Balkáni Mozaik Blog

A Horvát Kereskedelmi Pilóták Szakszervezete (HSPP) ismét nyílt levélben fordult a köztársasági elnökhöz a nemzeti légitársaság súlyos helyzete miatt.

Azt írják, hogy a repülőgépek téli karbantartásának rossz ütemezése miatt előállt az a helyzet, hogy a nyári menetrendi időszak kezdetén két saját tulajdonú repülőgép üzemképtelen, forgalomba állíthatóságuk másfél hónapot késik. Ha semmi nem jön közbe, talán május 15-én kijöhet a hangárból az utolsó gép. 

„Ezért a 76 üléses Dash Q400-as helyett 174 személyes Airbus A319/A320 gépeket állítanak be, amin 17 utast viszünk hatalmas veszteséggel. Miután márciusban növelték a járatok számát, és már nem volt lehetséges saját helyettesítőket beállítani, a légitársaság elkezdett nagyon drágán bérelni a műszaknál beragadt repülőgépeket helyettesítendő. 

Csak a március 23. - április 3. közötti 12 napon 13 repülőgépet béreltünk három különböző kelet-európai cégtől. A bérlés azonban egyre nehezebb, mert áprilisban az elérhető repülőgépek Európában már hosszútávú bérleti szerződésekkel foglaltak, így a szükséges számú repülőgép hiánya miatt a légitársaság megkezdte a járatok törlését, köztük az állam által támogatott járatokat is.” 

A szakszervezet állítása szerint csak az utóbbi néhány napban 18 járatot töröltek, átlagosan napi hármat, és március közepétől ritka volt az a nap, amikor nem volt járattörlés. 

A Croatia Airlines óriási munkaerőhiánnyal is küszködik. Elment a műszaki személyzet fele, a pilóták egyharmada, a légiutaskísérők egynegyede. Hogy a karbantartásokat el tudják végezni, a társaság úgy döntött, hogy csúcsbérezésért külföldről hoz szerelőket. 

„A szerelők hiánya miatt a helyzet május 15-ig biztosan így marad. Ezért van nagyon nagy számú járattörlésünk és késésünk, és fizetünk az utasoknak hatalmas kártérítéseket, emellett fizetjük az extrém drága rövidtávú repülőgépbérléseket.” 

A londoni slotok, a vagyontárgyak eladásával a légitársaság anyagi javak és a válságból kilábaláshoz szükséges források nélkül maradt. A banki hitelfelvétel szinte lehetetlen, mert már olyan szigorú feltételekhez kötik.

És ha ez még nem volna elég, a Croatia Airlines-nak másfél éve nincs teljes jogkörrel felruházott vezetője. 

„A pilóták, a légiutaskísérők és a műszakiak szakszervezete kisebb feltételekkel támogatják Boško Matkovićot, aki, a szakma emlékszik rá, hogy milyen jó állapotba hozta a zágrábi repülőteret.   Egy nagyon jó jelöltről van szó, aki magasan kiemelkedik a másik három közül, akiknek referenciáit sem lehet komolyan venni.”

A vezérigazgató jelöltek között van a jelenlegi első számú vezető,  Jasmin Bajić, a Piper repülőgépgyár képviselője, Zdravko Delić és Ranko Ilić korábbi Croatia légiutaskísérő, később a légiutaskísérők vezetője. 

Ahogy a szakszervezetben mondják, ők már 17 hónapja kollektív szerződés nélkül dolgoznak, kétszer lemondták a sztrájkot, mert az államminiszter azt ígérte, hogy orvosolják a gondokat. 

Hogy pontosan mit várnának el, az nem derül ki a levélből, hiszen Uniós tagállamként az állam közvetlenül nem avatkozhat be pénzügyi forrásokkal.  

A pilóták szakszervezete idén januárban már fordult nyílt levélben az államfőhöz. 

Meglehetősen hányatott sorsú Bosznia-Hercegovina polgári légiközlekedése. A délszláv háború után az Air Bosna 9 évig üzemelt, 2003-ban csődöt jelentett. 2005-ben BH Airlines néven újra indult, nem sok nyugodt év következett, 2012-ben kiszállt a stratégiai partner Turkish Airlines, a csatlakozásánál jóval rosszabb pénzügyi helyzetet hagyva maga után, majd 2015-ben a felhalmozódott adósságok miatt a légitársaság elveszítette működési engedélyét és összes vagyonát.   

A boszniai Szerb Köztársaságban is voltak kezdményezések légitársaság alapítására, de sikertelen volt az AirSrpska, ami rövid üzemelés után leállt. Az iraki Al Wand Csoport 2015-ben alapította meg a Bosnia Wand Airlines-t (BWA), európai nagyvárosokba tervezett üzemelni, de egy hónap után ők is leálltak. 

A helyi kezdeményezések sorra elhaltak, de a nemzetközi vállalatok jelentős fejlesztéseket hajtanak végre Szarajevóból és Tuzlából. A Wizz Air és a Pegasus Airlines mellett a hagyományos légitársaságok, a Turkish, a Lufthansa, az Austrian Airlines és mások is sikeres üzleti tevékenységet folytatnak Boszniában. 

A június 10-én induló FlyBosnia a szaúd-arábiai Al Shiddi csoport tagja, teljesen szaúdi tulajdonban van. A légiüzemelési engedélyhez (AOC) szükséges valamennyi dokumentumot beadták a boszniai légügyi hatósághoz, a végleges menetrendet annak kiadása után teszik közzé. Most annyit lehet tudni, hogy idén Szarajevó-Rijad között napi járatot terveznek szeptember 1-ig, az azt követő időszakban heti három napon.    

A távolabbi tervek között szerepel a Szarajevó-Jeddah járat mellett európai desztinációk bekapcsolása: Frankfurt, Stockholm és Amszterdam. 

Az új légitársaság alapítói az Al Shiddi csoport igazgatói, Nudžejma Skenderović és Sulaiman Abdullah, igazgatója Haris Čoloman, aki a rövid életű Bosnia Wand Airlinesnál is dolgozott. 

Az Al Shiddi egyike azon társaságoknak, akik a legnagyobb befektetők Bosznia-Hercegovinában. Ők a tulajdonosai a Sarajevo City Center bevásárolóközpontnak, a háborúban ismertté vált Bristol szállónak és a Poljine Hills luxuslakónegyednek. 

                               Sarajevo City Center 

A légitársaság létrehozásának világos pénzügyi okai vannak: az Öböl-menti országok állampolgárai egyre nagyobb számban érkeznek Boszniába, a várakozások szerint számuk a jövőben növekedni fog. Jelentős beruházásokat finanszíroznak, nagy súllyal vannak jelen az ingatlanpiacon, sok és nagy lakóházat építenek. Számukra kellemes a klíma, nem ellenséges a környezet és biztosak lehetnek benne, hogy például az étel, amit kapnak, az iszlám előírásai szerint készült. A mind több közel-keletről idelátogatók igénylik a biztos, biztonságos, kényelmes utazást. 

                              Poljine Hills luxus lakónegyed 

A FlyBosnia alapítói meglehetősen elszántak, annak ellenére, hogy sok a kétkedő hang: vajon életképes tud-e lenni a boszniai piacon egy újabb légitársaság?  „Új, fiatalos és dinamikus” légitársaságot ígérnek, amely „arra törekszik, hogy az utasok biztonságban, a magas szintű ügyfélszolgálat segítségével élvezhessék a repülést és érjék el úti céljukat”. 

Az Al Shiddi csoport az egyiptomi Nesma Airlines-szal együttműködve 2017 június-szeptemberben üzemeltetett heti öt járatot Szarajevó és Rijad között, de számos problémájuk volt elsősorban a boszniai határőrizeti hatósággal, ami nem engedi meg, hogy bizonyos számú szaúdi állampolgár belépjen az országba megfelelő vízum nélkül. Akkor még azzal is megfenyegették a bosnyákokat, hogy kivonják az országból a befektetési pénzeket. Azért persze ez nem történt meg.

1994 tavasza volt. A boszniai főváros akkor már két éve ostrom alatt áll, a környező hegyekből a szerb hadsereg szünet nélkül lőtte a várost, a házak tetejéről mesterlövészek vadászták az embereket. Ekkor készült egy kép egy nőről, amint emelt fővel, egyenes tartással, mintha egy kifutón lépkedne, ment a homokzsákok előtt. A képet Tom Stoddart brit fotóriporter készítette.

A fotó ismert lett az egész világon, megjelent a Life Magazinban, a Sunday Times-ban, az amerikai Cracked magazin „bátor nőkről, a történelem lázadóiról” készített fényképes összeállításában. „A nő,aki elbűvölte a háborús övezetet” írták a fényképe alá az amerikai magazinban, akinek eleganciája és szépsége a 60-as évek Sophia Lorenjére emlékeztet.

                                        1994 tavasz Szarajevó

Meliha Varešanović, a fotó főalakja mit sem tudott arról, hogy híres lett, őt akkor az foglalkoztatta, hogyan éljen túl még egy napot az ostromlott Szarajevóban.

 „Azon a reggelen, amikor a fénykép készült, a testvéremnél voltam Dobrinjan, hozzá költöztem, mert néhány hónappal előtte halt meg az édesanyánk, és itt éppen munkába mentem. Természetesen gyalog, ahogyan mindenki, keresztül a lakótelepen két mesterlövész és egy géppuska fészek között. A ruhám az egyik kedvencem, lila-kék virágos, ahogyan a fekete magas sarkú szandálom is. Emlékszem, az volt az első nap rövid hajjal, mert nem volt víz és sampon, ezért levágtam a hajamat, könnyebb volt frizurát csinálni. Rúzst tettem fel, sminket és kifestettem a körmömet is. Lassan mentem, magasra emelt fejjel. Soha nem futottam, különösen a háborúban nem.  Nem akartam, hogy azok, akik a mesterlövész puskákon át figyelnek, azt lássák, hogy félek.  Én a háborúban a legjobb ruháimat viseltem, ami csak volt a szekrényemben.”

Miközben a homokzsákok mellett ment el, lőttek, egy pillanatra megállt, majd ment tovább. Később tudta meg, hogy a brit fotós, Tom Stoddart csak néhány méterre volt tőle egy menedékhelyen, és onnan fényképezte le őt. Stoddart, amikor a fotója híres lett, elmondta, hogy valójában nagyon félt a lövöldözéstől, örült, hogy legalább a homokzsákok némi védelmet nyújtottak. A munkája szerint fotó esszét kellett készítenie a szarajevói nőkről. És akkor megjelent Meliha.

„Büszkén járt, magasra emelt fejjel, kisminkelve, magas sarkúban, színes ruhában. Sikerült három vagy négy képet készítenem Leica gépemmel, míg elhaladt előttem.”

Meliha egy interjúban elmondta, hogy a külseje, a tartása, a járása, a rendezett kinézete volt az egyetlen fegyvere, amit szinte a tökéletességre fejlesztett és ezzel harcolt az agresszió ellen.

„Ez nemcsak azoknak volt válaszom, akik minket gyilkoltak, akik úgy akartak legyőzni minket, hogy elvették a vizet, hogy ne tudjunk mosakodni sem. Ez válasz volt a nemzetközi közösségeknek, a külföldi médiának, mindenkinek. Emlékszem, a külföldi újságírók csak az üldözött nőket fényképezték, a szegény menekülő asszonyokat… Ez volt az igazság, a szörnyű igazság, de az is igaz, hogy a szarajevói nők mindent megtettek azért, hogy legalább a külsejükkel ellensúlyozzák a rettenetes háborús képeket.

Soha nem hordtam melegítőt, és még az ellenségeimnek sem engedtem meg, hogy erre kényszerítsenek. Amikor lőttek a közvetlen közelemben, körülöttem, soha nem futottam, a mosoly nem tűnt el az arcomról. Az üzenetem egyértelmű volt – nem fogtok minket leigázni. És én kitartottam ez mellett.”

Meliha a város négy évig tartó ostroma alatt egyetlen nap sem lépett utcára smink nélkül.

„Akkor 38 éves voltam, még elég fiatal, hogy ne kelljen túl sok sminket használnom. A neszeszeremben csak rúzs, szemfesték, körömlakk és hajlakk volt. A háború alatt a szemfestéket meleg vízbe tettem, felmelegítettem, körömlakkot még lehetett a piacon kapni. És a harisnya…az egy furcsa dolog volt. Békében egy harisnya volt, hogy csak három napig tartott, háborúban valahogy sokkal tovább kitartott. Isten valószínűleg ránk gondolt, és ezzel is segített”- mesélte mosolyogva.

