"In memoriam" Nicolas Sarkozy

Egy blogbejegyzésben nem törekedhetünk átfogó portré megrajzolására, csak néhány megjegyzést fűznénk a frissen leköszönt francia elnök pályájához, annak is a külpolitikai részéhez.

Sarkozy elnök karrierjét Neuilly-polgármestersége óta érdeklődéssel figyeljük. Szerény attitűdje és Neuilly - szó szerint és átvitt értelemben vett - felvirágoztatása már akkor kivívta elismerésünket. Később minisztersége alatt higgadt, logikus érvelése főként a szenátusi vitákban szintén figyelemre méltó ember képét rajzoltánk elénk még akkor is, ha miniszteri teljesítményeinek megítélése már vegyesebb, de még mindig inkább pozitív mérleget mutatott.

Elindultak ugyan már ebben az időszakban is aggasztó folyamatok (közszolgáltatások privatizálása, hadsereg területén történő, már a napi rutint veszélyeztető privatizációk) de ezekért még nem Sarkozy tűnt a fő felelősnek. A Clearstream ügyből lényegében kimaradt, a Karachi ügy - melyben közvetetten érintett - pedig ekkor még nem vált ennyire ismertté minden részletében. Mindenesetre utóbbi kapcsán Franciaország már ráállt arra a pályára, melyben a nemzetközi terrorizmus XXI. századi dogmáját kezdték kreatívan felhasználni, a titkosszolgálati akciókat egyszerűen a "fokozódó nemzetközi terrorizmus" nyakába varrva.

Segolène Royal 2007-ben nem tűnt komoly ellenfélnek Sarkozy-vel szemben. Az elnök profi kommunikációja ekkor még csak eszköznek tűnt, szemöldökünket csak akkor húztuk fel, amikor a külpolitikai témákat illetőlag túlzottan naívnak-felkészületlennek tűnt a jobboldali jelölt és főként Afrika kapcsán mondott szép nagy zöldségeket (pl. hogy az elefántcsontparti mintát kéne követnie a volt francia gyarmatoknak és hasonlók).

"Felnőni az USA-hoz" - Forrás : CBS News

Amikor kiderült, hogy Sarkozy milyen csapattal kezdi meg elnökségét már nem sok jóra számítottunk. Az elnöki team-ben nem sikerült találnunk valódi, valóban komolyan vehető szakértőket, politológusokat, biztonságpolitikai elemzőket, csak olyan "fantasztákat", mint Henri Guaino, a Mediterrán Unió atyja. Ellenben kampány- média- és kommunikációs szakembereket tucatjaival.

Nem az volt a baj, hogy az elnök riasztó módon nem ért a külpolitikához, hanem, hogy olyan személyekkel vetette körül magát, akiknek hozzáértése finoman szólva szintén megkérdőjelezhető volt. Ha szaktekintélyek kívülről próbáltak is súgni időnként, az elnök nem rájuk, hanem a "haverokra" hallgatott. A cél pedig nem egy hosszútávú stratégia - vagy valami erre halvány nyomokban emlékeztető démarche - kidolgozása lett, hanem Tony Blair példáját követve a marketing-célokból felhasználható eseményekre való fókuszálás - akár 180 fokos fordulatokkal, rövid időn belül, ha a közvélemény úgy kívánja meg.

A marketing politikai kommunikációs eszközből a diplomácia sajátos céljává lépett elő, a transzparensek mögött pedig nem egy készülő új külpolitikai architechtúra, hanem a nagy semmi tátongott. Az elnök minden eddigi diplomáciai területet magához vont - de facto még a klasszikus külügyminiszteri hatásköröket is, miközben egy ideig Kouchner külügyminiszter szinte bábként asszisztált mellette és a hagyományos külügyi és honvédelmi adminisztráció kétségbeesett erőfeszítésekkel próbálta az elnök hektikusan változó ötleteléseit követni. Felmelíthetnénk, hogy a Mediterrán Unió terve a szakértőből első ránézésre egy megvalósíthatatlan koncepciótlan ötletelésnek tűnt és 2011 elejére gyakorlatilag teljesen megbukott. Hasonló elképedésre adott okot a felmelegített katonai entente cordiale, mely szerint francia repülők fognak brit repülőgéphordozókon szolgálni és fordítva, valamint hasonló, a nagypolitika által kitalált, de technikailag meg nem valósítható képtelenségek. (Ellenben legalább annyit megtehettek volna, hogy minimum hozzávetőlegesen közölnék egymással ezentúl az SSBN tengeralattjáróik járőrözési körzetét, hogy legalább ne ütközzenek egymásnak, mint 2009-ben...)

