézzük, hogy aznap azon a gépen mit kell csinálni és azt végrehajtjuk – mondta Bagi őrnagy.

Ismert, hogy a H145M-ek három változatban repülnek majd: szállító, kutató-mentő illetve tűztámogató konfigurációban. Amire az átkonfigurálás szempontjából a hajózók részéről egyelőre igény van, az ülések ki- és beszerelése, kereső fényszóró vagy csörlő fel- és leszerelése. Utóbbit elsősorban az indokolja, hogy megkezdődött a helikoptervezetőkkel közös felkészülés a kutató-mentő feladatokra. Ezeket a berendezéseket a sátorhangárokban szerelik fel illetve le, csak ezért nem kell a gépet a bázishangárba vontatni. A tűztámogató változat első példányai tavaly december elején érkeztek Szolnokra, egyelőre a rendszerbe vezetik be a gépeket. A repülőműszakiak HForce képzése még hátra van, a koronavírus-járvány miatt tolódott, de még a tavasszal sor kerül rá. A B1-es (sárkány-hajtómű) és B2-es (avionika) tanfolyamok 5-5 csoport, összesen 80 fő németországi képzésével befejeződtek, a magyar hatóság által előírt OJT (On Job Training, a típus ismeretének munka közbeni elsajátítása) folyamatos. Amíg itt voltak a németek, ők felügyelték ezt a fázist, most pedig az általuk kiképzettek felügyelik a típusra újonnan beáramló repülőműszakiak képzését. Időnként kisebb, rövidebb, a fedélzeti rendszerekkel összefüggő képzésekre is van igény, részben a hajózókkal közösen. Repülőműszaki részről már nincs átjárás a H145M és a korábbi orosz típusok között, aki ide kerül, az itt is marad. Egyébként is akkora a leterheltség, akkora igény van a gépekre, hogy nincs is lehetőség arra, hogy egy műszaki más típuson is dolgozzon.

A pilóták 2020-as kiképzési tervében minimális csúszást okozott a járvány. Az előírt korlátozások betartásával itthon és Németországban is folytatni tudták a képzést, a német féllel a közös a munka idén folytatódik. A csoportok a tervezettek szerint mennek, és van, aki már továbbképzésre megy vissza Németországba. Mindent összevetve, óriásit sikerült lépni egy év alatt, hiszen a hajózók úgy indultak neki 2020-nak, hogy volt két kiképzett helikoptervezető és a 2019 novemberében megérkezett két gép. Innen eljutottak odáig, hogy 2020 végétől 16 helikopteren folytathatták feladataikat. Közben kidolgozták és a megszerzett tapasztalatok alapján módosították a kiképzési kézikönyvet és elkezdték a saját állomány itthoni képzését.

Az Airbus részéről az év közepéig egy nagy tapasztalatú pilóta segíti a munkát Szolnokon. Bár civilként dolgozik, katonai múltja segíti abban, hogy megértse, mire van szüksége a honvédségi helikoptervezetőknek. A hajózók rövid, néhány napos képzéseken is részt vettek már, például a navigációs berendezésekkel vagy a kamerarendszerrel kapcsolatban. Utóbbi online módszerrel zajlott, a résztvevők a szolnoki tanteremből irányították a Kanadában lévő kamerát és az oktató szintén Kanadában volt. A következő jelentős előrelépés a HForce fegyverrendszerrel való ismerkedés lesz a nyáron. Júniustól folyamatosan érkeznek a német oktatók és velük kezdik a szolnokiak az elméleti, majd a lövészetekkel járó gyakorlati felkészülést.

A H145M kiképzési repüléseket alapvetően hétfőtől csütörtökig szervezik, naponta két váltással reggeltől estig repülnek a gépek. A pénteki nap általában arról szól, hogy felkészülnek a következő hétre, az oktatók feldolgozzák az újdonságokat, tapasztalatokat és továbbadják a többieknek. Erre épülnek az egyéb feladatok, ami ma még elsősorban szállítást és a határ menti repüléseket jelent. A szállítási feladatok között bel- és külföldi, jó és bonyolult idős egyaránt volt, sőt NVG-vel végrehajtott szállítás is. Az éjjellátó használatát külső leszállóhelyen is gyakorolják. Erre a célra a honvédség lőterei tökéletesen megfelelnek, ahol egy kijelölt területen hajtanak végre NVG-s le- és felszállásokat. Ez egyébként az egyik legbonyolultabb része a képzésnek. A végső cél az, hogy a nappali feladatokat éjszaka, NVG-vel is végre tudják hajtani. További feladat a kiépített határszakasznak a felderítőkkel közösen végrehajtott ellenőrzése. Ez alapvetően vizuálisan történik, de mivel már vannak kiképzett emberek a szenzorrendszer használatára, így annak kameráit is bevonhatják a felderítésbe. A kutató-mentő szolgálat ellátására való felkészülés várhatóan párhuzamosan történik majd a jelenlegi rendszerrel és a továbbiakról a tapasztalatok alapján döntenek.

A mindennapokkal kapcsolatban a pilóták szintén elismerően szóltak a műszakiakkal való együttműködésről. - Mi pilóták szinte nem tudunk olyat kérni, amit ne teljesítenének. Annak ellenére, hogy egy bonyolult rendszeren keresztül kell adminisztrálni, az van, hogy bejön egy feladat, mi elmondjuk, hogy mire van szükségünk és ők megcsinálják. Nagyon jó az együttműködés, amit megkönnyít, hogy van egy tervező és egy végrehajtó rész. Az elmúlt egy év erről is szólt, meg kellett szokni nekünk is, hogy hogyan megy a tervezés. Kialakítottuk mi is azt a hálózatot, amin előre tudunk tervezni, megadjuk az igényeket, hogy mikor, melyik napon, mennyi gépet, milyen felszereltséggel szeretnénk. Az igény átmegy a CAMO-n, ők megnézik, hogy melyik gépet tudják biztosítani, ez átmegy a műszaki csapathoz, és a végén ott áll az a helikopter, amit mi igényeltünk – fogalmaztak a helikoptervezetők.

A H145M üzemeltetés mögött most már négy évszakos tapasztalat van. A tavaszi és őszi időszak extra kihívást nem tartogatott, a nyári melegnek sem volt különösebb hatása és a fedélzeti légkondicionáló bizony jó szolgálatot tett a forró napokon. Az első megmérettetés az volt, amikor az igazi téli időjárás bejött, ugyanis a típuson nincsen jégtelenítő rendszer. A korábbi gépeken volt, ezért a H145M-en ezzel komolyabban kell foglalkozni és a felkészülés során figyelembe kell venni. A jegesedés veszélyével járó időjárás elkerülése érdekében szorosan összedolgoznak a meteorológusokkal illetve a külföldi oktató kolléga is segít, hogy ezt mások hogyan oldják meg, hogyan készülnek fel rá. Ez egy érdekes helyzet, hiszen a helikopter műszerezettsége teljes műszeres (IFR) repülést tesz lehetővé, ugyanakkor a jegesedési körülményekre ügyelni kell.

Arra a kérdésre, hogy mennyi idő után érzi otthon magát a típuson egy egyébként tapasztalt pilóta, többféle válasz létezik. - Ha repült időhöz kötjük, én úgy voltam vele, hogy 20 óra körül kezdtem érezni, 50 óra körül voltam úgy, hogy most már magabiztosabban megy, és 100 óra körül kezdtük el próbálgatni azt, hogy a gép mire képes egyébként – mondta Simon Zsolt alezredes, aki Dajka Attila őrnaggyal elsőként kapott átképzést a H145M-re. - Persze sokat repülünk manuálisan, de használom a robotpilótát, a navigációs rendszert és mivel minden mindennel összefügg, én azt mondom, hogy 100 óra kell, hogy továbblépjünk.

Dajka Attila őrnagy - a típuson eddig legtöbbet, 400 órát repült helikoptervezető - véleménye az, hogy annak valamivel könnyebb a dolga, akinek már van könnyű helikopteres tapasztalata. Annak se jelenthet gondot, aki a közepes szállítóhelikopterről kerül át a H145M-re, de előny lehet az AS350-es tapasztalat. Mások a mozdulatok, paraméterek, határértékek, fejben át kell állni egy más gondolkodásra. Ráadásul tovább lehet bontani a dolgot, hiszen a reptechnika csak az egyik fele az átállásnak. A másik a fedélzeti rendszerek bonyolultsága. A szolnokiakat oktató francia pilótának nagy tapasztalata van, mégis a mai napig előfordul, hogy olyan újabb dologgal találkozik, hogy inkább elolvassa az üzemeltetési utasítást. Ráadásul ott vannak a kiegészítő berendezések, amelyek üzemeltetése szerteágazó. Csak a szenzortoronynak három kamerája van, hat üzemmóddal. Külön szakma úgy működtetni, hogy az azzal készült videofelvétel értékelhető legyen. Ráadásul a németek sem tudnak mindent elmondani a rendelkezésre álló idő alatt. Olyan titkok vannak még ebben a helikopterben, amelyeket az üzemeltetési utasítások állandó tanulmányozása és a rendszerek használata közben ismernek meg a hajózók. Rendszeres szimulátoros gyakorlás ugyan nincs előírva, de Németországban van lehetőség gyakorolni. Volt már, aki visszament – például az NVG képzés miatt – szimulátorozni, és frissítő jelleggel is terveznek erre az évre szimulátoros képzést, hiszen a berendezés lehetővé teszi, hogy biztonságos körülmények között gyakorlatilag bármilyen vészhelyzetet kipróbáljanak.