Kalandos úton szerzett tudomást arról, hogy az arcképe után világszerte ismert lett. Egy angliai nőszervezettől humanitárius csomagokat kaptak és abban volt egy Life magazin a fotójával és egy másolat, amit az angol hölgyek bekereteztettek neki. Ez még ma is a nappalija falát díszíti.  

„Ez a fotó gazdaggá tett engem nem anyagi értelemben, hanem abban, hogy rengeteg barátot, ismerőst adott, és ami a legfontosabb, hogy el tudtam küldeni az üzenetemet: soha nem fogtok legyőzni!”

                             Meliha és Tom Stoddart (fotó: gettyimages)

Húsz évvel később találkozott Tom Stoddarttal Szarajevóban. Kimentek Dobrinjára, a helyre, ahol a fotó készült, és Tom elmesélte, hogy amikor Angelina Jolie meglátta a képet, kért egy másolatot, és ez volt a boszniai háborúban játszódó filmjének, „A vér és méz országában” inspirációja.

A rózsás ruha Bécsbe került Meliha nővéréhez, a fekete szandál pedig a tűzben végezte. „Be kellett fejezni a kenyér sütését, a tűz pedig alig pislákolt. Nem volt már semmi a lakásban, amit rá tehettünk volna, becsuktam a szemem és tiszta erőmből rádobtam a fekete szandálomat.”

Meliha ma már nyugdíjas. Egyenes dereka, büszkén magasra emelt feje változatlan. A háború mindennapi hősei köztünk járnak.

Megdöbbentő cinizmusra vall a boszniai Szerb Köztársaság kormányának újabb döntése, amivel jóváhagyott egyszeri 10 ezer eurós támogatást személyes kiadásokra Radovan Karadžić és Ratko Mladić részére. A délszláv háború két legaljasabbjáról van szó, akiknek kezéhez ezrek vére tapad. Közpénzzel támogatják őket, közte olyanok pénzével, akik a rémtettek túlélői, az áldozatok hozzátartozói.

                                                 Radovan Karadžić

A Szerb Köztársaság kormánya 2013-2017 között 80 ezer euróval segítette a hágai börtönlakókat. Hogy pontosan kiket, azt személyiségi jogokra hivatkozva nem adták ki, ami meglehetősen furcsa, mivel közpénzről van szó. Az idei támogatottak kiléte nem titok, mivel ketten vannak nem jogerősen elítéltek, és a Hágai Törvényszékkel lévő megállapodás szerint pénzbeni támogatást azok a vádlottak kaphatnak, akiknek ügyében még nem született jogerős ítélet.

Radovan Karadžićot elsőfokon népirtásért, a civil lakosság elüldözéséért 40 év börtönre, míg Ratko Mladićot népirtásért, csoportosan elkövetett gyilkosságért, üldözésért, civil lakosok terrorizálásáért, túszejtésért életfogytiglanra ítéltek.

Nekik folyósít „zsebpénzt” az a kormány, amelyik az utóbbi években a költségvetésből 200 ezer eurót fordított olyan projektekre, amiknek a célja bemutatni, hogy Srebrenicában nem történt népirtás. „Tehát azoknak a pénzét, akik túlélték a népirtást, akik elvesztették szeretteiket, arra használják, hogy megmutassák a világnak, hogy ez nem történt meg velük” –mondta a boszniai egykori fogvatartottak szövetségének elnöke. Mindeközben az egykori fogvatartottak kártérítési, sérelemdíj igényeit elévültnek nyilvánítják és még a bírósági költségeket is velük fizettetik meg.

                                                        Ratko Mladić

A hágai elítélteknek havi maximum 1500 eurót lehet utalni, és számlájukon nem lehet több 5000 eurónál. A pénz a börtönben személyes kiadásaik fedezésére szolgál, például telefonra, a kantinban vásárlásra, újságra. Hogy mire költik, azt a börtönszemélyzet ellenőrizheti. 

Nem ebből kell fedezniük a védelmi költségeket, az a hágai törvényszéket terheli. A legtöbb támogatást Mladić ügyvédeinek, és az őket segítő nyolc tanácsadónak fizették ki, a bizonyítási eljárás végéig 1.945.500 eurót.  

Szerb Köztársaság mellett Szerbia is támogatja anyagilag Mladićot, nem is kevéssel. Az elsőfokú ítéletet megelőzően neki személyesen 11.400 eurót, míg a családtagjainak látogatásokra és egyéb kiadásokra további 41.800 eurót fizettek. Havi rendszerességgel fizetik a repülőjegyeket és a hágai tartózkodás költségeit.   

A szerbiai költségvetésből 2004-2013 között 1,7 millió euró közpénzt juttattak 18 háborús bűntettekkel vádolt magasrangú katonai vezetőnek, köztük Ratko Mladicnak személyes kiadásokra és orvosi ellátásra, valamint a családok utazási költségeinek fedezésére.

A hágai vádlottaknak más forrásaik is vannak. A Szerb Köztársaságban is és Szerbiában is különféle szervezetek, egyesületek, alapítványok gyűjtenek nekik. Nem nyilvános, hogy mennyi pénzről van szó, de itt legalább az adakozók a saját pénzüket ajánlják fel. 

                                   Scheveningeni börtön és Ratko Mladić

A Boszniai Föderációban a másik két entitás nem ad semmilyen támogatást a bosnyák és a horvát elítélteknek, nem így Horvátország. Egy vizsgálat szerint Horvátország költött a legtöbb költségvetési forrást hágai vádlottakra – 28 millió eurót három emberre. Macedónia 9,5 millió eurót költött két vádlottra. 

Újságírók kutatásai eredményeként lehet tudni, hogy a horvát kormány közel 52 millió kunát (kb. 7 millió eurót) költött Tihomir Blaškić védelmére, míg a három tábornok - Ante Gotovina, Ivan Čermak és Mladen Markač – védelmére 28 millió eurót fizettek ki. Nem ismert annak a szerződésnek a tartalma, amit a kormány az elsőfokú ítélet kihirdetését követően kötött az amerikai Patton Boggs ügyvédi irodával Gotovina és Markač tábornokok védelmére. A Gong nevű civil szervezet kérte az adatok nyilvánosságra hozatalát, amit azzal utasítottak el, hogy a közzététel veszélybe sodorhatja a létfontosságú állami érdekeket. A szerződés azonban az amerikai igazságügyminisztérium honlapján hozzáférhető, e szerint Horvátország kötelezettséget vállalt arra, hogy az ügyvédi irodának havi 60 ezer dollárt fizet legkevesebb egy évig, de ha kell, akkor tovább is.  

                                            Ante Gotovina és Mladen Markač

Horvátországban a fegyveres testületeknél szolgálatot teljesítőkről szóló törvény szerint lehetőség van arra, hogy a tagjainak jogi segítséget nyújtsanak büntető esetekben is. A háború védőinek jogállásáról szóló törvény kiterjed a családtagoknak nyújtható segítségre is. A törvény azt nem írja elő, hogy jogerős elítélő döntés esetén a nyújtott támogatást vissza kellene fizetni. 

A „Horvátországi fiatalok az emberi jogokért” kezdeményezés tagjai azt állítják, hogy nincs részletes és átfogó jelentés arra vonatkozóan, hogy a kormány mekkora költségvetési forrásokat fordított erre a célra.

Koszovó 2013-tól nem nyújtott semmilyen segítséget hat háborús bűnökkel gyanúsított számára, kivéve azt a 16.750 eurót, amibe a szabadon engedésükre szervezett fogadás került. Összegyűlt azonban több mint 1,5 millió euró a Koszovói Felszabadítási Hadsereg két egykori vezetője, a jelenlegi miniszterelnök Ramus Haradinaj és Fatmir Limaj miniszterelnök-helyettes részére, minden eshetőségre számítva. 

fotó: afp/getty images

Néhány héttel ezelőtt, mikor újra Szarajevóban jártunk, felkaptattunk a városi libegő alsó állomásához, hogy megnézzük, hogy állnak, mert azt olvastam, hogy április 6-ára, a város születésnapjára átadják. Nos, ez a kép fogadott, és eléggé kételkedtünk abban, hogy ott két hét múlva ünnepélyes átadás és üzembe helyezés lesz.

                   Két héttel az átadás előtt az alsó állomás...

És lett. Bár lehettem volna optimistább az ottani tapasztalataim alapján, hiszen a háború után néhány évvel az augusztusban még beomlott aulájú gimnáziumot is úgy összekapták, hogy a lányom szeptemberben megkezdhette ott a tanulást. Szóval, most sem volt másként, a város születésnapján, 26 évvel a leállás után újraindult a boszniai főváros attrakciója, a Trebević felvonó.

A felvonót 1959-ben csehetk tervezték és építették, a boszniai háborúban 1992-95 között, Szarajevó ostromában teljesen megsemmisült, mi évekig csak szomorúan néztük a romjait, esély sem volt rá, hogy felújítsák. Ennek a pénzhiányon kívül a város és a felvonó tulajdonosai közötti rendezetlen tulajdonvita is volt. Utóbbit sikerült megoldani, a városi közlekedési vállalat átadta a tulajdonjogot Stari Grad kerületnek. 2008-ban a finanszírozás is megvalósulni látszott, dr. Edmond Offermann és felesége 7,5 millió márkát, 3,8 millió eurót adományozott az újjáépítésre, megteremtve ezzel a pénzügyi alapot.

A libegő ünnepélyes átadásával egyidőben a felső állomáson emléktáblát avattak Ramo Biber tiszteletére.Ramo Biber a szavajevói ostrom első halálos áldozata volt 1992. március 2-án, védelmezve a város szimbólumát.

A városi közlekedési vállalat egyszerű dolgozója volt, a munkahelyén tartózkodott, a felvonót üzemeltette, amikor megindult a támadás a város ellen és őt megölték. Fegyveres emberek körülvették a felvonó felső állomását, lőtték az ott dolgozókat, egy mérnök kollégájának sikerült elmenekülnie, Ramo Bibert megölték. Halálával a felvonó meg is állt, és most, 26 évvel később indult újra. Ramo Biber 20 évet dolgozott a közlekedési vállalatnál, 42 éves korában halt meg.

„Ő felügyelte a libegő felső szakaszát, amikor egyre több barikád jelent meg fent a hegyen. Akkor már senki nem akart felmenni a felvonóval, ő azonban elindult. Felelősségteljes ember volt a munkájában, a családjában is. Kegyetlenül meggyilkolták”-mondta most az ünnepségen a testvére.  

                        A felvonó és Ramo Biber

A munkája, a libegő nagyon sokat jelentett neki, ezért ment akkor is, amikor már egyáltalán nem volt biztonságos. „Ő adta az utolsó információkat a Trebevićen lévő állapotokról.”

                                Föntről...

A szarajevói libegő alsó állomása Bistrik kerületben van, a tengerszint felett 583 méterrel, a felső állomása az 1160 méter magasan fekvő Vidikovac csúcs a Trebević hegyen. A 2100 méteres út menetideje a korábbi 12 perc helyett 7 perc 15 másodperc.  A libegőnek 33 kocsija van, mindegyik 10 férőhelyes, a kapacitása 1200 utas óránként. A viteldíj a városlakóknak 6 márka, turistáknak 20 márka.

Szarajevó a Balkán. Igaz, Nyugat-Balkán, de mégis a Balkán, amire itthon fennhordott orral, fintorogva, lenézően legyinteni szoktak. Volt Maléves kolléganőm is azt kérdezte, hogy jár oda egyáltalán valaki? És voltak utasok is a gépen? Igen, járnak oda Európa, a Közel-Kelet számos városából hagyományos és low cost légitársaságok, időről-időre charter légitársaságok. Egykor a Malévnak is rendszeres járata volt Budapest-Szarajevó között.

                       Az elsők között a 2000-es évek elején

A boszniai háború után a légteret a polgári légiforgalom előtt 1998-ban nyitották meg. A magyar légiközlekedési vállalat akkori vezetői, különösen a későbbi vezérigazgató, akkor még vezérigazgató-helyettes, nagyon erőteljesen szorgalmazta a balkáni nyitást, hogy indítsunk minél több városba járatokat, nyissunk képviseletet, legyünk jelen. Így esett, hogy 1999-ben a Malév képviselőjeként családostul kiköltöztünk Szarajevóba és jelen lettünk.

Azon kevesek közé tartozom, aki előtte nem jártam soha Jugoszláviában, nem ismertem az országot, Boszniát pedig végképp nem.

