Afrika

A korábbi, Burundiról szóló posztokban itt a MindennapiAfrikán már latolgatásra került egy lehetséges polgárháborús helyzet esélye, de az azóta eltelt hetek eseményei alapján kijelenthető, hogy ilyen közel a teljes káoszhoz már évek óta nem volt ez a kicsi és a múltban oly sok borzalmat átélt közép-afrikai ország. És nem csak politikai csatározásokra, vádaskodásokra kell gondolni, ennél már jóval rosszabb a helyzet, a fővárosban, Bujumburában minden napra jut egy-két lövöldözés, a politikai indíttatású gyilkosságok annyira gyakoriak lettek, hogy minden nap újabb és újabb holttestek kerülnek elő – a tettesek elfogására persze minimális az esély.

Ebből látható, hogy az augusztusban hosszú-hosszú hónapok vitája és küzdelme után végül újabb, harmadik (vagy az elnök szerint csak második) mandátumot szerző elnök, Pierre Nkurunziza és pártja, a CNDD-FDD mindent elkövet azért, hogy pont az újabb mandátum és az elnök jelenlegi legitimitása miatti feszültségeket és ellenállást erőszakos úton megszüntesse. Azóta, hogy áprilisban Nkurunziza bejelentette újabb indulását az elnöki székért, több tízezer ember hagyta el az országot és közel 300 ember veszítette életét politikai gyilkosságokban, köztük ismert ellenzéki vezetők is, mint például a Tömörülés a Békéért és a Fejlődésért (UPD) pártjának vezetője, Zedi Feruzi vagy a Szolidaritásért és Demokráciáért Mozgalom (MSD) irányítója, Charlotte Umugwaneza.

Emellett elsöprő erejű támadás indult a társadalom minden, Nkurunzizával ellenzékben lévő rétege ellen – így hajtottak végre gyilkosságokat újságírók ellen, így támadott meg a CNDD-FDD ifjúsági szárnya, az Imbonerakure tüntetéseken résztvevő állampolgárokat, így jelentek meg tömegével a rendőrök az utcákon és például így került szinte teljesen elnémításra a független média is. Az is tisztán látható, hogy a jövőben nem fog javulni a helyzet, sőt, romlani fog, hiszen hamarosan elfogadásra kerül majd egy szigorú terrorizmus-ellenes törvény és külön rendőrségi osztagot hoztak létre a tüntetések megfékezésére – és romlani fog azért is, mert nemzetközi szankciókat vetettek be Burundi ellen és a megnövekedett kormányzati kiadásokkal kombinálva ez azt is jelenti, hogy főként vidéken nagyon megnehezedett a mindennapi élet.

Az biztos, hogy most már végérvényesen oda az a stabilitás, amely még a polgárháború után jött létre az országban és bár az etnikai tényezőt úgy tűnik, sikerült eliminálni a politikai konfliktusokból, Nkurunziza makacs kitartása és vasmarkú irányítása miatt igen erős ellentét látszik kirajzolódni az ország lakossága és a vezetése között. A kormány megpróbálja legitimizálni saját, brutális fellépését a tüntetők és ellenzékiek ellen és ez úgy tűnik, működik is, a kérdés csak az, hogy meddig tartja magát a hadsereg és a rendőrség egysége, mert az már Nkurunziza beiktatásánál látszódott, hogy igen komoly repedések vannak mindkét szervezetben – és ha szakadás következik be, akkor tényleg bekövetkezhet az, amitől mindenki tart.

Lehetne most elméleteket gyártani arról, hogy mit hozhat a jövő, de sajnos pont ez az, ami beláthatatlan, hiszen teljes a bizonytalanság, kevés a megbízható információ, ergó csak reménykedni lehet abban, hogy sikerül valamiféle stabil politikai megoldást kialakítani, mert a katonai, fegyveres út nem csak Burundi sorsát döntené el hosszú évtizedekre, hanem az egész régió stabilitását veszélybe sodorná. A következő napok sok mindent el fognak dönteni, hiszen a burundi szenátus elnöke, Révérien Ndikuriyo november elsején hangsúlyozta, hogy a rendőrség rövidesen komoly erőkkel fog minden városnegyedet végigjárni és ellenőrizni, majd az ottani vezetők beszámolói alapján minden, rendbontónak minősített személyt eltávolítani – mintha már láttunk volna ilyesmit valamikor a kilencvenes években errefelé és annak tudjuk mi lett a következménye.

