Feed aggregator

Aviation spotter Michał Rokita captured two F-117s landing at Groom Lake, where the stealth fighters have relocated as Tonopah Test Range Airport undergoes maintenance. Over the last couple of years, we have published a few articles featuring videos by Michał Rokita, an aviation spotter and photographer known for traveling to remote public lands in Nevada […]

The post Spotter Captures F-117’s Return to Area 51 appeared first on The Aviationist.

Project Iron Agility is a dynamic exercise which sharpens deployment readiness skills through ACE operations with F-16s, MQ-9 Reapers, and integrated logistics support. The third iteration of the Project Iron Agility exercise at Holloman AFB (Air Force Base), New Mexico, saw unique approaches to refine ACE (Agile Combat Employment) capabilities. These include a table top […]

The post MQ-9 and F-16 Crews Work Together in ACE-Focused Project Iron Agility Exercise appeared first on The Aviationist.

Welcome to WordPress. This is your first post. Edit or delete it, then start writing!

Ethiopia's Tigst Assefa surges to victory in a world record for a women's only field in the London Marathon with Kenya's Sabastian Sawe winning the men's race.

Avec l’Europe de la défense, 150 milliards d'euros sont en jeu. Le programme Safe, proposé par la Commission européenne, a pour objectif d'aider les pays de l'Union à accroître leurs dépenses de défense et ce programme aiguise aussi les appétits des industriels extérieurs à l'Union européenne, à commencer par les britanniques.

Les fidèles ont accès, depuis 7 heures ce dimanche 27 avril au matin, à la basilique Sainte-Marie-Majeure, appartenant au Vatican, où ils peuvent se recueillir devant la tombe du pape François.

A medic sparks a national conversation about the financial abuse some female breadwinners face.

Le mouvement écologiste Just Stop Oil a annoncé la fin de ses actions de désobéissance civile après une ultime manifestation à Londres, ce samedi 26 avril.

À Rome, où il était venu assister aux obsèques du pape François, le président ukrainien Volodymyr Zelensky a rencontré ce samedi 26 avril Donald Trump, Keir Starmer, Emmanuel Macron et Ursula von der Leyen, alors que les négociations pour trouver une issue au conflit en Ukraine battent leur plein.

L'image emblématique a été prise dans la basilique Saint-Pierre avant le début de la cérémonie.

A Kongói Demokratikus Köztársaság jelenleg a világ egyik legnagyobb humanitárius válságával küzd, melynek oka az M23 nevű lázadócsoporttal folytatott harca. A folyamatos erőszak és instabilitás következtében már több millió ember kényszerült elhagyni otthonát, és több ezren vesztették életüket vagy sebesültek meg. Jelen írás célja, hogy átfogó képet adjon a konfliktus előzményeiről, természetéről és aktuális fejleményeiről, továbbá feltárja a nemzetközi szereplők érintettségét és a nemzetközi közösség reakcióját. A téma aktualitására való tekintettel felkerestem France Mutombót, a Kongói Demokratikus Köztársaság magyarországi tiszteletbeli konzulját, akivel készített interjúm a cikk végén olvasható.

 

Ahhoz, hogy megértsük a jelenlegi konfliktust, érdemes először röviden áttekinteni Kongót

A Kongói Demokratikus Köztársaság (továbbiakban Kongó) közel 2,3 millió négyzetkilométeres területével Algéria után Afrika második legnagyobb országa. Lakossága 112 millió fő, amely az egyik leggyorsabban növekvő népesség a világon. Kongó etnikai szempontból rendkívül sokszínű: több mint 200 különböző etnikai csoport él az országban, amelyek közül a legnagyobbak a bantukhoz tartozó luba, mongo és kongó népcsoportok, míg az ország keleti részén jelentős hutu és tuszi közösségek is találhatók.

Kongó rendkívüli gazdagsággal rendelkezik ásványkincsek terén: itt található a világ legnagyobb kobaltkészlete (a globális termelés mintegy 70%-át adja), továbbá jelentős mennyiségű koltán, lítium, réz, gyémánt, arany és ón is fellelhető az országban. Ezeknek a nyersanyagoknak egy része kulcsfontosságú a globális technológiai és ipari szektor számára: a kobalt és a lítium például nélkülözhetetlen az elektromos eszközök akkumulátorainak gyártásában.
Az ásványkincsek azonban nem hoztak jólétet a kongói nép számára. Épp ellenkezőleg: a természeti kincsekért folytatott harc az egyik fő hajtóereje az országot sújtó konfliktusoknak. A keleti tartományok – Észak-Kivu, Dél-Kivu és Ituri – különösen súlyosan érintettek, ahol több mint 120 fegyveres csoport működik különböző politikai, etnikai és gazdasági célokkal. A lázadószervezetek gyakran ellenőrzésük alá vonják a bányákat és az ásványkincsek csempészútvonalait, így biztosítva saját finanszírozásukat – mindezt a helyi lakosság kizsákmányolása árán.

A helyzetet súlyosbítja az elmaradott infrastruktúra, ami miatt az ország nem képes saját erőforrásait megfelelően kiaknázni. A hivatalos bányászati szektor fejletlen, az utak és vasutak hiánya pedig megnehezíti az állami ellenőrzés alatti kitermelést és exportot. Ennek következtében az ásványkincsek jelentős része illegális csatornákon keresztül hagyja el Kongót, gyakran Ruandán és Ugandán keresztül, ahonnan már „tiszta” forrásként kerülnek a világpiacra. Így a kongói állam nem profitál a saját nyersanyagaiból, miközben a háborúk és a szegénység tovább mélyül. (Ez az állapot klasszikus példája az „erőforrásátok”, angolul „resource curse” / „paradox of plenty” jelenségnek: a természeti kincsek nem jólétet hoznak, hanem instabilitást, korrupciót és véres konfliktusokat szülnek.)

 

Viharos múlt: Ruanda árnyéka és a Kongói háborúk

Kongó instabilitása hosszú múltra tekint vissza, de a mai konfliktusokat jelentős részben az 1994-es ruandai népirtás és az azt követő háborúk alakították. A népirtás során a szélsőséges hutu többségű milíciák három hónap leforgása alatt mintegy 800 000 tuszit és mérsékelt hutut gyilkoltak meg. A mészárlás után több millió hutu menekült a szomszédos országokba, különösen Kongó keleti részére, ahol menekülttáborokba zsúfolódtak össze. Ezek a táborok sok esetben a népirtásért felelős milíciák búvóhelyévé is váltak, akik később innen indítottak támadásokat Ruanda ellen.

Ruanda elnöke, Paul Kagame, aki a hutu többségű kormány összeomlása után a tuszi vezette ellenállás élére állt, kulcsszerepet játszott az első háború kialakulásában. Kagame vezetésével Ruanda 1996-ban fejlettebb katonai és stratégiai képességekkel hajtott végre fegyveres beavatkozást Kongóban annak érdekében, hogy felszámolja a hutu lázadócsoportokat. A támadás, amelyet Uganda támogatott, elérte célját, és megdöntötte Mobutu Sese Seko kongói diktátor évtizedes uralmát, lehetővé téve Laurent-Désiré Kabila hatalomra kerülését 1997-ben.

Az első kongói háború ebben az évben lezárult, ám Kabila és egykori szövetségesei között súlyos ellentétek bontakoztak ki, amelyek újabb eseményeket indítottak el. 1998-ban kitört a második kongói háború, amelyben kilenc afrikai ország és számos fegyveres csoport vett részt, emiatt „Afrika világháborújának” is nevezik. A vérontás hátterében nemcsak politikai és etnikai érdekek álltak, hanem jelentős szerepet játszott az ország természeti kincseiért folytatott küzdelem is. A fegyveres összecsapások súlyos károkat okoztak az országnak: az áldozatok teljes számát több mint ötmillióra becsülik. Bár a hivatalos békekötés 2003-ban megtörtént, a keleti tartományok instabilitása azóta is tartós problémát okoz.

 

Az M23: Kik ők, és mi a céljuk?

Az M23 (Mouvement du 23 Mars) egy túlnyomórészt tuszikból álló fegyveres csoport, amely 2012-ben alakult meg Kelet-Kongóban, Észak-Kivu tartományban. Elnevezésük arra a 2009. március 23-án kötött békemegállapodásra utal, amely a kongói kormány és a tuszi vezetésű CNDP (Congrès National pour la Défense du Peuple) között jött létre. Az egyezség értelmében a CNDP harcosait integrálni kellett volna a kongói hadseregbe (FARDC – Force armée de la République démocratique du Congo), azonban az M23 szerint Kinshasa nem teljesítette ígéreteit, ez pedig további feszültségeket szült.

A konfliktus történelmi háttere a ruandai népirtásig vezethető vissza. A Kongó keleti részén élő tuszik – akik szoros kulturális és etnikai kapcsolatban állnak a ruandai tuszikkal – hosszú ideje marginalizált helyzetben élnek, és gyakran kerültek a hutu fegyveres csoportok célkeresztjébe. Az M23 következetesen azzal indokolta politikai és katonai törekvéseit, hogy meg akarja védeni a kelet-kongói tuszi közösséget ezektől a fenyegetésektől.

Ruanda szerepe az M23 támogatásában hosszú évek óta a téma legérzékenyebb kérdése. Bár az ország tagadja érintettségét, számos ENSZ-dokumentum és nyugati kormányzati állásfoglalás szerint Kigali aktív katonai és logisztikai segítséget nyújt a lázadóknak, beleértve fegyvereket, kiképzést, és esetenként közvetlen harci támogatást is. Egy 2024-ben készült jelentés alapján akár 3000-4000 ruandai katona is harcolhatott az M23 oldalán.