A legkomolyabb probléma az, hogy Franciaország még Chirac második "gyenge" ciklusában idején is képes volt önálló, európai, az európai érdekeket figyelembe vevő véleményt megfogalmazni, és felvállalni ezért az esetleges konfliktust is a szövetségesekkel - főként az Egyesült Államokkal és a britekkel - szemben. Franciaországra 2007-ben még felnézett az arab világ : De Gaulle tudatos döntése volt az olajfüggőség miatt az izraeli kapcsolat visszafogása és az arab mögé helyezése, mely vonalat eddig többé-kevésbé követte minden utódja. Sarkozy alatt? Mind az afrikai, mind az arab világ csak találgathatta, tulajdonképpen melyik hónapban mit akar a francia elnöki diplomácia. Melyik, ma még baráti szövetséges lesz holnapra már véres kezű zsarnoknak titulálva? A francia diplomácia kiszámíthatatlansága mellett lényegében teljesen megbízhatatlan partnerré vált, mellyel tartós, hosszabb távú regionális koncepciókat tervezni kockázatos élménnyé vált. Sebaj - legalábbis Afrikában - ott vannak a segítőkész, tőkegazdag és az emberi jogokra magasan tévő kínaiak, akik bármikor szívesen segítenek a francia partnerben elbizonytalanodott afrikai elnökökön...

A raison d'Etat Richelieu óta meg-megjelenő francia politikáját az ad hoc politikai rögtönzés kezdte felváltani. Kialakult egy részben, retorikailag az amerikai, első világháború végére emlékeztető zavaros, szavaiban a demokráciát és az emberi jogokat idéző irányvonal meghirdetése, miközben a francia diplomácia tetteiben lényegében opportunista politikát folytatott (v.ö. Kadhafi-tárgyalások majd líbiai háború, Dalai láma ügy). De a franciák még a "betyárbecsület" alapszabályait sem tartották be. Nem arra akarunk ezzel utalni, hogy a végsőkig ki kell tartani egy diktátor mellett, de talán nem akkor kell megbuktatásához asszisztálni, amikor ennek szavazat-növelő hatáson túl, a geopolitikai egyensúly felborításán kívül az égvilágon semmi értelme sincs.

"Ez az ember látnok! ("Tegnap jóbarátok, ma véres kezű zsarnokok")

Kadhafi, akivel fontos üzletek kötődtek és a jelek szerint Sarkozy elnökválasztási kampánya finanszírozásából is jelentősen kivette a részét például egyik pillanatról a másikra szalonképtelen zsarnokként tűnt fel. Pár hete a franciabarát, és Claude Guéant leköszönt francia belügyminiszter igen közeli munkatársának bizonyuló Assad-ot is egyszerűen csak "hazug diktátornak" titulálta Sarkozy utolsó napjaiban.

A politika természetesen soha nem fekete és fehér de legalább nem kell az igazság és tisztesség bajnoka szerepét felvenni a nyilvánosság előtt, ha tetteink nemcsak szavainkkal, de még korábbi szavainkkal és tetteinkkel sincsenek köszönő viszonyban. A politikai machiavellizmus értéke sikerességében rejlik, konkrét célokkal: lényegében "bármit" megtehet az elnök, ha ezzel Franciaország (és közvetve ezzel az EU) fejlődik, és megerősödve kerül ki.

De megerősödött-e Franciaroszág?
Sarkozy elnöksége alatt újabb és újabb ötleteivel gyakorlatilag bohócot csinált magából. A Sarkozy-Topolánek paktum nyilvánosságra kerülése révén kiderült, hogy gyakorlatilag mind afrikai, mind kelet-európai partnereit mennyire lenézi és semmibe veszi. A Közép-európai országok fokozott diplomáciai érdeklődéssel kutatták az elnök kelet-európai szövetségi terveit, remélve, hogy Sarkozy magyar származása kissé e régió felé is tereli. Azonban hamar csalatkozniuk kellett és a fenti paktummal a napnál is világosabb lett, a francia elnöki politika legfőbb célja a térségben a kelet-európai államok egymással szembeni kijátsszása lett.
A legsúlyosabb azonban a német partner "hátbadöfése" volt, mellyel gyakorlatilag politika értelemben a francia-német tengely - egyeben az európai motor - legfelsőbb szintű meggyengülését okozta. Megszűnt a bizalom a német féllel szemben, az együttműködés a ciklus végéig a kényszeredettség talajára épült illetve az eladósodott francia fél úgy kezdett el táncolni ahogy a gazdaságilag megerősödött németek fütyülnek. Manapság ezt kommunikálják nagy közös víziókkal rendelkező német-francia barátságnak...Sarkozy retorikájában a Blair-imádatot Merkel-imádattal cserélte le a sok út közül a colbertizmusra hajazó protekcionizmus görcsös - és némileg anakronisztikus - erőtetésén túl francia út nem igen alakult ki.

