Balkáni Mozaik Blog

Szokatlan formában dönt a német diszkont légitársaság arról, hogy hova indítson menetrend szerint járatot jövő nyáron Kölnből. Tíz európai desztinációt jelentetett meg a honlapján és kérte az oldal látogatóit, hogy szavazzanak, melyik város kerüljön be a következő szezonban a menetrendbe.

Mostar is a felkínált célállomások között szerepel, és tekintettel a jelentős számú bosnyák, horvát diaszpórára Németországban, a növekvő német idegenforgalmi érdeklődésre a járat fontos lenne a hercegovinai régiónak és egész Bosznia-Hercegovinának.

Mostar versenytársai: Podgorica, Shannon, Brač, Trieszt, Castellon, Trapani, Bergen, Belfast és Biarritz.

A szavazást október 10-én zárják, majd a következő napon, október 11-én lesz a végső szavazás csak egyetlen napig, amikor a három legtöbb voksot kapó célállomás közül kell kiválasztani egyet, ahova járatot indítanak Kölnből.

Itt lehet szavazni: http://www.vote-and-fly.com/

Látogassanak el a mostari repülőtér facebook oldalára is.

 

 

2000 október 5-én óriási tüntetés volt Belgrádban, ami véget vetett Slobodan Milošević uralkodásának. A tömegmegmozdulás közvetlen kiváltó oka az volt, hogy Milošević nem fogadta el az elnökválasztás eredményét. A szeptember 24-i voksoláson veszített a Szerb Demokratikus Ellenzék (DOS) jelöltje, a Szerb Demokratikus Párt elnökével, Vojislav Koštunicával szemben. 

Október 5-én tüntetők jöttek a fővárosba az ország minden tájáról autókkal, buszokkal, teherautókkal, áttörve az utakat elálló rendőrkordonokat. A rendőrség már a délelőtti órákban könnygázt használt, ezzel próbálta megakadályozni, hogy a tüntetők betörjenek a parlamentbe, de sikertelenül. Az emberek megrongálták, felgyújtották a szövetségi gyűlés épületét, és ugyanígy tettek a televízió székházával is. 

A rendőrség hamar megszüntette az ellenállást és csatlakozott a tüntetőkhöz. 

A demonstrálók azt követelték Miloševićtől, hogy ismerje el vereségét és vonuljon vissza. Követelték, hogy váltsák le a szerb televízió és rádió vezetőit, mert az intézmény teljesen a regnáló rezsim befolyása alatt állt. Milošević elutasította, hogy visszavonuljon és második forduló kiírását követelte, amit a DOS képviselői nem fogadtak el.

2000 október 5-én este a belgrádi parlament erkélyéről kihirdették az új elnököt, Vojislav Koštunicát, a következő napon Milošević elismerte vereségét, elfogadta a választási eredményeket, és gratulált Koštunicának. 

A tüntetések alatti összecsapásokban két ember meghalt, 65-en megsebesültek. 

Miloševićet 2001 április 1-én pénzügyi visszaélések gyanúja miatt letartóztatták, majd két hónap múlva kiadták a hágai nemzetközi törvényszéknek, ahol Bosznia-Hercegovinában végrehajtott népirtásért, Horvátországban és Koszovóban elkövetett emberiség elleni bűncselekményekért, háborús bűntettekért elítélték. 2006 március 11-én börtöncellájában halt meg.

Szerbiában a 2000 október 5-i eseményt forradalminak tekintik, mert lebontották vele az 1990-es évek szerb politikáért felelős rendszert és elzavarták annak vezetőjét.

 

Több mint negyedszázados barátság fűzi össze a bosnyák és a katalán fővárost. Van közöttük egy különleges kapocs is: mindkettő olimpiai város. 

 

A barcelonai terrortámadás után egy tucat szarajevói művész óriásposztert készített a bosnyák főváros Mojmilo negyedében (1984-ben olimpiai falunak adott otthont), amire spanyolul azt írták: „Barcelona, Szarajevó veled van”. 

Az óriásplakát készítőinek egyike is azt mondta, remélik, hogy ez sokat jelent Barcelona számára ebben a nehéz pillanatban, mert ez a város támogatta Szarajevót amikor a legnehezebb helyzetben volt. „Nagyszerű lenne, ha sokkal többet tehetnénk” - mondta. 

Mert Barcelona a háború alatt sok segítséget nyújtott Szarajevónak. Az Al Jazeera Balkans oldalon egy blogbejegyzés emlékezik meg a negyedszázada történtekről „Emlékszel Barcelona?” címmel. 

„1992. októberében indult el Barcelonából az első konvoj 200 tonna humanitárius segéllyel. Hozott szatelit telefont is, ami kapcsolatot jelentett a világgal. A konvoj elindulása egy 1992 július 25-én kezdődött beszélgetés eredménye volt.

Azon a napon nyitották meg a 25. olimpiai játékokat a katalán fővárosban. A megnyitó rövid időre elterelte a világ hirügynökségeinek figyelmét arról, hogy a szerb tüzérség az olimpiai falut bombázza Dobrinján, Hrasnon, és az elnöki palotát támadják a belvárosban.

A megnyitó tiszteletére adott ünnepi vacsorára hivatalosak voltak az olimpiát szervező városok polgármesterei, köztük Muhamed Kreševljaković szarajevói polgármester is, aki a lehetőséget kihasználva segítséget kért ostromlott városának és Bosznia-Hercegovinának. Az első, aki reagált a beszédre, a házigazda, Pasqual Maragall volt, Barcelona első embere. Mindenkit megelőzve megígérte, hogy Barcelona segíteni fog Szarajevónak.

És Szarajevó abban a pillanatban igazi barátokra tett szert, akik a mai napig hűségesek maradtak polgármesterük ígéretéhez.

Pasqual Maragall felhívására városok, intézmények, gyárak, katalóniai civil szervezetek és egyszerű állampolgárok mozdultak meg, 1995 végéig több mint 2500 tonna humanitárius segélyt juttattak el a blokád alatt lévő boszniai fővárosba. 

A barátság és az együttérzés őszinte volt és megható. Hogy lehet leírni azt az érzést, hogy Katalónia 340 járása és városai válaszoltak a felhívásra, hogy minden hétfőn egyperces néma csönddel jelezzék szolidaritásukat a boszniai polgárokkal? 

Barcelona 1995-ben döntött arról, hogy kialakítja a város 11. kerületét, és azt Szarajevónak nevezik el, majd egy évvel később az Európa Tanács kezdeményezésére, hogy helyi demokrácia nagykövetséget nyissanak a volt Jugoszlávia városaiban az európai városokkal való párbeszéd elősegítésére, Szarajevóban megnyílt a helyi demokrácia nagykövetsége, egy iroda, amit Barcelona-Szarajevónak neveztek el. 

És most 2017 októberben nézzük a képeket, ahol a rendőrök ütik a barátainkat. 

Katalóniát és Barcelonát elfelejteni, és azon vacillálni,hogy támogassuk-e a katalánokat, egyszerűen képmutatás lenne.”

 

Forrás: AJ

 

Október 1-e az emlékezés napja Dubrovnikban. Több mint két és fél évtizede, hogy a szomszédságunkban kitört egy véres polgárháború nem kímélve barátokat és családtagokat, embereket és épületeket. Többszáz éves emlékek váltak az értelmetlen pusztítás áldozataivá. Nem volt ez másként az Adria gyöngyszemének, Dubrovniknak az esetében sem. 

1991. október 1-én a jugoszláv néphadsereg több mint 13 ezer katonája szerbiai és montenegrói tartalékosokkal megerősítve reggel 6 órakor déli irányból a szárazföldről, a tengerről és a levegőből megtámadta a várost. Dubrovnik már a támadás első napján áram és víz nélkül maradt. A támadók arra törekedtek, hogy a városlakókat teljesen elzárják az információktól, rakétákkal lőtték az épületeket, találat érte a telefonközpontot, a rádió átjátszó relét, a biztonsági szolgálatok telekommunikációs hálózatát. 

A hatalmas túlerővel szemben 750 gyengén felfegyverzett horvát katona próbált meg védekezni.

A város és környékének ostroma 1992 május 26-ig tartott. Ez idő alatt több mint 430 horvát védő, 116 civil vesztette életét, több mint 900-an megsebesültek. Több mint 30 ezer embernek kellett elhagynia otthonát, foglyul ejtettek 443 embert - katonákat és civileket-, akiket a bosznia-hercegovinai Bilećiben és a Kotori-öbölben fekvő Morinjban létrehozott koncentrációs táborokba hurcoltak. 

A golyók, bombák, rakéták nem kímélték az épületeket sem. Közel 14 ezer házat, lakást ért találat, kétezer épület teljesen összeomlott, 300 műemlék épület, templom károsodott. A műemlékekben keletkezett anyagi kár a becslések szerint meghaladta a 35 millió dollárt, míg Dubrovnik város teljes kára legalább 1,5 milliárd euróra tehető.

Sok év eltelt a véres háború óta. Dubrovnikba özönlenek a turisták a világ minden tájáról, de nem feledhetjük, hogy a demagóg, megosztó, a népeket egymás ellen fordító politikának milyen következményei lehetnek.

 

Bosznia-Hercegovina fővárosának nemzetközi repülőtere egy katlanban fekszik, magas hegyek karéjában. Az időjárás gyakran teszi próbára a repülőgépek személyzetét, a hirtelen lecsapó viharok, a hegyeken átbukó szelek okoznak kellemetlen pillanatokat. 

