Biztonságpolitika.hu

„A bolygó még sosem volt ennyire szomjas”

World Water Development Report 2015, ENSZ jelentés

Bevezetés Manapság a megfelelő mennyiségű és minőségű víz birtoklása a világ egyik, ha nem legmeghatározóbb kérdése, amely a legnagyobb kihívás elé állítja az államokat. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a 21. század a vízért folytatott háborúk időszaka lesz, az államok pedig a fegyveres erők alkalmazásától sem riadnak vissza, hiszen a vízdiplomácia és vízbiztonság kérdése egy erősen biztonságiasított problémává nőtte ki magát. Feltehetően a klímaváltozás hatására a jövőben is meghatározó konfliktusforrás lesz. A Földön fellelhető édesvíz mennyisége véges, a bolygó felszínének 76%-át víz borítja, viszont ennek csak 4%-a a fogyasztásra alkalmas édesvíz, valamint egyre kevésbé tud megújulni olyan mértékben, mint arra a civilizációknak szüksége volna. Hozzáférhetősége egyre problémásabb – 70%-át a sarkvidéki jégtakaró rejti – illetve eloszlása is nagyon egyenlőtlen a térségek és a társadalmak között. A jövőbeli fegyveres konfliktusnak azok a leginkább kitett területek, ahol egy folyó vagy tó vizétől több állam is erősen függ. Napjainkra eljutottunk arra a pontra, hogy nemzetbiztonsági kérdésként tekintenek az államok a vízre. Afrika vizei

Afrikát nevezik a kutatók a legforróbb földrésznek, mivel területének 95%-a a forró éghajlati övben fekszik. A csapadék eloszlása térben és időben egyaránt egyenlőtlen, azonban folyókban, tavakban gazdag a földrész. A térség négy legnagyobb folyója a Nílus, a Kongó (Zaire), Niger és a Zambézi. Két fő folyója a Fehér- és a Kék- Nílus. A Fehér-Nílus Afrika északkeleti részén csörgedezik, a Viktória-tótól egészen Kartúmig. Hossza megközelítően 3700 kilométer, Szudán, Dél-Szudán és Uganda területét érinti. A Kék-Nílus Etiópia, Szudán és Egyiptom területét látja el vízzel. Hossza 1600 kilométer. Együttesen alkotják a bolygó második leghosszabb folyóját, a Nílust, amely a régió északkelti térségét táplálja évezredek óta. Afrika Nagy-tavai a Nagyhasadék-völgy mentén helyezkednek el. Megemlíthetjük emellett a Viktória-, Albert-, Edward- tavat. A Viktória-tó a kontinens északkelet részén helyezkedik, Uganda, Tanzánia és Kenya területét érinti. Vízgyűjtő területe 238. 900 km2 (akkora, mint Magyarország területének közel háromszorosa), elsődleges lefolyása pedig a Fehér-Nílus.

A legfőbb folyók és tavak mellett érdemes megemlítenünk, hogy a csapadékmennyiség eloszlása is időszakos a térségben. A folyók medre csak az év bizonyos szakaszában telik meg vízzel, de előfordulhat, hogy éveken keresztül száraz marad. Ez hatalmas, kiszámíthatatlan biztonsági kockázat elé állítja a közel másfél milliárd lakost számláló kontinenst. Legfőképp a felvizi országoknak jelent komoly kihívást a kiszámíthatatlan vízhozam, mivel Afrika népességének legfőbb jövedelemforrása a mezőgazdasági termelés. A vízhiány nem csak az élelmezést fenyegeti, de a legfőbb bevételforrást, a mezőgazdasági termények exportját is veszélybe sodorja.

A Nílus nyáron árad, az áradás pedig ősszel éri el Egyiptom térségét, majd jó minőségű iszappal tölti fel a mezőgazdasági termelésre alkalmas területeket, így elősegítve már az ókori civilizáció virágzását is. Az utóbbi években az aszályos, száraz hónapok száma megszaporodott, ezért komoly – esetenként fegyveres- konfliktusok alakultak ki a régióban. A szíriai polgárháború egyik legfőbb kiváltó oka volt az a rég nem látott aszály, amely 2006 és 2011 előtt pusztított az országban. A gazdák új kutak ásásával igyekezték csökkenti káraikat, viszont a talajvíz sem tudta fedezni az élethez szükséges csapadékmennyiséget. A mezőgazdasági termelés, az állattenyésztés tönkrement a térségben, sokan pedig a városokba költöztek a biztos jövedelem reményében.

Az államok igyekeznek hatékonyan kihasználni a vízenergiát, azonban jelenleg csak töredékét képesek eredményesen hasznosítani, pedig a folyók vízesésben gazdagok, amely sok energiatakarékot rejt magában. Hosszú ideig a legnagyobb vízerőműnek az asszuáni Nagy-gát számított, amely Egyiptomban található és az ország teljes elektromosenergia-termelésének felét adja 1967 óta. A gát negatív és pozitív hozadékokat is rejt magában. Egyiptom felvizi ország, ezért számára nagyon fontos, hogy nincsen kiszolgáltatva teljes mértékben a Nílus vízhozamának, egyenletesen tudja szabályozni a vízmennyiséget, folyamatosan tudja biztosítani az öntözést és az energiatermelést. Viszont a gáttal megszűnt a Nílus áradása, ezzel együtt megszűnt az iszap is, amely táplálta a talajt, illetve a folyamatos öntözés révén jelentős szikesedés indult meg a térségben.

Az ugrásszerű népesség robbanás, az éghajlatváltozás káros hatásai, az ipar és mezőgazdaság szennyező tevékenysége együttesen sújtják Afrikát, így a régióban felelhető problémák egy többszörösen összetett, komplex képet mutatnak. A víz fontossága megkérdőjelezhetetlen, a kontinensre teljes mértékben jellemző, hogy a víz birtoklása egyenlő a hatalom birtoklásával.

A klímaváltozás nyomán a térség hatalmas tavai, mint a Csád-tó kiszáradásnak indultak, a Nílus vízhozama egyre csökken. Az államok készek újratárgyalni a jelenleg hatályban lévő szerződéseket, hatalmas gátakat és vízgyűjtőket építenek és katonai erővel is hajlandók megvédeni folyóikat, tavaikat. Ezek jelentős népességmozgást eredményeznek mind a kontinensen belül, mind külföldre irányulóan, amely mindinkább kiélezik a konfliktusokat. A cikk további részében a Nílust egyik leginkább meghatározó nézeteltérésbe szeretnék bepillantást nyújtani.

Etiópia vs. Egyiptom és Szudán

A víz stratégiai fontosságú. Minden olyan tevékenység, amely a víz szabályozására, mennyiségének csökkentésére irányul nemzetbiztonsági kérdésnek számít a térségben, hiszen a létfenntartást veszélyezteti. Etiópia, Szudán és Egyiptom a rendelkezésére álló édesvizet a Nílusnak köszönheti, azonban az elmúlt évtizedekben a folyó vize már nem tudta fedezni a hatalmas lakosságot számláló államok vízigényét. A konfliktus akkor éleződött ki, amikor Etiópia megkezdte – Egyiptom és Szudán tiltakozása ellenére- a térség legnagyobb duzzasztógátjának és vízerőművének, a Nagy Etióp Újjászületés Gátjának a tervezését, majd az építését. A hatalmas vízerőmű segítségével Afrika a kontinens legbefolyásosabb energiaexportőrévé kíván válni és elegendő, biztos vízkészletet szeretne felhalmozni, amellyel képes lakosságát ellátni. A duzzasztógát 2010 óta épül amerikai pénzügyi támogatással. Azonban míg az egyik nemzetnek az újjászületést szimbolizálja, addig Egyiptom és Szudán fél, hogy a gát halálra ítéli az saját mezőgazdaságukat, ipari termelésüket, édesvízkészletüket és a társadalmukat, mivel sokkal kevesebb vizet tudnak majd felhasználni.

A kérdéskört tovább bonyolítja, hogy a térségben jelenleg érvényben lévő szerződések, amelyek szabályozzák a Nílus vizének használati jogát, egyáltalán nem időszerűek. Nem tartalmazzák egyenlően a felek jogait és kötelezettségeit, illetve nem tudnak megfelelően reagálni az új biztonsági kihívásokra, mint a gyors és szabályozatlan népességszám-robbanás vagy az éghajlatváltozás negatív hatásai.

Az első jelentős szerződés, amely a mai napig érvényben van, 1929-ben köttetett Egyiptom és Nagy-Britannia között. A Nílusi Vízi Egyezmény néven elhíresült szerződés leszögezte, hogy egyetlen ország sem valósíthat meg olyan projektet a Nílus mentén és annak mellékfolyóin, amely akadályozná vagy lecsökkentené az Egyiptomba és Szudánba áramló víz mennyiségét. Továbbá megtiltja a folyó vízgyűjtő rendszeréhez tartozó államok számára, hogy a kvótákba foglalt értékek felett használják a Nílus vizét. A szerződés ellen – Egyiptom és Szudán kivételével- minden állam tiltakozik és eltörlését követelik.

A második szerződés, amelyet érdemes megemlítenünk az 1959-ben aláírt „Megállapodás a Nílus Teljes Használatáért”. Ez a megállapodás teljes jogot biztosít Szudánnak és Egyiptomnak a Nílus vize felett és feljogosítja őket az esetleges katonai támadásra is, ha valamely állam gátakkal vagy vízerőművel csökkentené a folyó vízhozamát, amely az országukba érkezik. Ezzel egyértelműen korlátozzák a térség többi államának vízrendezési jogát. Az államok aggodalmukat fejezték ki, ugyanis a gyarmatosítás időszakából származó szerződések többletjogokkal ruházták fel Egyiptomot és Szudánt, ez pedig inkorrekt a folyó felső szakaszánál fekvő államokra nézve. A folyó felső részén szövetségek alakultak ki.  Egyiptom és Szudán nem kíván engedni kedvezményezett helyzetéből, viszont Etiópia mindent megtesz a gyarmati örökség felszámolása érdekében. A hatalmas duzzasztógát építését Kairó Egyiptom ellen irányuló háborús bűncselekményként tartja számon. A felek felkérték az Európai Uniót az elmérgesedett helyzet megoldására, ugyanis az érintettek egyetértenek abban, hogy ideje kölcsönösen előnyös megoldást kötni. Egyiptom külügyminisztere, Nabil Fahmy leszögezte: „Egyiptom fenntartja magának a jogot, hogy különböző technikai, diplomáciai, jogi lépéseket vegyen fontolóra a gát építés ellen”, hiszen nemzetbiztonsági kérdésként tekinti a Nílus vizét.  Az Unió közvetítő szerepet vállalt a felek között.

Az utóbbi években számos kísérlet született annak érdekében, hogy újratárgyalják a szerződések szabta lehetőségeket. 2015-ban a felek aláírták az Alapelvekről szóló nyilatkozatot. A megállapodás az Etióp Gát felépülése nyomán köttetett és kísérletet tett a konfliktusok rendezésére és a kártérítésre, valamint kimondta, hogy elsőbbséget kell biztosítani az alvizi országoknak a gát által termelt villamos energia hasznosítására. Ennek kapcsán láthatjuk, hogy Szudán és Egyiptom megpróbálta minimalizálni az Etiópiában épülő gát és vízerőmű kapcsán elszenvedett veszteségeiket. Ám a felek között nem csitult a feszült helyzet, mely már a diplomáciai kapcsolatokra is komoly nyomást gyakorol. Kairó úgy fogalmazott, hogy az óriási vízduzzasztó tömegpusztító fegyverként is bevethető az alvizi országok ellen.

Az Etiópiában épülő hatalmas duzzasztógát elkészült, feltöltését öt-hét év alatt szeretné megvalósítani az etióp kormány. Ahmed Abij, Etiópia miniszterelnöke 2020-ban bejelentette, hogy feltöltötték az első évre tervezett szintig- 4,9 milliárd köbméter– és megkezdődik a 13 turbina közül az első kettő üzembe helyezése. A második szakaszban 13,5 milliárd köbméter víz felhalmozását tűzték ki célul. A teljes feltöltést öt-hét év alatt szeretnék kivitelezni, amelyhez 74 milliárd köbméter víz szükséges. A vízerőmű a maga 5000 megawatt teljesítményével Afrika leggigantikusabb vízerőműveként tartható számon. A vita fő kérdései a felek között jelenleg, hogy milyen ütemben fogja feltölteni Etiópia a duzzasztót, illetve mennyi víz fog az alvizi országokhoz jutni. Egyiptom vízszükségletének 90%-át a Nílusból nyeri, ezért szeretné, ha Etiópia legalább évi 40 köbméter édesvizet biztosítana számára, ám stratégiai ellenfele ennél kevesebbet ígér. A feltöltés következtében a folyó vízhozamának drasztikus csökkenésével számolnak. Egyiptom diplomáciai nyomás gyakorlásával igyekszik érdekeit érvényesíteni, egyelőre siker nélkül. Etiópia a gát segítségével nemcsak villamosenergia- szükségletét tudja kielégíteni, de javíthatja exportképességét is, illetve mezőgazdasága és ipara is fejlődésnek indulhat.

Egyiptom a diplomáciai eszközök mellett a katonai erő alkalmazását sem veti el, annak érdekében, hogy elegendő vízhez juthasson a civilizáció. A duzzasztógát megközelítése nem egyszerű az egyiptomi katonai erő számára, hiszen távol helyezkedik el a határaitól. Az egyetlen megoldás az lenne, ha Szudán reptereinek bevonásával hajthatna végre támadást a létesítmény ellen, ezzel azonban még több szereplő kapcsolódna be a katonai konfliktusba. Egyiptom részéről többször is elhangzott, hogy Etiópia felrúgta a térségben érvényben levő szerződéseket és ezzel komoly nemzetbiztonsági fenyegetést okozott a térségnek, azonban a felek eltökéltek a kölcsönösen előnyös megoldás keresésében.

Végszó

A csökkenő édesvízkészlet komoly kihívás elé állítja az országokat. A permanens vízhiány mára már egyre több fegyveres konfliktushoz vezetett és minden valószínűség szerint a jövőben is jelentős szerepet fog kapni. Az államokat komoly nemzetbiztonsági kihívás elé állítja a kérdés, és szükségét érzik, hogy más fontos területekről – mint az oktatás vagy az egészügy – forrásokat csoportosítsanak át a veszteségek minimalizálása érdekében.

„Az élet bölcsője”, Afrika esetében sincs ez másként. A kontinens államai kénytelenek megosztozni a folyók, tavak egyre csökkenő vízmennyiségén. A konfliktusok mindinkább kiéleződni látszanak, az alvizi országok elsőként kerülnek nehéz helyzetbe.

Az Etiópiában felépült hatalmas duzzasztógát most kezdi majd csak igazán éreztetni hatását, és megállapodás hiányában a konfliktusok tovább eszkalálódhatnak Szudánnal és Egyiptommal.

A Nílus már nem tudja fedezni ezeknek a hatalmas népességgel rendelkező államoknak a szükségleteit, esetleges kimerülése pedig újabb embertömegeket indíthat el Európa felé.

 

Írta: Benczik Veronika

Kiemelt kép: A Nagy Etióp Újjászületés Gátja

Forrás: Embassy of the Federal Democratic of Etiopia  

A A vízbiztonság kérdése Afrikában, a Nílus kincse bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Kis zöld emberek 2014-ben a Donbasz régióban

A katonai erő felbérlése anyagi ellenszolgáltatás fejében az ókortól része a politikai nézeteltérések rendezésének. Az 1989 és 1999 közötti évtizedben előforduló száztíz lényegesebb fegyveres konfliktus közül összesen hét volt államok közötti konfliktus, az összes többiben államon belüli, nem nemzeti hadseregek csaptak össze egymással.  A katonai magánvállalatok (private military company – PMC) általánosan biztonsági és katonai szolgáltatásokat nyújtanak a reguláris erők feladatainak egy részét átvállalva vagy felvállalva, általában az adott kormányzattal vagy magánvállalattal létrejött szerződés alapján. Leegyszerűsítve egy magánvállalat, amely profitorientált alapon olyan szolgáltatásokat nyújt, amelyeket korábban a nemzeti hadseregek végeztek. Ellátnak katonai kiképzést, hírszerzést, logisztikát, támadóharcot, illetve a konfliktuszónán belüli biztonsági feladatokat. A PMC-k elterjedéséhez az is hozzájárult, hogy a bipoláris világrend felbomlásával tekintélyes mennyiségű fegyver és emberi erőforrás állt rendelkezésre. Egy határain túl is dominanciára törekvő államnak rendkívül előnyös, hogy érdekei érvényesítéséhez nem vagy nem csak nemzeti haderejét kell használnia.

A Wagner csoport névadója az orosz katonai hírszerző szolgálat (Glavnoje Razvedivatyelnoje Upravlenyije: GRU) egyik szpecnaz alakulatának volt parancsonka, Dmitrij Utkin tábornoknak harctéri neve. A név használata állítólagos antiszemitizmusához és a nácizmus iránti furcsa romantikájához köthető. Utkin 2013-ban „szerelt le”, tartalékos tiszt lett, majd Szíriába utazott, ahol részese volt az egyik legelső orosz PMC kísérletének, a Slavonic Corpsnak. A Wagner csoport és GRU között nem csak Utkin a kapcsolat. A vállalat központja fizikailag konkrétan egy GRU-laktanya közvetlen szomszédságában, azzal azonos telken helyezkedik el Molkino városa mellett, a krasznodari körzetben. [1] A névadó azonban nem tulajdonosa a csoportnak, a háttérben a szálak Jevgenyij Prigozsin kezében futnak össze, akinek 1997-ben megnyitotta a „New Island” névre keresztelt állóhajó étterme Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin törzshelye lett, akit mindig személyesen szolgálta ki, innen kapta becenevét: Putyin séfje. Az étteremhajó közel állt az orosz elnökhöz, több nemzetközi találkozójának volt helyszíne. A sikeres és lojális szolgálat meghozta gyümölcsét. 2010-ben Prigozsin megnyitotta Szentpétervártól nem messze „Concord” nevű élelmiszerüzemét, melynek 53 millió USD költségéből az orosz állami külkereskedelmi bank, a Vnyesekonombank 81%-ot finanszírozott. Hamarosan az állami és önkormányzati megrendelések is sorra érkeztek: iskolák, közintézmények és a hadsereg szerződött le a céggel.

Genezis: Ukrajna

A Wagner PMC 2014-ben a Krím-félsziget orosz annexiója kapcsán jött létre. A félsziget orosz fél számára való stratégiai fontossága évtizedek óta köztudott, geopolitikai értekezések foglalkoztak a kérdéssel. Az Ukrajnától való elszakadás már 1992-ben felmerült, a krími parlament arra szavazott, hogy váljanak függetlenné Ukrajnától, de Kijev nyomására ezt visszavonták. Huntington 1998-as könyvében idézi egy orosz tábornokot, aki előrevetíti az eseményeket, „Ukrajna, vagy inkább Kelet-Ukrajna majd visszajön öt, tíz, tizenöt év múlva. Nyugat-Ukrajna meg menjen a fenébe!” [2] A 2014. márciusában kirobbant ukrán-orosz konfliktus során a híradások kis zöld emberkéknek írták le azokat a fegyvereseket, akik felségjelzés nélkül az ukrán féllel szemben felléptek. A csoport katonáinak többsége az orosz hadsereg veteránja. Nagy részüknek ez egy egyszerű pénzszerző foglalkozás. Egy zsoldos három hónap alatt nagyjából 16 000 USD-t keres, ami majd tízszerese az orosz hadseregben fizetett illetménynek. Egy parancsnok háromszor annyit illetményre jogosult, ha pedig egy katona elesik akció közben, a családja nagyjából 56 000 USD-t kap. 2017. november 2-án az Ukrán Biztonsági Szolgálat közleményt bocsátott ki, amelynek keretében több, mint 150 Wagner-alkalmazott megnevezése mellett titkos lehallgatások jegyzőkönyveit is nyilvánosságra hozták, amelyek bizonyítják a vállalat kapcsolatát az orosz haderővel. A Wagner csoport katonai alkalmazottainak száma a becslések szerint két- és ötezer fő között lehet.

Referenciamunka: Szíria

Oroszország geopolitikájának egyik évszázados vezérelve a jégmentes tengeri kikötők biztosítása. A szír válság kapcsán Oroszország sikerrel használta ki lehetőségét és biztosította a már 1971-óta rendelkezésükre bocsájtott, de 2008-ig nagyrészt kihasználatlan Tartusz város kikötőjét. A 2017-ben kötött szerződés 49 évre biztosítja a használatot az Orosz Federációnak. A sikernek előzménye és ára is van. A beavatkozás során az oroszok mindenképpen el akarták kerülni egy nagy áldozatokkal járó szárazföldi akció esetleges kockázatát, az évtizedes afganisztáni háború keserű emlékei miatt. A Wagner PMC létjogosultságát és részvételét Szíriában sem ismerték el hivatalosan, így biztos adat nem áll rendelkezésre arról, hogy a vállalatnak vajon hány alkalmazottja teljesített szolgálatot a térségben. Egyes becslések szerint az országban tartózkodó kontraktorok száma már a kezdeti időszakban is meghaladta a négyszázat, 2016-ban azonban ezt a számot már ezerötszáz körülire becsülték. Vélelmezhetően sokkal nagyobb számban vettek részt frontvonalbeli harcokban. A csoport szerepvállalására egyértelmű bizonyítékot szolgáltat az Iszlám Állam dzsihadistái által még 2017-ben a világhálóra feltöltött videó. A Deir ez-Zór közeli csatában elfogott két orosz férfit kivégezték. Az orosz Védelmi Minisztérium tagadta, hogy a hadsereg bármelyik tagja is eltűnt volna. A felvételen szereplő katonák hozzátartozói beazonosították őket és nyilatkoztak arról, hogy nem a hadsereg tagjaként, hanem egy vállalat alkalmazottjaként érkeztek Szíriába. A Wagner PMC szíriai szerepvállalását és a munkamegosztást a 2016-os palmürai akció tükrözi plasztikusan: először a Wagner zsoldosai mennek és „rendezik a terepet”, aztán az orosz hadsereg egységei következnek, végül a szír kormányerők és a kamerák jönnek.

 

A Wagner csoport harcosai a szíriai Palmüra romjainál közösségi médiában megosztva.

A Wagner csoport nem kiegészítője, hanem szerves része az orosz érdekek érvényesítésének, eklatáns példa erre a szíriai háború. A Prigozsinhez köthető, szinte átláthatatlan cégháló vállalkozásai a fizikai védelemért cserében nem pusztán anyagi ellenszolgáltatást kapnak, az Evro Polis Ltd. a Szíriában a biztosított olaj és földgáz kitermeléséből részesedik 25%-os arányban. 2016-ig törvényileg tiltott volt orosz állampolgárok számára az egy évnél rövidebb szerződéses katonai szolgálatteljesítés. A módosításokat a Wagner PMC „eredményei” is motiválták. A Wagner gyakorlatilag a GRU proxy hadseregeként működik, olyan feladatok elvégzésére alkalmas, ahol az elsődleges prioritás a veszteségekkel kapcsolatos beszámolók, illetve a művelet egészének titokban tartása. Ukrajna és Szíria után a Wagner PMC szolgálataira a következő országokban tartottak igényt: Líbia, Közép-Afrikai Köztársaság, Szudán, Madagaszkár, Mozambik, Venezuela. 2022. februárjában a híradások szerint ismét Ukrajnában kaptak feladatot…

 

Felhasznált irodalom:

[1] RÁCZ ANDRÁS – JÓJÁRT KRISZTIÁN: A Deir ez-Zór incidens: amerikai légicsapás orosz zsoldosok ellen Szíriában, Nemzet és Biztonság 2018/2. szám, 58. p,  http://www.nemzetesbiztonsag.hu/letoltes.php?letolt=834., letöltés ideje: 2022.02.28.

[2] HUNTINGTON, S.P.: A civilizációk összecsapása és a világrend alakulása, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1998, 274. p

Írta: Boér Zoltán

Kiemelt kép forrása: pexels.com

 

A A Wagner csoport bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Bevezetés és történeti háttér A Kuril-szigetek jogállását először az 1875-ös Szent Pétervári Szerződés rendezte, melyben Japán lemondott a Szakhalin szigetről, cserébe a Kuril-szigetekért. A második világháború végén a területet a Szovjetunió elfoglalta, amit Japán azóta sem ismer el. (Roosevelt elnök ajánlotta ezt fel a szovjeteknek, cserébe a háborúba való belépésért). A szigeteket a San Francisco-i békében is a szovjet félnek ítélte, ám ezt a szovjetek nem írták alá, így a joghatóságuk is kérdéses. A rendezetlen helyzet nem jelenti azt, hogy erről ne folytak volna már egyeztetések. 1956-ban a diplomáciai kapcsolatot felvevő szerződés alapján a szovjet fél beleegyezett, hogy két szigetet visszaszolgáltat, ez azonban azóta sem történt meg. Később Moszkva már tagadta a szigetek vitatott jellegét és ezt az álláspontot 1991-től az Orosz Föderáció is fenntartotta.

A területet jelenleg oroszok lakják, hiszen a háború után a japánokat kiűzték a területről (20 ezer főt). Így bár a nemzetiségi érv már nem áll Japán oldalán, mégis igyekszik a terület rendezését a békeszerződéshez kötni. Történt olyan megállapodás, miszerint az 1956-os szerződés talaján felgyorsítják a tárgyalásokat, de ez nem hozott gyakorlati előrelépést. Az orosz fél permanens nyomás alatt tartja a japán felet és a status quo neki kedvez, hisz Japán nincs abban a helyzetben, hogy erővel változtathasson a fennálló helyzeten.

Általánosan a szigetek jelentőségéről:

A térségben jelenlevő területi viták nem etnikai alapúak, sokkal inkább stratégiai és geopolitikai indíttatásúak. A vitatott területek nagy része emberi életvitelre jószerint alkalmatlan, azonban kizárólagos gazdasági övezetek (Exclusive economic zone, EEZ[1]) és légvédelmi azonosítási zónák (Air defense identification zone, ADIZ) létesíthetők rajtuk, melyek gazdasági és repülés-ellenőrzési szempontból hasznosak.

Az 1994-ben elfogadott ENSZ Tengerjogi Egyezmény (United Nations Convention on the Law of the Sea, UNCLOS) szabályai alapján a szigetek felértékelődtek a nemzetközi jogilag hozzájuk tartozó tengeri területek miatt. Így a szigetek háromdimenziós karaktert kaptak, nemcsak horizontálisan jelentenek joghatóságot, hanem vertikálisan a víz mélyén is. Az UNCLOS szabályai nem döntenek a szuverenitásról, azt a nemzetközi jog egyéb szervei nyilvánítják ki, azonban utalást tesz a történelmi igényekre, mint a követelések jogalapjára.

Japán 6800 szigettel rendelkezik, melyek felett a szuverenitás megerősítése egyáltalán nem tér el a nemzetközi gyakorlattól. A tengeri területeket az országok elkezdték nemzeti területekként kezelni, aminek okát jól illusztrálja a tény, hogy Japán a szigetekkel és hozzájuk tartozó EEZ-vel együtt a világ hetedik legnagyobb országának számít, azaz kétszer nagyobb Kínánál. Japánnak a térségbeli országokkal meglévő feszültségei alapvetően nem a szigetek miatt vannak, viszont ezek azok a pontok, ahol a feszültség kulminálódhat.

Japán-orosz kapcsolatok

A hidegháború vége nem hozott radikális változást Japán és északi szomszédja viszonyában, mivel a japánok napirendjét addig is és azután is a területi vita határozta meg. Kezdetben Tokió nem foglalkozott érdemben a politikai változásokkal, de az 1991-es moszkvai puccs után a Szovjetunióba küldendő gazdasági segélyekről döntött. Az északi szomszéd ugyan átalakult, a problémák azonban maradtak. Rontotta a megítélést a tovább előterületi vita, valamint a nukleáris hulladék Japán-tengerbe való szórása.

A kétoldalú kapcsolatok a Jelcin-éra alatt kezdtek javulni, ami többek közt az olyan gesztusoknak is köszönhető, mint az oroszok bocsánatkérése 1993-ban a japán hadifoglyokkal való bánásmód miatt. A japán közbeszédben újfajta Oroszország-kép volt kialakulóban, amit a shinsei roshia (newly born Russia- 新生ロシア) fogalma fémjelez a leginkább. Az 1990-es években a japán külpolitika igyekezett elválasztani a területi kérdéseket a bilaterális kapcsolatoktól. Japán emellett normatív nagyhatalomként igyekezett Oroszországnak jó példát mutatni és átvezetni a „normális” országok sorába, amelyek közé ő is került 1945 után. Bár a közvélemény és a politika pozitívabban kezdte látni Oroszországot, a katonaság továbbra szkeptikus maradt. A Kelet-Ázsiában állomásozó orosz csapatok még a lecsökkentett állománnyal együtt is jelentősebbek voltak, mint ha csak védelemre rendezkedtek volna be. Az attitűdváltozást csak az észak-koreai nukleáris krízis hozta el, ami következtében az elsőszámú fenyegetést már nem Oroszország jelentette.