Az első, tájékozódó út mellbevágó volt. A repülőtér kívülről romos ugyan nem volt, de golyónyomokkal teli, az épület belülről pedig szívszorító és megdöbbentő. Az égett szag még mindig megült mindent, a falak feketék voltak, a mennyezeten szabadon futottak vezetékek és csövek, összesen két határőr fülke várta az érkezőket. De utána ott várt mosolyogva a magyar nagykövet és csak annyit mondott: már rég itt kéne lenniük.

                       A repülőtér 1999-ben

Egy, a háborút csak filmekből és a tv híradókból ismerő embernek a város kijózanító volt. A földig rombolt épületek, a hatalmas lyukak az épületek falában, a mindenhol, a parkokban, köztereken ott lévő sírok, a Tito laktanya, a lakótelepek sírásra ösztönző látványa. És akkor beérkeztünk a Bascsarsijára, és a világ megváltozott körülöttünk. Már a repülőtéren is láttuk, de ott a kávézókban, a kis csevaposoknál, burekeseknél, az utcán mindenhol az emberek mosolyogtak, beszélgettek, az üzletekben kedvesek voltak és érdeklődők. És romok ide, romok oda, a város egy életre belopta magát a szívembe. A család gyönyörű négy évet töltött ott. Megannyi szeretetben és örömben volt részünk a munkában, a magánéletben, a hétköznapokban és az ünnepekben.

                                     A parlament épülete 2002-ben és 2018-ban

Sok évvel ezelőtt hazajöttünk, sok éve már nincs Malév sem, de van, ami nem változik. Nem változik a lenéző legyintés, ja, Balkán? De nem változik szeretetem sem Szarajevó iránt.

Sok év telt el azóta, hogy utoljára Szarajevóban voltam, most izgatottan készültem. És megint nem csalódtam. Feltöltődni mentem, kiszakadni az itthoni gyűlölettel teli közéletből, és azt kaptam, amit vártam.

És igen, járnak oda Budapestről is. Menetrendszerinti járata van a Wizz Airnek hetente kétszer, és mindkét irányba szinte tele volt az Airbus A320-as.

A repülőtérről 5 márkáért (2,5 euró) közvetlen busz visz be a városközpontba, ami útközben városi busszá alakul és minden megállóban megáll.

Ami a leginkább feltűnt, a rengeteg üvegpalota, bankok és biztosító társaságok székházai, bevásárló központok, szállodák. Nekem ez egy kicsit idegen volt, nem nagyon érzem odavalónak, de a belvárosban megnyugodtam. Ott minden érintetlen. És érintetlen a városban a hangulat, a nyugalom, az idegesség mentesség.

                                           A Bascsarsiján 2018-ban és 2002-ben

Ott is vannak problémák, nem is kevés. Nehéz helyzetben van a gazdaság, a daytoni békeszerződés által létrehozott állami berendezkedés nehézkes és drága, magas a munkanélküliség, a fiatalok elvándorlása szintén napirenden van, de mindezt a helyén kezelik.

Utaztunk villamoson. A kint töltött négy év alatt egyszer sem, most azzal mentünk ki Ilidzsára. A kettes ülésen egyedül ülőtől a felszálló utas – kétszer is láttam, tehát nem egyedi eset lehet – megkérdezte, hogy a mellette lévő hely szabad-e? Ezután leült és amíg le nem szálltak, beszélgettek.

Nem rohannak, nem idegesek, nem türelmetlenek. Magamról megfeledkezve fotóztam éppen pont egy kanyarodó sávban, az autós türelmesen megvárta, amíg végeztem.

Végtelen nyugalom volt az ott töltött négy nap annak ellenére is, hogy néztem híreket és olvastam napilapokat. Értesültem az ottani gondokról és a nemzetközi helyzetről, de nem kaptam minden oldalról a gyűlöletet. Vannak problémáik, vannak megoldandó gondjaik, súlyosak és kevésbé súlyosak, de nem mérgezik a közhangulatot.

Mosolygós, nevetős képek készültek, amik már évek óta nem. Akkor lábadt könnybe a szemem, amikor a repülőtéren a Lufthansa irodát néztem. Most ünneplik, hogy húsz éve vannak jelen. 19 éve, az elsők között mi is ott voltunk.

                            Szarajevó repülőtér 2018

Visszamegyek. Rövid időn belül újra Szarajevóban fogom inni a kávét és enni a szirnicát, a csevapot.     

Az Éjjeli farkasok motoros banda húsz tagja a március 19-én indult „Orosz Balkán” nevű túrájuk első állomásaként átlépték a bosnyák határt, terveik szerint március 20-22 között lesznek Boszniában. Most kocsival érkeztek, a motoros túrát nyárra tervezik. Az egész túra tíz napig tart, Bosznia-Hercegovinában Banja Luka, Bijeljina, Brčko és Doboj, Szerbiában Belgrád, Újvidék, Valjevo, Kruševac, Niš, Jagodina, Kragujevac és Bela az érintett városok.  

A csoport két tagját, Aleksandar Zaldostanovot, alias „Sebészt” és a szerbiai csoport vezetőjét, Saša Savićot a boszniai hatóságok nemzetbiztonsági szempontból veszélyesnek tartják, belépésüket az országba megtagadják. A csoport többi tagjának mozgását kiemelt figyelemmel kísérik. A kitiltottak feljelentést tesznek Dragan Mektić biztonsági ügyekért felelős miniszter ellen, mert nem értik, miért nem léphetnek be az országba, és miért nevezi őket a miniszter szélsőjobboldalinak és terroristának.  

Dragan Mektićen kívül más bosnyák politikusoknak is az a véleménye, hogy ezek az emberek szélsőséges ideológiát terjesztenek, szélsőséges csoportokhoz kapcsolódnak, hosszútávú céljuk a Balkán destabilizálása. Úgy gondolják, hogy a látogatás azért is problémás, mert az Éjjeli farkasok egy bűnügyi, félkatonai szervezet, a Kreml közvetlen képviselete, és kezdenek egyre szélesebb politikai kapcsolatot kiépíteni Milorad Dodik rendszerével és Aleksandar Vučić szerb elnök autokrata kormányával.

                                 Vlagyimir Putyin és Aleksandar Zaldostanov

Függetlenül attól, hogy Oroszországnak van-e tényleges befolyása az Éjjeli farkasokra, ők szemmel láthatóan úgy gondolják, hogy történelmi missziót töltenek be. Tagjai között vannak az ukrán konfliktus veteránjai, közülük valószínűleg többen részt vettek a jugoszláv háborúkban is, most pedig Putyin katonáiként viselkednek. 

Az Éjjeli farkasok a moszkvai földalatti mozgalomból az 1980-as években léptek a nyilvánosság elé, amikor Gorbacsov reformjai következtében a helyzet jelentősen liberalizálódott. Kezdetben a motorokba szerelmes anarchisták csoportja volt, mostanra az orosz elnök elkötelezett támogatói lettek, Aleksandar Zaldostanov egyike Vlagyimir Putyin legjobb barátainak. A csoport életében a döntő pillanat 1991 augusztus volt, amikor az ellenállás széléről csatlakoztak a keményvonalas kommunistákhoz a Gorbacsov elleni sikertelen puccsban. A Szovjetunió összeomlása ma is fájdalmas számukra. Azt vallják, hogy „a Szovjetunió a világ legerősebb birodalma volt.”  A Krím annektálása lehetőséget nyújtott nekik, hogy segítsenek Oroszországnak újból visszanyerni erejét és visszaszerezni az elvesztett területeket.

A The Guardian írt róluk egy cikket, aminek ezt a címet adták: „Ismerd meg az Éjjeli farkasokat, Moszkva leghirhedtett motoros bandáját.” Az angol lap szerint a klubnak több ezer tagja lehet szerte Kelet-Európában, szoros kapcsolatot ápolnak az orosz elnökkel, és néhányan arra szólítanak fel, hogy „Putyin angyalainak” nevezzék őket.

Mark Galeoti orosz szakértő, a New York-i egyetem professzora azt tartja róluk, hogy „az állam ügynökei és eszközei”, más szóval a Kreml behúzta őket a szélről, kihasználja Putyin-barátságukat, és Amerika ellenes retorikájukat.

Az Egyesült Államok szarajevói nagykövetsége közleménye szerint a csoport „destabilizációs tényezőt jelent Bosznia-Hercegovina és a régió számára”.

A szarajevói orosz nagykövetség közleményében azt írta, hogy az „Orosz Balkán” motoros túra célját igyekeznek meghamisítani, biztonságot fenyegető eseménynek feltüntetni, holott „ez egy zarándokút, aminek során szerbiai kolostorokat, vallási, kulturális, és történelmi helyeket keresnek fel.”

A philadelphiai Külpolitikai Kutató Intézetben készítettek egy tanulmányt az orosz befolyásról Bosznia-Hercegovinára. Az egyik szerző a szarajevói egyetem professzora, dr. Emil Suljagić, aki azt írja, hogy „ez az erődemonstráció Moszkva nyílt fenyegetése. (…) A történések fájdalmasan emlékeztetnek Milosevic militarizálására a rendőrség körében, miután rájött, hogy Montenegró megállíthatatlanul távolodik a politikájától. Ez a militarizált rendőrség később szörnyű bűnöket követett el például a koszovói albánok ellen.”  A tanulmányban hangsúlyozzák, hogy Oroszország készen áll a Balkán destabilizálására, a balkáni országok Oroszország figyelmének középpontjában állnak. A demokratikus Nyugat „megpróbál” segíteni, de kijelentéseikkel, az orosz műveletekre adott válaszaikkal leginkább csak megzavarni tudják őket, míg ők zavartalanul terjesztik nézeteiket a Szerb Köztársaságban, Boszniában és Szerbiában.

Szerbiai elemzők azt mondják, hogy az előző alkalommal ellentétben, az Éjjeli farkasok megjelenését Szerbiában nem kíséri megkülönböztetett média figyelem, a boszniai figyelmeztetésekkel ellentétben, Szerbiában szinte egyetlen szó sem esik róluk.

Ennek némileg ellentmond Jelena Milićnek, a belgrádi Euroatlanti Tanulmányok Központja igazgatójának néhány gondolata. „A mostani szerbiai hatalom őszinte abban a kérdésben, hogy megpróbál egyensúlyozni az autokrata antidemokratikus, revizionista Oroszország és a Nyugat politikája között, ami ellenőrzi a befektetéseket, vissza nem térítendő támogatásokat ad, kedvező hiteleket Szerbiának, pénzügyileg támogatja az intézményeit. Oroszországnak érdekében áll gátolni Belgrád és Pristina megegyezését, ami még akár fegyveres konfliktushoz is vezethet, mint korábban Kumanovoban. Ezért aggasztóak olyan új polgári csoportok, mint a „Nem adjuk Belgrádot”, amik közös megmozdulásokat, demonstrációkat szerveznek katonai és rendőri szakszervezetekkel, akik körében Ratko Mladić hős. Nincs szükség fegyveres erőkre Szerbia biztonsági rendszerének és Vucic viszonylag békés hangú retorikájának aláásására. Ez Putyin érdeke és nem a térségé.” Hozzáteszi: „sem Macedónia, sem Montenegró nem menekül ez elől.”

Hogy ez mennyire így van, azt alátámasztja a legújabb hír, miszerint Moszkva figyelmezteti, kvázi megfenyegeti Macedóniát, vegye figyelembe milyen következményekkel járhat csatlakozásuk a NATO-hoz.

Az Éjjeli farkasok csoport tagja a csecsen elnök, Ramzan Kadirov is,  tagszervezetek tagjainak csatlakozását várják Lengyelországból, Szlovákiából, Csehországból, Bulgáriából és Macedóniából azzal együtt is, hogy Putyin barátai túl azon, hogy rajta vannak az amerikai beutazási fekete listán, tilos belépniük Lengyelországba, Litvániába, Grúziába.

Sokat beszélnek és írnak arról, hogy a kis légitársaságok képesek-e önállóan megélni, tudnak-e fejlődni, terjeszkedni anélkül, hogy partneri viszonyba kerülnének más légitársasággal, anélkül, hogy légiszövetség tagjai lennének? Vannak állítások pro és kontra, de ha a nyugat-balkáni régió országai légitársaságait nézzük, a kép nem túl rózsás.  

A térségben 2013-ig a horvát Croatia Airlinesnak volt abszolút vezető szerepe mind a szállított utasok, a flotta, a célállomások, a repülésbiztonsági mutatók, mind a kiszolgálás színvonalát tekintve. Ez mára már nincs így. Jött a szerkezetátalakítás, évente változott a menedzsment, eladtak mindent, amit lehetett, eszközöket, repülőgépeket, résidőket. Nemrég a pilóták szakszervezete nyílt levelet írt az államfőnek, közbenjárását kérve a vállalat lehetetlen helyzete miatt. A Croatiát a horvát állam stratégiai partnernek tekinti, ami évekkel ezelőtt a Malév esetében sem jelentett biztonságot.  

