Afrika

A mai Egyiptom területén keresztül hagyhatta el Afrikát a modern ember mintegy hatvanezer évvel ezelőtt - erre a következtetésre jutottak a Cambridge-i Egyetem és a Sanger Intézet genetikusai.

Lelőtték Bujumburában Zedi Feruzit, az egyik legfőbb ellenzéki pártnak, az Union for Peace and Development (UPD) vezetőjét szombaton (05.23.). Agathon Rwasw, egy másik ellenzéki politikus szerint egyelőre nincs információ arról, hogy ki ölhette meg Feruzit, az viszont biztos, hogy az UPD vezetője volt az egyik legnagyobb ellenzője annak, hogy a jelenlegi burundi elnök, Pierre Nkurunziza harmadszor is indulhasson a választásokon. Az AFP hírügynökség szerint a rendőrség csak egy órával a támadás után érkezett a helyszínre. A menekültek helyzete is egyre tarthatatlanabb.

Több mint 105 ezren menekültek el eddig Burundiból attól tartva, hogy a jelenlegi konfliktus polgárháborúvá fajul. Amennyiben a helyzet nem változik, a menekültek száma féléven belül megduplázódhat. Az UNHCR (ENSZ Menekültügyi Főbiztosának Hivatala) és 17 partnerszervezete 207 millió dolláros segélyért folyamodott az USA-hoz, hogy megoldják a menekültkrízist.

Az összegből elvégzett projekt keretén belül minden új menekültet kivizsgálnának, regisztrálnának. A menekültek továbbá azonnal részesülnének élelemben, illetve egészségügy/tisztasági ellátásban (moszkitóháló, szappan, tiszta víz, orvosi ellátás. Erre most már elég nagy szükség is lenne, ugyanis az UNHCR szerint 30 ezer ember lett kolerás a Tanzánia-Burundi határrégiójában felállított menekülttáborokban a túlzsúfoltság és a nem megfelelő körülmények miatt. A Nyarugusu menekülttábornak pl. 55 ezres befogadó képessége van, ugyanakkor jelenleg 100 ezren élnek ott. A higiéniás körülmények rosszak, kevés a tiszta víz. Ez vezetett a kolerához.

500 és 2000 körülire tehető azoknak a menekülteknek a száma, akik naponta érkeznek Burundiból a tanzániai Kagungába, egy Tanganyika-tó mellett fekvő kis halászfaluba. A falu lakossága 11 380 volt, most 90 ezren vannak ott. Sokan szenvednek hasmenéstől és a malária is felütötte a fejét. A burundi menekültek száma országonként:

Tanzánia: 70 ezer menekült

Ruanda: 26 ezer menekült

KDK: 9 ezer menekült

Burundiban 2015. április 26-án kezdődtek a tüntetések amiatt, hogy Pierre Nkurunziza elnök bejelentette: harmadszorra is indul a júniusi választáson, holott az alkotmány és az ország békéjét tíz éve szavatoló arushai megállapodás is csak két mandátum kitöltését teszi lehetővé az államfőnek. Nkurunziza és hívei azonban azzal érvelnek, hogy az elnököt első alkalommal a parlament, és nem a nép választotta meg, ily módon jogában áll indulni a június 26-án esedékes választáson (amelynek időpontját azóta eltolták). Az elnök megdöntésére puccsot is szerveztek, ami azonban megbukott: Tizennyolc embert állítottak bíróság elé május 16-án Burundiban a múlt heti Pierre Nkurunziza elnök elleni sikertelen puccs szervezésének vádjával.

A puccsisták közül néhányat éppen egy helyi kórházban láttak el, amikor a kormány erők lecsaptak rájuk és tűzharc alakult ki. Az egyik lázadó életét vesztette a többit a kórházból egyenesen a börtönbe vitték – írja május 16-i cikkében a BBC. A támadásban néhány ártatlan páciens is megsérült, ami sokkolta a helyi orvosokat, ugyanis elmondásuk szerint nem volt példa még arra, hogy kórházat bármilyen körülmények között is megtámadtak volna Burundiban.

Halálos fenyegetettségben az újságírók is

Az újságírók sincsenek biztonságban, letartóztatással, sőt, időnként halállal fenyegetik őket. Az egyik független rádió vezetőjét már elüldözték az országból – írja az AlJazeera. „Meg akarják törni az újságírókat. Személyesen és telefon is zaklatják őket, néhányuk már önként el is hagyta az országot, mások elrejtőztek” – mondta egy helyi jogvédő szervezet vezetője. Burundi jelentősebb független rádióállomásait a kormányerők az elnök ellenes puccskísérlet során megtámadták és beszüntették a műsorszolgáltatást. Niyombare tábornok, a felkelők egyik vezetője ugyanis az egyik ilyen rádióban akarta bejelenteni a hatalomátvételt.

A terrorista kártya

Nkurunziza május 16-án állt újra a nyilvánosság elé, miután az ellene indított puccskísérlet kudarcot vallott. A beszéd érdekessége az volt, hogy az elnök még csak nem is utalt az ellene szerveződő puccsra, helyette inkább arra figyelmeztetett, hogy Burundinak szembe kell néznie az Al-Shabab szomáliai terrorszervezet által jelentett veszéllyel. Az Al-Shabab szóvivője mindezt tagadja, véleménye szerint Nkurunziza így akarja elterelni a világ figyelmét a burundi eseményekről. Burundi katonailag van jelen Szomáliában az Afrikai Unió egyik missziójának részeként. Április 26 óta mintegy 25 ember hat meg, és több mint 105,000 ember kényszerült Burundi elhagyására.