1997-ben Oroszország Japán aktív közreműködésével belépett az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködésbe (Asia-Pacific Economic Cooperation, APEC), ám a segítség ellenére Japán a G7 szervezetben igyekezte gazdasági hierarchiáját megőrizni északi szomszédjával szemben. Japán az aktív segítségnyújtással igyekezett kifejezésére juttatni a felsőbbség-érzését a politikai mellett a gazdasági színtéren is. Továbbá sor került 1998-ban az első – nem-amerikaiakkal tartott – külföldi közös haditengerészeti gyakorlatra az oroszokkal.

A 2000-es évek Oroszországa irányt váltott, így politikai értelemben az ország letért a Japán-típusú útról. Azonban a gazdasági együttműködés továbbra is virágzott a két ország közt: japán befektetések áramlottak Oroszországba, technológiatranszfer is történt, a befektetők pozitívan nyilatkoztak Oroszországról. Az iraki háború és a növekvő versengés Kínával arra késztette Japánt, hogy alternatív energiahordozó-ellátóhoz forduljon, így lett Oroszország energiabiztonság szempontjából egy lehetséges alternatíva (Szakhalin II gázvezeték) a közel-keleti ellátási útvonalhoz képest.

A szigetvita

Egyesek szerint vitatható, hogy a szigeteknek stratégiai jelentőségük lenne. Egy esetleges terület átadás után valószínűtlen, hogy amerikai vagy japán csapatok állomásozhatnának a területen az orosz ellenkezés miatt.  Mivel Kína felemelkedése minden figyelmet megkövetel Japántól, ezért a szigetek „elengedése” reálpolitikai szempontból stratégiai sikert is jelenthetne. Gazdasági szempontból pedig még egyértelműbb a helyzet, hiszen olcsóbb megvenni az ott előállított és kinyert nyersanyagot és élelmiszert, mint helyben kitermelni.

Japánban a két belpolitikai kurzus abban egyetért a világháború megítélése kapcsán, hogy Japán áldozatként került ki a konfliktusból. A konzervatívok szerint a Nyugat áldozata, a progresszív oldal szerint pedig saját hadseregének áldozata. A szovjet megnemtámadási egyezmény felrúgását pedig kétpárti egyetértés ítéli árulásnak, mely során inherensen japán területeket zsákmányoltak a szerződésszegők.  A „no visa” program keretében elűzött japánok vitatott területre utazhatnak és ott élő oroszok érkezhetnek Japán földre, aminek a célja a kapcsolat erősítése és megoldás találása a vitára. Japánnak a közvetett célja az is, hogy az oroszoknak megmutassa, mennyivel jobban élhetnek japán fennhatóság alatt, így kifejezésre kerülhet a japán egyediség és felsőbbrendűség-érzés.

A megoldás nehézségei

A 2000-es években hiányzott a két fél közti kapcsolatokból a vízió. 2012-től pozitív dinamika jellemezte, de 2014-es ukrajnai események ismét beárnyékolták a kapcsolatokat. Az orosz kapcsolat rendezése fontos lenne, mert Oroszország 2014 óta egyre közelebb kerül Kínához. Ha ez így marad, az Egyesült Államokkal szemben erősödő feszültség az oroszokat is Japán ellen hangolhatja, ezért Tokiónak érdeke lenne rendeznie a kétoldalú kapcsolatait Oroszországgal, hogy stratégiai teret hagyjon északi szomszédjának a kínai kapcsolatokkal szembeni alternatívakeresésben.

2016-ban Putyin ajánlatott tett arról, hogy a két déli terület visszatérhet Japánhoz, míg a két északi szigeten pedig a japánok kaphatnak gazdasági előjogokat. Abe Shinzo miniszterelnök gazdaságilag igyekezett hatni az orosz félre, befektetéseket és gazdasági együttműködéseket kezdeményezett. A megállapodások lényege a vitatott területen éledező gazdasági tevékenység erősítése volt, anélkül, hogy a felek feladnák a követeléseiket.

Japán identitásának része az, hogy a négy kérdéses szigetet illegálisan bitorolták el tőlük. Az orosz álláspont szerint a Jaltai rendezés alapján jár nekik a terület. A megnemtámadási szerződést pedig jogosan rúgták fel, hiszen az ENSZ Alapokmánya szerint bárki jogosan háborút indíthatott a tengelyhatalmak ellen. Ezt később Japán is aláírta, így elismerve az ellene indított hadüzenet jogosságát. Emellett az orosz nép a területtel való „kereskedést” a felmenők elárulásának tekintené. Az orosz fél szkeptikus azokkal a japán ajánlatokkal kapcsolatban, amiket a terület átadása utánra ígértek. Ezen ígéretek a masszív japán tőkebeáramlás képében jelennek meg, ám eddig az északi szomszéd nem volt elsődleges célpontja a japán tőkének. A megegyezést hátráltatja még az is, hogy a két félnek olyan szövetségesei vannak, melyek egymással szemben egyre ellenségesebb hangot ütnek meg.

Biztonságpolitikai faktor

Oroszország az elmúlt években igyekszik felfegyverezni a kelet-ázsiai országrészeit, beleértve az Okhotsk-tengert. Védelmi céllal telepítenek területmegtagadó fegyverrendszereket, melyek érintik a szigeteket is, ez része a tágabb orosz hadsereg-modernizációnak is. A 2018-ban folytatott tárgyalások egyik fő ütközőpontja a Japán által üzembehelyezett amerikai Aegis ballisztikus védelmi rendszer, melyet Moszkva fenyegetőnek érzékel.

Az orosz fél csalódásának adott hangot, hogy Japán nem saját maga fejleszti haderejét és részt vesz az Egyesült Államok globális ballisztikus rakétavédelmében. Tokió hangsúlyozta, hogy a fegyverrendszer Észak-Korea miatt szükséges, azonban Szergej Lavrov külügyminiszter kiemelte, hogy lényegtelen, ki ellen irányul a védelem, a globális paritás jegyében az oroszoknak is reagálniuk kell erre, hasonló képességek telepítésével.

Abe Shinzo kijelentette, hogy nem engednek majd amerikai csapatokat a szigetekre és 2019-ben hozzátette, a területátadás nem járhat az ott élő lakosság áthelyezésével. Még ebben az évben mind orosz, mind japán lakosság részéről hatalmas kritika érte a tárgyaló feleket. Bár Abe kijelentette, hogy nem engedne amerikai csapatokat a szigetre, azonban ezt az orosz fél nem tekinti betartható ígéretnek, tekintettel arra, hogy Japánt nem tartja biztonsági kérdésekben teljesen szuverénnek. Illetve kétséges, hogy Japán ezt megtenné-e, hiszen ezzel megbontaná az amerikai védernyőt és ez a Kínával fennálló szigetvitájára is hatással lehetne. Az orosz elvárás, miszerint Japánnak vele szemben fel kéne hagynia a szankciókkal, szintén valószínűtlen elvárás. Még ha fel is hagyna velük, az amerikai szankciók extraterritoriális jellege miatt a japán vállalkozások elkerülnék a szankcionált gazdasági szereplőket.

Jelenlegi helyzet

Mivel 2020-ban az orosz alkotmány reformja lehetetlenné tette az orosz területekről való lemondást, ezért a területcsere- és átadás az alkotmány által tiltott dologgá vált. Az új japán miniszterelnök, Suga Yoshihide igyekezett kinyilvánítani a tárgyalási szándékát az orosz fél felé és ez elől ők sem zárkóztak el. A megegyezés lehetőségét azonban korlátozza a tény, hogy 2021 év végén az oroszok 300P Bastion-P mozgatható parti védelmi rakétarendszert telepítettek a szigetekre, amely rakétarendszer fontos elemét kepézi az orosz területmegtagadó képességnek.

 

[1] Kizárólagos gazdasági övezet: a kizárólagos gazdasági övezet nem haladhatja meg az alapvonaltól mért 200 tengeri mérföldet (370,4 km). Kizárólagos gazdasági övezetén belül a parti ország ellenőrzi az összes gazdasági forrást (pl. halászat, bányászat és olajkutatás), valamint az ilyen források esetleges környezetszennyezését.

EUR-Lex: Az Egyesült Nemzetek tengerjogi egyezménye

Írta: Bán Zoltán

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A A japán-orosz területi vita múltja és jelene bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Szomszédságpolitika Az Európai Unió 2004-ben elindított szomszédságpolitikája keretében tíz déli szomszédját, illetve 2007-től öt keleti szomszédját támogatja szakpolitikai eszközrendszerein keresztül olyan kulcsterületeken, mint az ifjúságpolitika vagy a klímapolitika. Mindennek célja, hogy az Európai Unió mint felelős szomszéd és normatív hatalom segítse a határa mentén elhelyezkedő országokat a stabilitás, a biztonság és a prosperitás fokozásában. Mindezek elérésére az Európai Unió számos projektet indít a régiókban, illetve diplomáciai és egyéb jellegű cselekménnyel is segíti ezen országokat. Algéria

Algéria tekintetében a legjelentősebb történés az, hogy az észak-afrikai ország októberben az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank 73. részvényese lett, így az EBRD már az országban is szélesebb körben támogathatja a befektetéseket és politikai reformokat.

Egyiptom

Az észak-afrikai ország tekintetében októberben és novemberben számos kiemelt esemény történt. Az Unió vezető tisztségviselőivel jónéhány egyeztetésre került sor. Sameh Shoukry, egyiptomi külügyminiszter és Ylva Johansson, a migrációért, a belügyekért és az állampolgárságért felelős uniós biztos 2021. november 15-én elindította a harmadik EU-Egyiptom migrációs párbeszédet, amely a migrációval kapcsolatos átfogó együttműködést célozza az érdekelt felek között. A migráció főbb kérdésköre mellett a társadalmi-gazdasági szempontokról és a munkahelyteremtésről is szó esett többek között. A migrációval kapcsolatos bűncselekmények is a tárgyalás napirendjét képezték, mint az emberkereskedelem és az embercsempészet elleni küzdelem, a legális migráció előmozdítására irányuló erőfeszítések támogatása. Ugyanezen napon Charles Michel, az Európai Tanács elnöke Kairóban találkozott Abdel Fattah al-Sisivel, Egyiptom elnökével. A találkozó napirendjének témáját elsősorban az EU és Egyiptom közötti gazdasági és politikai kapcsolatok alkották, így például a két elnök érintette az alapvető szabadságjogok és emberi jogok helyzetét, valamint a regionális stabilitást és biztonságot, illetve a terrortámadások nyomán kialakult jelenlegi nemzetközi feszültségeket. Korábban, október 17. és 20. között az EBRD alelnöke, Alain Pilloux Egyiptomba látogatott, ahol az egyiptomi kormány tisztviselőivel találkozott, az ország stratégiájának megvitatására, illetve különböző projektek elindítása és az üzleti szférával való találkozók lebonyolítása céljából. Pilloux biztosította az országot a szervezet elkötelezett támogatási szándékáról is. Az EBRD Egyiptomban számos tevékenységet végez, például nagyvonalú kölcsönökkel járul hozzá a nők helyzetének javításához a KKV-szektorban.

Izrael

Az Európai Unió és Izrael Állam közötti politikai nézeteltérések a vizsgált időszakban is folytatódtak. Az Unió novemberben ismételten felszólította az állam vezetését, hogy szüntesse be a telepesmozgalmat érintő tevékenységét. Az üzenet apropója az volt, hogy az időszakban közel 4200 újabb lakóegység megépítésére írt ki Izrael pályázatot, amelyek többsége Ciszjordánia területét is érintette. Mindezen tevékenysége a zsidó államnak megnehezíti a Palesztinával való kiegyensúlyozottabb viszony előmozdítását.

Jordánia

A Jordán Hásimita Királyság tekintetében az időszakban elsősorban a környezeti és energiabiztonságot célzó projektek kerültek fókuszba. A fenntartható hulladékkezelést célzó DECOST projekt keretében például közoktatási intézményekben tartottak figyelemfelhívó órákat és több komposztáló vagy szelektív hulladékgyűjtő eszközt is kihelyeztek. Októberben Jordánia vízügyi és öntözési minisztere és különböző vállalatok 24 millió euró értékű szerződést írtak alá az EU és több európai partner társfinanszírozó (pl. AFD – Agence Française de Développement) jelenlétében az Irbidi Kormányzóság vízhálózatainak megerősítésére és szerkezetátalakítására. Mindez kiemelten fontos a térség vízbiztonságának előmozdításában. Októberben Jordánia csatlakozott a Globális Metán Kezdeményezéshez is, amelynek célja a részes felek metánkibocsátásának redukálása. Mindez elengedhetetlen a globális felmelegedés lassítása okán, hiszen a metán kibocsátásának redukálása az egyik leghatékonyabb eszköz rövidtávon a globális felmelegedés csökkentését célzó célkitűzések kapcsán. Emellett az ENI CBC MED által is társfinanszírozott ESMES projekt tekintetében az érintett részes felek is megvitathatták novemberben az ország előtt álló energiahatékonysági fő akadályokat, illetve jógyakorlatokat és tapasztalatokat cserélhettek. A társadalmi és egészségügyi biztonság területén is történtek előrelépések: az Unióval szoros együttműködésben az Al-Balad rádió kampányt indított a vakcinákkal kapcsolatos dezinformáció következményeinek visszaszorítására a lakosság körében. Emellett az EDU-JORDAN és EDU-SYRIA program keretében kilenc projektet indítottak novemberben a kiszolgáltatott jordán és szíriai menekültek és fiatalok megélhetési lehetőségeinek javítására. A Királyságot novemberben Várhelyi Olivér, szomszédságpolitikáért és bővítésért felelős biztos is meglátogatta, hogy több vezető tisztségviselőjével találkozzon az országnak, s így megerősítse az Unió és Jordánia közötti partnerséget, illetve előmozdítsa a déli szomszédokra vonatkozó gazdasági és beruházási terv és a földközi-tengeri térségre vonatkozó új menetrend célkitűzéseinek végrehajtását.

Libanon

A közel-keleti ország tekintetében elsősorban az energia- és klímapolitikához kapcsolódó projektek kapták a hangsúlyt a vizsgált időszakban: Kfarzabad községben új napelemes rendszer települt, amely elsősorban a vízellátást segíti elő. A telep kiemelt fontosságú, hiszen hozzájárult ahhoz, hogy a közelmúlt energiaválságai során 16 000 személy vízellátása legyen folyamatos.  Emellett a 8 ország részvételével futó MAIA-TAQA projekt keretében javaslatokat gyűjtöttek be kisüzemi kísérleti szennyvíztisztító telep és annak áramellátására szolgáló napelemes rendszer és az öntözőrendszer megvalósítására.

Az Európai Unió az országban zajló történésekre is reagált: az októberi tüntetéseken eldördülő lövések kapcsán felhívta az érdekelt felek figyelmét arra, hogy nyugodtan és felelősségteljesen járjanak el annak érdekében, hogy megakadályozzák az erőszak további fokozódását ebben a kritikus időszakban.

Marokkó

A vizsgált időszakban az észak-afrikai ország tekintetében elsősorban a klímapolitika területére esett a hangsúly. Októberben Marokkó csatlakozott a Globális Metán Kezdeményezéshez is, amelynek célja a részes felek metánkibocsátásának redukálása. Mindez elengedhetetlen a globális felmelegedés lassítása okán, hiszen a metán kibocsátásának redukálása az egyik leghatékonyabb eszköz rövidtávon a globális felmelegedés csökkentését célzó célkitűzések kapcsán. Emellett az Európai Unió és tagállamai szeptember 30. és október 17. között marokkói régióiban “Cselekvés és ambíció” címmel klímadiplomáciai heteket indítottak, a Glasgow-ban megrendezésre kerülő klímakonferenciára való felkészülés érdekében.

Tunézia

Tunézia esetében is elsősorban a fenntarthatóság és környezetvédelem került az EU homlokterébe. A COMMON projekt tekintetében helyi halászokkal beszéltek a tengeri szemét halászatra kifejtett hatásáról. Emellett az EBRD 6.2 millió euró kedvezményes kölcsönt biztosít az ország számára, az olívaolaj-szektor fejlesztése érdekében.

Azerbajdzsán

Azerbajdzsán számára az EU elsősorban a COVID-19 járvány leküzdésében nyújtott segítséget. Az EU a WHO-val további egészségügyi felszereléseket és eszközöket adományozott Azerbajdzsánnak, hogy segítse a betegek felépülését a COVID-19-ből, illetve a mentális egészséggel foglalkozó intézményekben segíti a fertőzés mielőbbi kimutatását célzó tudás fejlesztését. Emellett az EU segíti az ország fenntartható és zöld fejlődését: ezúttal egy olyan platform létrehozásával, amely segíti a KKV-szektor résztvevőit a zöld mechanizmusok elsajátításában.

Fehéroroszország

Fehéroroszország kapcsán az Európai Unió felhívta a kelet-európai ország figyelmét arra, hogy egyedüliként alkalmazza a halálbüntetés mechanizmusát a kontinensen, s ennek kapcsán aggodalmát fejezte ki az igazságszolgáltatás és jogállamiság nem megfelelő funkcionálása kapcsán, amely gyakran eredményezi az önkényesség gyakorlatának alkalmazását, illetve az ítéletek helytelenségét is. Mindennek kapcsán kiemelten aggasztó a halálbüntetés érvénye az országban, s az Unió sürgeti Fehérországot annak eltörlésére. A következő történés is az igazságszolgáltatáshoz kapcsolódik: az EU megbízottjai és nagykövetei a politikai foglyok családtagjaival találkoztak, amelyet követően az EU a következőket fogalmazta meg: „a transzatlanti nemzetek közössége továbbra is követeli a Fehéroroszországban önkényesen fogva tartott összes személy azonnali szabadon bocsátását, beleértve a politikai foglyokat is”.

Grúzia

Grúzia esetében az EU meglehetősen átfogó területeket célzott. Az országnak elsősorban az irreguláris migráció elleni küzdelemben és a határbiztonság fokozásában segédkezett modern okmányellenőrző eszközök adományozásával. Emellett a gazdasági biztonság elmozdítása tekintetében 6 millió eurónyi kedvezményes kölcsönt folyósított az ország vezető bankjának, hogy az továbbhitelezze a COVID-19 járvány által súlyosan érintett KKV-szektor számára.

Moldova

Moldova esetében az unió figyelme elsősorban az energiabiztonságra, illetve a társadalmi biztonságra esett. Az Unió támogatta két moldáv régió vízellátási kapacitásának növelését, amelynek következtében 37000 moldáv állampolgár vízellátása válik biztosítottá, emellett egy másik régió szennyvíztisztító és csatornarendszerzéséhez is hozzájárul. Moldova gázellátási problémáival kapcsolatban Ursula von den Leyen biztosította az országot az EU szünetlen támogatásáról, illetve a további támogatási intézkedések megvizsgálásáról. A közlekedés területén az EBRD 23.5 millió euró értékű kedvezményes kölcsönt biztosít az ország vasúti szolgáltatójának a vasutak infrastrukturális fejlesztésére.

A társadalmi és politikai biztonság tekintetében az egyik legfontosabb esemény az EU és a Moldovai Köztársaság éves emberi jogi párbeszéd megtartása volt. A felek számos kérdésről folytattak megbeszéléseket: az EU emberi jogi politikájának alakulásáról, a demokráciáról és a választási jogokról, az igazságszolgáltatási rendszerről, a munkaügyi normák végrehajtásáról, a médiaszabadságról, a gyermekek jogairól és a nemek közötti egyenlőségről is. Moldova az időszakban ratifikálta a nőkkel és lányokkal szembeni erőszak megelőzéséről és leküzdéséről szóló, jogilag kötelező erejű Isztambuli Egyezményt is, amely mindenképpen előremutató az ország társadalmi és politikai biztonságának fokozása tekintetében.

Ukrajna

Ukrajna esetében a legkiemelendőbb esemény az EU releváns szakpolitikájának kontextusában az, hogy az ország, mint nem uniós állam elsőként vehette át a Duna-stratégia elnökségét. Emellett a környezeti biztonság területén a Fekete-tenger védelméhez is hozzájárult az EU az EU4EMBLAS projekt keretében a főbb szennyeződések felkutatásával.

Örményország

Az országba látogatott október 4 és 8. között az EB területért felelős igazgatója, az EIB elnöke, illetve az EBRD elnöke. A látogatás célja az EU-s projektek megtekintése volt, illetve a kormány tagjaival, valamint a kulcsfontosságú üzleti és civil társadalmi szereplőkkel való találkozás az Örményország fejlődését célzó főbb cselekvési területek megvitatására. Emellett figyelmet kapott a vízbiztonság is, így például az EU4SEVAN projekt tekintetében a Sevan-tó megőrzésének elősegítése.

Környezet- energia- és klímapolitika

Az Európai Unió és tagállamai számára kiemelten fontos a fenntarthatóságra való törekvés. A fenntarthatóság előmozdításához az integráció nem csupán uniós szinten, hanem nemzetközileg is hozzájárul. Az Európai Unió egyik kiemelt célja, hogy 2050-re elérje a karbonsemlegességet, amely hozzájárul például mind az egészségesebb élettérhez, mind az energiahordozók rendelkezésre állásának szűkösségéből adódó konfliktusok redukálásához.

A vizsgált szakpolitika területén az időszakban kiemelt figyelmet kaptak a harmadik országokkal vagy régiókkal való partnerségek. Sor került a klímaváltozás elleni fellépés területén a partnerségi kapcsolatok és együttműködések megerősítésére az indiai–csendes-óceáni térség országainak vezetőivel, az Unió a Mediterráneumért és az Afrikai, Karibi és Csendes-óceáni Államok Szervezete (AKCSÁSZ) szervezet tagországainak vezetőivel, illetve a Kínai Népköztársasággal is.

Az Európai Unión belüli szakpolitikai történések tekintetében kiemelendők az új beruházások létesítése, illetve az éves jelentések elfogadása. A Bizottság meghirdette 1,5 milliárd eurós költségvetésű, nagyszabású projektjét, amely a megújuló energia, az energiaigényes iparágak, az energiatárolás, valamint a szén-dioxid-leválasztás, -felhasználás és -tárolás terén áttörést jelentő technológiákat fog finanszírozni. A projekt az Innovációs Alap pénzügyi keretéből valósul meg, amely a világ egyik legnagyobb, az innovatív, alacsony szén-dioxid-kibocsátású technológiák előmozdítására irányuló programja. Egyedülálló, hogy az Alapot az EU kibocsátáskereskedelmi rendszerének kibocsátási egységeinek árveréséből származó bevételekből finanszírozzák. Az éves jelentésekből megtudható, hogy az uniós intézkedések nagyban hozzájárulnak a 2030-ig vagy 2050-ig kitűzött célok megvalósításához, azonban további, sürgető intézkedések szükségesek. Többek között a közúti közlekedési üzemanyagok üvegházhatásúgáz-intenzitásának 4,3%-os csökkenéséről, a  2019-es adatokhoz képest az üvegházhatású-gázok kibocsátásának közel további 10%-kal való csökkenéséről, illetve a villamosenergia- és gázárak általános csökkenéséről is beszámoltak.

Szankciós politika

Az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikájának egyik eszköze a szankciók vagy korlátozó intézkedések, amelynek eszköztára több tevékenységből is áll. Az Európai Unió korlátozó intézkedései a politikai párbeszédtől, a kiegészítő intézkedéseken át a más rendelkezésre álló eszközökig is terjedhetnek. A szankciók elfogadásával több célt is szolgálhat az EU, így az EU értékrendjének, alapvető érdekeinek és biztonságának védelmét, a nemzetközi béke és biztonság fenntartását, a konfliktusok megelőzését és a nemzetközi biztonság erősítését. Mindennek címzettje lehetnek különböző országok kormányai, egyéb szervezetei, csoportok és szerveződések, illetve egyének is.

Az EU idén számos szankcióval sújtotta Nicaraguát és annak állampolgárait. A nicaraguai aggasztó helyzet 2018 óta áll fent, s az Unió 2019-ben léptetett életbe először szankciókat a közép-amerikai országgal szemben. Októberben az Unió meghosszabbította további egy évvel a 14 nicaraguai állampolgárt érintő korlátozásokat, amelyek a vagyonaik befagyasztására, a pénzeszközök rendelkezésükre bocsátásának tilalmára, illetve beutazási tilalomra vonatkoznak. Nicaragua mellett az Ukrajna területi integritását és szuverenitását aláásni célzó törekvéseket is aggodalommal követi az Unió. Októberben további 8 személyt sújtott szankcióval az integráció, így jelenleg összesen 185 személyt és 48 egyéb entitást szankcionál az EU az ukrán helyzet kapcsán.  Az EU szankciós listájára felvett személyek között vannak olyan igazságszolgáltatási tisztviselők is, akik a Krím-félszigeten és Szevasztopolban az orosz törvények betartatásáért felelősek. A megjelölt személyek vagyonának befagyasztását – ideértve a pénzeszközök rendelkezésre bocsátásának tilalmát – és utazási tilalmat foglal magában a szankciórendszer. Az EU novemberben további szankciókkal reagált a fehérorosz migrációs helyzetre, amely az EU külső határait érintik: egy módosítással az Unió már megcélozhatja azokat a magánszemélyeket és szervezeteket, akik a Lukasenko-rezsim olyan tevékenységeit szervezik, amelyek az EU külső határainak illegális átlépésére irányulnak. Az Unió novemberben további 4 újonnan kinevezett szír minisztert vett fel szankciós listájára. A közel-keleti ország vonatkozásában először 2011-ben vezetett be az EU szankciókat, s azóta mintegy 287 személyt és további 70 egyéb szervezetet tartalmaz a lista. A szankciók célja az ország döntéshozóinak presszionálása a tárgyalások megkezdésére és a helyzet politikai rendezésére. A szankciók elsősorban a vagyoneszközök befagyasztását, illetve beutazási korlátozásokat tartalmaznak, de idetartozik még az olajimport tilalma, bizonyos befektetések korlátozása, a Szír Központi Bank EU-ban lévő eszközeinek befagyasztása, valamint a politikai céllal felhasználható eszközök és technológiák exportkorlátozása.  Törökország engedély nélküli fúrási tevékenységét a Földközi-tenger medencéjének keleti részén is aggodalommal követi az Unió az elmúlt években, elsősorban a térségben kiéleződő energiadiplomáciai konfliktus kapcsán. Az EU épp ezért egy évvel meghosszabbította a szankciórendszert, amely elsősorban utazási korlátozásokat és a pénzeszközök hozzáférésnek korlátozását jelenti. Októberben a Tanács további egy évvel, 2022. október 16-ig meghosszabbította a vegyi fegyverek elterjedése és használata elleni korlátozó intézkedéseit is. A jelenlegi szankciórendszert először 2018-ban vezették be a vegyi anyagok kifejlesztéséért és használatáért közvetlenül felelős személyek és szervezetek ellen. A korlátozó intézkedések, amelyek jelenleg 15 egyént és 2 jogi személyt érintenek, az EU-ba történő utazási tilalmat, valamint a magánszemélyek vagy jogi személyek vagyonának befagyasztását tartalmazzák. Ezenkívül az EU-beli személyeknek és szervezeteknek tilos pénzeszközöket rendelkezésre bocsátani a szankcionáltak számára. Az Unió az időszakban hasonlóképpen meghosszabbította a szankciókat az Al-Káidához és a Dáeshez köthető egyének és szervezetek vonatkozásában is.

Írta: Mészáros Kinga

Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-21-2-I-NKE-131 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A EU Hírfigyelő 2021 október-november bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A Biztonságpolitikai Szakkollégium hosszú ideje nem rendezett előadást, konferenciát, vagy bármilyen eseményt, amely nem az online térben zajlott volna. 2022. március 1-jén, kedden azonban elkezdődik tavaszi konferenciasorozatunk: első eseményünk a Vallás és Biztonság témáját járja körbe, ismertetve a Szakkollégium kreditesített kurzusát! 

A színvonalas, 14 héten át tartó kurzus témáinak részletes ismertetése az érdeklődők és egyetemi hallgatók számára is elérhető regisztrációt követően.  A Szakkollégium a Nemzeti Tehetség Program keretében valósítja meg a szakmai kurzusról szóló prezentációt, mely által a résztvevők bepillantást nyerhetnek a vallás és biztonság szinte kimeríthetetlen témájának történeti vonatkozásaiba és aktualitásaiba egyaránt.

A részvétel regisztrációhoz kötött, amelyet az alábbi linken, érdeklődők és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem hallgatói számára eltérő fülön lehet megtenni:

https://ludevent.uni-nke.hu/event/1722/ 

Hallgatók, figyelem! Az esemény kollégiumi pontszerző!

Az alkalomról további információkat az alábbi linken érhetnek el: https://fb.me/e/3nXHPeOtC 

Szeretettel várjuk eseményünkön!

 

Biztonságpolitikai Szakkollégium

A Vallás és Biztonság – új BSZK-s esemény! bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Ausztria – a „labor”, amely Európában elsőként kötelezővé tette a koronavírus elleni védőoltást, azonban ameddig a regnáló hatalom eljutott eddig a pontig, sok biztonságpolitikai és alkotmányjogi krízisen ment keresztül az ország. A Corona-Ampelnek nevezett besorolások kísértetiesen hasonlítanak a Németországban megjelent Ampelsystem-megoldásokra, azonban a színek és a funkciók tekintetében különbözőek, nemcsak a két ország nemzetstratégiái miatt, hanem az elnevezés félreérthetősége miatt is.

Meginogni látszott a biztosnak vélt szomszédos ország: belpolitikai feszültségek, korrupciós, média által is felfújt botrányok, kancellári ideológiai pálfordulással egybekötött hatalomátvétel, új tisztségek a régiek mellett, új hatalmi funkciók – és ezzel párhuzamos néhol bizonytalan törekvések jellemzik a mai Ausztria kül-és belhoni viszonyait.

