Az Europa Varietas Institute magyar nyelvű blogja, uniós szakpolitikákról, konferenciákról, biztonságpolitikáról, diplomáciai eseményekről

You are here

Error message

Deprecated function: The each() function is deprecated. This message will be suppressed on further calls in node_privacy_byrole_nodeapi_prepare() (line 216 of /home/europava/public_html/modules/node_privacy_byrole/node_privacy_byrole.module).

A Charlie Hebdo-merénylet titkosszolgálati hátteréről

Franciaroszágban az iszlám a második legfontosabb vallás, 2010-es adatok szerint 4,7 millió muszlim él az országban, a párizsi agglomeráció lakosságának 10-15%-át alkotják, de nem itt a legjelentősebb az arányuk, Lille és Marseille agglomerációja 50, illetve 25%-ban muzulmán. Általánosságban elmondható, hogy a franciák toleránsak az iszlámmal szemben, de szociális okokból arányaiban kétségtelen nagyobb körükben a bűnözők aránya.
A közelmúltban a francia politikát az iszlám kapcsán leginkább talán a burka-kérdés osztotta meg – melyet csak az iszlám nők egy kisebbsége visel - s melyet egyesek közintézményekben vallásos jelképként fognak fel. Másrészt a burkát viselők rendőri ellenőrzése lehetetlen.

A nem iszlám lakosság alapvetően toleráns, de a szeptember 11-ei merényletek, az al-Káida franciaországi megjelenése és az iszlám vallásúakhoz köthető merényletek megtették a hatásukat. Egy 2012-es felmérés szerint 17% tartja kifejezetten pozitívnak jelenlétüket, 40% indifferens, 43% pedig kifejezetten veszélyesnek gondolja jelenlétüket.
A szélsőjobb Front National 2014-es radikális térnyerése sem kedvez alapvetően az iszlámnak, még akkor sem, a Marine Le Pennel (elvileg) egy sokkal „szalonképesebb” pártot szervez. Az ellentmondások illetve a kettős beszéd a muzulmánokkal szemben nem szűnt meg, a párt 2014 őszén kizárta egyik képviselőjét, mert áttért az iszlám vallásra, ugyanakkor van arab eredetű képviselője. Marine Le Penre a francia muzulmánok 4%-a, míg Hollande-ra 57%-a szavazott a 2012-es elnökválasztáson.

A francia muzulmán értelmiség és egyház ezen túl meglepően konstruktívan és korrekten állt hozzá a vallásukkal össze nem egyeztethető melegházasság kérdéséhez, mely téren a Hollande-adminisztráció mindenképpen áttörést akart elérni.
Meglátásom szerint az ilyen és ehhez hasonló terrortámadások táptalaja jellemzően még nem Franciaországban van, interneten keresztül illetve bűnözői hálózatokon keresztül lépnek kapcsolatba még fogékony korban a „kisiklott” fiatalok a radikálisokkal, utaznak utána külföldre ahol „agymosást” és kiképzést kapnak.

A támadásnak a francia belpolitika terén nem voltak előjelei, a Hollande-kormány szocialistaként toleránsabbnak számít, mint a keményvonalas Sarkozy adminisztráció (ld. burka-ügy). Más kérdés, hogy a korábbi belügyminiszter, mostani miniszterelnök Manuel Valls például a bevándorlók ügyében visszatért lényegében a Sarkozy-féle állásponthoz. Hollande elnök jó kapcsolatot ápol a franciaországi iszlám elismert kulturális vezetőivel, értelmiségiekkel, jogászokkal orvosokkal, akik egyébként elítélik az ISIS öldökléseit és felajánlották segítségüket, támogatásukat az elnöknek. (Ők lennének az az igen megfontolt, mérsékelt iszlám bázis, akik segítségével a megbékélést lehetne elősegíteni és nem a gyűlöleltet szítani tovább.)

Ne felejtsük el a dzsihád 4 fokát, ahol a keresztények csak az utolsó helyen szerepelnek (a zsidókkal, mert ők is egy Istenben hisznek), megelőzik őket az ateisták és bálványimádók (pl. a kommunisták) majd a mérsékelt muszlimok jönnek akik nem követik őket és végül a legfőbb ellenség a hitehagyott muszlimok. A franciaországi mérsékelt muzulmánok tehát ilyen értelemben a dzsihád nagyobb ellenségei, mint a franciaországi keresztények. Ne felejtsük el azt a tényt, hogy az egyik agyonlőtt rendőr maga is muzulmán volt.