Az akkor a fegyverek beszolgáltatására és az erőszakos cselekmények felfüggesztésére kiadott hét napos ultimátum lejárta után az elmúlt napban több olyan haláleset történt, amikor a rendőrség razziák során lőtt le embereket, köztük több, polgárjogi aktivistát illetve rokonaikat. Ezzel párhuzamosan, ahogy fentebb már volt róla szó, tovább folytatódik a gazdaság mélyrepülése, a donorok által felfüggesztett segélyek hiányában már látható, hogy gazdasági bővülés helyett visszafejlődésről kell majd beszélni, ami köszönhető a vidéki mezőgazdaság erőszak okozta visszaesésének és megmozdulások során keletkezett károknak valamint annak, hogy Barack Obama bejelentette, Burundit felfüggesztik a bizonyos afrikai országokra érvényes szabadkereskedelmi egyezményből.

twitter.com/napiafrika

2 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

40 évvel ezelőtt, 1975. november 6-án sorsdöntő és Nyugat-Szahara sorsát egészen a mai napig meghatározó eseményre került sor az akkor még Spanyol-Szaharának hívott és spanyol fennhatóság alatt álló területen, hiszen a marokkói kormány szervezésében közel 400 ezer marokkói polgár menetelt át nyugat-szaharai területekre több tízezer katona kíséretében, ezzel fejezve ki Marokkó követelését a terület hozzá csatolására vonatkozóan – ez volt a Zöld Menet néven elhíresült megmozdulás. Történt ez azután, hogy előtte éveken keresztül a nyugat-szaharai függetlenségért küzdő Polisario Front gerillaharcot folytatott a spanyolok ellen, de amikor a harcok a nyugat-szaharai fővárosban, El-Aaiúnban illetve Algírban tárgyalások formájában kezdtek egy Rabat számára nem túl jó irányba mutatni (sőt ekkorra tehető az is, hogy a hágai Nemzetközi Bíróság is kimondta, a terület feletti önrendelkezés jogát a szaharai nép gyakorolhatja), II. Hasszán király történelmi és etnikai kapcsolatokra hivatkozva a dél-marokkói Tarfaya városában indulva megszervezte a marokkói zászlókat és a Koránt a magasba emelő marokkóiak felvonulását – a Zöld Menet elnevezés az iszlám vallás szimbólumának számító zöld színből adódott.

A Menet következményeit ismerjük: néhány nappal ezután a belső nyomással, a stabilitás megteremtésével küzdő és a háborút bármi áron elkerülni kívánó spanyol diktátor, Franco tárgyalásokat kezdett Marokkóval és Mauritániával a szaharaiak jelenléte nélkül, majd felosztotta Nyugat-Szaharát a két ország között – majd emlékezhetünk, Mauritánia 1979-ben lemondott saját egyharmados részéről, ergó megteremtette a lehetőségét annak, hogy Marokkó annektálja a teljes területet. Viszont Rabat nem számolt azzal, hogy a Polisario Front nem fogja olyan egykönnyen adni ősi földjét és egy mai napig véget nem érő háborúskodás, egyezkedés, vádaskodás kezdődik, amelynek egyik mérföldköve volt az 1976. február 27-én kikiáltott Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság létrejötte.

És ha a mostani helyzetet látjuk, akkor elmondhatjuk, hogy 40 év elteltével sem teljesedett ki a marokkói uralom, hiába a falak, hiába a sok tízezer menekülttáborban élő szaharai és a sokszoros marokkói fegyveres túlerő, a Polisario Front kitart és nincs remény sem nagyon arra, hogy rövid időben belül a konfliktus megoldódjon – és itt igen jelentős az ENSZ felelőssége is, amely egy 1991-ben kicsikart békeegyezményben ígéretet tett egy önrendelkezésről szóló népszavazás kiírására, de hát nem meglepő módon erre nem került sor a mai napig. Nagyjából a világszervezettől annyira futotta ennyi év alatt, hogy folyamatosan újabb és újabb különmegbízottakat nevezett ki a nyugat-szaharai ügy mellé, terveket dolgozott ki, de tökéletesen mutatva különböző érdekek és célok miatti impotenciáját, semmi sem valósult meg ezekből.

Marokkó részéről VI. Mohamed király folytatja a korábbi álláspontot, a Nyugat-Szaharát az ország déli tartományának tartó király utazásaival igyekszik hangsúlyozni a “szent ügy” fontosságát, a Polisario pedig ugyanezt teszi a maga oldaláról, tehát teljes a patthelyzet. Ezekben a napokban több interjú, videó és leírás jelent meg egykori túlélők, átélők tollából, kezéből, amelyből az is kiderül, hogy a Zöld Menettel (a szaharaiak általában Fekete Menetként beszélnek róla) egyidőben illetve után történő marokkói katonai invázió során a Polisario Front mennyire elkeseredetten küzdött (egyrészt a támadókkal, másrészt a népük megmentéséért) és abba is betekintést nyerhet az érdeklődő, hogy mennyire nehéz volt az egyszerű szaharai emberek számára a menekülés, milyen körülmények között voltak kénytelenek létezni hosszú hónapokon át, miközben a szaharai férfiak nyugat-szaharai területen harcoltak, a nők pedig megpróbáltak élhető körülményeket teremteni az algériai sivatag közepén.

twitter.com/napiafrika

4 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

A Taigetosz legendáját valószínűleg senkinek nem kell bemutatni. Ha az ókori Spártában fogyatékos gyermek született, a véneknek kellett dönteniük későbbi sorsáról. Ha a tanács úgy döntött, hogy a gyermeket nem kell felnevelni, akkor a szülők kivitték a Taigetosz-hegységhez, és otthagyták. A görög gondolkodás szerint ezzel nem megölték a gyermeket, hanem "adtak neki egy esélyt". Azt gondolod, hogy ez a kegyetlen hagyomány ma már csak egy sötét folt a történelemben? Akkor sajnos tévedsz. Van a világnak egy olyan rejtett zuga, ahol még ma is gyakorolják a spártaihoz hasonló rituálékat.