Kőhegyi Bence

kohegyibence@yahoo.com

twitter.com/napiafrika

1 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Egy többszörösen széttagolt ország új elnököt választott májusban, akivel szemben óriási elvárások fogalmazódnak meg. Habár Muhammed Buhari már egy kipróbált ember, sikere nagyban függ az olajár alakulásától is. Mindenesetre egy érdekes gazdasági és befektetési sztori körvonalazódik Afrika legnépesebb országában, Nigériában. 

Ismeretlen támadók agyonlőtték hétfő éjjel az ENSZ békefenntartó missziójának egyik katonáját Maliban, egy másikat pedig súlyosan megsebesítettek.

Hogyan reagáljon az EU az egyre súlyosbodó menekültáradatra?

Rendkívül aggasztó jövőképpel riogatta Európát egy nemrégiben adott interjújában a líbiai iszlamisták többsége által támogatott, Tripoliban található és a nemzetközi közösség által el nem ismert líbiai kormány külügyminisztere, Mohamed al-Ghirani, aki rámutatott, amennyiben Európa nem fogja támogatni és elismerni őket, akkor rövidesen a “fehér Európa meg fog szűnni létezni és lesz helyette egy afrikai Európa”, hiszen a velük való együttműködés nélkül az illegális migráció csak növekedni fgo. A téma sosem volt még ennyire aktuális, hiszen az már egyértelműen látszik, hogy az Európai Unió képtelen megfelelő választ adni a hihetetlen mértékű afrikai migrációra, ami eddig is létezett, csak miután kemény harcok árán sikerült Líbiában egy stabil demokráciát kialakítani (remélhetőleg érezhető a mondatból áramló irónia), az ott így létrejött kaotikus helyzet lehetővé tette a még erősebb mértékű, szabadabb migrációt.

A tripoli kormányzat minisztere hangsúlyozta, hogy már eddig is erőn felül teljesítettek, mindenféle erőforrások hiányában is több tízezer illegális migránst tartoztattak le és zártak ideiglenes táborokba (az itteni körülményeket még maguk a különféle líbiai hatóságok sem tartják emberhez méltónak), de túl sokáig nem tudják ott tartani őket és konkrétan szélnek eresztik őket néhány nap után. A felmérések szerint 2014-ben legalább 170 ezer illegális bevándorló érkezett Afrika felől a tengeren át Európába, de a szám a valóságban ennél tízezrekkel több lehet és a Nemzetközi Migrációs Szervezet becslése szerint az elkövetkezendő években ezek a számok megháromszorozódhatnak – hacsak nem sikerül valamiféle hatékony módszert kitalálni a migráció keretek közé szorítására.

Erre azért is szükség lenne, ugyanis az alapvetően kétpólusú líbiai politikai helyzetben (a Tripoli-kormányzat és a mögötte meghúzódó milíciák szövetsége valamint vele szemben a gyenge tobruki, nemzetközileg elismert kormány és az őt támogató milíciák) megjelent egy harmadik pólus is, az Iszlám Állam képében, amely komolyabb területeket irányít már Líbiában és egyes gyanúk szerint a migránsok között alvó sejteket létrehozó fegyvereseket is küld Európába. És akkor még a kálvária igazi szenvedőiről, a főként Kelet-Afrikából érkező migránsokról nem is beszéltünk, akiknek jelentős része tényleg a nyomor, a diktatórikus kormányzat vagy éppen a káosz elől menekül Európa felé – első célpontjuk Olaszország az esetek 90%-ában, ami pedig a történelem egyik furcsa csavarja, hiszen pont azokból az országokból érkezik a migránsok jelentős része, amelyek egykor olasz gyarmatok voltak.

Szóval ezek a zömében fiatal migránsok hatalmas kockázatot vállalnak a sok héten át tartó út során és ha túljutnak Szudánon és Líbián valamint a most már életveszélyes Földközi-tengeren, akkor is van rájuk a bürokrácia és a szintén nem túl kecsegtető jövőkép – ugyanis sokan úgy gondolják, hogy pár hónapon belül Európában már tanulni fognak és lesz stabil munkájuk, ezzel szemben többségük újabb vándorútra indul a kontinensen belül (mert Olaszországban senki nem akar maradni), hiszen aki Rómában marad, az szinte biztosan a többi migránssal együtt fog nyomorogni Ponte Galeriánál vagy éppen a “Szálem Palotában”.

És hogy mi lehet a megoldás? Az már most látható, hogy a katonai út nem járható, csak még több szenvedést és küzdelmet von maga után – ahogy arra már többen próbáltak rávilágítani, az afrikai anyaországokban kellene a helyzetet jobbá tenni, lehetőségeket teremteni, hiszen senki nem várhatja el ezektől az emberektől, hogy mindenféle tettek nélkül üljenek a nyomorban és várják a csodát. Vagy milyen más út létezhetne még?

twitter.com/napiafrika

1 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Egy dolog biztos: örökké nem fog senki élni, így joggal lehet arra számítani, hogy a most 91 éves Robert Mugabe előbb vagy utóbb távozni fog a zimbabwei elnöki székből és ahogy már hónapokkal ezelőtt is volt róla szó itt a Mindennapiafrikán, pártjának a Zanu-PF-nek a berkein belül komoly harc dúl az utódlásért. Jelenleg most a legkomolyabb háború az alelnök Emmerson Mnangagwa és a kommunikációs miniszter, Jonathan Moyo között zajlik – utóbbi egy nyilatkozatban nemrég arról beszélt, hogy Mugabe még nem döntötte el ki az utódja és a leginkább esélyes Mnangagwa sem lehet teljesen biztos sikerében (hiszen ő alapvetően abból a tényből, hogy az alkotmány által neki adott jogok szerint alelnökként ő lesz Mugabe utódja, már következtethet valamiféle lehetőségre) és így akár neki is lehet esélye.