                                 A szarajevói repülőtér az Igman lábánál

A téli üzemelés egyik gyakori problémája a köd. A közelgő hideg évszak előtt folytatják a köd elleni rendszer tesztelését. A repülőtér több pontjára diffúzorral felszerelt speciális eszközöket telepítettek és két mobil diffúz rendszert helyeztek el gépkocsikra. A folyékony propán környezetbarát kémiai reagensének felszabadításával a köd jégrészecskékké alakul át, azaz olyan hókristályokká, amelyek ezután csapadék formájában esnek a talajra. 

Egy sikeres szezonon már túl vannak és egyértelmű, hogy a rendszer megéri a befektetést, hosszú távon fogják tudni használni. 

                                Az 1984-es téli olimpia síugró sáncai a Jahorinán

A ködoszlató rendszer nem ismeretlen Szarajevóban. 1984-ben a téli olimpia idején már sikeresen tesztelték nemcsak a repülőtéren, hanem a sípályákon is, amikor a köd többször is veszélyeztette a versenyeket. A rendszer 0 fok alatt, - 7-8 fokig a leghatásosabb. 

A köd miatti járattörlések kényelmetlenséget okoznak az utasoknak és jelentős károkat a légitársaságoknak. Több éves szarajevói munkánk során nem egyszer fordult elő, hogy a köd megülte a várost és a szélcsendes időben akár három napig is zárva volt a repülőtér. Egy ilyen alkalommal a helyzet már annyira tarthatatlan volt, hogy az utasokat vonatoztatták Budapestre. 

                               Malév gép a szarajevói repülőtéren 2000-ben

Az év végén kezdődik a szarajevói repülőtér rekonstrukciója. A projekt közel 20 millió euró, a munkák a tervek szerint 18 hónapig tartanak. 

Jelenleg 20 légitársaság - beleértve a szezonális charter légitársaságokat is – üzemel a bosnyák fővárosból. Október 31-től indítja menetrend szerinti járatát a Qatar Airways heti négy alkalommal Doha-Szarajevó útvonalon.

 

 

 

A napokban olvastam valahol a felcsúti kisvasutat említve ezt a szóösszetételt: felcsúti Disneyland. Nem akarok párhuzamot vonni, de azóta is motoszkál a fejemben a szerbiai Bambi park és a romániai scornicești stadion története. Talán a kisvasútnak, vagy az arénának nem az lesz a sorsa, mint a másik két létesítménynek, minden esetre tanulságos lehet a sorsuk.

Hogy mi az azonosság? Mindhárom esetben az ország első emberének kicsiny szülőfalujának túlméretezett, hogy úgy mondjam megalomán beruházásáról van szó. A kisvasutat gondolom nem kell bemutatni, de nézzük mi is az a Bambi park?

                                             A működő Bambiland 

A Bambi park, vagy ahogyan gyakrabban emlegetik, Bambiland a 90-es években Požarevac büszkesége volt, majd a város szégyenfoltja lett. Felveri a gaz, a játékok egyenesen veszélyesek a gyermekek számára, mert annak ellenére, hogy a park zárva van, azért csak be-belógnak a vásott kölykei.

A Bambi parkot Slobodan Milosević fiának, Marko Milosevićnek cége, a Madonna és a Bambi befektetési konszern építették egy olyan 2,5 hektáros telekre, amit a család a várostól ingyen kapott. A beruházás közel 380 ezer dollárba került, amire a pénzt jellemzően devizaspekulációkból hozta össze az ifjú Milosević.

                              A fabódék hajléktalanok menedékei

A parkot 1999-ben, a NATO bombázások idején nyitották meg. Slobodan Milosević 2000 október 5-i bukása után a város úgy döntött, hogy a területet visszaveszi a családtól. Bambiland 2005-ben bezárt, azóta pusztul. A terület nagyobb része jelenleg a város tulajdona, kisebb hányada a Milosević családé, és úgy tudni, bár hivatalos ajánlat nem érkezett, hogy Marko 100 ezer eurót kér érte.

                      Egykor jobb napokat látott szökőkút

Požarevac 47 ezer lakosú város Belgrádtól 80km-re és arról nevezetes,hogy itt született az utolsó jugoszláv elnök Slobodan Milosević. Háborús bűntettekkel vádolták, Hágában bíróság elé állították, a scheveningeni börtönben halt meg 2006-ban. A fia Marko, Bambiland megálmodója anyjával együtt Putyin vendégszeretét és Oroszország politikai menedékjogát élvezi 2000 október óta.

Scornicesti romániai kisváros Olt megyében, a környező településekkel együtt valamivel több, mint 10 ezer lakosa van. Híres szülötte a Kárpátok géniusza, Nicolae Ceaușescu. A faluban, aminek Ceaușescu városi rangot adott, a falurombolások kellős közepén 1988-ban átadtak egy, az akkori legmodernebb technikával, német szakemberek közreműködésével épült 25 ezer férőhelyes stadiont, amit nemes egyszerűséggel Stadion Viitorul, a jövő stadionjának neveztek el. Emlékeznek? Abban az évben több tízezren tüntettünk a Hősök terén a romániai falurombolás ellen. 

                             A jövő stadionja ma

A hatalmas stadion ma az enyészeté, a földszintjén varrodák és karosszéria műhely működnek, az egykori játékos lakásokban szociálisan rászorult családok élnek.

                                  Szociálisan rászoruló családok lakják

Habár Ceaușescu nem volt kifejezetten focirajongó, sőt a stadionban sem járt egyszer sem, a Viitorul Scornicești – FC Olt klub vezetése a család tagjai közül került ki. Óriási pénzekkel gazdálkodhattak, megengedhették maguknak, hogy a legjobb játékosokat szerződtessék, ennek ellenére a géniusz és felesége 1989 december 25-i halálát követő évben a csapatot a harmadosztályba sorolták.

Csak eszembe jutott. 

Negyven évvel ezelőtt, 1977. szeptember 21-én járt szerencsétlenül a Malév TU-134-es típusú, HA-LBC lajstomjelű repülőgépe Bukarest mellett, Urziceni-ben. A katasztrófát 24-en túlélték, 29 fő, köztük a nyolc fős személyzet életét vesztette. A repülőgép pilótái a kormányőrséghez tartoztak, nem a Malév állományának tagjai, hanem hivatásos tisztek voltak. Azt mondják, hogy a katasztrófát a kormánygépként használt TU-134A és a Malév flottában repült TU-134 közötti különbség is okozhatta, okozhatta a magasságmérő hibás beállítása, vagy éppen a személyzet rutintalansága.

A repülést szolgálták c. könyvben, az azóta sajnos elhunyt egykori repülésbiztonsági kollégám, aki a légitársaság kivizsgáló bizottságának tagjaként a helyszínen járt, így mesélt az eseményről:

 „(...) Egy bekövetkezett repülőesemény kapcsán szeretnék néhány olyan dolgot elmondani, ami valószínű nagy érdeklődésre tarthat számot. Mondok egy dátumot: 1977. szeptember 21. Bukarest.

A történet röviden: jött a Malév IST-BUH járata, HA-LBC Bukarest felé, és ha jól emlékszem 16.58-59-kor a gép eltűnt az irányítás képernyőjéről. Minden jel arra mutatott, hogy lezuhant. Na, most innentől kezdve minden szempontból minden olyan homályos volt, hogy az eszméletlen. Elmondom neked, hogy mire alapozom ezt a homályt, nehogy félre értse valaki. Eltűnt egy repülőgép. Hol? Emberek beszóltak, hogy nagy fényt láttak Urziceni mellett, ami ha jól emlékszem légvonalban kb. 23 km-re van Bukaresttől, az Otopeni repülőtér megközelítési vonalában. Este lett, mire valaki kiment, mire megtalálták a gépet. Addig semmi információ nem volt, nem tudtak semmit sem. Azt, hogy hányan élték túl a balesetet és hogy hányan haltak meg, azt is úgy állapították meg, hogy megszámolták, hány élő van, és mennyi volt az utaslétszám. Nem tudtak korrekt adatokat mondani.” 

„(...) Mint szakértőket, busszal kivittek minket a repülőtérre, ott az első emeleten volt valami tárgyaló, és ebből a helyiségből se ki, se be nem mozdulhattunk. Ha ki akartál menni, a security mindenhol ott volt. Napokig az egész bizottság be volt zárva. Körülbelül a harmadik napon engedtek ki minket a helyszínre. A városba való megérkezéskor átéltük az első sokkot, és itt ért minket a következő döbbenetes élmény: mező szélén egy kis erdő, inkább csalitos volt, ahova a fák közé gyakorlatilag vízszintesen belerepült a repülőgép kb. 2-3 méter magasságban. Kiirtotta ezt a kis erdőt, utána a futói már gurultak a földön. A földön voltak a kerekei! Azt, hogy miért nem szálltak fel, csak próbáltuk kitalálni. Talán a legelső becsapódásnál, amikor elkaptak egy fát, a pilóták már nem voltak eszméletüknél, esetleg már meg is haltak és nem tudtak olyan manővereket végrehajtani, ami még segíthetett volna.”