Az ország alig heverte ki a több esetben elkövetett terrorcselekményeket; 2020-ban és 2018-ban Bécsben, 2017-ben Linzben, 2016-ban Himbergben, 2013-ban pedig Wörgl városában követtek el kisebb-nagyobb terrorcselekményeket, melyek rendre nagy közfelháborodást váltottak ki az osztrák lakosságból. Csak a két bécsi támadást jelzi a nyomtatott sajtó konkrétan az iszlám vallással kapcsolatos terrorista merényletekként, kiemelve ezzel az Iszlám Államot, mely nemcsak, hogy beszivárgott az országba, hanem potenciálisan a legnagyobb veszéllyel fenyegeti a közép-kelet-európai férfi lakosságot. Annál is inkább igaz ez az állítás, mert 2016-tól kezdve egyértelműen kimutatható, hogy több mint 330-an vállalták az erőszakos radikalizálódást, ezáltal tagjává váltak a Szervezetnek, mely ma már megszámlálhatatlanul sok és változatos előképzettségű személy közül válogathat. Habár népszerűsége az országban az utóbbi években rendre visszaesni látszik, az állam területén még mindig jelen van az Iszlám Állam kulturális maradéka.

A 2014-es évtől kezdődő és még a mai napig sem csitulni látszó menekültválsággal kapcsolatban ismert és beazonosított osztrák terroristák egyike sem származott azonban azokból a csoportokból, akik Szíriából, Irakból vagy éppen Afganisztánból érkeztek. Egy sokkal fontosabb csoportosulás jelent meg, a csecsen bevándorlás példája ezzel szemben azt támasztja alá, hogy az iszlám vallású polgárháborús gócpontokból érkező (sok esetben illegális) migráció hosszabb távú kockázatokat hordoz magában.

A Második Osztrák Köztársaságban a szociáldemokraták külügyi- és integrációs minisztere 2013-2017 között Sebastian Kurz, a 2017 decemberétől már a Néppárt színeiben hatalomra kerülő kancellár, akinek markáns elképzelései között szerepelt az Európai Unió külső határvédelmének erősítése, illetve a migráció más célországba való áthelyezése. Példaként említette Törökországot mint célországot, illetve több esetben nevesítette az Afganisztánból érkező menekülteket, és ugyanekkor a migrációs útvonalak változtatásának lehetőségét eszközölte volna, emellett Magyarországgal karöltve lezáratta az egyik legfontosabb folyosót, a balkáni útvonalat. Mindezen intézkedések rövid távon megoldást jelentettek ugyan, de hosszabb távon sajnos a rendszert alapjaiban nem tudták megváltoztatni.

2017-ben az osztrák sajtóban csak „Kurz-bandaként” emlegetett újonnan megalakult rezsim sebezhetetlennek vélte magát, olyannyira, hogy a frissen megválasztott kancellár belső tisztogatásba kezdett: a szintén néppárti színekben politizáló elődjét, a Néppárt akkori elnökét – Reinhold Mitterlehnert – kellett kiejtenie a ringből, majd ezt követően megpróbálták a közösségi médiát elsősorban saját pártjuk különböző propagandáira használni. A politikusnak azonban számos támogatója akadt, elsősorban a gazdagabb társadalmi réteg köréből, akik jelentős pénzadományokkal támogatták a jobboldali elképzeléseket és ezt a kancellár maximális mértékben ki is használta, piramis-szerűen felépített hatalmi struktúrába burkolózva.

2018-ban az Európai Unió soros elnökségét betöltő Ausztria egy még biztonságosabb Európát tűzött ki célul, Kurz hangsúlyozta, hogy „védelmező Európát akar”. Ez összhangban volt az ÖSS-el, ez a 2013 júliusában elfogadott törvény határozza meg az osztrák biztonságpolitikát. Az országhoz hasonlóan átfogónak és integráltnak kell lennie, aktív tervezés és szolidáris végrehajtás kell jellemezze. Az átfogó biztonság jelentése szerint a külső és belső, valamint a polgári és katonai biztonsági szempontok szorosan összefüggenek. Az integrált biztonságnak alkalmaznia kell az állami és a nem állami szereplők közötti munkamegosztást, ugyanakkor mindezek túlmutatnak a klasszikus biztonsági osztályokon, miután ezek a gazdasági, társadalmi, integrációs, fejlesztési, környezetvédelmi, mezőgazdasági, pénzügyi, közlekedési és infrastrukturális, oktatási, információs és kommunikációs, valamint egészségpolitikai eszközöket jelentik. A szolidaritás alapjaira építkező biztonságpolitika figyelembe veszi, hogy a semleges Ausztria és az Európai Unió biztonsága ma nagymértékben összefügg.

A déli határok védelme kiemelt figyelmet kapott mind osztrák, mind pedig német részről, azzal kiegészülve, hogy mindkét ország tranzitzónákat kívánt létrehozni határaik védelme érdekében, illetve Kurz külön kitért arra, hogy a Frontex-et, az EU határvédelmi ügynökségének megerősítését támogatja a szlovén-osztrák határszakaszon. Látni való, hogy a kancellár egész személyisége, illetve az ÖVP, az Osztrák Néppárt meghatározta az ország biztonság- és védelempolitikáját oly módon, hogy Kurz már integrációs miniszterként bekerülhetett a nagybani politikába, elkezdhette az európai határzár egyre szélesebb és szigorúbb ellenőriztetését, és ezektől az elvektől egyik kancellársága idején sem tágított. Két választást nyert meg, a jobbközép Néppárt kulcsfigurájaként 2021. október 9-én bejelentette lemondását, teljesítve ezzel a Néppárt akkori koalíciós partnerének, a Zöldek kívánságát. Ebben oroszlánrésze volt a gazdasági és korrupciós ügyekkel foglalkozó Osztrák Államügyészségnek (WKStA), mely megvádolta a kancellárt, ami neki és kormányának egyidejű bukásához vezetett. Kurz utódjául a külügyminiszter Alexander Schallenberg választatott, aki azonban csak 55 napig maradt hatalmon, önként mondott le a hivataláról, az ő utódja a belügyminiszter, a jelenleg is kormányzó Karl Nehammer.

Ausztria legaktuálisabb biztonságpolitikai kérdése a mindmáig jelen lévő koronavírus. Európában unikumnak számít, hogy kötelezővé tette ezév februárjától felnőtt lakosságának a védőoltás felvételét. Kezdetben a 14. életévtől számították, azonban ezt rövid idő múlva kitolták 18 évre, március közepétől pénzbüntetés jár az oltatlanoknak, a rendvédelmi szervek szúrópróba-szerűen ellenőrizhetik a közúti forgalmat, Corona-Ampel (Korona-jelzőlámpa) pedig színekkel jelzi és tájékoztatja az osztrák lakosságot egy adott régió fertőzési szintjéről, az erre szolgáló weboldal áttekintést ad az aktuális regionális és országos járványügyi intézkedésekről. A Corona- Ampel a COVID-19 terjedésének és a járványhelyzet regionális felmérésének eszköze, ami lehetővé teszi a felelős politikai döntéshozók és hatóságok számára egyaránt, hogy a színeknek megfelelő védelmi intézkedéseket kezdeményezzenek. A nagyon alacsony kockázatú besorolást zöld jelzőlámpával jelölik, az alacsony kockázatú régiók sárga-zöld színűek, a közepes kockázatot sárgával jelzik, a magas kockázatút narancssárga jelöli, végül a piros szín a nagyon magas kockázatot jelenti.

Túl azon, hogy az oltás kötelező felvételét némi türelmi idővel sürgeti a jelenlegi kormány, nem elhanyagolható az a szempont sem, hogy a szomszédos Németországhoz hasonlóan Ausztriában is a közösségi média hatására egy jelentős tömeg oltásellenes, ezen tömegek állandó tüntetése és esetleges vandalizmusa, rongálási kedvük a regnáló hatalommal szemben hónapról hónapra nő, ahogy a felháborodás és az elkeseredettség a másik oldalon a halálesetekre vonatkozóan. A kötelezés egy megoldás, egy javaslat, azonban a mai fejlett Nyugat-Európában nem lehet nem despotikusan hozzáállni egy ilyen mértékű kérdéshez, ami a legfejlettebb országokat is bezárva tartotta, maga Ausztria is az elsők között zárta le külső határait. Hasonlóan a német példához, az Ampelsystemhez, ahol a hatalmon lévő politikai pártok színeit jelzik a jelzőlámpa fényei, ez a minta visszaköszön az osztrák korona-mintában is, de míg egyik egy ideológiai többes, addig a másik tények halmaza marad.

Az itt felsorolt tények egy forgatókönyvet tartalmaztak, amely történhetett volna másképp is, más helyszínen, azonban a terrorizmus, az emberkereskedelem, a koronavírus nemzetközi megjelenése, az elsősorban bel- és csak másodsorban külpolitikai harcok az országban a kormány bukásához vezettek. Sebastian Kurz emigrációja az Amerikai Egyesült Államokba és a tagországok, az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikája mind-mind azt mutatják, hogy mindezen tények összefüggésben vannak és együtt értelmezhetőek egy olyan országban, amely Magyarország számára példa is lehet, azonban elrettentően is hathat bizonyos kérdésekben, amelyek tisztázása kollektív, és nem egyéni szinten kell, hogy megvalósuljon.

Írta: Ábrányi Endre

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A Ausztria jelzőlámpái bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Tavaly múlt negyven éve, hogy az Izraeli Légierő 1981. június 7-én lebombázta az iraki Osirak atomerőművet. Az akció az Opera Hadművelet néven vonult be a hadtörténelembe és az elmúlt években egyre több részlet vált ismertté ezzel a komoly szervezést és felkészülést igénylő művelettel kapcsolatban, amely az iraki atomprogram végét jelentette. A cikk első részében röviden bemutatom a műveletre való felkészülést, majd pedig a végrehajtást, ezt követően pedig megpróbálom felvázolni, hogy az iráni atomprogram hasonló felszámolására lenne-e lehetősége napjainkban az Izraeli Légi- és Űrerőknek. Előzmények

Az iraki atomprogram kezdetei az 1970-es évek közepéig nyúlnak vissza, amikor francia segítséggel elkezdték építeni a Bagdadtól 20 km-re délre található Osirak atomerőművet. Az izraeliek már a program kezdetétől fogva megkérdőjelezték azt, hogy az iraki rezsim a nukleáris technológia békés célú felhasználására törekszik. Az 1980-ban kezdődött iraki-iráni háború során Izrael felvette a kapcsolatot az iráni vezetéssel és segítséget ajánlott fel. Az addig elképzelhetetlen együttműködést sikerült tető alá hozni a közös ellenséggel, Irakkal szemben. Az izraeliek iraki célpontok felderítési adatait (amelyek között természetesen az Osirak atomerőmű is szerepelt) juttatták el Teherán részére. Az 1979-es iráni forradalmat követő amerikai fegyverembargó miatt Irán légiereje nehézségekkel küszködött. Az amerikai gyártmányú F-4 Phantom típusú vadászgépeket az izraeliek látták el alkatrészekkel. Az Iráni Légierő egy alkalommal csapást mért az Osirak atomerőműre, azonban a 225 kg-os bombák kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy komoly kárt tegyenek az infrastruktúrában. Az iráni akció nehezítette egy későbbi művelet sikerét is, hiszen az iraki vezetés ezután joggal számíthatott arra, hogy a jövőben az atomerőmű megsemmisítésére további próbálkozások fognak történni. Az akció mielőbbi végrehajtását az a tény is sürgette, hogy néhány hónappal később került volna sor a hasadóanyagok feltöltésére, ezért még azelőtt kellett elpusztítaniuk az erőművet. Ha ezt követően kerül sor a támadásra, az jelentős sugárszennyezettséggel járhatott volna az erőmű környezetében, ami komoly károkat okozhatott volna, kiváltva a nemzetközi közösség rosszallását.

A tervezés

A művelet tervezésénél több szempontot kellett figyelembe venniük a légierő szakembereinek. A legfontosabbak között szerepelt a célpont nagy távolságban való elhelyezkedése, valamint az a tény, hogy a környező arab országok légterén keresztül lehetett csak megközelíteni az atomerőművet. Az Opera Hadművelet tervezése már jó egy évvel az akció végrehajtása előtt kezdetét vette. Mivel Izrael szomszédságában ellenséges arab országok helyezkedtek el, ezért a legoptimálisabb útvonalat kellett megtalálni. A szír légtéren való áthaladást gyorsan kizárták és a választás a déli útvonalra esett, ami Jordánián és Szaúd-Arábia északi részén át vezetett az atomerőműig, körülbelül 1050 km hosszan. Azért erre az útvonalra esett a választás, mert Szaúd-Arábia ritkán lakott északi részén kisebb volt az esélye, hogy feltűnő legyen az izraeli harci kötelék, valamint a radarlefedettség is gyérebb volt ebben az országrészben. A repülés célpontig tartó szakaszát zárt kötelékben tervezték megtenni, úgy, hogy a gépek mindössze 2-3 méterre repülnek egymástól 60 méteres magasságban, hogy a radarok minél később észlelhessék őket. A célpont előtt terveztek nagyobb magasságba emelkedni, ahol a kísérő vadászgépek biztosítják a légteret, a bombákkal felszerelt gépek pedig csapást mérnek az atomlétesítményre. Ekkor merült fel egy lényeges probléma. Az izraeli légierőben szolgáló F-15-ös és F-4-es vadászgépek a harcászati hatósugarukat tekintve alkalmatlannak bizonyultak a feladatra, vagyis, ha póttartályokkal biztosítják a megfelelő üzemanyag mennyiséget, akkor a felszerelhető bombák mennyisége nem lett volna elegendő. Az iráni példából kiindulva szóba sem jöhettek a 225 kg-os bombák, hanem 907 kg-os bombák bevetésével számoltak a művelet tervezői. Az említett két repülőgéptípus hiányosságait az abban az időszakban megrendelt amerikai F-16-osokkal tervezték kiküszöbölni. Izrael az 1970-es évek végén 75 darabot rendelt az új fejlesztésű vadászgépből és az iráni forradalom következtében létrejövő amerikai fegyverembargónak köszönhetően előbb jutottak hozzá a típushoz, mivel az amerikaiak az Irán számára korábban legyártott példányokat kezdték el leszállítani. Az Opera Hadművelet kezdetére Izrael már rendelkezett a típus több tucat példányával. Már az Egyesült Államokban típusátképzésen résztvevő pilótákból kiválasztották (ekkor még az ő tudtuk nélkül) azt a nyolcat, akik részt vesznek majd a műveletben. Az USA-ból hazatérve megkezdték a felkészülést. A hatalmas távolságú bevetésre való felkészülés során a Földközi-tenger fölött hajtottak végre gyakorlórepüléseket, akkora távolságban, amilyen messze az atomerőmű található. A tervek szerint egy 14 gépből álló köteléket hoztak létre, amely 8 darab F-16-osból és 6 darab F-15-ösből állt. Ez utóbbiak biztosították teljes légiharc fegyverzettel a vadászkíséretet. Az F-16-osok két darab 907 kg-os bombával, a szárnyvégeken két darab AIM-9 Sidewinder kishatótávolságú infravörös önirányítású légiharcrakétával és három darab póttartállyal voltak felszerelve. Az F-16-osok hatósugara is kívánni valót hagyott maga után, így az eredeti szárny alatti 1 400 literes póttartályok helyett az izraeli mérnökök 2 200 literes póttartályokat terveztek a típushoz, így már elegendőnek bizonyult a bevetéshez az üzemanyagmennyiség.

1.ábra Az Osirak atomerőmű elleni támadásban résztvevő egyik F-16A típusú vadászgép. Forrás: www.britmodeller.com

A nagyjából egy éves felkészülést követően eljött az akció végrehajtásának ideje, azonban több apró hiba csúszott a gépezetbe. Az izraeliek mindenképp a meglepetés erejére támaszkodtak, hogy minél kisebb eséllyel következzen be veszteség és minél nagyobb eséllyel tegyék használhatatlanná az atomerőművet. Ennek megfelelően teljes titoktartás mellett kellett végrehajtani a hadműveletet. A végrehajtás első dátuma 1981. május 14 vasárnapra esett, mivel ekkor nem dolgoztak az atomerőműben a francia mérnökök. A Sínai-félszigeten található Etzion légibázist jelölték ki a feladatra, mivel Jordánián és Szaúd-Arábián keresztül innen volt a legkönnyebben megközelíthető a célpont. A feladatban résztvevő 14 vadászgépet a műszakiak elkezdték felkészíteni a bevetésre, üzemanyaggal, fegyverzettel látták el őket, anélkül, hogy bárki tudta volna a bázison, hogy mi lesz a célpont. Röviddel ezután azonban bekövetkezett az első hiba. A Moszad tisztje, Shamai Golan egy aktatáskában iraki dinárt hozott az akcióban résztvevő pilóták számára, arra az esetre, ha iraki területen katapultálnának a sivatag fölött, a helyi törzseket kenőpénzzel tudják megvásárolni a segítségnyújtásért cserébe. Azonban Golan az őt szállító repülőgép lépcsőjén megcsúszott és az aktatáskát elejtette, az kinyílt és a tartalmát szétfújta a szél. A repülőtér állománya segédkezett a pénz összeszedésében, azonban az iraki pénznem láttán nem sokat kellett gondolkodniuk, hogy vajon melyik országban lehet a célpont. Az említett eset mellett ráadásul az egyik pilóta nem törölte ki a gépe navigációs rendszeréből a célpont koordinátáit, így az egyik műszaki katona gyorsan rájött, hogy a cél az iraki atomerőmű. Az akció híre eljutott néhány politikusig is, ezért az akkori izraeli miniszterelnök, Menahem Begin az ellenzéki vezető, Simon Peresz nyomására a bevetés törlésére utasította a légierőt. Végül kiderült, hogy jobban jártak az akció törlésével, mivel a műszakiak nem megfelelően állították be a bombák gyújtószerkezetét, így azok nem okoztak volna túl nagy kárt az atomerőműben. A következő időpontot május 31-re tűzték ki, de ez is meghiúsult, mivel néhány nappal korábban Anvar Szadat egyiptomi elnök találkozót szervezett izraeli kollégájával. Az egyiptomi-izraeli békefolyamatot semmiképpen sem akarta az izraeli kormány egy másik arab országot ért támadással veszélyeztetni. A támadás új időpontja június 7.-ére esett és már semmilyen váratlan akadály nem gördült az Opera Hadművelet megkezdése elé.

Az Opera Hadművelet végrehajtása

Május 14.-éhez hasonlóan a gépek felkészítése megkezdődött az Etzion légibázison. Néhány tartalék gépet is felkészítettek, ugyanis a szoros időbeosztás miatt még a legkisebb hiba kijavítására sem volt idő. Meghibásodások miatt egyébként igénybe is kellett venni néhány darabot, így azokba ültek át a pilóták. Az akció délutánján az Izraeli Légierő elterelő műveletekbe kezdett. Más repülőterekről több, mint 70 darab vadászgép szállt fel, hogy elterelje a támadásra kijelölt 14 gépről a környező arab országok figyelmét. A támadó kötelék délután 16:01-kor megkezdte a felszállást. A felszállást követően navigációs hiba miatt egy zsúfolt tengerparti strand fölött haladtak el, majd az Akabai-öböl felett repülve jött az újabb nehézség. Husszein, Jordánia királya, aki maga is pilóta volt, éppen a jachtján tartott pihenőt, amikor a felfegyverzett izraeli vadászgépek elhúztak felette. Azonnal értesítette rádión az illetékeseket, hogy tájékoztassák a környező arab országokat, mert valamelyiküket támadás fenyegeti. A hadművelet összetettségét és szervezettségét azonban jól jellemzi, hogy a hívás nem a jordán hadsereghez futott be, hanem egy arabul kiválóan beszélő Moszad-ügynök biztosította a királyt arról, hogy mindent megtesznek az ügy érdekében. A többi arab országhoz természetesen nem jutott el a hír. A csapásmérő kötelék 60 méteres magaságban zárt kötelékben tette meg a körülbelül másfél órás utat az atomerőműig. Az ilyen kis magasságban történő kötelékrepülés nagy koncentrációt igényel és nagyon megterhelő a pilóták számára. A legkisebb hiba is az akció végét jelenthette volna. A támadó kötelék 17:35-kor kezdte meg a bombázást. A vadászkíséretet ellátó F-15-ösök nagy magaságba emelkedtek és bekapcsolták a fedélzeti lokátoraikat, hogy felderíthessék az esetleg felszálló iraki vadászgépeket. Az F-16-osok megkezdték a rácsapásokat az atomerőműre és egyenként megváltak a bombáiktól. A 16 bombából 14 okozott kárt az erőműben, 2 pedig célt tévesztett. Az iraki légierő nem veszélyeztette az izraeli gépeket, a légvédelem némi aktivitást mutatott, azonban találatot nem ért el. A támadás végeztével és a meglepetés erejének elmúltával a vadászgépek utazómagasságra emelkedtek és elindultak a biztonságot nyújtó hazai légtér felé, ahol többek között légiutántöltő gépek és F-15-ösök várták őket, hogy az esetlegesen felszálló arab vadászgépektől megvédjék a kötelék tagjait. Az akció teljes sikerrel zárult, sikerült ember- és gépveszteség nélkül teljesen felszámolni az iraki atomprogramot. A bevetést követően a világsajtót bejárta a hír, amelynek komoly súlya volt. Ronald Reagan amerikai elnök például az akciót követő hónapokban nem engedélyezte vadászgépek eladását Izrael számára. Majd, ahogy elültek a politikai hullámok, újra megkezdték az amerikai fejlesztésű vadászgépek exportját.

Az iráni atomprogram

Egy olyan magas színvonalon kivitelezett hadművelet esetén, mint amilyen az Osirak atomerőműre mért csapás volt, felmerül a kérdés, hogy az iráni atomprogram esetében kivitelezhető lenne-e egy hasonló akció. Mint ismeretes, a korábbi amerikai elnök, Donald Trump 2018-ban kiléptette országát az iráni atomprogram rendezését érintő egyezményből. Habár az Egyesült Államokon kívül az egyezményben maradó felek (Egyesült Királyság, Franciaország, Németország, Oroszország, Kína, Európai Unió) tartották magukat a dokumentumban foglaltakhoz, Trump döntésére válaszul Irán megkezdte a hasadóanyag további dúsítását. Szakértők szerint már csak néhány hónapnyira van egy atombomba előállításához megfelelő mennyiségű dúsított urán előállításától. Joe Bidennek sem sikerült még országát visszavezetnie a megállapodásba, továbbá Emmanuel Macron francia elnök 2022. január 30.-án a tárgyalások felgyorsítását és az iráni atomprogrammal kapcsolatos helyzet diplomáciai úton való rendezését sürgette. Mindeközben Iránban is változott a belpolitikai helyzet, ugyanis Ebrahim Raiszi konzervatív gondolkodású iráni miniszterelnökkel kell megegyezésre jutni. Jelenleg még nem tudható, hogy a tárgyalások milyen irányt vesznek a nagyhatalmak és Teherán között, azonban az biztos, hogy az elmúlt években többször felmerült Izrael részéről az iráni nukleáris létesítmények elleni támadás gondolata, de ez bonyolultabb kezdeményezés lenne még az Opera Hadműveletnél is. Ahogy az Osirak atomerőmű elleni támadás is kiváltotta abban az időben az Egyesült Államok nemtetszését, úgy jelenleg az afganisztáni kivonulást nemrég lebonyolító Biden adminisztrációtól sem várható el, hogy katonai segítséget nyújtson egy Irán elleni akcióhoz. Ezenkívül a bagdadi atomerőművel ellentétben az iráni nukleáris program a hatalmas területű ország több pontján szétszórva működik, így egyetlen összpontosított csapással lehetetlen felszámolni a teljes atomprogramot. Az iráni létesítmények eleve nagyobb távolságban helyezkednek el Izraeltől (1200-1500 km-re) mint annak idején az Osirak atomerőmű.

2. ábra forrása: Profitline.hu

Ahogy az iráni belpolitikai helyzet is megváltozott az elmúlt években, úgy a világpolitikai helyzet is átalakulóban van. Az arab országok jelentős része tart Irán közel-keleti térnyerésétől, így talán elképzelhetővé válik egy arab-izraeli koalíció, amit elősegíthet a 2020. augusztusában a Fehér Házban aláírt Ábrahám-egyezmény, amellyel megvalósult a békekötés Izrael és az Egyesült Arab Emirátusok (EAE) között. Egy hónappal később Bahrein is békeegyezményt írt alá, majd Szudán is felvette a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel. A Közel-Keleten Jordániával együtt már három országgal rendeződtek Izrael kapcsolatai, bár Szaúd-Arábia még óvatosabb, de szintén közeledésről érkeznek hírek. Ahogy fentebb említésre került, az iráni atomlétesítmények a nagy távolságuk és nagy területen való elhelyezkedésük miatt jelentősen megnehezítik egy hadművelet végrehajtását, azonban az arab szövetségesekkel már nem tűnik kivitelezhetetlennek. Az EAE légitámaszpontjai közelebb helyezkednek el Iránhoz, így onnan lenne célszerű a bombázásokat megindítani. Ha a teljes nukleáris infrastruktúra nem is, de a Busehr atomerőmű mindenképp elérhető az Emirátusok területéről. Továbbá 2012 körül nemhivatalosan híre ment, hogy egy Irán elleni katonai akció esetén Azerbajdzsán az izraeliek rendelkezésére bocsátaná a légitámaszpontjait. Napjainkban, egy esetleg létrejövő izraeli-arab koalíció esetén is komoly taktikai előnyöket biztosítana az azeri támaszpontok használata. Az ajánlat valóságtartalmát nem tudjuk ellenőrizni, annyi azonban bizonyos, hogy Azerbajdzsán jó kapcsolatokat ápol Izraellel, amit a nagy értékű izraeli fegyverek beszerzése is alátámaszt, valamint Azerbajdzsánnak vannak nézeteltérései Teheránnal, az Irán északi részén található azeri kissebség okán. Az azeri-iráni kapcsolatokat az sem tereli pozitív mederbe, hogy a 2020-ban lezajlott, Hegyi-Karabahot érintő összecsapások során Örményország Irán támogatását élvezte. Amennyiben a rendelkezésre álló haditechnikai eszközöket vesszük figyelembe, úgy az Izraeli Légi- és Űrerők is komoly fejlődést mutatnak. Néhány éve megkezdődött az 5. generációs amerikai gyártmányú F-35-ösök rendszeresítése, amelyek generációs ugrást jelentenek a légierőben szolgáló, egyébként korszerűnek számító F-15-ösökhöz és F-16-osokhoz képest. Az F-35-ös a köznyelvben „lopakodóként” emlegetett ún. alacsony észlelhetőségű típus, amelynek a harcászati hatósugara eléri az ezer kilométert. Az EAE részére az USA korábban leszállított 80 darab F-16-ost, amelyek a típuscsalád legkorszerűbb tagjai közé sorolhatók. Az elmúlt években az EAE több más arab országgal párhuzamosan hatalmas fegyverbeszerzési programokat indított, amelyek során a pénz számított a legkevésbé. Technikai értelemben tehát meglenne a lehetőség egy iráni atomlétesítményeket érintő csapássorozat végrehajtásához, azonban a fenti nehézségeken túllépve (például a létesítmények nagy területen való elhelyezkedése) nem mehetünk el szó nélkül az iráni hadsereg képességei mellett sem. Az 1979-es forradalom utáni amerikai fegyverembargó nyomán az iráni légierő arra kényszerült, hogy a korábban amerikai forrásból beszerzett vadászgépeket az amerikai alkatrészellátás nélkül üzemeltesse. Az F-14, F-4 és F-5 típusok a forradalom óta viszonylag zavartalanul üzemelnek a légierőnél. A pontos darabszám és a gépeket érintő fejlesztések azonban nem ismeretesek. Orosz forrásból is beszerzésre kerültek harci gépek (Mig-29, Szu-24, Szu-25), valamint Sz-200, Sz-300 és Tor légvédelmi rakétarendszerek. Ha az Iráni Légierő technikai eszközeinek egy része elavultnak is számít, akkor sem valószínű, hogy az izraeliek veszteségek nélkül tudnának végrehajtani egy, az irakihoz hasonló akciót. Ha egy bombázás politikai hozadékát vizsgáljuk, akkor lehetséges, hogy az izraeli és az arab országok közvéleménye helyeselné az iráni atomprogram ellehetetlenülését, azonban a nemzetközi közvélemény reakciói nehezebben kiszámíthatók. Az Egyesült Államok az akciót bizonyosan nem támogatná, hiszen nem valószínű, hogy az ukrán-orosz konfliktussal párhuzamosan, vagy a közeli jövőben szembehelyezkedne az Iránt támogató Moszkvával egy újabb „fronton”. Az iráni atomprogramot érintő tárgyalásokban résztvevő nagyhatalmak sem valószínű, hogy örülnének a különutas megoldásnak. Iráni részről átfogó támadás nem valószínű az arab országok, vagy Izrael ellen, de az szinte biztos, hogy a Teherán által támogatott libanoni Hezbollah és palesztin Hamász terrorszervezetek aktívabban támadnák rakétáikkal az izraeli területeket.

