Afrika

Vajon tud Afrika segíteni Afrikának a kontinenst érintő problémák megoldásában?

Ha minden a tervek szerint ment volna, akkor ma már túllennénk a rendkívül nagy feszültséget generáló burundi elnökválasztáson, hiszen eredetileg a tegnapelőtti napra (06.26.) volt kitűzve, de a májusban Pierre Nkurunziza elnök ellen megkísérelt puccs miatt július közepére halasztották el a voksolást (a szintén június elején esedékes parlamenti és helyi voksolásokat viszont csak június 29-ére tolták) – Nkurunziza mindenesetre már egyértelművé tette, hogy ez volt az utolsó halasztás és nincs az az esemény, ami eltántorítaná attól, hogy a véres tragédiákba torkolló tüntetések ellenére visszalépjen az indulástól (értelmezése szerint ugyanis neki ez még csak a második, szavazáson szerzett elnöki mandátuma lenne, nem pedig a harmadik, hiszen először a parlament jelölte ki, nem a nép).

Szóval minden tüntetés, nemzetközi tiltakozás és ENSZ-közvetítés hiábavaló volt, elég nagy eséllyel Nkurunziza be is fogja húzni majd a győzelmet, ami inkább kérdéses az az, hogy ez után mi fog történni az összeomlás határán álló burundi politikai élettel. A jelenlegi elnöknek már saját pártján, a CNDD-FDD mozgalmán belül is elég komoly ellenfelei vannak, nemzetközi színtéren is sikerült komolyan elszigetelnie magát, így konkrétan már csak vasmarokkal irányított biztonsági erőire és az eddig is fő támogatói bázisát jelentő vidéki szegényrétegekre támaszkodhat – hosszú évek óta ismert, hogy komoly elnyomással küzdő politikai ellenfelei csak a városi középosztályra támaszkodhatnának, ha Nkurunziza nem próbálná meg úton-útfélen ellehetetleníteni a civil szervezeteket, a független sajtót és az ellenzéki pártokat.

De egyes “szakértői” elemzések azért bizonyos mértékben elvetik a sulykot, hiszen azt hangsúlyozni kell, hogy a mostani feszültség nem etnikai kérdés (vagy csak csekély részben az), hiszen az anno Arushában aláírt, polgárháborút lezáró egyezménynek megfelelően a CNDD-FDD hutu és tuszi körökből egyaránt merítve építette fel magát, hanem inkább a társadalmi elégedetlenség előtöréséről van szó, amelyben egy szűk, komoly katonai erőnek parancsoló gazdag és korrupt elit áll szemben a hatalmas szegényrétegekkel, ám ez utóbbi elégedetlenségét a teljesen feldarabolódott és gyenge ellenzék képtelen kihasználni – valószínűleg a májusi puccsal a hadseregen és kormányon belüli ellenállók ellőtték minden puskaporukat, hiszen hiába a városi tüntetések, a vidéki tömegek megmozdítása nélkül reménytelennek tűnik Nkurunziza ellenfeleinek helyzete (mert ők inkább a határokon túlra menekülve keresik a megoldást, nem pedig a felvonulásokon).

Mindenesetre az ország most gőzerővel készül a hétfőn (06.29.) esedékes parlamenti választásokra, amellyel kapcsolatban két dolog már most biztosan látszik: az ellenzék bojkottálni fogja őket valamint az erőszak nem lesz ismeretlen ezekben a napokban. Utóbbira példa az a két támadás, amely az elmúlt napokban történt választási helyiségek ellen, az egyiknél Bujumburában gránáttal támadtak egy épületre, a másiknál az északi Ntegában gyújtogattak ismeretlenek. Úgyhogy hatalmas kérdésként feszül a közép-afrikai régió mindig tele puskaporos hordójában, hogy mi fog történni Burundiban, ahol a túlnépesedés, a földjogi problémák és a szegénység elegye milyen kombinációt fog képezni egy elég erősen tekintélyalapú rendszer építő politikai irányzattal.

twitter.com/napiafrika

5 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

 

Szombatra virradóra az Iszlám Állam (IÁ) terrorszervezet vállalta magára az öldöklést.

Bár nem mai történet, de csak nemrégiben került eme poszt szerzője szeme elé az “Őrült úszás” nevű hihetetlen sportteljesítmény motivációs videója, amelyben jobban megismerhettük azt a két dél-afrikai úszót, Thane Williamset és Jonno Proudfootot, akik egy elképzelhetetlen kihívásokkal tarkított misszióban még tavaly 24 nap (ez alatt 155 óra konkrét úszást értsünk) alatt átúszták a Mozambik és Madagaszkár között található, áramlattól függően nagyjából 460 kilométeres Mozambiki-csatornát.