Egyedi ötlettel akarják megállítani a Szahara térhódítását a Száhel-övezet államai. A tervezett Nagy Zöld Fal azonban ennél jóval több haszonnal kecsegtet.

Szélsőséges iszlamista fegyveresek megtámadtak egy szállodát a szomáliai fővárosban, Mogadishuban vasárnapra virradó éjjel.

Elvileg jövőre elnökválasztást tartanak az aprócska, ám hihetetlen olajvagyonnal bíró Egyenlítői-Guineában, de azért valószínűleg az olvasók többsége tudja, hogy valódi megmérettetésre nem kell számítani egy olyan országban, ahol most már közel 40 éve vasmarokkal uralkodik Teodoro Obiang Nguema és az Egyenlítői-Guineai Demokrata Párt (PDGE). És ez az uralom érezhető is volt az elmúlt választásokon, 2009-ben Obiangot közel 96%-os szavazati aránnyal választották újra (7 évente van elnökválasztás), az ezt megelőző évben pedig a PDGE pártja szerzett meg a lehetséges 100 parlamenti helyből 99-et – azóta egyébként egy alkotmánymódosítás eredményeként már szenátus van, amelyben a 70 szenátorból mindösszesen egyetlen egy nevezhető ellenzékinek.

Mindezek ellenére az erőtlen és tényleg kevés mozgástérrel bíró és többségében száműzetésben lévő vezetők által irányított ellenzék mindig megpróbálja, most, 1-2 hónappal azelőtt, hogy Obiang Nguema hivatalosan is beadta volna jelentkezését a 2016-os elnökválasztásra, az ellenzék néhány napja közzétett egy listát, amely 310 olyan ember nevét tartalmazza, akiket véleményük szerint (állítólag bizonyítékokkal alátámaszthatóan) az ország vezetője gyilkoltatott meg. És bár a napokban a kormány cáfolta ennek a listának a valódiságát, a névsort az Amnesty International szervezetével együttműködve készítő külföldön élő ellenzékiek (a fő szervező az Egyenlítői-Guineai Demokrácia Megteremtésének Koalíciója volt) hangsúlyozták, hogy ez csak a jéghegy csúcsa, jóval hosszabb és szélesebb rétegeket érintő listát is készíthettek volna, mert Obiang vasmarokkal történő irányítása nem csak egy újságírói fordulat, hanem mindennapos valóság az alig 800 ezer lakossal bíró kis országban.

Hiszen a történelemkönyvekből tudhatjuk (vagyis azokból nem annyira, hiszen ezek nem igazán olyan tények, amelyekkel általában találkozhatunk iskolásoknak szánt oktatási anyagokban), hogy például elődje és nagybátyja, Francisco Macías Nguema uralma alatt katonai vezetőként több tízezer ember halálában működhetett közre közvetve, de az 1999-ben történt etnikai alapú gyilkosságokra is ő adhatott utasítást több jogvédő csoport szerint. Az emberi jogokért felelős egyenlítői-guineai miniszter, Alfonso Nsué Mokuy szerint a diktatúra (a Macías Nguema nevével fémjelzett időszak 1978-ig) alatt tényleg történtek politikai alapú gyilkosságok, de ezeket nem szabad felhasználni arra, hogy ismét mély sebeket szakítsanak fel önös érdekek miatt, és rámutatott, hogy a kormány mindent el fog követni a lista szerzőinek megbüntetéséért.

Az ellenzék, amely egyébként a korrupcióról és az egyenlítői-guineai életkörülményekről is beszélt Párizsban a névsor bemutatása kapcsán, hangsúlyozta, hogy a listán szereplő embereket egytől-egyig 1979 után gyilkoltatta meg Obiang Nguema – Nsué Mokuy szerint ők mindannyian természetes okokból, balesetben, betegségben hunytak el vagy öngyilkosságot követtek el. A mostani kormányellenes kirohanással tehát tovább küzd az egyenlítői-guineai ellenzék, Severo Matías Moto Nsá vezetésével, aki egyértelműen a legnevesebb, legrégibb ellenzéki ellenálló (saját bevallása szerint több választást is megnyert már hazájában). Az Egyenlítői-Guineai Fejlődés Pártjának Spanyolországban élő vezetője maga is több ízben vádolta a malabói vezetést azzal, hogy merényletet kíséreltek meg ellene, bár ezeket a vádakat nem sikerült sosem bizonyítani.