Egy biztos, Mugabénak nagyon gyorsan ki kell jelölnie utódját, ugyanis ha nem így tesz, akkor rendkívül megosztott pártján belül elszabadulhat a teljes káosz, sőt, akár az ország belbiztonsága is veszélybe kerülhet, hiszen a hadsereg is eléggé megosztott az egyes jelöltek mögött – míg egy biztos utód esetében ennek esélye csökkenhet. Másik érv amellett, hogy az alelnöki szék nem jelent semmit, az a tény, hogy ebben a pozícióban korábban egy másik politikai nagyágyú, Joice Mujuru ült, akit viszont Mugabe egyetlen döntéssel száműzött az esélyesek közül (állítólag azért, mert puccsot szervezett az elnök ellen) és Mnangagwát (egyébként ő elég keménykezű ahhoz, hogy tényleg reális esélye legyen gatyába rázni a Zanu-PF-et – ezt 2008-ban is láthattuk, hiszen állítólag ő volt a választások után elszabaduló erőszak egyik fő kitervelője) tette meg alelnökének, bennfenntesek szerint inkább azért, hogy segítse őt a mindennapi feladatok ellátásában, nem pedig azért, hogy kijelölje a lehetséges új elnököt.

Ráadásul ez a hatalmi harc az ország gazdaságának sem tesz jót, ahogy arra nemrégiben a dél-afrikai gazdasági közösség konferenciáján rámutattak, Mugabénak és az ország vezetésének inkább azzal kellene foglalkoznia, hogy megakadályozzák a hihetetlen mértékű elvándorlást és felszámolják a mélyszegénységet az országban, hiszen azzal, hogy a politikusok a taktikázásra, a helyezkedésre fókuszálnak, nem tesznek semmit a gazdaság talpraállítására, konkrétan alig folyik értékelhető törvényhozási munka. Pluszban a gazdaság és a politika annyira összefonódik az országban, hogy a politikai leszámolások súlyos károkat tudnak okozni egyes magánvállalatoknak is.

És ha valakiben felmerülne a kérdés, hogy ilyenkor hol van az ellenzék, akkor sajnos azt a választ kell adni, hogy létezik ugyan és egyes városi részeken komoly támogatást élvez, a Mozgalom a Demokratikus Változásért mozgalmának azonban nincs túlságosan komoly esélye beleszólni ebbe az utódlási harcba. Úgyhogy összefoglalóan most rendkívül nehéz a helyzet a Zanu-PF-en belül (Mujuru eltávolítása bontotta meg az egységet igazán, akinek hívei közül a legfrissebbek szerint újabb 7 politikust távolítottak el a pártból), frakciók emelkednek ki és tűnnek el, jelenleg semmi sem biztos, de ha a mai napon kellene téteket megtenni, akkor valószínűleg a keménykezű Mnangagwa képes lenne megregulázni ellenfeleit – a legjobb viszont mindenképp az lenne, ha Mugabe végre felvállalna egy hivatalos döntést.

twitter.com/napiafrika

1 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

A legvadabb rock, pszichedelikus blues és afrikai dallamok keverednek az európai világzenei rádiósok listáját jelenleg is vezető Bassekou Kouyate & Ngoni Ba hangzásvilágában. A legősibb mali húros hangszer, a ngoniújítójaként ismert előadó már az összes világzenei díjat begyűjtötte, jelölték Grammy-díjra is, az Africa Express projekt keretében pedig Paul McCartney, John Paul Jones és Damon Albarn társaságában szerepelt. Május 27-én a Müpában legújabb, Ba Power című lemezét mutatja be, és a koncert előtt workshopot is tart.

Hangszerbemutató és beszélgetés a griot tradícióról

Bassekou Kouyate – a mali zene gyökerei

2015. május 27. 18:00, Zászlótér

További információ: https://www.mupa.hu/program/bassekou-kouyate-a-mali-zene-gyokerei-2015-05-27_18-00-zaszloter

Bassekou Kouyate & Ngoni Ba

2015. május 27. szerda 19:30, Fesztivál Színház

Jegyárak: 2500 Ft, 3200 Ft, 3900 Ft

Közreműködők: Bassekou Kouyate – szóló ngoni, Amy Sacko – ének, Mamadou Kouyate – basszus ngoni, Moustafa Kouyate – ngoni ba, Mahamadou Tounkara – ütőhangszerek, Abou Sissoko –  közepes méretű ngoni, Moctar Kouyate – lopótök

További információ: https://www.mupa.hu/program/bassekou-kouyate-ngoni-ba-2015-05-27_19-30-fesztivalszinhaz

twitter.com/napiafrika

2 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Alapvetően az ugandai Hoima-járásában található Rwamutonga falujáról valószínűleg senki nem hallott volna (és egyébként a médiavisszhangot figyelembe véve nem is hallottak még most sem sokan), ha a területet birtokló nagyhatalmú üzletember, Joshua Tibangwa nem döntött volna úgy néhány évvel ezelőtt, 2012-ben, hogy területét eladja a McAlester Energy Resources Limited nevű társaságnak, hogy az a falu helyén egy, az olajkitermeléshez kapcsolódó melléktermék-feldolgozó üzemet létesíthessen. A tiltakozások és egymásra mutogatások végül 2014. nyarán érték el tetőpontjukat, amikor Tibangwa a rendőrség segítségével 201 családot lakoltatott ki a faluban, könnygáz és gumilövedék felhasználásával.