Szlovéniában a 2008-2009 évi krízis után az állam a légitársaságot feltőkésítette és privatizálta. A légitársaságnak két magánbefektető tulajdonosa van, az egész szlovén repülős társadalom azért szurkol, hogy kitartsanak és erősödjenek. Az Adria Airways működik, bázisa a ljubljanai repülőtér, idén növelte járatai számát, ezen a nyáron hét új célállomásra repülnek.

A szlovén piac kicsi, új útvonalak keresése és a flotta jobb kihasználása a legfontosabb. A helyzet sokkal jobb, mint 2011-2012-ben volt, a kihasználtság is sokkal jobb, mint korábban, de nincsenek könnyű helyzetben, különösen ha figyelembe vesszük, hogy a környezetükben sok társaság jelentett csődöt, bár van ellenpélda is, az Air Malta. 

A Montenegro Airlines igazi kis légitársaság, öt repülőgéppel, 2017-ben valamivel több mint 560 ezer utast szállítottak, ami azonban az országba repülőgéppel érkező 2,1 millió utas egynegyede. Fennmaradásához a montenegrói kormány jelentős pénzügyi injekciókkal járul hozzá, kormányzati elhatározás, hogy nem hagyják csődbe menni a légitársaságot, ennek érdekében tavaly 90 millió eurót utaltak át.

Belgrádban sikeresnek bizonyult a privatizáció, 2013-ban az Etihad Airways 49%-ban a szerb JAT tulajdonosa lett, és megalakult az Air Serbia. Megújult a flotta, új járatok indultak, közvetlen összeköttetés van Belgrád és New York között, bejelentették a járatnyitást Torontóba és a flotta további fejlesztését új Airbusokkal.

Az Air Serbia beérte, sőt lehagyta a Croatiat a fuvarozott utasok száma, az áru mennyisége, a desztinációk, a járatszámok és a flotta tekintetében. Egyértelműen a térség új vezetőjévé vált. Belgrádból ma kétszer annyi csatlakozási lehetőséget kínálnak, mint Zágrábból, ezen a nyáron több mint heti 30 új járatot indítanak.

Vannak olyan szakemberek, akik szerint azonban  hiába lett a régió vezető légitársasága az Air Serbia, hasonló nehézségekkel küzd, mint a Croatia. Horvátországnak, mint uniós tagállamnak az európai irányelvek nem teszik lehetővé az állami pénzügyi beavatkozást, de csínján kell bánjon ezzel Szerbia is, akik erőteljesen igyekeznek az uniós tagság felé, de addig is még kihasználják az időt.  

Az Air Serbia egy új üzleti modellen dolgozik, nemrég új, hibrid  tarifarendszert vezettek be a diszkont légitársaságok néhány jellemzőjével. Ugyanakkor azonnal ki is jelentették, hogy a társaság soha nem lesz „fapados”.

Az Etihad-JAT története elsősorban a politikai kapcsolatok révén jött létre. Egy ilyen szilárd partnerséget a horvátok nem valószínű, hogy találnak, kivéve a Lufthansa csoportot, amely bár nem hivatalosan, de évek óta közismerten jó kapcsolatokat ápol a Croatiaval.  

Míg a szlovén, a montenegrói, a horvát és a szerb légitársaság repül, a bosnyákoknál nincs semmi.

Bosznia-Hercegovinában jelenleg egyetlen AOC-val rendelkező társaság van, székhelyük Tuzlában, áruszállítással foglalkoznak, de komoly repülőgépük nincs.

A hányatott sorsú Air Bosna utódja, a BH Airlines a felhalmozott adósságok miatt leállt. Stratégiai partnerként megjelent a Turkish Airlines, de rossz előkészítés, elhibázott helyzetfelmérés miatt kivonultak, és ha lehet, még súlyosabb pénzügyi helyzetben hagyták a légitársaságot.

Boszniában négy repülőtér működik: Szarajevó, Tuzla, Banja Luka és Mostar. Banja Lukan napi egy járata van az Air Serbianak, amire azt mondják, pusztán politikai célzattal fenntartott járat, hogy valami mégis legyen, mert ezen kívül más semmi. Mostarral hasonló a helyzet, bár oda érkezik néhány repülőgép Međugorje közelsége miatt. Tuzlába üzemel a Wizz Air, jellemzően a bosnyák diaszpórából fuvaroznak.

Szarajevóba sok légitársaság üzemeltet járatot, az elmúlt két évben az Öböl-országokból érkező járatok száma jelentősen nőtt: Katarból, Kuwaitból, az Emirátusokból, de hazai légitársaság nincs és a jelen helyzetben úgy tűnik, hogy rövidesen nem is lesz.

Boszniai légiközlekedési szakember keresetlen szavakkal úgy kommentálta a helyzetet, hogy a jelen politikai viszonyok „dilettánsokat és idiótákat” ültetnek vezetői pozíciókba.

Szívesen nézek török sorozatokat. Hogy ennek mi köze a Balkánhoz? Tényleg nem sok, azon kívül, hogy nagyon sok sorozatot vetítenek a nyugat-balkáni országok tv állomásai, és az interneten ennél jóval több megtalálható horvát, szerb, esetleg bosnyák felirattal. Ezeket nézem, ami nyelvgyakorlásnak is kitűnő.

Most azt olvasom, hogy a szaúd-arábiai MBC média csoportnál  elrendelték a török sorozatok sugárzásának leállítását az Ankara és egyes arab országok, köztük Szaúd-Arábia között növekvő feszültség miatt. Vagyis a politika kőkeményen beleszól egyes csatornák műsorpolitikájába.

Igaz, hogy a török sorozatok egy része az Oszmán Birodalom történelmének propagandája, másrészt viszont Törökország „nyugatiasodását” is mutatja. A politikai változások fényében ez nem segítette a sorozatokat egyes szaúdi és más arab televíziós állomásokon.

Elemzők úgy vélik, hogy a döntést nem lehet csak az Ankara és Rijad közötti, az Öböl-válság és Katar blokádja miatt az utóbbi időben egyre hűvösebbé váló politikai viszony számlájára írni.     

Most hat sorozatot állítottak le az MBC1, MBC4 és az MBC Drama csatornákon, főleg olyanokat, amik társadalmi problémákkal foglalkoznak. Az MBC hálózat jellemzően nem sugároz török történelmi filmeket, sorozatokat.

Az utóbbi tíz évben a török sorozatok sikeresen vonzzák az arab nézőket, bennük pozitív kép alakult ki Törökországról. Egyes statisztikák szerint az arab lakosság 75%-a megnézett már legalább egy török sorozatot. Az arab csatornákon 2016-ban 75 török sorozatot vetítettek, összesen 600 millió dollár értékben. A nézettség és a népszerűség tekintetében Szaúd-Arábia az első helyen áll.

Amíg az arab sorozatok népszerűsége különböző okok miatt csökkent, a török sorozatokat a sokszínűség, a sokkal jobb minőség, jobb, természetesebb színészi teljesítmény, jó rendezés, jó zene jellemzi, függetlenül attól, hogy modern vagy történelmi filmről van szó.  

Törökország évente közel 100 produkciót készít, ebből kb. 15-öt  exportálnak a világ számos országába. Törökországon kívül a sorozatoknak kb. 400 millió nézője van.  

A török sorozatok export bevétele 2016-ban 350 millió dollár volt 142 országból, ezzel az Egyesült Államok után a második helyen állnak a világban. A török televíziós iparág 2023-ra egy milliárd dollárra tervezi növelni ezt a bevételeit.

A döntés sokak szerint felháborító és elképesztő, tekintettel arra, hogy a szaúdi televízió 2007 óta épp arra számított, hogy a török sorozatok sugárzásával növeli a nézettséget, most pedig csatlakozik az aktuálpolitikához, figyelmen kívül hagyva a potenciális veszteséget.

Szaúd-Arábia az Emirátusokkal együtt korábban is beavatkozott az Öböl-válságba a saját tv-csatornáin keresztül, amikor egyes műsorokat „értéktelennek és értelmetlennek” minősítettek azért, hogy kárt okozzanak azok készítőinek.

Most a politikával karöltve ilyen módon is megpróbálják megállítani vagy inkább korlátozni a török tőke erőteljes kapitalizációját. A török sorozatok   az ország idegenforgalmát és szimbólumait is népszerűsítik arabok milliói  körében, ami a szaúdiak szerint nem érdeke a régiónak.  

Nem vitás, hogy a produkciók hozzájárultak a török ékszer export növekedéshez, emellett a divat kiegészítők, ruházati cikkek és díszítő elemek exportja 9 %-kal, az elektronikus játékoké 26,5%-kal, míg a könyveké 18 %-kal növekedett az elmúlt években.

A szaúdi média csoport igazgatótanácsa úgy véli, hogy a török sorozat arab televíziós állomásokon történő közvetítésével több száz millió dolláros ingyenes promóciós és reklámszolgáltatásokat kínál a törököknek, és míg itt Törökország imidzsét „fényezik”, addig török tv állomások nem sugároznak egyetlen arab sorozatot sem.

Megfigyelők szerint a sorozatok politikai indíttatásra történő leállításának legnagyobb vesztese az MBC csoport lesz mind a pénzügyi mind a nézettségi mutatók tekintetében. Ezzel szemben a török vállalatok korlátozott veszteséget szenvednek, mert van tíz másik arab tv állomás, ami folytatja, vagy elkezdi sugározni a török sorozatokat, amik számtalan megszólaló szerint sokkal konzervatívabbak, mint a brazil és mexikói szappanoperák, amiknek vetítése folytatódik. Érdekes, hogy egy ilyen döntés éppen akkor jön, amikor Szaúd-Arábia a nyitottság fázisába lépett.

Ahogy ezt a történetet olvastam, elkezdtem egy kicsit utána nézni, hogy máshol hogy állnak a török sorozatokhoz. Nos, az arab tiltás nem egyedi, még abban az értelemben sem, hogy politikai indíttatású. Korábban Egyiptomban is felfüggesztették az állami tv állomások a vetítést, majd ezt a döntést visszavonták.

2016-ban bangladesi rendezők és színészek követelték a Szulejmán betiltását a „mindenütt jelenlévő szexuális jelentek” miatt. Az ott szinkronizálva vetített sorozat népszerűsége annyira nagy, hogy a helyi televízióknak el kellett hagyniuk a hazai produkciók sorozatait, ezért sok színész munka nélkül maradt, több stúdió és produkciós iroda bezárt.  

Üzbegisztánban néhány hete a Végtelen szerelem (Kara sevda) című sorozatot tiltották be. Egy ilyen döntés elképzelhetetlen lett volna az országban 1989 óta hatalmon lévő Islam Karimov elnök ideje alatt, aki rendkívül gyanakvó volt a vallási radikálisokkal szemben. Úgy látszik, hogy halála után egy évvel az új elnök Savkat Mirzijojev teret ad a szélsőségesek követelésének.  Februárban egy radikális iszlám weboldalon öt cikk is megjelent a sorozatról, követelve betiltását. Azt állították, hogy a nézőket „szemmel verik”, a szinkronszínészeknek bére „haram”, vagyis a Korán szerint tiltott. Az állami vallási ügynökség imámja is kritizálta a sorozatot, mert az a „Nyugat befolyása” alatt áll. Érdekes, hogy ezt a véleményt többen is osztják és egyetértenek abban is, hogy a sorozatot nemcsak a radikális iszlamisták tartják problémásnak.

A politika aztán itt is jelentős mértékben beleszólt a kérdésbe. Maga a miniszterelnök rendelte el az állami hatóságoknál, hogy vizsgálják meg a sorozatot abból a szempontból, hogy az milyen hatással van az üzbég családokra, majd a Zo’R tévén hetente kétszer sugárzott sorozatot levették a műsorról. A csatornánál nem tudják, hogy ez a tiltás végleges-e, vagy később folytathatják.

Az Egyesült Államok külügyminisztériuma Üzbegisztánt „különösen aggasztó” országnak tartja, elsősorban a vallásszabadság korlátozása, az állam részéről jelenlévő vallási rendőrség miatt.

Egy helyi emberjogi aktivista azt mondja, amint a radikálisok nagyobb szabadságot kapnak, elkezdik támadni előbb a televíziós programokat, mint például a Végtelen szerelmet, azután a televíziós csatornák, az újságok és a nők jogai következnek. „Félek, hogy ezt Mirzivojev elnök nem fogja tudni ellenőrzése alatt tartani.”