Ahogy az tavaly is elhangzott, a honvédség kétfős személyzettel tervezi használni a típust. Két fő repül akkor is, ha a feladat fedélzeti rendszerkezelő jelenlétét igényli, ami a H145M esetében a csörlést illetve a bal első ülésből a kereső fényszóró, a szenzortorony és az egyéb rendszerek kezelését jelenti, aládolgozva a pilótának. A fedélzeti rendszerkezelőknek rádiólevelező vizsgájuk is van, így a kommunikációban is tudnak segíteni. Ez könnyű helikopterről lévén szó a kutató-mentő feladatoknál előnyös, mert nem kell plusz ember. A fedélzeti rendszerkezelőket a Mi-8/17-es szállítóhelikopterek fedélzeti technikusai közül választották ki, képzésük Németországban volt. A németek a pilótával együtt képzik a fedélzeti rendszerkezelőket, egy személyzetként kezelve őket. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a képzés során négy fő van a helikopter fedélzetén, és elöl-hátul egyaránt oktatás zajlik: a pilótaoktató a helikoptervezetőt, a csörlőkezelő-oktató pedig a rendszerkezelőt oktatja. Az oktatók arra kíváncsiak, hogy a végén a két fő hogyan működik együtt. Jelenleg négy rendszerkezelőnek átképzett fedélzeti technikus van, ők szakszolgálati engedéllyel rendelkeznek, önállóan csőrölhetnek. Ez az átképzés a jelenlegi fedélzeti technikusoknak egy lehetőség lesz arra, hogy a jövőben a H145M-en folytassák pályafutásukat. (A 2023-tól beérkező H225M-ek is igényelnek majd fedélzeti technikusokat / rendszerkezelőket, várhatóan még nagyobb létszámban.)

Összefoglalva: a H145M üzemeltetés első éve a tapasztalatgyűjtésről szólt egy olyan összetett helikoptertípussal, amelyhez hasonlót a honvédség még nem üzemeltetett. Remélhetőleg, amikor egy év múlva ismét leülünk egy összegzésre, a kutatás-mentéssel illetve a HForce fegyverrendszerrel kapcsolatos előrelépés érdekességeiről is beszámolhatunk majd.

 * * *

Fotó: MH 86. Szolnok Helikopter Bázis, Udvarhelyi Teréz, Szórád Tamás. A cikk nyomtatott változata az Aeromagazin 2021. márciusi számában jelent meg.


Catégories: Biztonságpolitika

RÉGENVOLT REPÜLŐNAPOK: KECSKEMÉTI NEMZETKÖZI REPÜLŐNAP, 2005

jeu, 25/03/2021 - 11:33

A kecskeméti nyílt napok és repülőnapok sorában az 1990-es, 1997-es, 1998-as, 2000-es, 2003-as, 2006-os, 2007-es, 2008-as és 2010-es visszatekintés után az utolsóhoz érkeztem (számomra a 2013-as kimaradt). A 2005-ös nemzetközi repülőnapot augusztus 6-7-én rendezték meg az 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázison.

A Royal Air Force Jaguar GR 3-asa csak a statikus bemutatón, az egyik könnyűszerkezetes hangárban volt látható. A RAF 2007-ig repülte a Jaguart.

A házigazdák 06-os MiG-29-esét vontatják a zónában. A Wright-fivérek óta tudjuk, hogy repülőgép és kerékpár jól megfér egymás mellett.

A görög légierő tűzoltásra és tengeri mentésre egyaránt használt Canadair CL-415-öse szokatlan formájával és színével egyaránt feldobta a statikus sort.

Biztos, ami biztos. A Hawk fülketetejének zárására a britek egy régóta bevált megoldást választottak.

A magyar An-26-os mellé a malackai (Malacky-Kuchyna) szállítórepülők L-410-ese került, amelyből légifotós / térképész és VIP változatot is üzemeltetnek a szlovákok.

A 410-essel szemben a francia légierő dijoni 2/2-es vadászrepülő ezredének két századától, a Sirálytól és a Kaszáló Haláltól érkezett Mirage 2000-esek kaptak helyet.

Szerbia-Montenegró MiG-21-ese. Az államszövetség 2006-os felbomlása után a 21-es Szerbiában maradt.

2005 nyarán a 6196-os aranyosgyéresi (Campia Turzii) LanceR C (MiG-21MF) képviselte a román vadászokat külföldön, így Kecskeméten is. Az izraeli segítséggel modernizált román 21-esek két évvel később már Baltic Air Policing missziót teljesítettek Litvániában.

A Fortele Aerienne Romane An-26-osa érkezik, fedélzetén a MiG-21-est kiszolgáló műszakiakkal.

F-16C az avianói 555. vadászrepülő századtól. 2005 tavaszán mindkét avianói század megfordult Kecskeméten és akkor még úgy tűnt, hogy rendszeresek lesznek a századszinten tervezett közös gyakorlatok.

Az 555-ösök lobogója két F-16-os közé feszítve. A századjelvényt ebben a formában a hetvenes és nyolcvanas években használták. Amerikában az ötcentest nevezik nickelnek és mivel a század számában három 5-ös is van, adott volt a Triple Nickel elnevezés.

Magyar An-26-osok áthúzása géppárban. Az Ancsák 2004 októberétől már Kecskeméthez tartoztak, de csak 2005 decemberében települtek át végleg Szolnokról.

Kontraszt. A német tervezésű, Rotax-motoros ultrakönnyű gépet, a Flight Design CTSW-t a Luftwaffe F-4F Phantom II-ese mellé állították.

A német Phantom orrfutóját a pilóták a magyar műszakiak segítségével igyekeznek egyenesbe állítani.

A napsütésben a Török Csillagok (Türk Yildizlari) egyik ex-holland NF-5A gépe gurul a felszálláshoz.

Ritka pillanat: Szu-22-es egy magyar repülőbázison. A lengyel légierő swidwini 21. harcászati repülőbázisának tigrismintás vadászbombázója gurul a központi zónában. (A 2006-os nyílt napon a lengyel Szuhojok ismét láthatóak voltak Kecskeméten, amikor egy olasz repülőnapról hazafelé tartva üzemanyagért szálltak le az alföldi repülőtéren.)

Tornado söpör végig a futópályán. Júniusban már jártak Kecskeméten az F3-asok - akkor a Dragon Nest gyakorlatra érkeztek - majd augusztusban a repülőnapra is eljöttek. A Tornado vadász változatának utolsó üzemeltetője a skóciai RAF Leucharson települő 43 (F) század volt, amely 1989 ősze és 2009 nyara között repülte a típust.

Egy fotó a bázison kívülről, a hétvégét megelőző napról. A kétüléses 29-es emelkedik egy véletlen fékernyőnyitást követően.

A kecskeméti üzemanyagosok a szlovákok szliácsi (Sliac) 1. századának MiG-29-esét tankolják a szállítórepülők zónájában.

A Jak-11 cseh gyártású Let C-11 változata. A gép azóta egyszínű, zöld festéssel repül.

A cseh Aero Vodochody által kifejleszetett Ae-270 Ibis sivít a kecskeméti gurulóúton. Az egy hajtóműves, légcsavaros-gázturbinás kategóriában a Pilatus PC-12-es mellett mindig is nehéz volt érvényesülni, és ez az Ibisnek sem sikerült.

A Saab Technical Support kocsija. Remek spotter járgány lehetne.

A holland légierő bemutatógépét kiszolgáló műszakiak kocsija, a demó F-16-oson akkoriban használt festésmintával megegyező színekben.

Égszínkék pajzs, napkorong és a szárnyas csikó. Az L-39-es kiképzőszázad (később 3. Felderítő és Kiképző Század), a Szárnyas Csikó jelvényét hivatalosan nem rendszeresítették és 10 éves működés után, 2004-ben a század is megszűnt.

A 2005-ös kecskeméti repülőnap egyik legjobb bemutatója a földön zajlott és a műszakiaknak volt köszönhető. A 15-ös oldalszámú MiG-29-es itt a futóműveit húzza be, de a szárnymechanizáció működését is láthatták a nézők. A 15-ös 2008-ban, egy behúzott futóval végrehajtott leszállás után lett selejt, szerencsére pilótája sikeresen katapultált.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

 


Catégories: Biztonságpolitika

EGY ÁLOM VÉGE - KATAPULTÁLÁS A MIG-21-ESBŐL

jeu, 18/03/2021 - 09:51

1977. december 13-án a taszári ezred egyik vadászpilótája MiG-21-esével Komló térségében műrepült. Két orsó végrehajtása után elkezdett egy harmadikat is, de már nem tudta befejezni és földközelben katapultálni kényszerült.

Pinczés János főhadnagy 1975-ben végzett a Kilián György Repülőműszaki Főiskolán és Taszáron, a 31. Honi Vadászrepülő Ezrednél kezdte meg csapatszolgálatát. Már két éve repült vadászpilótaként, amikor a katapultálásra sor került. A gépelhagyáskor elszenvedett gerincsérülés miatt búcsút kellett mondania a hangsebesség feletti repülésnek. Pályáját a futárrepülők légcsavaros, dugattyús motoros Zlin Z-43-as típusán folytatta. Ez szakmailag jelentős visszalépés volt, de repülhetett, volt jövőképe és rengeteg tapasztalatot, élményt szerzett. Később vezető beosztásban dolgozott a repülőfőnökségen, a polgári és a katonai légügyi hatóságnál valamint az Open Sky programban. Repült Jak-52-esen, L-410-esen, katonai és civil An-26-oson, L-39 Albatroson, majd 2011-es nyugdíjazásáig a Malév pilótájaként CRJ-200-ason és Boeing 737-esen. Ez a sok típus és beosztás azonban még nagyon távoli volt azon a decemberi napon, amelynek történetét Pinczés János így idézte fel. 