Összegzés

Jelenleg az iráni atomlétesítmények elleni csapásnak kevés az esélye, de van olyan fejlemény, amely valószínűsíti, hogy a támadás lehetőségét fenntartják. Az izraeli vadászgépek légiutántöltését biztosító, elavult Boeing-707-esekből álló flotta lecserélése folyamatban van a vadonatúj Boeing KC-46A Pegasus típusra. Az eredetileg 2024-re tervezett szállítások megkezdését azonban előrébb kívánta hozni Izrael, ezért az Egyesült Államokhoz fordult azzal a kéréssel, hogy néhány példányt soron kívül, azonnal átvehessenek. Mivel valószínűsíthetően egy Irán elleni katonai akció terve indokolja a tankergépek gyorsított beszerzésének igényét, ezért az Egyesült Államok megtagadta a program felgyorsítását. Ugyanakkor az arab országokkal kötött békeegyezmények is valószínűleg túl frissek ahhoz, hogy közös katonai műveletben vegyenek részt az arab monarchiák Izraellel. Egy iráni atomprogramot érintő hadművelet végrehajtása nem zárható ki teljesen, de a programmal kapcsolatos kérdések remélhetőleg diplomáciai úton fognak rendeződni. Megfelelő biztonsági garanciák mellett a tárgyalásokon résztvevő nagyhatalmak is elégedettek lehetnének, valamint a nyugati szankciók feloldását követően Irán is elindulhatna egy komoly gazdasági fellendüléssel kecsegtető úton.

Írta: Láng Róbert

Felhasznált irodalom

Kővári László (2011) Iraki atomprogram: törölve. Aranysas Magazin, XI. évfolyam, 2011. november. 10-15. oldal.

Kővári László (2012) Esélylatolgatás. Újabb háborús veszély a Közel-Keleten. Aranysas Magazin, XII. évfolyam, 2012. július. 34-37. oldal.

Kiemelt kép forrása: flickr.com (Bellefonte Nuclear Plant Scottsboro Alabama)

A Az Opera Hadművelet. Várható-e második felvonás Iránban? bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

“Russia is never as strong as she looks, but never as weak.”

Talleyrand

Ukrajna mára az európai biztonság neuralgikus pontjává vált. Ebben az értekezésben arra keresek választ, miért és hogyan jutott el az ország és az európai politika a mai helyzethez.

A szocialista tábor és azt követően a Szovjetunió válsága és felbomlása után új történelmi helyzet alakult ki Európában. A második világháborút követő geopolitikai felállás, azaz a Szövetségesek által ellenőrzött területek politikai érdekszférává történő átalakulása a szovjet megszállási övezetben a kommunista vezetésű monolitikus pártállamok létrejöttéhez vezetett, amelyekben – legalábbis névleg – mindenfajta nemzeti önállóságot a proletár internacionalizmus ideológiájának rendelt alá, a nacionalista erőket, mint a nemzetek közötti konfliktusok okozóját – ha kellett, erőszakosan – elnyomták.

Természetesen ez nem akadályozta meg egyes államokban a többségi nemzet más nemzetek elleni elnyomását, vélt kultúrfölényének érvényesítését. Ez volt a jellemző a Tito halála utáni Jugoszláviára, az orosz kultúrdominanciával áthatott Szovjetunióra, a magyarokat elnyomó nacionál-kommunista Romániára, de bizonyos mértékig a szlovákokat egyes cseh nacionalisták által csak „hegyi cseheknek” tituláló Csehszlovákiára is.

Az önálló ukrán nemzetállam megalakulása a széteső Szovjetunió agóniájának az eredménye, egyben az ukránok többségének óhaját tetőzte be, akik a birodalomhoz tartozás helyett nemzetállami keretek között kívántak élni.

Ez a folyamat azonban nem aratott osztatlan lelkesedést egyesekben. Ahogy Putyin elnök fogalmazott: „szeretném hangsúlyozni, hogy az a fal, amely az elmúlt években Oroszország és Ukrajna között, egy lényegében azonos történelmi és szellemi térség részei között emeltek, szerintem a mi nagy közös szerencsétlenségünk és tragédiánk…”.

Történelmi áttekintés

A Bizánci Birodalom által birtokolt Krím-félsziget lakossága az 5. századtól kezdve felvette a keresztény vallást. A 7. század körül kialakuló, a mai Ukrajna keleti felét is magába foglaló Kazár Kaganátusban a zsidó vallás államvallássá lett, ami jelentős zsidó lakosság letelepedését hozta magával. Etelköz és Levédia is a különböző történelmi-tudományos nézetek szerint Dél-Ukrajna területén található, bár a pontos helyükről a történészek vitatkoznak. Ide feltehetően a 7. század körül érkeztek a magyarok, akiket 893 táján a besenyők követtek. A 9. században varég törzsek vonultak be északról a Dnyeper folyó mentén új településeket alapítva, aminek eredményeként 860-ban jött létre Kijev, amely később a keleti szlávok központi városává vált. A 10. századtól kezdve egyre erősödött a szláv dominancia, ami a 943-ban indított támadás során a Kubányi-síkság kazár területeit elhódította és végül 965-ben a sarkeli csatában megdöntötték a Kazár Kaganátust.

A Kijevi Rusz a térség szláv őshazájának tekinthető, és ahogy a történésszé előlépett Putyin elnök írta az Orosz Elnöki Hivatal honlapján megjelent cikkében „…Az oroszok, az ukránok és a fehéroroszok mind az Ősi Rusz leszármazottjai, amely Európa legnagyobb állama volt. A szláv és más törzseket a hatalmas területen – a Ladogától, Novgorodtól és Pszkovtól Kijevig és Csernyigovig – egy nyelv (amit ma óorosznak nevezünk), gazdasági kapcsolatok, a Rurik-dinasztia fejedelmeinek uralma kötötte össze és – a Rusz megkeresztelkedése után – az ortodox hit. Szent Vlagyimir – aki egyszerre volt Novgorod hercege és Kijev nagyhercege – spirituális választása még ma is nagymértékben meghatározza világnézetünket.”

A Batu kán vezette XIII. századi mongol betörés lényegében megsemmisítette a Kijevi Ruszt, illetve annak helyén már korábban kialakult nagyhercegségeket. A mongol uralom után a hatalmas területre a Lengyel-Litván Unió, a Moszkvai Nagyhercegség és a terjeszkedő Oszmán Birodalom próbálta meg a hatamát kiterjeszteni, de ezzel együtt egy sajátságos államalkulat jött létre, amelynek jellegzetes példája a Zaporozsjei Szics, a kozák szövetség. A Szics nem ismerte el egyetlen feudális állam uralmát sem, és egyúttal Európa „szegénylegényeinek” menedéke volt, ahol skótoktól a németeken át lengyelek és magyarok is menedéket találtak. A kozákok tagadhatatlanul a kor fenegyerekei voltak, amit mi sem bizonyít jobban, mint a hagyomány szerint a szultán behódolásra felszólító levelére írt válaszlevél, amely meglehetősen szokatlan diplomáciai stílusban adta a padisah tudtára az elutasító választ. Bár a levél eredetisége vitatott, mégis sok művészt megihletett, akik közül a legismertebb talán Repin, aki megfestette az eseményt.

Kép forrása

A mind a lengyel, mind az orosz, mind a török uralom ellen harcoló Kozák Hetmanátus lényegében felmorzsolódott és végül az orosz állam magába olvasztotta Kijev városát és a Dnyeper folyó bal partján fekvő területeket, beleértve a Poltava régiót, a Csernyigovi régiót és Zaporozsjét. Ezeket a területeket „Malorossia”-nak (Kis-Oroszországnak) nevezték el. Az „Ukrajna” elnevezés az óorosz „okraina” (vidék, gyepű, kerület, periféria) szóból ered, amely már 12. századi írott forrásokban is megtalálható, különféle határ menti területekre utalva. Az „ukrán” szó pedig a levéltári dokumentumok alapján eredetileg a külső határokat védő határőrt jelenti.

Az orosz uralom természetesen nem ismert el semmiféle nyelvi-etnikai önállóságot vagy különállást. A Putyin által is képviselt nagyorosz értelmezés szerint „objektív bizonyítékok vannak arra vonatkozóan, hogy az Orosz Birodalom a malorusz kulturális identitás aktív fejlődésének volt tanúja a nagyobb orosz nemzeten belül, amely egyesítette a velikorusokat, a maloruszokat és a beloruszokat.”

A 18. század második felében, az Oszmán Birodalommal vívott háborúk eredményeként Oroszország elfoglalta a Krímet és a Fekete-tenger térségét, amely területek a Novorossija nevet kapták, amelyet más orosz tartományokból áttelepített szlávokkal népesítettek be. A hivatalos nagyorosz történelemszemlélet szerint a „Lengyel–Litván Nemzetközösség felosztása után az Orosz Birodalom visszakapta a nyugati óorosz területeket, kivéve Galíciát és Kárpátalját, amely az Osztrák – majd az Osztrák–Magyar – Birodalom része lett”.

A cári uralom alatt Ukrajna sem volt mentes a gyakori zsidóellenes pogromoktól és a rendszert megdöntő bolsevikok új államába – rövid önállóság után – Ukrajna is be lett olvasztva tagköztársaságként 1924-ben. A nagyorosz mentalitást magáévá tevő neofita Sztálin nem tolerált semmiféle független ukrán nemzeti öntudatot. A kollektivizálást követő nagy éhínség, a Holodomor során ukránok millió haltak meg Európa legjobb termőföldterületein.

A második világháború német megszállása során ukrán nacionalisták tízezrei álltak be a németeket támogató katonai egységekbe, sőt a Waffen SS két hadosztálynyi ukránt toborzott soraiba. A háborút lezáró békeszerződés során Ukrajnához csatolták Kárpátalját, Bukovinát és Moldávia egy részét, valamint 1954-ben az időközben a deportálások eredményeként orosz többségűvé vált Krím-félszigetet. 1992-ben a megalakult Ukrán Köztársaság ezt az örökséget vette át. A rendkívül jó természeti adottságokkal (termőföl, ásványkincsek, ipari kultúra) rendelkező ország azonban nem tudott átütő fejlődést elérni sem társadalmi, sem gazdasági téren. A korrupció, a szovjet időkből örökölt korszerűtlen iparszerkezet, a sok tekintetben elavult technológiájú nehézipar, az orosz gazdaságtól való függés hátrányait egyik elnöki időszakban sem tudta az ország leküzdeni.

A nemzeti identitás megerősítését, az évszázados eloroszosítás eredményeként eredetüktől „elidegenedett” lakosság vissza-ukránosítását a nacionalisták folyamatosan követelték, ami a 2014-es Majdani forradalom után a 2019. április 25-én elfogadott államnyelvi törvényt eredményezte. Ez kötelezővé teszi az államnyelv használatát mindennemű szolgáltatói szféra számára, beleértve az internetes platformokat is.

A magyar külpolitika a nyelvtörvényben a nemzeti kisebbség jogainak csorbítását látja, ennek megfelelően nemzetközi és kétoldalú fórumokon is tiltakozásának adott hangot. Az ukránosítási törekvés elleni tiltakozás egyik eszköze Ukrajna EU és NATO csatlakozási-együttműködési törekvéseinek blokkolása. Ez főként amerikai részről váltott ki nemtetszést.

A magyar-ukrán kétoldalú kapcsolatok története

Az ukrán-magyar kapcsolatok története vonatkozásában egy évezredre mehetünk vissza. 895-ban a hét törzs Árpád vezér vezetésével benyomult a Kárpát medence területére, a mai Ukrajna területén keresztül. Ezt idéző emlékmű ma is áll a kárpátaljai Vereckei-hágón, amiről a Budapesti Ukrán Nagykövetség is megemlékezik. A XI században, a Kijevi Rusz fénykorában, I. András magyar király feleségül vette Bölcs Jaroszlav lányát, Anasztáziát. Tudjuk, hogy a magyar királyok több hadjáratot is vezettek Halics-Ladomér irányában. Fontos esemény még az 1837-ben Budán megjelent első ukrán nyelvű almanach, amelyet Markijan Shashkevics, Jakov Holovatsky és Ivan Vahylevych, a „Ruszka trijca” kör tagjai adtak ki az egykori Magyar Királyi Nyomdán keresztül. 1918-ban megnyílt Budapesten az Ukrán Népköztársaság Rendkívüli Diplomáciai Képviselete, amely 1924-ig működött, és az Ukrán Népköztársaság valamennyi diplomáciai képviselete közül utolsóként szüntette be tevékenységét. 1991. december 3-tól – Lengyelország és Kanada után – Magyarország harmadikként ismerte el Ukrajnát független államként, és ugyanezen a napon lépett hatályba Ukrajna és Magyarország között a diplomáciai kapcsolatok létrehozásáról szóló jegyzőkönyv, így Magyarország az első ország volt, amely a függetlenné vált Ukrajnával diplomáciai kapcsolatot létesített.

1991. december 6-án Ukrajna és Magyarország között aláírásra került a Jószomszédság és az együttműködés alapjairól szóló szerződés, mely 1993. június 16-án lépett hatályba. Jelenleg Ukrajnának Magyarországon nagykövetsége működik Budapesten, valamint konzulátusa Nyíregyházán, Magyarországnak pedig nagykövetsége Ukrajnában (Kijev), főkonzulátusa Ungváron és konzulátusa Beregszászban. 2003-ban Magyarország az elsők között ítélte el az 1932-33-as az ukrán népirtást, a Holodomort. Ukrajna és Magyarország kétoldalú kapcsolatának fontos tényezője a mintegy 150 000 fős magyar kisebbség Ukrajnában és a mintegy 7 000 magyarországi ukrán helyzete.

Azonban jelenleg az ukrán-magyar kapcsolatok problematikus kérdései közé tartozik a fentebb említett nyelvtörvény kapcsán az ukrajnai magyar nemzeti kisebbség jogainak oktatási és nyelvi vetületeivel foglalkozó kérdések megoldása, amelyet Magyarország a NATO-Ukrajna Bizottság legmagasabb szintű üléseinek blokkolása feloldásához köt 2017 óta. Magyarország ugyanakkor támogatja Ukrajna szuverenitását és területi integritásának helyreállítását, elítélte a Krím Oroszország általi megszállását és fenntartással ugyan, de támogatja az EU-szankciókat Oroszországgal szemben. Ukrajna és Magyarország között védelmi együttműködés is van, a két ország a „Tisza” többnemzetiségű műszaki zászlóalj keretében működik együtt.

Az ukrán vezetés többször is hangot adott nemtetszésének a magyar állásponttal kapcsolatban. A nyomás fokozására a kárpátaljai magyar kisebbség ellen több hatósági akciót is foganatosítottak, ukrán szélsőségesek folyamatosan fenyegetik a helyi magyar vezetőket.

Ukrajna egy zászlóaljat csoportosított át haderejéből Kárpátaljára 2020-ban.

Jelenlegi helyzet

Ha a jelenlegi kialakult helyzetet akarjuk megérteni, meg kell vizsgálni Oroszország geopolitikai, geostratégiai szempontjait és adottságait. Szárazföldi hatalomként Oroszország eredendően sebezhető.

Oroszország európai határa rendkívül kitett a katonai inváziónak, mivel az észak-európai síkságon található. Oroszország ellen gyakran használták ezt az inváziós útvonalat, ezért Moszkva megpróbálta megnehezíteni a betolakodók számára a területére történő behatolást azáltal, hogy határait a lehető legnyugatabbra tolta. Amikor a nemzeti határokat nem tudták kiterjeszteni, Moszkva ütközőzónákat hozott létre Oroszország belső területe és Európa között. A Szovjetunió idején Moszkva kiterjedt pufferzónával rendelkezett, amely magába foglalta Közép-Európát. A Szovjetunió összeomlásával azonban Oroszország elveszítette e területek nagy részét, és azóta hátrányára változott meg a geostratégiai-biztonsági helyzet, mivel míg 1989-ben Szentpétervár körülbelül 1500 kilométerre volt a NATO csapataitól, ma ez a távolság körülbelül 300 kilométer.

A nyugati határ sérülékenysége is arra indítja Oroszországot, hogy vesse meg a lábát Ukrajnában és Fehéroroszországban. Stratégiai-védelmi szempontból Oroszországnak szüksége van erre a két országra, hogy elszigetelje a külső közvetlen fenyegetéseket. Bár Fehéroroszország szilárdan Oroszországon belül maradt befolyási övezetben a posztszovjet korszakban, Ukrajna nem. Miután a nyugatbarát támogatók megdöntötték az oroszbarát Janukovics-kormányt Kijevben, Moszkvának nem volt más választása, mint válaszolni a kihívásra és 2014 elején elfoglalta a Krím-félszigetet, majd csapatokat, valamint utánpótlást küldött a keleten harcoló oroszbarát lázadóknak.

A Krím -félszigetet részint azért csatolták el, hogy megvessék a lábukat Ukrajnában, részint azért, hogy a Fekete-tengeri Szevasztopol kikötőjét biztosítsák a Flotta számára. Az orosz haditengerészet alapvetően négy fő flottából áll: az Északi, a Balti-tengeri, a Fekete-tengeri és a Csendes-óceáni flottából. Az első három Oroszország európai részéhez kötődik, és nehézkes a mozgásuk a jelentős torlódási pontok miatt, amelyek korlátozzák hozzáférésüket a globális vizekhez. Mivel Oroszország nagy része tengerparttal nem rendelkezik, e flották főhadiszállási kikötőinek elvesztése vagy akár működőképességének csökkenése nagymértékben csökkentené Oroszország tengeri erejét, és negatívan érintenék a tengeri közlekedést és a kereskedelmet. A Fekete-tengerről a Boszporuszon át Oroszország hozzáférést nyer a Földközi-tengerhez és onnan az Atlanti-óceánhoz.

Mindezen katonai-stratégiai tényezők és a gazdasági okok miatt Ukrajna továbbra is Oroszország külpolitikájának középpontjában áll és annak legfőbb prioritása. A gazdasági tényezőkben szerepet játszik az évszázados ipari, kereskedelmi összefonódás, a lakosság folyamatos csökkenése ellenére még mindig jelentős méretű ukrán piac, a közös tudományos-technológiai know-how és kapcsolatok.

Katonai vonatkozásban fontos értelmezni az orosz szerepvállalást a szíriai konfliktusban. A csecsen háború megmutatta az orosz haderő gyengeségeit. Az első csecsen háború teljes kudarc volt, a második pedig bár orosz győzelemmel zárult, azonban jelentős emberveszteséggel, a csecsen vidék és a főváros súlyos rombolásával járt. Az iszlám radikalizmussal való konfrontáció nem csak emiatt, hanem az új haditechnikai eszközök kipróbálása okán is kihagyhatatlan lehetőség az orosz haderő számára.  Oroszország légi kampányt indított a Basár el-Aszad-rezsim támogatására, abban a reményben, hogy az ott elért sikerek minden, az ukrajnai rendezés érdekében tett tárgyalási fordulóban is engedményeket hoznak számára. Az új orosz nagyhatalmi beavatkozási stratégia Aszad erőinek megerősödését hozta magával, a tárgyalások ösztönzése az USA-val a korlátozott szíriai beavatkozás vonatkozásában nagyrészt beteljesítette Oroszország megújult stratégiai céljait.

Azonban 2017-től az Egyesült Államoknak három teljesen harcképes dandárt tart folyamatos rotációban Európában. Ez a kialakulóban levő szövetségi katonai struktúra, amely magában foglalja Lengyelországot, Romániát, Bulgáriát és a balti államokat, Oroszország számára fokozott NATO-jelenlétet – különösen az Egyesült Államok jelenlétét – jelent a hátsó udvarban, amit jelentős fenyegetésként él meg.

Vlagyimir Putyin 2021 decemberében írásbeli követeléssel állt elő, hogy a Nyugat nyújtson „jogi garanciákat” Oroszország biztonságára vonatkozóan. A Kreml javaslatai azonban egy új orosz befolyási övezet formálissá tételére tett kísérletként értékelhetők Kelet-Európa felett. A követelések közt szerepel, hogy a NATO távolítsa el a szövetségbe 1997 után csatlakozott országokba – amelyek magukban foglalják Kelet-Közép Európa nagy részét, beleértve Lengyelországot, a volt szovjet országokat, Észtországot, Litvániát, Lettországot és a balkáni országokat – telepített csapatokat és fegyvereket. Oroszország azt is követelte a NATO-tól, hogy zárja ki a további terjeszkedést, beleértve Ukrajna csatlakozását a szövetséghez, és ne tartson gyakorlatokat Oroszország előzetes beleegyezése nélkül Ukrajnában, Kelet-Európában, valamint a kaukázusi országokban, például Grúziában vagy Közép-Ázsiában.

Az Egyesült Államok több, mint 2,7 milliárd dollár katonai segélyt nyújtott Ukrajnának 2014 óta, amikor Oroszország annektálta az Ukrajnához tartozó Krím-félszigetet. 2019-ban Washington 650 millió dollárt ajánlott fel védelmi felszerelésekre és kapcsolódó szolgáltatásokra Ukrajnának, ezenfelül az Egyesült Államok kormánya 2021 augusztus óta 60 millió dollárnyi halálos és nem-halálos katonai felszerelést adott a Pentagon meglévő készleteiből, decemberben pedig további 200 millió dolláros biztonsági támogatást engedélyezett Ukrajnának.

Az amerikai szándékokat illetően azonban kommunikációs zavar is észlelhető. Biden elnök a napokban kényszerült tisztázni egy korábbi kijelentését, amikor úgy tűnt, különbséget tett Ukrajna orosz megszállása és egy “kisebb behatolás” között.

“Teljesen egyértelmű voltam Putyin elnökkel. Nincs félreértés. Ha bármely orosz egység átlép az ukrán határon, az invázió” – mondta Biden egy infrastrukturális esemény elején.

“Egyáltalán ne legyen kétségünk afelől, hogy ha Putyin ezt a döntést választja, Oroszország súlyos árat fog fizetni” – folytatta Biden, megjegyezve, hogy Oroszország kibertámadásának vagy félkatonai akciójának lehetősége is fennáll, amely összehangolt választ igényelne az USA és szövetségesei részéről.

Az Independent értesülései szerint a Downing Street számos lehetőséget mérlegel az orosz invázió elrettentésére, ideértve a szankciókat és a NATO védelmének megerősítését. Boris Johnson határozottan kitart amellett, hogy egy orosz invázió „katasztrófa lenne a világ számára”, és „fájdalmas, erőszakos és véres üzlet lenne”. A kormányfő ugyanakkor azt mondta, továbbra is hisz abban, hogy az invázió megállítható.

Az ukránok időközben gyakorlati tippeket cserélnek a közösségi médiában az orosz inváziótól való félelem közepette, arra vonatkozóan, hogyan készüljenek fel, ha országukat megszállják. A kormány az interneten is megosztott információkat, hogy segítse az embereket a felkészülésben.

Az alábbi kormány által kiadott térkép például megmutatja, hol találhatóak óvóhelyek városszerte, bár egyesek azt állítják, hogy az információ nem naprakész.

Kép forrása

Amerikai tisztviselők becslése szerint 35 000 amerikai tartózkodik Ukrajnában, közülük 7 000 ember regisztrált az Egyesült Államok kijevi nagykövetségén. Míg a külügyminisztérium azt tanácsolta az amerikaiaknak, hogy hagyják el az országot, és megkezdték a nagykövetség kiürítését, a Pentagon tisztviselői a nyári Afganisztánban szerzett tapasztalataik alapján tudják, hogy az amerikai állampolgárok gyakran nem veszik figyelembe az ilyen tanácsokat.

Volodimir Zelenszkij ukrán elnök bejelentése alapján a titkosszolgálatok becslései szerint 130000 orosz katona gyűlt össze a határok közelében, ami nem sokban különbözik a tavalyi évtől és bár ez fenyegetés, de nem feltétlenül jelenti azt, hogy a háború küszöbön áll vagy elkerülhetetlen. A helyzet ukrán részről történő megítélése is ellentmondásos tehát. Egy nappal azután, hogy telefonon beszélt Biden elnökkel, aki megerősítette az Egyesült Államok elkötelezettségét az orosz támadásra való erőteljes válaszadás mellett, Zelenszkij egy sajtótájékoztatón hangsúlyozta, hogy ő és az amerikai elnök nem ért egyet az orosz fenyegetés súlyosságában. Emellett eltérések voltak az arra vonatkozó nyilvános megjegyzéseik hangnemében is.

Zelenszkij szerint a háborús dobpergés hozzájárulhat a belpolitikai instabilitáshoz és a gazdasági problémákhoz, amelyek növelik az Oroszország által jelentett kockázatot. Időközben a Pentagon nyilvánosságra hozta az ukrán határ mentén történt orosz katonai felvonulás részleteit, amit az alábbi térképen láthatunk

Ábra: Orosz csapatösszevonások 2022. Január 28-ig. Forrás: New York Times

Várható kimenetel és következmények

Az amerikai kormány azt tervezi, hogy szankciókat vezet be Oroszország legnagyobb pénzintézetei ellen, ha Moszkva újabb inváziót indítana Ukrajna ellen. Az új szankciók olyan mértékű kárt okozhatnak Oroszország gazdaságában, amely messze túlmutat a korábbi nyugati lépéseken. A pénzügyminisztérium felteszi az orosz bankokat az SDN néven ismert szankciós listáira, és megtilt az amerikai magánszemélyeknek és intézményeknek minden orosz érintettségű tranzakciót. Mivel nagyon sok nemzetközi kereskedelemi tranzakció kötődik az Egyesült Államok bankrendszeréhez, a szankció ténylegesen elzárná ezeket az orosz bankokat a nemzetközi pénzügyi rendszertől, sok külföldi szervezetet megakadályozna abban, hogy a bankokkal vagy rajtuk keresztül bármiféle üzleti tevékenységet bonyolítson le orosz partnerekkel, ami súlyos következményekkel járna mind az orosz vezetőkre, mind a cégekre nézve.

Az Egyesült Államok – és visszafogottabban Németország – figyelmeztette Moszkvát arra vonatkozóan, hogy ha Oroszország megtámadja Ukrajnát, nem fog a földgáz az Oroszországból Németországba vezető új nagy vezetéken keresztül áramlani. „Ha Oroszország így vagy úgy megtámadja Ukrajnát, az Északi Áramlat 2 nem fog működni” – mondta Ned Price, a külügyminisztérium szóvivője egy sajtótájékoztatón a vezetékre utalva.

Magyarország vonatkozásában a fentiek következtében okozott károkon, zavarokon túl még két dologgal kell számolni. Az egyik a várható menekülthullám, a másik pedig az ellenséges fegyveres ukrán csapatok/csoportok felbukkanása és bosszúja mind a kárpátaljai, de akár a határt átlépve a magyar területeken élő lakossággal szemben is. Az ukrán közhangulat érezhetően magyarellenes, amennyiben a várható katonai vereség következtében az ukrán haderő visszavonul, nem biztos, hogy a határon leteszi a fegyvert.

Ezesetben az ország a jugoszláv polgárháború után újabb katonai fenyegetéssel áll szemben.

Írta: Szabadföldi István

Hivatkozások

„A zaporozsjei kozákok levele IV. Mohamednek”. In Wikipédia, 2022. február 1. https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=A_zaporozsjei_koz%C3%A1kok_levele_IV._Mohamednek&oldid=24644600.

Sky News. „Bug-out Bags and Bomb Shelters: Ukrainians Swap Practical Tips on Social Media amid Fears of Russian Invasion”. Elérés 2022. január 31. https://news.sky.com/story/bug-out-bags-and-bomb-shelters-ukrainians-swap-practical-tips-on-social-media-amid-fears-of-russian-invasion-12527556.

Cooper, Helene, és Eric Schmitt. „Russia Is Positioned to Invade All of Ukraine, U.S. Says, but Kyiv Downplays War Talk”. The New York Times, 2022. január 28., szak. World. https://www.nytimes.com/live/2022/01/28/world/ukraine-russia-news.

Dress, Bradley. „UK Prime Minister to Call Putin in Attempt to Stop Ukraine Invasion”. Text. TheHill, 2022. január 28. https://thehill.com/policy/international/591909-uk-prime-minister-to-call-putin-in-attempt-to-stop-ukraine-invasion.

Geopolitical Futures. „Eurasia Archives”. Elérés 2022. február 1. https://geopoliticalfutures.com/category/regional-directory/eurasia/.

Kitsoft. „Ukrajna Magyarországi Nagykövetsége – Politikai együttműködés Ukrajna és Magyarország között”. Elérés 2022. január 31. https://hungary.mfa.gov.ua/hu/partnership/263-istorija-dvostoronnih-vidnosin.

Megfenyegette Magyarországot az ukrán katonai tisztviselő. „Megfenyegette Magyarországot az ukrán katonai tisztviselő”, 2021. december 19. https://magyarnemzet.hu/kulfold/2021/12/brutalisan-megfenyegette-magyarorszagot-az-ukran-katonai-tisztviselo.

Rahman, Rema. „Biden Clarifies Any Russian Movement into Ukraine »Is an Invasion«”. Text. TheHill, 2022. január 20. https://thehill.com/homenews/administration/590601-biden-clarifies-any-russian-movement-into-ukraine-is-an-invasion.

Roth, Andrew. „Russia Issues List of Demands It Says Must Be Met to Lower Tensions in Europe”. The Guardian, 2021. december 17., szak. World news. https://www.theguardian.com/world/2021/dec/17/russia-issues-list-demands-tensions-europe-ukraine-nato.