És igen, az áramlatot mindenképpen ki kell emelni, hiszen ez jelentette az egyik legnagyobb kihívást a két úszó számára: volt olyan nap, amikor az erős áramlatok miatt 1 kilométert haladtak előre és majdnem hármat oldalirányban, ezzel próbára téve az őket kísérő aprócska stábot is (amelynek amúgy tagja volt egy másik extrém sportoló, David Grier is, aki 2010-ben átevezte a csatornát, de például végigfutotta Indiát is), akiknek igen nagy kihívást jelentett az egyenes vonalon tartani a két úszót. A kitűzött napi penzumot (20 kilométer) végül majdnem sikerült is teljesíteni és szerencsére az előzetesen komoly kockázatnak tartott cápa- illetve medúzaveszély sem vált valóra, bár több izgalmas és váratlan esemény is történt az út során – például, amikor a madagaszkári parti őrség tartotta fel a két sportolót egy rövid kihallgatás erejéig.

A két úszót egy igen tapasztalt kis csapat kísérte végig az úton.

A mozambiki Nacalaból indult és a madagaszkári Mahajangába beérkezett “Őrült úszás” során a kiszáradást, a napot és az áramlatokat legyőzendő, a kora reggeli és a késő esti órákban ment főleg az úszás, de a nap végére a sportolók így is rettentően kimerültek voltak, annak ellenére, hogy nem kispályás nyíltvízi úszókról beszélünk – mindketten úsztak már a Robben-sziget és Fokváros között is és több Vasember-versenyt is teljesítettek. És a legfontosabbat még nem is említettük, a kihívás teljesítésével a két dél-afrikai fiatal pénzt gyűjtött egy gyermekekkel foglalkozó alapítvány számára. Technikailag szakaszos nyíltvízi úszást hajtottak végre, azaz kísérőik GPS segítségével minden alkalommal bemérték az úszók helyzetét, amikor azok a kísérőhajóra szálltak étkezni, pihenni, majd ugyanerről a koordinátáról folytatták később az úszást – és természetesen a szakaszos úszás szabályainak megfelelően bármilyen körülmények ellenére minden egyes nap úszniuk kellett mindenféle segítség nélkül.

twitter.com/napiafrika

5 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

A nemzetközileg elismert líbiai kormány közölte, hogy küldöttséget meneszt Brüsszelbe az embercsempészet megfékezését célzó javaslataival.

Pontosan egy hónappal ezelőtt, 2015. május 24-én került megrendezésre Etiópiában a parlamenti választás, amelyen 1828 jelölt indult az etióp parlament 547 képviselői helyéért és ahogy a menetrendnek megfelelően ma (06.24.) napvilágra került hivatalos eredményekből kiderült, egyetlen nem tisztázott helyet leszámítva (Bonga szavazókörzetében, de azért itt sem valószínű, hogy a független jelölt nyert volna) az összes képviselő Hailemariam Desalegn elnök pártjának, az Etióp Népi Forradalmi Demokratikus Front (EPRDF) színeiben jutott a törvényhozásba (vagyis 500 az EPRDF színeiben, a maradék 46-ot regionális szövetségeseik révén szereztek meg) .

Annak ellenére, hogy tudjuk, az EPRDF négy egykori lázadó, etnikai alapon szerveződő politikai mozgalom szövetségéből jött létre még 1988-ban, az ország méreteit, lélekszámát (100 millió emberről beszélünk!) figyelembe véve azért még a legkevésbé kétkedők számára is furcsa lehet egy ilyen elsöprő eredmény, hiszen ekkora erejű győzelmet még olyan országokban sem láttunk a fekete kontinensen, ahol az uralkodó pártnak köszönhető az adott ország konkrét létezése és minden elért eredménye (lásd mondjuk Namíbia).

És itt most nem egyből összeesküvés-elméletekre, kamionokkal szállított dupla-tripla szavazókra kell gondolni, hanem arra a politikai környezetre, amelyben az ellenzéki mozgalmak mozgástere rendkívüli módon beszűkült, nem igazán lehet független médiáról vagy erős civil közösségről beszélni, sőt, ahogy láttuk már az elmúlt években, az ellenzéki megmozdulások ellen is elég kemény kézzel lépnek fel a hatóságok (és akkor egyes újságírók, bloggerek meghurcolásáról még nem is esett szó) – amúgy azért ilyen eredményre lehetett számítani, hiszen 2010-ben az EPRDF 99.6%-ot szerzett (akkor senki nem gondolta volna, hogy még ezt is felül lehet múlni).

Ha ellenzéki etióp blogokra, internetes oldalakra látogatunk el, akkor láthatjuk, hogy az aktivisták pénzügyi nehézségekről, felvonulások, kampányrendezvények szervezésének teljes ellehetetlenítéséről és az ellenzéki vezetők alaptalan letartóztatásairól írnak és persze mindig csínján kell bánni az ilyen megnyilvánulásokkal, azért az mégis elgondolkodtató, hogy ennyire egyoldalúvá vált az etióp politikai paletta. És ez a hivatalos bejelentés pont akkor látott napvilágot, amikor néhány nappal korábban bejelentették, hogy Barack Obama, az Amerikai Egyesült Államok elnöke utolsó, elnökként tervezett afrikai útja során felkeresi Etiópiát is és ez a döntés sokakat felháborított, főként a fentebb említett emberi jogi problémák és a demokrácia állítólagos összeomlása tükrében. Mindenesetre azt is látni kell, hogy az USA és az Európai Unió számára is kulcsfontosságú afrikai partnerről beszélünk Addisz-Abeba esetében és a jelenlegi jó kapcsolatokat valószínűleg senki nem fogja kockára tenni egy, a választások tisztaságát kétségbe vonó kinyilatkoztatással.

twitter.com/napiafrika

3 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

"Bármely, a líbiai vizeken előzetes engedély vagy együttműködés nélkül hajózó vízi járművet harci repülőgépekkel veszünk célba" - mondta a líbiai légierő parancsnoka.