„1977. november 16-án megszületett második fiúnk, László. Három hét szabadságot kaptam, ami rendesen elszaladt a sok teendő miatt. December elején még repültünk, de ezek már csak karbantartó repülések voltak, hiszen nappal teljesen kiképzettek voltunk, és hamarosan kezdtük volna az éjszakai képzést. A szabadságom utáni harmadik repülési nap december 13-a, kedd volt, szikrázóan kék éggel és csodás látással. A táj fehér volt, húszcentis hó lepte mindenütt, és mínusz nyolc fok volt, szélcsend. Első felszállásom az egyedül repülés előtti szokásos ellenőrző repülés volt a kétüléses géppel. Gyorsan és pontosan hajtottam végre és készültem az egyedüli közepes magasságú műrepülésre. Akkor még nem tudtam, hogy utoljára repülök a MiG-21-essel. Kisoroltam a 2-es komlói légtérbe és 5000 méteren elkezdtem a programban leírt feladatok végrehajtását: fordulók 45 fokos és maximális bedöntéssel, forszázzsal, két komplex (leborítás-bukfenc-immelman) és végül az orsók. Nagyon jól ment, éreztem, hogy úgy működik kedvenc gépem, mint a kezes bárány. A paramétereket is sikerült a kívánt 500 – 1000 km/h és a 3000-1000 méter között tartanom. Az orsókat 1000 méteren, 800 km/h-val kellett végrehajtanom. Beállítottam a paramétereket, a gép orrát húsz fokkal a horizont fölé emeltem és balra végrehajtottam az orsót. Ellenőriztem a paramétereket, visszaemelkedtem azt a 150 métert, amit a gép orrába épített blokkok nagyobb súlya, és a paláston végrehajtott orsózás miatt elvesztettem, majd elkezdtem a jobb orsót. Szépen ment, de 200 métert veszítettem. Meg tudom én ezt csinálni szebben is – gondoltam – utána besorolok és megyek haza.

Krasznodari csoportkép. Pinczés János a középső sorban balról a második.

A paraméterek jók voltak, a gép orra 20 fokon a horizont felett volt, forgattam, és háthelyzetben egy leheletnyit előre nyomtam a kormányt, hogy a gép orra ismét a horizonton legyen. Valami nem stimmelt, a gép nem pörgött tovább, leadta az orrát a föld felé, és a szárny irányába csúszva süllyedni kezdett. A sebesség 850, 870 km/h, a magasság 800, 700, majd 600 méter volt, és jött felém a föld. A kormányok semmilyen mozdulatra sem reagáltak, könnyen jártak és hatástalanok voltak. Próbáltam a gázt maximálra tolni, majd vissza alapra, de hatástalan volt. Közben ránéztem a magasságmérőre, ami 350-300 métert mutatott. Már tudtam, hogy ebből nem jön ki a gép, döntöttem és egy határozott mozdulattal meghúztam a katapult vezérlőkarját. Utolsó pillantás a magasságmérőre, 200-180 métert mutatott, a gép 75-80 fokos szögben zuhant a föld felé, és még mindig csak fél-háthelyzetben voltam. A katapult így már tangenciális irányba lőtt ki, és nem fejjel lefelé. Először nagy csattanást hallottam, a kabintetőm elszállt és 20 g-s túlterheléssel már tolt is kifelé a katapultülés rakétahajtóműve. Dirr-durr, csitt-csatt és csend – ennyit hallottam és lógtam az ernyőn, majd becsapódtam a hóba. Mindez oly gyorsan, pár pillanat alatt zajlott le, hogy szinte felfoghatatlan volt, hogy az előbb még a gép kabinjában voltam, most pedig itt a földön várom sorsom további alakulását. Később a kivizsgáló bizottság egyik tagja elmondta, hogy az utolsó orsó elkezdése és a becsapódás között nyolc másodperc telt el. - Ön a hatodik másodpercben hagyta el a gépet, 120 méteres magasságon, 870 km/h sebességnél - mondta.

Az 5705-ös MiG-21bisz, amelyből Pinczés János katapultált.

Mellettem házak voltak és láttam, hogy az ülésem éppen akkor ér földet kis ejtőernyőjével az egyik kertben. Tőlem úgy 300 méterre füstölgött valami, gondoltam oda csapódott be a gépem. Megtapogattam magam, éreztem, hogy a nyakamon folyik egy kis vér, de nem volt vészes. Katapultáláskor a légáramlat letépte a kesztyűmet, az órámat, a cipőmet és a zoknit is. Mezítláb álltam a hóban, gyorsan magamhoz húztam a mentőcsónakot és beleléptem. Kibontottam a túlélő csomagot, és működésbe hoztam a vészjeladót. Addigra megjelentek az emberek a közeli házakból. Kiderült, hogy ez Komló utolsó utcája, senki sem sérült meg és látszólag nem volt jelentősebb kár sem. Megérkeztek a tűzoltók is. Megkértem őket, hogy zárják a területet, és az egyik lakostól kapott strandpapuccsal a lábamon, a hóban odamentünk a roncs mellé. A gépem úgy 70 fokos szögben 900 km/h-val csapódott be az útba, egy nagyfeszültségű villanyoszlop betonalapját és egy ott elhaladó vízvezeték nyomócsövét is átvágva. A nagynyomású víz hűtötte a roncsokat és megakadályozta a nagyjából 1200 liternyi kerozin belobbanását. Később a műszakiak a gép adatrögzítőjét a felszínhez legközelebb lévő farokrészben találták meg, de a hajtómű és a repülőgép többi része után meddő vállalkozás volt kutatni.

Idén lesz 45 éve, hogy 1976. szeptember 1-én, Szentkirályszabadján felállt a 24 órás légi kutató-mentő szolgálat. Az első nappali váltást a 130-as oldalszámú Mi-8T helikopterrel adták.

Egy járőr bevitt a rendőrségre, ahonnan telefonáltam Taszárra, hogy katapultáltam és jól vagyok, de a gép megsemmisült. Már úton volt a kutató-mentő helikopter, amelynek pilótája barátom, Krenács Jani volt. Később mesélték, hogy még nem láttak olyan gyorsan helikoptert Veszprémből Komlóra érni, mint ahogy a barátom vezette a gépet.  Mire a helikopter leszállt, már nagyon rosszul éreztem magam, csökkent az adrenalin szint, előjött a stressz és a rosszullét. Fájt már mindenem. A lábam a földet érésnél kapott ütéstől izomzúzódást szenvedett, a hátam a felső gerincoszlop és a nyakam körül majd szétszakadt úgy fájt. A nyakamon felszakadt a bőr, ahogy a gégemikrofont letépte a szél, fájt a kezem és majd lefagyott a lábam. De éltem és ez volt a lényeg. A gyors előzetes kihallgatás közben kértem, hogy hozzák ki a feleségem, hogy két szót tudjak beszélni vele, mielőtt elrepülök a kecskeméti kórházba. Az estét már egy kórházi ágyon töltöttem, tele aggodalommal, kétségekkel, hogy mit ronthattam el, mi lesz velem, milyen eredményt hoz ki a gerincvizsgálat. Járni csak bicegve tudtam volna, de nem engedték.

KM-1M katapultülés a régi szolnoki repülőmúzeumban. Pinczés János életét is egy ilyen ülés mentette meg.

Azután jött a kivizsgáló bizottság, akik mindenre kíváncsiak voltak. Igyekeztem mindent pontosan elmondani, másodpercről másodpercre. Szorgalmasan jegyzeteltek és egyre csak kérdeztek. Két órás beszélgetés elteltével kértem, hogy hagyjuk abba, mert nagyon elfáradtam, de másnap reggel már ott lihegtek. A tét nagy volt, de én ezt nem tudtam. A MiG-21bisz gépeink garanciálisak voltak, és az orosz fél Taszáron tartózkodó mérnökei is jelezték, hogy kíváncsiak a történtekre. Ha géphiba, kapunk ingyen egy gépet, ha pilótahiba, akkor nem, illetve „attól függ”. Minden kérdésre őszintén válaszoltam, de néha amikor láttam, hogy olyan emberek is kérdeznek, akinek halvány gőze sincs a típushoz, akik nem olvasták még a légiüzemeltetési utasítást sem, kicsit berágtam. A kérdés az volt, hogy miért nem kapcsoltam be a vízszintes helyzetbe állító gombot, mert akkor az automatika mindent megoldott volna. - Ha az alezredes elvtárs elolvasta volna a légiüzemeltetési utasítás bevezető részét, akkor tudhatná, hogy a vízszintes helyzetbe állítást 1000 méter alatt tilos használni - válaszoltam. Végül a negyedik napon már csak egy-két érdeklődő jött, majd azok sem. Lelkesen nekiugrottak, hogy megállapítsák mi történt. Azt az elején leszögeztem, hogy a hajtómű jól működött és én csináltam egy plusz orsót, amelyből nem jött ki a gép, tehát emiatt hibásnak érzem magam.