Annak ellenére, hogy a fenti eseményeknek nagy valószínűséggel semi hatásuk nem lesz az újabb olajmezők kitermelési jogát a napokban értékesítő egyenlítői-guineai vezetésre, azért az Obiang családnak van még miért aggódnia – a napokban ugyanis a francia ügyészség befejezte az iratok összeállítását és a nyomozást abban az ügyben, amelyben az elnök fiát, a hihetetlen költekezéseiről és luxuspalotáiról ismert Teodorin Obiangot Franciaországban fogják megvádolni különösen nagy értékre elkövetett csalással, amelynek keretében több száz millió eurót szipkázott ki az egyenlítői-guineai költségvetésből. Teodorin és ügyvédei most azzal próbálnak a Legfelsőbb Bíróság előtt védekezni, hogy alelnökként ő mentességet élvez, tehát nem fogható perbe. Majd meglátjuk mi lesz az ügyből, de az tény, hogy továbbra sincs változás az Obiang-család országában, csak business as usual.

twitter.com/napiafrika

5 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Ahogy az nem is volt nagyon előzetesen sem kérdés, hiába beszéltek és írtak sokan az ország történetének egyik legszorosabb szavazásáról, John Magufuli, a kormányzó Chama Cha Mapinduzi (CCM) pártjának jelöltje a szavazatok 58%-ának megszerzésével megnyerte a tanzániai elnökválasztást, jelentősen megelőzve a súlyos korrupciós botrányokba keveredő és a CCM-ből csak hónapokkal korábban, sértetten távozó Edward Lowassát, aki nagyjából a voksok 40%-át kapta. De persze ahogy mindenhol lenni szokott sajnos, az ellenzéki pártok szövetségének, az Ukawának a jelöltje nem ismerte el ezt az eredményt, azt állítva, hogy saját számításaik szerint legalább a voksok 60%-át kapta a szavazáson.

A CCM igazi belső körébe sosem tartozó egykori miniszter, Magufuli valószínűleg a CCM utolsó esélyét kapta meg (a CCM jelenléte a parlamentben is lecsökkent), hiszen ilyen kevés szavazatot az elmúlt évtizedekben sosem kapott a párt jelöltje, köszönhetően a most már a legegyszerűbb embereket is taszító súlyos korrupciós ügyeknek – a munkahelyek létrehozásával, az energiabiztonság megteremtésével és a korrupció felszámolásával kampányoló Magufuli talán pont eredménycentrikus korábbi politizálásának köszönheti ezt a győzelmet, de azért azt biztosra vehetjük, hogy ha továbbra sem lesz változás az országban, akkor legközelebb a CCM-nek még nehezebb dolga lesz. Lowassának most nagyjából annyit kell eldöntenie, hogy bedobja-e a törölközőt vagy harcol állítólagos győzelméért, de ha figyelembe vesszük, hogy a nemzetközi megfigyelők és az Afrikai Unió szerint is nagyjából szabad és tiszta választásról volt szó (kizárólag a szárazföldi részen), akkor valószínűleg ez a mostani helyzet már nem fog változni, tehát megvan az új tanzániai elnök – ami óriási csapás a négy nagy ellenzéki mozgalomból álló Ukawa számára, hiszen az ország történetében először volt ennyire erős ellenzéki összefogás egyetlen jelölt mögött.

A kérdés most inkább csak az, hogy a Tanganyikával egyesülő és Tanzániát így létrehozó Zanzibár szigetén mi lesz most, hiszen ott a választásokat (helyi- illetve elnökválasztás) semmisnek nyilvánították a súlyos visszaélések, csalások és fizikai attrocitások következtében. Ez nagyjából néhány órával azután történt, még a szavazatok megszámlálása előtt, hogy az Ukawához tartozó Polgári Egységfront (CUF) győztesnek kiáltotta ki magát – értelemszerűen az ellenzék úgy gondolja, hogy a választás eltörlésével és semmissé nyilvánításával a CCM saját magát akarja helyzetbe hozni. A szerencse az, hogy fizikai erőszakra és konfliktusra csak a pártok tisztviselői között került sor, az utcákon a boltok bezárását és a nyugtalan hangulatot leszámítva nem volt probléma.

Nagyon nehéz egyébként azt mondani, hogy a CUF-nak nincs igaza, hiszen már 2010-ben is nagyjából 2 tized százalékon múlt az egységpárti CCM sikere, így a Tanganyikával kötött szövetségben egyre kevésbé hívő lakosságot figyelembe véve, akár könnyedén meg is történhetett, hogy az elszakadásért és függetlenségért kampányoló CUF nyerte a voksolást – az más kérdés, hogy az alig 1 milliós Zanzibár számára a függetlenség a mélyrepülés kezdetét jelentené. November 2-ig tehát a CCM tagja, Mohamed Shein marad Zanzibár szigetének elnöke, de arról még nem született döntés, hogy utána mi fog történni, hiszen miután az egy héttel ezelőtt történt voksolást törölték, muszáj lesz meghosszabbítani a mandátumát, amíg 90 napon belül újra voksolást rendezhetnek.

twitter.com/napiafrika

5 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Ruandában kínosan ügyelnek a környezetvédelemre, a nejlonzacskók használatát még törvény is tiltja.

A műsorvezető egy teljes hetet töltött Angolában egy olyan kampány keretén belül, amely a tetanuszfertőzés ellen lépett fel. Nóri az mesélte, rengeteg borzalommal szembesült, amit sem elképzelni, sem elfelejteni nem lehet.