Igazából elég nagy meglepetésként robbant a hír a guineai politikai életben, hogy a Guineát 2008 és 2009 decembere között nagyjából egy évig irányító Moïse Dadis Camara (eredeti nevén Moussa Dadis Camara, akit sokáig eme írás szerzője Dadis “A Nép Fia” Camaraként hívott korábbi posztokban) visszatérhet a politikai életbe és harcba száll az elnöki székért a jelenlegi vezetővel, Alpha Condéval szemben. Az anno a hatalmat a Nemzeti Tanács a Demokráciáért és Fejlődésért (CNDD) csoportjának élén puccsal megszerző és később súlyosan megsebesített Camara jelenleg a Hazafias Erők a Demokráciáért és Fejlődésért (FPDD) csoportját vezeti (2014. decemberében hozta létre) és a burkina fasói fővárosban, Ouagadougouban él, ahol június 19-én találkozott az egyik neves ellenzéki “nagy öreggel”, Celou Dalein Dialloval és a találkozó után tartott bejelentés szerint Diallo és pártja az UFDG (Guineai Demokratikus Erők Szövetsége) koalícióra lép Camarával és az FPDD-vel, hogy így növeljék esélyüket Conde megbuktatására (azt már nagyjából 1 hónapja lehet tudni, hogy Camara fontolgatja az elnökválasztáson való részvételét).

A történet fonákságát és a guineai politikai élet zűrzavarosságát jól jelzi, hogy néhány éve a két fél még igen komoly ellenfélnek számított, amikor Camara bukása előtt két hónappal 2009. szeptemberében egy Conakryban tartott tömegtüntetésen a katonaság 157 embert gyilkolt meg az oszlatási műveletek során (és akkor még a kamerák nyilvánossága előtt az utcák közepén végrehajtott nemi erőszakokról és verésekről nem is beszéltünk), akkor maga Diallo is elég komolyan megsérült – és azt a tüntetést Camara ellen szervezték. Apropó, ha már szóba jött az a 6 évvel ezelőtti mészárlás, akkor valamelyest talán enyhített az áldozatok hozzátartozóinak fájdalmán, hogy a napokban elítéltek két egykori tábornokot, Mamadouba Toto Camarát és Mathurin Bangourát, akiket a tűzparancsok kiadásával vádoltak meg – egyes guineai újságírók és aktivisták mindenesetre arról beszélnek, hogy mennyire furcsa a tény, hogy 6 év eltelt mindenféle lépés vagy ítélet nélkül, most pedig Camara elnöki ambícióinak bejelentése után azonnal megszületik két ítélet, sőt már Camarának a vérengzésben betöltött szerepe is újra felmerült.

Moussa Dadis Camara, itt még guineai elnökként a főhadiszállásán.

Maga Diallo is beszélt amúgy erről az esetről és mostani szövetségéről az egykori puccsistával és hangsúlyozta, hogy az igazságszolgáltatás dolga megkeresni a felelősöket, plusz Conde legyőzése érdekében bárkivel hajlandó szövetségre lépni, ha ezzel növeli a jelenlegi – szerinte – velejéig korrupt rezsim bukásának esélyét. Persze azért kis taktikázás is van a dologban, hiszen Camara rendkívül népszerű a mai napig szűkebb hazájában az Erdős Guinea néven ismert régióban (ez az Elefántcsontparttal és Libériával határos déli országrész) és minden plusz szavazat igen jól jöhet majd októberben – persze ha addig sikerül valamiféle kompromisszumra jutniuk a feleknek, ugyanis jelenleg még mindig ott tart a politikai és társadalmi dialógus, hogy mindenképpen meg kell tartani a helyi választásokat az elnöki voksolás előtt. Ez pedig olyasvalami, amit a kormány most már nem igazán tart elképzelhetőnek az ellenzék véres áldozatokat is követelő tiltakozáshulláma ellenére. A kormányzó Guineai Népfront (RPG) egyik képviselője persze szűkszavúan összefoglalta az eseményekről alkotott kormánypárti nézetet, hiszen egyszerűen csak azt a megállapítást tette az egyik guineai internetes portálnak, hogy “Diallo most adta el végleg a lelkét az ördögnek”.