Russia, Team of the Official Website of the President of. „Article by Vladimir Putin ”On the Historical Unity of Russians and Ukrainians“”. President of Russia. Elérés 2022. február 1. http://en.kremlin.ru/events/president/news/66181.

Szabina Molnár. „Új időszámítás Kárpátalján: életbe lépett az ukrán nyelvtörvény”, 2021. január 16. https://index.hu/kulfold/2021/01/16/karpatalja_ukrajna_kulhoni_magyarsag_nyelvtorveny/.

„Ukrajna”. In Wikipédia, 2022. január 27. https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Ukrajna&oldid=24625236.

Williams, Jordan. „US Allows NATO Allies to Send American-Made Weapons to Ukraine”. Text. TheHill, 2022. január 20. https://thehill.com/policy/defense/590676-us-allows-nato-allies-to-send-american-made-weapons-to-ukraine.

Zsolt Németh. „Az ukrán paradoxon”, 2020. december 22. https://index.hu/velemeny/2020/12/22/az_ukran_paradoxon/.

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A Ukrajna – nemzetállam vagy orosz birodalmi kerület bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Bevezetés Az indo-csendes-óceáni övezet fontos kereskedelmi útvonalként és jelentős erőforrásokkal rendelkező területként egy erősödő geopolitikai verseny színtereként tűnik fel. A régióban jelenlévő hatalmak nem pusztán katonai, hanem inkább gazdasági, politikai, technológiai és ideológiai versenyt folytatnak a stratégiai előnyökért, amelyek a „szürke zónában”, a béke és a háború közötti senkiföldjén zajlanak.

A szürke zóna fontosságát már a híres kínai stratéga, Sunzi (孙子) is felismerte. Közismert könyvében azzal érvelt, hogy a stratégiai siker csúcspontja a háborúk megnyerése harc nélkül. A szürke zónában végzett tevékenységeket tekinthetjük olyan államalkotó, államot gyarapító akcióknak, amelyek nem számítanak fegyveres hadviselésnek. A szürke zónás kampányok célja a fennálló rend megváltoztatása, az ellenfelek gyengeségeit kihasználva kézzelfogható nemzetstratégiai célok elérése. Manapság a háború költségei egyre magasabbak, illetve a nemzetközi jog is változott a II. világháború óta, így nem lehet agresszió útján területet szerezni. Kína regionális nagyhatalmi pozícióját kihasználva területszerzés helyett az érdekszféráját és dominanciáját növeli a térségben, ezáltal az eddig fennálló rendet is igyekszik megdönteni.[1]

A Modern Kína

A Kínai Népköztársaság számára Mao Zedong (毛泽东) halála után rehabilitált Deng Xiaoping (邓小平) hatalomra kerülése adott lehetőséget a politikai és gazdasági modernizálásra. A Kulturális Forradalom zűrös évei nyomán kialakult káosz felszámolása után Deng következetesen vitte végig reformjait. A hidegháború utolsó évtizedében nem kívánt komoly hatalmi tényezőként beleavatkozni a bipoláris világhatalmi rendbe. Direktívája szerint: Kínának a bonyolódó nemzetközi környezetben elsősorban „nyugalmasan [kell] figyelnie, biztos pozícióba helyezkedni, nyugalommal kezelni a helyzetet, elrejteni erőnket, visszafogott kiállást felvenni, semmiképp sem vezető szerepbe kerülni”[2] Deng erős politikai befolyása és stílusa hagyománnyá vált az egymást követő kínai elnökök körében Jiang Zemin-től (江泽民) Hu Jintao-ig (胡锦涛).

A 2008-as nagy, az egész világot érintő pénzügyi-gazdasági recesszió az Egyesült Államokból indulva főleg a nyugati típusú civilizáció országait érintette negatívan, miközben Kínát sértetlenül hagyta. Ennek oka lehetett, hogy Kína termelésalapú gazdasági rendszere kevésbé volt kitéve a válság hatásainak, mint a nyugat pénzügyi, befektetési és tőzsdei rendszere. Kína globális pénzügyi hitelezőként és a nemzeti kötvények befolyásos vevőjeként jelent meg a világpiacon, segítve ezzel fejlett nyugati államokat, megmentve azokat a súlyosabb pénzügyi válságtól. Ennek megfelelően a kínai döntéshozók és a lakosságnagy része érezte, hogy Kína globális vezetésének ideje végre elérkezett, miközben az Egyesült Államok ereje gyorsan apad. [3]

Mind több a jele azonban, hogy Peking a most hatalmon lévő Xi Jinping (习近平) vezetésével változtatni kíván “Deng óvatosságra építő módszerein, és Kína erősebb érdekérvényesítését kívánják megvalósítani, hogy ezáltal nem csak regionális, hanem globális szinten is nagyhatalomként léphessen fel az ázsiai ország.”[4]

Kína az elmúlt évtizedek töretlen fejlődése révén a világ legfontosabb gazdasági centrumtérségévé vált. Az ipari szektorának termelése és a termelékenysége rendkívül magas, a globális vállalatok befektetései jelentősek. A gazdaság húzóágazatai a legkorszerűbb és legdinamikusabban fejlődő iparágak, információs gazdasága a legfejlettebbek egyike. Emiatt a nyersanyag- és energiaigénye elképesztő méreteket ölt. A termékei piacra juttatásához biztonságos, ellenőrzött kereskedelmi útvonalakra van szükség, azonban Kínának a Csendes-óceánhoz nincs közvetlen kijárata, így szállítás a Kelet-kínai, vagy a Dél-kínai-tengeren keresztül biztosítható.

A Kelet- és Dél-kínai-tenger kritikus világkereskedelmi útvonalak, a világ hajóforgalmának csaknem egyharmada, a Kínába irányuló import közel 80%-a itt halad át. Emellett a szénhidrogének, különösen a földgáz potenciális forrása, valamint kiváló halászati terület, ezért a tenger és annak erőforrásai feletti tulajdonjog iránti versengés éles konfliktusként jelenik meg az érdekelt államok viszonyában. Revizionista szereplőként Kína kihasználja a kínálkozó alkalmakat és lehetőségeket, hogy a kereskedelmi, gazdasági és informatikai verseny mellett szürke zónás agressziót folytasson, főleg, amikor úgy ítéli meg, hogy elkerülheti a megtorlást vagy a konfliktussá fokozódást.

A szürke zóna

Kína innovatív, vagy akár erőszakos módszerekkel is igyekszik stabilizálni és kiterjeszteni hatalmát, hogy stratégiai előnyre tegyen szert szomszédjaival szemben. A “szürke zónás” tevékenységek a béke és a háború közé esnek és tartós stratégiai előnyök megszerzésére irányulnak. Valójában a katonai erő és a nem katonai eszközök integrált alkalmazása nem új dolog: a propaganda, a gazdasági eszközök, a félrevezetés, a szabotázs, a bomlasztás mindig is a hadviselés részei voltak.[5]

Kína politikai berendezkedéséből adódóan a szürke zónás akciókat jól megtervezett kampányt keretében hajtanak végre, amelyet a Kínai Kommunista Párt és a Népi Felszabadító Hadsereg legmagasabb szintjén hagynak jóvá és ellenőriznek. A szürke zónában folytatott műveletei során a nemzetközi jog előírásait maga részéről szabadon értelmezi, viselkedése az erő pozíciójából hibrid fenyegetés, amely eszköztárába beletartoznak az információs, média és propaganda eszközök használata, a politikai és gazdasági kényszer, a kiber műveletek, a proxy hadviselés és az állam felügyelete alá tartozó fegyveres erők provokációja. Eltökélt szándéka az amerikai hatalom megkérdőjelezése az Indo-Csendes-óceán térségében, ezért erősíti kapacitásait, hogy ellensúlyozza és meghaladja Amerika és szövetségesei tengeri fölényét.

A RAND jelentés

2019-ben az Egyesült Államokban a RAND Corporation néhány kutatója elemzéseket végzett és összefoglaló jelentést tett közzé, amelyben vizsgálták Kína szürkeövezeti tengeri műveleteit. A RAND Corporation eredetileg az Egyesült Államok légierejének kutatóközpontjaként működött, a legkülönbözőbb kutatási témakörökben jártas szakembereket vontak be a biztonsági kérdések tanulmányozásába. Interdiszciplináris megközelítéseket dolgoznak ki, többek között játékelméleti megközelítést, rendszerelemzést és hálózati összefüggés kutatást alkalmazva a különböző stratégiai és biztonsági témakörök jobb megértése érdekében. Jelentésükben kihangsúlyozták: Kínának stratégiai célja, hogy fokozatosan, fegyveres konfliktusok nélkül szerezzen területet a perifériáján, így meghatározó uralomra tegyen szert a partjai mentén húzódó tengeri térségben.

A RAND kutatás összefoglalása szerint Kína szürke zónás tevékenységeinek típusai hét kategóriába sorolhatók:

• Katonai megfélemlítés:

A kínai haditengerészet folyamatosan bővíti tevékenységi körét és növeli hadihajóinak számát a Dél-kínai tengeren. Ezenkívül rendszeresen végeznek nagyszabású tengeri hadgyakorlatokat. A légi behatolások száma meredeken emelkedett, évi néhány tucatról napjainkra több százra. A nagy hatótávolságú bombázókból, vadászgépekből és felderítőgépekből álló távolsági navigációs gyakorlórepülések során gyakran megsértik szuverén államok légterét. Jelentős katonai erőt felvonultató hadgyakorlatokat rendeznek a vitatott hovatartozású területek mentén.

• Félkatonai tevékenységek:

A közelmúltban kínai halászhajókból nagyszabású flottákat hoztak létre, a Korea melletti vizeken a koreai parti őrség fellépése és a kormány tiltakozása ellenére az illegális halászat folytatódott. A kifogott halak száma minden évben nőtt, kimerítve a part menti halállományt. A flották szisztematikusan és erőszakosan ellenállnak a Koreai Parti Őrség intézkedéseinek. Ezek az egységek katonai kiképzést kapnak, állami és katonai irányítás alatt koordinálják tevékenységüket. Bár hivatalosan nem erősítették meg, a kínai halászhajók viselkedése felveti a gyanút, hogy a Népi Fegyveres Erők tengeri milíciája is érintett lehet. Emellett Kínai Parti Őröket is alkalmaznak a közigazgatási ellenőrzés biztosítására a vitatott szigetrészek és az ezek mentén létrehozott tengeri övezetek felett. Civil fedés alatt ez a halászhajó armada segít a területi követelések nyomatékosításában a Dél-kínai-tenger szinte teljes területén.

• Állammal kapcsolatban álló vállalkozások:

Kína állami vagy állami szervezeteket és állami vállalatokat, például állami energetikai és mérnöki vállalatokat, mint stratégiai eszközöket használ fel a kínai érdekek előmozdítására a vitatott területeken.

• A határok manipulálása:

Kína folyamatosan provokatív lépéseket tesz a status quo megváltoztatására a vitatott tengeri határterületeken. Ilyen taktikák közé tartozik a mesterséges szigetek és kettős felhasználású létesítmények építése. A Dél-kínai-tenger közepén, szinte egyenlő távolságra Vietnámtól, a Fülöp Szigetektől és Kínától található jó pár apró sziget, korallzátony és sziklakiemelkedés. Tulajdonjoguk a nemzetközi törvények szerint tisztázatlan, ezért több környező ország is igényt tart rájuk. Ezek a szigetek lakatlanok és lakhatatlanok, mégis fontos stratégiai jelentőségük miatt hosszú ideje folyik értük a küzdelem. A Hszisa-szigetcsoport esetében 2013-ban kezdődtek meg a nagyszabású szigetépítések. Zhang Zhaozhong (张召忠) ellentengernagy „káposztastratégiának” nevezte el folyamatot, melynek során egy vitatott hovatartozású szigetet annyi halászhajó, megfigyelő és igazgatásihajó, hadihajó veszi körbe, hogy lényegében egy áthatolhatatlan burkot, egy „káposztaréteget” hoz létre. A hajók fedezete alatt folyik a mesterséges sziget építés, amelyekre katonai bázist, radar állomást, vagy éppen lakosságot telepítenek. Stratégiai szinten Kína kiterjeszti területi ellenőrzését és biztosítja a kereskedelmi útvonalakat, valamint a halászati területeket is, amelyek létfontosságúak folyamatos gazdasági fejlődéséhez. A használt, épített terület nem lesz hivatalosan államterület, de facto azonban mégis azzá válik.

• Információs műveletek:

Olyan tevékenységek, amelyek kiber-, média- és propaganda- mechanizmusokat alkalmaznak a térségi államokkal szemben, hogy igazolják Kína szuverenitással kapcsolatos állításait. A nemzetközi szférában az ilyen tevékenységek közé tartozik a más országok szuverenitási igényeinek hiteltelenítése vagy vitatása, valamint kampányok összehangolása annak érdekében, hogy a nem elkötelezett országok támogassák Kína álláspontját a vitatott területen.

• Jogi és diplomáciai intézkedések:

A jogi narratívákkal és diplomáciai eszközökkel legitimálják a területi követelésükkel kapcsolatos álláspontokat, miközben aláássák más államok követeléseit. Kína több esetben kivételes elbánást követelt a magának a meglévő szabályokon alapuló rendben, hogy előmozdítsa vagy védje érdekeit. Ilyen szürkezónás taktikákra példa a Kelet-kínai-tenger légvédelmi azonosító zónává (ADIZ) deklarálása, a halászat szabályozása a vitatott területek feletti adminisztratív ellenőrzés megerősítése érdekében a tengeri élővilág védelmének ürügyén, valamint a nemzetközi jog alternatív megközelítéseivel kapcsolatos kutatások finanszírozása.

• Gazdasági kényszerítés:

A kereskedelem, a segélyek, a befektetések és a szankciókkal való fenyegetések felhasználásával Kína befolyásolja az állam viselkedését a vitatott régiókban. Példaként vehetjük a ritkaföldfémek Japánba történő behozatalának betiltása egy kínai halászkapitány 2010-es letartóztatásának fényében, valamint a Fülöp-szigetekről származó gyümölcsbehozatal leállítását a Scarborough Shoal 2012 -es leállása idején.

Összefoglalás

Xi kínai elnök egy beszédében kijelentette, hogy a nemzetközi szabályokat és rendet nem szabad egyetlen hatalomnak vagy egy tömbnek diktálnia. Kína nemcsak egyre szélesebb körű beleszólást követel az globális szabályrendszer újra fogalmazásába, de nem hajlandó visszafogni ambícióit sem, ahogyan ez pontosan lemérhető volt az anchorage-i konferencián, ahol nyílt diplomáciai összecsapás láthattunk a két magas szintű delegáció között.

A szürkeövezeti tevékenységeket Peking integrálta az államigazgatásba, és ezeket olyan módon alkalmazza, amely kihívást jelent más államok szuverenitására nézve, így konfliktusok alapja lehet diplomáciai kapcsolatok terén.

A szürke zónában végzett tevékenységek a kényszerítés különféle formáiról ismerhetőek fel, legyen szó akár területi behatolásról, információs hadviselésről vagy számítógépes műveletekről, diplomáciai nyomásról, gazdasági fenyegetésről, protekcionista magatartásról, vagy éppen kémkedésről, korrupcióról.

Három fontos jellemzőjét érdemes kiemelni.:

• Ezek a tevékenységek nem hagyományos jellegűek, olyan modern fegyver nélküli hadviselést képviselnek, amit technológia segít vagy tesz lehetővé.
• Revizionista szereplők végzik, akik igyekeznek a globális vagy lokális rendszert saját céljaik szerint módosítani, de (még) nem megdönteni.
• Szürke zónás tevékenységük módszere a fokozatosság, ami arra irányul, hogy tettük következménye mindig éppen a fegyveres válasz kiváltásához szükséges küszöb alatt maradjon.

A Dél- és Kelet-kínai-tengeren tapasztalható változó működési dinamika újradefiniálhatja a Peking és a régióban erősen érdekelt felek közötti biztonsági versenyt, ezért új stratégiai és biztonságpolitikai kihívásokat állított a védelmi tervezők elé.

“A kínai kormány gondos, kiszámított következetességgel építi az ásványkincseket, energiaforrásokat, városokat, kikötőket és óceánokat összefűző hálózatot.”[6] saját nagyhatalmi érdeke mentén, de „szürke zóna” tevékenysége komoly eróziós hatást gyakorol a térség biztonságának rendjére.

Írta: Szilágyi-Rontó Zoárd

Irodalomjegyzék:

1. Bartók András: A kínai népköztársaság védelempolitikája 1989-től napjainkig, Szakmai Szemle, Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat, XVI. évfolyam 3. szám p.47. (2018. október)
2. Frankopan, Peter: Selyemutak, egy új világ története, Park Könyvkiadó Budapest, p.503 (2020) ISBN 978-963-355-549-1
3. Kasznár Attila: Kína: egy globális nagyhatalom, és annak biztonsági kérdései, Miskolci Egyetem, Alkalmazott Társadalomtudományok Intézete, p280. (2020)
4. Nye, J. S. Jr.: The future of power, NY: Public Affairs. (2011).
5. Simicskó István: A hibrid hadviselés előzményei és aktualitásai. Hadtudomány, /3–4. szám, 3–16. (2017)

[1] Szun-ce: A hadviselés törvényei. https://mek.oszk.hu/01300/01345/01345.htm

[2] Bartók András: A kínai népköztársaság védelempolitikája 1989-től napjainkig, Szakmai Szemle, Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálat, XVI. évfolyam 3. szám p.47. (2018. október)

[3] Nye, J. S. Jr.: The future of power, NY: Public Affairs. (2011).

[4] Kasznár Attila: Kína: egy globális nagyhatalom, és annak biztonsági kérdései, Miskolci Egyetem, Alkalmazott Társadalomtudományok Intézete, p280. (2020)

[5] Simicskó István: A hibrid hadviselés előzményei és aktualitásai. Hadtudomány,

/3–4. szám, 3–16. (2017)

[6] Frankopan, Peter: Selyemutak, egy új világ története, Park Könyvkiadó Budapest, p.503 (2020) ISBN 978-963-355-549-1

Kiemelt kép forrása: pixabay.com

A Kína szürkeövezeti tevékenységei a Kelet- és Dél-kínai-tenger térségében bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

The phenomenon of migration is nothing new to the peoples of Latin America. Indeed, at some point, many had considered (or do so at this moment) the option of moving or relocating to another neighbouring country, the “upper” part of the continent, or even overseas, either because of the feeling of marginalization, social exclusion, non-sympathy with the reigning political power, lacking job opportunities or escaping poverty. Yet the unexpected outbreak of the COVID-19 pandemic in 2019 and the crisis following in its footsteps might well exacerbated the volume of this phenomenon, causing that an ever-increasing number of people will be crossing borders within the continent – at times under severe circumstances. In the following article, I am going to assess the most recent migration trends in Latin America in the light of the pandemic. More specifically, I am going to analyse the intra-regional migration among the Latin American and the Caribbean (LAC) countries. Before 2019

There are a number of drivers influencing Latin American migration. It not only varies in terms of size and general characteristics, but also along more of a temporal and a spatial axis. „Historically speaking, the migratory movements of the population of Latin America and the Caribbean have been closely related to the development of societies in these regions and, more specifically, to economic, social and political imbalances.”

The dynamics of migration across the region changes along the temporal axis. In fact, at the end of the 20th century, most emigrants were attempting to run away from violent conflicts and unfavourable political conditions. (For example, see the cases of Nicaragua and Guatemala during the 1990s.) But as the effects of globalization and the huge gap between individual circumstances became more and more visible and sensible, especially regarding the free flow of information, the differences in income distribution and those in the well-being of individuals, seeking better overall living conditions became a prevailing force. (And in the context of Latin America, the subjective interpretation of individual well-being should rather be understood in contrast with poverty.) Of course, violence and conflict did not disappear from among the reasons to leave – the highest numbers related were recorded in Colombia and in El Salvador. Also, natural disasters – most commonly hurricanes – can also be forceful factors in terms of displacement, as the latest examples of Honduras, Cuba, Brazil and Guatemala show.

Speaking of the spatial axis of migration across the continent, as a general, long-standing trend, a mass number of immigrants aiming to reach and cross over the borders of the United States is identifiable. (It is also called as the “northward” migrant movement.) This, in part, is attributable to and can be explained through the huge development gap between the Northern and the Southern parts of the American continent. Consequently, and unsurprisingly, there is a trend or direction, also known as the “South-North migration flows”. Another “extra-regional” form of migration can be observed towards some European countries as well (mostly in the direction of Spain), which has effect even today. Although extra-regional migration in the opposite direction, towards Latin America has seen some decline over the last couple of years – at least from the European continent.

There is a migration trend working in a narrower regional sense, which falls into the scope of the so-called intra-regional migration. Even though historically Argentina has been the primary destination for this type of migration, as time passed by, this role was taken over by other countries of the region, making fundamental changes in the proportions of migration-shares. In addition, intraregional movements gained significance over the past years, due to the dissemination of communication means, lower transportation costs and regional integration mechanism facilitating human mobility. Bearing in mind the tendency of European immigration policies becoming more and more demanding, it could have also contributed to.

A very recent example and, at the same time, one of the greatest migration flows of the 21st century is attributable to the ongoing political, economic, and humanitarian crisis in Venezuela. The dire economic circumstances and the lack of access to basic social needs (for example healthcare and food) forced millions of Venezuelans to leave their homeland, many of whom (around 1.7 million by July 2021) sought asylum in the neighbouring Colombia. (Although, there used to be a reverse trend between the two countries before the Venezuelan crisis, many Colombians who had previously fled Venezuela returned home as the situation worsened.) Many others found shelter in other Andean countries (Peru and Ecuador), in Brazil, Chile, or, although initially only in smaller proportions, in some Caribbean countries. This massive exodus of Venezuelan migrants caused a surge in the numbers of LAC-migration between the years of 2017 and 2019, compared to the average of 2015-2016. (This has primarily been deduced from the total number of residence permits granted to regular migrants.) The number of Venezuelans in emigration is around 6 million by now, with over 80 percent staying in the region. These numbers made governmental response inevitable, especially as more than half of them lack regular migrant status. Several countries adopted regularization programmes to provide some sort of protection and to cope with the burdensome situation.

Also, and in part due to the same reason (massive influx of Venezuelans), a general shift in regional patterns can be identified. Some countries, that traditionally were not among the biggest host countries, appreciated disproportionately, meaning that their relative shares of migrants and roles as host countries gained weight compared to traditionally more attractive, larger countries. This includes Colombia and Peru, with each having gained around 10% of migrants compared to their previous years, respectively. Overall, currently it seems that among the most popular destinations of the region are Argentine, Brazil, Chile, Peru, and Mexico. Another emerging trend, “migrant caravans”, that goes back to 2018, refers to a change that can be identified in the mode migrants move from A to B within the region. Crossing exotic rain forests on foot to reach borders has always been around, but gathering into groups of this size (thousands of migrants) is a relatively new challenge, especially in Central America.

The exacerbating impact of the pandemic

„COVID-19 has exacted a devastating toll in Latin America and the Caribbean: a region with eight percent of the world’s population has accounted for 30 percent of global deaths.” Plus, the outbreak of the COVID-19 pandemic hit the region amidst of “one of the largest human displacements in its recent history”, aggravating some of the existing challenges (for example, ongoing economic crises) as well as adding new ones (including figuring out the national vaccination strategies). Nevertheless, more on the individual-level, it had an obvious negative effect on the future prospects for many: several sectors had to let go of workers to cut expenses, causing unemployment, which, considering the relatively low levels of the mobility of labour, tightened the financial options one might had. (As it is already known, a particularly affected sector was tourism, on which not only several countries of the region relied heavily, but also employed several immigrant workers.) Another reason, that could be considered as a motivation for many is the restrictions on individual freedom imposed by the government.

Although these phenomena are not region-specific, rather world-wide, in Latin American countries, given the already existing problems (e. g. precarious social protection systems, unfavourable economic conditions) and the cumulation of such unfortunate events could have been a stronger motivational factor on both ends: it affected the plans of those who considered emigration as well as those who considered returning home.

Contrary to what would have been expectable, there was a decline in total residence permits granted in year 2019: it fell from over 2 million in 2018 to 1.41 million by 2019. As the results of the IOM survey demonstrates, over 80% of people who had planned to leave during the course of the previous year would re-consider the trip and postpone it until the travel restrictions are eased. This could serve as a potential conformation and explanation why the decline occurred in the first place. What we must see here is the fact that these migration plans are only postponed, but not cancelled, meaning that embarking on the journey after the sanitary crisis passed is not off the table at all.

And the pandemic did not spare those that already left. Some face financial difficulties even in their respective host countries, many of them noticed a decrease in their salaries, lost their jobs, or became unable to send the usual remittances back home. This did not only cause a loss of support for the family members that stayed at home, but also contributed to the already growing anxiety and hopelessness. (Even though it would feel logical to assume that the number of remittances in general dropped, the world-wide trend has shown the opposite; especially when the transfer was started from the U.S. or Europe.) Some of these migrants also had to make the difficult decision of returning to their countries of origin. Such cases “included Bolivian and Peruvian migrants from Chile and Paraguayan migrants from Brazil”. Given the circumstances – not just during the pandemic, but the already existing difficulties of travelling on foot in Latin America – many migrants found themselves “being stranded in border cities in poor sanitary conditions”. In addition, those who managed to return successfully, did not just get away with it without facing other types of challenges (incl. legal status, unemployment, and xenophobia). Since many others remained on the move, certain countries, such as Guyana and Peru, decided to include displaced people in their vaccination strategies.

Additionally, with extra-regional migration towards the more developed countries becoming even more restrictive and difficult (in terms of for example, fulfilling the requirements attached to the obtainment of visas), such destinations lost popularity among Latin Americans. This, especially with the increasing costs of international travel, again, added weight to considerations of relocating within the same region.

“The trend in total migration to LAC countries is nonetheless  upward,  especially  with  respect  to  intra-regional migration.” The same goes for the Central American and Caribbean subregion, which traditionally experience relatively low levels of intraregional migration, but is facing an increasing tendency since 1990. (In part, this was driven by the same reasons, such as subregional initiatives enhancing free movement and the exodus of Venezuelan migrants continent-wide.)

Consequences and prospects

This changing environment, of course, had several consequences. First, those who has no other options and, thus, opt for leaving face even higher risks than before. Many of them, that are seeking job opportunities – according to the survey of the IOM – concerned about being deceived or exploited. In spite of these risks, most, that has no source of income, would say “yes” to such an opportunity, even if the terms of contract were not perfectly clear or if they are not properly informed about the job in question. The risk, especially for those that are more vulnerable, “may be aggravated due to the problems caused by COVID-19. These types of deceptions or fraudulent recruiting practices may potentially be connected to migrant smuggling and/or lead to trafficking in persons.” Another potential issue is the proneness to working in the informal sector, and, as such, the probability of not being adequately and sufficiently protected by neither migration, nor labour laws. (These risks are even higher if one resides illegally in a country – for obvious reasons.)

Second, since many migrants are in desperate need of employment and income, they are more likely to take the job for less than locals would. And given their vulnerable situation, they constitute “sitting targets” for criminal organizations, making the possibility of them being lured into the illegal economy more realistic. This increases the civil antipathy towards taking migrants in and can result in a rather anti-immigration stance (stereotyping, or, in more drastic case, in xenophobia) from the part of the general public. A very recent example is that of Chile in September 2021. The tension culminated in a march of thousands of Chileans holding anti-immigration slogans, setting the tents and belongings of Venezuelan migrants on fire.

Third, migration trends have also altered the related national governmental policies. Several of them had to make adjustments to their administrative mechanisms to ensure non-nationals’ protection and access to social rights during the crisis (but the level of legal clarity and inclusion varies from country-to-country, and, at least in some, it depends on multiple factors, such as the migration status of individuals). In most countries, some sort of non-contributory social transfer programmes already existed before the pandemic hit, and – with the exception of Mexico – new emergency schemes were also established. Plus, we should keep in mind that the above-mentioned internal conflicts and increasingly expressed public dissatisfaction can lead to increasing pressure on the governments to tighten immigration policies.

IOs, NGOs or the civil society only play a role to a varying extent, which could mean a complimentary contribution to the state-led programs or a supplementary role as well (in most cases, it depends on the extent of the existing activity of the state in question). The presence of these actors can be particularly important in the light of the COVID-19 pandemic, since they can provide additional health care services that might would not be available for a certain group of migrants otherwise, because – for instance – they do not hold a regular migrant status in the given host country.

The fourth aspect is human security. Due to the restrictions on movement, those who leave are now put at a higher risk as they might have to find alternative ways to get into a country. In turn, these alternative border routes (or “trochas”) oppose several dangers on the physical well-being and even on the lives of illegal border crossers, as in many cases people cross rivers, jungles, high mountains and deserts on foot, or even the ocean in barely seaworthy boats. One of the most perilous routes is the Darien Gap, passed through by an increasing number of children year by year. Often smugglers are paid a high amount of money to accompany them along these routes, but, so it seems, that is not a guarantee of “safe passage” until reaching the final destination. (Just a couple of days ago, dozens went missing when an allegedly human smuggling boat capsized off Florida’s coast, setting a recent example of how risky such operations are. But unfortunately, there are countless other examples.) And, if that would not been enough hazard, numerous criminal gangs hinder the journey, posing other threats (attacks, sexual assault, robbery) on the safety already vulnerable migrants, not to mention that of minors.