„(...) Lehetett látni, hogy a gép valódi katasztrófáját az okozta, hogy a gurulás közben keresztezte az útjukat egy L alakú árok, vagy csatorna. Ennek mindkét szárába belerohantak, az orrfutó eltört, úgy hogy amikor ezeken az árkokon átbukdácsoltak, a gép eleje már teljesen roncsolódott, ezután a hajtómű is leszakadt. De már mikor a gép eleje roncsolódott, akkor vele együtt az első kabin is, az első tizenvalahány sor egy kupacban teljesen össze volt gyűrődve. Viszont a gép alsó része teljesen megmaradt. A felső, mint egy tepsi kiégett. A gépben még nagyon sok üzemanyag volt, hiszen úgy jött megtankolva IST-ból, hogy a bukaresti leszállásnál ne kelljen tankolni. A repülőgép 8 fős személyzete mind elöl volt, így ők valamennyien életüket vesztették:

Bakcsi Miklós - főpilóta

Fejes Péter - másodpilóta

Bohner András - rádiós

Révbíró László - rádiós navigátor

Bocskay László - hajózó szerelő

Kissné Kiss Annamária

Gaál Katalin

Jánosikné Harmath Katalin - légiutaskísérők

 A repülőgép kettétört, megállt a földön, körülötte voltak kisebb tüzek, de nem akkora, hogy minden égett volna. A megmaradt rész legelső sorából az utasok el kezdtek kiugrálni, aztán kiabáltak a többieknek, hogy gyertek erre, gyertek. Mindenki rohant ki, kiszálltak a földön a gépből. Egy utas eltörte a bokáját, mert rosszul lépett. A gép hátsó részében utazók közül két török állampolgáron kívül senki nem halt meg. Ők azért, mert nem értették a magyar szöveget és hátrafelé akartak menekülni, mivel látták, hogy elöl tűz van. De mire hátra mentek, addigra a tűz elérte őket.”

„(...) Még egyszer mondom, hogy egy repülőgép, ami vízszintesen repül 2-3 méter magasban a föld felett, azon műszaki hiba nem nagyon lehet. A hangrögzítő visszahallgatásakor hallottuk, hogy az irányítás folyamatosan beszélt románul a saját gépeivel. A Malév gép egyáltalán nem tudott kommunikálni az irányítással. Ez nem lehet feltétlenül rossz, de az, hogy megállás nélkül románul beszéltek, nem is angolul, nem is oroszul, ez minket teljesen padlóra küldött.”

 

Fotók: IHO

Szeptember 16-án harmadszor gyűltek össze Mostarban a világ legjobb sziklaugrói. A Red Bull Cliff Diving World Series hat városban rendez versenyeket, közéjük tartozik Mostar is.

A világ legszebb folyópartján több mint 17 ezren csodálhatták az UNESCO világörökségéről, az Öreg-hídról a smaragzöld Neretvába ugró sportolók gyakorlatait.

A nők versenyét az amerikai Cesilie Carlton, a férfiakét a brit Gary Hunt nyerte.

Nézzék és gyönyörködjenek az egyedülálló környezetben végrehajtott szemet gyönyörködtető ugrásokban.

 

Évek óta napirenden van a nyugat-szerbiai Morava repülőtér bekapcsolása a nemzetközi polgári légiforgalomba. A helyi önkormányzatok erőteljesen támogatják, de a tervnek ellenzői is vannak.

Akik támogatják a „vegyes” repülőtér létrehozását, a szomszédos országok adataival példálóznak: Szlovéniának négy, Horvátországnak hét, Bosznia-Hercegovinának négy nemzetközi polgári repülőtere van, míg Szerbiának, Macedóniának és Montenegrónak kettő-kettő.

A Glas zapadne Srbije c. lap értesülése szerint a WizzAir és a Ryanair érdeklődést mutat, és írásban is jelezték, hogy a repülőtér beüzemelése esetén járatokat indítanának Isztambul, Milánó, Berlin, München és Párizs irányába. A közelben lévő ipari park valódi lehetőség a légi áruszállítás kihasználására.

A Morava repülőtér közvetlen környezetében ugyan csak 75 ezer ember él, de a régiónak két millió lakosa van. Ipari létesítmények és jelentős turisztikai központok vannak a közelben, az autópálya is mindössze 1,3 km-re van. Idegenforgalmi szakemberek szerint nagy az érdeklődés Nyugat-Európából a síparadicsom Kopaonik és Zlatibor, a gyógyforrásairól ismert Vrnjačka banja és Atomska banja iránt, amik Morava repülőtéréről kényelmesen és gyorsan elérhetők lennének. 

                                 Kopaonik

A repülőtérről már tavaly azt mondták politikusok, hogy néhány hónapon belül utasokat fog fogadni, de ezidáig ez még nem történt meg. Sokan gondolják, hogy az ígéretek a választási kampány része voltak, valós tartalom nem volt mögötte.

A védelmi miniszter egy tv adásban elmondta, hogy polgári repülőgépek fogadásának feltétele, hogy a katonai repülőtér, az állóhelyek és hangárok teljesen elkülönüljenek. Nem zárkóznak el előle, hogy a repülőtér „vegyes” legyen, de a légierő gépeit el kell különíteni úgy, hogy a le-és felszálló polgári gépek azokat ne lássák, ami nemcsak biztonsági kérdés, de előírás is. Ehhez további beruházások szükségesek. A hadsereg már eddig is jelentős összegeket költött a repülőtérre, mert teljesen más koncepció volt 2012-ig. Katonai pénzekből építettek fogadó épületet, ezt átadnák a polgári forgalomnak, de további forrásuk nincs. Ha a katonai rész elkülönítését meg tudják oldani, akkor a honvédség elfogadja a „vegyes” repülőtér koncepciót.

A repülőtér fejlesztésére, modernizálására a védelmi minisztérium 12 millió euróján kívül 10 millió eurót adott Törökország, 3,5 millió eurót Szerbia-Montenegró légiforgalmi irányító szolgálata és 2-2 millió eurót más minisztériumok és a belgrádi repülőtér.

A pilóták egyesületének elnöke, Boriš Mandić nyugalmazott alezredes viszont azt mondta, hogy a repülőtér polgári célú felhasználásának ötlete pusztán politikai blöff, és szkeptikus a kérdést illetően. Felrója, hogy a szakmát nem kérdezték meg és véleménye szerint van három ok, ami miatt a projekt irreális.

Az alezredes szerint, mivel a legkisebb katonai mozgás is azt követeli meg, hogy a repülőteret lezárják, ez a kereskedelmi légitársaságok számára hátrányos. A másik probléma az időjárás. Szerinte senki nem vizsgálta az elmúlt 50 év időjárási jelentéseit, nem nézte meg, hányszor volt köd a nyári hónapokban. A köd 10-15 méterre ereszkedik a pályára, szinte nulla látást eredményezve. A harmadik dolog: hatalmas pénzt adtak ki két létesítményre, a fogadóépületre és az irányító toronyra, de senki nem fordított figyelmet a pálya felújítására. Mindenki szeretné, hogy legyen repülőtér, de nem tudják, hogy az üzemeltetés költségei olyan óriásiak, amit az önkormányzat költségvetése nem bír el még egy hónapig sem. "Ezek irreális tervek" - mondta az alezredes.

Más források másra is rávilágítanak: Szerbia az egyetlen a volt jugoszláv tagköztársaságok közül, ahol elfogadták a repülőterek koncessziójának törvényét. Úgy tudják, hogy szerződést kötöttek az Etihaddel, amiben többek között szerepel, hogy 400 km-es körzetben nem nyitható polgári repülőtér. Ezért a körön belüli repülőtereket koncesszióba adják, amiket minden valószínűség szerint a miniszterelnök, Aleksandar Vućić barátai fognak megkapni az Egyesült Arab Emirátusokból, vagy Szaúd-Arábiából. Ez az oka, amiért nem nyílik meg sem Morava, sem Ponikve, vélik a magukat azért megnevezni nem kívánók.

A Lađevci faluban lévő Morava katonai repülőteret 1967-ben építették. Vadászbombázó egységek páncéltörő helikopteres egységek állomásoztak/állomásoznak itt. A vadászbombázók F-84 Thunderjettel, G-4 Super Galeb és J-22 Orao típusú gépekekkel repülnek, a helikopter egység Gazella típusú gépket használ.

                                               SOKO G-4 Super Galeb                                          

Az első polgári repülőgép 2011 október 5-én szállt le, onnantól kezdve az addig kizárólag katonai repülőteret „vegyes” repülőtérként tartják nyilván. Akkor az utasok között volt Boris Tadić elnök és több miniszter is. A tervek szerint 2012 tavaszán a repülőteret meg kellett volna nyitni a 100 személyesnél kisebb kereskedelmi repülőgépek előtt.

A szkeptikusokkal szemben tartja magát az a vélemény, hogy kis befektetéssel a meglévő infrastruktúra alkalmassá teszi a Morava repülőteret járatok fogadására, sőt még Nisnél is kedvezőbb feltételeket tud nyújtani. A belgrádi és a nisi repülőtér után ez a harmadik nemzetközi repülésre alkalmas légikikötő Szerbiában.

 

 

A mai európai iszlám terrorizmus már a 90-es évek elején megszületett Boszniában Izetbegović mudzsahedjeivel. Ezt és nem kevesebbet állít könyvében a horvát politikus és történész, a néhai elnök fia, Miroslav Tudjman.