twitter.com/napiafrika

4 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Néhány nappal ezelőtt, hétfőn (06.15.) több robbanás rázta meg Csád fővárosát, N’Djamenát, amikor öngyilkos merénylők hozták működésbe a testükre szerelt robbanószerkezeteket egy rendőrkapitányság és egy rendőrakadémia épülete előtt – a támadásokban legkevesebb 27 ember meghalt és több mint százan megsérültek, a helyszíni képek és videók pedig sokkoló és megdöbbentő helyzetet mutattak be, ahogy testrészek és holttestek hevertek az épületek előtt a homokos utcán. Valószínűleg azonnal tudta mindenki, hol kell a felelősöket keresni, hiszen Csád jelentős erőkkal vesz részt a nigériai Boko Haram szélsőséges szervezet elleni harcokban, amely korábban már sok hasonló támadást hajtott végre Nigériában, de határmenti csádi falvak ellen is voltak már akcióik – nem volt kérdés, hogy ezzel a támadással most a csádi vezetésre próbálnak meg nyomást gyakorolni (a csoport vezetője, Abubakar Shekau a múltban már jópárszor fenyegette meg Csádot), hogy a szinte teljes egészében muszlim állam feladja a közös misszióban való részvételét.

Kedden (06.16.) egyértelműen láthatóak voltak a megerősített biztonsági intézkedések a város utcáin, katonák és rendőrök járőröztek mindenütt, ellenőrzőpontokon állították meg az autókat és az elnöki palota valamint a támadásokban érintett rendőri épületet környékét teljesen lezárták – szerdára pedig már a mindennapi életet is jelentősen befolyásoló intézkedéseket hozott a kormányzat, betiltották a lefóliázott, sötétített üvegű autók használatát és a kizárólag szemet láttatni engedő burkák viselését (szerintem a döntések hátterét nem kell magyarázni). Az Afrikai Uniós csúcsról hazatérő elnök, Idriss Déby háromnapos nemzeti gyászt rendelt és hangsúlyozta, komolyabb óvintézkedéseket kell tenniük a jövőre nézve, hiszen a Boko Haram elleni harcban betöltött szerepe miatt az országnak fel kell lennie készülve hasonló akciókra (afféle bosszúként amúgy a csádi légierő gépei június 17-én hat támadást hajtottak végre a Boko Haram állásai ellen Nigériában).

Mai napra (06.18.) a helyi sajtóban már tények jelentek meg a támadásokról, melyek szerint gyalogosan érkeztek a merénylők a helyszínekre, akiket ráadásul a videófelvételeken látható sebhelyeik és jellegzetes vonásaik alapján azonosítani is tudtak (az egyik Nigériával határos határmenti régióból érkezhettek) és a tovább folyó vizsgálatokban már újabb gyanúsítottak nevei merültek fel – erősítették meg helyi rendőri források. Annak ellenére, hogy egyes sajtóorgánumokban felmerültek más lehetőségek és irányok is, nagyon valószínű, hogy a mostani támadás hátterében tényleg a Boko Haram áll és nem a hosszú évek óta hatalmon lévő Déby ellen küzdő lázadók és erre az akció végrehajtásának módja mellett további jelek is utalnak.

Ilyen először is az, hogy N’Djamena mindössze 50 kilométerre van a milícia bázisának számító nigériai Borno államától, aztán az a tény sem elhanyagolható, hogy Csádban is vannak mindenre elszánt támogatóik, de leginkább az utalhat a támadások végrehajtójára (a módszer mellett), hogy Csád belépésével a milícia elleni küzdelemben megfordult a Boko Haram szerencséje és most a terjeszkedés helyett kénytelen a védekezésre koncentrálni – ergó mielőbb tennie kell valamit a regionális összefogással, amelynek első lépése lehet a Csád elleni fenyegetés végrehajtása. Az persze megint egy másik kérdés már, hogy vajon a regionális katonai összefogás erősödése és a támadások számának növelése elérheti-e célját vagy inkább csak tovább erősíti a regionális instabilitást – nos erre a kérdésre a választ majd csak az idő fogja megadni.

twitter.com/napiafrika

2 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Összeomolhat az egész elektromos hálózat?

Most már biztos: a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) által háborús bűncselekmények miatt kiadott elfogatóparancs ellenére a a tegnapi nap során (06.15.) békében megérkezett Szudánba az állam elnöke, Omar al-Bashir, miután eléggé zavaros körülmények között egy pretoriai bíró parancsa ellenére gond nélkül elhagyta a Dél-afrikai Köztársaság területét, ahol a hétvégén részt vett az Afrikai Unió (AU) aktuális csúcsán (persze azért ez Bashirnak sem túl nagy sikersztori, hiszen papíron maradnia kellett volna tovább, de valószínűleg nem merte felvállalni a letartóztatás kockázatát).

Elég sokféle vélemény elhangzott azóta az ügyről, egy biztos, a szakértők és újságírók többsége az ICC teljes afrikai kudarcaként ítéli meg az ügyet, ráadásként a döntés Dél-afrikai Köztársaságot is a nemzetközi média reflektorfényébe helyezte – egy biztos, a hazatérő Bashirt tömegek fogadták a kartúmi reptéren, ahol hazatérése alkalmából külügyminisztere, Ibrahim Ghandour Szudán “ellenségeinek” összeesküvéséről beszélt és hangsúlyozta, hogy az ICC létezésének nincs jogalapja. A Bashir távozása előtt egy nappal (06.15.) kiadott bírósági parancs végrehajtásának kudarca újabb súlyos csapást jelent az ICC amúgy is eléggé megtépázott nimbuszára nézve, de még Pretoria is rendkívül nehéz helyzetben volt kénytelen meghozni ezt a roppant nehéz döntést: hiszen egyik oldalon ott volt a kötelezettsége, amely Afrikai Uniós tagállamként kötötte meg a kezét, másrészt pedig ott volt az aláírás, amellyel a dél-afrikai állam anno elismerte az ICC fennhatóságát (persze az országot irányító koalíció ügyvédei azonnal megtámadták a jogvédők ügyvédei által beadott keresetet).