A szerb légiközlekedési internetes szakportál hosszú írásban értekezik a lengyel légitársaság utóbbi évekbeli  térhódításáról a térségben.

Sokat beszéltünk és írtunk a Turkish Airlines, a Wizz Air, az Eurowings, a Qatar, a Flydubai, az easyJet, a Ryanair, a Norwegian, a TUI, sőt még a Transavia, a Aegeana  frekvencianöveléséről, közben a LOT szinte észrevétlenül terjeszkedett és lett a régió egyik legerősebb légi fuvarozója.   

A lengyel légitársaságot 1928-ban alapították, az első járata 1929. január 1-jén emelkedett a levegőbe és teljesítette a Katowice-Bydgoszcz belföldi járatot. Az első gépek Junker F-13 (4 utas) és Fokker F-VII (8 utas) voltak. Ma a LOT flottájában 58 darab repülőgép van: 19 db Boeing 737-es (400-as, 800-as és MAX8) 10 db Bombaridier Q400-as, 5  db Bombardier CRJ-900-as, 24 db Embraer és 8 db szélestörzsű Boeing 787-8. További 14 repülőgépre (4 db B737 MAX8, 6  db Embraer E-195 és 4 db B787-9) van megrendelése, amiknek szállítása folyamatban van. 

A LOT a Star Alliance légiszövetség tagja, 49%-ban tulajdonosa a Nordica légitársaságnak, és 100%-ban a LOT Charters társaságnak. Ez utóbbi 2016-ban 6,9 millió utast fuvarozott. 

1991-ig a LOT hetente kétszer repülte a Varsó-Belgrád járatot ATR-rel, télen TU-154-essel, majd a politikai viharok, a polgárháború és a szankciók elűzték a lengyeleket a térségből. 

Tíz évvel később, 2001. október 28-án tértek vissza Zágrábba, és elindították hetente ötször a Varsó-Zágráb járatot ERJ-145-tel, és üzemeltették 2006. október 28-ig. 

Ezután megint évekig szünet következett, majd 2010-ben megindult a Varsó-Belgrád járat az első években szezonálisan, 2014-től egész évben. Ugyancsak 2014-ben indult újra a Varsó-Zágráb is, majd néhány hónapra mindkettőt ismét felfüggesztették a társaság szerkezeti átalakítása miatt. 

Az átalakítás után 2016 márciusától a LOT jelentősen terjeszkedik a régióban. Megnyitották a ljubljanai járatot, szezonális járatokat üzemeltetnek Splitbe és Zadarba, 2017-től Podgoricába és Pulába is. 

Idén júniusban indítják a Varsó-Szkopje járatot hetente hatszor. Május 3-tól indul a szezonális Dubrovnik hetente háromszor, amit főszezonban heti hatra növelnek. A legjelentősebb fejlesztés a Zágráb-Varsó útvonalon van, ahova júniustól hetente 10-szer közlekedik a LOT. A járatszám mellett a kapacitást is növelik ezen a járaton. Hasonló frekvencia- és kapacitásbővítést terveznek júliustól a belgrádi útvonalon is. Heti 11-re nő a Varsó-Belgrád járatok száma, míg a Varsó-Podgorica járat heti hatra.    

A fejlesztéseket látva, a közeljövőben várhatóan járatot indítanak Szarajevóba is. Ez lesz a régió tízedik városa, amit közvetlenül összekötnek a lengyel fővárossal. Nem lehetetlen egy pristinai járatnyitás sem, de Szkopje közelsége miatt ez nem a közeljövőben várható. Frekvencianövelés várható viszont Split, Zadar és Pula esetében. Idegenforgalmi szakemberek emellett arra is számítanak, hogy nem olyan messze jövőben a LOT repülni fog Mostarba is, amivel a sok százezer katolikus zarándokot tudnák kiszolgálni, akik évente Medjugorjeba látogatnak. Ők jelenleg Split és Dubrovnik repülőtereit veszik igénybe.  

Mindent összevetve ebben az évben a LOT megduplázza járatainak számát és sikeresen veszi fel a harcot a konkurensekkel. A Belgrád-Varsó útvonalról kiszorította az Air Serbiát, a szerb légitársaság 2016. október 30-án megszüntette járatát.   

Konkurenciát jelent az Adria heti hat saját járatával Ljubljanaból, de erős konkurensei vannak Ljubljana mellett Splitben, Dubrovnikban és Podgoricában is. Jelentős konkurense a Wizz Air, akiknek bázisuk van Varsóban, Belgrádban, Szkopjéban, két járatot üzemeltetnek Ljubljana-Varsó útvonalon is, ami mutatja, hogy miként reagál a diszkont légitársaság a LOT régióbeli fejlesztésére. A Wizz Air a régió legnagyobb fuvarozójával, a Lufthansa csoporttal együtt bővítési zónának tekinti a térséget. 

A krakkói és varsói járatok mellett idén májustól Budapestről is indít járatokat a LOT New Yorkba és Chicagoba. Ez óriási lépés a lengyeleknek, a járat nyilván nemcsak magyarországi utasokat fog vinni, vonzani fog a környező országokból is, így Szlovéniából, Horvátországból és Szerbiából is. 

A LOT komolyan bővül a régióban, a belátható jövőben számítani lehet további nemcsak frekvencianövelésre, hanem új vonalak nyitására is. A folyamatos, csendes terjeszkedéssel a LOT a régió egyik legnagyobb fuvarozójává vált, és szemmel láthatóan ez nem a bővítés vége. A LOT felismerte a régióban a lehetőséget, ahogyan a 90-es évek végén, a 2000-es évek elején a Malév akkori vezetése is felismerte és ahogy mondani szokták, bizony „csengett a kassza”. De ez egy másik történet.

Forrás: T6

A balkáni háború máig tartó egyik utóhatása, hogy a térség országaiból nagyszámú fegyver érkezett illegálisan az európai országokba, az Európai Unióba. Az Europol 2014-es becslése szerint fél millió darab fegyvert loptak el és hoztak be az Európai Unió területére.

Svéd újságokban nemrégiben megjelent, hogy Bosznia-Hercegovinából származó fegyvereket csempésznek be Horvátországon és Szlovénián, de más útvonalakon  keresztül is. Ezek a csempészáruk Malmőben érkeznek a legnagyobb európai fegyverpiacra, és onnan jutnak hozzá különböző skandináviai, vagy más országbeli bűnözői csoportok.  

Hogy milyen mennyiségről beszélünk, ahhoz álljanak itt a számok: 2016-ban legálisan és illegálisan civilek tulajdonában lévő fegyverek száma Boszniában  675.000 és 1.143.762 között van, Montenegróban közel 150 ezer, Szerbiában valamivel több mint 3 millió, Horvátországban 950 000 és 969.160 között, Macedóniában 256 ezer és a kétmillió lakosú Koszovóban egy ENSZ felmérés szerint kb 450 ezer.

Ha figyelembe vesszük, hogy a regisztráltan tartott fegyverek száma Boszniában 341 ezer, Montenegróban 96.110, Szerbiában 960.000, Horvátországban pedig 371.000 darab, akkor világosan látszik, hogy az arzenál legnagyobb részét illegálisan birtokolják. A térség országainak együttműködését a szervezett bűnözők, a fegyverek, lőszerek, robbanóanyagok csempészei, az emberkereskedők felderítésére nehezíti, hogy Koszovót nem ismeri el sem Bosznia, sem Szerbia.

A hatóságok időről időre akciókat hirdetnek, ahol retorzió nélkül leadhatók az illegálisan tartott lőfegyverek és más eszközök, de ezek kevés sikerrel járnak. Szerbiában az elmúlt évben 7500 darabot szolgáltattak be.  Ennek egyik oka, hogy a fegyvereknek jó áruk van a feketepiacon. Ezek a fegyverek a háború után egyszerűen az embereknél maradtak. A régióban minden negyedik embernek, vagy minden negyedik házban volt valamilyen fegyver, pisztoly, vagy puska, vagy revolver. A bombák legnagyobb részét, aminek tárolása igen problémás volt, az első leadási hullámban átadták, de a fegyverek és a lőszerek forgalomban vannak.

Most már hiába ígérnek a fegyvert beszolgáltatóknak anonimitást, amnesztiát, hiszen ezeket az eszközöket otthon 50-200 euróért el tudják adni, de ha olyan helyzetbe kerülnek, hogy ki tudják csempészni az országból, akkor Európában több ezer eurót is kaphatnak értük. Egy AK-47-es, közismert nyelven a „kalasnyikov” Szerbiában 200 euró, míg ugyanezért a fegyverért Európában 3000 eurót adnak.  

A közelmúltban több letartóztatás is történt a bosnyák-horvát illetve a horvát-szlovén határon poggyászba rejtett illegális fegyvercsempészés miatt, de ezek az esetek nagyon nehezen elfoghatók.

A vizsgálatok megerősítették, hogy a támadásokhoz, például a párizsi merénylethez vagy a Charles Hebro szerkesztősége elleni támadáshoz használt fegyverek nagy része a Balkánról származik, de arról nincs szó, hogy a csempészek szervezett csoportokhoz csatlakoznának.

Az európai bűnözői csoportok általában bizonyos típusú fegyverek beszerzésére, megvásárlására bérelik fel a csempészeket, nem nagy mennyiségű vásárlásokról, hanem célzott fegyverkészletről van szó, így a néhány darabot a határokon nehéz elkapni, különösen, ha azokat a csempészek még szét is szedik.

A célországok a már említett skandináv országok és Németország. Leginkább könnyű fegyverekről beszélünk, de megjelentek az automata gépfegyverek, sőt sok bomba is, a származási országok pedig Bosznia, Szerbia, Koszovó, Horvátország de Albánia is.

Szakértők arra figyelmeztetnek, hogy bár kis mennyiségről van szó, a következmények drámaiak lehetnek. „Egy automata fegyverrel szó szerint mészárlást lehet elkövetni. Egyetlen, 100 patronnal rendelkező automata puska segítségével 50-100 embert ölhetnek meg.” – mondja egyikük.

Egy horvát szakértő úgy véli, hogy a fegyvercsempészet láncolata az utóbbi időben óvatosabbá vált. „Korábban a csempészett, illegálisan vett fegyvereket bűnözői csoportok egymás ellen használták, egy-egy területet „uralók” csaptak össze. Most a csempészek is tisztában vannak vele, hogy a fegyvereket ártatlan polgárok, véletlenül arra járó járókelők ellen használhatják.”

Talán ennek tudható be, hogy az utóbbi években nem volt nagy mennyiségű illegális fegyverszállítás a Nyugat-Balkánról Nyugat-Eurpába. Egyes esetek voltak, vagyis, a klasszikus „balkáni út” ebben az értelemben nem, vagy csak elvétve létezik. A fegyverek csempészésének nem nyitottak új útvonalat, a „gazdaságos kihasználás” érdekében közösen, vagy együtt használják a kábítószercsempészekkel, cigaretta csempészekkel.

A közelmúltbeli háborúk csak egyik oka annak, amiért ilyen sok fegyver van a Nyugat-Balkánon. A térség országaiban hagyományos a fegyverek szeretete, annak birtoklása a „népi folklór” része. Emlékszem, alig néhány hete voltunk Szarajevóban, amikor késő este rémülten rohantunk az ablakhoz, iszonyú fegyverropogásra riadva. Az utcán sötét volt, semmi nem mozdult, nem láttunk semmit, és mikor reggel kérdeztük a háziakat, mondták, hogy csak egy közeli szerb család ünnepelte a gyerek születését. Később már nem kaptuk fel a fejünket, ha a pravoszláv ünnepeken, vagy a ramadant lezáró bajramkor megeresztettek egy-egy sorozatot a levegőbe.

Boszniában szigorú a fegyvertartás szabálya, de szakértők szerint szükség lenne a törvények egységesítésére, mert nincs egységes rendszer a regisztrációra, nincs egységes adatbázis a fegyverekről, ezek az entitások, a kantonok, és Brčko kerület szintjén van szabályozva. A regisztrált fegyverek adatait a kantonok belügyminisztériumai, a Szerb Köztársaság belügyminisztériuma és Brčko kerület rendőrsége tartja nyilván. Szerbia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina és Montenegró területén 15 törvény rendelkezik a fegyver és lőszertartásról, ebből 12 Boszniában. Mindez a daytoni békeegyezményben létrehozott bonyolult közigazgatási berendezkedés egyik következménye.  