„A Rubikon másik oldala – Alija Izetbegović politikai startégiája” című könyvében részletesen foglalkozik azzal, hogyan jelentek meg a boszniai háború idején a bosnyák hadseregben a mudzsahedek, a „szent harcosok”, „iszlám önkéntesek”. Iszlám fundamentalistákról van szó, hivatásos harcosokról, fizetett zsoldosokról, akik már 1992 februárban megjelentek. Különböző országokból érkeztek. Iráni mudzsahedek voltak az elsők, őket követték harcosok Szaud-Arábiából, Palesztinából, Jordániából, Jemenből, Afganisztánból, Katarból. A legnagyobb katonai tapasztalattal és tudással rendelkezők Egyiptomból, Algériából , Marokkóból és Tunéziából érkeztek. A libanoni Hezbollah tagjai, akiknek ugyancsak voltak katonai tapasztalataik, Fojnica mellett egy táborban képeztek ki katonákat, rendőröket és vezetőket Bosznia-Hercegovina hadseregének. 

                                                       Miroslav Tudjman

A beutazásuk alaposan elő volt készítve. Először Zágrábba érkeztek, onnan Splitbe, majd humanitárius segélykonvojjal Travnikba és Zenicára mentek a gyűjtőközpontokba. 

Egyik vezetőjük, Abu Hamza tanúsítja, hogy Mustafa Cerić vallási vezető kérésére jöttek „megvédeni” muzulmán testvéreiket. Azon kívül, hogy erkölcsileg, katonailag támogatták a boszniai hadsereget, ez jó lehetőség volt számukra, hogy behatoljanak Európába. 

A szudáni Elfatih Hassanein alapítója és igazgatója volt a "Segítség a harmadik világnak" alapítványnak (TWRA), amit 1987-ben alapítottak Bécsben. Ők 1992-ben jelentős összeggel támogatták a fegyverhasználat oktatását. A pénz az iszlám országokból az Erste Bankon keresztül érkezett Bécsbe. 

Alija Izetbegović 1994. január 1-jén levelet írt az alapítványnak, miszerint a bank bécsi fiókjában vezetett számláról az alapítvány elnöke önállóan felvehet 1000 dollárt, 500 ezer dollárig dönthet kifizetésről, de pénz felvételéhez a kuratórium legalább három tagja szükséges, az 500 ezer dollárnál nagyobb összeghez szükséges az ő jóváhagyása is.

A legnagyobb támogatók, a szaudiak, 1992 és 1995 között a TWRA-n keresztül 350 millió dollárt juttattak a „boszniai muzulmánok megsegítésére”. A legnagyobb donátor Szaud Arábia volt, de érkezett pénz Törökországból, Bruneiből, Malajziából is. A titkos adakozók között volt az szaudi emigráns Osama bin Laden is. Ugyanakkor a TWRA csak egy volt a „humanitárius” szervezetek közül, amik a fegyveres kiképzést és a mudzsahedek érkezését finanszírozták. 

A mudzsahedek nemcsak harcosoknak érkeztek az országba, hanem ezeknél a szervezeteknél dolgoztak segítőként, agitáltak az Al-Kaida, a Hezbollah és a Hamasz mellett. Volt, akik csak azzal foglalkoztak, hogy kiképezzék azokat a helyieket, akik mudzsahedek akartak lenni. 

Közép-Boszniában szinte nincs olyan megye, ahol nem hoztak létre vallási, katonai tábort. A bosnyák hadsereg katonai vezetése, és a politikai vezetés is hallgatólagosan támogatta a „vallási alakulatok” megalakítását, amik olyan mudzsahedekből álltak, akik speciális vallási képzésen estek át. 

A 7. muzulmán brigádot 1992. decemberben alakították ki, mint gyors reagálású egységet Zenica, Travnik és Kakanj környékén. A legismertebb és a legjobb brigád volt a boszniai hadsereg 3. csapattestének állományában. A kezdetektől muzulmánnak nevezték, mert tagjai csak gyakorló hívők lehettek, a brigád jelvényeire arabul írták a feliratokat és a csatákba Allah akbar kiáltással indultak. 

Az egység több háborús bűncselekmény elkövetéséért felelős. 1993. január 13-án Dusina faluban a Horvát Védelmi Hadsereg tagjai és civilek lemészárlásáért, horvát falvak lerombolásáért és lakosaik elűzéséért Busovača járásban 1993 januárban. Gyújtogatásokért Zenice és Travnik környékén 1993 nyarán. Számos bűncselekményt követtek el a helyi lakosok, és nemcsak horvátok és szerbek, hanem muzulmánok ellen is a külföldi mudzsahedek. Az ok „vallási tisztogatás” volt. 

A mudzsahedek száma Boszniában változó volt. Izetbegović szerint több mint háromszázan voltak, de Abu al-Maali, az El Mudžahed egység utolsó parancsnoka (feloszlatták 1996. február 26-án) kijelentette, hogy a mudzsahedek száma Boszniában 5-6 ezer fő. A reális szám valójában néhány ezer lehetett. A mudzsahedek nem egy nagy egységet hoztak létre, hanem több kisebbet, amiket egy tanács irányított. 

A boszniai muzulmánok többségét taszította az erőszakos iszlamizáció és a mudzsahedek házasságkötése a helyi lányokkal (mert a „szent harcosoknak” volt feleségük és gyerekeik a saját országukban, valójában itt a többnejűségről volt szó) és néhányan a boszniai hadsereg vezetéséből is szerették volna megfegyelmezni a mundzsahed egységet, de nem mertek szembemenni az uralkodó politikával, ami támogatta jelenlétüket és működésüket.

A mundzsahedek legalizálni akarták státuszukat, ezért a tanácsuk kérte Szarajevótól, hogy ismerje el az El Mudžahed brigádot mint a boszniai hadsereg független egységét. 

Rasim Delić a boszniai fegyveres erők főparancsnoka 1993. augusztus 13-án parancsba adta az El Mudžahed brigád beillesztését a 3. hadtest parancsnoksága alá, így a külföldi mudzsahedek legálisan a boszniai hadsereg része lettek. Az El Mudžahed egység jól felfegyverzett és kiválóan képzett csapat volt, erős katonai támogatója és kulcsfontosságú tényezője a hadseregnek. Katonái fanatikusan bátor harcosok voltak.

A daytoni békeegyezmény 1995 végén Bosznia-Hercegovinának végre békét hozott, a mudzsahedeknek azonban egyáltalán nem tetszett. Úgy tekintették, mint az iszlámért folyó harc elárulását. Az ok egyszerű volt: az egyezmény tartalmazott egy olyan rendelkezést, hogy a nem „helyi eredetű” katonai erőknek 30 napon belül el kell hagyniuk az ország területét. Ez határozott kérése volt az Egyesült Államoknak Izetbegović felé.

A könyv szerzője szerint Izetbegović 1995. december 10-én, négy nappal a békeszerződés aláírása előtt Zenicán találkozott az El Mudžahed brigád vezetőivel, Abu al-Maalijemmel és Anwar Shaabannal, amin részt vettek a boszniai hadsereg vezérkarának tisztjei is Rasim Delić tábornok vezetésével, és a 3. hadtest parancsnoka, Sakib Mahmuljin tábornok. Izetbegović a találkozón megerősítette, hogy a daytoni egyezményt alá fogja írni és az El Mudžahed egységet átalakítják. 

Talányos az egyiptomi születésű Anwar Shaaban sorsa, aki négy nappal ezután a megbeszélés után négy társával együtt meghalt. 1995. december 14-én a katonai rendőrség egy ellenőrzési ponton tüzet nyitott a gépkocsijukra. Találtak nála egy naplót, amit 1995 november 21 és december 14 között vezetett, vagyis a daytoni békeegyezmény aláírása napjától haláláig. A naplóból kiderül, hogy a mudzsahedek nem voltak felkészülve arra, hogy elhagyják az országot. Azzal fenyegetőztek, hogy más eszközökkel fognak harcolni. Abu Hamza egyenesen kijelentette, hogy „nem fogunk elmenni, nem adjuk vissza a fegyvereinket”. „Ha elhagyjuk is a katonai egységünket, a fegyvereket elrejtjük. Ha kitesznek minket a hadseregből, missziós munkát fogunk folytatni” - mondták.

Hogy a mudzsahedek egy része ott maradt az országban, már 1996 februárban kiderült, amikor az IFOR rajtaütött egy humanitárius szervezet kiképző központján Fojnica mellett, letartóztatott három iráni kiképzőt, és a szervezet nyolc munkatársát. Fegyvereket és robbanó anyagokat koboztak el.

                                 IFOR 1996 február

A mudzsahedek az ún. „muzulmán faluban” éltek együtt, megnősültek, útlevelet kaptak, beilleszkedtek a társadalomba és láthatatlanná váltak a nemzetközi erők számára. Washington kifogásolta, hogy megsértették a daytoni szerződést, mire Izetbegović azt válaszolta Bob Dole és Joseph Lieberman szenátoroknak, hogy „nem áll összhangban népünk erkölcsi elveivel, hogy elzavarja azokat az embereket, akik a mi oldalunkon harcoltak és nincs hova menniük, mert a saját országukba nem térhetnek vissza.”

Nyilvánvaló, hogy a nemzetközi erőknek és az amerikaiaknak elégséges bizonyítékuk volt arra, hogy a mudzsahedek menedéket kaptak Boszniában és folytatták radikális iszlamizációs tevékenységüket, volt közöttük, aki terrorakciókban is részt vett, ezeket az eseteket azonban sem az amerikai sem az európai politika nem akarta „túldimenzionálni”, megvédendő a törékeny békeszerződést.