A milícia egyaránt szolgál katonai és gazdasági érdekeket. Ruanda egyik kiemelt törekvése az FDLR (Forces démocratiques de libération du Rwanda) felszámolása – ez a szervezet a népirtásért felelős hutu lázadók maradványaiból áll, Kigali pedig évek óta fenyegetésként kezeli őket. Emellett az ország számottevő haszonra tett szert Kelet-Kongó ásványkincseinek illegális kitermeléséből, amelyet az M23, vagy hozzá hasonló fegyveres csoportok tesznek lehetővé: elfoglalják a bányákat, és erőszakkal biztosítják fölöttük az uralmat. Egy ENSZ szakértői jelentés szerint a lázadócsoport a kitermelt ásványokból havonta mintegy 800 ezer dollár bevételhez jut, többtonnás szállítmányok formájában juttatva ki azokat Ruandába.

Még összetettebbé teszi a helyzetet, hogy az M23 tagja az AFC (Alliance Fleuve Congo) nevű, különböző fegyveres csoportokból álló koalíciónak, amelyet 2023 decemberében hoztak létre azzal a szándékkal, hogy megdöntsék Kongó kormányát. A szövetség élén Corneille Nangaa áll, a kongói választási bizottság korábbi elnöke, aki mára Félix Tshisekedi elnök egyik legjelentősebb politikai ellenfelévé vált. Az AFC lényegében az M23 politikai szárnyaként funkcionál, és célja, hogy a lázadók fokozatosan előrenyomulva elérjék a fővárost, majd ott hatalomra kerülve az egész országot uralmuk alá vonják.

Az M23-nak egyszer már sikerült látványos katonai eredményeket elérnie: 2012-ben rövid időre elfoglalta Goma városát, Észak-Kivu tartomány központját. Az ENSZ békefenntartói (MONUSCO) és a kongói hadsereg közös fellépése azonban visszaszorította a lázadókat, akik végül Ruandába és Ugandába menekültek. 2013-ban hivatalosan is bejelentették feloszlásukat, de 2021 novemberében újjászerveződtek, és további támadásokat indítottak. Visszatérésüket ismét azzal indokolták, hogy céljuk a Kongóban élő tuszi közösség védelme, így fegyveres fellépésük lényegében egy „védelmi háború”.

A hosszú évtizedek alatt kialakult válság jól rávilágít az afrikai fegyveres összecsapások sajátos természetére: ezek többnyire nem hagyományos, államok közötti háborúk, hanem etnikai vagy vallási feszültségekből eredő, gyakran egy adott térségre vagy országon belüli polgárháborús helyzetre korlátozódó konfliktusok. Mindez nagyrészt a gyarmati korszak öröksége, amikor az európai hatalmak önkényesen, sokszor vonalzóval meghúzott határokkal osztották fel a kontinenst, teljes mértékben figyelmen kívül hagyva a helyi kulturális realitásokat.
További jellegzetessége az afrikai harcoknak, hogy a különböző nem állami fegyveres csoportok rendkívül gyorsan átalakulnak: új milíciák szerveződnek, mások feloszlanak vagy egyesülnek. Emiatt sokszor nehéz megérteni és megfelelően lekövetni a konfliktusok szövevényes, mozaikosan alakuló dinamikáját.

 

A válság mélypontja: terjeszkedő lázadás és humanitárius katasztrófa

Kongó keleti részén zajló fegyveres konfliktus 2025-re újabb drámai fordulatot vett. Az M23 példátlan gyorsasággal és hatékonysággal nyomult előre, sorra foglalva el kulcsfontosságú városokat. Január 27-én átvették az irányítást Goma felett, amely nemcsak stratégiai elhelyezkedése, hanem több mint kétmilliós lakossága révén is az egyik legfontosabb városnak, illetve humanitárius központnak számít a régióban. Alig három héttel később, február 16-án a lázadók bevonultak Bukavuba, március 19-én pedig újabb csapást mértek a központi hatalomra: Walikale bányaváros elfoglalásával az M23 elérte legnyugatibb állásait. Bár később bejelentették, hogy a béke jeleként kivonulnak a településről, a harcok intenzitása továbbra sem enyhült. Az ENSZ forrásai szerint a lázadók már el is kezdték kiépíteni saját alternatív adminisztrációjukat: Bukavuban például kormányzót és két alelnököt neveztek ki, míg Észak-Kivuban pénzügyi és bányászati vezetőket állítottak hivatalba. A céljuk egyértelmű: minél több területet vonjanak ellenőrzésük alá, hogy politikai befolyásukat növelhessék.

Ruanda ugyan hajlandó párbeszédet folytatni a megoldás érdekében, de továbbra sem ismeri el nyíltan szerepét a konfliktusban – noha a rendelkezésre álló bizonyítékok egyértelműen alátámasztják jelenlegi érintettségét is. „A helyszíni tények és minden rendelkezésre álló bizonyíték világossá teszi: a Ruandai Védelmi Erők (RDF) katonái kongói földön tartózkodnak, és aktívan harcolnak az M23-as lázadó csoport mellett. Az elmúlt két évben az ENSZ szakértői csoportja dokumentálta a RDF csapatmozgásait és a fejlett katonai felszerelések – köztük a ruandai hadsereghez közvetlenül kapcsolódó rövid hatótávolságú légvédelmi (SHORAD) rendszerek, éjjellátó szemüvegek és drónok elleni rakéták – átadását” nyilatkozta Kambale Musavuli, a Kongói Kutatóközpont elemzője egy februárban megjelent Al Jazeera cikkben.

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) március végén közzétett jelentése szerint a fegyveres összecsapások következtében jelenleg több mint 6,4 millió belső menekültet (IDP) tartanak nyilván: közülük csak Észak- és Dél-Kivu tartományokban 3,8 millióan kényszerültek elhagyni otthonaikat. 2025 első negyedévében ráadásul több mint 100 ezren lépték át az országhatárt: többségük Burundiban és Ugandában keresett menedéket, kisebb részük pedig Ruandában és Tanzániában.

A harcok mellett a lakosságot egyre súlyosbodó élelmezési válság is sújtja. A 112 milliós országban már a legutóbbi erőszakhullám előtt is 21 millió ember szorult humanitárius segítségre – ami a világon a legmagasabb szám az ENSZ Humanitárius Ügyek Koordinációs Hivatala (OCHA) szerint. A fegyveres összecsapások, az infláció és a fertőző betegségek hatására 2024 végére már közel 25,6 millió ember, vagyis a lakosság csaknem egynegyede élt akut élelmiszerhiányban. A helyzet különösen kritikus a korábban említett három keleti tartományban, ahol már a mostani eszkaláció előtt is milliók szenvedtek az éhínségtől. Jelenleg azonban szinte lehetetlen eljuttatni a segélyszállítmányokat a térségbe. Gomában – ahol a legégetőbbek a szükségletek – a mozgáskorlátozások, a biztonsági kockázatok és a segélyszervezetek elleni támadások miatt komoly fennakadások tapasztalhatók az ellátásban. A humanitárius raktárakat kifosztották, az ott tárolt élelmiszerek, gyógyszerek és orvosi eszközök többsége megsemmisült vagy eltűnt. Tömegesen zártak be az iskolák, és számos helyen az alapvető szolgáltatások is teljesen leálltak. Az M23 tevékenysége miatt országszerte erőteljes gyűlölethullám indult a tuszik ellen, akik közül sokan a harcok elől az ország belseje felé menekültek. Ezzel párhuzamosan egyre több jelentés érkezik kivégzésekről, tömeges atrocitásokról, valamint a szexuális erőszak áldozatainak drámai növekedéséről. A nemzetközi közösség kezdeti tétlensége miatt Kinshasában a feldühödött tüntetők több nagykövetséget is megtámadtak, miközben Goma elestét követően számos európai nagyvárosban is szolidaritási demonstrációk zajlottak.

 

A kongói hadsereg támogatói: Kik segítik a küzdelmüket?

Kongó nem egyedül viseli a fegyveres konfliktus terhét: több nemzetközi partner is támogatást nyújt számára. Burundi például 2023 októbere óta több mint 10 000 katonát küldött a térségbe egy Kinshasával kötött kétoldalú katonai megállapodás keretében. Ezen felül a Dél-afrikai Fejlesztési Közösség (SADC) is beavatkozott: a régió stabilizálása érdekében 2023 decemberében elindította a SAMIDRC nevű katonai misszióját. Bár a jelenlegi létszám nem ismert, a kontingenst eredetileg 5000 főre tervezték, amelyből Dél-Afrika 2900 katonát vállalt, a fennmaradó egységeket pedig Malawi és Tanzánia biztosította. Annak ellenére, hogy a csapatok visszavonásáról már döntés született, a SADC változatlanul kitart a keleti térségben folytatott béketeremtő tevékenységei mellett.

Afrika biztonságpolitikai környezetére egyre jellemzőbb a zsoldosok alkalmazása, és ez alól Kongó sem kivétel. Az M23 elleni harcokhoz több száz román zsoldost is toboroztak, akik a BBC birtokába jutott dokumentumok alapján havi 5000 dollár fizetésben részesültek, miközben a kongói katonák gyakran kevesebb mint 100 dollárt kaptak, azt is jelentős késéssel. A román egységek azonban súlyosan alulmúlták az elvárásokat: harctéri teljesítményük gyenge volt, és Goma környékén mintegy 300 katonájuk az M23 fogságába esett, akiket hosszas tárgyalásokat követően végül Ruandának adtak át. Az eset újfent rávilágított a zsoldosok alkalmazásának vitatott természetére, hatékonysági kérdéseire és az ezekkel együtt járó etikai dilemmákra.