Mégis ha igazán belegondolunk, a könnyebb út választása kétélű fegyver Pretoria számára, hiszen itt most nem nemzetközi egyezmények tiszteletéről, hanem egy, saját területén, saját fennhatósága alatt működő bíróság ítéletének végre nem hajtásáról van szó, ami igen komoly belső viharokat is kavarhat az ország politikai palettáján (bár azért eme poszt szerzője kicsit eltúlzottnak tartja az ügy miatt a dél-afrikai demokrácia bukásáról szóló írásokat – azért nem ez volt az első ilyen eset Bashirral kapcsolatban és akkor is néhány nap alatt lecsengett a történet, továbbra is erősítve a tényt, hogy az ICC-nek minimális tekintélye sincs a fekete kontinensen), bár az afrikai kapcsolatrendszert és a modern Afrika-képet figyelembe véve Bashir pretoriai letartóztatása szinte egész Afrikát a dél-afrikai állam ellen fordította volna és akkor még a jelenleg a szudáni Darfúrban állomásozó 1400 dél-afrikai katonáról nem is beszéltünk.

Meg nem erősített források szerint ugyanis a szudáni hadsereg egységei bekerítették azokat a táborokat (például Kutum, Mellit vagy Malha) Szudán nyugati részén, ahol ezek a dél-afrikai békefenntartók állomásoznak, mintegy nyomásgyakorló lépésként – hangsúlyozottan ezek csak állítólagos információk, nincsen helyszínről érkezett megerősítés. Afrika-szerte egyébként fele-fele arányban vannak a pretoriai döntést elítélő és üdvözlő hangok, az emberjogi csoportok perrel fenyegetik a dél-afrikai kormányt, hiszen a nemzetközi törvények mellett véleményük szerint saját törvényeit is súlyos megsértette, ellenben a másik oldalon ismét az ICC kizárólag afrikai személyeket támadó, nyugatbarát politikáját hozzák fel fő támadási pontként (gondoljunk csak bele, az Egyesült Államok alá sem írta az ICC-t létrehozó római egyezményt) – akárhogy is legyen, elég komoly pénzben lehet arra fogadni, hogy a közeljövőben nem lesz egyetlen afrikai ország sem, amely fel meri majd vállalni Omar al-Bashir letartóztatását.

twitter.com/napiafrika

1 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Könnyen a népharag áldozatává válhat Nigériában az, akivel kapcsolatban felmerül a gyanú, hogy bűnöző, terrorista vagy esetleg homoszexuális. Ez rendszerint azt jelenti, hogy halálra verik, vagy élve elégetik a gyanúsítottat, mielőtt bebizonyosodna, hogy valóban bűnt követett el. A tömeg nem ismeri a vádemelést, a bírói eljárást, a korrupt és tehetetlen rendőrség pedig nem tud, és sokszor nem is akar közbelépni.

Elhagyta Dél-Afrikát és útban van Szudánba Omar el-Besir szudáni államfő - közölték szudáni hivatalos források hétfőn.

Ugyan komoly erőszakos cselekményeket még csak a bíróság előtt láthattunk a madagaszkári fővárosban, Antananarivóban, de rendkívüli módon feszült patthelyzet alakult ki az országban (főként mondjuk szerencsére tényleg csak politikai színtéren), hiszen június 13-án a madagaszkári Alkotmánybíróság elutasította a Hery Rajaonarimampianina elnök ellen előző hónapban benyújtott keresetet, amellyel az ellenzéki erők által uralt parlament az elnök eltávolítását kérte – arra hivatkozva, hogy az ország 16 hónappal ezelőtt megválasztott vezetője többször megsértette a madagaszkári alaptörvényt. Az ellenzék egyöntetűen elutasította a bírósági döntést, amely mindenféle jogalapot nélkülöző beadványnak minősítette a keresetet, hangsúlyozva, hogy Rajaonarimampianina nem sértette meg az alkotmányt – utóbbi egyébként pont az ellenzéket vádolta meg ezzel, hiszen a 151 tagú törvényhozás szükséges kétharmada szavazta meg állítólag a beadványt, miközben Rajaonarimampianina szerint többségük nem is volt az ülésteremben a szavazás időpontjában.