                           Word Trade Center 2001. szeptember 11.

Szeptember 11. azonban radikálisan megváltoztatta a nemzetközi és az amerikai politika hozzáállását a terrorizmus kérdéséhez. Az ikertornyok elleni merényletet végrehajtó repülőgépeltérítők csoportjának legismertebb tagja Mohamed Atta volt, aki meg nem erősített információk szerint 1999-ben Bočinjban tartózkodott. Más források szerint bin Laden választotta ki a repülőgép eltérítésre Nawafa al-Hazmijat és Khalida al-Mihdarat, Boszniában harcolt mudzsahedeket. Szeptember 11 után Izetbegović többé már nem volt az a hiteles politikai vezető, akit Amerika tisztel, és az ikertornyok megtámadása után egy hónappal egészségügyi okokra hivatkozva lemondott pártelnöki pozíciójáról. Szarajevó hatékony harcot indított a terrorizmus ellen. 

Ezek a gondolatok Miroslav Tudjman könyvében jelentek meg, aki számos dokumentum segítségével Izetbegović politikai filozófiáját, stratégiai céljait elemzi, az okokat, amik miatt a béketerveket kijátszotta. A szerző szerint a könyv előfeltétele a bosznia-hercegovinai politikai és háborús események megértésének.

 

 

Forrás: vecernji.hr

 

 

1992 óta gyilkolták egymást a délszláv polgárháborúban szerbek, horvátok, bosnyákok, a nemzetközi közösségek békefenntartókat küldtek szinte semmi jogosítással, béketerveket dolgoztak ki, amiket valamelyik fél biztosan nem írt alá, és folyt az öldöklés. Szarajevó 1992 május óta blokád alatt volt, az emberek éheztek és fáztak. A belvárosban lévő Markale csarnok mögött lévő Városi piac egyike volt azoknak a helyeknek, ahol az ostrom ideje alatt is be lehetett szerezni élelmiszert. 

1995. augusztus 28-án délelőtt 11 órakor öt erős robbanás hallatszott. A 120 mm-es löveggránátokat a Trebević irányából lőtték ki, a piac északi bejáratánál robbantak fel és megöltek 43 embert, több mint 84-et megsebesítettek.

Nem ez volt az első támadás a piac ellen. 1994. február 5-én déli 12 órakor a szerb hadsereg egyszer már megtámadta az élelmet beszerzőket. Abban a támadásban 68-an vesztették életüket és 144-en sérültek meg. 

Az 1995. augusztus 28-i támadás volt az utolsó, amit végrehajtottak a város ellen, mert végre megindultak a NATO egységek és megtörtént az első katonai beavatkozás, megkezdődött a „Szándékos erő” akció. Ezzel a szerbek katonai-politikai vezetését rákényszerítették, hogy feloldják Szarajevó blokádját, és visszavonják a tüzérséget a főváros körüli hegyekről. 

                                  F-16-os a NATO "Szándékos erő" akcióban

A mészárlás körülményeinek kivizsgálását ENSZ katonák végezték, a jelentéseik titkosak voltak, ami számtalan találgatásra adott lehetőséget a médiában és a lakosság körében is. A híresztelések arról szóltak, hogy a kivizsgálók nem tudják meghatározni a helyet, ahonnan a gránátokat kilőtték. Ezeket a találgatásokat a szerb hatóságok erőteljesen támogatták éppúgy, mint az 1994-es véres támadás után is, és megpróbálták a felelősséget a boszniai hadseregre hárítani. Azzal vádolták a bosnyák kormányt, és személyesen Izetbegović elnököt, hogy saját lakosságát bombázta azért, hogy nemzetközi felháborodást és beavatkozást érjen el. 

Az ENSZ közgyűlésnek 1999-ben benyújtott vizsgálati anyag azonban egyértelműen megállapította, hogy mind az öt gránátot a Szerb Köztársaság hadserege lőtte ki. 

Dragomir Milošević tábornok hágai bírósági tárgyalásán tanúként hallgatták meg David Harland-t, az ENSZ civil ügyek boszniai szektorának volt vezetőjét, aki elismerte felelősségét annak a mítosznak az elterjedésében, hogy az UNPROFOR nem erősítette meg, ki lőtte ki a gránátokat a Markale piacra 1995 augusztusában. 

A támadás napján Rupert Smith az UNPROFOR parancsnoka kijelentette, hogy „nem világos, hogy ki lőtte a gránátokat.” Mondta ezt annak ellenére, hogy „az UNPROFOR hírszerzési egysége már rendelkezett olyan technikai jelentéssel, ami kétségtelenné tette, hogy a lövedékek a Szerb Köztársaság hadseregének lukovicai egységétől  érkeztek” - vallotta Harland. 

                                              David Harland Hágában

David Harland volt, aki azt tanácsolta Smith tábornoknak, hogy „semleges állításokat tartalmazó jelentést” terjesszen elő, hogy „ne figyelmeztessék a szerbeket, tudván, hogy készül a NATO légitámadás az állásaik ellen”, és "ne sodorják veszélybe az ENSZ erőket, akik akkor a szerb hadsereg ellenőrzése alatt álló területeken voltak". 

                                           Stanislav Galić Hágában

A Markale piac elleni támadásért a hágai nemzetközi bíróság életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte Stanislav Galićot, a szerb hadsereg Szarajevó-római hadtest parancsnokát. A 2006-ban meghozott ítéletben olvasható: „ez a támadás példa arra, amikor civileket szándékosan céloznak meg.” 

                                A Markale piac a 2000-es évek elején

A Szarajevóban töltött évek alatt megszámlálhatatlanul sokszor mentünk el gyalogosan, kocsival a piac mellett, sokszor vásároltunk is ott és a történtek ismeretében mindig valamiféle megilletődöttséggel jártam a sorok között. A maléves kolléganőnk ezen a napon nem dolgozott. Talán 200 méterre laktak a piactól, a Marsala Titan, és a háború alatt gyakran jártak ők is ide vásárolni. Ezen a napon az édesanyja nem engedte, hogy ő menjen le... és az anyukája többet nem jött haza.

Az áldozatok hozzátartozói és a túlélők köztünk járnak. Az elvakult gyűlölet azóta is szedi áldozatait és mi úgy tűnik, nem tanulunk.

 

 

 

 

 

 

 

Retro festésű repülőgép szállt le augusztus 24-én reggel a belgrádi Nikola Tesla repülőtéren. A reggeli órákban landolt az LH1406 Frankfurt-Belgrád járata, amit a légitársaság D-AIDV lajstromjelű repülőgépe teljesített a korabeli festéssel, ezzel ünnepelve fél évszázados menetrend szerinti járatát a szerb fővárosba.

                                         2017. augusztus 24. 

A Lufthansa 1966-ban nyitott irodát Belgrádban, és 1967. augusztus 26-án indította első menetrendszerint járatát Boeing 727 típussal. A Frankfurt-Belgrád közötti út akkor négy órát tartott, müncheni és budapesti leszállással. Szinte a belgrádival egy időben nyitotta meg a német légitársaság Jugoszlávia másik városába, Zágrábba induló járatát.

                                       1967. augusztus 26. 

A Lufthansa Csoportnak jelenleg heti 63 járata van Szerbiából. (Lufthansa 27, Austrian Airlines 18, Swiss 16, Eurowings 2).

Az alatt a néhány hónap alatt, amíg 1992-ben működhettek koncentrációs táborok Prijedor környékén, a szerb hadsereg és rendőrség rettenetes bűnöket követett el a bosnyák, horvát és más nemszerb civil lakosság ellen.

Az Omarska és a Keraterm táborokban átélt iszonyatokról már írtam, ez a hónap a negyedszázados visszaemlékezésé.

Néhány nappal ezelőtt a hozzátartozók és a megemlékezők a hagyományos 250 szál rózsával mentek fel a Vlasić-hegyre a Korićanske sziklához.

                         Rózsák a Korićanske sziklánál

Huszonöt évvel ezelőtt, 1992. augusztus 21-én 224 ártatlan civilt gyilkoltak meg itt kegyetlenül.

Azon a napon a Trnopolje koncentrációs táborban közel 1200 foglyot zsúfoltak autóbuszokba és teherautókra azzal a magyarázattal, hogy máshová szállítják őket. Egy szemtanú, aki akkor a táborban volt elmondta, hogy amikor a buszok megjelentek, az emberek elkezdtek lökdösődni, hogy minél előbb felszállhassanak rájuk. Mert nem is sejtették, hogy mi lesz a sorsuk.

                                      Trnopolje koncentrációs tábor

A konvojt a prijedori rendőrség bevetési egysége és a területi védelmi egység tagjai kísérték. A parancs szerint az Ugar folyónál a Vlasić-hegyen megálltak, és a későbbi bírósági vádirat szerint több mint 150, azóta pontosan tudják, hogy 224 férfit elkülönítettek. Őket a Korićanske sziklához vitték.

Ott megparancsolták az embereknek, hogy szálljanak le és álljanak kettős sorba. Ezután újabb parancs érkezett, hogy térdeljenek le. És akkor hátulról lelőtték őket. Az áldozatok a völgybe zuhantak. A szerb katonák, rendőrök 6-7 kézigránátot dobtak közéjük, hogy „biztos legyen, hogy senki nem éli túl", és akik még ezt is túlélték, azokba belelőttek. 