Az ENSZ szerepvállalása a konfliktusban kiemelt figyelmet érdemel. Az első és második kongói háborúra válaszul 1999-ben indult el a MONUC nevű békefenntartó misszió, amelyet 2010-ben a MONUSCO (Mission de l’Organisation des Nations Unies pour la stabilisation en République démocratique du Congo) váltott fel. A MONUSCO célkitűzései között szerepel a stabilitás megteremtése, a civil lakosság védelme, valamint a különféle lázadócsoportok tevékenységének visszaszorítása. Bár a kongói kormány és az ENSZ 2023-ban megállapodott a misszió 2024 végéig történő fokozatos kivonásáról, a biztonsági helyzet romlása miatt Kinshasa végül a mandátum meghosszabbítását kérte.
A misszió számos eredményt tudhat magáénak: hozzájárult az infrastruktúra fejlesztéséhez, támogatta a jogállamiság érvényesülését, védelmi övezeteket alakított ki, humanitárius segítséget nyújtott, valamint leszerelési programokat is indított. Ennek ellenére komoly kritikák érték, amiért nem tudta megakadályozni a civil lakosság elleni támadásokat, és nem bizonyult elég hatékonynak a lázadócsoportokkal szembeni fellépésben. 2022 nyarán több városban is heves tüntetések zajlottak a jelenlétük ellen, amit tovább súlyosbított, hogy a fegyveres csoportok szándékosan terjesztettek álhíreket a misszió hiteltelenítése érdekében.

A MONUSCO tevékenységét a túlzott katonai jellegű megközelítés, valamint a helyi lakossággal való stratégiai kommunikáció hiánya is nehezítette. A misszió céljai és jelentősége sok esetben nem váltak világossá a civilek számára, így bizalmatlanságot váltott ki a kék sisakosok jelenléte. Műveleti szempontból is korlátozott volt a mozgásterük: az ENSZ katonái nem voltak megfelelően kiképezve a dzsungelben zajló aszimmetrikus hadviselés kihívásaira, továbbá gyakoriak voltak az egységek közötti a koordinációs problémák is.
A legnagyobb korlátot azonban pontosan az ENSZ békefenntartás egyik alapelve jelentette: a csapatok nem harci alakulatként működnek, és csak rendkívül szigorú feltételek mellett alkalmazhatnak erőt – például önvédelemből, humanitárius segélyszállítmányok védelmére vagy ha a civil lakosság kerül közvetlen veszélybe. Ez a korlátozás azonban lehetetlenné teszi a milíciák elleni proaktív fellépést.
Ennek orvoslására 2013-ban létrejött egy gyorsreagálású beavatkozó dandár (FIB – Force Intervention Brigade), az ENSZ első olyan katonai egysége, amely célzott támadó műveletekre is felhatalmazást kapott a békefenntartás keretében. Székhelye Goma lett, és a MONUSCO parancsnoksága alá tartozik. Fő feladata a legveszélyesebb fegyveres csoportok célzott semlegesítése, ami akár a Kongói Fegyveres Erők (FARDC) együttműködésével is megvalósulhat. Bár a FIB szélesebb hatáskörrel bír, az M23 lázadókkal szemben nem sikerült áttörést elérnie: a 2025 eleji harcok során 13 ENSZ-katona is életét vesztette, és Goma, amely eddig stratégiai bázisként szolgált, mára az M23 kezére került. Ennek ellenére a MONUSCO továbbra is aktív: katonai, rendőri és civil támogatással segíti Kongót.

Jogosan merül fel a kérdés: hogyan lehetséges, hogy az M23 ilyen gyorsan és hatékonyan tud területeket elfoglalni, miközben a kongói katonák mellett jelen vannak a burundi és dél-afrikai erők, valamint az ENSZ gyorsreagálású dandárja is? A válasz többtényezős. Egyrészt a kongói hadsereg strukturális gyengeségei és a különböző nemzetközi kontingensek közötti koordinációs hiányosságok jelentős mértékben hátráltatják az összehangolt fellépést. Másrészt az M23 lenyűgöző harctéri képességekkel rendelkezik: rendkívül gyorsan mozognak, kiváló helyismeretüknek köszönhetően hatékonyan rejtőznek, és mindezt jelentősen fokozza, hogy korszerű fegyverekkel, valamint modern járművekkel rendelkeznek. Ezek a tényezők együttesen csak még inkább megerősítik, hogy jelentős ruandai támogatás áll mögöttük.

 

Békére tett kísérletek és lépések

Február elején a Dél-afrikai Fejlesztési Közösség (SADC) és a Kelet-afrikai Közösség (EAC) vezetői Tanzániában találkoztak, hogy megvitassák a béke helyreállításának lehetséges útját. Nem sokkal ezután a konfliktus az Afrikai Unió vezetőinek etiópiai csúcstalálkozóján is napirenden volt, ám egyik alkalommal sem történt érdemi előrelépés a megoldás irányába. Tavasszal azonban új remény körvonalazódott, és jelentős diplomáciai előrelépés történt: március 18-án Félix Tshisekedi és Paul Kagame személyesen találkoztak Katarban, ahol a katari emír, Tamim bin Hamad Al Thani sejk közvetítésével folytattak megbeszélést. A találkozóra azt követően került sor, hogy kudarcba fulladt a korábban angolai közvetítéssel tervezett tűzszüneti egyeztetés a kongói kormány és az M23 között: az M23 képviselői ugyanis kivonultak a tárgyalásokról, tiltakozásul az Európai Unió által bevezetett szankciók ellen. A katari egyeztetések végén kiadott közös közlemény szerint mind Kongó, mind Ruanda elkötelezte magát az azonnali és feltétel nélküli tűzszünet mellett, amely már életbe lépett, és érvényben marad a béketárgyalások befejezéséig. Ezen kívül a két ország külügyminiszterei Washingtonban aláírtak egy békemegállapodást, amelyben vállalták, hogy tiszteletben tartják egymás szuverenitását, és hogy a béketervezeteket május 2-ig kidolgozzák.

 

A nemzetközi közösség érintettsége és állásfoglalása

Ruanda az afrikai kontinens egyik legdinamikusabban fejlődő állama, és hosszú évek óta élvezi a nemzetközi közösség – különösen az Európai Unió – bizalmát és támogatását. Az ország vezetése nyílt célként tűzte ki, hogy „Afrika Szingapúrjává” váljon, ennek érdekében pedig látványos gazdasági és infrastrukturális eredményeket ért el. Emellett Kigali jelentős szereplővé nőtte ki magát a kontinensen a békefenntartás területén is, amit jól példáz a mozambiki Cabo Delgado tartományban való aktív részvétele is. A nemzetközi közvélemény Ruandához való ragaszkodását részben a népirtás emlékezete és az abból fakadó nyugati bűntudat is táplálja: ez hosszú időn át erős politikai és anyagi elköteleződést váltott ki.

2024 februárjában az Európai Unió stratégiai együttműködési megállapodást kötött Ruandával, amely a környezetbarát technológiákhoz szükséges természeti erőforrások – például kobalt, tantál és más ritkaföldfémek – biztosítását célozta. A megállapodás mögött az EU azon törekvése húzódott meg, hogy csökkentse Kínától való függőségét az említett nyersanyagok terén. A Global Gateway program keretében több száz millió eurós befektetések indultak, amelyekkel Brüsszel a ruandai ellátási láncokat és infrastruktúrát kívánta fejleszteni. Ennek részeként Kigali mintegy 900 millió euró támogatásban részesült, valamint 20 millió eurót különítettek el a ruandai hadsereg mozambiki bevetésének finanszírozására.

A partnerség azonban számos vitát és ellentmondást vet fel. Ruanda ugyanis nem rendelkezik azokkal az ásványi anyagokkal, amelyekre a megállapodás vonatkozik – azokat Kongóból szerzi be. Ráadásul, miközben Kigali békefenntartó tevékenysége stabilizáló hatással bír egyes régiókban, Kongó keleti részén az M23 támogatásával éppen az instabilitást erősíti. Ez egyre nagyobb nemzetközi nyomást eredményezett: jogvédő szervezetek és európai politikai szereplők attól tartanak, hogy az EU pénzügyi és katonai támogatása közvetett módon hozzájárulhat a Kongóban elkövetett jogsértésekhez.

2025 februárjában az Európai Parlament határozott állásfoglalást tett: elsöprő többséggel – 443 igen és csupán 4 nem szavazat mellett – a képviselők a Ruandával kötött nyersanyag-egyezmény, valamint a katonai támogatások felfüggesztését szorgalmazták. Bár a határozat jogilag nem kötelező érvényű, politikai súlya jelentős, hiszen az EP (mint az EU egyetlen közvetlenül választott intézménye) világos üzenetet küldött az Európai Bizottság felé. A képviselők hangsúlyozták, hogy amíg Kigali nem szakít meg minden kapcsolatot az M23-mal, az együttműködés politikailag és erkölcsileg sem fenntartható. Az EP figyelmeztetett: az ilyen forrásból származó ásványok „vérfoltosnak” tekinthetők.
Ennek ellenére a Bizottság továbbra is a pragmatikus megközelítést követi. Noha elítéli az erőszakot és aggodalmát fejezi ki a helyzet súlyosbodása miatt, a megállapodásokat nem függesztette fel, bízva a hosszú távú partnerség fenntarthatóságában.