A helyszíni beszámolók szerint akkor házakat gyújtottak fel, állatokat űztek el és hatalmas pusztítást végeztek a 485 hektár méretű területen a rendőrség jelenlétében a vállalkozó “verőlegényei”, annak ellenére, hogy hivatalos kilakoltatási végzéssel nem is rendelkeztek, sőt egy, az üggyel foglalkozó elnöki megbízott külön kérte a rendőrséget és Tibangwát is a helyzet békés rendezésére (elvileg még egy bírósági határozat is kötelezte az üzletembert a kilakoltatás felfüggesztésére, bár a másik fél azzal védekezett, hogy nekik is van egy bírósági határozat a kezükben – ergó teljes káosz).

Amúgy a terület tényleg Tibangwa tulajdonjogában van egy jogerős bírósági döntés értelmében, kerítést is építettek már köré, de még mindig várni kell a végleges döntésre, hogy mi lesz az itt esetenként évtizedek óta élő emberek sorsa, akik a terület szomszédságában lévő szükségtáborban élnek a kilakoltatás óta – már persze ha azt életnek lehet nevezni, ugyanis helyszíni beszámolók szerint az elmúlt hetekben több gyermek is éhenhalt a rendkívül rossz körülmények között. Úgyhogy amíg nem születik döntés, addig ez a nagyjából 250 család kénytelen megtapasztalni a nyomor legmélyebb bugyrait és jelenleg kizárólag az adományozók és civil szervezetek adományaiból tudják átvészelni a mindennapokat – az igazságszolgáltatás malmai pedig lassan őrölnek, most már közel egy éve.

A masindi bíróság közleménye szerint egyébként a döntést július elsején fogják majd közzétenni: azaz az emberek visszatérhetnek a földjükre vagy kompenzációban részesülnek. Amióta Ugandában 2006-ban felfedezték az első, kitermelésre érdemes olajkészletet, azóta tucatnyi hasonló kilakoltatási ügy történt már, amire főként azért van lehetőség, mert rengeteg ugandai nem rendelkezik hivatalosan tulajdonjoggal azon a földön, ahol évtizedek él (öröklési úton megy a tulajdonszerzés) és családja is évszázadok óta ott műveli területét. És igazából sok esetben az önkormányzatok, a kormány sem állnak a lakosok mellett, hiszen például Rwamutonga lakosairól bizonyos körökben az a vélekedés, hogy ők csak illegális területfoglalók, akik agresszíven és civilizálatlan módon viselkednek.

Sőt, legfelsőbb szinten is születnek ilyen döntések, amikor emberek talpa alól értékesítik a földeket és cserébe az ottani lakosok nem túlságosan jelentős mértékű kompenzációt és egy új lakóhelyet kapnak – jobb esetben. Visszatérve mostani történetünkre, a McAlester időközben már kihátrált az üzletből, egyértelműen a földfoglalás körüli botrányt megnevezve a távozás okaként és mostantól már inkább kenyai üzleteikre fókuszálnak, így a bírósági per Tibangwa (akinek családja a hetvenes években érkezett a területre egy apró kis földdarab birtokosaként és azóta sikerült megszereznie az összes föld tulajdonjogát) és a lakosság között zajlik már csak.

twitter.com/napiafrika

1 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Nem támogatja az EU által a földközi-tengeri menekülthullám megfékezése érdekében indítandó, embercsempészek elleni katonai missziót a nemzetközileg elismert líbiai kormány.

Majdnem egy évvel azután, hogy ismételt tárgyalások kezdődtek az észak-mali konfliktusban érdekelt felek között, tegnap (05.15.) a mali fővárosban, Bamakóban békemegállapodást kötöttek egymással az északi országrészben küzdő lázadó csoportok és a mali kormány nemzetközi diplomaták és magas rangú külföldi állami tisztviselők (még maga Robert Mugabe is ott volt) jelenlétében – így szólna alapvetően a főcím, csak sajnos ez m ár megint nem túlságosan jelent sokat, hiszen ugyan a kormány illetve a hozzá hű milíciák (ők az ún. Algíri Platform tagjai: az Azawadi Arab Mozgalom egyik kivált frakciója, az Azawadi Népfront és a Hazafias Ellenállási Erők és Mozgalmak Tömörülése) ellen küzdő lázadó koalícióból két csoport (az Azawadi Egység Legfelsőbb Tanácsa és az Azawadi Arab Mozgalom) aláírta az alkut, viszont az egyik legjelentősebb, az Azawadi Nemzeti Felszabadítási Mozgalom (MNLA) további biztosítékokat vár és időt kért az egyezség áttanulmányozására (valószínűleg annak a követelésüknek próbálnak meg majd még érvényt szerezni, hogy a szerződésbe bekerüljön Azawad, mint egységes terület fogalma).

Ezzel pedig ismét csak kérdésessé vált az észak-mali régió stabilitása, ahol már évek óta nem beszélhetünk demokratikus államról, oda-vissza alapon megy az adok-kapok, azóta pedig, hogy még április végén Menaka városát az egyik kormányhű milícia elfoglalta, a katonai aktivitás jelentős mértékben megnövekedett és ismét a terület teljes lángra lobbanásától kell tartani. És hát azt is érdemes megjegyezni, hogy 2013-ban, a franciák beavatkozása után és 2014-ben is volt már békeegyezség, de azokat sem tartották be a felek, így nem kell jóstehetség annak megállapításához, hogy a mostani alku sem lesz hosszú életű. Északon egyes településeken még tüntettek is a mostani egyezség ellen (a harcok ellenére jelentős a lázadó koalíció támogatottsága, talán a terület etnikai arányai miatt is), amelynek aláírói a pénteki esemény után azonnal felszólítottak a tűzszünetre, hiszen még pénteken (05.15.) az aláírás pillanatában is voltak harcok a fentebb már említett Menaka környékén.