A társadalmi igazságosságért és az egyenlőbb gazdaságért kiáltva törtek ki lázadások 2010-ben és 2011-ben Észak-Afrikában és a Közel-Keleten. De mégis mi történt Tunéziával és Egyiptommal, az események két középponti országával? Az adatok sajnos nem festenek túl szép képet.

A mostani migrációs hullám még csak a kezdet, a közeljövőben milliós tömegben érkezhetnek a klímamenekültek - állították szakértők a Kossuth Klub rendezvényén. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem kutatója mind az EU, mind a magyar kormány bevándorláspolitikáját kritizálta, szerinte rossz előjel, hogy Európa a mostani, még viszonylag kis számú menekülttel sem tudott mit kezdeni.

Bir Tawil kapcsán már volt szó olyan területről Afrikában, amelyre igazából egyetlen ország sem tart igényt, de míg annak a kihalt, sivatagos területnek a kapcsán az volt elmondható, hogy azért nem akarja sem Szudán, sem Egyiptom, mert ezzel a szándékukkal elismernének egy olyan térképet, amely több másik terület elvesztését vonná maga után, addig az alig 15 hektáros Perejil-sziget (Isla de Perejil – a Petrezselyem-sziget, az itt növekvő petrezselyem után) esetében azért nem vállalja senki a fennhatóság kinyilatkoztatását, mert azzal igen komoly diplomáciai konfliktus alakulna ki. Ahogy az egyébként már meg is történt a Marokkótól 200 méterre a tengeren található szikla ügyében, amikor a Spanyolország által is követelt szigeten marokkói katonák szálltak partra és kitűzték a marokkói zászlót még 2002-ben, igen komoly, fegyveres reakciót váltva ki Madridból.

Elsőként a spanyol parti őrség szállt partra, hogy tisztázza a marokkói zászló és a felállított marokkói katonai tábor ügyét, de ezeket a tisztviselőket a marokkói katonák fegyverrel távozásra kényszerítették. 2002. július 18-án azonban egy jóval nagyszabásúbb katonai műveletben, a spanyol légierő és tengerészet támogatásával különleges katonai egységes helikopterekkel hajtottak végre akciót a Perejil-sziget ellen és az összes marokkói katonát őrizetbe vették, majd bázisuk felszámolása után spanyol katonai támaszpontot hoztak létre a sziklán. Ez sem tartott sokáig, az Egyesült Államok közbenjárására a spanyolok is visszavonultak a Perejilről, így az azóta eltelt években igazi senkiföldje, ráadásul elég szorosan megfigyelt senkiföldje volt ez a kietlen és túlságosan sokmindenre nem használható földdarab.

Időnként marokkói pásztorok kötnek itt ki csónakjaikkal, hogy gondoskodjanak az itt élő kecskéikről, de katonák nagyon ritka esetben tették a lábukat a Perejilre 2002 óta, legutóbb 2014-ben a marokkóiak, amikor spanyol kérésre elszállították az itt tábort verő és várakozó afrikai bevándorlókat (egyébként Rabat szerint 2002-ben is azért érkeztek katonák a szigetre, hogy felszámolják az itt működő csempészbázist illetve megakadályozzák az illegális bevándorlók gyülekezését a szigeten). Önmagában tehát azért az látható, hogy nem túlságosan értékes vagy jelentős földdarabról van szó, ami fontosságát adja, az a tény, hogy Marokkó több kisebb, hasonló szigetecskével együtt Ceuta és Melilla városát is magának követeli Spanyolországtól, így egyértelmű, hogy ha Madrid a Perejil-sziget kapcsán beadná a derekát és lemondana a területről, azzal lavinát indíthatna el – Franciaországot és Portugáliát (még a 15. században a portugálok voltak a sziget első birtokosai felfedezőként) leszámítva az egész Európai Unió Spanyolország mellett áll, Marokkót pedig a teljes Arab Liga támogatja (kivéve Algériát, amely történelmi okokból is a spanyolok követelését ismeri el). A legtöbb spanyol vagy marokkói nem is nagyon hallott valószínűleg a mai napig erről a földdarabról, Marokkóban ráadásul nem is Perejil- v. Parsley-szigetként hivatkoznak rá, hanem az eredeti berber nevén, azaz Turaként (jelentése üres) vagy a spanyol kiejtés után megmaradt Lailaként, és minden hivatalos kommunikációban így beszélnek róla az országban.

A konfliktusról idén még film is jelent meg La Isla címmel, sőt Colin Powell egykori amerikai külügymininszter It Worked For Me: In Life and Leadership című könyvében is elég hosszú szövegrész jutott a Perejilnek, valószínűleg azért, mert Powell volt az, aki anno 2002-ben tucatnyi telefonhívást intézett az akkori spanyol külügyminiszternek, Ana Palacionak és marokkói kollégájának, Mohamed Benaissának, hogy megoldja a válságot – sőt, mint a könyvből kiderül, ő volt az, aki összeállította azt az egyetlen A4-es oldalnyi szöveget, amely alapján visszaállt a status quo a szigeten. És egyébként ez a kérdés annyira érzékeny téma, hogy még a Google geopolitikai kérdésekkel foglalkozó csapata is órákat egyeztetett arról, hogy milyen néven és kinek a
fennhatósága alatt tüntessék fel a Google térképein a sziklát.