Taking a short detour, we must acknowledge that movements across and originating from the LAC countries also put pressure on the United States, although not to the same extent as northward migration does. This is particularly accurate in case of the Caribbean countries, where northward migration remains a significant trend. In the first half of the fiscal year 2021, approximately 226.000 migrants arrived at the U.S. border from Honduras, Guatemala and El Salvador. Jointly with the Mexican Government, the U.S. responded with bolstered immigration enforcement (e. g. prevention of transit, increased deportation, surge in officers at the border). Whichever approach is in use, it is up to the governments at all times. Keeping in mind that the immigration policies during Democratic administrations usually appear to be more relaxed, it was not surprising at all that U.S. immigration has seen a sharp rise after Biden’s inauguration. In this regard, again, the high-risk routes and the rise in the number of unaccompanied minors give us many reasons for worries. Putting these direct regional struggles into the context of great power competition, the chances of the U.S. needing to take up a greater engagement are high. 

Conclusion

In conclusion, it is clear that the situation of the already vulnerable have only worsened during the COVID-19 pandemic. And we know little about what is yet to come. “The pandemic has cut off mobility pathways, stranded migrants, destroyed jobs and income, and pushed millions of migrants and vulnerable populations into poverty. However, it has not put an end to migration.” As we have seen, there was some decrease in general, mainly attributable to the restrictions imposed on travel due to the pandemic, but the plans of many are only postponed but not cancelled, thus they might re-consider the option of moving when restrictions are lifted. In addition, the unequal access to vaccines has resulted in an uneven economic recovery, implying, again, the possibility of increasing migration pressures.

Regarding those who have already left, it is visible that measures of inclusion and protection vary across countries, hence we cannot identify a single trend in this regard. The prospect of another wave of migration, thus, should be taken into account on a broader regional spectrum, nonetheless because it has already proven burdensome for the social systems, especially in those countries that are struggling with an increase in the in-flow of people for a longer period of time now. Regional integrations or forums can form a platform for reconciliation and coordination. Given the fact that more than one country is affected, expanding regional cooperation to the field of migration policy seems sensible. Indeed, this is not without precedent: in 2002 the MERCOSUR adopted the Agreement on Residence for Nationals of the States Parties of MERCOSUR to promote the free movement of people and advance the rights of migrants. The MERCOSUR residence permit is still one of the most important (subregional) mechanisms to date, but its relevance also varies between countries. Adopting one with an even wider regional scope could have the same potential in terms of ensuring the rights of people in exile, but we should not forget the effect that such agreements and initiatives previously had on migration trends.

Of course, we must see that during the “recovery”, countries cannot afford letting go of their people, their skills, knowledge, purchasing power and so on, and thus, it would appear sensible to somehow encourage them to stay or to come back. But with limited resources to do so, there is not much to be done: unless they lock them in and force them to stay, the least they can do is to somehow guarantee, that their human rights as migrants will not be infringed abroad.

 

Written by: Boglárka Csont

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A Leave, stay or return home? Recent (intra-regional) migration trends in Latin America in the light of the COVID-19 crisis bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Manapság mindenki számára közismert, hogy a 21. századi hadviselés egyik legnépszerűbb helyszíne a kibertér. Utóbbi meghatározására számtalan definíció látott napvilágot, én Haig Zsolt munkája nyomán az alábbiak szerint értelmezem a fogalmat: „A kibertér az ember által mesterségesen létrehozott, dinamikusan változó tartomány, amelyben az információ gyűjtését, tárolását, feldolgozását, továbbítását és felhasználását végző, egymással hálózatba kapcsolt és az elektromágneses spektrumot is felhasználó infokommunikációs eszközök és rendszerek működnek, lehetővé téve ezzel az emberek és a különféle eszközök közötti folyamatos és globális kapcsolatot.” Ez a globális kapcsolat azonban sokszor igen sérülékeny, és megfelelő biztonsági intézkedések nélkül több kárt okozhat, mint amennyi hasznot hajt. Az információbiztonság kérdésköre éppen ezért nyer egyre nagyobb teret hazánkban és a nemzetközi színtereken egyaránt.

A kibertérből érkező fenyegetések elleni védelem és az ahhoz kapcsolódó metódusok, eszközök fejlesztése ma már szinte minden európai ország alapvető célkitűzései közé tartoznak, egyezmények tucatjai formálódnak az idő múlásával, hogy később újraértelmezzék vagy kibővítsék őket. Magyarország Nemzeti Biztonsági Stratégiájának is szerves része ez, erről részletesen itt olvashat az érdeklődő. Ezek a biztonsági intézkedések nemcsak országos, regionális és nemzetközi szinten kapnak megfelelő relevanciát, ugyanis a globális színtérre lépve egyre nagyobb szerepet kap a kiberdiplomácia mint -viszonylag- új irány politika mezsgyéjén (az Uniós intézkedésekről többek között itt találunk érdemi információkat), és ezzel lassan el is érkezünk a Stuxnethez.

De vajon mi késztette a világot arra, hogy ilyen elképesztő mértékű intézkedéseket foganatosítsanak egy -számunkra láthatatlan- fenyegetéssel szemben? Mi lehetett az előzménye annak, hogy felismerték a katonai fenyegetés súlyát, amit a kibertérből érkező támadások okozhatnak? Ezekre a kérdésekre válaszul érdemes megvizsgálni közelebbről a Stuxnet történetét, amely talán válaszokkal szolgálhat fenti kérdéseinkre.

A katonai jellegű kibertérben elkövetett támadások a 2010-es években már nem számítottak újnak, hiszen a 2007-es észtországi támadássorozat kapcsán nyilvánvalóvá vált, mekkora kárt képes okozni az országos infrastruktúrában egy profi szinten szerveződött hackercsapat a megfelelő szakértelemmel. (Itt fontos megemlíteni, hogy a Stuxnet első verzióját is 2007 novemberében azonosították). A vélhetően orosz utasításra elkövetett támadássorozat az észt állami infrastruktúra ellen nyomatékos hangsúlyt helyezett arra is, hogy a kiberfegyverek kora elérkezett, és ezt -mint már említettem – a nemzetközi közvélemény sem hagyhatta figyelmen kívül.

A fenti történések hatására világszerte elindult egy máig tartó folyamat, amely a jövőbe mutatva a nemzetállamok vezetői számára egy, az eddigiektől teljesen különböző, teljesen új megközelítést irányzott elő. Ezt felismervén a különböző államok óriási pénzösszegeket és humán erőforrást kezdtek ölni különböző informatikai infrastruktúra-fejlesztésbe, habár ezen újítások többnyire a nyilvánosságtól elzártan zajlottak és zajlanak ma is, pontosan úgy, ahogyan azt az információbiztonsági szempontok alapján megkövetelhetjük. A nagyhatalmak tekintetében ezek a változások még szembetűnőbbek, több cikkben is olvashatunk számos olyan hackercsapat létezéséről, amely már kifejezetten állami megbízásból dolgozik s a színfalak mögött a kibertér minden szegmenségben formálódnak a szövetségek, zajlanak az ellenségeskedések.  Persze ez sem újdonság, ma már minden országnak vannak saját, erre a területre szakosodott alkalmazottjai a különböző állami hivatalokban, legyen szó akár az országos informatikai infrastruktúra üzemeltetéséről és védelméről, hírszerzésről, vagy különböző katonai műveletekről.

Mégis, azt az elképesztő ütemben gyorsuló tempót, amely ma a kiberbiztonsági fejlesztéseket jellemzi állami szinten, az a 2010 nyarán bekövetkezett esemény előzte meg, amelyet ma az első bizonyítottan katonai célú kibertámadásnak neveznek, és az „Olimpiai Játékok” fedőnevű amerikai művelet keretében hajtottak végre a fenti időpontban. Hogy ennek egészen pontosan mi a geopolitikai háttere, többek között Mészáros Kinga remek cikkéből kideríthető, én csak a legfontosabb idevonatkozó részt idézném belőle: „Barack Obama fontos feladata lett 2009-es győzelmét követően a nemzetközi színtéren, hogy leállítsa Irán egyre bővülő atomprogramját, s ehhez meggyőzze az teheráni vezetést, hogy tárgyalóasztalhoz üljön. Obama elsősorban folytatta elődje politikáját, s újabb szankciókat helyezett kilátásba az iszlám köztársaságra.”

A Stuxnet erőssége alapvetően abban állt, hogy úgynevezett zero-day exploitokat használt arra, hogy a célpont rendszerére káros programokat telepítsen. Mint ismeretes, a zero-day exploit egy olyan sebezhetőségi pont az adott szoftverben, amelyet a támadók még azelőtt észrevesznek, mielőtt a szoftver kibocsátója tudatánál lenne létezésének. Éppen ezért nem létezik semmilyen javítócsomag rá annak felhasználásakor, ami óriási mértékben növeli az ellene irányuló támadások sikerességét. Magáról a Stuxnet vírusról manapság igen sokat tud a szakirodalom, szinte minden aspektusát megvizsgálták már, sőt, sok esetben kódrészleteket is sikerült visszafejteni belőle. Az eset nevű cég részletesen megvizsgálta a károkozó programot, és egy 72 oldalas tanulmányban foglalta össze vizsgálata eredményeit. Ebben leírja, hogy milyen állományokat használt fertőzésre a Stuxnet, ahogyan azok működési metodikáját is hosszan taglalja.

A sebezhetőségek kapcsán a szóban forgó informatikai értelemben vett féreg egy, a Windows operációs rendszerben található sebezhetőséget használt ki, és jelenlegi ismereteink szerint két egyéb fájllal együtt kerül a célpont meghajtóra, de számos más úton is képes reprodukálni magát. Készítői tehát nem bízták a véletlenre annak működését, egy ilyen vírus elkészítése és ilyen fokú bevetése komoly szakértelmet és támogatói hátteret feltételez, többek között ez a tény is afelé mutatott, hogy nem elszeparált hacker, vagy hackerek csoportja készítette elő a támadást. A vírus működésének pontos leírása már az IT Security területe, azonban az érdeklődők a hivatkozott linken keresztül bármikor megtekinthetik a leírást, emlékeztetőként, itt található.

Cserháti András a Stuxnet vírus kapcsán a Fizikai Szemle hasábjain megjelentetett cikkében részletesen taglalja a témát, szakszerű leírást adva arról, pontosan hogyan is hátráltatta az iráni atomprogramot a vírus. Ebben külön kiemeli azt a tulajdonságot, hogy a kártevő többrétegben juttatja célba kódját, és a mérete is szokatlanul nagy egy vírushoz képest. Itt érdemes hozzátenni, hogy az nem pusztán a világhálón keresztül képes terjedni. Ha egyszer bejutott a rendszerbe, a terjedéshez elég a sima hálózati kapcsolat, így lesz igazán veszélyes a program.

Amikor a futtatás során a rendszer eléri a pusztítás végrehajtására írt sorokat, a Stuxnet az urán dúsításához használt centrifugá(ka)t felpörgeti 1410 Hz-re, majd lelassítja 2 Hz-re, amely a rotor károsodását vonja maga után. Mindezeken felül a dúsításkor használt urán-hexaflourid (UF6)[1] is használhatatlanná válik. Ezeket az eredményeket úgy éri el, hogy a karbantartó/kezelő személyzet szerint úgy látja, minden a legnagyobb rendben zajlik az erőműben.

1. 1. ábra Urándúsító centrifuga metszeti rajta. Forrás: https://lemil.blog.hu/2011/04/06/a_stuxnet_projekt Letöltve: 2021.12.05

Kutatások kimutatták, hogy a Stuxnet a fentinél jóval több módon képes kárt okozni, kiberbiztonsági szempontból azonban véleményem szerint ennyi is elég, hogy belássuk, mire is képes egy jól szervezett és támogatott, profi szakértőkből álló csapat. Anélkül, hogy közelebbről megvizsgálnánk a Stuxnet felépítését, már a fentiekből kitalálható, miért is voltak biztosak a szakértők már az elején abban, hogy katonai célú felhasználás történt. A Stuxnet felépítésének felszínes vizsgálata után is érezhető, hogy pontosan olyan célra lett bevetve, amilyenre írták, ami önmagában feltételezi, hogy a készítőjének pontos információk álltak rendelkezésére a célpont felépítéséről, és arról, hogy milyen módon működtették azt.

A fenti bizonyítékok tehát, vagyis a feltételezett állami háttér, a hírszerzési ismeretek, a geopolitikai kontextus, mind arra engednek következtetni, hogy egy jól megtervezett, katonai indíttatású kibertámadásról volt szó a Stuxnet esetében. A katonai célokat engedi alátámasztani az is, hogy a célpont egy kritikus információs infrastruktúra volt, amelyek ellen elkövetett támadások nem ritkán állami hátszéllel rendelkeznek.  Hogy miért is váltak a fentiekben vázolt elemek folyamatos támadások célpontjává, annak számos oka ismert, és egyben rámutat arra is, mi várható a jövőben ezen a téren.

A 21. század információtechnológiai fejlődésével az információs társadalmak egyre sebezhetőbbek lettek az őket érő informatikai fenyegetésekkel szemben. Ezek a fenyegetések számos irányból érkezhetnek, és számos formában manifesztálódhatnak: műveleti (működési) biztonság; megtévesztés; pszichológiai műveletek; fizikai pusztítás; elektronikai hadviselés; számítógép- hálózati műveletek, nem is beszélve magát a kritikus infrastruktúrát érhető egyéb fenyegetésekről, mint pl. a szélsőséges időjárási körülmények. A Stuxnet bevetése ékes példája az információs hadviselésnek, amely az alábbiak szerint épül fel:

2. 2. ábra Információs hadviselés színterei. Forrás: Haig, Zsolt–Várhegyi, István: Hadviselés az információs hadszíntéren.

Az információs infrastruktúrák elleni komplex információs támadások, mint az információs hadviselés, információs műveletek a katonai, gazdasági, politikai célú érdekérvényesítés új, komplex formájává váltak. Mint ismeretes, a kritikus információs infrastruktúra részhalmaza a kritikus infrastruktúráknak. Az információs társadalom működéséhez szükséges információk előállítására, szállítására és felhasználására különböző rendeltetésű, funkciójú és típusú infrastruktúra rendszerek, hálózatok állnak rendelkezésre.  Ezek összessége képezi az információs társadalom komplex információs infrastruktúráját.

                  Amint ehhez hozzávesszük az Európai Unió Zöld Könyvében leírtakat, szemünkbe ötlik, hogy „Kritikus információs infrastruktúrák közé azokat kell sorolni, amelyek önmaguk is kritikus infrastruktúráknak minősülnek, vagy az infrastruktúrák működése szempontjából fontosak (pl.: távközlés, számítógép hardver/szoftver, internet, műholdak stb.)” Az információs műveletek és az információs hadviselés kifejezéseket jelen munkában tartalmában azonos fogalmakként kezelem. „Az információs hadviselés –  illetve annak a NATO és  a  tagországok  katonai doktrínáiban elfogadott formája az információs műveletek – mindazon összehangolt, koordinált információs tevékenységeket jelentik, amelyek arra irányulnak, hogy a másik fél információs rendszerei működésének korlátozásával befolyásolják a társadalom egészének vagy egyes területeinek működési folyamatait, illetve másik oldalról, hogy megteremtsék azokat a feltételeket, amelyek mentén a saját hasonló képességek fenntarthatók.

Itt szeretnék kitérni arra is, hogy meglátásom szerint a Stuxnet támadás jóval kisebb eséllyel lett volna végrehajtható, ha az üzemeltetők nem zárt forrású operációs rendszert használnak. Annak ugyanis pontosan az a hátránya, ami már szinte önmagában szavatolta a Stuxnet sikerét; a zárt forráskód azt jelenti, hogy az adott program forráskódját csak annak tulajdonos módosíthatja, övé a teljes tulajdonjog, míg a nyílt forrású szoftvert mindenki maga fejleszti, sőt, közösségekben is történhet ugyanez, erre épül például a manapság már egyre nagyobb népszerűségnek örvendő Linux operációs rendszer. Ennek óriási előnye, hogy nyílt forrású lévén igen kevés a rá írható vírus, hiszen annak közössége a legtöbb programcsomagot (disztribúció) folyamatosan fejleszti és ellenőrzi, így semmi értelme nem lenne a dolognak, hiszen pár órán belül legkésőbb valaki úgyis észrevenné és kiküszöbölné a hibát. Mindezekkel szemben a zárt forrású programoknál meg kell várni, míg kijönnek az úgynevezett javítócsomagok, patchek, amely fél vagy akár egy év is lehet bizonyos esetekben, ami elképesztő mennyiségű idővel ruházza fel a rossz szándékú támadókat.

Távlatokban nézve persze a nyílt forrású operációs rendszer sem szavatolja a teljes biztonságot, a mai gyorsan változó világban kijelenthető, hogy egyszerűen nem létezik tökéletes védelem. A kiberbiztonság, bár egyre többen foglalkoznak vele, még nagyon gyermekcipőben jár, ahogyan az információbiztonsági tudatosság is; s ez a helyzet Magyarországon ugyanúgy fennáll, mint a nemzetközi porondon. A közösségi média, az egyre fejlettebb OSINT technikák szinte erőfeszítés nélkül teszik lehetővé, hogy valakiről pillanatok alatt megtudjunk olyan információkat, amelyek aztán visszaélésre adhatnak okot, így többek között az ilyen jellegű események ellen való felkészültség ma már alapkövetelménynek kellene lennie minden fejlett társadalomban.

Fentiekből adódóan tehát, ha már azt kijelentettem, hogy az egyén számára elsődlegesnek kell legyen a biztonságra való törekvés, halmozottan igaz ez társadalmi, állami szinten. A dolog súlyához mérten annyi elmondható, hogy állami szinten már igen sok helyen kezelik érdemeihez mérten a témát, remélem, nemsokára kijelenthetném ugyanezt individuális szinten is.

 

Írta: Gál Henrik Norbert

[1] A már hivatkozottak szerint az uránt gáz halmazállapotban urán-hexafluorid (UF6) formában vezetik be a rotorba. A gáz a rotor falától gyors forgásba jön. A centrifugális erő a nehezebb uránizotópot (238U) kifelé hajtja, míg a könnyebb 235U középen, a tengely mellett dúsul fel.

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A Stuxnet – Új korszak a katonai kiberhadviselésben bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

torda_peter_eksz_eu_stratkomm

A Az Európai Külügyi Szolgálat stratégiai kommunikációs munkacsoportjai bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A 2021-es év Németországban is áttörést hozott: az SPD győzelme és a koalíciós megállapodások színesítik az egyébként is meglehetősen szokatlan, eddig még tényleges hatalmat el nem érő “Ampelsystem-megoldásokat” — joggal tehetjük fel mi magunk is a menekültügy legfőbb kérdését: ist das Ampelsystem befriedigend? (Azaz kielégítő-e az Ampelsystem?)

Egy 2011-es felmérés szerint Németország összlakossága 80,3 millió fő, ebből 15,96 millió, tehát a népesség közel 19%-a számít migrációs hátterűnek. A lehetőségek tárháza igen széles, főleg az 1990-es évek után: a jóléti állam megtestesítője, a szegények segítője és az esélyek országa; és valóban, mindezen dolgokat kínálja Németország. Ehhez azonban nagyban hozzájárul a ma már unikumnak számító germanus-mentalitás, amely látensen kimondja és betartatja, hogy mindazon emberek, akik tanultak, képzettek és bevándorlás útján kerültek be a német tengelykörforgásba – középvezetői posztnál többet igen ritkán érhetnek el.

A legutolsó, 2021-ben kiadott közlemény szerint a legnagyobb számban bevallott nemzeti hovatartozás a szíriai volt (54.903 fő esetében), másodsorban az afgán (23.276 főnél), harmadrészben iraki (15.604 főt illetően). Bár ezen embereknél nem egyértelmű a tényleges állampolgárság, annyi biztos, hogy a schengeni határokon át lehetőségük nyílt belépni az Európai Unióba és szerencsét próbálni német nyelvterületen. Az állandó terrorfenyegetettség érzete és a média iszlám vallás ellen uszító hadjáratai mindinkább arra sarkallták az ott született polgárokat – kiegészülve a magukat már időközben németnek valló állampolgárokkal is-, hogy tüntetések sorozatát indítsák meg a migrációs politika és a korábban lefektetett uniós irányelvek ellen. Ezen tüntető, a gyülekezési törvénynek legtöbbször ellentmondó tömeg és az általuk képviselt nacionalista ideológiára hajazó világnézet kereszttüzében legtöbbször Németország, Franciaország, illetve uniós kilépéséig Nagy-Britannia volt.

Az EU három pilléres rendszerében a kiemelt közös kül- és biztonságpolitika egy csapással önmaga ellenségévé alakult át, a közös határzárak tagállami autoritásokká váltak és a már a maga korában is gyengén teljesítő utolsó pillér — az igazságügyi együttműködés — erősen korlátozódott. Ennek értelmében ha és amennyiben egy embercsempész- és/vagy szervkereskedő, nemzetközileg is körözött csoportot fogtak el az eredetileg zárva tartott, a veszélyhelyzeti (helyi) kormányzás következtében átmeneti lezárás miatt, közös, elsősorban szomszédos államok rendfenntartó szervei adták ki az elfogatóparancsot és jobb esetben rács mögé juttatták az elkövetőket. A betelepülni vágyók médiaszerepléseiből ilyenkor legtöbbször a jól ismert mondat hangzott el: a cél Németország. Nem történt a legtöbb esetben konkrét tartományi nevesítés a megszólalók részéről, egyszerűen az ország maga a garancia a túlélésre, átverve ezzel emberek millióit, akik vakon bíztak egy szebb jövőképben, azonban a német kormány nem tett semmilyen olyan javaslatot, ami a betelepült tömeg belső integrációját elősegíthette volna. Mecklenburg-Elő-Pomeránia tartomány kiemelt figyelmet fordított az intergáció elősegítésére, azonban nem vallási vagy etnikai alapon tették ezt, hanem lehetőséget adtak állami támogatással elérni a középfokú, munkába álláshoz szükséges nyelvtudást. Itt válik ketté a belsőleg is vándorló életmódot folytató, az Európai Unió területén a fennmaradó 26 tagállam bármelyikében született, avagy az Unió területéről kívülről érkező bevándorló megítélése és lehetőségei.

A jelenleg 16 tartományból álló belső német világ azonban korántsem mentes konfliktusoktól: a migrációs útvonalak célpontjainak mindmáig egyenlőtlen eloszlása, Kelet- és Nyugat-Németország gazdasági- társadalmi távolsága arra ösztönzik az egyes médiumokban megjelenő politikai elitet, hogy sokkban és lehetőleg cenzúra alatt tartsák a legtöbb menekültügyi intézkedést, megelőzve ezzel a legtöbbször puskaporos hangulatot. Angela Merkel nagy port kavaró bejelentése után, miszerint nem kíván tovább kancellári tisztséget betölteni, kijelölte utódját, Armin Laschet-et, aki azonban a 2021 végén lezajlott parlamenti választáson vesztett ellenfelével – a szociáldemokrata korábbi pénzügyminiszter és egyben alkancellár Olaf Scholzal szemben. Így első alkalommal jöhetett létre a német politikában, hogy a legmagasabb szinten is kialakult az úgynevezett közlekedésilámpa-koalíció, amely a győztes Szociáldemokrata Párt (SPD), a Szabaddemokrata Párt (FDP) és a Zöldek (Bündnis’90 / Die Grünen) együttesét jelenti.

A szociáldemokrata álláspont szerint humanitárius és szolidáris európai menekültügyi- és bevándorláspolitikát kell folytatni. Az európai menekültügyet meg kell reformálni egy olyan mechanizmus érdekében, amely jogokat biztosít a menekülteknek, emellett legális migrációs útvonalakat kell létrehozni, ugyanakkor a párt elutasítja a kényszeres deportálást olyan országokba, ahol potenciális veszély fenyegeti a lakosságot. Többes állampolgárságot szorgalmaz és mindezt törvényben rögzítené, álláspontjuk szerint meg kell szüntetni a honosítási problémákat, a menekülteknek lehetőséget kell biztosítani nyelvtanfolyamok felvételére, valamint beilleszkedési és integrációs kurzusokra való hozzáférésre. Továbbá a gyermekek azonnali óvodába való elhelyezése is célkitűzésként szerepel. Állandó tartózkodási engedélyt kíván biztosítani azok számára, akik megfelelően beilleszkedtek és az adott pillanatban nincs biztos lakóhelyük.

A Szabaddemokrata Párt szerint különbséget kell tenni a politikai menekültek, a háborús menekültek, valamint a rendszeresen az országba érkező bevándorlók között. Háborús, illetve polgárháborús menekültek számára egy nem-bürokratikus státusz létrehozása a cél, kiegészítve ideiglenes humanitárius védelemmel. Szintén támogatja a legális útvonalakat, az illegális bevándorlás ellen azonban keményebben lépne fel, megerősítve a Frontext, kibővítve annak hatáskörét a tengeri mentéssel is. A vallási hovatartozást és a szexuális identitást egyaránt alapjognak ismeri el. Az úgynevezett “Blue Card”-dal kívánja a bevándorló szakmunkások életfeltételeit javítani, illetve a Kanadából átvett pontrendszer is segítené a pártot a bevándorlás ellenőrzésében. A nyelvi- és integrációs tanfolyamokat ingyenessé akarja tenni minden menekült számára, valamint lehetőséget biztosít négy év elteltével a német állampolgárság megszerzésére – egyszerűsített formában.

A Zöldek elutasítják a gyűjtőtáborokat és a tranzitzónákat, a tényleges cél a határellenőrzés és nem pedig a szökés elleni védelem. Olyan bevándorlási törvényt kívánnak érvényre juttatni, amely a legalacsonyabb társadalmi státuszú egyénekig terjed, utat nyitva a munkaerő – és oktatáspolitikához. A honosítási eljárást öt év elteltével szeretnék lehetővé tenni, és bárki, akinek az egyik szülője Németországban született, automatikusan kaphatna német állampolgárságot, ugyanakkor a többes állampolgárságot is elismerik.

Hogy megbízható-e a közlekedésilámpa-koalíció, nehezen megválaszolható. Mindhárom fentebb bemutatott párt céljai között szerepel a beilleszkedés támogatása, mivel az átlagosnál rövidebb idő elteltével kívánja megadni a német állampolgárságot, a család intézményét a gyermekek oldaláról védenék, azonban a kérdések örökre kérdések maradnak, ha nem hozzáértő kormányzati stratégia társul a nagybani elképzelésekhez. Az európai közös gondolkodásból mindig is markánsan részt vevő Németország most válaszút elé érkezett: 2017-től a CDU és nagykoalíciós partnerei helyett egy teljesen más, eddig nem megszokott és bizonytalan pártszövetségi kormánykoalíció valósult meg, 2021 októberében a Bundestagban már többségben van az SPD párt a korábbi CDU-CSU koalícióval szemben.

Németország megpróbál lépést tartani a korral, fő célkitűzései a liberális demokratikus gondolkodás és a zöld irányba való elmozdulás. A klímasemlegességi kérdések, a 2030-ra tervezett megújuló energiaforrások szélesebb körű felhasználása jobban foglalkoztatja az országot, mint a tényleges migráció, ennek ellenére nem elhanyagolható, hogy az ország 2021-ben is a migrációs útvonalak legfőbb célpontja. Egy nemrég megjelent felmérés szerint a német lakosság jelentős része a Szociáldemokrata Pártot támogatja, és minthogy maga a jelenlegi kancellár, Olaf Scholz is ennek tagja, könnyen lehet, hogy az egyesült gondolkodásból egyszer csak közös gondolkodás lesz, így előrébb mozdítva ezt a különleges és még csak rövid ideje működő ideológiai együttest.

Írta: Ábrányi Endre

Kiemelt kép forrása: pixabay.com

A A német migrációs politika és az Ampelsystem bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

„A világ békéjét nem lehet üres gyomorra és emberi nyomorúságra építeni.”

Bevezetés Az élelmiszer- biztonság vagy helyesebben szólva bizonytalanság egész Afrika- szerte gondot okoz. A hatalmas népességű kontinens helyzetét nem könnyíti meg sem az időjárás szélsőséges változása, sem a politikailag gyenge állami vezetők, sem a Covid-19 világjárvány. A térségben egyre súlyosabb problémák jelentek meg, gondolhatunk itt akár a korábban hatalmas vízkészlettel rendelkező tavak, mint a Csád-tó kiszáradására, vagy akár a Níluson épülő gátakra, ugyanúgy, mint az éhezésre, vagy a járványokra.

Az éghajlatváltozással együtt egyre gyakoribbak lettek az államok közötti konfliktusok, fegyveres összetűzések.  A térségben a politikai kultúra ellenállóképessége sem túl erős, és ezért a viszonylag gyenge politikai hatalommal rendelkező vezetők nehezen tudnak megbirkózni az előttük álló konfliktusokkal. Tovább rontja a helyzetet a Covid-19 világjárvány, amely nemcsak hatalmas tömegeket veszélyeztet a térségben, hanem a mezőgazdasági termelést is hátráltatja, márpedig Afrika számos országának elsődleges exportcikkei a mezőgazdasági termékek. A lakosság jó része ebből tartja fent magát és családját egész évben, ez pedig különösen igaz Kenyára.