Persze az egyezség megkötésekor esett szó a most nem résztvevő lázadókról is, a közvetítők és a kormány képviselői is hangsúlyozták, hogy ha a most még nyitott lehetőséggel nem fognak élni ezen mozgalmak, akkor onnantól kezdve őket az állam és a nemzetközi közösség is ellenségnek fogja tekinteni és minden erővel megpróbálja megsemmisíteni őket (azért egy, az MNLA ellen indított hadjárat nem igazán tenne jót a helyzetnek). És hogy milyenek a mindennapok manapság Észak-Maliban? Az elmúlt évben voltak azért hosszabb nyugodt periódusok is, de az elmúlt két hétben az utóbbi időszak legdurvább harcait éli meg a régió, kormányzati források szerint legalább 20 katona és 25 lázadó esett el, amikor a lázadó CMA (Azawadi Mozgalmak Szövetsége) koalíciót irányító Bilal Ag Acherif harcosai Léré, Goundam, Diré, Tenenkou és Timbuktu települései ellen indítottak támadásokat és ebben a folytonos küzdelemben Menaka városa a frontvonal.

És ahogy Afrikában és a világon mindenhol, az ilyen helyzetekben az egyedüli igazi vesztes a civil polgár, Észak-Maliban is a mindennapokért küzdenek az emberek, nincs igazi egészségügy, szociális háló, még élelmiszerbiztonság sem, a közbiztonságról pedig ne is beszéljünk.

twitter.com/napiafrika

4 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

"Kislányom, már megint nem etted meg az ebédet? Bezzeg Afrikában az éhező gyerekek hogy örülnének neki!" - Te is gyakran hallottad ezeket a mondatokat a szüleidtől, vagy esetleg te magad szoktad így megrendszabályozni csemetédet? Tedd a szívedre a kezed, valóban érdekel az Afrikában éhező gyermekek sorsa, vagy csak egy jól hangzó frázisként dobálózol ezekkel a szavakkal?

Hogy a geopolitikára milyen hatásai lesznek, az még nem teljesen ismert, de hogy a nemrégiben bejelentett hír, mely szerint Kína katonai támaszpontot fog kialakítani Afrika szarván, Dzsibutiban, egyértelműen azt mutatja, hogy az ázsiai nagyhatalom tovább szeretné növelni jelenlétét a fekete kontinensen és katonai jelenléttel szeretné biztosítani kelet-afrikai és indiai-óceáni érdekeltségeit és a hajózási útvonalakat. Ha nem ott lenne, ahol lenne (a Vörös-tenger és a Szuezi-csatorna bejáratánál), akkor a szinte teljes egészében sivatagos kis ország, Dzsibuti rendkívül nehéz sorsú állam lenne, így viszont hasznot tud húzni elhelyezkedéséből, már van itt jelentős amerikai katonai bázis (a Lemonnier, amely további 20 évig még biztosan maradni fog a nemrég megújított szerződés alapján), francia és japán katonai állomáshely is, de rengeteg más ország is használta Dzsibuti kikötőjét a kalózkodás elleni küzdelem során.

A hír akkor röppent fel, amikor a dzsibuti elnök, Ismail Omar Guelleh egy interjúban nemrég bejelentette, hogy tárgyalások folynak Kínával a támaszpont létrehozásáról és hogy az országot jelentősen támogató Peking mindig szívesen látott vendég lesz az állam földjén. Ez pedig különleges pillanat lehet Afrika történelmében, hiszen ez lenne az első kínai katonai támaszpont ezen a kontinensen, ami egyébként valószínűleg akkora nagy felzúdulást nem fog okozni a többi érdekelt fél (USA, Franciaország vagy Etiópia) között, hiszen már 2008 óta elég rendszeresen állomásoznak kínai hadihajók Dzsibutiban – elég nekik az a tény, hogy Kína gazdaságilag milyen léptékben tör előre Afrikában.

Gondoljunk csak bele, Kína és a fekete kontinens 200 milliárd dollár értékben kereskedik, jóval nagyobb mértékben, mint az Egyesült Államok vagy az Európai Unió, ráadásul Kína eddig közel 9 milliárd dollárt költött el Dzsibutiban infrastruktúra-fejlesztésre (nem csoda, hogy 2014-ben a mostani katonai bázis helyének tervezett Obock kikötőjének üzemeltetése teljes egészében egy kínai cég kezébe került), szóval nincs kérdés: pénz beszél. És akkor még arról nem is beszéltünk, hogy Oroszország is hasonló dzsibuti terjeszkedést fontolgat. Omar Guelleh, a dzsibuti elnök amúgy nagyon jól lavírozik a nemzetközi diplomácia keskeny mezsgyéin, május ötödikén például, nem sokkal a mostani bejelentése előtt az Egyesült Államokban találkozott Barack Obamával, ahol hivatalosan is bejelentették a Lemonnier támaszpont bérletének meghosszabbítását és az eddigi éves bérleti díj 63 millió dollárra emelését – Obama szerint ezzel az emeléssel akarják kifejezni hálájukat a dzsibuti népnek, amiért befogadta az amerikaiakat.