A támadások hátterében egyébként a legtöbb politikai szakértő az ország két egykori (és mai) erős emberét, Andy Rajoelinát és Marc Ravalomananát sejti, hiszen mindkettőjüknek vissza kellett lépniük attól a választástól, amelyet a mostani elnök nyert meg (és hát azt látjuk, hogy mindketten a mai napig ott sertepertélnek a hatalom közelében, készen állva arra, hogy bármikor ismét a színpadra lépjenek) – egy biztos, ne számítson senki arra, hogy itt végetérnek a csatározások, egyrészt Rajaonarimampianina kezében ott van a lehetőség a parlament feloszlatására, míg utóbbiak most már sokadszor azzal fenyegetőznek, hogy az utcára vonulva erőszakkal fogják kikényszeríteni az előrehozott elnökválasztást. Akármelyik opció is válik valóra (talán utóbbinak van nagyobb esélye) nem igazán jobb napok jönnek a sáskajárással, élelmiszerproblémákkal küzdő szigetországban.

twitter.com/napiafrika

1 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Céljait tekintve elég egyértelmű jelzés az algériai ellenzék egyik neves alakjától, Ali Benflistől új pártjának létrehozása, hiszen a 2014. áprilisában tartott elnökválasztáson ő volt a második helyezett a jelenlegi elnök, az egészségi állapota miatt elég sűrűn a hírekbe kerülő Abdelaziz Bouteflika mögött 12%-os szavazati aránnyal – nem kérdés, hogy Benflis megpróbálja meglovagolni az ebben rejlő esélyeket és új pártjával, a Talaiou el-Houriyettel (A szabadság őrzői) szeretné biztosítani helyét az előbb-utóbb biztosan bekövetkező politikai átmenetben. Persze ehhez nem lenne szükség politikai pártra, de valószínűleg a függetlenség kivívásában nagy szerepet játszó és a politikai palettát azóta is domináló Nemzeti Felszabadítási Fronttal (FLN) szemben szeretne létrehozni egy, az örökségét továbbvivő ellenpólust – persze támogatói bázisa kiépítésében Benflis számít a múltjára is, hiszen személyében pont az FLN egyik régi vezetőjét tisztelhetjük (volt miniszter és a párt vezetője is).

Mindenesetre ha őszintén akarjuk értékelni a fejleményeket, akkor az el-Houriyetnek túlságosan komoly esélyei nem lehetnek a hatalomra, hiszen egyrészt Algériában elég erős és stabil “kultúrája” van az FLN-nek és nem túl nagy dicsőség más pártot támogatni, másrészt az ellenzéki palettán eddig is volt elég sok apró párt, tehát egy újabb mozgalom létrehozása csak csökkenti az amúgy sem túl nagy esélyt jelentősebb politikai szerep megkaparintására. Persze vétek lenne azt hinni, hogy kizárólag az ellenzék készül a Bouteflika utáni időszakra, hiszen néhány napja az algériai kormánykoalíció másik pártjának, a Demokratikus Nemzeti Egységnek (RND) vezetőjeként Bouteflika egyik régi támogatóját, az elnök kabinetjének vezetőjét, Ahmed Ouyahiát nevezték ki, egy olyan lépéssel, amelyet sok politikai elemző a lehetséges “örökös” kinevezéseként értékel.

Ouyahia már elég régi motoros az algériai politikában, több mint 20 éve szerepel az élvonalban, többször volt miniszterelnök is, plusz pártja mindig is hű támogatója volt az FLN-nek és Bouteflikának – mégis ő csak egy név a listán, hiszen ott van például a miniszterelnök, Abdelmalek Sellal, aki háromszor volt választási kampányfőnöke Bouteflikának vagy Lakhdar Brahimi, aki egykori ENSZ-nagykövetként az elmúlt hónapokban elég szoros kapcsolatot alakított ki Bouteflikával. Figyelembe véve azonban a társadalom rétegeiben kialakult nézeteket (itt például gondolhatunk arra, hogy a kilencvenes évek elején erőszakhulláma óta az algériaiak többsége a biztonság védelmezőjeként tekint a jelenlegi rendszerre, vagy arra, hogy a korrupciós ügyek ellenére eléggé tűrhető szociális ellátó rendszer van az országban), nehezen elképzelhető, hogy Bouteflika utóda nem kormányhoz közeli körökből kerülne ki, hiszen ahogy fentebb is megfogalmazódott már: Algériában az FLN kultúrának, a jelenlegi társadalmi berendezkedés alapkövének számít, tehát egy váltás alapjaiban rengetné meg az ország mindennapjait.

twitter.com/napiafrika

2 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

A Mindennapiafrika blogon már hosszú-hosszú évek óta van szó folyamatosan a Kongói Demokratikus Köztársaságban történt eseményekről, hangsúlyosan a keleti országrész instabilitásáról és folyamatos konfliktusairól és ennyi év után is az az ember érzése a mindennapi híreket látva, hogy egy végtelen történetről van szó, amelynek egyszerűen nem lehet látni a végét, nem lehet tudni a megoldását. Fussuk át csak a fő eseményeket, amelyek az elmúlt két hét során történtek a Kongói DK-ban: kezdésnek mindjárt itt van a június elején végrehajtott támadás a nem túl nagy kongói légierő egyik fő bázisának számító gomai repülőtér ellen, amelyben legalább négy katona életét veszítette és amelynek valódi okairól eléggé megoszlanak a vélemények – az biztos, hogy a kormányzat szerint egy egykori Mai-Mai vezető, egy bizonyos Kambale Malonga áll az események mögött, aki Ruanda megbízásából próbált feszültséget gerjeszteni kormányzati körökben.