Merkel népszerűbb Sarkozynél a franciák körében - Forrás : Metropol

A főbb világpolitikai kérdésekben a francia külpolitika megegyezett az amerikai külpolitika copy-paste átvételével - amikor még nem volt nyilvánvaló amerikai álláspont, akkor a francia elnök látható üresjáratban pörgött - megsépkelve minél inkább mediatizált és túlértékelt szereplési vággyal. Erre a grúz konfliktus francia kezelése és értékelése az egyik legékesebb példa, melyben a média előtt a francia elnök jócskán túlértékelte közvetítő szerepét.(Mellékszál ugyan, de ezt a szerepet a first lady pucér fényképei és korábbi intim kapcsolatainak kibogozhatatlan végtelensége szinesítették tovább. Melyen mi csak mosolygunk, de mindez a francia külügyéreknek komoly migrént okozott a francia választók tisztes részét pedig vad ikszelgetésre sarkallta François Hollande mellett...)

"Saját külpolitika" révén hatalomba segítették az emberi jogokat nem éppen szívén viselő Ouattarát Elefántcsontparton, (ismét) megmentették az ezúttal "lázadó csürhének" és nem a "demokratikus népek" titulált elemek elől Déby elnököt Csádban ("Déby közlegény megmentése"). A fekete-afrikai politikában tehát koncepciót nem igen találunk, pozitív lépésként csupán a lobbik által kikényszerített elnöki lépéseket (pl. uránkoncessziók Niger területén) említhetjük fel. De hogy ezen kívül Sarkozy mit akar kezdeni a franciabarát afrikai államokkal, és ezen államokra mennyire számíthat a francia világpolitika - ha volt egyáltalán ilyen - az 5 év alatt nem derült ki.

Nagyon jellemző momentum, hogy Sarkozy a Hollande-al folyatott elnökjelölti TV-vitában Algéria súlyára helyezte a hangsúlyt és kiemelte, hogy Algéria véleményére kiemelten oda kell figyelni a jövőben a régió kapcsán - tette ezt úgy, hogy a líbiai háború idején Franciaország igen látványosan ignorálta pont Algéria folyamatos fenntartásait és kérelmeit a nemzetközi közösség felé. A líbiai háború végül nagy nehezen Kadhafi vereségével végződött, de az ország már most erősen sodródik a tartós politikai instabilitás és szeparatista mozgalmak politikai útvesztőjébe...

Afghanisztán kapcsán a parlamenti vitában elhangzott az az igen különös mondat, mégpedig az, hogy a francia csapatok márpedig "nem Franciaország érdekei miatt vesznek részt" a helyi "békefenntartásban". Mindez pedig nem a baloldal, hanem a magát De Gaulle szellemi örököseként pozícionáló Sarkozy mögött felsorakozó francia jobboldal részéről. Franciaország csődöt vallott a katonai tervezés tekintetében is - felkészítetlen újoncok kiküldésétől fogva a tábor kiépítéséig. Mintha Dien Bien Phu (Vietnám) óta nem tanultak volna semmit sem : a francia tábort egy völgyben építették fel, ahonnan a környék mozgásairól képet ugyan nem alkothattak, a környező magaslatokról azonban a tálibok minden nehézség nélkül nyomon követhették, hogy milyen ki- és befele történő mozgások történnek a tábor életében. Ez utóbbiról természetesen nem Sarkozy tehet, csak megemlítettük...
Katonai körökben kezdettől fogva egyértelmű volt az afghanisztáni francia jelenlét ellenzése és ami még rosszabb, gyakorlatilag semmilyen politikai haszna sem látszik. Nem látszik Franciaország legcsekélyebb érdeke sem a jelenlét fenntartása mellett - hacsak az nem, hogyan tegyünk kedvére az amerikai szövetségesnek...

Hasonló "éleslátásról" tanúskodott a dalai lámával való hosszas "barátkozás" miközben az új világhatalommal, Kínával felvállalta a francia elnök a hosszas konfrontációt, súlyos külpolitikai céltévesztéssel. Sarkozy elnöknek a pénzügyi-gazdasági krízisre adott válasza a protekcionizmus felélesztésével az EU partnerekkel szembeni újabb frontot nyitott. Az EU gyengítése pedig aligha segíti az uniót a válsággal való közös szembenézésben. Mégis, Sarkozy külpolitikájában még mindig az euroválság közös francia-német menedzselését tekinthetjük a legsikeresebb elemnek. Rövid elemzésünkön túllépne a belpolitikai sikerek - például az igen komoly államreform - méltatása, mellyel Franciaország évtizedes hátrányait pótolta be.

Összességében Sarkozy elnök egy meggyengült és tekintélyét vesztett, jövőképpel nem igen rendelkező Franciaországot hagyott utódjára. A magyar származású elnök lényegében csupán a szavak embere maradt bármennyire is törekedett arra, hogy a tettek embereként kommunikálja saját magát.

Türke András István