Szarajevó Kantonban például egy pisztoly és egy revolver lehet magántulajdonban, Neretva Kantonban öt pisztoly és hét vadászfegyver. A Szerb Köztársaságban mindennemű fegyver regisztráláshoz kötött, de számuk nincs korlátozva.

A fegyvertartás oka még a politikai bizonytalanság. Szerbiában van messze a legtöbb fegyver a régióban. Ha világviszonylatban nézzük, akkor az ország az ötödik helyen áll. 100 lakosra 37,8 fegyver jut, összességében 3.050.000 fegyver van civilek birtokában. A térség második leginkább felfegyverkezett országa Macedónia (100 lakosra 24,1 fegyver), Montenegró (100 lakosra 21, 7 fegyver) Horvátország (100 lakosra 24,1 fegyver) Bosznia-Hercegovina (100 lakosra 17,3 fegyver ) és Szlovénia (100 lakosra 13,5 fegyver).

A világ legfelfegyverzettebb országa az Egyesület Államok, ott 100 lakosra 88,8 fegyver jut, összesen 270 millió lőfegyver van magántulajdonban. Érdekesség, hogy a második helyen Jemen áll, és azt követi Svájc és Finnország, ahol 100 lakosra 45,7 illetve 45,3 fegyver jut.

Ugyanakkor szakértők azt is mondják, hogy nem a magánkézben lévő fegyverek száma az oka az erőszakos cselekedeteknek. Svájcban és Finnországban is alacsony a bűnözési ráta, illetve a fegyverrel elkövetett bűncselekmények száma.

A nyugat-balkáni államok törékenyek, ami megkönnyíti a terrorista csoportok munkáját, hogy különböző fegyvereket tudjanak megszerezni. Az albán titkosszolgálat volt vezetője azt mondta: „A terroristák nagyon jól fizetnek, így mindig megtalálják a számukra szükséges fegyvert a feketepiacon. Tudjuk, hogy van feketepiac a Balkánon, ahol a bűnözők és a terroristák is nagyon aktívak.”

Fotó: AJB

A brit Guardian cikkírója Simon Tisdall írásában az 1995-ös srebrenicai és a mostani szíriai kegyetlenségek hasonlóságára irányítja rá a figyelmet. Nem kevesebbet állít, mint hogy Kelet-Gúta a szíriai Srebrenica, és a nemzetközi közösségek ismét félrefordítják a fejüket.

A délszláv háborúban 1995 júniusában néhány nap alatt a szerb csapatok Srebrenicánál több mint nyolcezer muzulmán férfit és fiúgyermeket gyilkoltak meg. A mészárlást a hágai nemzetközi bíróság népirtásnak ítélte.  Kofi Annan ENSZ főtitkár egyszer a legsúlyosabb bűncselekménynek nevezte, amit Európa földjén 1945 után elkövettek.

Az 1995-ös Srebrenicához hasonlóan Damaszkusz külvárosa, Kelet-Gúta is a kormányerők ostroma alatt áll 2011, a szíriai háború kezdete óta, hosszú évek alatt nem sikerült kiűzni a területet ellenőrzésük alatt tartó lázadó csoportokat.  

„Ahogyan Srebrenicában is történt, nincs elegendő élelmiszer, elvágták a humanitárius és egészségügyi segélyek útját. Az ENSZ 1993-ban  Srebrenicát „védett övezetté”, tavaly Oroszország Moszkva sikertelen asztaháni béketárgyalásán Kelet-Gútát „deeszkalációs övezetté” (olyan hely, ahol szünetelnek a harcok) nyilvánította. Azonban már egyértelmű, hogy a szíriai kormány célja az ellenzék lassú, szisztematikus felszámolása a deeszkalációs zónákban.”  

Akárcsak Boszniában, senki nem próbálta meg megvédeni a civileket, amikor a kormányerők támadása decemberben a tárgyalások megszakadása után megindult. Az ENSZ - írja a cikk - sürgette az Assadot támogató koalíciót, hogy fogadjon el egy sürgősségi tűzszünetet humanitárius segély nyújtására, de a kérést figyelmen kívül hagyták. 

„Ehelyett a nagyhatalmak, az Egyesült Államok és Oroszország, és a regionális szereplők, mint Törökország egy nagy stratégiai játékra koncentrálnak, amit félmillió szíriai holtteste fölött játszanak” – állítja a cikk és megjegyzi, hogy a szereplők figyelmüket az ország jövőbeli irányítására, annak befolyásos zónákra osztására fordítják.  

A Trump adminisztráció számára csak az a fontos, hogy korlátozzák Irán törekvéseit a Földközi-tengerhez tartó „szárazföldi híd”, vagy az afganisztáni Herattól a libanoni Bekaa-völgyig húzódó „síita félhold” létrehozásában. A törököknek minden a kurdok szétverése, Vlagyimir Putyinnak pedig minden a hatalom körül forog.

„Kelet-Gúta lakóinak azonban minden a túlélés körül forog.”

Azt írja Simon Tisdall, hogy 1995-ben a „világ állt és nézte”, a nemzetközi közösségek, habár „jól tudták, hogy Ratko Mladić mire képes, hogy végrehajtson egy mészárlást”, félrefordították a fejüket.

„Kelet-Gúta agóniája lassú. A háború kezdete óta itt van a legtöbb halott. Már elfelejtődött a 2013-as vegyi fegyver támadás, amikor szarin gázt vetettek be. Újra civileket gyilkolnak, sok gyereket megölnek és az országban lévő nyugati erők csapatai most sem avatkoznak közbe. Az ENSZ ismét tehetetlen, a Biztonsági Tanács Oroszország vétója miatt nem tud reagálni.”

A brit újság hozzáteszi, hogy most a szíriai elnök Bashar al-Assad, pont mint Mladić 1995-ben, ellenáll minden külső nyomásnak.

A Guardian állítása szerint számos bizonyíték utal arra, hogy Assad háborús és emberiség elleni bűncselekmények részese, de mostanáig egyetlen esetben sem emeltek vádat ellene. 

„Ma Kelet-Gútában, mint 1995-ben Srebrenicában, olyan bűnöket követnek el, amt népirtásnak lehet nevezni. Novemberben Hágában Mladićot végre elítélték népirtásért. 22 évre volt ehhez szükség. Hány gyereknek kell még meghalnia, míg Szíriának igazságot szolgáltatnak?” - kérdezi a brit újság a cikk végén.

A délszláv háború háborús bűneit kivizsgáló hágai nemzetközi törvényszék főügyésze volt Carla del Ponte, aki tavaly augusztusban, miután lemondott a szíriai háborús bűnöket kivizsgáló bizottság tagságáról azt mondta: „Higgyék el nekem: olyan szörnyű bűnöket, mint Szíriában, nem láttam sem Ruandában sem a volt Jugoszláviában.” 

Nincs arra utaló jel, hogy a 2015-ös és a 2016-os, Európát teljesen megrázó  menekültválság megismétlődne. Így értékelte a helyzetet Szarajevóban az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) és a Nemzetközi Migrációs Szervezetek (IOM) képviselője.

Mindkét szervezet képviselője emlékeztetett arra, hogy 2016-ban, amikor az úgynevezett „balkáni út” Horvátországon és Szlovénián keresztül lezárult, meg volt a veszélye annak, hogy tömegesen új irányt fognak keresni a menekültek, de ez nem történt meg. Időközben megjelentek ugyan alternatív útvonalak Törökországból Görögországon, Albánián, Montenegrón, Bosznián, Horvátországon át Nyugat-Európába, de ezeket a menekültek kisebb csoportjai használják. Összességében még korai lenne új „balkáni útról” beszélni, bár a régió sajtója egyre többet cikkezik róla.

A nemzetközi szervezetek képviselői azt mondják, hogy minden nehézség ellenére nagyon fontos, hogy a hatóságok nyitva hagyják a határokat a menedékkérők előtt, mert ez mutatja, hogy készek az alapvető emberi jogok tiszteletben tartására és védelmére.

A tömeges menekültáradat megszűnésének egyik oka, hogy lényegesen megváltozott a török kormány álláspontja a menekültek megítélésében, elsősorban a Szíriából érkezettekkel kapcsolatban, és ez az Európai Unió és Törökország közötti egyezmény következménye. A megállapodás megállította a menekülteket Európa felé. A török kormány – jelentős nemzetközi segítséggel - nagy erőfeszítéseket tett és tesz a szíriai menekültek elhelyezésére, a helyzetük javítására, és ez csökkenti annak szükségességét, hogy tovább menjenek. Emellett sokan közülük felismerték, hogy nem várja őket olyan kényelmes élet az EU-ban, mint amit reméltek. A menekültellenes propagandának köszönhetően Európa egyre kevésbé vonzó számukra.

                                  Menekült tábor Törökországban

Becslések szerint jelenleg Görögországtól a horvát határig 40-50 ezer menekült tartózkodik, főleg afroázsiai országokból, ők Nyugat-Európába szeretnének tovább menni.  

Az illegális bevándorlók, a menedékkérők száma Bosznia-Hercegovinában is megnövekedett. 2017-ben a bosnyák rendőrök 913 személyt fogtak el, akik illegálisan akartak az országba belépni, ami majdnem négyszerese az előző évinek. Ugyancsak négyszeresére nőtt a regisztrált menedékkérők száma, és az idei első havi számadatokat nézve ez a szám az év végéig jelentősen emelkedni fog.

Boszniának a közelmúltban menekültek tömegével kellett szembenéznie, a délszláv háború alatt az országból másfél millió ember menekült el ideiglenesen, vagy véglegesen. Nekik szemmel láthatóan más a hozzáállásuk is. A nemzetközi szervezetek képviselői is köszönetet mondtak a bosnyák rendőrségnek azért, amilyen módon bánik a menekültekkel és a bevándorlókkal, kiemelve, hogy ez a bánásmód jelentősen eltér más országokétól, ahol a rendőrség kevéssé megértő a menekültekkel szemben.

Nem lehet szó nélkül hagyni azonban a menekültekkel együtt a bűnözői csoportok részéről felmerülő veszélyeket sem, például Montenegróban, ahol a menekültek csempészése összekapcsolódik az illegális kábítószer kereskedelemmel. Jól érzékelhető, hogy a menekültek között lévő sok egyedülálló férfi a gyermekektől és a családoktól eltérően nem élveznek túl sok együttérzést, rájuk gyakran előítéletekkel néznek, mint olyanokra, akik bajt okozhatnak.

Ettől még a szakemberek azt mondják, hogy a helyzetet nem kell dramatizálni. Hasonlóan vélekedik Bosznia belbiztonsági minisztere, aki parlamenti felszólalásában azt mondta, kötelességük védeni Európa határait, a menekülteket meg kell állítani, megállapítani a személyazonosságukat, a törvények és az Európai Emberi jogi konvencióval összhangban kell velük bánni és megoldást találni számukra.  

De elmondta azt is, hogy a tömeges menekültáradat megszűnte után Szerbiában „elakadt” közel tízezer menekült, akik nem tudtak továbbmenni Nyugat-Európába, de közülük jelenleg már csak kb. 3000 tartózkodik szerbiai menekülttáborokban, a többiek különböző módon „elszivárogtak” az országból.

Boszniának a határai védelméhez közel 500 ember hiányzik az anyagi és technikai felszerelésen túl. A miniszter azt is szükségesnek tartaná, hogy a FRONTEX bevezessen egyfajta ellenőrzést Montenegró és Albánia határán, mert úgy érzi, hogy ott a nemzetközi rendőrség jelenléte ellenére is mindenféle ellenőrzés nélkül közlekednek az emberek.

Fotó: EPA

Szembejött a facebookon az esemény: 25 éves a pestlőrinci Szent Lőrinc Katolikus Általános Iskola. A lányom iskolája. Ott kezdte magyarországi iskolás életét egy negyed századdal ezelőtt. 

                            Szent Lőrinc Katolikus Általános Iskola

Másfél éves korában, 1985-ben elvittük őt Magyarországról és 10 évesen, a harmadik osztály befejezése után, 1993-ban jöttünk haza. Elmentünk a szocializmusból és hazajöttünk egy olyan világba, ahol, ha nem is mindent, de nagyon sok dolgot újra kellett tanulnunk. Egyik volt az iskolakérdés.   

Újak voltunk a 18. kerületben, nem ismertünk senkit, jószerével még a szomszédainkat sem és ott álltunk a megoldandó problémával. Emlékszem, valamikor tavasszal hazajöttem azzal a szilárd elhatározással, hogy néhány nap alatt én ezt a kérdést dűlőre viszem, hiszen nemsokára vége az iskolaévnek, tudnunk kell, hol kezdjük a következőt. Fogalmam sem volt, hogy mi vár rám. 