Nem lenne tőle meglepő egy ilyen húzás, hiszen “ezeréves” lázadónak számít Kongó keleti részén, már 1998-ban is indított támadást akkori milíciája élén Goma ellen, de a 2012-ben alakult Hazafiak Szövetsége a Békéért (UPCP) csoportjának feloszlása után az ő frakciója a kongói hadsereggel paktált le az M23 csoportjával szemben – egykori vezetőtársai viszont utóbbi oldalára húzódtak inkább, tehát Malonga volt az, aki anno jó döntést hozott, legalábbis azt hihette, hiszen a kongói hadsereg győzelme után nem kapta meg azt a várt jutalmat, amire előzetesen pedig számított. A kérdés, hogy ha tényleg ő áll a mostani támadás hátterében, akkor mi az indok? Egyszerűen csak fegyvereket akart zsákmányolni, talán megpróbálta magát jobb alkupozícióba helyezni? Nem tudni, az viszont biztos, hogy a kongói politikai palettán van még egy tucat Malongához hasonló egykori-jelenlegi lázadó, aki bármikor képes lehet hasonló akciót végrehajtani.

Szinte ezzel a hírrel egyidőben jött ki az információ, mely szerint a hosszú hónapok óta megszakadt együttműködés fonalát ismét felvéve a kongói hadsereg és az ENSZ katonai akciókra is felhatalmazott kongói missziója, a MONUSCO közös hadműveletet indított a valószínűleg legrégebb óta aktív kongói lázadó csoport, az Ituri Hazafias Ellenállási Erők (FRPI) gerillasejtjei ellen Ituri északi részén. Az 1999-ben kirobbant és a mai napig tartó Ituri-háború során a hemák által alapított Kongói Hazafiak Szövetsége (UPC) ellen jött létre még 2002-ben a ngiti etnikum támogatásával és egyik legnagyobb katonai sikereként 2003-ban visszafoglalta Bunia városát az UPC-től és bár később katonai kudarcok érték őket és több mint tízezer katonájukat szerelték le és integrálták a hadseregbe egy program keretén belül, mégis egy pár száz fős mag továbbra is meghúzta magát Ituri északi részén.

Az ellenük indított katonai akciók és a kezdeményezett leszerelési kísérletek mind kudarcot vallottak azóta, a hadsereg és a MONUSCO most próbálja végleg lezárni az ügyet – valószínűleg amúgy nem túl nagy sikerrel, hiszen azt már láttuk, hogy a probléma tüneti kezelése nem lesz megoldás és Ituriban az etnikai alapú földtulajdonlással kapcsolatos ellentétek igen mélyen gyökereznek és ennek rendezése nélkül képtelenség lesz felszámolni az FRPI-t. Amelynek létezése amúgy is a kongói kormányzat leszerelési, reintegrációs programjának, politikájának kudarca, hiszen jópár alkalommal próbálták már lezárni ezt a kérdést, de az FRPI vagy nem fogadta el a felkínált lehetőségeket, vagy katonái és vezetői néhány hónap után visszaléptek a megkötött alkutól.

Ahogy tették azt legutóbb, még 2014-ben. És akkor a poszt végére a legfrissebb, amelyben megint nem lesz túl nagy meglepetés, hiszen ha annyit látunk csak, hogy Észak-Kivu és Walikale, akkor valószínűleg a kedves Olvasó is a szomorú és hányattatott múltra gondol, amelyet a településnek és lakosainak meg kellett már élnie – és ez nem is annyira múlt, mint inkább jelen, hiszen Walikale már hetek óta el van zárva nagyjából a külvilágtól, a naponta ide érkező több mint egy tucat repülőgép nem közlekedik, ahogy a településre vezető utakon is elég rizikós közlekedni. Hogy miért is? Két oka is van a dolognak, egyrészt a Ntaberizi Cheka vezette, főleg a nyangákra építő Nduma Kongó Védelméért (NDC) lázadó csoportja elég komoly instabilitást jelent a környéken, másrészt a Raïa Mutomboki (“Dühös Civilek”, tucatnyi csoport összefoglaló neve, akik valamiféle laza szövetségben működtek korábban) milíciájának különböző frakciói is véres összecsapásokba bonyolódtak Walikale járás egyes falvaiban és környékükön – a június óta tartó harcokban legalább egy tucat civil életét veszítette, az elmenekültek számát több százra teszik. Szóval ezek jelenleg a főbb kelet-kongói események, ahogy látható, továbbra sincs nyugalom és csak idő kérdése, hogy mikor fog egy jelentősebb lázadás kezdődni megint – mert kezdődni fog, afelől ne legyenek kétségeink, főleg, hogy látjuk Kinshasa politikai manővereit.

twitter.com/napiafrika

2 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Még évtizedekig többen hagyják el Magyarországot, mint ahányan hozzánk érkeznek. Ha nem tudjuk pótolni a távozókat, 2060-ra kevesebb mint 7 millióan leszünk, és minden harmadik ember 65 év feletti lesz. Egyetlen esélyünk lenne a befogadás. A szociológusok szerint ezzel csak jól járhatunk, hiszen az ideérkező bevándorlók korszerkezete és képzettsége is jobb, mint a magyaroké.