Kenya gazdasági kitettsége

2019-ben, a járvány kitörése előtt több, mint 250,3 millió alultáplált ember élt Afrika- szerte, többségük a Szaharától délre húzódó országokban. Az élelmezési gondok 2014 óta egyre súlyosabbá váltak és a probléma már a koronavírus előtt is a társadalom 20%-át érintette. Az alultápláltság különösen magas a gyermekek körében. A kialakult helyzetet tovább rontja, hogy a közegészségügy komoly hiányosságokkal küzd, mind a felszereltség, mind a szakdolgozók terén. Elöljáróban annyit elárulhatunk, hogy világjárvány következtében a statisztikai adatok nem javultak, hanem a társadalom még szélesebb köre került veszélyeztetett helyzetbe.

Kenya kétségkívül kitett a világgazdaság alakulásának, átrendeződésének, mivel gazdaságát alapjaiban meghatározza, hogy sok mezőgazdasági terményt exportál külföldre. Akár csak a térség más országai esetében láthatjuk, úgy Kenya exportja sem diverzifikált, hanem egy-egy nyerstermék exportjától függ sikeressége.  További gondot okoz a működő tőke beáramlásának csekély mértéke az országba.[1] Habár a kenyai kormány az elmúlt években a nyitás stratégiáját követte, azonban a tőkebeáramlás növekedése még mindig nem elég nagy ahhoz, hogy ellássa a közel 50 milliós országot (48,5 millió). Ezért túlzás nélkül állíthatjuk, hogy hamarabb megérezték a 2019-ben kirobbant világjárvány negatív gazdasági hatásait, minthogy megjelent volna az első fertőzött az országban. A vírus elsősorban jövedelem- és vagyonvesztéssel fenyegeti a térséget, ezért az állam amúgy is alultápláltsággal küzdő lakossága mindinkább az olcsó és magas kalóriával, ám alacsony tápértékkel bíró élelmiszereket keresi.[2] Továbbá meg kell említenünk, hogy a kártevők és az állatok által terjesztett betegségek száma is megszaporodott az év során, így Kenyában az utóbbi 25 év legsúlyosabb sáskajárása pusztított. A vándorsáska- invázió megállíthatatlanul lepte el a térség államait, nyomukban pedig letarolt mezőgazdasági területek és éhezés maradt. Ezenkívül Kenyában megjelent egy olyan hatása is a világjárványnak, amelyről eddig talán nem sok szó esett.

Mint minden államban, Kenyában is megpróbálták állami intézkedésekkel enyhíteni a vírus pusztítását. Többek között az oktatási intézmények bezárásával, maszkviselési kötelezettséggel és egyéb előírásokkal, valamint azt javasolták a lakosságnak, hogy maradjanak otthon és dolgozzanak onnan. A kenyai munkavállalók nagy többsége azonban a mezőgazdaságban dolgozik, és ez nem csak a háztartások számára elsődleges jövedelemforrás, hanem a munkások által megtermelt, majd külföldre exportált termény az ország fő jövedelemforrása is egyben. A szigorú intézkedések bevezetésére éppen március végén került sor, amely a mezőgazdaság szempontjából a legfontosabb hónapok egyike, mivel ekkor kezdik a legfontosabb növények, például a burgonya, a káposztafélék, a hagyma, a sütőtök, az édesburgonya és a paradicsom ültetését. A lezárások miatt a gazdák azonban nem tudtak termelni, így a lakosok és az állam rövidesen komoly jövedelemhiánnyal szembesült, illetve élelmiszer sem állt a vásárlók rendelkezésére.

Az áru- és szolgáltatáskereslet csökkenése megalapozta a külföldre történő export visszaesését is. A helyi valuta elértéktelenedett és sok terményből kényszerült az ország importra, amely meglehetősen nagy kiadást jelentett, ezáltal az élelmiszerbiztonság soha nem látott mélységbe zuhant.

Ennek az élelmiszer- és jövedelemhiánynak komoly következményei voltak a társadalomra nézve is. Mivel sokan elvesztették állásukat vagy nem tudtak dolgozni, ezért a háztartásoknak vissza kellett venni a kiadásaikból. A tapasztalat azt mutatta, hogy a társadalom az ehhez hasonló válsághelyzetben csökkenti az egészségügyre és az oktatásra fordított kiadásait az alacsonyabb jövedelem vagy lecsökkent vásárlóerő miatt. Ez egyrészről negatívan befolyásolja az élelmiszer-felhasználást, aláássa a táplálkozás minőségét és hozzájárul a hátrányos helyzetű gyermekek és felnőttek következő generációjának kialakulásához. Másrészt az egészségügyi feltételek romlásához és az egészségügyi szolgáltatások csökkent igénybevételéhez is vezet. A gyermekek nem jutottak megfelelő táplálékhoz, ami rontja a túlélési esélyeket és felerősíti a betegségek megjelenését és gyors terjedését, ez pedig további nyomás alá helyezi az egészségügyet. Sok család olyan mértékű szegénységbe süllyedt hogy nem tudja iskolába járatni gyermekét, ez pedig meghatározza az ország túlélőképességét a jövőben. A csökkenő háztartási jövedelem, az elegendő és tápláló élelmiszerhez való hozzáférés hiánya, a rosszabb gyermekgondozási és gyermekétkeztetési gyakorlatok, valamint az egészségügyi, táplálkozási és szociális védelmi szolgáltatásokhoz való alacsonyabb hozzáférés együttes hatása várhatóan drámai hatással lesz a gyermekek táplálkozására. Kenya szempontjából mind a világjárványnak, mind ennek az egy évnek olyan hosszú távú hatásai vannak, amik akár a következő évtizedek fejlődési irányait is megszabhatják.

A konfliktusok, az éghajlati szélsőségek, a gazdasági lassulások és visszaesések, amelyek gyakran egymással összekapcsolódnak, továbbra is az élelmezésbiztonság növekedésének fő mozgatórugói. Ezek a sokkok nemcsak az emberek élelmiszerhez való hozzáférését, valamint a háztartások ellenálló képességét gyengítik, hanem aláássák a kormányok az alapvető szolgáltatások és a szociális védelem nyújtására vonatkozó képességét is. Számos kihívás hátterében és súlyosabbá válásában a jövedelmekben megfigyelhető, illetve az alapvető ellátásokhoz, szolgáltatásokhoz való hozzáférés terén fennálló mély egyenlőtlenségek állnak. Bár számos afrikai ország előrelépést tett az alultápláltság csökkentése felé – köztük Kenya is – a fejlődés túl lassú ahhoz, hogy a fenntartható fejlődés terén a 2025-re és 2030-ra kitűzött célokat teljesíteni tudják. Különösen a szubszaharai térségben nőtt az utóbbi időben az elégtelen mértékben fejlődő gyermekek száma.

A társadalomban komoly feszültségek uralkodtak a kialakult gazdasági válság és az élelemhiány miatt. Talán emlékezhetünk még azokra a cikkekre, amelyek arról számoltak be, hogy több ezer ember gyűlt össze a megszervezett ételosztásokra. Nairobiban 2020-ban egy ételosztás alkalmából a rendőröknek könnygáz segítségével kellett feloszlatnia a hatalmas tömeget, akik egymást taposva próbáltak élelemhez jutni.

A kormány újabb és újabb helyreállító intézkedéseket vezetett be, mint a helyi adók rendszerébe való beavatkozás, intézkedéseket fogadott el a gazdasági helyreállítása és az egészségügy tehermentesítése érdekében, sőt számos EU-s fejlesztési támogatás érkezett a válsághelyzet következtében. A járvány miatt leálló termelés révén Afrika-szerte csaknem fél milliárd ember vált veszélyeztetetté. Egy kenyai székhellyel rendelkező non-profit szervezet, az Oxfam International 2020-ban úgy fogalmazott, hogy a kialakult válság olyan drasztikus mértékben érinti az államokat, hogy hosszú évek eredményes küzdelme vész el, melyet a szegénység felszámolása céljából vívtak. A szervezet ezután tárgyalásokat hívott össze a G20 csoporttal, valamint a Nemzetközi Valutaalappal és kezdeményezte, hogy a legszegényebb államok adóssága elengedésre kerüljön, valamint, hogy a fejlődő államok még több támogatást kaphassanak az IMF-től, így is segítve a mihamarabbi talpraállást és a gazdaság újraélesztését. 2020-ban az ENSZ becslése szerint mintegy 2500 milliárd dollárra lett volna szükség, hogy eredményesen tudjanak megküzdeni a szegény államok lakosságai a gazdasági válsággal. Kenya egyértelműen érintett volt a segélyezésben és haszonélvezője lehetett volna ezeknek az intézkedéseknek, mivel az ország gazdasági mélypontra zuhant. A kenyai élelmiszerbiztonság javulása nagymértékben függ a járvány országon kívüli alakulásától.

Magyarország és Kenya szorosabbá váló kapcsolata

A kenyai kormány igyekszik nyitni annak érdekében, hogy diplomáciai kapcsolatait megerősítse, újakat létesítsen és elkerülje a 2020-ban látott kiszolgáltatott helyzetet.  2022 januárjában Kenya és Magyarország köztársasági elnökei arról tárgyaltak, hogy a két ország közötti kapcsolatokat szorosabbra fűzik, melynek alapja szintén a mezőgazdaság lenne. Mivel Kenya az elmúlt évtizedekben a térség központi szereplőjévé vált mind turisztikai, mind demográfiai és pénzügyi szempontból, elsődleges feladata a közeljövőben megfelelő mennyiségű és minőségű élelmiszer előállítása, importálása lesz – emelte ki Áder János.

A találkozón továbbá kitértek arra is, hogy Magyarország a Hungary Helps Programmal eddig már több alkalommal is segítette Kenyát. Pénzzel, orvosi műszerekkel támogatták a rászorulókat a legszegényebb térségekben, többek között Nairobiban. Megvitatásra került, hogy hazánk újabb projektek elindítását tervezi a szorosabbá váló diplomáciai kapcsolatok mellett.

Végszó

Minden erőfeszítés ellenére a kenyai kormány komoly költségvetési hiánnyal küzd. Az első helyreállító intézkedési csomag is jelentősen növeli az államháztartási hiányt és külföldi kölcsönök felvételére kényszerítette az országot. A külföldi adósság növekedése rövidtávon megnehezítheti az új hitelek felvételét is, ami tovább ronthatja az országban uralkodó negatív helyzetet. ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezetének előrejelzései azt sugallják, hogy világszerte 83–132 millió emberre növekedhet az alultápláltak száma. Kenya kitettsége a mezőgazdaságnak és a kialakult élelemhiány egy igazán speciális eset, amely háztartások millióinak jövőjét pecsételheti meg, illetve Kenya világgazdaságtól való függőségét is tovább erősíti.

Azóta az is bebizonyosodott, hogy a világjárvány elhúzódik. A kormányoknak és helyi önkormányzatoknak minden erőfeszítésre szüksége van, hogy a társadalom erősen veszélyeztetett tagjait és a gazdaság törékeny ágazatait megvédje és méltányosan ki tudjanak lábalni az imént taglalt negatív spirálból. Mindenesetre látszik, hogy Kenya próbálja kapacitásának határait feszegetve könnyíteni a lakosság terhein, és tovább erősíteni külkapcsolatait, megelőzve egy újabb válsághelyzetet.

Írta: Benczik Veronika

Felhasznált irodalom

1. Európai Parlament [2011]: Az Európai Parlament 2011. szeptember 15.-i állásfoglalása a kelet-afrikai éhínségről
2. Európai Számvevőszék [2020]: A Kenyának nyújtott Uniós fejlesztési támogatások In.: Special Report No. 14/2020
3. Hungary Helps In.: https://hungaryhelps.gov.hu/ Letöltve: 2022.01.23.
4. Joshua Laichena; Evelyne Kihiu; Daniel Omanyo; Rodgers Musamali; Benson Kiriga [2021]: „Food security and welfare changes under COVID-19 in Sub-Saharan Africa: Impacts and responses in Kenya”:  Global Food Security, Letöltve: 2021. 11. 18

5. Máthé László Eduárd [2018]: Kenyai köztársaság üzleti környezetének bemutatása In.: Magyarország Nagykövetsége Kenya, Nairobi In.: http://www.h kik.hu /sites /defa ult/ files/file_uploads/kenya_-_lehetosegek_2018.pdf Letöltve: 2021. 12. 23.
6. MTI [2022]: Áder János a kenyai elnökkel találkozott, budapesti nagykövetséget nyithat az afrikai ország In.: portfolio.hu 2022.01.17.
7. Nsosso Espérance Ngungadiafuka [2013]: Zöld forradalom és Afrika In.: Afrika Tudományok folyóirat VII. évf. III. sz.
8. Szűcs Viktória; Szakál Diana; Balázs Bálint; Dudás Gyula [2020]: Az élelmiszer- ellátó rendszer, – a jelen kihívásai és a jövő tervei In.: https://fit4food2030.eu/wp-cont ent/uploads/2020/04/EVIK_2020-1_Article.pdf Letölve: 2021.11.18.

[1] Nsosso Espérance Ngungadiafuka [2013]: Zöld forradalom és Afrika In.: Afrika Tudományok folyóirat VII. évf. III. sz.

[2]  Joshua Laichena;  Evelyne Kihiu ; Daniel Omanyo ; Rodgers Musamali ; Benson Kiriga [2021]:  „Food security and welfare changes under COVID-19 in Sub-Saharan Africa: Impacts and responses in Kenya” In.:  Global Food Security Letöltve: 2021. 11. 18

 

Kiemelt kép: Két kenyai nőt láthatunk a képen, akik a tealeveleket takarítják be, ezzel is bizonyítva, hogy a társadalom milyen nagy százaléka függ a mezőgazdaságtól.

Forrás: Neil Palmer In.: CIAT website In.: https://blog.ciat.cgiar.org/author/npalmer/

A Élelmiszerbiztonság és a jólét változása Kenyában a Covid-19 árnyékában bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A 2022 január 6-án tartott virtuális csúcstalálkozón egyezett meg Scott Morrison ausztrál és Kishida Fumio japán kormányfő országaik védelmi együttműködésének szorosabbra fűzéséről-tudósított az AP. Nyíltan nem jelentették ki, de a megállapodás tartalmából látszik, hogy megkötését a térségben egyre növekvő kínai befolyás indokolta. Japán főleg egy esetleges Tajvan elleni offenzíva és Kína tengeri tevékenysége miatt aggódik, amely saját országának biztonságára is fenyegetést jelenthet.

A megállapodást történelminek is nevezhetjük, hiszen Japán eddig az Egyesült Államokon kívül egyetlen másik országgal sem kötött katonai szerződést. Az egyezmény megkötését több, mint egy éves tárgyalás előzte meg, hogy lehetővé tehessék a szerződő felek számára katonai csapataik egymás területén történő állomásozását és gyakorlatozását.

A Kölcsönös Hozzáférés Egyezménye elnevezésű megállapodás fő célja, hogy biztosítsa az ausztrál hadsereg és a japán önvédelmi erők, vagyis a Jieitai szoros és zökkenőmentes együttműködését védelmi ügyekben. A két ország kooperációját kiterjesztették a kiber-, az űr- és a gazdasági biztonság területére is. A találkozón mind Morrison, mind Kishida kritikával illette Kína az ujgurokkal és más kisebbségekkel szembeni fellépését Hszincsiangban. Észak- Koreával kapcsolatban fenyegetésként merült fel a hiperszónikus rakétával végrehajtott kísérlet. A teszt során a rakéta sikeresen eltalálta 700 kilométeres távolságból a célpontot- nyilatkozta az észak- koreai hírügynökség, a KNCA. 2021 szeptemberében lőtték fel először Észak- Korea keleti partjairól a Hwasong-8 nevű rakétát. A szerződő felek mellett az Egyesült Államok és Kanada is elítélte az újabb rakétakísérleteket.

A szerződő felek véleménye

Kishida az egyezményről azt nyilatkozta, hogy ez egy fordulópont, ami új szintre emeli a két ország közötti védelmi együttműködést.

Yamagami Shingo nagykövet hozzátette: a változó és romló biztonságpolitikai környezetben most az a legfontosabb, hogy Japán és Ausztrália közös egyezményével Kínát az agresszív lépésektől elrettentse.
Morrison meglátása szerint Japán és Ausztrália együttműködésének szorosabbra fűzése az új kihívásokat tartogató környezet kezelése érdekében elengedhetetlen fordulópont nemzetük és lakosságuk megvédése érdekében.

„Japán a legközelebbi partnerünk Ázsiában, ahogy azt különleges stratégiai partnerségünk is jelzi, amely az egyetlen a maga nemében Ausztrália számára. (…) Ez két nagyszerű, a jogállamiság, az emberi jogok, a szabadkereskedelem, valamint a szabad és nyitott indiai-csendes-óceáni térség iránti elkötelezett demokrácia egyenlő partnersége” – összegezte a védelmi paktumot az ausztrál kormányfő az aláírási ceremónián.

Malcolm Davis, az ASPI (Australian Strategic Policy Institute) elemzője kijelentette, hogy a megállapodás felismerte egy szilárd védelmi együttműködés jelentőségét annak érdekében, hogy az egyre agresszívabb kínai jelenlétet megakadályozzák.

Malcolm szerint „Japánnak el kell hagynia a haderő alkotmányos megkötéseit az ország növekvő biztonságpolitikai fenyegetettsége miatt”. Japán 1947-ben született alkotmányának 9. cikkelye kimondja, hogy Japán lemond a háborúindítás jogáról és hadereje is minimális lehet, csupán annyi, ami az önvédelemhez szükséges. Ez a köztudatban Yoshida doktrína néven híresült el. Abe Shinzo, a Liberális Demokrata Párt miniszterelnök-jelöltje igyekezett alkotmánymódosítást eszközölni annak érdekében, hogy a Japán Önvédelmi Erők hatáskörét kiszélesíthesse. Japán számára ez szükséges a megváltozott biztonságpolitikai környezet miatt. Az alkotmány módosítására még nem kerülhetett sor, amiben a közvélemény heves ellenállása meghatározó szerepet játszik.

A legnagyobb feszültségforrás

Tajvan kapcsán folyamatosan nő a feszültség, hiszen a kínai katonai felderítők egyre nagyobb gyakorisággal repülnek az önálló államként funkcionáló Tajvan körül. Az, hogy Tajvan a történelem során elszakadt Kínától, az 1927 és 1949 közt zajló kínai polgárháború következménye. Az elszakadást követően Kína vezetése többször is jelezte igényét, hogy a terület visszafoglalásával egyesítsék az országot. Hszi Csin-Ping még azt is felajánlotta, hogy Tajvan működhetne az „egy ország két rendszer” elv szerint, ezzel megőrizve politikai berendezkedését. Peking békésen kívánná megoldani a helyzetet, azonban tekintettel arra, hogy a tajvaniak csupán 18%-a hajlandó az egyesítésre, ez nem tűnik valószínűnek. Az erőszakos egyesítés is fennáll mint opció a probléma ’megoldására’, a KKP vezetése időnként jelzi is, hogy ha békésen nem sikerül, akkor katonai úton oldják meg az újraegyesítést. Az amerikai érdek ebben a helyzetben Tajvan függetlenségének megőrzése lenne, amely érdekütközés az USA és Kína közt is feszültséget generál.

The Quad, mint alapkő

A paktum a Japán, Ausztrália, India és az Egyesült Államok által létrehozott Négyoldalú Biztonsági Párbeszédre (röviden Négyes) épül. Az országok közötti találkozók 2007-ben kezdődtek, majd 2008-ban megszűntek. A Négyes 2017-ben kezdett újjáéledni a korábban kilépő Ausztrália többoldalú együttműködés megkötése iránti nyitottságával. Az együttműködés célja a szabad indo-csendes-óceáni térség biztosítása. Szintén kimondatlanul megjelenik okként Kína fokozott katonai jelenléte és a tengeri terjeszkedése. Kiemelt cél még emellett az USA további szerepvállalásának biztosítása a térségben, hiszen Amerika a status quo és a nemzetközi rend garantálójaként van jelen. Az újraegyesítést követő első találkozó után Kína rögtön nemtetszését fejezte ki és figyelmeztette a résztvevőket arra, hogy a regionális együttműködésük nem lehet kizáró jellegű, átpolitizált és nem sértheti a kívülálló felek érdekeit. A Négyes jövőjét tekintve feltételezhetjük, hogy Kína tiltakozni fog a rá negatívan ható tevékenységek ellen, ezért nem biztos, hogy ez az együttműködés önmagában befolyásolni tudja Kínát. Visszaszorítása érdekében az országoknak olyan szorosabb, aktívabb fellépésre van szükségük, mint a tárgyalt védelmi megállapodás.

A felélénkült Négyes első személyes találkozóját 2021 őszén az USA fővárosában, Washingtonban tartották. A tárgyaló felek megvitatták a koronavírus, a gazdasági felépülés, a klímaváltozás és a kiber- illetve űrbiztonság területén felmerülő kérdéseket. Terítékre került természetesen Peking kétes tevékenysége is a régióban. Az üléssel kapcsolatban Zhao Lijian, a Kínai Külügyminisztérium szóvivője azt nyilatkozta, hogy a szövetségben résztvevők nem vehetne célba egy nem szerződött harmadik országot és annak tevékenységét.

Joe Biden amerikai elnöknek a 2022 január 21-én tartott online megbeszélés alatt Kishida Fumio japán kormányfő felajánlotta, hogy a Quad országok második személyes találkozóját Japánban tartsák. A közel 80 percig tartó egyeztetés során megegyeztek, hogy az erős japán-amerikai szövetség mellett a hasonló gondolkodású országokkal is el kívánják mélyíteni a kapcsolatot. Ez alatt a Négyes további két tagját értették, akik szintén egy szabad és nyitott indo-csendes-óceáni térség biztosítása mellett kötelezik el magukat. A meghívást Joe Biden elfogadta, így Japán, India, Ausztrália, valamint az USA találkozóját vélhetőleg 2022 első félévében fogják tartani Japánban-nyilatkozta a japán külügyminiszter.

AUKUS megállapodás

Ausztrália a Japánnal megkötött védelmi egyezmény előtt is tett kísérletet biztonságpolitikai helyzetének javítására. 2021 szeptember 15-én Boris Johnson, Joe Biden és Scott Morrison aláírt egy együttes megállapodást, amely kimondta egy hatékony háromoldalú védelmi partnerség, vagyis az AUKUS létrejöttét. Az egyezmény legfontosabb része, hogy segítsenek atomhajtású tengeralattjárókat biztosítani Ausztrália számára. Kimondták emellett, hogy az AUKUS segíteni fog fenntartani a békét a vitatott indo-csendes-óceáni régióban. A megállapodás nemzetközi szinten váratlan volt és az említett térségből megosztott véleményt váltott ki. Egyesek szerint segíthet kezelni Kína katonai fölényét, azonban mások egy konfliktus feléledését tartják elképzelhetőbbnek. Bár a tengeralattjárók nem atommal felszereltek lennének, így is figyelembe kell venni az egyezmény atommentes törekvésekre gyakorolt esetleges hatását.

Japán és Amerika kapcsolatának mélyítése

Az Ausztráliával megkötött védelmi paktum után január 7-én az USA is megszólalt Kína növekedésével és fellépésével kapcsolatban. Japán és Amerika védelmi-, valamint külügyminisztere magas szintű találkozót tartott, amelyet szintén az aggasztó kínai lépések indokoltak. Ezek véleményük szerint megszegik a szabályokon alapuló világrendet és újabb politikai, gazdasági és főként katonai kihívásokat jelentenek a régióban.

Japán alkotmányának 9.cikkelyéből fakadó pacifista önkorlátozás miatt volt szüksége az országnak az USA-val védelmi szerződéseket kötni. 1960-ban kötötték meg az Amerikai-Japán Kölcsönös Együttműködési és Biztonsági Egyezményt, amely máig érvényben van. A szigetország és a régió számára az amerikai erők nagy jelentőséggel bírnak a biztonság garantálásában. A két ország közötti szövetség 1978-ban adta ki az Egyesült Államok és Japán Védelmi Együttműködésének Irányelveit, amelyet 1997-ben és 2015-ben is felülvizsgáltak.

Anthony Blinken amerikai külügyminiszter kijelentette, hogy új védelmi együttműködésről szóló megállapodás van tervben Japánnal, amely amellett, hogy megerősíti, még új eszközökkel is bővíti a korábbi kooperációt.

A japán külügyminiszer a találkozó után elmondta, hogy az ország növeli védelmi kiadásait és Kishida Fumio tervbe vette japán nemzetvédelmi stratégiájának újragondolását.

Konklúzió

Bár Japán számára az USA még mindig a legfontosabb stratégiai partner biztonságának fenntartásában, láthatjuk, hogy a szigetország igyekszik több oldalról is megszilárdítani védelmét a térségben egyre növekvő Kína ellen. Ennek érdekében már nem csak Amerikával, hanem Ausztráliával is folytat katonai szövetséget. A szigetország biztonságát különösen fenyegeti az egyre agresszívabb kínai jelenlét. A két országnak a Senkaku szigetek hovatartozása kapcsán érdekütközéseik vannak, probléma még az újabb észak-koreai rakétakísérletek és egy esetleges tajvani offenzíva lehetősége. A japán védelempolitika törvényi kereteinek legfontosabb mérföldköve a 2015-ben elfogadott „Béke és Biztonság törvények” elnevezésű törvény csomag volt. Ez az Abe-kormány fontos célkitűzéseit valósította meg a Jieitai mozgásterének növelésével és a védelmi technológiák exportjának lehetőségével. Japán felhatalmazást kapott a kollektív önvédelemre és csapatok külföldi túsz- és krízishelyzetek esetén való bevetésére. A növekvő fenyegetettség miatti újítások mellett szem előtt kell tartani az alkotmány 9. cikkelyének korlátozásait is, amelyek keretek közé szorítják továbbra is a Jieitai fegyveres szerepvállalását a szigorúan önvédelmi célú műveleteken túl.

Egyelőre kérdéses, hogy a közelmúltban kötött védelmi megállapodások mennyire lesznek képesek kordában tartani Kínát, az viszont kijelenthető, hogy ezek az együttműködési kísérletek a jövőre nézve egy komolyabb Kína-ellenes szövetségnek is megágyazhatnak.

Irodalomjegyzék:

• Az Amerikai Egyesült Államok ázsiai kapcsolatai, Szerkesztette HÁDA BÉLA MATURA TAMÁS
• BARTÓK ANDRÁS 2021/02 Japán biztonság és védelempolitikája 1989–2017

Írta: Vida Fanni

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A A japán- ausztrál védelmi megállapodás bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Számos olyan, napjainkban domináns faktor és tényező determinálja életünket, amely az általános fejlődés révén összetett és absztrakt fogalomkörök részeként jelenik meg, így a hatásmechanizmusok megfelelő megértéséhez célszerű megismerni a kialakuláshoz vezető előzményeket és definiálni az alapvető struktúrákat a legfőbb hajtóerők meghatározásához. Nincs ez másként az űrkutatás biztonságpolitikai vonatkozásait illetően sem, ugyanis egy olyan komplex jelenségkör speciális perspektívájáról van szó, amely bár viszonylag új, jelenleg is formálódó területek fúziójaként jött létre, mégis éppen ezért a kapcsolódó diszciplínák háttérismereteit felhasználva, azokból kiindulva érdemes az új jelenségeket vizsgálni (tekintve, hogy létrejöttük ezen előzmények eredménye is részben). A legfontosabb, operacionalizálható alapfogalmak

A legalapvetőbb emberi struktúra, a civilizáció létrejötte egy fontos attitűdhöz köthető, amely az egyéni mikroszinten valósul meg először, ez pedig a kooperáció. Alapvetően ez a készség ellentmond a természetes kiválasztódásnak, ugyanis az adott egyén a konkurenciájának ad segítséget (amely az adott altruisztikus magatartásformában akár az evolúciós szempontból irracionális önfeláldozás mértékéig is terjedhet). Ennek ellenére a kooperáció, mint közös, esetleg kölcsönös előnyöket eredményező együttműködés a versengő attitűd melletti mintázatként továbbra is fennmaradt, és a történelem során előbbi egyre inkább teret nyert az utóbbival szemben. Emellett pedig mindkét forma esetében felmerült az igény az intézményesített keretek közé szorításra, a közismertebb példákat tekintve kooperáció esetén az Európai Unió alapító szerződései, versengés esetén a Genfi egyezmények jelképezik a legjobban ezen törekvéseket. A kooperációval együtt megjelent a reciprocitás jelensége is, amely a pozitív és negatív interakcióra is érvényesül. A kölcsönösség predikciójával egyfelől a kooperációban való részvétel másik féltől való jóhiszemű elvárása, másfelől a versengés, negatív hatások retorziója is előre kalkulálhatóvá vált. Többek között ennek az alapvető készségnek köszönhető az elrettentési stratégiák sikere, így például a MAD-doktrína, vagyis a nukleáris fegyverek általi kölcsönös megsemmisítés elmélete, amelynek következtében a hidegháborúra visszavezethető szembenállás játékelméleti szempontból elérte Nash-egyensúlyát, ugyanis a résztvevő aktorok se nem alkalmazzák ezen tömegpusztító fegyvereiket, se nem szerelik le őket.

Ez a fajta interdependencia szinte minden makroszintű emberi tevékenységben tetten érhető, éppen ezért a modern, globalizált civilizációnak szinte egyik területe sem értelmezhető egyetlen aktor irányából, mivel az infrastruktúra fejlődésével a kommunikáció tranzakciós költségei minimális szintre redukálódtak, ezért a kölcsönös egymásra hatás soha nem látott intenzitást és mértéket ért el, valamint a tényezők egybefonódásával a kauzalitás elemei sem különíthetőek el minden esetben világosan. Éppen ezért a történelmi távlatokat tekintve ebben a korszakban a leginkább biztosított a kooperációhoz (legtöbb esetben) szükséges kommunikáció lehetősége.