Első utam számomra akkor még magától értetődően a Polgármesteri Hivatalba vezetett. A szót is tanulgattuk: mikor elmentünk még kerületi tanács volt, most önkormányzat, polgármesteri hivatal. Bementem, az oktatással foglalkozó osztályon elmondtam, hogy mit szeretnék, tudnának-e segíteni, merre induljak el? Nos, a válasz meglehetősen mellbevágó volt: ők ezzel nem foglalkoznak, oda viszem a gyereket, ahova akarom. 

Hogyan tovább? A telefonkönyvből kiírtam a kerületi iskolákat és elindultam. A lányom Bukarestben három évet német iskolába járt, volt, aki ennek ismeretében rögtön a Piros iskolát ajánlotta, de biztos voltam benne, hogy a németet anyanyelvi szinten beszélő gyereknek nem ez a jó választás, így oda el sem mentem. 

Elmentem viszont szép sorban szinte valamennyi lőrinci iskolába. Elmondtam az igazgatóknak, hogy a gyerek tud írni, olvasni magyarul, de a magyarországi tananyag tekintetében jelentős hiányosságai vannak, noch dazu, vannak kifejezések, amiket nem tud magyarul. Ilyen volt például a „marad az egy” a számtanban. Ezt ő úgy tudta: "ein geht weiter". Nem hallgathattam el ezeket a lányom érdekében, nem mondhattam, hogy követtük a magyar tanrendet, mert nem tettük. Mi kint éltünk, nekünk az volt a fontos, hogy ott, abban az iskolában jól teljesítsen. 

Hát, mit mondjak? Az iskolák felelős vezetőinek kivétel nélkül ez volt a válasza: "kedves anyuka, sajnos ilyen módon nem tudjuk a gyermeket fogadni". Már végigjártam a Glorietthez közeli, vagy kicsit távolabbi iskolákat, mindenhol ugyanezzel az eredménnyel. 

Elnézést kérek, és utólag szégyellem is magam miatta, de voltak fenntartásaim a Havanna lakóteleppel szemben, ám nem volt mese, oda is el kellett mennem, mert csak teltek a napok, és még nem volt iskolánk szeptemberre. Az ottani tapasztalatok nekem akkor nagyon kedvezőtlenek voltak, volt olyan, ahol az igazgatói irodáig már el sem mentem, mert kizártnak tartottam, hogy oda fogunk járni. 

Tudtam, hogy nem adhatom fel, de meglehetősen reményvesztett voltam, amikor egy ismerős azt mondta: "tudom, hogy Havanna, de menj el és nézd meg az ökomenikus általános iskolát a kápolna mögött". Nem volt veszteni valóm. Elmentem. A kapu zárva volt. Csöngetni kellett. Amikor mentem az udvaron, a szembe jövő gyerekek köszöntek. Nekem. Az igazgatónőnek elmondtam az összes gondunkat, bajunkat és ő azt mondta: "nem baj. Majd mi is tanulunk egy kicsit németül az Ágitól". Azt hittem rosszul hallok! Ez a remek asszony Csébi Lászlóné, Kati néni volt. 

                  Középen balról Csébi Lászlóné igazgatónő, Csákvári Márta osztályfőnök 

Az iskola abban az évben, 1993 szeptemberére beköltözött a Gyöngyvirág utcai épületbe és a lányom már ott kezdte meg a negyedik osztályt. Olyan fantasztikus osztályfőnöke lett Csákvári Márta személyében, aki annyi tapintattal, annyi szeretettel segítette át az első idők nehézségein, amit hasonló helyzetben lévő barátainktól szinte nem is hallottam, és aminek töredékét sem sikerült elérni évekkel később a fiam pedagógusainál a sztárolt lőrinci iskolában. De az egy másik történet. 

Márti néni nem engedte, hogy csúfolják, vagy kinevessék Ágit azért, mert nem tudta valamelyik általuk ismert gyerekverset, vagy éppen nem járt még Budapest valamelyik közismert, gyerekek által látogatott létesítményében. Ezt mondta: "tudjátok, Ági ott nem volt, azt nem ismeri, de képzeljétek el, hogy járt a Gyilkos-tónál és most elmeséli nektek". Nem volt kirekesztés, nem a hiányosságokon volt a hangsúly. Pedig azért még néhány hónap múlva is előfordult, hogy Ági megkérdezte: "anya, te tudtad, hogy a magyarban csak a wc-t írják dupla w-vel?" Tudtam. 

Ez jutott eszembe a Szent Lőrinc Katolikus Általános Iskola negyedszázados jubileumára. 

Máig hálás vagyok Kati néninek,az igazgatónőnek, az osztályfőnök Márta néninek, és a többi alsó tagozatos pedagógusnak, hogy szeretetükkel, megértésükkel segítették a lányom beilleszkedését az itthoni életbe. Jó, hogy akkor, 25 évvel ezelőtt rájuk találtam.       

Az Air Serbia elődjének, az Aeroputnak 90 évvel ezelőtt volt az első járata. A légitársaság 1927. június 27-én alakult meg Európa tizedik, a világ huszonegyedik légitársaságaként és 1928. február 15-én reggel 9 órakor szállt fel az első gépe a belgrádi repülőtérről.

A Belgrád-Zágráb járatot egy kétfedeles Potez 29/2 típusú X-SECD lajstomjelű repülőgép teljesítette. A Potez 29 francia repülőgép volt, és bár polgári repülőgépként tervezték, használták a francia légierőnél is, főleg légimentőként.

A gép pilótái az Aeroput igazgatója Tadija Sondermajer és Vladimir Striževski főpilóta voltak, az utasok öt újságíró és fotós, akiknek az volt a feladatuk,hogy dokumentálják ezt  a történelmi eseményt.

                        Az ünnepélyes fogadtatás

A gép 11 óra 25 perckor landolt, majd délután indult vissza Belgrádba. Az első évben a Belgrád-Zágráb járat vasárnap kivételével minden nap üzemelt egészen novemberig, amikor a téli időjárási körülmények miatt a légiforgalom leállt.

"Nagyon büszkék vagyunk arra, hogy 90 évvel ezelőtti első járatunkat ünnepelhetjük. Ilyen jubileummal csak a világ néhány légitársasága büszkélkedhet”- mondta az Air Serbia vezérigazgatója.  

Fotó: Air Serbia

Könnyű ezt mondani annak, aki vidáman, mosolyogva, magabiztosan lép a fedélzetre és magától értetődőnek tartja, hogy légijárművel utazzon 'A' pontból 'B' pontba. Vannak azonban nem kevesen, akik bevallottan, vagy titkoltan, de félnek a repüléstől, szoronganak, pánikolnak. Ez a repülésfóbia.

A repüléstől való félelem már az utazás előtti napokban, de gyakran hetekkel azelőtt is elkezdődhet, és ahogy közeledik a nap, az utasban egyre nő a feszültség. Ha el is utazik, ez az emlék, a napokig, néha hetekig tartó félelem a későbbi utazásokat is pokollá teheti, már pusztán a gondolattól.

Nekünk minden nap természetes közegünk a repülőgépek közelsége, életünk szerves része a repülés, de közöttünk is vannak, akik bizony kicsi szorongással indulnak útnak.

Mert a félelem természetes dolog. Sokunknak vannak félelmeink, sok mindentől félünk. Ezek gyakran irracionális, tudatalatti vagy egy traumatikus esemény következményei. Az egyik leggyakoribb irracionális félelem az aviofóbia.  

"Szabadulás a repülési félelemtől". Ez a nevek annak a kurzusnak, amit a zágrábi repülőtér Európában egyedüliként 2010 óta minden évben megszervez, azzal a céllal, hogy segítsen az embereknek legyőzni ezt a félelmet. Ilyen kurzusok a világban a 80-as évek óta léteznek. 

A statisztikák azt mutatják, hogy 64%-ban nők és 36%-ban férfiak éreznek szorongást vagy félelmet a repüléstől.

Az idei kurzust a múlt hét végén tartották. A résztvevők délelőtt előadásokat hallgattak, kora délután kimentek a repülőtérre, becsekkoltak és egy fél órás repülésen vettek részt.

A tanfolyamokon az előadók tapasztalt pilóták, légiutaskísérők, meteorológusok, légiforgalmi irányítók, műszaki szakemberek és pszichológusok. A kurzust interaktív műhelynek tekintik, minden kérdésre válaszolnak. A cél az, hogy szakértők segítségével eloszlassanak sok mítoszt és rejtélyt a repülőgépekről és a repülésről.. A pszichológus elmagyarázza magát a félelmet és annak kiváltó okát. Segít megtanulni, hogyan lehet irányítani, és ellenőrzés alatt tartani.

A kurzus szervezői átvették a világ különböző pontjain vezetett tanfolyamok módszereit és saját képükre formálták. Azt tartják a legfontosabbnak, hogy olyan tudást adjanak át a jelenlévőknek a repülésről, ami csökkenti félelmüket és kényelmetlen érzésüket. Ismerjék meg a repülőgép működését, biztonsági berendezéseit, a légi közlekedés alapvető szabályait, a légiközlekedésben dolgozókat, az ő hétköznapi életüket. Tudják meg, hogy mi történik, ha leáll egy hajtómű és ennek ellenére a repülőgép nem esik le, mint egy darab tégla.  

A kurzuson a részvételi díj 3500 kuna (kb 430 euró), ami magában foglalja a szakemberek előadásait, a transzfert a repülőtérre és a repülést egy Fokker 100-as repülőgéppel.

A legutóbbi tanfolyamon negyvenen vettek részt, délután a gép elvitte őket Zágrábból Karlovacra és vissza. Egyetlen probléma az időjárás volt, emiatt többen elálltak a repüléstől.

Érdekes a motiváció, hogy ki miért vesz részt egy ilyen kurzuson. Vannak, akik a kudarctól félnek, vannak, akik attól, hogy a repülőgép lezuhan, egyesekben a klausztrofóbia vált ki pánikot, mások egyszerűen félnek a magasságtól. Vagy éppen: „Korábban már repültem, egészen Japánig elmentem, de egyszer Londonban a gépen minden olyan piszkos volt, hogy azt kérdeztem, vajon hogyan tudják műszakilag rendben tartani ezt a repülőt, ha még tisztán tartani sem tudják?” – mondta az egyik résztvevő. Ő néhány éve már részt vett ezen a tanfolyamon, és most úgy döntött, hogy ismét „beszáll”.

A repülés teljes ideje alatt, a hajtóműindítástól a fedélzet elhagyásáig a pilóták, a légiutaskísérők a repülés minden fázisát, minden hangot, zajt, a repülőgép minden mozgását  elmagyarázzák.

Erre szükség is van, mert ahogy közeledett a beszállás ideje, a résztvevők szemmel láthatóan, különböző módon ugyan, de küzdöttek a félelmeikkel: néhányan zavarodottan beszélgettek és nevetgéltek, mások magukba roskadtan ültek és néztek maguk elé. Volt, aki minden zajra idegesen felkapta a fejét és kérdezte: mi ez? És itt jöttek a szakemberek, a kapitány, a stuvik és a többiek és minden kérdésre válaszoltak.  

A férfiak inkább a technikai problémák miatt aggódnak, tudni akarják, hogy mi történik, a személyzet mit és hogyan csinál, a nőknél a félelem inkább érzelmi alapú.

Leszállás után volt, aki azt mondta: „Szörnyű volt.” , „Borzalmas érzés, amikor nem nálad van az ellenőrzés.” „Soha többet nem fogok repülni. Szörnyű érzés, amikor nem tudod kontrollálni a dolgokat, amikor másnak a kezében vagy.” Ők azon kevesek közé tartoznak, akiken a tanfolyam egyáltalán nem segített.  

„Szuper volt, a vártnál sokkal jobb. Hihetetlen, hogy ezek a tanácsok mennyire segítettek a pánik leküzdésében. A félelem enyhült, azt nem tudom, hogy valaha elmúlik-e teljesen. Ezelőtt csak egyszer repültem és a félelem miatt kihagytam nyolc évet. A mostani érzés nem összehasonlítható az akkorival. Sokkal könnyebb, ha vannak veled más emberek is, akik ugyanúgy szoronganak, és megoszthatod az érzést velük. Ez az, amit nekünk tanítanak, hogy legyőzzük ezt az érzést, mert utána könnyebb lesz.”

 „Jobban érzem magam és biztonságban a tanfolyam után. Hallottunk tanácsokat arról, mit tegyünk, ha érezzük, hogy ránk tör a pánik.” 