Két hónap után jött valami eredményféle. A lényege az volt, hogy belevittem a gépet egy nagy sebességű átesésbe. Erről még a főiskolán sem tanultunk, csak néztem, hogy az meg mi? Később elmagyaráztak a mérnökeink, hogy nagy sebességnél egy bizonyos helyzetben a deltaszárny szél felőli oldaláról a csúszás és a nagy sebesség miatt a felhajtóerőt a nagy sebességű áramlás „lefújhatja”, míg a másik oldalt a törzs leárnyékolja, és ott nem termelődik elég felhajtóerő. A kiút, hogy hagyni kell a gépet mozogni a saját pályáján, az orsózás folytatódik és kb. 3000 méter elvesztése után, helyreáll minden vezérelhetőség, minden kormányon. Mivel 1000 méteren kezdtem a manővert az előírás szerint, esélyem sem lett volna, ha bent maradok a gépben. A légiüzemeltetési utasítást kijavították, mindenki új hajózócipőt kapott és minden ezred pilótáival ismertették, hogy ilyen eset is előfordulhat. Az orosz fél is kivizsgálta az esetet és ők is erre a következtetésre jutottak. Aztán 1978-ban valahonnan érkezett hozzánk egy új MiG-21bisz.

Számítógépes grafika az 5705-ösről.

Velem a kórházi ágyon a harmadik hónap után közölték, hogy szóbeli figyelmeztetést kapok, mert eltértem az előírt feladattól és egyel több orsót hajtottam végre. Egyébként várnak vissza, gyógyuljak meg mielőbb. Hévízen és Mátraházán voltam rekreáción és gyógykezeléseken, majd egy év után hivatott a kecskeméti repülőorvosi intézet parancsnoka, hogy beszéljük meg a sorsomat. Dr. Csengery Attila orvos-ezredes egy végtelenül tisztességes, becsületes és emberséges doktor volt, aki mindig kiállt a pilóták mellett, segített nekik, ahol csak tudott. Mindenki szerette és tisztelte, adtunk a szavára. Leültünk és elkezdődött a vizsgálati eredmények összességének ismertetése. Mindent rendben találtak a dokik, de a sebésznek volt egy megjegyzése: - A kompressziós törés a csigolyáidon begyógyult, de nagyon vigyázz, ne húzd túl a repülőt, ne használj nagy g-t műrepüléskor, és ha lehet, kerüld a katapultálást, mert ha nem tudsz felkészülni a megfelelő pozíció felvételével, nem biztos, hogy túléled - mondta. Akkor hogy repüljek a MiG-en? Három g-vel nem lehet műrepülni és légiharcolni, és ki tudja mikor, melyik rendszer hibája miatt kell katapultálni. Megkérdeztem Attilát, hogy mindez lehetséges-e. Bólintott. - János, te tudod akarod-e tovább a hangsebesség feletti repülést csinálni, de egyet véss az eszedbe: egy katapultálást szerencsésen megúsztál, kisebb repedésekkel, törésekkel. A második katapultálást már nem biztos, hogy bírja a gerinced. Döntsd el, mit szeretnél, kisebb g-terhelés mellett sokáig repülni vagy óvatosan repülni a MiG-en.

Hosszas mérlegelés, beszélgetések, és konzultációk alapján úgy döntöttem, hogy otthagyom a vadászrepülést és szeretett MiG-21bisz típusomat és kipróbálom magam más közegben. Sokan nehezteltek, megróttak, gyávának tartottak döntésemért, de az igazi barátaim megértettek és támogattak. Akkoriban nem volt gond, hogy hová mehet egy hangsebesség feletti típusról letiltott hajózó, szinte válogathattam a típusok között. Az orvosi bizottságot arra kértem, hogy egyéni elbírálás alapján tiltsanak le a vadászrepülésről. Így is lett, megkaptam a hangsebesség alatti típuson való orvosi alkalmasságot és ismét repülhettem. A sok ajánlat közül én az 1977-ben, frissen megalakult futárrepülő rajhoz kértem magam, a Zlin 43-asra. Lezártam egy csodás fejezetét az életemnek, elbúcsúztam a századtól, az ezredtől, és bevallom nagyon fájt, hogy többé nem repülhetek hangsebesség felett, és nem élhetem át azt a sok csodát, amit egy vadászgép adott nekem. Álmomban azóta is repülök néha a MiG-21-esen és élvezem a száguldást. Ma is taszárinak vallom magam és büszke vagyok, hogy ott repülhettem, abban a közösségben. Megvalósult az álmom, repülhettem hangsebesség felett és a sztratoszférában. Hosszú volt az utam a MiG-21-esig, de megérte. Elkezdődött egy másik fejezet, ami talán még érdekesebb és változatosabb lett, de az már egy másik történet.”

A taszári MiG-21-esek története Pápán ért véget.

*

Magyarországon 1977-ben még nem volt elérhető a kutatást és mentést támogató műholdas riasztás. A Szovjetunió, az Egyesült Államok, Kanada és Franciaország által, eredetileg a bajbajutott tengeri hajók megsegítésére létrehozott COSPAS-SARSAT (Koszmicseszkaja Szisztyema Poiszka Avarijnih Szudov – Search And Rescue Satellite Aided Tracking) kutató-mentő műhold rendszer csak 1982-ben kezdte meg működését. A hetvenes években a helyszínre elsőként érkező szervektől – rendőrségi körzeti megbízott, mentők, tűzoltók – vagy lakossági szemtanúktól érkezett a bejelentés, de az is előfordult, hogy Pinczés Jánoshoz hasonlóan, a katapultált pilóta telefonált a rendőrségről és jelentette a történteket. Az is megtörténhetett, hogy ha nem volt információ a gépről és a keresése sem vezetett eredményre, akkor a repülésvezető vagy a harcálláspont, amely ismerte a feladat-végrehajtás helyét, útvonalát, riasztotta a kutató-mentő szolgálatot.

A MiG-21bisz katapultülésében lévő túlélőkészlet R-855UM típusú rádió berendezése automata üzemmódban a 121,5 MHz frekvencián adott jelzést. Ezt a jelzést a földi rádiótechnikai állomások és az éppen levegőben lévő helikopterek is vehették. Előbbiek csak korlátozottan rendelkezhettek irányinformációval, viszont a helikopterek ARK-U2 berendezésének tűje stabilan a jel irányába állt. Ekkor meg lehetett hallgatni, hogy valóban vészjelzés jött-e. (Később, a Mi-17-esek ARK-UD berendezése már hangjelzést is adott.) Ugyancsak az ARK-U2-t használták a kutató-mentő Mi-8-asokon is, amelyek a berendezés segítségével a vészjeladóra, mint irányadóra repülhettek rá. A műholdas riasztás a nyolcvanas évektől Magyarország számára is elérhetővé vált.

* * *

Fotó: Pinczés-archív, Szórád Tamás. Mi-8-as fotó: Simon-archív. Az írás az Aeromagazin 2021. februári számában megjelent cikk bővített változata.


Catégories: Biztonságpolitika

„AZ ELHIVATOTTSÁG SOKAT SEGÍTHET”

sam, 06/03/2021 - 14:11

A kanadai pilótaképzésről szóló sorozatom előző részeiben az NFTC-n dolgozó magyar oktatók segítségével betekintést kaptunk a sugárhajtású képzés alapjaiba és a harckiképzésbe. Ezúttal egy olyan oktatót kérdeztem, aki a légcsavaros Harvard II típuson nem csak a diákokat, hanem az oktatókat is képezte.

Pető István főhadnagy tavaly nyáron tért haza Kanadából. A diákéveket is beleszámítva összesen tizenegy esztendőt töltött az észak-amerikai országban, amiből bő hét éven át oktatással foglalkozott. A kanadai légierő Moose Jaw bázisán lévő pilótaképző iskola (2 CFFTS – 2 Canadian Forces Flying Training School) egyik századának (Standards and Evaluation) parancsnokhelyetteseként és A kategóriás oktatójaként feladata volt a kiképzési és előremeneteli tervek készítése és azok végrehajtása, a leendő pilóták és az oktatók képzése és vizsgáztatása, oktatói kategóriák kiadása, oktatók továbbképzése valamint a műszeres engedélyek kiadása és hosszabbítása. Oktatási feladattal 1900 órát, összességében 2750 órát repült a légcsavaros-gázturbinás CT-156 Harvard II típuson.

- Már a középiskolában egyértelmű volt számodra, hogy a katonai repülés lesz a hivatásod?

- Akkor még nem. 1994-98 között voltam középiskolás, amikor még éreztette hatását a „Gerecse” néven emlegetett haderő átalakítás. Inkább civil pályára akartam menni, és majd egyszer, ha jól keresek, hobbiból repülni.

- Édesapád vadászpilóta volt. Neki mi volt a véleménye erről?

- Mivel akkoriban nagyon bizonytalan volt a jövőkép, ő mondta, hogy legyen egy civil szakmám, és ha érdekel a repülés, akkor repüljek civilben. Úgy gondolta, hogy abban sokkal több lesz a repülési élmény, mint az a bizonytalanság, ami a kilencvenes évek közepén-végén volt a honvédségnél. 1998-ban kezdtem a Műszaki Egyetemet, aztán volt egy év halasztásom. Édesapámat kiküldték Amerikába, az Air War College-ra tanulni és a nyelvi képzés után az egész család kimehetett egy évre. Kint nem sikerült olyan egyetemet találni, amelyet itthon is elfogadnak, ezért kifejezetten nyelvtanulási céllal beiratkoztam egy alabamai középiskola tizenkettedik osztályába. Úgy kezeltek, mint bármelyik helyi diákot, és a végén ott is leérettségiztem. Később, amikor nyelvtudás kellett egy álláshoz, az amerikai érettségi megléte többet segített, mint a hazai középfokú nyelvvizsga. Hazatérés után folytattam az egyetemet, és 2005-ben diplomáztam a közlekedésmérnöki karon, mint gépészmérnök, azon belül repülőgépész. Leginkább a hajtóművek, a gázturbinák irányába mentem el, majd ott maradtam doktori iskolán. 