Emellett még azt is kiemelte Obama, hogy hamarosan a kongresszus elé kerül az a javaslat, amely szerint a Lemonnier bázison elsőbbséget élvezzenek foglalkoztatási szempontból a dzsibuti emberek és az elsődleges beszerzési forrás is a kis ország legyen minden lehetséges termékre. Persze úgy is lehet nézni, hogy a kínai tervek ismeretében az Egyesült Államokban szinte létfontosságú érdeke, hogy megőrizze jelenlétét Afrika szarván, így kénytelenek voltak egyezkedni, ha nem akarnának lemaradni a fegyverkezési, terjeszkedési versenyben.

twitter.com/napiafrika

4 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Valami nagyon rossz dolog zajlik most Burundiban, valami olyasmi, ami minden eddiginél jobban riogat az egy évtizeddel ezelőtti szörnyűségek megismétlődésével, hiszen ha csak a tegnapi (05.08.) híradásokat megnézzük, a burundi fővárosban, Bujumburában az erőszak az úr – csak tegnap legalább hárman haltak meg, amikor a hatóságok emberei, ellenzéki tüntetők és a jelenlegi elnök, Pierre Nkurunziza híve csaptak össze több negyedben. Az elmúlt napok eseményei azért váltak igazán erőszakossá, mert a hadsereg a korábban állított semlegességét feladva nekilátott a barikádok felszámolásának, ami miatt a tüntetők egy része úgy értelmezte, hogy átállt Nkurunziza oldalára.

Az egyik városnegyedben ismeretlenek gránátokkal támadtak a tüntetőkre és az akciókban többen meghaltak valamint tucatnyian megsérültek majd ezután a lakosság az Imbonerakurét, Nkurunziza pártjának ifjúsági szárnyát kezdte vádolni a cselekményekkel és elszabadultak az indulatok. A megvadult emberek vad kutatásba kezdtek az Imbonerakure tagok után, majd megostromoltak egy házat, ahol állítólag a csoporthoz tartozó fiatalok rejtőztek, de még a hadsereg közbelépése sem tudta megakadályozni, hogy egyiküket halálra verjék és felgyújtsák (állítólag a házban még katonai egyenruhákat is találtak, ami igazolná azt az ellenzéki vádat, hogy a hadsereg soraiba is beszivárogtak a kormányhű aktivisták).

Szóval ez történik most Burundiban, az országban, amely állítólag sikerrel túllépett az etnikai alapú véres háború sebein és a megbékélés útjára lépett. A nemzetközi közösség képviseletében az Afrikai Unió azonnal felszólított a júniusra tervezett választás elhalasztására és Nkurunziza elnököt pedig mandátumának júniusi végleges befejezésére kérte. Mindezt azért, mert az elnök nemrégiben bejelentette, hogy ha júniusban nyerne még egy mandátumot, akkor negyedikért már nem indulna a jövőben, mindezt úgy, hogy az ország alkotmánya kettőben maximálja a lehetséges elnöki mandátumok számát – Nkurunziza szerint első alkalommal őt nem az emberek, hanem a képviselők választották az arushai békemegállapodásnak megfelelően.

Az ország alkotmánybírósága egy rendkívül furcsa körülmények között született döntéssel engedélyezte Nkurunziza újabb indulását – nem sokkal a döntés bejelentése után a hétből öt bíró elmenekült az országból, hangsúlyozva, hogy a bíróságnak nem volt más lehetősége, csak az új mandátum jóváhagyása, hiszen mindannyiukat életveszélyesen megfenyegették a döntéshozatal előtt. A kérdés igazából most csak az, hogy ténylegesen mi volt az oka ezeknek a tüntetéseknek és milyen jövőkép vár erre az ezer sebből vérző kis közép-afrikai országra? Az biztos, hogy Nkurunziza vágya a harmadik mandátumra egyértelműen kiváltó ok volt, de a politikai feszültség már hosszú hónapok óta érezhető volt az országban, hiszen még az elnök pártjának, a CNDD-FDD-nek a berkein belül is komoly ellenállás ütötte fel fejét Nkurunzizával szemben.

Burundiban ma a többségi vélemény az, hogy a sok ezer halottal járó háborúskodás eredményeként elért demokráciát nem szabadna kockára tenni egy újabb elnöki mandátumért, viszont jelenleg pont az újabb mandátum elleni tiltakozás sodorta a szakadék szélére az országot, főleg azért, mert az elnök hajthatatlannak tűnik. Szóval nehéz jót mondani, az biztos, hogy amennyiben Nkurunziza nem fog önmérsékletet tanúsítani, Burundi a káoszba süllyed, a hadsereg egysége megroppan, elszabadul az Imbonerakure és az egész országra kiterjedő erőszakhullám következik majd. Persze a polgárháború nem elkerülhetetlen, viszont jelenleg minden azon múlik, melyik oldal eltökéltsége lesz az erősebb. Ha nincs erősebb oldal, akkor bekövetkezhet a szörnyűség.

twitter.com/napiafrika

7 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Az Afrikát figyelők, sorsáért aggódók az elmúlt időszakban ismét növekvő aggodalommal fordulhattak a kontinens felé, hiszen egyre-másra feszült gócpontok ütik fel fejüket különböző országokban – Togóban, Burundiban, Mozambikban vagy éppen a Dél-afrikai Köztársaságban, bár a mai posztban egy olyan országról lesz szó, ahol mondjuk Burundihoz hasonló módon eléggé várható volt a társadalmi-politikai helyzet ilyen alakulása. Guineáról van szó, ahol az elmúlt hetek véres erőszakba torkolló tüntetései bizonyítják a Mindennapiafrikán korábban már feszegetett alaptézist, azaz kommunikáció nélkül a kormányzat bukásra, az ország pedig belső feszültségekből fakadó erőszakra van ítélve.

Legutóbb tegnapelőtt (május 4.) vonult az utcára szerte az országban az ellenzék, hogy a helyi választások megtartását követelje a sokadik alkalommal elhalasztott elnökválasztás előtt, amely papíron valamikor októberben kerül majd megrendezésre. A főként a fővárost, Conakryt megbénítő megmozdulás során a főként fiatal elégedetlenkedők több városnegyedben összecsaptak a rendőrökkel, a város gazdasági élete pedig teljesen megbénult, még a híres Madina-piac is egész nap zárva volt. Az ellenzék követelései alapvetően egyszerűek, a nemzetközi közösség segítségével mielőbb le kell bonyolítani a helyi voksolást és ezt mindenképpen az elnökválasztás előtt kell megtenni, ellenkező esetben ugyanis arra számítanak az ellenzékiek, hogy a különleges kormánymegbízottak az önkormányzatokban befolyásolhatják az elnöki voksolás végkimenetelét. Az ellenzék szerint a technikai feltételek is adottak ehhez, bár ezt a kormányzat cáfolja.