                              A sziklán

Mindezek ellenére, szinte hihetetlen módon tizenkét embernek sikerült megmenekülnie.

Egyikük, a ma Norvégiában élő Husein Jakupović azt vallotta, hogy a tömeggyilkosság elkövetése után két nappal a szerb katonák a holttesteket elkezdték elégetni. Neki úgy sikerült életben maradnia, hogy amikor lőni kezdtek, ő leugrott a szikláról és egy párkányra esett.

„A szerb katonák megparancsolták, hogy szálljunk le a buszról és kettesével álljunk a sziklára. Kicsivel később megparancsolták, hogy térdeljünk le. Letérdeltünk és akkor elkezdtek lőni. Az emberek lezuhantak a völgybe. Én leugrottam egy kiszögellésre...”

„Éreztem, hogy valaki rám esett, nem láttam, hogy ki az. Odanyomtak a sziklához. Ez körülbelül délután fél ötkor volt. Egész éjjel ott voltam a sziklán, az emberek estek le mellőlem. Hallatszott, hogy van még, aki él, a szerb katonák, akik terepszínű egyenruhában voltak, kézigránátot dobtak le, és lelőtték őket a szikláról.”

                              Az áldozatok a mélybe zuhantak

Sikerült elkúsznia egy bokros részre. Ott, ahogy állította, meztelen holttesteket látott, amikről nyilvánvaló volt, hogy korábban ölték meg őket, mert „a csoportunkból senkinek nem parancsolták meg, hogy vetkőzzön le.” Onnan tovább kúszott a folyóig és megbújt egy szikla mögött. Hallotta, hogy a szerb katonák arról beszélnek, hogy hiányzik egy-két ember. „Gondolom számoltak minket. Másnap megint jöttek és lemásztak a holttestekhez. Összegyűjtötték őket halomba, láttam a füstöt és éreztem a szagot...”

Jakupovićot néhány nap bolyongás után az erdőben szerb katonák letartóztatták és előbb a közeli parancsnokságra, majd Banja Lukára szállították, ahol két és fél hónapig a rendőrségi fogdában tartották, majd szabadon engedték. Nem mondta meg, hogy a lövöldözés túlélője. De nemcsak a sziklai tömeggyilkosságot élte túl. 1992. május 24-én tartóztatták le, és túlélte Omarska és Keraterm borzalmait is.

Egy másik túlélő, Borislav Herceg szintén a konvojban volt. Neki akkor sikerült megszöknie, amikor a biztosítók – felfegyverzett civilek, tartalékos rendőrök, katonák – éppen egy útközbeni település fosztogatásával voltak elfoglalva.

                           Hat vádlott a boszniai bíróság előtt

A túlélők, a hozzátartozók és a táborlakók szövetsége nem tartja kielégítőnek sem a bíróság elé kerültek számát,sem a rájuk kirótt büntetést. Összesen 211 évet szabtak ki a bíróságok, de ahogyan a túlélők mondják, 224 ember életéért? Dušan Jankovićot, a prijedori közbiztonsági szolgálat parancsnokát a boszniai bíróság 2010 decemberben az említett tanúk vallomásának figyelembe vételével 27 év börtönre ítélte.

2013 februárban a boszniai fellebbviteli bíróság összesen 79 év börtönre ítélt négy egykori prijedori rendőrt legkevesebb 150 nemszerb civil haláláért a Korićanske sziklánál.

Az eltűnt személyeket vizsgáló intézet a boszniai ügyészség engedélyére vár, hogy a Korićanske sziklánál nemrég feltárt tömegsírnál elkezdhessék az exhumálást. Feltételezik, hogy az 1992 augusztusban elkövetett tömeggyilkosság áldozatainak maradványait találták meg.

„Azt várjuk, hogy legkevesebb 80-100 áldozat maradványait sikerül megtalálni” -mondta az intézet munkatársa.

 

 

A tények makacs dolgok. Egyetértek azzal, hogy ha terrortámadásban akár egy ember is meghal, az is sok, ugyanakkor kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy támadások mindig voltak és minden valószínűség szerint a jövőben is lesznek.

Furcsa érzés támadások és áldozatok esetében százalékokról beszélni, és nekünk itt Európában a két százalék is sokkal több, mint amennyit szeretnénk, hogy legyen. Talán érdemes megismerkedni az amerikai Maryland egyetem által nyilvánosságra hozott számokkal.

Az összegyűjtött adatok szerint 2016-ban világszerte 13400 terrortámadás történt, ami 9%-kal kevesebb, mint 2015-ben volt. A támadásokban 34 ezer ember halt meg, 11600 támadót öltek meg.

A terrortámadásokat 108 országban követték el. Az esetek 87%-a és az áldozatok 97%-a a Közel-Kelet, Észak-Afrika, Dél-Afrika és Afrika Szaharától délre fekvő területein voltak.

A legsúlyosabb támadást 2016 júliusában Bagdadban követték el, ahol az öngyilkos merénylő autójával a Karada negyedben egy bevásárlóközpontba rohant, a robbanásban legkevesebb 382 ember meghalt.

Nyugat-Európában a világban végrehajtott terrortámadások 2%-át követték el, amikben életét vesztette az áldozatok 1%-a, ami 20%-kal kevesebb, mint az előző évben volt.

A vizsgálat arra is kitért, hogy 2016-ban megnőtt az olyan támadások száma, amikben a gépkocsit, mint fegyvert használták és gyalogosok közé hajtottak. Ez a taktika nem előzmény nélküli, de jelentősen emelkedett az ilyen támadásban életüket vesztett áldozatok száma.

 

 

Forrás: AJB

 

 

Nem szoktam bulvár történeteket írni, most azért teszek kivételt, mert kedvelem Zlatan Ibrahimovićot annak ellenére, hogy a focit kevésbé.

A felesége,Helena Seger nem szeret a figyelem középpontjában lenni, kerüli a nyilvánosságot. A bosnyák labdarúgóval 13 évvel ezelőtt ismerkedtek meg egy rendezvényen, a hölgy akkor 32, Ibra 21 éves volt. 

Két fiuk van, Maximilian és Vincent. Hivatalosan nem házasodtak össze, mert Helena úgy véli, azzal „elveszítené önállóságát”.

Ezen a nyáron Saint-Tropezban nyaraltak a családdal, a legtöbb időt a yachtjukon töltötték. Ezeken a képeken nem Ibra a főszereplő, hanem 46 éves felesége, aki egyszerűen fantasztikusan néz ki. 

A legfrissebb hírek szerint Ibrahimović egyéves szerződést ír alá a Manchester Uniteddal.

 

Video: hayat.ba

Legyen, vagy ne legyen? Kötelező sorkatonai szolgálat, vagy önkéntes hadsereg? A kettő együtt? Időről-időre előkerül a kérdés, de támogatók és ellenzők abban egyetértenek, hogy jelenleg egyik ország sem bírná gazdaságilag. 

A kötelező katonaság különböző időpontokban szűnt meg főként gazdasági okokból, de az aktuális európai politikai trendhez való alkalmazkodással is magyarázzák. 

Az egykori Jugoszláv Néphadsereg a büszkeség szimbóluma volt. Kiváltság volt, és még ma is úgy vélik, hogy egyik módja a fiúból férfivá válásnak. A hadsereg a múlt században évente 2,5 milliárd dolláros költségvetéssel gazdálkodott, az ingó és ingatlan vagyonának értéke sok száz millió dollár. 

Ma a térségben sok politikus a kötelező katonaság kérdését a választók szimpátiájának megnyerésére használja, mert ez a fajta retorika sokakban pozitív emlékeket ébreszt, de a gazdaságossági oldala gyakorlatilag megvalósíthatatlan. Minden ország a hivatásos katonaság mellett döntött. 

Jozo Radoš horvát EP képviselő, korábbi védelmi miniszter 15 évvel ezelőtt támogatta a kötelező katonai szolgálat megszüntetését, és most azt mondja, hogy annak ismételt bevezetése újabb pénzügyi terhet jelentene az országoknak és növelné a feszültséget a balkáni államok között.

„Nincs különösebb oka a kötelező katonai szolgálat bevezetésének, ez egy káros lépés lenne, ami feszültséget okozna az országok között és megterhelné azokat, ahelyett, hogy azt az pénzt a gazdaság fejlesztésére, oktatásra, a foglalkoztatás növelésére fordítanák. A dolog kontraproduktív lenne.”

Bosznia-Hercegovinának nincs elegendő költségvetése szinte arra sem, hogy a jelenlegi fegyveres erejét fenntartsa, a kötelező katonaságot meg már ne is említsük. A boszniai polgárok jelentős számban támogatták eltörlését, de még mindig vannak hívei. 

Montenegróban 2006-ban szűnt meg a kötelező katonaság. Adis Sadiković 1984-ben született, ő már nem vonult be. Azt mondja, hogy a kötelező katonaság pozitív élmény lehet a férfiaknak, de nem a balkáni országokban lévő jelenlegi körülmények között. „Ahol senki nem garantálja a gazdasági stabilitást, a kötelező katonaság csak megterhelné az államokat. Reálisan gondolkozva, ennek most nincs itt sem a helye sem az ideje.” 

Többen gondolják úgy, hogy az esetleges visszatérés a katonai szolgálatra lehetséges, hogy csökkentené a fiatalkori bűnözést, mert növekedéséhez is hozzájárult az eltörlése. „A katonai szolgálat a bűncselekményekre hajlamos fiatalokra jótékony hatással van, fegyelemre nevel és előbbre hozza a felnőtté válást. A katonai fegyelem segítheti őket a munkavégzésben és felkészíti őket az életre.” 