CT-156 Harvard II

- Miért döntöttél úgy, hogy mégis a katonai repülés felé váltasz?

- Elkezdtem repülni motoros vitorlázógépen és szakszolgálati engedélyt szereztem, de nagyon hamar rájöttem, hogy a rendelkezésre álló anyagiak mellett ebből többet nem lehet kihozni. Az egyetem akkor sem fizette túl a tanársegédeit és felismertem, hogy ha többet szeretnék, mint jó időben, vízszintesen elrepülni A-ból B-be, akkor arra nem lesz pénzem. Huszonnyolc évesen, a jelentkezési korhatár elérése előtt két hónappal adtam be a jelentkezésemet katonai pilótának.

- Hogyan történt az átmenet a civil életből a katonaiba?

- Nagyon egyszerűen. Augusztus elején bevonultam, és már mentünk is egy hathetes katonai alapkiképzésre, Szentendrére. Szeptemberre végeztünk, folytattuk az ejtőernyős képzéssel majd az ugrásokkal, és utána ültünk az iskolapadba, hogy a földi előkészítés után elkezdhessünk repülni a Jak-52-essel. Szerencsém volt, mert olyan tanárok is oktattak Szolnokon, akik már az egyetemen is tanítottak engem. Például Óvári Gyula, aki a sárkányszerkezetek mechanikai részét oktatta, vagy Varga Béla, aki a hajtómű ismereteket tanította. Lényegében ugyanaz volt a tananyag, mint az egyetemen, csak nem éveken át, hanem röviden, összefoglalva. A tizennégy fős létszámunkkal talán mi voltunk az utolsó nagy csoport, utána drasztikusan levitték az 1-es fázis létszámát. Tudtuk, hogy csak hét ember mehet ki Kanadába. Kettéosztották a csapatot. Mi, az első turnussal kora tavasszal kezdtünk el repülni és nyár elején utaztunk volna ki, a második turnus utánunk kezdett és augusztus-szeptember körül utazott volna. Végül az lett, hogy a két csoportból nem külön-külön, hanem egyszerre válogatták ki a Kanadába utazókat, ami szerintem jobb kiválasztási lehetőséget adott. Nagyjából negyven óra Jak-52-es gyakorlattal, 2009 augusztusában utaztunk ki.

A Jak-52-es ma már kiállítási darab, a honvédség 2015-ben leállította a típust.

- Mi történik a kiérkezést követően?

- Gyors az átmenet, mert a kanadai képzés szervezettségben és infrastrukturálisan nagyon profi. Úgy kell elképzelni, hogy a diákoknak van egy programkoordinátora, aki mindent elintéz. Ő tudja, ha valaki családdal megy vagy egyedül, a lakóhelye készen várja. Mindent előkészítenek, a laptopokon használatra készen fent vannak a tananyagok, és amikor menni kell ruháért, sisakért, mentőmellényért, akkor minden ki van készítve az adott időpontra. Ez arról szól, hogy mi mindent biztosítunk, te pedig reggel nyolckor beülsz a tanterembe és kapod a tananyagot. Sok az egyéni felkészülés, amikor interaktív számítógépes tananyagon (CBT - Computer Based Training) kell végigmenni. Utána ezt az anyagot veszik át az oktatóval. Kicsit fordítottan működik, mint itthon, mert a magyar oktatási rendszerben az van, hogy a tanár leadja az anyagot és a diák megtanulja. Kint inkább az volt, hogy a tanár elmondja, hogy mit tanulj meg. Úgy mész be az órára, hogy az adott anyagot már átnézted, nagyjából tudod és utána megbeszéljük azt, hogy az általad megszerzett tudásból mi a lényeg és hogyan kell a gyakorlatban használni. A földi oktatók nagyon tapasztaltak, szerintem százezrével lehetne mérni a repült óráikat. A földi előkészítés nagyjából három-négy hónap. Ez egy intenzív időszak, utána kezdődik a szimulátor fázis, és a diák csak azután ülhet a repülőgépbe.

Magyar diákok első tanítási napja az NFTC-n.

- A szolnoki első fázis mennyire készített fel Kanadára? A napi rutin, a felkészülés, az értékelés mennyire volt hasonló?

- Nekem szerencsém volt, mert Semsei László alezredes úr volt az oktatóm, aki elég jól követte a kanadai menetet és mentalitást. Nagy hangsúlyt fektetett az előző feladat értékelése alapján a következő feladatra való felkészülésre. Kint Kanadában is ez az elvárás, azaz a következő feladatra az előző végén kezd el készülni a diák. A repülés utáni eligazításnak nem az a lényege, hogy elmondjuk, mit csinált rosszul a diák, hanem az, hogy elmondjuk neki, hogy ami nem ment, azt hogyan tudja kijavítani. Itt jön az oktató saját személyes technikája: ez az én technikám, te nem így csinálod, próbáld ki az enyémet. Vagy adni kell neki más tippeket a repülés során látottak alapján. A diák meghallgatja és lejegyzeteli az értékelést és az alapján már elkezd azon gondolkodni, hogy a következő feladatra hogyan készüljön fel. Ha ez másnap van, akkor egész este készülhet, le tud ülni és gyakorolni a mozdulatokat, amiket az oktató kért tőle. Másnap, repülés előtt, viszont már az aznapi sajátosságokhoz kell igazodni, ilyenkor már ezek vannak a fókuszban. Például az illetőnek műrepülést kell gyakorolnia, és tippeket kapott a bukfenc végrehajtására, akkor azt ő begyakorolja úgy, ahogy az oktató elmondta. Másnap viszont kiderül, hogy az adott légteret nem tudja használni. Akkor a délelőtti eligazítás arról szól, hogy melyik légtérben kell végrehajtani és ott mi lesz más. A felkészülés során tanultaknak nagyon meg kell maradniuk. Egyébként minden fázisban végigkísért minket az állandó tanulás. Cold Lake-ben a 4-es fázison is az volt, hogy a szombat a családé, a lazításé, csináljunk bármit, de vasárnap felkészülés és tanulás van. Összefoglalva úgy fogalmaznék, hogy a repülések csak kis megszakítások a felkészülésben.

- Diákként mi volt a legmeghatározóbb élményed?

- Talán nem csak számomra, de minden növendék számára az első egyedül repülés, főleg egy sugárhajtású gépen. Bár számomra a legnagyobb kihívás a 3-as fázis volt a Hawkon. Az különösen nehezen ment, egy új gondolkodásmódot kellett megtanulni.

Az egyik magyar diák felkészülése a feladatra.

- Milyen gondolkodásmódot?

- A 2-es fázis a légcsavaros Harvard típuson elsősorban a szelekcióról, az alap pilóta képességek kialakításáról szól. Mindent úgy kell csinálni, azokkal a paraméterekkel, ahogy le van írva. A 3-as fázis – annak idején a Hawkon volt, most már azt is a Harvardon repülik – sokkal inkább az igazi próba. Egy autós hasonlattal szoktam élni: eljutsz a rutinvizsga végéig, majd megtanulsz úgy vezetni, hogy valaki megmondja, hol fordulj jobbra, merre menjél egyenesen. Neked arra kell figyelni, hogy azt hajtsd végre, amit mondtak. A 3-as fázis viszont már arról szól, hogy el kell menned, mondjuk Szolnokról Budaörsre, egy adott helyre. Mindegy merre mész, de ha nem jó útvonalat választasz, és nem tudja az autód megcsinálni, az a te hibád. Ezt a fajta feladatorientált gondolkodást volt nehezebb alkalmazni. Addig minden elő volt írva, hogy hogyan kell csinálni, most meg el kellett jutnom valahova, de hogy miként, az már az én dolgom volt. Nekem ez nehezen ment, de végül sikerült és Cold Lake-ben, ahol ennek a gyakorlati hasznosítására volt szükség, már jól ment.

Hawk géppár. A harckiképzés mindenkinek örök élmény marad.

- Frissen végzett pilótaként hogyan lettél oktató?