Az uniós intézményeken túl több nyugati ország is újragondolta Ruandához fűződő viszonyát. Németország fejlesztéspolitikai minisztériuma bejelentette, hogy minden új pénzügyi kötelezettségvállalást felfüggeszt Kigali irányába, az Egyesült Királyság pedig leállította kétoldalú segélyprogramjainak egy részét, és további diplomáciai lépéseket is tett. A brit kormány világossá tette: Ruanda jogos biztonsági aggodalmai nem indokolhatják katonai beavatkozásait, mivel a konfliktus csak politikai úton rendezhető.
A feszültségek Belgium és Ruanda között is kiéleződtek. A brüsszeli kormány szankciókat sürgetett, mire Kigali válaszul megszakította az országgal diplomáciai kapcsolatait.

Az Egyesült Államok szintén határozottan reagált: szankciókat vezetett be James Kabarebe ruandai miniszter és Lawrence Kanyuka Kingston, az AFC vezetője ellen, továbbá egyéb bűntetőintézkedések két európai céget is érintettek, amelyek a feltételezések szerint közvetve hozzájárultak a térség destabilizálásához.
Eközben a kongói vezetés egy Ukrajnához hasonló „ásványkincsek biztonságért” megállapodásról tárgyal az Egyesült Államokkal. Ennek értelmében Washington katonai felszerelést és kiképzést biztosítana, miközben hozzáférést kapna a kulcsfontosságú nyersanyagokhoz. A kezdeményezés célja nemcsak a kongói hadsereg megerősítése, hanem a térség geopolitikai egyensúlyának átrendezése is, elsősorban Kína befolyásának visszaszorítására. Bár amerikai csapatok bevetése egyelőre nem várható, a partnerség mélyebb együttműködés irányába mutat. Ugyanakkor kérdéses, hogyan biztosíthatja megfelelően Kongó az ásványkincsekhez való hozzáférést, figyelembe véve, hogy azok jelentős része az M23 által ellenőrzött területeken találhatók.

Végül érdemes Kínát is röviden megemlíteni. Peking sokáig következetesen semleges álláspontot képviselt az afrikai konfliktusokban, védve gazdasági érdekeit, ám a kongói helyzet fordulópontot hozott. Az M23 előretörése és az ENSZ jelentései nyomán Kína előbb figyelmeztette Ruandát, majd támogatta azt az ENSZ-határozatot, amely a ruandai csapatok kivonását sürgeti. Ez a változás jól mutatja, hogy a konfliktus elhúzódása, az egyre nyilvánvalóbb bizonyítékok és a nemzetközi nyomás már Peking számára is elkerülhetetlenné tették az állásfoglalást.

 

Összegzés

Kongó keleti részén az M23 lázadócsoport előretörése példátlan humanitárius és biztonságpolitikai válságot idézett elő, amely mára az egyik legsúlyosabb fegyveres összecsapássá nőtte ki magát Afrikában. A harcok nemcsak a régió stabilitását fenyegetik, hanem komoly kihívások elé állítják a nemzetközi közösséget is. A konfliktus rendkívüli összetettsége – amelyben különböző helyi, regionális és globális érdekek is összefonódnak – megnehezíti egy olyan fenntartható megoldás kidolgozását, amely hosszú távon képes stabilitást biztosítani a kontinens egyik legkritikusabb válságövezetében.
Az összefüggések mélyebb megértése érdekében interjút készítettem France Mutombóval, a Kongói Demokratikus Köztársaság magyarországi tiszteletbeli konzuljával, akinek ezúton is köszönöm, hogy rendelkezésemre állt. A következőkben a vele folytatott beszélgetés olvasható.

 

Konzul Úr éppen Kinshasában tartózkodott, amikor a lázadók elfoglalták Goma városát. Hogyan reagált erre az eseményre a kongói társadalom? Milyen hangulat uralkodott akkor az országban?

Azt mindenki tudta, hogy a lázadók már régóta jelen vannak a keleti országrészben, és időről időre kisebb határ menti településeket is elfoglaltak. Alkalmanként próbálkoztak előretöréssel, amit a kongói hadsereg visszavert – ideig-óráig. Goma azonban mindig is a kongói hadsereg egyik legerősebb bástyája volt: stratégiai és logisztikai szempontból kulcsfontosságú város, ahonnan a katonai műveleteket koordinálták. Amikor a lázadók hirtelen erőre kaptak és elfoglalták a várost, az sokkolta az országot – nemcsak katonai, de presztízs szempontból is hatalmas veszteséget jelentett. Egy tartományi központ eleste ugyanis óriási jelentőséggel bír, különösen úgy, hogy ezzel megbénult a hadsereg utánpótlása és mozgástere is.

A mögöttes célok több síkon értelmezhetők. Egyrészt a keleti országrész tartós instabilitása lehetőséget kínál Ruanda számára – amely támogatja az M23 lázadócsoportot – az ásványkincsek illegális kitermelésére és értékesítésére. Másrészt a fegyveres nyomásgyakorlás révén Ruanda arra törekszik, hogy a kongói politikai és katonai elitbe saját érdekköréhez köthető szereplőket juttasson, ezzel biztosítva befolyását és stratégiai érdekeinek érvényesülését. Ez nem példa nélküli: Joseph Kabila korai elnöksége alatt a kongói kormányzati és katonai struktúrákban több Ruandához köthető vezető is megjelent, akik tevékenységükkel tudatosan gyengítették a nemzeti hadsereg hatékonyságát. A jelenlegi elnök, Félix Tshisekedi azonban már nem hajlandó ezt a rendszert tovább működtetni: eltökélten dolgozik azon, hogy az állami struktúrákból eltávolítsa az idegen érdekeket szolgáló szereplőket, ami súlyos politikai feszültségeket gerjesztett Paul Kagaméban. Ez a destabilizáció tehát egyfajta válaszlépés a kongói szuverenitás megerősítésére irányuló törekvésekre. Harmadik szinten pedig ott van az a követelés, amely szerint a keleti tartományokat Ruandához kellene csatolni – ez ugyan jóval nehezebben kivitelezhető, de a régió destabilizálásának egyik hosszú távú motivációja lehet.

Amikor az első hírek megérkeztek a heves csatákról, sokan abban bíztak, hogy ezúttal is sikerül visszaverni a támadást. Hamarosan azonban világossá vált, hogy a lázadók átvették az irányítást, és a harcok már Gomán belül zajlanak. A következő napokban egymás után estek el újabb kulcsfontosságú területek, amelyek az M23 ellenőrzése alá kerültek. Goma elvesztésének híre teljesen megrázta az országot, és óriási érzelmi hullámot indított el: a lakosság körében mély felháborodás és elkeseredés uralkodott, Kinshasában zavargások törtek ki, és tömegek vonultak utcára. Az események nem csupán a kormány és a hadsereg számára jelentettek súlyos presztízsvesztést, hanem az egész nemzet önérzetét is sértették, hiszen az M23 követelései mögött nem áll valós társadalmi támogatottság. A tüntetések és tiltakozások mélyén tehát egyértelműen a presztízsvesztés és a harag dolgozott.

 

Kire irányult pontosan ez a harag?

Ez egy érdekes és összetett kérdés, hiszen a harag elsődlegesen nem az M23-ra, és nem is kizárólag a kongói kormány felé irányult, hanem sokkal inkább a nemzetközi közösségre. Az emberek tisztán látták, hogy a kongói hadsereg nem elég erős ahhoz, hogy visszaverje az M23 előrenyomulását, ugyanakkor az is világossá vált számukra, hogy Ruanda nem egyedül áll ebben a konfliktusban, hanem mögötte – közvetve vagy közvetlenül – jelentős nemzetközi támogatás sorakozik fel. Ez a háttértámogatás tette lehetővé, hogy a lázadók ilyen mértékű katonai fölényre tehessenek szert a kongói erőkkel és a velük szövetséges egységekkel szemben.

A társadalmi harag így elsősorban azokra irányult, akik a háttérből – hallgatólagos beleegyezéssel vagy aktív közreműködéssel – lehetővé tették ezt az egyensúlyvesztést. A felháborodás egyik leglátványosabb kifejeződése az volt, amikor a dühös tömegek sorra megtámadták a külföldi nagykövetségeket a fővárosban – ez világos jelzésként szolgált arra, hogy a lakosság felelősségre vonást és választ várt a nemzetközi szereplőktől a passzivitásukért, illetve a Ruandának nyújtott támogatás miatti bűnrészességükért.

 

Mit árul el ez a konfliktus a nemzetközi közösségről, és hogyan lehetséges, hogy Ruanda évek óta következmények nélkül járhat el Kongóval szemben?

A világ működését elsősorban érdekek irányítják, nem pedig szimpátia vagy szolidaritás. A nemzetközi közösség ritkán lép fel csupán erkölcsi alapon – bár előfordulnak kivételek, például természeti katasztrófák esetén. Ha azonban háborúkról vagy geopolitikai konfliktusokról van szó, a beavatkozás mögött szinte mindig gazdasági, politikai vagy stratégiai érdekek állnak. Azonban ezekről ritkán beszélünk nyíltan; helyette olyan fogalmakkal takarózunk, mint emberi jogok, szuverenitás, határok sérthetetlensége vagy demokrácia. Bár ezek is sokszor megállják a helyüket, valójában nem ezek mozgatják a szálakat. Ezért fontos megérteni, hogy a nagyhatalmak nem azért cselekednek, mert sajnálják az érintetteket, hanem mert az adott helyzet valamilyen formában érinti a saját érdekeiket. A politika erről szól, nem az őszinteségről.

Ruanda azért élvezett hosszú ideig nemzetközi védettséget, mert a nyugati hatalmak számára fontos partner volt – politikai, katonai és gazdasági értelemben egyaránt. Paul Kagame rendszerét gyakran a Nagy-tavak térségének „rendőréhez” hasonlították, mivel stabilizálta, illetve irányíthatóvá tette a nyugati érdekek szempontjából kulcsfontosságú régiókat. Emellett Ruanda közvetítő szerepet játszott a nyugati gazdaságok számára értékes ásványkincsek – például a koltán, kobalt – szállításában, amelyek különösen napjainkban, a zöldátállás és a digitalizáció korában elengedhetetlenek a technológiai ipar számára.

Ezért Ruanda hallgatása és felelősséghárítása nem csupán politikai döntés, hanem taktikai védekezés is. Ez olyan, mintha bíróság elé állnál az ellened felhozott vádak miatt. Ha bevallod a bűnösséged, egy egész életre elítélnek. Az ügyvéded azonban azt tanácsolja, hogy tagadj mindent, mivel bár vannak gyanúra utaló jelek, döntő bizonyítékok még nem állnak rendelkezésre. Így előfordulhat, hogy enyhébb büntetést kapsz, talán csak tíz évet. A cél tehát, hogy a lehető legkisebb veszteséget szenvedd el, ezért mindent tagadni kell, amíg csak lehet – és éppen ezt teszi most Ruanda. A múltban sok gyarmatosító hatalom sem vállalta a felelősségét a tömeges jogsértésekért, hanem eltussolták őket. Egy ilyen beismerés ugyanis a legitimáció teljes elvesztésével járhat, ezért nem várható, hogy Ruanda önként és őszintén elismerje a felelősségét.

Ahhoz, hogy Ruandát mégis szóra lehessen bírni, különböző feltételeknek kell teljesülnie. Először is egyértelmű bizonyítékokat kell nyilvánosságra hozni. Minél világosabbá válik a nemzetközi közvélemény számára, hogy Ruanda aktívan hozzájárult a Kongóban zajló konfliktushoz, annál nehezebbé válik az említett tagadás stratégiája. Továbbá újra kell rendezni bizonyos gazdasági érdekeket. A nagyhatalmak csak akkor hajlandóak nyíltan szembeszállni Ruandával, ha nem kockáztatják vele létfontosságú nyersanyagforrásaikat. Ez csak úgy valósítható meg, ha Kongó alternatív kereskedelmi útvonalakat kínál – és ebben Félix Tshisekedi már tett lépéseket: aktív diplomáciai offenzívával biztatja a világot a közvetlen, tiszta és igazságos együttműködésre, Ruanda megkerülésével.

Fontos a moralitás és az elvszerűség képviselete is, Tshisekedi elnök személye pedig kulcsfontosságú ebben. Itt meg kell említenem, hogy a nyugati hatalmak alapvetően háromféle embert tisztelnek igazán: azt, aki rendíthetetlenül kiáll az elvei mellett, még akkor is, ha eszközei nincsenek, csak eszméje. Ilyen volt Mandela. Azt, aki a szabadságáért harcol: a Nyugat érti és respektálja a szabadságharcot, mert maga is megharcolta már. Illetve azt, aki becsületes, tartja a szavát, és következetes – a tudásalapú társadalmakban ez alapvető érték: minél nagyobb a tudás, annál nagyobb kell legyen a becsület. Tshisekedi elnök pont ezekhez az archetípusokhoz közelít, ezért van esélye annak, hogy a világ figyelme és tisztelete mellé cselekvő támogatást is kap. Ő nem diktátor, hanem egy őszinte és egyenes ember. Nincs kompromittálva, nem lehet támadni – és éppen a tisztessége teszi lehetővé, hogy hitelesen szólítsa meg a nemzetközi közösséget. Például azt is világossá tette, hogy nem az M23 milíciával tárgyal, hanem annak valódi vezetőjével, Paul Kagaméval.

Ha Kongó képes következetesen ilyen értékrendet képviselni – morálisan, politikailag és gazdaságilag egyaránt –, akkor a nemzetközi közösség előbb-utóbb kénytelen lesz választani a kényelmes hallgatás és a nyílt szembenézés között. És csak ez utóbbi kényszerítheti Ruandát arra, hogy végre vállalja a felelősségét.

 

Ugyanakkor több felszólalás is elhangzott már Ruanda ellen és bizonyos szankciós lépések is megindultak. Ez értelmezhető egyfajta felébredésként a nemzetközi közösség részéről?

Így van, az utóbbi időben valóban történt változás: a nyugati világban egyre többen ismerik fel, hogy Ruanda nem csupán stabilizáló szereplő a régióban, hanem aktív alakítója is a kongói konfliktusnak.

Röviden visszatérve a Nyugat hozzáállására: a nyugati ember – ha érdekei úgy kívánják – nem idegenkedik a háborútól, de a közvetlen harcot már kerüli: fél a vértől. Az élethez való jogot ma már szentnek tekinti, és ennek védelmére intézmények, egyezmények, szervezetek épültek fel. Egyre inkább elvárás, hogy vitás kérdésekben ne fegyverrel, hanem ideológiákkal és érvekkel harcoljunk. Az intellektuális világ lényege éppen az, hogy nem az erő, hanem az ész uralkodik. Már nem a dzsungelben vagyunk.

Ezzel szemben a mai afrikai valóság sok helyütt még mindig a dzsungel törvényei szerint működik. Ahol nem a jog uralma érvényesül, ott a legerősebb nem elszámoltatható, hanem következmények nélkül eltiporhatja akár a leggyengébbet is. Ez élesen szembemegy a nyugati értékrenddel, amely a jogállamiságra, az emberi méltóságra és a morális felelősségvállalásra épül.

Kagame és az M23 azonban ezt a „dzsungel-törvényt” alkalmazza geopolitikai céljai elérésére – és éppen ez az, ami egyre több nyugati döntéshozóban kelti a felismerést: meddig lehet még vállalni egy ilyen partner támogatását? Milyen erkölcsi árat hajlandóak megfizetni a stratégiai együttműködésért? Az eddig bevezetett szankciók, valamint egyes Ruandával kötött megállapodások felfüggesztése már egyfajta válaszként értelmezhetők erre a kérdésre.

 

Milyen reális esélyt lát arra, hogy a konfliktus békés, diplomáciai úton tud rendeződni? És milyen szerepet tölthet be ebben az Afrikai Unió, amennyiben van egyáltalán érdemi befolyása a jelenlegi folyamatokra?

Az Afrikai Uniót az Európai Unió mintájára hozták létre, ám működése sem hatékonyságban, sem nemzetközi súlyát tekintve nem közelíti meg azt. Bár a tagállamok maguk is hozzájárulnak a költségvetéshez, az intézmény működésének jelentős része külső – elsősorban nyugati – finanszírozásból valósul meg, ami komolyan korlátozza az önálló, szuverén cselekvőképességét. Ez különösen szembetűnő olyan konfliktusok esetében, amelyek nem csupán a régió stabilitását, hanem a nagyhatalmak gazdasági és geopolitikai érdekeit is érintik. Ilyen helyzetekben az Afrikai Unió többnyire közvetítőként vagy megfigyelőként jelenik meg, nem pedig valódi döntéshozóként.

Ami a diplomáciai rendezés lehetőségét illeti: igen, látok esélyt arra, hogy békés megoldás születhet, és erre történtek is már próbálkozások. Érdekes fejlemény, hogy Katar is aktívan bekapcsolódott ezekbe a folyamatokba. Ez részben annak köszönhető, hogy jelentős gazdasági érdekeltségekkel rendelkezik Ruandában, miközben Kongóval is egyre szorosabb kétoldalú kapcsolatot épít. Katar relatív semlegessége előnyt jelent: míg a nyugati hatalmak gyakran az egyik vagy a másik fél oldalára állnak, Katar mindkét országhoz fűződő érdekei miatt a tartós békében érdekelt.

Valódi megállapodás csak akkor jöhet létre, ha Ruandát külső nyomás – különösen célzott és nagyon határozott szankciók – rákényszeríti arra, hogy visszavonuljon a kongói területekről. A rendezésnek ugyanakkor gazdasági szempontból is vállalhatónak kell lennie minden érdekelt fél számára: Ruanda számára is, hiszen a Kongóból származó bevételek a ruandai gazdasági egyensúly egyik kulcselemét jelentik. Ennek elvesztése súlyos belső következményekkel járhat, ami miatt nem kizárt, hogy Kagame – stratégiai megfontolásból – nyitottá válik egy békés megoldás irányába.

 

Hogyan látja a Kongó és az Egyesült Államok közötti jövőbeli megállapodásokat, amik az ásványkincsekre és a katonai együttműködésre vonatkoznak?

Kongó mérhetetlen ásványkincsei egyszerre jelentenek áldást és átkot az országnak. Ezek a természeti erőforrások óriási lehetőségeket rejtenek magukban, de csak akkor válhatnak valódi áldássá, ha az ország képes megteremteni a politikai stabilitást, a társadalmi békét és a gazdasági működőképességet. Jelenleg azonban sok időre van szükség ahhoz, hogy Kongó belsőleg megerősödjön, és képessé váljon arra, hogy saját érdekei mentén hasznosítsa ezeket a természeti erőforrásokat.