Szerbiában 2011-ben szűnt meg a kötelező katonai szolgálat. A belgrádi Nikola Stajčić tartalékos tiszt is azt tartja, hogy a katonaság rendre szoktatja a fiúkat. Úgy véli, hogy egy egy hónapos katonai kiképzés elegendő ahhoz, hogy a védelmi alapokat, a fegyverhasználatot elsajátítsák. 

Annak ellenére, hogy a balkáni országok gazdasági helyzete nem teszi lehetővé, az egész régióban megfigyelhető egy valamiféle fegyverkezési verseny. A szerb média például minden alkalommal büszkén ad hírt arról, hogy milyen újabb fegyverek, vagy éppen vadászgépek érkeztek az országba és ilyen címet ad a tudósításnak: "A szerb hadsereg harapós lesz, ha megérkeznek az MIG-ek", vagy éppen "Putyin fegyverrel védi meg Szerbiát". Az a hír különösen aggasztotta a szerbeket, hogy Horvátország német PZH 2000 típusú tankokat szerez be, amit „gyilkos tankoknak” neveznek, mert nagyon pontosan lőnek akár 40 kilométerre is. Egy szerbiai közvélemény-kutatás szerint a szerbek 70%-a támogatná a sorkatonai szolgálat visszahozását, de szakértők szerint ez a szám biztosan változna, ha szembesítenék ugyanezeket az embereket a visszaállítás költségeivel, ami nagyon drága lenne, nem beszélve arról, hogy számos katonai létesítményt, laktanyát már eladtak, kérdés, hogy hol kerülnének elhelyezésre a katonák?

Horvátország Szerbiánál gazdaságilag sokkal jobb helyzetben van, ott mégis kategorikusan kimondták, hogy a kötelező katonai szolgálat visszaállítására nincs pénz. Vannak ugyan olyan kezdeményezések, hogy talán mégis, de csak nyáron, mert téli egyenruhára biztosan nincs forrás. Ami azért elég nevetséges lenne. Ennek ellenére persze a beszerzések folynak. Saját értékelésük szerint „dél-kelet-Európa 20 évvel ezelőtti leghatékonyabb hadserege mára protokoll hadsereggé lett, aminek a feladata részvétel békefenntartó missziókban, árvízvédelem, betegek szállítása, turisták mentése, és tűzoltás, és a cél, hogy legyen egy igazi hadsereg - ami készen áll a háborúra - feledésbe merült több mint egy évtizede”.

A horvát kormány jelentősen növelte a védelmi költségvetést, Krstičević védelmi miniszter szerint ezt a tendenciát folytatni kell, és „a lehető legrövidebb időn belül döntést kell hozni legkevesebb 18 harci repülőgép beszerzéséről”, ezzel együtt a hozzá tartozó légiközlekedési infrastruktúra, légi- és képzési bázisok kiépítéséről. A horvát hadseregben az aktív katonák számát 25 ezerre kell növelni, amiből legalább 5 ezren a légierőnél és 3 ezren a haditengerészetnél szolgálnak. A védelmi miniszter példaként az izraeli hadsereget hozta fel, mint a világ „leghatékonyabb hadseregét”, megjegyezve, hogy sok velük a hasonlóság, mert a két ország „kedvezőtlen, instabil és gyakran ellenséges környezetben” van. 

Koszovó önálló hadsereget szeretne, ehhez azonban alkotmánymódosításra lenne szükség.  

Egy szerb katonai szakértő úgy véli, hogy a balkáni régió egy ideje meglehetősen elhanyagolt mind az Európai Unió, mind az Egyesült Államok részéről és az tény, hogy az országok úgy érzik, bizonytalanságban vannak. És ha az állam úgy érzi, hogy bizonytalan, fegyverkezni kezd. „Mi sajnos, követjük a rossz globális trendeket, és ez egyike azoknak.” 

A Global Firepower közzétett egy összesítést a régió tíz országának katonai erejéről. A sorrendet 50 különböző szempont szerint állították össze, ez alapján a tizedik helyen Bosznia-Hercegovina áll. Katonai költségvetése évi 250 millió dollár, ami a legalacsonyabb a régióban. 15 000 aktív és 7 000 tartalékos katonája van. A fegyverzete 149 tank és 20 repülőgép, amiből egy sem vadászgép. Van 20 helikoptere és 110 darabból álló rakéta rendszere.

Szlovénia 790 millió dolláros katonai költségvetése is a régió szerényebbje közé tartozik. 7 500 aktív és 8 300 tartalékos katonája van. Fegyverzete 84 tank, 16 helikopter, 28 repülőgép, egy sem vadászgép,

Albániának 14 550 aktív és 5 000 tartalékos katonája van. Egyetlen tankja sincs, van 22 repülőgépe és 22 helikoptere. Nincs rakéta rendszere, a katonai költségvetése évi 110 millió dollár.

Szerbia katonai költségvetése 830 millió dollár, 52 000 aktív és 170 000 tartalékos katonája van. Fegyverzete 225 tank, 123 repülőgép (24 vadászgép), 37 helikopter.

Horvátország katonai költségvetése 958 millió dollár. 21 500 aktív, 102 700 tartalékos katonája van. Fegyverzete 72 tank, 68 repülőgép (12 vadászgép), 31 helikopter, 92 darabból álló rakéta rendszer.

Bulgária katonai költségvetése 700 millió dollár. 35 000 aktív és 302 000 tartalékos katonája van. Fegyverzete 160 tank, 100 darabból álló rakéta rendszer, 68 vadászgép, 25 helikopter.

A tízes lista második helyén álló Magyarország katonai költségvetése 1.040 millió dollár. 20 000 aktív és 52 000 tartalékos katonája van. Fegyverzete 42 tank, 30 repülőgép (11 vadászgép), 14 helikopter, 65 darabból álló rakéta rendszer.

A Balkán katonailag legerősebb állama Románia. Katonai költségvetése 2.190 millió dollár. 75 000 aktív és 80 000 tartalékos katonája van. Fegyverzete 875 tank, 125 repülőgép (28 vadászgép), 86 helikopter, 188 darabból álló rakéta rendszer.

Rendkívüli vizsgálatot tartott a szerb Polgári légügyi igazgatóság az Air Serbianál, a belgrádi repülőtérnél és a földi kiszolgálónál és megállapította, hogy mindhármuk eljárása az előírásoknak megfelelő volt, senki nem sértette meg a légiközlekedésről szóló törvényi előírásokat.

A vizsgálatot azért rendelték el, mert augusztus 6-án a JU184-es Belgrád-Tivat járatán megtagadták egy autista kisfiú szállítását. A 11 éves gyermek Čedomir Antić történész fia, aki erősen nehezményezte a kialakult helyzetet. A fiú a tengerhez utazott, és bár az édesanyja, a nagymamája és a nővére is kísérte, a supervisor, az orvos és a légitársaság alkalmazottja úgy ítélték meg, hogy a sírása zavarná az utasokat.

Az apa a novosti.rs-nek elmondta, hogy kikísérte a családot a repülőtérre, és a nagy tömeg, a meleg, a várakozás miatt a fia elkezdett nagyon sírni. Elmondása szerint az ilyen körülmények az autistákból gyakran váltanak ki nyugtalanságot, de az rövid ideig tart és korlátok között tartható. A gyerek 7-8 percig sírt. Odajött hozzájuk egy alkalmazott és megkérdezte, hogy a gyermek először repül-e, esetleg fél-e a repüléstől? Az apa akkor elmondta, hogy a fia autista, de nem agresszív és már többször repült probléma nélkül nem ilyen rövid útra, hanem Tunéziába, Törökországba, Egyiptomba. A supervisor megkérte a szülőket, hogy vizsgálhassa meg a fiút az ügyeletes orvos, akinek helyszíni vizsgálata azt állapította meg, hogy az utas az adott időpontban nem volt repülésre alkalmas állapotban, ezért azt nem javasolta. Ezután a légitársaság alkalmazottja úgy döntött, hogy nem engedi felszállni a repülőgépre.

Az Air Serbia később közleményében elmondta, hogy a járatra várakozó utasok között nyugtalanság volt tapasztalható a kisfiú viselkedése miatt, ezért döntöttek az utazásból kizárás mellett, ugyanakkor nagyon sajnálják a történteket.

A vizsgálat megállapította, hogy az Air Serbia betartotta az előírásokat és eleget tett törvényi kötelezettségének. Rámutatott, hogy a helyfoglalás nem tartalmazott olyan információt, hogy speciális igényű utasról van szó.

Az apa „a jogállamiság veszélyeztetése és az alkotmányos állampolgári jogok megsértése” miatt panaszt tesz a repülőtér és a légitársaság ellen. Igazát a bíróságon keresi, mindegy, hogy meddig fog tartani és mi lesz a vége. „Már nem Vidről van szó, már nem a repülésről van szó. Elvekről és az igazságról van szó”- írta a közösségi hálón.

Legalábbis erre a megállapításra jutott az AverageHeight vizsgálata.  A közzétett adatok szerint a világ legmagasabb emberei Bosznia-Hercegovinában élnek. A boszniai nők és férfiak átlagos magassága 183,9 cm.