- Amikor hazajöttünk Cold Lake-ből, Kilián tábornok úr volt Kecskeméten a parancsnok és mivel a Gripen átképzés időpontja bizonytalan volt, és az is, hogy addig mennyit tudunk repülni, felajánlotta a lehetőséget, hogy akit érdekel, visszamehet Kanadába oktatni, „amíg a Gripenre vár”. Kiképzési repülés nem jöhetett szóba, mert nem volt meg a Gripen átképzésünk. Ezért kértük, hogy ha lehet, a kétüléses Gripennel repüljenek egy-egy feladatot. Volt egy táblázatunk, hogy melyikünk repült a legrégebben a hátsó ülésben. Akkor ő ment el repülni, a következő feladatra pedig az, aki a következő volt és így tovább. Ez azonban nem típusrepülés volt, megfigyelőként repülhettünk tíz-tizenkét órát, hogy érezzük a gépet. Közben pedig fennállt a lehetőség, hogy visszamenjek Kanadába, mivel ott kellett az oktató. Ez volt az az időszak, amikor nagyon sok magyar oktató leszerelt és Kanadában vagy másutt folytatta a pályafutását. Jelentkeztem és tíz hónappal a hazaérkezésem után, visszatértem az NFTC-re. A tizenöt hetes oktatói képzés során először felfrissítették a korábban megszerzett elméleti és gyakorlati tudásunkat az első ülésből, majd ezután kezdődött a hátsó ülés átképzés. Oktatói módszertani képzést is kaptunk mind elméletben mind gyakorlatban, a végén pedig szimulált diákokkal teljes feladatokat hajtottunk végre. Az oktatói átképzés nagyon nagy része gyakorlat volt, nagyjából kilencven repült óra. Ez attól is függ, hogy valaki korábban repülte-e a Harvardot vagy egy vele egyenértékű típust. Aki nem, az egy hosszabb átképzést repül, aki igen, annak gyakorlatilag egy frissítést csinálnak, hogy visszakapja a pilótaképesítést és már ülhet is a hátsó ülésbe.

JAS 39D. Volt időszak, amikor a frissen végzett pilóták csak megfigyelőként repülhettek a hátsó ülésben.

- Milyen szakmai előélettel érkeztek oktatók az iskolára?

- A működési szabályzat szerint előnyös, ha az oktatónak van valamilyen csapatszolgálatban szerzett tapasztalata (operational experience), és egy előírás szabályozza, hogy hány olyan oktató lehet, akiknek nincs ilyen. Nem feltétlenül vadászrepülő tapasztalatról van szó, lehet szállítórepülő vagy helikopteres tapasztalat is, így mindenki a saját korábbi közösségében szerzett tudást adja hozzá az iskolához. A vadászok például az egyéni feladatmegoldó képességet, a műrepülést sokkal jobban át tudják adni, a szállítók a műszeres repülésben (IFR) szerzett tudást hozzák, a helikopteresek a kismagasságú navigációban jók, vagy aki a kutató-mentőktől jött, annak sokkal nagyobb a látás utáni repülésből (VFR) hozott tapasztalata. Mostanában egyre többen vannak azok, akik a 3-as fázis után pilóták lettek és utána máris oktatónak jelentkeztek. Én is így kezdtem, de akkor még kevesen voltunk ilyen háttérrel, mára ez sokkal inkább gyakorlattá vált, ezzel jobban tudják foglalkoztatni a frissen végzett pilótákat.

- Oktatóként mennyire alakult másként egy napod, mint diákként?

- Friss oktatóként szinte ugyanannyit és ugyanúgy készültem egy feladatra, mint egy diák. Csak nem a saját értékelő lapomat olvastam, hanem a diákét, akivel repülni fogok, hogy milyen tudást, technikát tudok neki átadni, hogy a legjobban fejlődhessen. Aztán később, ahogy gyűlt a rutin és kevesebb idő is elég volt a felkészülésre, jött a század adminisztráció. Sokáig a kiképzésért felelős tiszt voltam, felügyeltem mind az oktatótársak, mind a diákok képzésének menetét, kiképzési utasításokat állítottam össze speciális egyéni helyzetek esetére.

- Milyen egyéni helyzetek igényeltek megoldást?

- Miután B kategóriás oktató lettem, és már nem csak kizárólag a diákok oktatásával foglalkoztam, jobban részt vettem a század szakmai életében. Akkor lettem a kiképzésért felelős tiszt először a C majd később az A századnál. Azt figyeltük, hogy az egyes embereknek - diákoknak, oktatóknak egyaránt - hogy halad a szakmai fejlődése. Ha egy diák valamilyen okból, például komolyabb sérülés miatt tartósan nem repült, akkor megnéztük a jogszabályban, hogy milyen újraképzésre, frissítésre van szüksége és személyre szabottan összeállítottunk a számára egy kiképzési utasítást, hogy visszahozzuk arra szintre, amit ő kihagyott. Az oktatók esetében, ha például egy kollégám elment szülési szabadságra, amikor visszajött, megnéztük, hogy milyen oktatói kategóriába esik, és milyen újraképzésre van szüksége. A hölgyek három-négy, a férfiak egy-másfél évet maradhattak otthon. Amikor eljöttem, három-négy hölgy oktatott nálunk. Az ilyen hosszú kihagyás persze már egy extrém helyzet, nem ugyanaz mintha valaki kihagyott volna, mondjuk kilencven napot, ilyenkor már teljes újraképzés kell.

- Mennyire volt más érzés oktatóként, mint diákként beülni a Harvardba?

- Diákként nincs felelősség, legfeljebb kap valaki egy rosszabb értékelést, egyébként az oktató felel mindenért. Itt nem csak a jogi felelősségre gondolok, hanem arra is, hogy a diák a vizsgán és a való életben azt a tudást fogja bemutatni, amit az oktatójától kapott. Az első diákom első egyedül repülés előtti ellenőrzése során szerintem jobban izgultam a földön, mint ő repülés közben.

- Az első egyedül repülés előtt ki ellenőrzi a diákot?

- A kezdő, C kategóriás oktatók bizonyos korlátozással dolgoznak. Nem engedhetnek diákot az első egyedül repülésre, nem repülhetnek vele pótvizsgát vagy pótfeladatot, nem mehetnek a diákkal extra szimulátor feladatra, és nem engedhetik vizsgára őt. Ezeket csak egy nagyobb tapasztalatú oktató teheti meg. Nekem egy nagyon szimpatikus srác volt az első diákom. Én oktattam hét feladaton keresztül, a nyolcadikra jött valaki, aki leellenőrizte, hogy repülhet-e egyedül. A vizsga eredménye a diák értékelése, de hogy miket és hogyan tudnak a diákok végrehajtani, az nem őket minősíti, hanem az oktatót. Amikor a Standards-hez kerültem, ott statisztikát vezettünk és láttuk azt, hogy például az egyik században az egyik műszeres részfeladatból gyengébben teljesítettek a diákok. Ebből tudtuk, hogy ott valami gondnak kell lennie, mert több diákjuk is gyenge ebből a feladatból. Megbeszéltük, hogy a következő oktatói minősítő vizsgán ezt a feladatot fogjuk kérni annak a századnak az oktatóitól, hogy lássuk, mi lehet ennek az oka. Ők is gyengébbek ezen a téren vagy csak egész egyszerűen nem tudják átadni a tudást? Az oktatót minősítettük a diákon keresztül. Ha feltűnt, hogy ez már a második vagy harmadik eset ugyanabból a hibából, és ugyanazzal az oktatóval repült előtte, akkor nem a diák hibája, mert ő azt csinálja, amit mondanak neki. Ha nem tudja végrehajtani az egy másik dolog, viszont, ha végrehajtja, de hibásan, akkor az a kérdés, hogy ki tanította neki? Ezért volt bennem is a nagy izgalom, hogy jól sikerüljön a diákomnak, mert engem is minősít, hogy meg tudtam neki tanítani. Az ellenőrző repülés nagyon jól sikerült, mosolyogva jött vissza, az oktató pedig mondta, hogy egyedül repülhet.

- Kanadában hogy ünnepeltétek meg a legelső egyedül repülést?

- Pár havonta vannak századrendezvények, és ezeken a századparancsnok egy kis emléklappal ismeri el, hogy a diák egyedül repült. A diáktársak leöntik vízzel, vagy mostanában inkább megmerítik egy vízzel töltött kádban. Ez akkor vicces, ha mondjuk, valaki februárban repül először egyedül. Ilyenkor egy kicsit meg kell törni a jeget a vízben…

- Mi volt az, ami olyan kihívás elé állította a diákokat a Harvardon, amin át kellett segíteni őket?

- A tanulás tempója. Itt már nincs érem a részvételért, a tananyag nem úgy lett meghatározva, hogy mindenki el tudja végezni. Képesnek kell lenni önállóan készülni, a lehető legrövidebb idő alatt kell fejlődni - azaz a leggyorsabban és legolcsóbban megszerezni a tudást - és ha nincs meg a megfelelő fejlődés, akkor nem a ma divatos „azért ügyes vagy, mert megpróbáltad” a visszajelzés, hanem az, hogy „ez így kevés, tedd oda jobban magad”.

- Hogyan éli meg egy oktató, ha valakit el kell tanácsolnia a repüléstől? Volt ilyen diákod?

- Sajnos volt. Nagyképűség lenne azt mondani, hogy ugyanúgy megviseli az oktatót, mint a diákot, mert ez sok mindentől függ. Amikor egy olyan diákról volt szó, akiről tudtuk, hogy a telefonkönyvet is megtanulja, ha kell és minden nap száztíz százalékban odateszi magát, de egyszerűen nem megy neki, akkor szörnyű érzés volt, mert mindig azt kerestem, hogy mit lehetne még tenni, milyen tudás tudnék még átadni neki. Viszont amikor valaki csak tingli-tangli módon próbálkozott, és nem jött össze neki, ott nem volt ilyen érzés.

Az igazi kihívást a Hawkkal végrehajtott feladatok jelentik.

- Mi vagy ki dönti el, hogy melyik diák folytathatja a képzést a Hawkon?