twitter.com/napiafrika

5 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

 

Az alacsony részvétel miatt valószínűleg elég gyorsan napvilágra kerülő végeredményt meg sem kell várnunk, hogy a Kongói Köztársaság tegnap (10.25.) lezajlott népszavazásának eredményéről beszéljünk, hiszen miután az ellenzék felszólította a szavazókat a távolmaradásra, valószínűsíthető, hogy Afrika leghosszabb ideje hatalmon lévő vezetője, a most 71 éves Denis Sassou Nguesso módosíthatja majd az alkotmányt és harmadik mandátumáért indulhat jövőre. Nagyjából a kongói vezetést leszámítva mindenki színjátékról beszélt a referendum kapcsán, a referendumén, amelyhez kapcsolódóan olyan jellegű erőszak ütötte fel a fejét az ország az elmúlt napokban, hogy sokan már a rég elfeledett polgárháborús helyzet újbóli kialakulásától tartottak – emlékezhetünk, a népszavazás és Nguesso ellen tüntetőkre a rendőrség tüzet nyitott több alkalommal a múlt héten, legalább négy ember halálát okozva ezzel.

Valószínűleg tehát több tényező, az erőszaktól való félelem, az ellenzék felszólítása és a beletörődés okán volt annyira alacsony a részvétel az országban, hogy egyes brazzaville-i szavazóhelyiségekben egész nap alig lézengtek emberek, nem csoda, hogy Nguesso már napközben a biztos győzelemről és a kongói emberek békeszeretetéről beszélt. Az ellenzék egyik legismertebb vezetője, a Pánafrikai Unió a Szociáldemokráciáért pártjának főtitkára, Pascal Tsaty Mabiala számára mindenesetre nem volt sok ok az örömre, hiába beszélt az alacsony részvétel kapcsán a kormány vereségéről, ez valószínűleg egyáltalán nem fog számítani a következő évekre nézve.

Már persze, ha nem fog eszkalálódni a helyzet, ahogy azt láttuk Burundiban vagy Burkina Fasóban, mert az most már egyértelmű, hogy Nguessot csak erőszakos megmozdulások útján lehet eltávolítani a hatalomból, semmiféle demokratikus vagy politikai eszköz nem fog már működni az ellenzék számára, főként, hogy még az egykori gyarmatosító Franciaország is jelezte, jó döntés volt a népszavazás. Azért látható volt az is, hogy a referendumon való részvétel igazi társadalmi tükörképet mutatott Brazzaville-ben, hiszen míg a gazdagabb, inkább kormánypárti belvárosban azért elég sokan vártak arra a szavazóhelyiségeknél, hogy leadhassák voksaikat, addig a szegényebb, inkább ellenzék mögött álló külvárosi részekben volt olyan szavazóhelyiség, ahol annyira kevés szavazatot adtak le, hogy volt ahol már a szavazatszámlálás hivatalos megkezdése előtt befejezték a voksok összegzését – ebben közrejátszhat az is, hogy rengeteg embert költöztettek el ezekből a negyedekből ideiglenesen, félve egy erőszakos konfliktustól.

De mielőtt összeesküvéselméleteket alkotnánk, jegyezzük meg, hogy a Kongói Köztársaságban már elég régóta nehéz megmozgatni az embereket politikai kérdésekben, 2012-ben a parlamenti választáson az emberek mindössze 15%-a járult az urnák elé, ami valószínűleg annak a globálisan megfigyelhető tendenciának az eredménye, hogy egyre többen érzik úgy, szavazatuk semmit sem számít – ez pedig hatványozottan érvényes egy ilyen, sok évtizede hatalmon lévő vezető által irányított országban. A múlt heti erőszakos jelenetek ellenére egyébként egészen a népszavazás kezdetéig voltak kisebb-nagyobb megmozdulások a fővárosban és a vidéki városokban is, a felvonulók “NEM” feliratú táblákkal jelezték véleményüket az egész procedúráról, de ha a korábbi választási posztok mintájára most is konkluziót szeretnénk alkotni akkor egyértelmű az eredmény: alacsony részvétel mellett elsöprő győzelem az IGEN voksok számára, Nguesso pedig jövőre újabb mandátumot fog szerezni a kis Kongó további irányítására. Országos egyes, ahogy régen mondani szokták.

twitter.com/napiafrika

4 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Ezen a hétvégén tovább folytatódik a választási hullám Afrikában és sajnálatos vagy éppen érthető módon az a tendencia is, amelynek következtében eléggé egyértelműen valószínűsíthető a voksolás kimenetele – így van ez most Elefántcsontparton, Tanzániában és a Kongói Köztársaságban is (bár utóbbiban nem választásra, hanem népszavazásra kerül sor). Elefántcsontparton ma (10.25.) járulhatnak az urnák elé a választásra jogosult, regisztrált szavazók (valamivel több mint 6 millióan), hogy eldöntsék, a jelenlegi elnök és egyértelműen legnagyobb esélyes, Alassane Ouattara  valamint fő kihívója, Charles Konan Banny közül ki folytassa tovább azt a munkát, amelynek eredményeként létrejött egy bizonyos mértékig stabil ország a nyugtalan és zavaros politikai eseményekkel megáldott nyugat-afrikai régióban.