A harmadik helyen a szomszédos Montenegró lakosai állnak 183,2 cm-es magassággal, de nem sokkal maradnak le a szerbek sem. Az ő átlagmagasságuk 182 cm. Elérik a 180,5 cm-es átlagmagasságot a horvátok is, ezzel a kilencedik helyen állnak.   

A hollandok, németek, csehek, osztrákok is a magas emberek közé tartoznak, kicsivel meghaladják vagy csak milliméterekkel nem érik el a 180 cm-t. Magyarországon az átlagmagasság 176 cm. 

A világ legalacsonyabb emberei Indonéziában élnek, átlagmagasságuk 158 cm, őket követi Bolívia (160 cm) és a Fülöp-szigetek (161 cm).

A világ legmagasabb emberei: 

Bosna i Hercegovina 183,9 cm Holandija 183,8 cm Crna Gora 183,2 cm Danska 182,6 cm Norveška 182,4 cm Srbija 182,0 cm Njemačka 181,0 cm Island 181,0 cm Hrvatska 180,5 cm Češka 180,3 cm

 

A világ legalacsonyabb emberei:

Indonezija 158,0 cm Bolivija 160,0 cm Filipini 161,9 cm Vijetnam 162,1 cm Kambodža 162,5 cm Nepal 163,0 cm Ekvador 163,5 cm Šri Lanka 163,6 cm Nigerija 163,8 cm Peru 164,0 cm

 

Aki autóval megy a Peljesac-félszigetre, vagy esetleg Dubrovnikba, pontosan tudja, mekkora könnyebbség, mennyivel egyszerűbb lenne, ha nem szakítaná meg az utat a kétszeri boszniai határátlépés, ha a horvátok által elképzelt hidat megépítenék. Néhány héttel ezelőtt, amikor az Európai Bizottság úgy döntött, hogy az építési költség 80%-át megfinanszírozza és 357 millió euróval megtámogatja a projektet, úgy tűnt, hogy a korábbi évek vitája nyugvópontra jutott és megkezdődhet a kivitelezés. 

Nem így van. Bosznia-Hercegovina kormánypárti politikusa Halit Genjac egyenesen azt mondta, hogy hogy Bosznia voltaképpen hivatalosan soha nem támogatta a Peljesac-híd megépítését, sőt véleménye szerint a híd építése törvénytelen, kimeríti az ENSZ tengeri vizekről szóló konvenciójának megsértését. Emlékeztetett az államelnökség 2007. október 17-i ülésére, ahol arról határoztak, hogy Bosznia ellene van a híd építésének egészen addig, amíg a nyitott kérdések nem tisztázódnak és ki nem jelölik a két ország közötti tengeri határt. Akkor felszólították Horvátországot, hogy ne kezdjen semmilyen „egyoldalú” tevékenységbe. Annak, hogy azóta is rendszeresek az egyeztetések, szakértői tárgyalások, a politikus szerint semmi jelentősége nincs, mert a végső szót az Elnökségnek kell kimondania és ez nem történt meg, ezért nem értik azt sem, hogyan adhat az Európai Unió forrást egy szerintük illegális építkezéshez.

Az ENSZ konvenció egyértelműen kimondja Bosznia-Hercegovina jogát arra, hogy a szárazföldről szabad kijutása legyen a nyílt tengerre. Ugyanez a jog érvényesült a közelmúltban Horvátország és Szlovénia között a tengeri határ pontos kijelölésével amivel Szlovénia ugyanilyen folyosót kapott a nyílt tengerre a Pirani-öbölben, így nem kizárt, hogy a két ország között fellángolt vita eldöntésében nemzetközi békéltetőhöz fordulnak.

Első lépésként azonban a boszniai kormányzópárt az Európai Parlament képviselőihez fordul és támogatásukat kérik, hogy vizsgálják felül az Európai Bizottság által juttatandó támogatást. Ha ez nem vezet eredményre, akkor Bosznia nemzetközi bírósághoz fordul.

A háromtagú államelnökség bosnyák tagja, Bakir Izetbegović azt mondja, hogy Boszniának meg kell védeni érdekeit, míg a horvát nemzetiségű Dragan Čović elnökségi tag szerint a híd mindkét országnak jó, Boszniának különösen, mert ezzel megszűnne Neum szűk keresztmetszete. A szerb tag véleménye még nem ismert.

A háború után, 1999-ben Franjo Tuđman és Alija Izetbegović elnökök kötöttek egy megállapodást, amit a horvátok nem ratifikáltak, egyenesen elutasítottak. A két politikus megállapodott abban, hogy Ploče kikötőjét Bosznia használhatja 99 évig, a tengeri határ a Mali Ston-öböl közepén húzódik és szabad áthaladást biztosítanak a horvátoknak Neumon keresztül. 1999-től 2006-ig Horvátország nem ratifikálta ezt a szerződést, majd 2006-ban tájékoztatták Bosznia államelnökségét, hogy elállnak a Tuđman – Izetbegović megállapodástól és azzal egy időben bejelentették, hogy megépítik a Peljesac-hidat. A diplomáciai egyeztetések helyett a horvátok ezt pusztán technikai kérdésnek tekintették, amiben a közlekedési és kommunikációs minisztériumoknak kell egyeztetni.

A kérdés vélhetően még nem lefutott.

 

 

Nem tartozik közvetlenül a Balkánhoz, az én emlékeimben él élénken a hölgy. Amikor a 2000-es évek elején tudósításaimat küldtem Szarajevóból, szinte nem volt nap, hogy ne találkoztam volna a nevével: Carla de Ponte. A délszláv háború háborús bűneit kivizsgáló hágai nemzetközi törvényszék főügyésze volt. Rengeteget dolgozott, számtalanszor látogatott el a térségbe, többé-kevésbé eredményes is volt a tevékenysége, igaz munkájához megkapta a nemzetközi közösségek és nagyjából az érintett országok hatóságainak támogatását is. 

                                 A hágai nemzetközi törvényszék főügyésze 

Évekig nem olvastam róla semmit és most jött szembe a hír,miszerint bejelentette, hogy lemond a szíriai háborús bűnöket kivizsgáló bizottság tagságáról. Az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa 2011-ben, alig néhány hónappal a szíriai polgárháború kitörése után létrehozott egy független vizsgálóbizottságot, Carla del Ponte 2012 szeptemberben csatlakozott hozzá. A bizottság a brazil Paulo Pinhero vezetésével több jelentést is készített, de Damaszkusz a beutazásukat Szíriába soha nem engedélyezte. 

Az ügyészasszony a lemondását azzal indokolta, hogy elégedetlen a bizottságban folyó munkával, az elmúlt években szinte semmit nem csináltak, és ehhez tovább nem adja a nevét.

„Frusztrált vagyok, elmegyek. Most Szíriában mindenki a rossz oldalán áll. Kezdetben voltak a jók és a rosszak. Az ellenállók voltak a jók oldalán, a kormány a rossz oldalon. Most pedig Szíriában mindenki a rossz oldalán áll. Asszad rezsimje rettenetes emberiség elleni bűnöket követett el, vegyifegyvert használt, az ellenzék pedig szélsőségesek és terroristák. Higgyék el nekem: olyan szörnyű bűnöket, mint Szíriában, nem láttam sem Ruandában sem a volt Jugoszláviában” - mondta.

„Nem lehetek tovább résztvevője egy bizottságnak, ami semmit nem csinál”- magyarázta, és megvádolta az ENSZ Biztonsági Tanács tagjait, hogy nem akarják, hogy az igazság kiderüljön. „Amíg nem jön létre egy bíróság a szíriai bűncselekmények elkövetését tárgyalni, addig minden vizsgálat teljesen haszontalan.”

                                              Bashar Assad szír elnök

„Ruandában és a volt Jugoszláviában vizsgálatokat indítottak, vádemelések történtek, elfogató parancsokat adtak ki. Ebben az esetben semmi sem történik. Ez hihetetlen! Ez a Biztonsági Tanács szégyene!”

„Azt hittük, hogy a nemzetközi közösség tanult valamit Ruandában. De nem, semmit nem tanultak” -mutatott rá. 

Antonio Gutteres ENSZ főtitkár bejelentette, hogy a szíriai háborús bűnöket kivizsgáló bizottság továbbra is működik, függetlenül attól, hogy Carla del Ponte ügyész beadta a lemondását. 

Carla del Ponte lemondása annak kérdését is felveti, hogy a háborús bűncselekményeket hogyan kell kivizsgálni akkor, ha az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagja – jelen esetben Oroszország – úgy dönt, hogy megvétózza a folyamatokat, hogy az ügyek nemzetközi büntetőbírósághoz kerüljenek. A szíriai vizsgáló bizottságnak nincs hatásköre a büntetőeljárásban, de összegyűlt hatalmas mennyiségű bizonyíték és van bizalmas lista nevekről, amik a szíriai kormány és a katonaság legmagasabb köreihez tartoznak. 

Az ügyésznő azt mondta, amennyiben a közeljövőben lesz egy új bíróság, ami ezeket a bűnöket vizsgálja, készen áll arra, hogy ott ügyészként dolgozzon, mert van benne tapasztalata. A jelenlegi bizottság további munkáját feleslegesnek tartja, mert „nincs hatásköre és nincs lehetősége arra, hogy igazságot szolgáltasson az áldozatokért.”

A szíriai háborúban 2011 március óta több mint 330 ezer ember halt meg, és több millióan megsebesültek és eltűntek.