- A Hawk esetében létszámok vannak. Mi például tudtuk, hogy heten megyünk Kanadába, és hárman vagy négyen mehetünk Hawkra. Végül hárman mentünk. Ennyi helyet vettünk meg, a haderő tervezési szinten ennyi fővel számoltak. Ilyenkor úgy működik a dolog, hogy a vizsga és a tanulmányi átlag szerint mindenki kap egy számot, hogy a kurzust milyen eredménnyel végezte el. A számok alapján sorba teszik a diákokat, meghúzzák a vonalat, a vonal felettiek mennek a Hawkra, a többiek maradnak.  

Csábító lehetőség a Horneten repülni, de Kanadában nem minden pilóta választja az azzal járó életformát. 

A kanadaiaknál máshogy működik, mivel ők választhatnak, ami egy nagyon szimpatikus megoldás. Amikor a 2-es fázisra kerülnek, a kurzus vezetője azt mondja, hogy itt van három hely, írjátok be, hogy sorrendben mivel szeretnétek repülni: vadászgéppel, helikopterrel, vagy szállítógéppel. A kurzus végén megnézik, hogy kinek van olyan eredménye, amivel vadászra mehet, mert azért annak is van egy minimum követelménye. Lehet, hogy öten vannak, akik megfelelnek a követelményeknek, de csak három akar vadászpilóta lenni és akár az is előfordulhat, hogy a legjobb eredményt elért pilóta helikopterre akar menni és csak a második helyen jelölte meg a vadászt. Ekkor a kurzus vezetője elbeszélget vele, hogy neked lettek a legjobbak az eredményeid, nem gondoltad meg magad? Ha a válasz az, hogy a vadászt és a szállítót csak megjelölte, de világéletében forgószárnyason akart repülni, mert szerinte az a legjobb dolog, akkor nem erőltetik, a képességeit abban a közegben fogja alkalmazni, ahol szeretné. Tehát nem azért kerül helikopterre, mert valahol lemorzsolódott, hanem mert azzal szeretne repülni. Az is szempont lehet, hogy olyan kisebb, elszigetelt városok közelében vannak a vadászbázisok, mint Cold Lake vagy Bagotville, ami egy keleti vagy nyugati partról származó diáknak esetleg nem felel meg, és úgy dönt, hogy inkább szállítógépen repülne, de egy nagyváros környékén akar élni.

A kanadai légierőnél nem kényszerpálya a helikopter, vannak, akik kifejezetten forgószárnyason akarnak repülni.

Azután ott az átjárás lehetősége is. Volt olyan kanadai kollégám, aki helikopteres volt, aztán Harvardra került, majd elment vadászra és utána visszajött oktatónak. Vagy az utolsó századparancsnokom, aki C-130-ason és Sea King helikopteren is repült és most Harvardon oktató. Előfordulhat az is, hogy az illető nem azt kapja, amire számított. Az egyik kollégánk emiatt helikopterről jött vissza oktatni és azt mondta, hogy majd megpróbálja a több hajtóműves képzést. Egy kanadai pilótának van egy karrier-menedzsere, aki leül vele és elmondja, hogy például itt idén egy hely van, ott jövőre kettő, helikopterre már mehetnél holnap, kutató-mentőre holnapután, és így tovább. Tájékoztatja, hogy mire számítson, hol és nagyjából mikor lesz az átképzése. A kanadai pilóták többnyire azt kapják, amit szeretnének, attól függően, hogy az előző beosztásban hogy teljesítenek. Hozzáteszem, hogy a döntő többség ugyanabban a közösségben húzza le a karrierjét, ahova kerül, de van lehetőség váltani, hiszen megszerezte a pilótaszárnyakat. Nálunk, akik a „legyél vadászpilóta” szemléletben mentünk ki, alapból fel sem merült a helikopter vagy a szállítógép.

- Hogyan lesz egy diákokat oktató pilótából az oktatók oktatója?

- Én a Standards századnál voltam, így főleg vizsgáztatással foglalkoztunk, illetve mivel az idősebb kollégákkal mi rendelkeztünk engedéllyel minden feladattípusra - három gépnél nagyobb kötelék, földközeli kötelék, műszeres minősítések – ezeket a feladatokat oktattuk is. A napjaink ugyanúgy alakultak, mint máskor, csak több volt a konzultáció, mert nem egy diákkal, hanem egy oktató kollégával dolgoztunk. Annak is megvoltak a fokozatai, amíg idáig eljutottam. Először mindenki C kategóriás oktatóként kezd, és csak alapfeladatokat oktathat, majd B kategóriásként már oktatótársainak is oktathat reptechnikát. Korábban fél évig lehetett valaki C kategóriás és ez alatt száz órát kellett oktatnia. Most ez egy év és ugyanúgy száz oktatott óra. Amikor valaki közeledik a száz órához és reptechnikailag annyit fejlődött, hogy megpróbálhatja a B kategóriás vizsgát, akkor a századnál a kiképzésért felelős ember – nekem is ez volt a feladatom – betervezteti azokra a feladatokra, amik ahhoz kellenek, hogy elméletben, oktatásmódszertanban, reptechnikában B kategóriás szintre felkerüljön. Ezután felterjesztik vizsgára, a Standards századtól lejön egy vizsgáztató és végrehajtat vele egy B kategóriás feladatot. Ha ez eléri az elvárt szintet, akkor B kategóriás oktató lesz.

Útvonalon, az USA legmélyebb tava, az egykori vulkán helyén kialakult Crater Lake felett.

- A B-ről az A-ra is így működik vagy az már egy nagyobb ugrás?

- Az A már nagyobb ugrás, ott sokat számít az egyéni képesség. Előbb-utóbb minden C kategóriásból B kategóriás lesz és ők viszik a hátukon az iskolát. Az A kategóriás viszont az, akiben megvan a képesség és a szándék is, hogy már ne csak magát az oktatásmódszertant oktassa, hanem azt is, hogy egy B kategóriás oktató hogyan oktassa az oktatásmódszertant. Ha egy B kategóriás oktatón látszik, hogy lelkes, odafigyel, nagy szakmai felkészüléssel oktat, látható az eredmény a diákoknál és az általa felkészített oktatók is jól szerepelnek a vizsgán, és úgy vélik, hogy jó lenne A kategóriás oktatónak, akkor felterjesztik. Az iskolavezetés és a századparancsnok megtárgyalják, hogy lehet-e belőle A kategóriás oktató, mert itt már arról is szó van, hogy példát kell mutatnia. Előfordult, hogy valaki megszegett bizonyos szabályokat és a büntetése az volt, hogy elvették tőle ezt az oktatói kategóriát. Visszaminősítették, mert aki repülési szabályt sért, az nem érdemes az A kategóriára. Ha ilyet tesz, nem buktathat meg diákot szabálysértésért, mert a diák is mondhatja, hogy azért buktat meg, amit ő is megtett? Az A kategóriás oktatók azok, akik felkerülhetnek a FIS-be (Flying Instruction and Standards Section) és ott az oktatókat képzik. Ott megkapná a többi oktatótól, hogy éppen te mondod, aki egy hónapja szabályt sértett, és így várod el mástól, hogy betartsa? Nem mindenki akar A kategóriás oktató lenni van, aki jól elvan a diákok oktatásával és nem akar foglalkozni még az oktatásmódszertan oktatásával is. Nincs ezzel gond, ha valakinek nincs kedve csinálni, akkor ne is csinálja.

- Az oktatói beosztás meghatározott időre szól?

- Egy évre szól, de az A kategória esetében néha két évre is megadják. Az oktatói pecséten van egy lejárati idő. Ha valaki nem repül harminc napig, akkor kell neki egy harmincnapos helyreállítás. Addig nem oktathat, de oktató marad. Ha nem is repült harminc napig, de a harmincegyedik napon helyreállították, a harminckettediken viheti a diákot. Ha viszont nem oktat kilencven napig, a következő napon már nem oktató. Mindegy hogy az oktatói kategóriája majd csak később jár le, helyreállítás kell, és ha levizsgázott, oktathat. A nagy különbség a visszaképzés idejében van, nem mindegy, hogy például egy év kihagyás után egy pár száz órás oktatót, vagy egy háromezer órásat kell helyreállítani.

Harvard kötelék

- Ennyi élmény és tapasztalat után mi szólt a hazatérés mellett?

- Ez a hét év elég volt. Igaz, hogy más-más diákkal vagy oktatóval repültünk, és voltak nagyon jó repülések, például amikor elvihettük a gépet ezerkétszáz mérföldön belül szinte bárhova, vagy amikor a saskatchewani repülőnapon két magyar oktató repült bemutatót, de maga a napi rutin ugyanaz volt. Nagyjából elértem mindent, nem volt már benne a kihívás, inkább csak ismétlődött minden. Azért nem lett meg a háromezer óra a típuson és a kétezer oktatóként, mert bejött a koronavírus-járvány. Ha normálisan megy az év, akkor júliusra, amikor hazajöttem, meglett volna ez a két kerek szám.

- Folytatásként miért a szállítórepülés és a Falcon 7X mellett döntöttél?

- Leginkább az életkor és az egészségi állapot miatt. Közel háromezer óra a katapultülésben nem múlik el nyomtalanul, és bár fantasztikus volt annak idején Gripennel repülni, a kilenc g maradjon meg a fiatalok játékszere. Mivel majdnem a teljes eddigi katonai repülő karrieremet külföldön töltöttem, nem volt tapasztalatom sem a szállítórepüléssel, sem az új típusokkal kapcsolatban. Megkérdeztem a srácokat, és ők azt mondták, hogy hajlandó vagyok-e tíz-tizenegy órát ülni úgy egy gépben, hogy cserébe például a tengerentúlon szállok le. Mert nem mindenki hajlandó rá. Nekem az volt a döntésem, hogy ha már több napra elrepülök, akkor szívesen elmegyek a világon bárhova. Így amikor a parancsnok úr a döntésemről kérdezett, én a Falcont választottam.