Szerencsére valószínűsíthető, hogy olyan durva konfliktus és erőszakhullám most nem várható, mint 2010-ben, amikor az akkori hivatalban lévő elnök, Laurent Gbagbo és kihívója, Alassane Ouattara hívei szabadították el a káoszt (és okozták több mint 3 ezer ember halálát) az országban egy olyan voksolás után, amely elvileg végleg begyógyította volna a polgárháború után magához térő országban a harcok okozta mély sebeket. És miért lehet azt mondani, hogy nem valószínű a komolyabb erőszakos konfliktus és a kimenetel is eléggé kiszámítható? Ennek több oka is van, az egyik főként a hasonló konfliktusok után éledező más afrikai országokban is látható békevágy és az újabb háborús állapotok elkerülésének akarata, a másik pedig az ellenzék megosztottsága, hiszen Ouattara ellenfelei hónapok alatt sem voltak képesek egy megfelelő koalícióba tömörülni – és ha ehhez hozzávesszük azt, hogy a visszásságok és ilyen-olyan botrányok ellenére Ouattara gazdaságélénkítő (milliárdokat öltek infrastruktúrafejlesztő projektekre) és stabilizáló intézkedései egész jól beváltak az elmúlt években, akkor látható, hogy miért jósolható meg ennyire az eredmény és az utána várható elfogadottság vagy éppen tiltakozás mértéke.

Az Ouattara mögött felsorakozó RDR (Köztársaságiak Tömörülése) – PDCI (Elefántcsontparti Demokrata Párt) koalíció legfőbb ellenfele a Nemzeti Változás Koalíciójának (CNC) jelöltje, az egykori Ouattara-szövetséges, Charles Konan Banny, aki mögé egyébként az egykori Gbagbo-párt, az Elefántcsontparti Népfront (FPI) azon frakciója is felsorakozott, amelyik Laurent Gbagbo szabadon engedését és rehabilitációját követeli – a másik, nagyobb FPI-frakció viszont teljesen független ellenzékként méretteti meg magát az egykori Gbagbo-tanítvány, Pascal Affi N’Guessan jelölt mögött felsorakozva. Banny és N’Guessan relatíve még komoly kihívást is jelenthetne Ouattara számára, aki eléggé egyoldalúan és diszkriminatív módon hajtotta végre a 2010-2011-es konfliktus után az igazságszolgáltatást, plusz a döbbenetes mértékű gazdasági fejlődést sem tudta megfelelően szétteríteni a különböző társadalmi rétegek között, amiért azonban mégsem várható komoly változás, az az, hogy sem Banny, sem N’Guessan nem volt képes egységes támogatói kört felsorakoztatni maga mögött, pártjaik szétdarabolódtak és ezzel pont azt az egységes bázist bontották meg, amelyre alapozva reálisan kihívást tudtak volna Ouattarának produkálni.

Valószínűleg azonban a regnáló elnök az első körben nem lesz képes abszolút többséget szerezni (főként, ha a legnagyobb kihívásnak számító szavazói részvételt nem sikerült a kampányokkal feltornázni), tehát novemberben még számítani lehet egy második fordulóra is. A legvalószínűbb kimenetel tehát: Ouattara győzelem az első fordulóban, Kanny jelentősen lemaradva a második helyen és igazán komoly erőszakra nem kell számítani.

twitter.com/napiafrika

2 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Az egekbe emelkedhet jövőre a kávé és a csokoládé ára: klímakutatók a következő években rég nem látott erősségű El Nino jelenségre számítanak, ami tönkreteheti a kávé- és kakaótermést Dél-Kelet-Ázsiában. A szárazság miatt pusztuló afrikai teatermés viszont megmenekülhet az El Nino okozta esőzések miatt.

Robert Mugabe zimbabwei elnök kapta idén a Konfuciusz-békedíjat, amit egykor egy kínai civil szerveződés azzal alapított "ellen-Nobel-békedíjként".

Áll a bál Ugandában: a választások közeledtével a regnáló Yoweri Museveni ellenfeleit egyre több inzultus éri.

A Magyar Afrika Társaság október 16-án indította XII. orvosi misszióját ezúttal egy új helyszínre, Malawiba. A csapat tagjai egy hónapot töltöttek el Malawi déli részén, Blantyre-ben, hogy orvosi segítséget nyújtsanak a környéken élő, rászoruló helyieknek.

A misszió tagjai Dr. Jakkel Anna kecskeméti háziorvos, Dr. Pálinkás Edina általános orvos és Horváth Dorottya AHU koordinátor voltak. 

Utazásukat blogunkon keresztül kísérhetik figyelemmel.

 

2015. 11. 10-11.

Az utolsó reggelünkkor visszamentünk a misszió legelső állomására, vagyis a Jacaranda iskolába, ahol sok jó barátot szereztünk. Végezetül még találkoztunk az ott tanuló diákokkal, tanárokkal és az iskola alapítóival is. Kicsit szomorúan hagytuk ott őket, de indulnunk kellett, hogy időben kiérjünk a reptérre.