„Reggel részt vettem az előadásokon, hasznosak voltak, mert elmagyarázták a repülés minden fázisát, hogy milyen zajok mit jelentenek, miért dörrennek, csörömpölnek, mi történik, ha élesen fordul a gép, mi történik a  turbulenciában. Félek a magasságtól, természetellenes, hogy az ember több ezer méter magasan tartózkodik a föld felett és alatta csak a nagy semmi van. Nem érzem jól magam a felhőkarcolóban sem, de dolgozom rajta, hogy racionalizáljam a félelmet és ez a kurzus sokat segít nekem ebben. Nem fogom egyből megszeretni a repülőket, soha nem fogom szeretni a repülést, de többé nem is utasítom el.”

A szervezők azt mondják, hogy több ilyen kurzusra lenne igény, évente akár háromra, négyre is. Mióta szervezik, mintegy négyszázan vettek részt rajta a régióból. Ezt a mostanit nagyon sikeresnek érzik. Úgy vélik, hogy a résztvevők félelme talán nem múlt el teljesen, de már ellenőrzés alatt tudják tartani.

Ilyen kurzus nincs, de terápiás gyakorlatokon Magyarországon is foglalkoznak a repülésfóbia kezelésével.  

Nincs balkáni kötődése, hacsak talán annyi nem, hogy a szaúdiak az egyik legjelentősebb befektetők Bosznia-Hercegovinában, vagy hogy a lányom gimnáziumát, az ostrom alatt igen jelentős károkat szenvedett szarajevói Prva Bosnjacka Gimnazija-t a háború után rekord rövid idő alatt tették oktatásra alkalmassá.  

Szóval, Szaúd-Arábia fővárosának luxus szállodájában február 14-től ismét lehet szobát foglalni. Hogy ez miért érdekes? Hiszen az a normális, ha egy szálloda vendégeket fogad. Ez a szálloda azonban az elmúlt hónapokban luxus börtönként funkcionált a kormány antikorrupciós kampányában.

A szaúdi kormány tavaly november elején kezdeményezte a korrupció visszaszorítását a társadalom legmagasabb rétegeiben, ezek a vizsgálatok elérték a felső tízezer tagjait.

Több mint kétszáz herceg, magas rangú tisztviselő és üzletember volt bezárva a Ritz Carlton luxus szállodába. A hatóságok rövidesen lezárják a korrupció ellenes kampányt, a kormány arra számít, hogy a vádlottak többsége a vádemelés elkerülése érdekében elfogadja a pénzügyi elszámolást. Riyad ezen a módon 100 milliárd dollár begyűjtését tervezi.

Minden bizonnyal jól számítanak, mert például Miteb bin Abdullah herceget november végén szabadon engedték, miután befizetett a kormánynak egy milliárd dollárt. Folynak az egyeztető tárgyalások az ugyancsak a Ritzben „raboskodó” multimilliomos Awaleed bin Talallal, a Kingdom Holding befektetési társaság tulajdonosával.

Vélhetően egyezségre jutnak a szaúdi építőipari óriáscég a Bakr bin Laden társasággal is.  A rendőrségi akcióban az igazgatóval együtt letartóztatták az Al-Kaida egykori vezetőjének, Osama bin Laden családjának több tagját is. A társaság már bejelentette, hogy néhány részvényese az üzletrészeik egy részét átadják az államnak.

A riyadi Ritz Carltonnak  492 szobája és apartmanja, 21 hektáros parkja van. A legolcsóbb szobaár egy éjszakára 650 dollár.

A videón Alvalid bin Tala herceg mutatja be, hogy hol tölti elzárását, megmutatta az értékes bútorokkal berendezett szobákat, az étkezőt, a konyhát, az irodáját, ahonnan az ügyeit intézi és ahonnan szabadon beszélhet a családtagjaival. A herceget január végén szabadon engedték. Azt mondják, ez a kiköltözés elég drága volt.

Fotó: AFP

Szarajevói tudósítóként többször írtam az úgynevezett „balkáni útról”, amit a kábítószercsempészek, embercsempészek, illegális bevándorlók használtak. Ez a 2000-es évek elején volt, az igazi figyelem a New York-i terrortámadás után erősödött fel, mert az így próbálkozók potenciális veszélyt jelentettek. Akkor óriási erők mozdultak meg Londontól Párizson és Berlinen át Stockholmig, hogy a régióban jelenlévő nemzetközi közösségek fegyveresei mellett segítséget nyújtsanak a nyugat-balkáni, elsősorban a boszniai rendvédelmi szerveknek a felderítésben és a felszámolásban.

2001 októberében írtam arról, hogy a bosnyák-horvát föderáció belügyminisztériuma legkevesebb négy szervezett folyosóról tud. Akkor ezeken az útvonalakat túlmonyórészt törökök, irániak, tunisziak, kurdok, kínaiak próbáltak illegálisan nyugatra jutni, jellemzően emberkereskedők hathatós segítségével.

Az első és leggyakrabban használt útvonal Mostaron, Nyugat-Hercegovinán át a horvátországi Zadarig és onnan Olaszországba vezetett. A másik útvonal északra vitt, át a Száván, a harmadik csatorna Bihaćon, Velika Kladusán át Zágrábba, majd onnan Szlovéniába tartott. A negyedik útvonal a Szerb Köztársaságon keresztül Slavonski Kobas határállomáson át Szlovéniába, és onnan Nyugat-Európába vezetett. Volt egy ötödik útvonal is, amit akkor még kevésbé ellenőriztek. Ez a montenegrói Bar és Kotor városokon keresztül épült ki, innen Olaszország volt az úti cél.

Nincs új a nap alatt, a „balkáni út” a horvát Jutarnji list írása szerint egyre aktívabb.Az útvonalak közel két évtized múltával csak kicsit módosultak. A horvát lapban „halálútnak” nevezett folyosók kisebb-nagyobb eltéréssel szinte ugyanazok. Az illegális bevándorlók Montenegrón, Bosznia-Hercegovinán, Horvátországon és Szlovénián keresztül próbálnak Nyugat-Európába jutni.

A boszniai hatóságok szerint belépett egy teljesen új „déli migrációs út”: Görögországból Albániába, Montenegróba, onnan Nudon keresztül Aranđelovoba és Trebinjebe érkeznek és már bent vannak Boszniában. Itt az országon keresztül vonattal, autóbusszal vagy taxival utaznak Velika Kladusáig, valamivel kevesebben Bihaćba. Ez a folyosó a horvátországi Karlovac megyén át visz a 70km-re lévő szlovén határig.  Velika Kladusán információk szerint főleg magánházakban és a két mecsetben tucatnyi menekült várakozik, és naponta érkeznek újabbak.  

Szlovéniába a Bela-Krajina, illetve Črnomelj területére a Kupa folyón át érnek el.   

Változott az illegálisan Nyugat-Európába igyekvők összetétele is. Most közel-keleti, ázsiai és afrikai országokból próbálkoznak, de nagyszámban érkeznek még mindig koszovói albánok is.

Az „balkáni utat” igénybe vevők száma még nem jelentős, de évről évre nő. Az így érkezettek száma Boszniába tavaly 800 körül volt, ami hétszer (!) több, mint az előző évben, és közöttük csak 12 volt szíriai, a többség afrikai – Algériából és Marokkóból - , valamint pakisztáni és afganisztáni.

Karlovac megyében az elmúlt években 202 illegális bevándorlót tartóztattak le, idén januárban már 21-et. A Horvátországon áthaladók száma persze sokkal magasabb, mint amit a rendőrségi statisztika mutat. Ott inkább éjszaka utaznak, nappal rejtőzködnek, félnek a rendőröktől. Tucatnyi esetről tudnak, amikor a helyiek csoportokat láttak a mezőkön, az erdőkben, betörtek vikendházakba a téli fagy és a rendőrök elől menedéket keresve. Legalább két eset tragikus véget ért.

Hasonló tapasztalható Szlovéniában is. A szlovén rendőrség Črnomeljben az elmúlt években mindössze hat esetben indított eljárást a Kupa folyón át történt illegális belépés miatt és ez 14 személyt érintett. Idén ez a szám már 22 esetben 122 személy.

Egy 20 perces videófilm borzolja a kedélyeket a nyugat-balkáni régióban. A szarajevói média egy része szerint gyerekek szokásos edzéséről van szó, míg másik részük, és a teljes horvát és szerb média azt írja, hogy az egész nagyon emlékeztet iszlám katonai kiképzésre.

A felvételt az „Asker” (török szó, jelentése: katona, az uralkodó katonai elit tagja) vahabita-szalafista szervezet tette fel a január végi téli táboruk napjairól. A tábort a boszniai Tesanjban szervezték 9-17 éves gyerekek részére, ahol az újságok szerint a táborozás ideje alatt gyerekek vallási oktatása és katonai kiképzése folyt. 

Az egyetlen, ami hiányzik, az a fegyver maga. De a cikkek tömege arról ír, hogy fegyver nélkül is aggasztó a tény, hogy gyerekek katonai alakzatokat formálnak, katonai gyakorlatokat végeznek. 

A szervezet székhelye állítólag Szarajevóban van, de arról nem tudni, hogy van-e jogosításuk arra, hogy gyerekekkel foglalkozzanak, nekik bármilyen oktatást, képzést tartsanak, mint ahogy azt sem tudni, vajon a szülők tudják-e, hogy milyen „téli táborba” mennek a gyerekek? 

Usora község önkormányzata rendőrségi vizsgálatot kér a tábor működésével, a szervezőkkel, a szervezettel kapcsolatban. A boszniai biztonsági ügyekért felelős miniszter azt mondta, nincs tudomásuk szélsőséges szervezet működéséről, de utasította a nyomozó ügyészséget az azonnali vizsgálatra. 

                              Gornja Maoča (fotó: Reuters)

Bosznia-Hercegovina egyik hegyek közti kicsiny falujában, a Brčko körzetben lévő Gornja Maočaban telepedett le a radikális vahabita közösség. Az 1992-95 közti boszniai háborúban nagyon sok arab országbeli harcos, mudzsahed érkezett ide és maradtak itt a háború után, de a helyiek közül is voltak, akik csatlakoztak az iszlám eme szélsőséges ágához.  

1984. február 8-án kezdődött Szarajevóban a XIV. Téli olimpia. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1978-ban Athénban döntött arról, hogy az akkor jugoszláviai város kapja a rendezés jogát. Az olimpiai játékok történetében a második szocialista országbeli város volt (az első Moszkva 1980-ban), ahol olimpiát rendeztek. Az utolsó fordulóban a versenytársak Sapporo és a közösen kandidáló két svéd város, Falun és Göteborg voltak.

A város kiválasztása beleillett abba a folyamatba, ami 1968-ban indult. Az OECD országok Párizsban kidolgoztak egy projektet a szarajevói régió turisztikai fejlesztésére, hangsúlyozva, hogy a kontinentális turizmus egyik legvonzóbb területe a téli sport kedvelői számára.

Hatalmas fejlesztések, építkezések történtek a városban, Szarajevó új szállodákat, új repülőtéri terminált kapott, modernizálták az infrastruktúrát a városban és a versenyeknek helyet adó környező hegyekben, a Bjelasnicán, a Jahorinán és az Igmanon.

                                      Igman

A megnyitó ünnepséget a Kosevo stadionban tartották 60 ezer néző előtt, de világszerte két és félmilliárd néző követhette a tévé képernyőin. Az olimpiai lángot a műkorcsolyázó Sanda Dubravčić.gyújtotta meg.

                                          Időutazás 1984-be

Nem volt izgalom mentes a játékok kezdete, mert a város és a versenyek helyszínei hómentesek voltak. Már egy hónapja nem esett! És akkor február 7-ről 8-ra virradó éjszaka megindult a hóesés!

Ezen a versenyen nyerte Jugoszlávia első téli olimpiai érmét a szlovén Jure Franko óriás műlesiklásban. A helyiek a pálya mellett traszparensekkel buzdították, amiken ez állt: „Jobban szeretünk Jureko, mint a bureket!”

                                                        Jure Franko

A polgárháború nem kímélte az olimpiai létesítményeket. Szomorú kép fogadott minket 2000-ben a Bjelasnicán,

de érezhető volt, hogy a város után a hegy is élni akar. A városban 2001-ben ugyanezen a napon a korcsolyapályán a Kosevo stadionban a gyerekek a téli olimpia megnyitójára emlékeztek, köztük az óvodás kisfiam is. A jelmezük ugyanaz volt, amit a hasonló korúak viseltek 1984-ben. Mert az edzőjük akkor szervező volt és a háború alatt megőrizte ezeket a relikviákat. Mert élni kell. 

A hegy is élni akar. Ma így néz ki az egykori olimpiai helyszín: