Hallott már a kedves olvasó olyan szomorú élethelyzetről, ahol egy leánygyermekre hárul annak a zilált csődtömegnek a rendbetétele, amit a legalábbis vegyes megítélésű apja és mihaszna féltestvérei hagytak maguk után? Remélhetőleg nem tapasztalt ilyesmit a családi vagy ismeretségi körben, de pl. ismerős lehet számára I. Erzsébet neve, aki még csak nem is a magánéleti, hanem a politikai szférában szembesült ezzel a dilemmával, sőt még a törvénytelenné és félárvává lett utódok sorsát is el kellett szenvednie előtte.
A tájékozottabbak azzal is tisztában lehetnek, hogy uralkodásához kötődik a spanyol armada feletti győzelem és az angol nagyhatalmiság születése a tengereken. Ennek megfelelően alakját az angol krónikák hagyományosan mint a protestantizmus afféle saját szentszűzét fürdetik dicsfényben, aki a várakozásokat messze túlszárnyalva nőtt fel nehéz feladatához, saját gyermekek híján teljesen az alattvalói feletti anyáskodásnak áldozva életét.
A Washingtoni Flottaegyezmény által megállapított 10 éves csatahajó-építési tilalom, a „naval holiday”, az eredeti elképzelések szerint 1931 december 31-én járt volna le. Ezután az időpont után vált volna lehetővé, hogy a japánok új hajókra cseréljék le legrégebbi, Kongo osztályú csatahajóikat. A haditengerészet két legjobb mérnöke, Hiraga Yuzuru és Fujimoto Kikuo kapott felkérést az előzetes tanulmánytervek elkészítésére, s azokat már 1930-ban benyújtották a tengerészetnek. A haditengerészet vezérkara által megállapított előzetes követelmények nagy fontosságot tulajdonítottak a hajók nagy hatótávolságának, sebességének, és tűzerejének, ám ugyanakkor a washingtoni szerződés által meghatározott korlátozásokat is be kívánták tartani.
A két konstruktőr így először szembesülhetett azzal a feladattal, hogy a haditengerészet magas igényeit és a washingtoni szerződés korlátozásait hogyan lehet összeegyeztetni egymással. Az elkészült tervek elég jól rávilágítottak arra, hogy sehogy. Mindkét elkészült tervezet egy 230×32 méteres csatahajót vázolt fel, 35 ezer tonnás standard és 38.500 tonnás teljes vízkiszorítással, valamint tíz darab 410 mm-es ágyúval. A 35 ezer tonnás korlátozás miatt azonban a hajók páncéllal védett részeit igyekeztek a lehető legjobban minimalizálni, s a páncélöv a csatahajók vízvonalhosszának kevesebb, mint felére terjedt volna csak ki. (45, illetve 47%-ra.) A két tervező egyaránt úgy számította, a 35 ezer tonnás súlykorlátozás és a tíz 410 mm-es ágyú beépítése mellett a csatahajók maximális sebessége legfeljebb a 26 csomót érheti el. (Hiraga csatahajójának tervezett sebessége 26,3, Fujimotóé 25,9 csomó volt.)
A haditengerészet valóban nem volt elragadtatva a tervektől, de végül az egész munka elméleti jelentőségű maradt, ugyanis az 1930-as Londoni Tengerészeti Konferencia a hajóépítési tilalmat újabb öt évvel meghosszabbította, 1936 december 31-ig.