Jelenleg sem a kongói vezetés, sem a társadalom nem rendelkezik még a kellő intézményi stabilitással és szervezettséggel ahhoz, hogy ezt az irányítást hatékonyan a kezébe vegye. A befektetők számára viszont az első és legfontosabb feltétel a béke. Ha nincs biztonság, nincs beruházás. A békéhez pedig elengedhetetlen egy ütőképes, jól felszerelt hadsereg, amelynek felállításához pénzre és megint csak időre van szükség.

Ezzel párhuzamosan a társadalmi szemléletformálás is kulcsszerepet játszik. A korrupció visszaszorítása nemcsak morális, hanem gazdasági érdek is. Teljesen megszüntetni ugyan nem lehet, de jelentős mértékben csökkenteni kell ahhoz, hogy a befektetők biztonságban érezzék magukat. Félix Tshisekedi elnöksége már tett lépéseket ezen a téren, ám a korrupcióval szembeni küzdelem csak akkor vezethet tartós eredményekhez, ha ez a szemléletformálás össztársadalmi szinten is áthatja a mindennapokat – egészen a legalsóbb rétegig. Ez is, mint az eddigiek, sok idő.

Mindez azonban felgyorsítható – és éppen ebben rejlik az Egyesült Államokkal kötött megállapodás jelentősége. Donald Trump színre lépett, és világossá tette: rendelkezik mindazzal a politikai, gazdasági és katonai eszköztárral, amely segíthet Kongónak előrelépni. Különösen fontos itt az amerikai politikai befolyás, amellyel nyomást tud gyakorolni nemcsak a konfliktus közvetlen szereplőire, hanem akár azokra az országokra is, akik támogatják Ruandát. Például egy újabb húszszázalékos vám formájában. (Itt nevet, és hozzáteszi, hogy természetesen viccel.) Ez a megállapodás nem a kizsákmányolásról szól, hanem egy lehetőségről, hogy Kongó fejlődése felgyorsuljon – amit egyedül talán csak hosszú évtizedek alatt érhetne el.

Egy nyugati kutató egyszer úgy fogalmazott, hogy Afrikának olyan formája van, mint egy pisztolynak, amelynek a ravasza Kongónál van. Ez a kép nemcsak erőteljes, hanem sokatmondó is – hiszen arra utal, hogy Kongó lehet Afrika bukásának, de akár felemelkedésének is a kiindulópontja. Nem véletlen, hogy a múltban az afrikai világháború is innen indult. Ugyanakkor most először reális esély van arra, hogy egy tartós békefolyamat és egy fenntartható gazdasági fejlődés induljon el – nemcsak Kongó, hanem a teljes régió javára. A cél tehát nem lehet kizárólag Kongó felemelkedése. Egy valóban sikeres és előrelátó amerikai megállapodás akkor lehet hatékony, ha a környező országok – például Ruanda, Uganda, Zambia, Angola vagy Tanzánia – is profitálnak belőle. Kongó ásványkincsei ugyanis nemcsak nemzeti, hanem regionális lehetőségeket teremtenek: egy olyan gazdasági ökoszisztéma jöhet létre, amelyben az országok nem riválisok, hanem egymást kiegészítő partnerek. Például: bányászat és elsődleges feldolgozás Kongóban, alkatrészgyártás Ruandában, finomításhoz szükséges technológiagyártás megint egy másik országban, és így tovább. Egy ilyen egymásra épülő modell minden szereplőnek mozgásteret és fejlődési lehetőséget biztosíthat – a saját adottságaira és erősségeire építve. Az Európai Unió sikere éppen abban rejlik, hogy a közös piac létrehozásával megszűntek a háborúk a tagállamok között. Afrikának is hasonló típusú gazdasági együttműködésre lenne szüksége – nem csupán formálisan, hanem a valódi gazdasági működés szintjén is. Ráadásul egy stabil, gazdaságilag integrált Afrika nemcsak a kontinens számára jelentene előrelépést, hanem a globális piacra is ösztönző hatással lenne. Afrika ugyanis földrajzilag a világ közepe – stratégiai elhelyezkedése pedig lehetővé teszi, hogy bármely irányba gyorsan és hatékonyan mozoghassanak az áruk.

 

Nem sokkal azután, hogy Goma elesett, egy Facebook-bejegyzésében úgy fogalmazott: itt az idő, hogy Kongó sorsáról ne a nyugati fővárosokban döntsenek, hanem maga a kongói nép vegye a kezébe. Ez az „afrikai problémákra afrikai megoldásokat” elv a közbeszédben is egyre gyakrabban köszön vissza. Zárásként arra lennék kíváncsi: Hogyan képzeli el azt a folyamatot, amelyben Afrika valóban képes saját kezébe venni a sorsa alakítását?

Kiegészíteném korábbi gondolatomat azzal, hogy a lényeg nem csupán az, hogy ne a nyugati fővárosokban szülessenek a döntések – mert aki pénzt ad, az természetesen befolyással bír. Az fontos, hogy azok, akik tárgyalnak, tisztában legyenek a felelősségükkel. A tárgyaló delegációk kezében egy egész ország jövője van, és sorsdöntő, hogy döntéseiket ne egyéni vagy szűk politikai érdekek, hanem mindig a nép érdekei vezéreljék. Ehhez körültekintő és erkölcsi felelősségtudat szükséges.

Afrika – és így Kongó is – természetesen nyitott a nemzetközi együttműködésekre, beleértve az Egyesült Államokkal kötött megállapodásokat. Azonban nem minden ajánlatra kell igent mondani. Ez éles ellentétben áll a gyarmati korszak logikájával, amikor ezekről a kérdésekről a gyarmattartók döntöttek, és az afrikai népeknek semmi beleszólásuk nem volt. A valódi szuverenitás azt jelenti, hogy Afrika országai nem elutasítják a külső támogatást, hanem tudatosan és felelősségteljesen választják meg kitől, és milyen formában fogadják el azt. Ha ezt jól és átgondoltan csinálják, akkor mindkét fél nyer – valódi win-win helyzetet teremthetnek. Ennek egyik legjobb példája Botswana.

Botswana rendkívül okosan és előrelátóan járt el, amikor megállapodást kötött a De Beers gyémántkitermelő vállalattal. Ahelyett, hogy a természetes erőforrásait eladta volna gyors haszonért, hosszú távú stratégiai partnerségre törekedett. A szerződések úgy lettek kialakítva, hogy a profit jelentős része visszaáramlik az országba, és ebből az összegből nemcsak az infrastruktúrát és az oktatást fejlesztették, hanem egészségügyi rendszert és technológiai innovációkat is. Botswana ma Afrika egyik legstabilabb és legátláthatóbb országai közé tartozik – és mindez abból fakad, hogy hogyan tárgyaltak a természeti kincsekről. Ott az ország sorsa valóban az országon belül dől el – nem Londonban, nem Párizsban, nem Brüsszelben, és nem Washingtonban. És ez a legfontosabb üzenet: a tárgyalások során soha nem szabad elfelejteni, hogy a döntések afrikai emberek százmillióinak sorsát formálják. Bízunk benne, hogy Kongó esetében is olyan megállapodás születik, amely valódi segítséget jelent a konfliktus lezárásához, és reményt ad egy békésebb, méltóbb jövőre a kongói nép számára.

Szerző: Danguly Ágnes

A A Kongói Demokratikus Köztársaság és az M23 harca – elemzés és interjú France Mutombóval, a Kongói DK magyarországi tiszteletbeli konzuljával bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Je ne bouge pas d'ici, de Rumena Bužarovska, nouvelles traduites du macédonien par Maria Bejanovska, édition Gallimard, 2025, 272 pages, 22,50 euros.

- Lettres de l'Est et des Balkans • Le blog de Pierre Glachant / Macédoine du Nord, Littérature, Blogs - Diaporama

Agnes Ngetich sets a new 10km world record as she becomes the first woman to run the distance in under 30 minutes in a women-only race.

A 2025 áprilisi kasmíri támadás, amely 26 civil életét követelte, és az azt követő geopolitikai válaszok jól szemléltetik, hogy a Kasmír körüli konfliktus továbbra is súlyos biztonsági és diplomáciai kérdést jelent a dél-ázsiai térségben. A támadás rávilágít a Pakisztán és India közötti folyamatos viszályokra, amelyek különösen a Kasmír területén fokozódnak. Az 1947-es brit gyarmati felosztás óta Kasmír folyamatosan konfliktusok és nemzetközi feszültségek forrása, és a 2025-ös események csak tovább mélyítik a térség bizonytalan jövőjét. A támadást követő válaszreakciók és a nemzetközi közösség szerepe is azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy miként kezelhető a térség hosszú távú biztonsági problémája.

 

A támadás lefolyása és célpontjai

2025. április 22-én támadás történt az India által ellenőrzött Kasmír területén, a festői Pahalgam városában. Pahalgam, amely a Baisaran-völgyben található, ismert turisztikai célpont, és híres a zarándoklatokról, különösen a vallásos túrázókról. A támadás időpontjában körülbelül ezer turista tartózkodott a környéken, közöttük indiai és nem indiai állampolgárok is. A fegyveres támadók a The Resistance Front (TRF), a Lashkar-e-Taiba (LeT) terrorszervezet egyik helyi szárnyának tagjai voltak. A támadás célpontjai férfi, nem muszlim turisták voltak, akik éppen az egyedülálló hegyvidéki tájat élvezték. Az indiai hatóságok gyorsan reagáltak, és a következő napokban biztonsági intézkedéseket vezettek be a térségben, hogy megakadályozzák a további támadásokat.