Az április végén tartott hasonló megmozdulások egyébként a mostaninál is erőszakosabbra sikerültek, akkor Labéban meg is halt egy ember, akit szemtanúk szerint a rendőrökök gumibotokkal vertek halálra, de érkeztek jelentések éles lőszerrel meglőtt felvonulókról is. Az Alpha Condé vezette kormány kitart korábbi elképzelése mellett a választások megtartását illetően, rámutatva, hogy az időpontokat a független választási bizottság határozta meg, amelyben egyenlő arányban képviselteti magát az ellenzék és a kormány is. Valószínűsíthető azonban, hogy a mostani, a helyi választások okán tetőző feszültség csak az utolsó csepp volt a pohárban, hiszen jelentős feszültségeket gerjesztenek Guineában az Ebola-járványhoz kapcsolódó vádaskodások, a katonaság és rendőrség soraiban fejét felütő elégedetlenség, a feléjük irányuló gyűlölet és az etnikai ellentétek is.

Alpha Condé 2010-es elnökké választása óta (ami szintén elég vitatott volt) folyamatosan erőszakos események jellemzik a guineai politikai életet, a 2013. szeptemberében tartott választások előtt több tucatnyian meghaltak a mostanihoz hasonló tüntetések és összecsapások során, de úgy tűnik a választási bizottság bejelentése, miszerint csak 2016. márciusában, már az elnökválasztás után lesznek helyi voksolások, elviselhetetlen gondolatnak tűnik a lakosság jelentős része számára – akiket egyébként az ellenzéki pártok igyekeznek aktivizálni, azok a pártok, amelyeket ráadásul a kormány nem is próbál meg párbeszéddel nyugalomra bírni. Amúgy a kormány nem jár el helytelenül hivatalosan, hiszen az ország alkotmánya szerint ha két választás ugyanarra az időpontra esik, akkor a “fontosabbat, erősebbet” kell előbb megtartani – az ellenzék viszont tart attól, hogy az önkormányzati különleges megbízottak befolyásolni fogják az elnökválasztás kimenetelét.

Az ellenzéki Egyesült Köztársasági Erők pártjának elnöke, Sidya Touré kijelentette, semmiféle egyezkedésre nem hajlandóak, amíg nem lesz változás a választási naptárban, folyamatosan az utcán lesznek híveik (bár hallani olyan ígéreteket is az elmúlt órákból, hogy mégis lesz valamiféle tárgyalás a felek között). Ami biztató, hogy a legutóbbi tüntetés sem volt igazából annyira hatalmas, mint azt előzetesen gondolták sokan, érezhető, hogy a guineai emberek nagyobb része már belefáradt az erőszakba és inkább békét, nyugalmat szeretne – látható volt, hogy főként munkanélküli, frusztrált fiatalok ugráltak a barikádokon és gyújtogattak gumikat. És persze ahogy mindig lenni szokott, azok járnak a legrosszabbul, akik csak élni szeretnének, hiszen az iskolákat az Ebola-járvány utáni megnyitás után ismét be kellett zárni, a boltok sem nyithattak ki, tehát a politikai szembenállás és patthelyzet senkinek sem jó.

twitter.com/napiafrika

5 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Úgy tűnik, a frissen felfedezett növény kizárólag kimberlitkürtőkön képes fennmaradni ? ez hatalmas segítség lehet az afrikai gyémántvadászoknak, a kőzet ugyanis köztudottan gyémántlelőhelyeket jelöl.

A nigériai hatóságok 234 nőt és gyereket szabadítottak ki a Boko Haram iszlamista fegyveres csoport fogságából az ország északkeleti részén.

A hat nappal ezelőtt, április 25-én tartott togói elnökválasztásnak végül az lett az eredménye, amelyet előzetesen már lehetett sejteni (és itt a Mindennapiafrikán is többször volt róla szó), azaz Faure Gnassingbé könnyedén söpörte be a győzelmet a szavazatok 59%-ának megszerzésével, míg legnagyobb ellenfele, a szinte a teljes ellenzék támogatását élvező (az ellenzéki csoportok Küzdelem a Politikai Változásért néven koalícióba is tömörültek a minél jobb eredmény elérése érdekében) Jean-Pierre Fabre “csak” 35%-ig jutott. És ahogy azt előzetesen szintén lehetett sejteni, az eredményt a vesztes fél nem igazán hajlandó elfogadni, az ellenzék csalások tömegével vádolja a győzelmét már megünneplő Gnassingbét, többek között például azzal, hogy egyes szavazókörzetekben jóval többen szavaztak, mint ahányan az adott körzet névjegyzékében szerepeltek vagy hogy sokan a saját körzetükben nem is találták meg nevüket ugyanebben a névjegyzékben.