A külkapcsolatok területén évek óta gyülekeztek a baljós jelek. Franciaország hagyományosan arab-barát országnak számított, amióta De Gaulle tábornok az olajkérdés miatt felülvizsgálta az Izraelhez fűződő viszonyt. Ez a politika egészen Chirac elnökig kitartott, Sarkozy alatt viszont fordulat következett be. Líbia, Szíria megtámadása e szempontból nem volt szerencsés lépés.

Kissé nagyobb visszatekintéssel elmondható, hogy a Franciaországot (a 90-es években) érő merényletekben az algériai (GIA) volt a jelentősebb. Majd a 2006-tól a maghrebi Al-Kaida, az AQMI (ill. jogelődje, a GSPC) deklarálta, hogy Franciaország ellenségnek számít. A hálózat építése Spanyolországban és Franciaországban főként a börtönökön keresztül történt és az AQMI viszonya az algériai szálakhoz ellentmondásos. Hivatalosan tehát ugyan Franciaországban az Al-Kaida számít a legfenyegetőbb terrorszervezetnek, de a 2011-es líbiai beavatkozással paradox módon az AQMI megerősödéséhez is hozzájárultak a franciák a térségben. 2013-ban pedig Franciaország nyíltan egy (szélsőséges) vallási alapon szerveződő, szeparatista iszlám "állam" (Azavad) ellen viselt háborút Észak-Maliban.

Logikus lépés lenne a szigorúbb ellenőrző intézkedések életbe léptetése – erről az elkövetkező napok politikai vitái fognak dönteni – de mivel az országban dúló autókat felgyújtó bandák hálózatát sem tudják felgöngyölíteni, az eredményesség szempontjából szkeptikusak vagyunk.

Nem volt titok, hogy a Charlie Hebdo publikációs igazgatója a karikatúrista Charb (Stéphane Sarbonnier) a “halállistán” van, mint erről az Al-Kaidához kötődő Inspire iszlamista magazin 2013 márciusi 10. számában is meggyőződhetünk. A lap kiválasztása itt is szimbolikus, sőt nagyon groteszk módon még viszonylag « humánus » is, hiszen célzott támadás történt - nem pedig egy öngyilkos merénylet a tömegben - olyanok ellen, akik nyiltan felvállalták az iszlám meggyalázását és igen nagy célkeresztet rajzolnak a homlokukra évek óta, hergelve kivétel nélkül minden muzulmán (és egyébként keresztény) francia állampolgárt.

Mindez a francia titkosszolgálat, a rendőrség hibáiról is árulkodik, egyértelmű, komoly hibák sorozatát követték el. A francia belügyi szervek komolyan hibáztak, hiszen a merénylők ismertek voltak előttük, szerepeltek az adatbázisaikban. Az újság környékén lassan hónapok, évek óta készültség van, ezért érthetetlen, hogy miért “mezei” rendőrök védték a szerkesztőséget, ráadásul a védelem szintjét 2014 augusztusában csökkentették.

A Charlie Hebdo szerkesztőségét megtámadók kapcsán az « alaphelyzet » évek óta ismert – az országosan garázdálkodó, de természetesen nem csak iszlamista szélsőségeseket tömöritő – bandák révén: ezek általában a Balkánról a szerb és albán mafiák által beszállított katonai, automata vagy félautomata fegyverekkel, illetve gránátvetőkkel is (!) rendelkeznek, míg a hagyományos rendőri egységek nem rendelkeznek ilyen kaliberű felszereléssel. A kiemelt objektumokat őrző katonák fegyverhasználata is problémás az engedélyezés és a külön tárolandó lőszer miatt (lásd a videofelvételt a hidegvérrel közelről agyonlőtt rendőrről).

A videofelvételek futólagos átnézése alapján úgy tűnik, hogy a szerkesztőség védelmét nem a megfelelő szinten látták el, erre minimum a sokkal jobban felszerelt RAID egységeket – vagy FAMAS-al felszerelt katonai járőröket – kellett volna alkalmazni. Mintha még golyóálló mellény sem lett volna az agyonlőtt – egyébként iszlám hívő – szerencsétlen rendőrön. Kérdés ez esetben is, hogy mivel a lőszert külön kell tárolni és tűzparancs is szükséges, a megfelelő egységek mennyivel lettek volna hatékonyabbak. Másrészt hónapok óta lehetett tudni, hogy a fenyegetés mértéke az ISIS célzott toborzóakcióival megnőtt.

Harmadrészt a merénylet az átszerevezett hírszerzés teljes csődjének is tekinthető. (Gondoljunk csak bele, De Gaulle idején még az ország a világ egyik legjobb biztonsági szolgálatával rendelekzett, mely több, elnök-ellenes merényletet is meghiúsított.) Az ISIS irányából megjelent fenyegetés Franciaország szempontjából tehát lényegében egy új, harmadik irányból jön, s ennek köszönhetően nőtt meg az Iszlám Állam toborzó tevékenysége Franciaországban is.