A támadás célja nem csupán a turisták megölése volt, hanem politikai üzenetet is közvetített. A támadók az indiai kormányzat regionális politikájára, különösen a demográfiai változások ellen tiltakoztak. Az indiai hatóságok egyre inkább indiai telepeseket telepítenek Kasmírba, és Pakisztánt azzal vádolják, hogy a függetlenség iránti vágyat képviselő terrorista csoportokat támogatja a térségben. A támadás következtében 26 ember vesztette életét, köztük 25 indiai és egy nepáli állampolgár. Az indiai kormány azonnal Pakisztánt vádolta, és a támadást közvetlenül a Pakisztánban székhellyel rendelkező terrorista csoportok számlájára írta. A válaszlépések az indiai politikai és katonai irányvonalak szigorodását eredményezték, amelyek a két ország közötti diplomáciai viszonyokat továbbra is erősen befolyásolják.

 

A támadás következményei a két ország viszonyában

A 2025-ös kasmíri támadás súlyos diplomáciai és katonai következményekkel járt India és Pakisztán számára. Miután a támadás történt, India gyorsan vádakat fogalmazott meg Pakisztán ellen, és a támadást a pakisztáni alapú Lashkar-e-Taiba (LeT) terrorszervezettel hozta összefüggésbe. India szerint Pakisztán nem csak hogy nem akadályozza meg az ilyen támadásokat, hanem bizonyos terroristacsoportok számára védelmet és támogatást nyújt. Az indiai kormányzat szerint Pakisztánnak felelősséget kell vállalnia a történtekért, és ha nem tesz lépéseket a terrorizmus felszámolására, az újabb feszültségeket és katonai összecsapásokat vonhat maga után. Pakisztán viszont határozottan elutasította az indiai vádakat, és a támadást egy „hamis zászlós műveletként” értékelte. A pakisztáni kormány szerint India manipulálja a helyzetet, hogy a nemzetközi közösség előtt Pakisztánt felelőssé tegye, miközben a valós okok másutt keresendők. A pakisztáni vezetés hangsúlyozta, hogy a támadás mögött nem állhatott hivatalos pakisztáni támogatás, és India válaszai tovább rontják a két ország közötti diplomáciai viszonyt.

A két ország közötti viszony gyorsan elmélyült a vádaskodások és a diplomáciai lépések következtében. India válaszul több szankciót vezetett be Pakisztán ellen. Lezárta az indiai-pakisztáni határon található fontos közúti átkelőhelyeket, és a pakisztáni állampolgárok számára vízumot vont vissza. Emellett India diplomáciai szinten is egyértelműen jelezte, hogy a helyzet rendezéséhez Pakisztánnak érdemi lépéseket kell tennie a terrorizmus felszámolásában. Ezen túl India a két ország közötti kereskedelem korlátozásával és további gazdasági szankciók bevezetésével fenyegetett, hogy nyomást gyakoroljon Pakisztánra.

Pakisztán válaszként szintén kemény intézkedéseket tett. Lezárta légtérét az indiai repülőgépek előtt, felfüggesztette a két ország közötti kereskedelmet, és több nemzetközi egyezményt is felmondott, amelyek hosszú éveken át biztosították a két ország közötti diplomáciai viszonyt. A pakisztáni vezetés ezzel arra kívánta felhívni a figyelmet, hogy India reakciója túlzott és káros hatással van a térség stabilitására. Ez a kölcsönös vádaskodás és szankciók fokozódása tovább mélyítette a két ország közötti bizalmatlanságot, és minden eddiginél nagyobb mértékben rávilágított arra, hogy a Kasmír kérdése nemcsak egy területi vitáról, hanem egy komplex geopolitikai és vallási konfliktusról szól, amely évről évre egyre élesebb politikai feszültségeket eredményez.

 

A nemzetközi közösség reakciója és a regionális stabilitás

A kasmíri támadás és annak következményei gyorsan a nemzetközi közösség figyelmének középpontjába kerültek, mivel a két atomhatalom közötti feszültségek ismételten a globális biztonságot fenyegető válságot eredményeztek. Az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ), az Európai Unió és más nemzetközi szervezetek egyaránt aggódtak a helyzet eszkalálódása miatt, mivel a két ország közötti közvetlen katonai összecsapás akár egy teljesen új háborúhoz vezethetett volna. A régió destabilizálódása a nemzetközi közösség számára is egyértelmű jele annak, hogy a Kasmír kérdése nem csupán két ország problémája, hanem a globális biztonság és a nemzetközi jog kérdése is.

Az ENSZ különösen aggódott a katonai válaszlépések fokozódása miatt, és arra szólította fel India és Pakisztán vezetőit, hogy tegyenek lépéseket a feszültségek enyhítése érdekében, valamint keressenek békés megoldást a konfliktus rendezésére. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa a helyzet gyors rendezését sürgette, és hangsúlyozta, hogy a két ország közötti bármilyen katonai összecsapás súlyos következményekkel járhat nemcsak a két ország, hanem a teljes dél-ázsiai térség stabilitására is.

Az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és más nyugati hatalmak azonnal kifejezték aggodalmukat a helyzet eszkalálódása miatt, és arra szólították fel a feleket, hogy tartsák tiszteletben a nemzetközi jogot, valamint a nukleáris fegyverek elterjedését gátló egyezményeket. Az Egyesült Államok kifejezte elkötelezettségét, hogy megakadályozza a térség további destabilizálódását, és támogatásáról biztosította India és Pakisztán közvetlen diplomáciai tárgyalásait. Az Egyesült Királyság és más országok is támogatták az ENSZ szerepvállalását, és diplomáciai eszközökkel próbálták megakadályozni, hogy a két ország közötti konfliktus szélesebb körű háborúvá fajuljon.

A Kasmír körüli helyzet eszkalálódása nem csak a két érintett államot, hanem a regionális stabilitást is veszélyeztette.

A Dél-Ázsiai térség, amely már így is különböző etnikai, vallási és politikai feszültségekkel küzdött, a Kasmír körüli válság hatására még inkább egy törékeny állapotba került.

A helyzet a regionális hatalmak, mint Kína és Afganisztán számára is komoly kihívásokat jelentett, mivel ezek az országok közvetlenül is érintettek a dél-ázsiai geopolitikában, és mindegyikük saját biztonsági érdekeit próbálta érvényesíteni a konfliktus során.

Kína, mint Pakisztán szoros szövetségese, diplomáciai és gazdasági támogatásáról biztosította Pakisztánt, és figyelmeztette Indiát, hogy ne szítson újabb konfliktusokat a térségben.

Afganisztán, amely szintén érintett a térség politikai és biztonsági helyzetében, szoros figyelemmel kíséri a két ország közötti konfliktust, mivel a Kasmír körüli feszültségek továbbra is kihatnak a régió biztonságára és gazdasági fejlődésére.

A nemzetközi közösség által képviselt békés rendezési igyekezetek azonban nehezen találtak érdemi fogadtatásra. India és Pakisztán politikai vezetése mindkét fél számára alapvető és szuverén kérdésként kezelte a Kasmír kérdését, így a nemzetközi közvetítés elfogadása egyre nehezebbnek tűnt. A diplomáciai erőfeszítések ellenére a két ország közötti bizalomhiány és történelmi sérelmek továbbra is gátolták a békés megoldásokat, és mindkét fél számára a katonai megoldás lehetősége továbbra is fennállt.

 

Kasmír és a globális biztonság

A kasmíri támadás és annak következményei nem csak regionális, hanem globális biztonsági szempontból is komoly aggályokat vetnek fel. A két atomhatalom, India és Pakisztán közötti feszültségek egy újabb háborús konfliktus kitörését is előidézhetik, amelynek következményei messze túlmutatnának a dél-ázsiai térség határain. A Kasmír körüli helyzetet a nemzetközi közösség mindenképpen a globális biztonság egyik legnagyobb kihívásának tekinti, mivel a két ország nukleáris hatalom, és egy közvetlen katonai összecsapás könnyen globális következményekkel járhat.

Kasmír területe, amelyet India és Pakisztán több évtizede vitat, kulcsfontosságú a két ország geopolitikai érdekei szempontjából. A terület stratégiai jelentőséggel bír mindkét fél számára: India számára Kasmír nemcsak a vallási és etnikai megosztottságok felszínre kerülésének helyszíne, hanem az indiai államiság egyik alappillére. Pakisztán számára Kasmír az önállóság és a vallási kisebbségek jogainak védelmének szimbóluma. A terület birtoklása kulcsfontosságú mindkét ország nemzeti identitása és belpolitikai stabilitása szempontjából.

A globális biztonsági környezetben a Kasmír kérdése több szempontból is kiemelt figyelmet érdemel. India és Pakisztán már számos alkalommal álltak egymással szemben fegyveres konfliktusokban, és a 2025-ös támadás során ismét világossá vált, hogy a két ország közötti rivalizálás képes további eszkalálódásra. Az egyik legnagyobb aggodalom, hogy a két ország nukleáris fegyverekkel rendelkezik, és egy közvetlen katonai összecsapás – amely már több alkalommal is közvetlenül a szakadék szélén táncolt – könnyen elvezethet egy nukleáris háborúhoz, amely nemcsak a két országot, hanem az egész világot veszélyezteti. A nukleáris fegyverek jelenléte különleges figyelmet kíván, mivel mindkét ország rendelkezik atomtöltettel és megfelelő fejlettségi szinttel ahhoz, hogy nukleáris csapásokat mérjenek egymásra. A két ország közötti háborús konfliktus növeli a nukleáris fegyverek használatának esélyét, és ennek a következményei az egész globális biztonságot veszélyeztethetik.