Mindezek ellenére az Afrikai Unió megfigyelői egyértelműen tisztának és demokratikusnak nevezték a voksolást, bár a teljes szavazástól való távolmaradásra felszólító (a részvétel nagyjából 50%-os volt mindösszesen) pártok egyikének, a Munkáspártnak a vezetője szerint az Afrikai Unió kizárólag diktátorok gyülekezete és nem igazán fordult elő a múltban, hogy az AU bármikor is kétségbe vont volna egy választási eredményt – ergó az egész megfigyelősdinek nincs értelme. Persze azért azzal is tisztában kell lenni, hogy az ellenzék már előzetesen számíthatott a vereségre, hiszen megosztottak voltak, a kampányuk szervezetlenre sikeredett és a mostani vádaskodás az Afrikában teljesen megszokott “mosakodásnak” a része. Az 1967 óta a Gnassingbe család által irányított Togóban az ellenzék apró öröme talán az lehet, hogy a főváros, Lomé továbbra is megőrizte ellenzéki támogatottságát, bár előnye ismét csökkeni látszik ebben a városban, míg fordított támogatottsági aránnyal Gnassingbe söpörte be a sikert fő támogatói bázisában, Észak-Togóban.

Úgy látszik tehát, hogy hiába kampányolt az ellenzék a “változás” jelszavával és mutatott rá a kormányzat korruptságára, egyrészt nem sikerült meggyőzni a választókat arról, hogy feladják a járt utat a járatlanért, másrészt nem is nagyon sikerült mozgósítaniuk támogatóikat – és ez alatt nem csak civileket értünk, hanem a kisebb politikai pártokat is, akik nem álltak be a közös ügy mögé, lásd fentebb a Munkáspárt példája. Ezzel szemben Gnassingbé tökéletes időzítéssel a választásokat megelőző hónapokban komoly beruházásokat eszközölt vidéken, új utak épültek és a mezőgazdaság is komolyabb fejlesztési támogatásokban részesült, ez pedig az előző mondatban elhangzott ellenzéki mellényúlásokkal együtt azt eredményezte, hogy ezúttal sem sikerült az ellenzéknek még csak a siker közelébe sem jutnia.

Szóval mi is a választás tanulsága? Egyrészt, hogy Togó már relatíve jó úton jár a demokrácia felé, hiszen magát a választást békében, normálisan sikerült lebonyolítani, másrészt viszont még nem sikerült ezen az úton végigérni, ezt mutatja a feldolgozási szakaszban kialakult feszült helyzet.

twitter.com/napiafrika

2 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Kpanou Abla Norberte vagy ahogy a zenekedvelők számára jobban ismert, Norberka egyike a tradícionális benini zene fő művelőinek, muzsikája mellett pedig ruházata is a hagyományos kultúra jegyeit viseli magán és 9 éves korában kezdődött zenei pályafutása ma már igen komoly magasságokba jutott, Nyugat-Afrika színpadjai mellett már körbetúrázta Európát is és tucatnyi kisebb-nagyobb zenei díj sorakozik már polcain. Eddig három albuma jelent meg, lentebb meghallgatható második albumának címadó dala, az “Eljött az én időm”.

twitter.com/napiafrika

2 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.

Bár a helyi újságokat leszámítva nem igazán sok sajtóorgánum tett említést róla, fontos esemény történt hétvégén Mauritániában (04.18.), ahol a kormány és az ellenzéki csoportokat tömörítő Nemzeti Fórum a Demokráciáért és Egységért (FNDU) megbeszélést tartott, hogy így próbálják megtörni a hosszú ideje fennálló politikai patthelyzetet, amelyben a kommunikáció hiánya teljesen ellehetetlenítette az állam demokratikus működését. Ennek a patthelyzetnek olyan eredményei voltak korábban, hogy az FNDU tagjai közül több párt elutasította a részvételt a 2014-es elnök-, parlamenti- és önkormányzati választásokon és azóta is folyamatosan támadják annak eredményeit. A komoly méretű szakadás figyelembevételével érthető, hogy a szombati (04.18.) megbeszélés alig egy óráig tartott csak és egyedül abban állapodtak meg a felek, hogy folytatni fogják a most megkezdett folyamatot, hiszen mindkét oldal elkötelezett a megoldásban.

Az FNDU (12 párt, civil szervezet és szakszervezet szövetsége) elő is terjesztette saját tervezetét a dialógus folytatására, amelyet két részre oszthatunk: az elsőben az ellenzék azt kéri, hogy végre kapjanak ők is teret a médiában, a kormányzati munkában, a második részben pedig azt kérik, hogy Mohamed Ould Abdel Aziz elnök személyesen garantálja a kezdődő dialógus eredményeként kialakuló végkimenetel végrehajtását. Az ellenzék egyébként elég sok témában szeretne vitát kezdeményezni a mauritániai vezetéssel, ilyenek például a hadsereg semlegességének elérése, a választások tisztaságának biztosítása, de a korábbi évek kudarccal végződött párbeszédei után most is sejthető, hogy ha lesz is valamiféle eredmény, az nem mostanában fog megszületni. Elég megnézni a most szombati (04.18.) megbeszélés létrejöttének előzményeit is, hiszen már két hete asztalhoz kellett volna ülniük a delegációknak, de a kormány akkor visszalépett a megbeszéléstől, miután Aziz delegációja úgy érezte, hogy a velük tárgyalásra készülő ellenzéki csoport nem képvisel elég magas szintet.

Aztán annak eldöntése, hogy a most hétvégén történt megbeszélés csak a kormányzat külvilágnak szóló gesztusa volt, vagy tényleges párbeszéd megkezdése, elég nagy kihívás, de adalékként mindenképpen látni kell, hogy az ország egyik legnagyobb vállalatánál két hónapon át zajló sztrájk igen komoly nyomás alá helyezte Aziz kormányát. Maga az elnök amúgy már hónapok óta beszél a nyitott párbeszédről, az ország politikai palettájának teljes egységéről, de mostanáig igazából csak hangzatos szavak és frázisok voltak, konkrét tettek nélkül, ennek tükrében pedig kizárólag az idő fogja majd csak eldönteni, hogy a mostani dologból mi fog kisülni.

twitter.com/napiafrika

2 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.Tetszett az írás.