Egyiptomban történelmi parlamenti választások kezdődtek a mai napon (10.18.), hiszen az elmúlt 30 év során ez lesz az első olyan voksolás, amelyen a Muszlim Testvériség szervezete nem vesz majd részt, köszönhetően annak, hogy a 2012-es parlamenti választáson szerzett nagy győzelmük (a szavazatok 46%-át kaparintották meg) után 2013. júliusában terroristaszervezetnek minősítették és betiltották őket, a parlamentet pedig feloszlatták. Emlékezhetünk, ekkor távolították el és tartóztatták le vezetőjüket, Mohamed Morsit (akit később halálra is ítéltek) és ekkor kezdődött a mostani elnök, Abdel Fattah el-Sisi tábornok politikai karrierje. Az egészen december 2.-ig tartó többfordulós (azért lesz szükség két fordulóra, mert az alkotmány szerint minden szavazóhelyiséget bíróknak kell felügyelnie, de az országban egyszerűen nincs ennyi bíró) megmérettetéstől mindenki azt várja, hogy ezzel fog majd Egyiptom visszatérni a demokrácia útjára, persze nem teljes egészében, hiszen al-Sisi kezében továbbra is jelentős hatalom fog összpontosulni, ráadásul a választásokon a Sisit támogató koalíciók győzelme várható, így az Egyiptom Szeretete középjobbos szövetség számíthat valószínűleg a legtöbb szavazatra, de az egykori Mubarak-éra minisztereit, üzletembereit tömörítő Egyiptomi Front is számíthat képviselői helyekre.

Ráadásul a Muszlim Testvériség betiltása óta egyetlen szalafista pártnak számító Al Nour is Sisit támogatja, úgyhogy Sisi ellenzéke nagyjából abban a pár helyben bízhat, amelyet balra húzó vagy világi nézeteket valló független jelöltek szerezhetnek, de a konkluzió egyértelműen az, hogy az 596 képviselőből álló (ebből 448-at választhatnak meg közvetlenük a választók most) parlamentben szinte kizárólag Sisi támogatói fognak ülni majd, így hiába lesz a törvényhozásnak elvileg kétharmados támogatottság mellett lehetősége bizalmatlansági indítványt benyújtani az elnök ellen, erre minimális az esély. Az aggodalom tehát Sisi számára egyrészt a választási részvétel nagysága lehet, hiszen az országban pont az elég egysíkú lehetőségek okán maradnak távol az urnáktól sokan (plusz már “választási fáradtság” jelei is mutatkoznak a társadalomban, olyan sok voksolásra került sor az elmúlt években), másrészt pedig az, hogy a nemzetközi közösség mennyire lesz elfogadó egy ilyen választással kapcsolatban, ahol az ellenzék nem igazán képviselteti magát, plusz továbbra is ezrek ülnek börtönben politikai nézeteik miatt – bár ez utóbbi valószínűleg nem lesz aggály, hiszen az észak-afrikai és közel-keleti helyzet okán semmire nincs jobban szüksége Európának és a világnak, mint egy stabil Egyiptomra.

És hát vannak dolgok, amelyekre nem nagyon kell most sem számítanunk, a biztonság nem lehet kérdés, a hadsereg olyan erőket, több százezer katonát mozgósított, hogy robbantásokon és egy-egy öngyilkos támadáson kívül komoly biztonsági problémákra nem lehet számítani – szintén nem lehet kérdés az sem, hogy nők vagy éppen keresztények túlságosan nagy számban nem fogják képviseltetni magukat a törvényhozásban. A fentiek tükrében azért nehéz a kampányról és az ígéretekről beszélni, hiszen azok vajmi keveset fognak számítani, de azért az elmondható, hogy az Egyiptom szeretete és mondjuk az Al Nour is a szegény rétegek támogatását illetve a kis- és középvállalkozások fejlesztését ígérte, de volt olyan kisebb mozgalom is, amelyik már előzetesen jelezte, hogy nem számít komoly mennyiségű szavazatra, ezért nincs programja sem (!!).

Az előzetesen az utcákon végzett közvéleménykutatások egyébként két érdekes dologra is rávilágítottak: egyrészt az átlagember tudja, hogy a jelenlegi voksolás nem nagyon számít majd semmit, másrészt sokan inkább a mostani, diktatórikusnak is nevezető, ám stabil rendszert támogatnák szavazataikkal és nem szeretnék, ha vallási ellentétek miatt káoszba süllyedne az ország. Vallás szempontból amúgy is elég sok dolgot el fog árulni a mostani szavazás, hiszen egyrészt az Egyiptom szeretete mozgalmában van egy keresztény beállítottságú párt is, másrészt a keményvonalas muszlimok jelentős része elfordult az Al Nourtól, miután utóbbi támogatta a Muszlim Testvériség elleni leszámolást – azaz a nagy kérdés, hogy ők kiben látnak lehetőséget, vagy egyáltalán látnak-e lehetőséget valakiben.

twitter.com/napiafrika

2 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Kenyába, Ugandába és a Közép-afrikai Köztársaságba látogat a katolikus egyházfő november végén.