Újabb recenzió, pontosabban eszmefuttatás, a KatPol Blog jóvoltából, melyet Magyarország és a CSDP könyvünk ihletett
(...) Az önkéntesség elve a terjeszkedésére is vonatkozik, közös külpolitikája pedig sosem ölt olyan formát, vesz olyan irányt, melyet bármelyik érintett ország fenyegetésnek tekintene. Nem véletlen, hogy a már említett 32 CSDP-művelet közül 18-ra Fekete-Afrikában került sor, ahol rivális hatalmi ellensúly nincs jelen, Oroszország közelkülföldjén viszont a kevés indított misszió feltűnően alacsony intenzitású maradt. Az EU vezetői arra is ügyelnek, hogy beavatkozást csak a fogadó ország kérésére, az ENSZ Biztonsági Tanácsának jóváhagyásával indítsanak. Annak érdekében sem tettek lépéseket, hogy a NATO szerepkörét akár részben is kisajátítsák, és ezzel amerikai érdekeket sértsenek meg. Az önálló politikai kezdeményezések hiánya abban is tetten érhető, hogy az EU több esetben is már elkezdett nemzetközi műveletek feladatait vette át, vagy ilyeneknek ágyazott meg áthidaló megoldás gyanánt.
Nem kerülhető meg a kérdés, hogyan illeszkedik a magyar szerep ebbe a kissé homályos összeurópai elgondolásba. A 20 tanulmányból 3 foglalkozik ezzel, vagyis a kötet címe némileg félrevezető, de ezek alapján is el lehet könyvelni, hogy Magyarország nem tartozik ugyan az éltanulók közé a közös szerepvállaláshoz való hozzájárulás terén, de a középmezőnyben azért stabil helyet foglal el. A felajánlott erők számát tekintve az első tíz tagállam között található, három misszióban pedig a vezetői poszt betöltését is vállalta. A magyar rendőrök, katonák főleg a Nyugat-Balkánon voltak aktívak ezen a téren, de 9 afrikai műveletben is részt vettek, szakmai felkészültségüket pedig mindenki elismerte. Az efféle EU-s szerep tűnik a magyar külpolitika egyetlen területének, melyről széles körű politikai egyetértést, vagy legalábbis beleegyezést lehet tapasztalni. Tíz éve változatlanul érvényben van a törvény, mely szerint kormányhatározat is elegendő az ilyen hozzájárulások jóváhagyásához.
A magyar vetülettől eltekintve azonban elmondható, hogy a hivatalos "eredet" dacára a kincstári optimizmus hiányzik a kézikönyvből, valószínűleg joggal. A legtöbb EU-misszió legalábbis ellentmondásos eredményeket hozott, a közös külpolitika megfogalmazott céljait pedig nem sikerült jelentősen megközelíteni a 2000-es évek eleje óta. A terrorelhárításról szóló tanulmány következtetései a végrehajtás és együttműködés hiányosságairól kifejezetten megállták a helyüket annak fényében, hogy a párizsi merényletek és az idei terror-konjunktúra előtt íródott. A szerzők véleménye a nem sok jóval kecsegtető, bizonytalan jövőről is egybehangzó. A 2008-ban kezdődött gazdasági válságjelenségek általában véve csökkentették Európában a védelempolitikai aktivitásra való hajlandóságot, a missziók indítása is megcsappant eltökéltséggel zajlik. Egy kimutatás szerint az európai NATO-tagállamok államadóssága 74 százalékkal nőtt, katonai költségvetése 12 százalékkal csökkent 2006-12 között, és legalábbis kétséges, megfordul-e bármikor tartósan ez a trend. Közben pedig az EU biztonsági helyzete jelentősen romlott, a közelében lévő ázsiai és afrikai régiókban új, elég tartósnak tűnő konfliktuszónák alakultak ki.
A páneurópai eszme megvalósítására az egyre szorosabb integráció és a folyamatos bővítés jelentették a két bevett módszert, ám jelenleg mindkét téren kifáradás és érdektelenség tapasztalható, vagyis az Unió lényegében nagy, mozgósító erejű vállalkozás nélkül maradt, és a megszokás tartja életben. A bővítés következő kijelölt terepe a Nyugat-Balkán, de az erre vonatkozó tanulmány nem kelt illúziókat, és hivatalos közlés szerint sem folytatható ott a bővítés 2019 előtt. Montenegró és Szerbia állnak legközelebb a csatlakozáshoz, de ekkora államok nyilván nem fogják sokban befolyásolni az Unión belüli folyamatokat. (...)
A teljes blogbejegyzést itt olvashatja el