Itt ismét megbosszulta magát az a Sarkozy elnök által kezdett – és a Hollande adminisztráció által folytatott – nem túl bölcs politika, amely Assad Szíriájával szembefordult, hiszen a Közel-Keleten addig a szír titkosszolgálat üzemelt a DGSE (a francia katonai hírszerzés) „szemeként és füleként”. Jelen esetben a korábban megkapott térségi információkra aligha számíthatnak a francia szakemberek.

Szíriában az Assad-elleni felkelés után – többek között – az Al Nosra front (az Al-Kaida szír ága) számított nem hivatalosan a Hollande-adminisztráció egyik legfőbb szövetségesének az Asszad elleni harcokban (mely szervezet az ISIS egyik legfőbb ellenfele). Mindez azért fontos szál, mert a hírek szerint a merénylők (minimum) egyike Szíriában kapott kiképzést, még az is elképzelhető, hogy francia pénzen...

További fiaskó : A 2012 márciusi robogós gyilkos, vagy a toulouse-i merénylő néven elhíresült, 3 « felvonásban » 7 embert kivégzett Mohamed Merah esetében is kiderült, hogy a tettest korábban mind a rendőrség, mind a DGSE « jól ismerte », s utóbbi gyakorlatilag végig követte afganisztáni, pakisztáni stb. « kiruccanásain », kiképző körútjain.
Úgy tűnik tehát a belső elhárítás működésében zavarok keletkeztek, ami a francia nemzetbiztonsági szervek 2007-ben kezdődött nagy átszervezésének (DCRI létrehozása – belügyi belső elhárítás - 2014-ben ismét átszervezve DGSI néven) negatív hozadéka lehet, valamint a DGSI és a DGSE közötti információáramlás „zavaraira” gyanakszunk.

A terrorelhárítás területén Franciaországban a rendőrséghez tartozó RAID speciális egység, vagy a csendőrség kötelékébe tartozó GIGN egység vethető be – ezek a magyar TEK-hez hasonlítható, de annál jelentősen profibban kiképzett és jobban felszerelt egységek. És mint az lenni szokott, a két egység egymással is rivalizál.
A Merah-ügyben ráadásul a RAID nem szerepelt túl jól, a magát elbarrikádozó – állítólag profi kiképzést kapott - terrorista „kamaszt” ugyanis csak 32 órás küzdelem árán sikerült hatástalanítani, miközben a műveleti tervezők előzőleg 15 perces beavatkozással kalkuláltak. (Az iszlámista szélsőségesek elleni pszichológiai küzdelem azért is nehéz, mert számukra hitük szerint a halál megváltást jelent.)

Jelen pillanatban úgy néz ki, hogy a francia sajtó ragaszkodik a teljes, feltétel nélküli szolidaritáshoz, ami egyfelől érthető. Másfelől abszolút rosszul kezelik és félreértik a helyzetet, a kedélyeket szítják, felvállalva a Charlie Hebdo blaszfémikus hozzáállását is. Nem vall túl nagy éleslátásra a mérsékelt, józan iszlamisták megsértése vallásukban, hogy őket is a radikális szélsőségesek mellé tereljük. A francia muzulmánok ugyanúgy elítélik a vérengzést.

Várható-e ilyen támadás más európai országokban, ha igen, akkor melyek lehetnek a legveszélyeztetettebb országok? Potenciálisan ennek az esélye az ISIS megjelenésével megnövekedett, London illetve Németország is kiemelt célpont lehet. Ezen kívül az Al-Kaida halállistáján többek között dán és svéd újságírók is szerepelnek.

A skarlát szintű szükségállapot bevezetése a legmagasabb, „közvetlen merényletveszélyt” jelent, ez az 5. fokozat. Valójában ezt a skálát már nem használják, 2014 február 20-ig volt érvényben, mégis a közvélemény ezt ismeri. Azóta két (háromszög szimbólummal jelölt) fokozat van, lehetséges vagy konkrét veszélyhelyzetre utalva. 2012 március 19-24 között a fentebb utalt Mohamed Merah ügy kapcsán volt még skarlátvörös szintű riasztás érvényben. Megemlítendő még a 2005 november 8 – 2006 január 4 közötti szükségállapot, melyet Sarkozy elnök rendelt el a párizs környéki bandák vandalizmusa miatt.

Dr. Türke András István Ph.D
biztonságpolitikai szakértő
Europa Varietas Intézet

(Az elemzés a Honvédelem.hu számára készült)

Undefined