A nemzetközi közösség és a globális nagyhatalmak – különösen az Egyesült Államok, Oroszország, Kína és az Európai Unió – kiemelten fontosnak tartják a térség stabilitásának fenntartását, tekintettel arra, hogy egy indiai–pakisztáni konfliktus eszkalációja súlyos, akár globális következményeket is vonhat maga után. A nagyhatalmak diplomáciai úton igyekeznek biztosítani, hogy a két ország közötti feszültség ne lépjen át a kontrollálhatóság határán, és a konfliktus kezelése során mindkét fél tartsa tiszteletben a nemzetközi jogot, különösen a nukleáris fegyverek alkalmazásának tilalmát. A helyzet diplomáciai megoldásának fontosságát hangsúlyozó állásfoglalások egyben tükrözik azt a felismerést, hogy a dél-ázsiai térség stabilitása alapvető jelentőségű a nemzetközi biztonsági rend egészének fenntartása szempontjából.

 

Következtetés

A 2025-ös kasmíri támadás nem csak egy újabb fejezetet írt a két atomhatalom, India és Pakisztán közötti több évtizedes, mélyen gyökerező konfliktus történetében, hanem rávilágított arra, hogy a Kasmír kérdése nem csupán két ország szuverenitását érintő területi vita, hanem egy globális biztonsági kihívás, amely közvetlenül hatással van a világpolitika és a nemzetközi stabilitás alakulására. A támadás következményei, amelyek súlyosan fokozták a két ország közötti diplomáciai és katonai feszültségeket, mindkét fél részéről gyors és drámai válaszlépéseket váltottak ki, amelyek tovább élezik a helyzetet, és fokozzák a régióban már eleve jelenlévő bizonytalanságot. A Kasmír körüli helyzet eszkalálódása, különösen a nukleáris fegyverekkel rendelkező két ország közötti háborús esélyek, évről évre nagyobb mértékben aggasztják a nemzetközi közösséget.

 

Bár a nemzetközi közvetítés és a diplomáciai erőfeszítések folyamatosak, a helyzet bonyolultsága és a két ország közötti bizalmatlanság mindkét fél számára az egyik legnagyobb kihívást jelenti. A diplomáciai válaszok ugyan próbálták megakadályozni a helyzet további eszkalálódását, a geopolitikai érdekeik és a történelmi sérelmek továbbra is gátat szabnak bármilyen tartós és stabil megoldásnak. A Kasmír területi kérdése, amely mindkét ország nemzeti identitásának szerves része, mindvégig központi szerepet játszott, és továbbra is meghatározza a két fél közötti kapcsolatokat.

A Terrortámadás Kasmírban: új fejezet az indiai-pakisztáni viszályban? bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Malick Diop est âgé de 25 ans et il est originaire de Keur Mandoumbé, dans la région de Kaffrine, au centre du Sénégal. Le jeune homme a obtenu une bourse d’études en 2023 pour intégrer l'université Lobachevsky de Nizhny Novgorod, en Russie.

In Geneva, at the United Nations Square for Human Rights, also known as the “Broken Chair
square”, Sudanese youth mobilized to organize the largest human rights exhibition under the
theme “Save the Civilians in Sudan.” The exhibition highlighted the dire human rights situation
following the war led by the Sudanese army and its allied terrorist and extremist groups. It
exposed the grave violations, inhumane crimes, and war crimes committed by the Sudanese
army against civilians, including the widespread destruction of civilian and vital infrastructure.
The exhibition also shed light on the atrocities inflicted upon the Sudanese people, resulting in
the deaths of hundreds of thousands of civilians—most of whom were women and children—
and the forced displacement of millions from their homes.

Rows of coffins lined United Nations Square, draped in the Sudanese flag, with images
depicting victims, suffering, and hardship filling the space—creating a striking and solemn
scene. Through this powerful artistic expression, the Future Youth Coalition, in collaboration
with the Sudanese Human Rights Organizations Coalition, aimed to shed light on the critical
human rights situation in Sudan.

The human rights exhibition was held on the sidelines of the United Nations Human Rights
Council session, from March 20 to 22. “A country engulfed in death, with no opportunities for
life—humanitarian tragedy is everywhere. This is the reality of human rights in Sudan after
two years of war led by the head of the Sudanese army,” stated Bashir Al-Samani, President of
the Future Youth Coalition.

The nearly 100 attendees experienced moments of deep reflection and sorrow as they watched
Sudanese youth express their grief for their country. Through powerful imagery, they bore
witness to the profound impact of conflict—scenes of loss and destruction, the suffering of
children, the anguish of displaced families, and the shattered aspirations of a generation. The
ongoing violence has severely impacted livelihoods, destroyed vital infrastructure, and
diminished prospects for the future, leaving many young people facing an uncertain path ahead.

As part of the human rights exhibition, the organizers hosted an open forum to discuss the
human rights situation in Sudan. Speakers from the Sudanese Human Rights Organizations
Coalition and the Future Youth Coalition addressed key aspects of the ongoing humanitarian
crisis, including displacement, summary executions, food insecurity, torture, sexual violence,
and reports of bodies being burned and disposed of in rivers. Photos and videos presented
during the forum offered documented evidence of these distressing events, highlighting the
grave human rights violations committed, particularly by extremist groups allied with the
Sudanese army.

The exhibition was inaugurated by Chair of the Coordination Committee of the Sudanese
Human Rights Organizations Coalition, alongside international human rights experts, senior
representatives of the coalition, and members of the Future Youth Coalition.
At the conclusion of the forum, participants endorsed the statement issued by 90 international
human rights organizations condemning the war crimes committed by the Sudanese army in
the city of Wad Madani.

A state of absolute humanitarian emergency

The ongoing conflict has resulted in severe humanitarian consequences, with an estimated
150,000 deaths and the displacement of over 12 million people. Among those displaced,
approximately 4 million—primarily women and children—have been forced to seek refuge
both within Sudan and in neighboring countries, according to United Nations estimates.
As stated by UNICEF Executive Director Catherine Russell during a United Nations Security
Council meeting on March 13, “Sudan has become the site of the world’s largest and most
devastating humanitarian crisis.”

Worsening Humanitarian Crisis

As a member of the Future Youth Coalition Sudan, which organized this exhibition, explained
on this occasion, “Since the summer of 2024, cholera, malaria, and dengue fever have spread
extensively, and there is no available medication to treat patients. The needs are enormous, and
healthcare services have become either completely inaccessible or entirely lost due to the
destruction of hospitals and medical facilities from airstrikes, or their looting and occupation
by the army and its extremist allies.”

A Sudanese youth and member of the “What We Want” group, who lost many family members
at the outset of the war, added, “The international community must provide greater
international aid, establish safe humanitarian corridors, and exert pressure on the armed forces
and their allies to stop targeting and abusing civilians.”

The United Nations signals concern

According to the United Nations, approximately 30 million people, or two-thirds of the
Sudanese population, are in need of humanitarian assistance, including healthcare, food, and
other forms of aid. Reports indicate cases of famine in at least five regions of the country,
including the Zamzam displaced persons camp in Darfur. The United Nations has warned of
the potential spread of famine unless urgent funding is received, while the World Food
Program has been forced to suspend its operations due to the intensity of the ongoing
conflict.

The United Nations also warns of the risk of famine spreading without immediate funding
following a sudden reduction in contributions from major governmental donors, a decision that
represents a catastrophic blow to humanitarian aid in Sudan, a country currently under the
control of the Sudanese military and facing one of the most severe humanitarian crises.
According to the United Nations Humanitarian Coordinator in Sudan, “Women and children
are at risk,” and the United Nations High Commissioner for Human Rights has described the
situation as “the world’s largest humanitarian disaster.”

According to reports from the United Nations Independent Commission of Inquiry, “A
staggering number of sexual assault cases” have been reported in Sudan, with “the full extent
of these atrocities still hidden due to fear, stigma, and impunity.” The Commission, under the
Human Rights Council, states that the majority of these sexual violence incidents are attributed
to paramilitary groups allied with the Sudanese army.

According to a member of the Forgotten Future Youth Coalition, many of the victims are
children, some of whom are under one year old, as confirmed by UNICEF reports. The
international organization highlighted the widespread use of rape as a weapon of war in Sudan,
with Bara’a Markaz emphasizing, “In my country, rape is extensively used as a weapon of war,
and the world must recognize that thousands of women and children have become victims of
acts committed with impunity. This must end immediately.”

De pénuries en soupçons de conflits d'intérêts, la pandémie de Covid-19 a révélé les failles de deux secteurs associés à la médecine. L'industrie pharmaceutique dont l'histoire montre qu'elle a marginalisé des traitements efficaces, mais peu lucratifs. Et les laboratoires d'analyses médicales qui, après (...) / Médecine, Santé, Industrie, Commerce, Industrie pharmaceutique, Finance, Crise sanitaire - 2023/01

L'Organisation mondiale du commerce (OMC) a accepté vendredi 25 avril de mettre en place un groupe d'experts chargé d'examiner une plainte de Pékin contre la décision de l'UE d'imposer des droits de douane élevés sur les voitures électriques fabriquées en Chine.

The post L’OMC va examiner la plainte de la Chine contre les droits de douane de l’UE sur les véhicules électriques appeared first on Euractiv FR.

Cette semaine, Valérie Bony reçoit Yann Axel Seba et Jean Yves Kouassi Yebieyin cocréateurs du concept store abidjanais : le Blu Lab.

L'UE envisage de prolonger d'un an son programme visant à accélérer la production de munitions et de missiles : l'Action de soutien à la production de munitions (ASAP).

The post L’UE veut prolonger d’un an son programme de subventions à la production de munitions appeared first on Euractiv FR.