Dassault Falcon 7X

- Mennyire nehéz átállni a Harvardról és az oktatói szemléletről arra, hogy a Falconon két pilóta osztja meg a feladatokat?

- Az oktatói szemléletről azért nehéz, mert ott már szinte mindent tudott az ember, itt pedig még nincs meg az az elméleti és gyakorlati tudásom, amihez hozzászoktam. A kétfős munkamegosztás szerintem nehezebb lesz, mert eddig mindig úgy repültem, hogy mindent magam csináltam, most pedig nagyon szigorú a feladatmegosztás rendje, és a két pilóta munkaterülete közé húzott képzeletbeli piros vonalat csak nagyon jó indokkal lehet átlépni.

- Az eddigi pályafutásod során mi volt az az élmény, amikor úgy érezted, hogy érdemes volt a civil életről a katonai repülésre váltani?

- A bakancslistámról két dolog már nem fog összejönni. Az egyik: valamit ledobni vagy ellőni úgy egy repülőgépről, hogy azt akarom is. A másik: együléses gépben repülni, és nem egy kétülésesben egyedül. Olyanban, mint a Gripen Charlie változata, ami egy igazi vadászgép, egy emberre tervezték. Ettől függetlenül meghatározó élmény volt az első egyedül repülés. Amikor a Hawkkal először gurul a pályára az ember és ott a tudat, hogy kapott egy sugárhajtású gépet, amiben ő ül egyedül és repülhet vele! Természetesen, amikor a korábbi fázisnál tartottunk, az első egyedül repülés a Harvardon is ilyen volt; itt ülök egy ilyen gépben és vihetem! Azután amikor az ember pilótává vált és a képzés végén volt egy 4-1 elleni feladat Cold Lake-ben. Két diák repült egy-egy gépben egyedül, a másik három gépben egy-egy oktató volt. Egy megtervezett harci feladat volt, ahol le kellett bombázni a célt, le kellett küzdeni az ellenséget, légiharcolni kellett, én pedig egyedül ültem a gépben, egy kötelékben. Az olyan volt, hogy nem tudnám visszaadni, hogy abban az egy óra húsz percben pontosan mi történt, de megtörtént.

- Mit tartasz a legfontosabbnak ahhoz, hogy valaki, aki egyébként alkalmas pilótának, valóban azzá is válhasson?

- A legfontosabb, hogy akarja csinálni. Sok áldozattal jár, nem csak az illető, hanem a közvetlen környezete részéről is és sok minden rámehet arra, hogy valaki az álmát kergesse. Ha valakiben nincs meg az elhivatottság, hogy ezt akarja csinálni, akkor nem fog menni. Ha ez arról szól, hogy vasárnap tanulunk, akkor vasárnap tanulunk, mert hétfőn már késő lesz. Így is lehet buktató, mert az ember elérheti a képessége és a tudása határát, de az elhivatottság sokat segíthet.

* * *

Fotó: Pető-, Majerik-, Szabó-archív, Royal Canadian Air Force, Szórád Tamás. A cikk nyomtatott változata két részben, az Aeromagazin 2020 december - 2021 januári összevont számában és a 2021 februári számban jelent meg.


Catégories: Biztonságpolitika

ÉV ELEJI SPOTTER ALBUM

dim, 28/02/2021 - 09:52

Utas- és áruszállítók, civil és katonai gépek egyaránt kerültek az idei év első spotter bejegyzésébe, amelyhez Airbusok és Boeingek januári és februári fotóiból válogattam. A csekély forgalom ellenére sikerült egy-két pillanatot elcsípni.

Egy Kairó felé induló A220-300-as az EgyptAir kék-fehér színeiben. A szép festésminta és Hórusz pillantása egy külön bejegyzést is megér majd.

A Turkish Airlines reggeli járatát teljesítő A319-es érkezik a nedves 31R pályára.

Szintén egy érkező 319-es, a Eurowings gépe. A D-AGWV-t korábban a Germanwings használta.

Egy szürke péntek délután hazaindul a cseh légierő katonai és kormányzati szállításokat egyaránt végző 241. szállítórepülő századának A319CJ gépe. 

A felkelő nappal a háta mögött száll fel a Magyar Honvédség A319-ese. A fagyos levegőben jól látszik a hajtóművekből kiáramló gázsugár.

Fékszárny, orrsegédszárny, fényszóró kint, futó bent.

Egy kevésbé hideg, de hasonlóan napsütéses, párás februári nap. A két honvédségi Airbus negyven perc különbséggel tér haza. Először a 604-es száll le a 13R pályára.

Másodikként a 605-ös érkezik.

Egy patyolattiszta A320-as a Wizz Air összetéveszthetetlen színeiben.

A Lufthansa mindössze négy hónapos A320neója egy Frankfurt-Budapest járaton.

Korán reggel, sötétben érkezett a Hainan A330-300-asa. Még tart az áruszállításra beállított utasszállító rakodása, de már megérkeztek a jégtelenítő kocsik is.

A napfény bevilágít az Airbus Rolls-Royce hajtóművébe.

Ajtók zárva, eltávolodott a lépcső és kezdődik a jégtelenítés.

A felesleges jégtelenítő folyadékot a szél fújja le…

… vagy a szárnytőnél csorog a betonra. A túloldalon egy másik kocsi dolgozik, a gépet két oldalról egyszerre jégtelenítik.

Az Airbus orra a vontatást és hátratolást végző traktorok kipufogójától kormos. A szennyeződést az első tiszt műszereit kiszolgáló Pitot-cső környékéről egy gondos kéz letörölte.

Ugyanaz a B-1020 lajstromjelű Hainan-gép felszállás közben, egy ragyogó februári reggelen.

Ugyancsak A330-as, de egy -200F teherszállító változat a Turkish Cargo gépe, amely valamivel a kínai 330-as után, ugyancsak a 31L pályáról száll fel.

Az ASL Airlines közel 30 éves Boeing 737-400F teherszállítója gurul le az 1-es pályáról a reggeli érkezés után. A hó csak a pálya és a gurulóút szegélyén maradt meg.

A Cargo Air bolgár lajstromú B 737-es kargó gépe 1989-ben került ki a Boeing rentoni gyárából.

A KLM B 737-700-asáról már tavaly lekerült az ablaksor fölé ragasztott 100-as matrica, amely még 2019-ben, a holland légitársaság 100 éves fennállásának alkalmából került a gépre.

London Stansted repülőteréről érkező Ryanair Boeing orra a szokottnál közelebbről.  

A G-DHLE lajstromjelű Boeing 767-300F 2009-ben került a DHL-hez, amely tavaly további négy ilyen gépet szerzett be.

 

Az elegáns, hajlított winglet 2008-ban debütált a 767-es típuson.

A Qatar 24 Boeing 777F teherszállítójának egyike érkezik a Cargo Cityhez egy bágyadt januári délutánon. A gépnek bekoszolódni se volt ideje; az A7-BFX-et tavaly december 31-én szállították le és idén január 1-én adták át tulajdonosának.

Február 21-én volt egy éve, hogy megérkezett Budapestre a Korean Air Cargo első B 777F teherszállítója. A típus formavilága és a légitársaság színei sokak kedvenc fotótémájává tették a távol-keleti Triplahetest. 

Katari Dreamliner fékez a 2-es pályán. Az Öböl-menti emírség légitársasága január 17-én ünnepelte, hogy tíz éve repül Budapestre.

Ugyanaz a forma, más köntösben. A Qatar és a LOT gépe egyaránt a Boeing 787-8-as változat, előbbi a katari, utóbbi a dél-koreai fővárost köti össze Budapesttel.

A 787-8-asnál hat méterrel hosszabb és három méterrel nagyobb fesztávolságú 787-9-es, szintén a Qatar színeiben. A Cargo Citytől kiforduló Dreamliner Maastrichtból érkezett és Dohába indul tovább.

Péntek délutáni Cargolux gép érkezik, ezúttal az LX-JCV lajstromjelű Boeing 747-400-as.

A 747-esek közül a 400-ason használtak először wingletet.

A hátratolás íve kiegyenesedik, majd a traktor egy kissé előrehúzza a Jumbót.  

A másfél órás rakodás után továbbindul a 747-es. Az LX-JCV festésmintája annyira minimál, hogy a Cargolux 1970-es indulásra emlékeztető szám is csak a púp jobb oldalára került fel.

Időnként a nagyobb kapacitású Boeing 747-8F teherszállító váltja a dél-koreai 777-eseket a Szöul-Budapest-Frankfurt útvonalon. Korean Air 747-est – az utasszállító változatot – legutóbb 32 évvel ezelőtt láttam Budapestről felszállni. A gép a szöuli olimpiára utazó magyar sportolókat vitte, nyugati irányba repülve, mert a KAL 007-es járatának 1983-as lelövése után a Korean nem repült be a szovjet légtérbe.

A Cargolux Jumbo az indulási eljárást követve nyugatnak fordul a X. kerület felett. A Távol-Keletről érkezett óriás Luxemburg felé folytatta a Budapesten megszakított útját.

* * *

Fotó: Szórád Tamás


Catégories: Biztonságpolitika

Pages