A félelem irányítja az országot, nem a törvény. Eritrea kormánya a saját állampolgáraival szemben is emberiségellenes bűnöket követ el.

A kontinens hatalomvágytól fűtött vezetőit elnézve bőven akad ki ellen fellázadni. A kérdés már csak az, hogy ez meg fog-e történni, és ha igen, mikor.

Tegnap hivatalosan is átvette hivatalát Nigéria pár héttel korábban megválasztott új elnöke, Muhammadu Buhari, akinek minden eddiginél nehezebb feladata lesz, ha Afrikában legnépesebbnek számító országát szeretné biztonságos, stabil és fejlődő államként feltenni újra a világtérképre, mert hiszen mindhárom kérdésben lehetne vitatkozni Nigéria helyzetéről, azért látható, hogy bőven van mit tenni az élet minden területén. A szokásos elemző posztok helyett most következzen egy olyan nyolcas lista, amely azt mutatja meg, hogy milyen súlyos kihívásokkal kénytelen szembenézni Buhari, amelyeknek nem megfelelő kezelése nehéz helyzetbe sodorhatja az országot és akár elmélyítheti ennek az egész fekete kontinens számára létfontosságú országnak a belső degradációját.

1. Anélkül, hogy rangsorolnánk a problémák között, az első helyre azért biztosan a biztonsági helyzetet tennénk, hiszen a Boko Haram szélsőséges csoport ténykedésében az elmúlt 4 évben legalább 15 ezren haltak meg és a most zajló, minden eddiginél elsöprőbb kormányoffenzíva ellenére sem szűnt meg a fenyegetés. Főleg, hogy a Boko Haram egyik fő búvóhelyének számító Sambisa-erdő elleni akció eléggé akadozik, a napokban 200 katonát kellett felmenteni a szolgálat alól, mert nem voltak hajlandóak résztvenni a támadásban.

2. Nem ennyire konkrétan megfogható biztonsági probléma, de annál égetőbb, a közbiztonság általános helyzete, amelyet egyrészt a hihetetlen mértékű bűnözés, másrészt az ország szinte összes régióját érintő alacsony intenzitású lázongások hoztak létre.

3. A gazdasági helyzetről szintén mindenképpen beszélni kell, hiszen egyetlen év alatt jelentősen visszaesett a gazdasági növekedés, ami főként az olaj árának összeomlása miatt következett be (ez adja a kormány összes bevételének 70%-át!) – persze még így is jelentős, közel 5%-os bővülésről beszélünk idén.

4. Az infrastruktúra helyzete szomorú, az alapvető állami szolgáltatások is megbízhatatlanok, majdnem történelmi szintre zuhant az országban előállított áram mennyisége – Nigéria 180 millió lakosára 1327 megawatt jut, az 50 millió dél-afrikaira jutó 44 ezerrel szemben.

5. Szorosan kapcsolódik az előző ponthoz az üzemanyag-kérdés is, hiszen finomítók hiányában Nigéria továbbra is képtelen megfelelő módon hasznosítani hatalmas olajkészleteit – múlt héten sok száz üzemanyagtöltő állomásnál kígyóztak hosszú sorok, repülőjáratokat kellett leállítani és egyes szolgáltatásokat be kellett szüntetni. A cél egyértelmű évtizedek óta: saját finomítás Nigériában.

6. A munkanélküliség szintén olyasvalami, amit kezelni kell és talán ez pont egy olyan lehetőség, amivel az 1. és 2. pontot érintően is lehetne javulást elérni, csak hát ez nem egészen olyan egyszerű, hiszen honnan szerezzen Buhari hirtelen munkahelyet a hivatalosan közel 25 millió munkanélküli nigériainak?

7. A korrupció és az állami vagyon teljesen kontrollálatlan, hűtlen kezelése olyan mértékeket öltött, hogy az államigazgatás minden szintjét áthatja – és itt ne csak hivatalnokok által elkövetett korrupciós ügyekre gondoljunk, hanem arra a sok millió dollár értékű olajra, amelyet a Niger-deltában lopnak el nap mint nap – hogy a 2. pontban már említett alacsony intenzitású lázadásból akár egy erősebb konfliktust generáljanak bizonyos csoportok.

8. Az összes fentebb említett pont rendkívül fontos kérdéskör, mégis talán a legfontosabb és legégetőbb kérdés, amit rendeznie kell Buharinak, az az egység kérdése, tehát meg kell győznie az összes nigériait arról, hogy ő elnök mindenki számára és nem csak a rendkívül megosztott társadalom egyes rétegeinek – itt gondolhatunk etnikai, vallási és régiós megosztottságra is.

twitter.com/napiafrika

1 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.