A kooperáció gazdasági hálózata

Az eredeti célja szerint mikroszintű érdekeket kumuláló államok között megvalósuló makroszintű kapcsolat a diplomácia keretein belül kulminálódik. A történelem folyamán pedig az aktorok közötti interakció, ahogy korábban említésre került az attitűdök esetében, hasonló tendenciát mutatva fejlődött a nagyobb kockázatú, de több előnnyel járó kooperáció irányába a versengés (általában kölcsönösen előnytelen) pozíciójából. Ez elsősorban egy nagyobb fenyegetés (például közös ellenség) leküzdésére alakult ki, amire csak az erőforrások összehangolt egyesítésével nyílt lehetőség. A későbbiekben a szűkülő erőforrások kölcsönös megosztása is fontos tényezővé vált, amely az alapvető, országra jellemző adottságok felhasználásával és az így szerzett abszolút és komparatív előnyök által okozott differenciáknak köszönhetően alakulhatott ki a nemzetközi kereskedelem mai formája is. A több termelési tényezőt érintően fellépő előnyök (Heckscher-Ohlin-modell) általában különleges mértékű tényezőellátottságnak köszönhetően lépnek fel, az adott ország ennek tekintetében szakosodik (Rybczynski-tétel). Így tehát kialakult az országok termelési specializációjával a nemzetközi szintű kooperáció gazdasági területen, elsősorban a piaci folyamatoknak köszönhetően, ám az együttműködések legmagasabb fokozatai nem valósulhatnának meg a gazdaságdiplomácia hatékony működése nélkül. Erre a gazdasági struktúrára (a globalizációs összefonódásoknak, feldarabolt termelési folyamatnak, tényezőáramlásnak köszönhetően különösen) is igaz a már MAD-doktrína esetében megállapított államközi interdependencia. A nukleáris fegyverek birtoklásából fakadó helyzettel ellentétben itt a kölcsönös függőség nem csak következmény, hanem ok is, az erőforrások, képességek és kapacitások egyenlőtlen eloszlása miatt. Azonban a gazdasági libertarianizmus által is központi erőként számontartott piaci folyamatok volatilitása mellett szintén törekvés alakult ki a keretek strukturálására. A Kereskedelmi Világszervezet megalapításával magas szintű intézményi hátteret sikerült biztosítani, amely a befektetők és kereskedők számára elsődleges fontosságú hitelességet és biztonságot garantálja. Alapelvei között és működése során is lényeges szerepet játszik a már említett, kooperációhoz tartozó jelenség, a reciprocitás, amely jelen esetben a kereskedelmi egyezmények kölcsönös érvényességét biztosítja, ezáltal negatív és pozitív irányba is a döntések minden aktorra hatnak (tovább erősítve az interdependenciát).

A kooperáció jogi vetületei

A nemzetközi kooperáció másik fontos területe a jog, amely területen hozott szerződések formáját, kölcsönös végrehajtását szintén szabályozott struktúra biztosítja, melynek alapját az 1969. évi bécsi egyezmény adja. Minden nemzetközi szerződés a kooperáció újabb elemét szabályozza, amely a diplomáciai érdekszövetségekhez hasonlóan, tartalmát illetően egyfajta fejlődési utat járt be. A teljesítéssel megszűnő szerződések, az eleve létező jogrendet nem befolyásoló egyezmények az első katonai szövetségekhez hasonlóan az adott tevékenység gyakorlati megvalósulásához adtak keretet. Ezzel szemben a kooperáció mind nemzetközi szervezetek, mind nemzetközi szerződések terén hosszabb távra ható, belső jogot is determináló, absztrakt célokat kitűző folyamattá finomodott. Ez a normakodifikáció az együttműködés mellett a kölcsönösséget (reciprocitás) és a kölcsönös függőséget (interdependencia) is megszilárdította a jogelvek terén szakmai és általános szinten is.

Az űr felfedezésének hatása az öt fő biztonságpolitikai szektorra

Az űr felfedezésével új tér nyílt elméleti és valóságos síkon is, amelyben minden eddiginél jobban összefonódtak a különféle területek, egyben a lehető legszélsőségesebb módon nyilvánvalóvá téve az eltérő folyamatok szerteágazó hatáskövetkezményeit és a nemzetek közötti interdependenciát. Kiválóan szemlélteti ezt a biztonságpolitika koppenhágai iskolájának egyik legfontosabb képviselőjének, Barry Buzan öt szektor elméletének a NATO által 2019-ben ötödik hadszíntérként elismert űrre való ráillesztése. Az elmélet által azonosított legfontosabb területek (katonai, politikai, gazdasági, társadalmi, környezeti) közül nem mindegyik jelenik meg az eredeti elgondolás szerinti fenyegetésként az űrben, viszont jelentős hatást tesznek rájuk az ott zajló folyamatok.

Gazdaságilag egy konzisztensen növekvő jelenség, a közel 447 milliárd amerikai dollárnak megfelelő forgalmat lebonyolító űripar épült ki a folyamat részeként. Alacsony nyersanyag-, de erősen tőkeigényű ágazatként a K+F szektorral szorosan együttműködve olyan tudásalapú ipar jött így létre, amely magas hozzáadott értékkel bír. Ezen tulajdonságainak köszönhetően az olyan, természeti erőforrásokban szegény, de tudományos potenciállal bíró országok számára is kedvező lehet az űrszektor támogatása, mint Magyarország.

Társadalmi szempontból globális szinten a tudományos és technikai fejlődés katalizálása köthető az űr meghódításához, amelynek köszönhetően nem csak a csúcstechnológia, hanem a hétköznapi élet területén is hasznosítható találmányok születtek. Emellett pedig számos olyan kísérlet vált elvégezhetővé, amelyhez megfelelő körülményeket csak az űr szolgáltat. Ezek közé tartoznak többek között a magyar cégek által az Európai Űrügynökség Columbus laborjában elvégzett gyógyszerkémiai kísérletek is.

Politikai perspektívából egy adott ország megítélésén javíthat, presztízsét növeli az űrkutatásban való részvétel, amely mind belföldön, mind külföldön legitimációs politikai tőkét jelenthet. A kooperatív magatartás bizalomra adhat okot más területeken való együttműködéshez, a hazai innovációk pedig a külföldi befektetők figyelmét is felkelthetik, elősegítve az ország gazdasági, tudományos kapcsolatrendszerének bővülését, mélyülését.

A környezeti szektort vizsgálva az olyan közvetlen hatások mellett, mint a műholdas időjáráselőrejelzés, természeti katasztrófák esetén kulcsfontosságú információk szerzése, a környezetvédelemhez leginkább szükséges nemzetközi együttműködéshez nyújthat precedenst az űrben megvalósuló kooperáció.

Katonailag az űr műveleti terület, annak ellenére, hogy a vonatkozó jogelvek az Antarktiszhoz hasonló védelmi státuszt kívánnak garantálni, így a szabad kutatáshoz való jog, a békés célú felhasználás játszik központi szerepet. Bár hasonlóan az említett kontinenshez, jelenlegi ismereteink szerint ez is a terra nullius kategóriájába tartozik, mégsem érvényesíthető rajta területszerzési jogcím a nemzetek közös megállapodása alapján. A fundamentális elveket rögzítő, 1967-ben életbe lépő Világűrszerződés ugyan korlátozza a katonai tevékenységeket, azonban nem tiltja teljesen. Bár ezek a fejlesztések a legtitkosabbak közé tartoznak, mégis egyre inkább azonosíthatóak az űrhadviselés területei. Így megkülönböztethető a csapásmérés iránya alapján földi célok, űrcélok elleni űrfegyverzet (előbbi kategóriába a kinetikus bombázás, utóbbiba a műholdelhárító űreszközök tartoznak), míg egyelőre nagyobb nyilvánosságot kapnak a földi és légi indítású, űrcélok elleni fegyverek (így például a 2021 novemberében tesztelt orosz műholdelhárító rakéta, és a Reagan elnök által kezdeményezett, Csillagháborús tervként elhíresült Stratégiai Védelmi Kezdeményezés). Emellett pedig különösen is fontosak a földi harctevékenység szempontjából a katonai távközlési űreszközök, kémműholdak, amelyek felderítésre, csapatkoordinációra és elektronikai hadviselésre egyaránt alkalmasak.

Emellett számos olyan funkció jöhet létre az űrkutatás során, amely jelenleg csupán predikcióként érvényesül, azonban megvalósulása esetén átfogó hatásokkal járna. Ilyen például a Holdon lévő erőforrások felhasználása, mint gazdasági és környezeti potenciál növelése. Jelenleg többek között a Lunar Resources vállalat fejleszt telepíthető kohót, amellyel elektrolízis során kinyerhetővé válhatnának a holdi regolitrétegből a különféle fémek. Egy bolygó terraformálása, kolonizálása, esetleg egy idegen civilizáció felfedezése pedig minden területet érintő, történelmi változásokat hozna el.

Összességében az űrtevékenység összetett módon ötvözi a különféle területek legfontosabb eredményeit, így az itt létrejövő kooperáció egyúttal mindegyik partikuláris egységre visszahat.

Az űrtevékenység kapcsolati evolúciója

Az űr felhasználását illetően a nemzetek újrakezdték a számos területen már érvényesült kapcsolati evolúció folyamatát, amely gyorsabb ütemben zajlik, mint a többi, precedensértékű esetben. Először itt is a versengés vált meghatározó attitűddé, a hidegháború űrversenye során csak a két nagyhatalom rendelkezett ahhoz elegendő erőforrásokkal, hogy érdemi előrelépést tudjanak elérni, bár nyilvánvalóan szövetségeseik is igyekeztek saját űrprogramjaikkal a fejlődés útjára lépni. A verseny éles bipolarizáltságát jól jelzi, hogy a szovjet segítségnek köszönhetően afgán ember előbb jutott az űrbe (Abdul Ahad Momand, 1988), mint brit (Helen Sharman, 1991), aki szintén szovjet technikai támogatással, egy Szojuz űrhajóval érkezett a Mir űrállomásra. Ez a fajta dualitás a technológiák nagyobb hozzáférhetősége által a 21. századra átalakult egy multipoláris versennyé, amelybe egyre több állam igyekszik bekapcsolódni. Az űrtevékenység azonban a végtelen űr illúziója ellenére komoly korlátokkal bír, így például a műholdak kedvező keringési pályához szükséges magassági övezete is befolyásoló, valamint a kommunikációs frekvenciák is fizikailag egyre inkább megtelnek. Emellett pedig a csupán 5-15 éves működési időtartammal bíró eszközöket igyekeznek olyan programozással ellátni, amely a kijelölt idő után pályaelhagyási manőverre kényszerítve elégeti az eszközt a Föld légkörében, de ez a vertikális pályakeresztezés és az esetleges diszfunkciók kockáztatják a más eszközökkel való ütközést, vagy űrszemét képződését. A műholdak felbocsátása terén az 1400 ilyen űreszközt indító 2021-es év rendelkezik a legmagasabb számmal az eddigi évekhez képest. 2021 szeptemberében 7941 műhold állt keringési pályán, aminek a mértéke valószínűleg továbbra is nőni fog egyre nagyobb intenzitással. Az űrverseny tehát a hidegháborús szembenállás propagandaeszközéből most egy olyan végletekig menő versenyfutássá válik, amely a fizikailag fennmaradó egyre kisebb betöltetlen űrért folyik a bolygónk körüli pályákon. Ebből is látható, hogy ez a helyzet egy zéróösszegű játékelméleti szituáció, amely tovább növeli az országok űr jellegéből adódó kölcsönös egymásrautaltságát. Bármilyen űrtevékenység ugyanis kihatással van a többi, pályán álló űreszközre, valamint a keringésből adódóan a politikai határoktól függetlenül a Föld bármely pontjára. Így elég lehet akár egy jelentősebb műholdütközés, amely elindítja a Kessler-szindrómát, amely során az ütközésből származó roncsdarabok további űreszközökbe csapódva láncreakciót indítanának el, amely során a teljes keringési zóna egy hatalmas roncsmezővé válva űrháborúhoz hasonló következményeket okozva (távközlési infrastruktúra szétesése, informatikai rendszerek megsemmisülése) ellehetetlenítené újabb műholdak és kutatómissziók indítását. Bár a nanoműholdak alkalmazása viszonylagos megoldást jelenthet a problémára, az űr természete által okozott interdependencia továbbra is jelen fog maradni. A jelenlegi tendenciák mellett (növekvő űreszköz-felbocsátás, becslések szerinti 1365000 darab 1 cm-nél nagyobb űrszemét keringése) egyre nagyobb esélye van egy hasonló krízishelyzetnek. Ezen kockázatok, és a zéróösszegű természete miatt az űrkooperáció szüksége minden eddigi mértéknél nagyobb, így többek között az űrdiplomácia feladatává válik a kapcsolódó együttműködés megteremtése. Megállapítható tehát, hogy Barry Buzan öt szektor elméletében a környezeten belül az űrnek kiemelt szerepe van (ha esetleg nem alkot már önmagában egy hatodik szektort) a nonkonvencionális biztonságpolitikai fenyegetések között, tekintve az olyan lehetséges, a bolygó egészére kiható következményű eseményeket, mint például az űrháború, kollektív űrkatasztrófa, vagy akár (kis valószínűségű) végzetes meteorbecsapódás, idegen faj támadása.

A kooperáció jogi alapjait jelentő, az űr békés felhasználásának kereteit meghatározó öt fő nemzetközi szerződés mellett célirányos, multilaterális egyezmények is kialakulóban vannak, így például a (többek között az űrszeméttel kapcsolatban is) további fontos megállapodásokat tartalmazó, 2020-ban aláírt Artemis-egyezmény.

Nemzetközi szervezeteket tekintve a kollektív integrációhoz szükséges globális intézmény még nem valósult meg, egyelőre a kooperációs fókusz regionális szinten van, amelyre kiváló példa az Európai Űrügynökség működése. Az intézményi keretek lehetőséget adnak a tagsági erőforrások (különös tekintettel a szellemi tőkére) hatékony egyesítésére, amely olyan programok létrehozására használhatóak fel, mint például a GALILEO, amely polgári funkciója mellett kettős felhasználású eszközrendszer, ugyanis a NATO informatikai rendszeréhez integrálhatóvá tételével sikerülhetne elérni az interoperabilitás képességét, így jutva további biztonságpolitikai szempontból kulcsfontosságú képességhez.

Bár kiváló űrkutatási együttműködések alakultak az évek során, a teljes, kollektív kooperáció még nem alakult ki. A földi geopolitika érdekellentéteinek űrbe való projektálódásának példája a 2011-es amerikai Wolf-féle módosítás, amely jogi úton zárta el Kínát az űrkooperációtól, aminek egyik következménye, hogy a Nemzetközi Űrállomás helyett saját, várhatóan idén teljesen elkészülő űrállomást épít Kína, amely újra a versengés felé húzhatja vissza a kapcsolati attitűdöket, egyben csökkentve az űrtevékenységek transzparenciáját. A folyamatot nehezíti, hogy a tudományos kutatás integrálása a földi körülmények között is számos kérdést vet fel.

A tudományos kutatás szabályozása, az ezt érintő kooperáció megvalósítási kérdései

A kooperatív struktúra tehát egy viszonylag általánosítható folyamatként leírható, amelyben a gazdasági, politikai, katonai érdekeket a (politika, de leginkább a) (szak)diplomácia eszközeivel egyeztetve az együttműködés kereteit jogi formába öntik a nemzetek. Kérdéssé válik azonban, hogy a tudomány területén szükséges-e ezt a mechanizmust alkalmazni. Bár a K+F szektor egy része világviszonylatban kifejezetten állami irányítás és támogatás alatt áll, így a jól körülhatárolható nemzeti érdekek közvetítésére szolgálhat a tudománydiplomácia, mégis a multinacionális vállalatok saját fejlesztései esetén nem egyértelmű ezen folyamatok kezelése. Újabb kérdést vet fel, hogy valóban szükséges-e állami keretek között maradnia ezen tevékenységeknek, vagy a tudomány jellegéből adódóan minél liberalizáltabb formában, széles kör számára kell elérhetővé tenni az elért eredményeket és (piaci ellentételezés mellett) a kifejlesztett termékeket. A tudományos és gazdasági tér ilyen jellegű összefonódása kockáztatja azt, hogy a kutatások csupán profitorientált stratégiák és nem az emberiség szolgálata mentén szerveződnek, mindamellett sok esetben több lehetőséget, erőforrást nyújtanak, mint az állami megrendelések. A koronavírus elleni védőoltások tekintetében különösen is megfigyelhetővé váltak ezen új típusú kérdéskörök, amelyek kezelése végül az egész világra befolyást tett. Így például a New York-i székhelyű, de 35 különböző helyszínen található alvállalati lánccal rendelkező Pfizer multinacionális gyógyszervállalat kooperációja a Mainz-i székhelyű, német BioNTech vállalattal egy többnemzetiségű kutatócsoport fejlesztése nyomán eredményezett vakcinát. Ilyenkor nem határolható le nemzeti szinten a találmány, szemben a másik, állami hátterű folyamattal, amely például a Szputnyik-vakcina létrehozása esetén valósult meg, amelyet az orosz egészségügyi minisztérium alá tartozó Gamaleya Kutatóintézet fejlesztett ki. Kérdés tehát, hogy az innovációkhoz a nemzeti, vagy a globális út vezet sikeresebben, azonban valószínűsíthető, hogy a csupán piaci alapú kutatás a hadiiparban is hasznosítható fejlesztések területén komoly kockázatokat rejthet magában. Éppen ezért szükséges a megfelelő előzetes strukturálás a közös, nemzetközi haditechnikai fejlesztések esetében (amelyre kiváló példa a Panavia Tornado, és az Eurofighter Typhoon projektje), valamint a pontos jogi keretezés a katonai célú állami megrendelések esetén. A szigorú kontroll mellett azonban a transz-, illetve multinacionális cégek esetében az állami kutatásokhoz képest hatványozottan áll fenn a nemzetbiztonsági kockázat lehetősége, a nehezebb ellenőrizhetőség, nagyszámú (többnemzetiségű) munkavállaló esetében nagyobb a valószínűsége a hírszerzés tevékenységének az érzékeny adatok és fejlesztések megszerzésének terén. Éppen ezért érdekes a kialakuló tendencia az űripar privatizálódása terén. Tekintve, hogy amennyiben maguk az űrhadviselési innovációk állami kutatások mentén születnek is, egyre inkább úgy tűnik, hogy ilyen finanszírozással nem gazdaságos magas szintű gyártókapacitást fenntartani, költséghatékonyabb azokat az erre szakosodott nagyvállalatokkal kötött szerződések keretében legyártani. Így azonban hiába a körültekintő kutatási eljárás, ugyanúgy a nemzetbiztonsági kockázatot magában rejtő, nem nemzeti, hanem piaci érdekek mentén működő cégektől függ az adott haditechnikai képesség. Éppen ezért háborús körülmények között szintén kérdésessé válna, hogy bizonyos országok területi elv mentén erőszakos privatizációt alkalmazva, a jogi kereteket felülírva kisajátítanák-e az adott vállalatot, amelynek gyártókapacitása belföldön, eredeti vezetése viszont külföldön található. Az állami és a magánszektor saját (aktorai közötti kooperációs) tevékenysége mellett harmadik út lehet az államközi együttműködés nemzetközi szerződés, vagy szervezet által. A nemzetközi kooperáció ezen formája a már említett hadiipari fejlesztések területén megvalósult, jelentős mértékben a közös regionális érdekeknek köszönhetően, azonban a globális társadalmi érdekek mentén (a számos norma és jogelvalkotás mellett, mint amelyek közé tartoznak a környezetvédelmi szerződések) a koronavírus járvány idején például nem sikerült ennyire összehangolt együttműködést elérni vakcinafejlesztést illetően. Bár kialakult törekvés a kutatások egységesítésére (a Nemzetközi Vakcinaintézet formájában), a kutatások nem egy közös nemzetközi projekt, hanem a piaci folyamatok mentén szerveződtek, így az Egészségügyi Világszervezet inkább csak a szükséges kereteket teremtette meg és ellenőrizte. Politikai filozófia kérdéskörébe tartozik, hogy a gazdasági-tudományos élet szabályozása, inkább ezt a többek között WTO által is gyakorolt liberalizációs trendet kövesse, amely során az államok, nemzetközi szervezetek csupán a versenyhez létfontosságú struktúrákat biztosítják, vagy állami ellenőrzés melletti nemzetközi együttműködés a gyümölcsözőbb. További kérdés, hogy ezen a téren létrejön-e a versengésből kooperációvá fejlődés folyamata, illetve ezen részjelenségek hogyan hierarchizálódnak (például a leány- és anyavállalat közötti kooperáció a többi vállalattal szembeni verseny érdekében, a magán és állami szféra kooperációja, vagy versenye a magasabb szerveződési szint).

Az űrdiplomácia fúziós jelentősége, civilizációs fejlődésben játszott szerepe

Az űrtevékenység a mindenkori tudományos, gazdasági, katonai és egyéb területek legfrissebb eredményeinek kumulációjaként nyilvánul meg. Éppen ezért az űrdiplomácia segítségével itt megvalósuló kooperáció a földi együttműködés számára is alapot adhat, felismerve ezen attitűdnek a versengéssel szembeni előnyét, az interdependencia reciprocitív intézkedésekkel való produktív folyamattá tételét. Történelmi távlatokat tekintve a civilizáció kollektív fejlődéséhez belső rendszerének integrációja szükséges, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy az emberi faj a saját érdekeit is egységesen képviselhesse a csillagközi kommunikációban.

Írta: Kertész Bence

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A Nemzetközi kooperáció evolúciójának és lehetőségeinek vizsgálata az űrdiplomácia tükrében bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Az Egyesült Államok és Kína közötti nagyhatalmi verseny erősödése meghatározza az ázsiai regionális rend jövőjét. Ahogy Kína egyre több képességre tett szert, egyre agresszívebbé vált nemzeti érdekeinek érvényesítése terén, miközben az Egyesült Államok határozottan a stratégiai verseny és konfrontáció felé mozdult el. Fennáll azonban annak a veszélye, hogy az Egyesült Államok és Kína közötti kapcsolatok veszélyeztethetik a regionális stabilitást, valamint megakadályozhatják a hatékony együttműködést a biztonság, a kereskedelem, a technológia, az energia és a környezetvédelem területén.

Dél-Korea egyike azon kevés ázsiai országoknak, amelyek hosszú távú történelmi kapcsolatokat ápolnak Kínával, valamint kulcsfontosságú partnere az Egyesült Államoknak. Ahogy az USA-Kína verseny fokozódik és meghatározó kereskedelmi és technológiai területekre terjed át, ez a kétoldalú kapcsolatrendszer óriási feladatot és kihívást állít Dél-Korea elé. Szöul és Washington a Biden-kormányzat alatt újra szilárd alapokra helyezhette szövetségi kapcsolatait, azonban a Mun Dzsein-kormány továbbra is szívélyes kapcsolatokat ápol Pekinggel, ami kétségeket kelt azzal kapcsolatban, hogy Szöul mennyire kész együttműködni Washingtonnal az indiai-csendes-óceáni térségben.

Az Egyesült Államok és Dél-Korea közös nyilatkozata, amelyet Mun Dzsein elnök 2021. májusi fehér házi látogatása során adtak ki, eloszlatott minden félelmet, miszerint a két ország kapcsolata elhidegült volna. Miután kezdetben kerülte az indiai-csendes-óceáni narratívát, Szöul eddigi legvilágosabb kiállását tette egy olyan indiai-csendes-óceáni térség mellett, amely inkluzív, szabad és nyitott. Tekintettel arra a tényre, hogy a dél-koreai Mun Dzsein kormány korábban soha nem fejezte ki hathatós támogatását az Egyesült Államok indiai-csendes-óceáni stratégiája mellett, illetve nem volt vele komolyabb mértékben együttműködő, a 2021. májusi Mun-Biden csúcstalálkozón elért megállapodás meglepően kimagasló volt. Az Amerikai Egyesült Államok és a Koreai Köztársaság vezetőinek együttes nyilatkozata kimondja, hogy a két országnak közös elképzelése van egy olyan régióról, amelyet a demokratikus normák, az emberi jogok és a jogállamiság szabályoz belföldön és külföldön egyaránt. Konkrétan azzal, hogy kijelentették, az Egyesült Államok és Dél-Korea kapcsolatának jelentősége messze túlmutat a Koreai-félszigeten, a két vezető megállapodott országaik földrajzi hatókörének, szerepének és napirendjének kiterjesztésében, regionális és globális szinten is. A közös nyilatkozatban említésre került a Tajvani-szoros is, amely olyan kényes téma, melyet a dél-koreai kormány általában elkerül Kínával szemben. Gazdasági szempontból a két kormány megállapodott abban, hogy megerősítik az ellátási lánc ellenálló képességét, különösen a félvezetők és az akkumulátorok területén. Az, hogy a Samsung 2021. elején 17 milliárd dolláros félvezető üzemet hozott létre Texasban, jelentős lépés volt ebbe az irányba.

Dél-Koreának ugyanakkor meg kell birkóznia egy olyan Kínával, amelynek befolyása folyamatosan nő. Ennek eredményeként Szöul nem akarja gyengíteni kapcsolatait Pekinggel, még akkor sem, ha ez az USA által vezetett regionális kezdeményezésekben és a koalícióalakításban való részvételének elhalasztását jelenti. Mun Dzsein elnök vonakodásának oka részben az a félelem, hogy Peking gazdasági kényszerítő eszközöket fog alkalmazni a dél-koreai gazdaság ellen. Kína Dél-Korea messze legnagyobb kereskedelmi partnere. 2019-ben Dél-Korea exportbevételének 25 százaléka, importjának pedig 21 százaléka származott Kínából és ezt a gazdasági befolyást Kína tetszése szerint ki tudja használni. Ezért a Mun-kormányzatnak van oka félni a kínai beavatkozástól.

2016-ban az Egyesült Államok és Dél-Korea bejelentette döntését egy végfázisú nagy magassági területvédelmi rakétavédelmi rendszer (THAAD) Dél-Koreába való telepítéséről. Míg az Egyesült Államok és Dél-Korea az Észak-Korea elleni védelem megerősítésének eszközével indokolta ezt a döntést, Kína tiltakozott annak alkalmazása ellen, mert aggodalmát fejezte ki, hogy a THAAD nyomon tudja követni Kína rakéta tevékenységét is. Kína válaszul gazdaságilag kényszerítő eszközöket alkalmazott Dél-Korea ellen: szigorúan korlátozta a Dél-Koreába irányuló kínai turizmust, megtiltotta egyes dél-koreai termékek Kínában történő értékesítését, bezárt számos Lotte Mart üzletet és korlátozta a dél-koreai szórakoztató szektor bejutását a kínai piacra. Dél-Korea azt az utat választja, amelyről úgy érzi, hogy az érdekeinek legjobban megfelel. Ez azt is jelenti, hogy lazít olyan, az Egyesült Államokkal kötött erős biztonsági szövetségi témákban, amelyek nem kapcsolódnak a Koreai-félszigethez vagy Északkelet-Ázsiához, mindeközben megőrizve így gazdasági kapcsolatait Kínával.

Kína számára Dél-Korea nehezítő tényező lehet abban, hogy megszerezze a vezető szerepet Északkelet-Ázsiában. Regionális stratégiájában Dél-Koreának kiemelkedően fontos helye van, mivel meghatározó szereplője az Egyesült Államok szövetségi rendszerének, központi szerepe van az észak-koreai kérdésekben, valamint földrajzi közelsége és gazdasági dinamizmusa nagy jelentőséggel bír Kína számára. Stratégiáját az a vágy vezérli, hogy gyengítse Washington szövetségi kapcsolatait, ezzel növelve Peking befolyását a Koreai-félsziget ügyeiben, beleértve az észak-koreai atomfegyver-leszerelést, illetve alkalmassá tegye a régiót érdekeinek támogatására és kiszolgálására. Peking Szöult az Egyesült Államok szövetségi hálózatának leggyengébb láncszemének tartja, tekintettel a két ország történelmi kapcsolataira és Dél-Korea Kínához való alkalmazkodására, szemben más regionális szereplőkkel, mint például Japán, amelyre Kína hosszú távú biztonsági fenyegetésként tekint.

Kína hosszú távon is jelentős szerepet fog játszani egy lehetséges koreai békerendszer kialakításában. Ennek eredményeként számos magas szintű találkozó zajlott kínai és dél-koreai tisztviselők között. 2021 decemberében a Kínai Kommunista Párt egy magas rangú politikai bizottsági tagja és Dél-Korea nemzetbiztonsági tanácsadója között került sor egy megbeszélésre, mely során a koreai háborút esetlegesen lezáró nyilatkozatról tárgyaltak. A Mun-adminisztráció azon szándéka, hogy hivatalosan is véget vessen a koreai háborúnak Észak-Koreával, Kína határozott támogatását igényli. Mun Dzsein a 70 éve tartó koreai háború befejezését hirdeti, mint Észak-Korea atomfegyver-mentesítésének kiindulópontja. A Mun-kormányzat számára a közelgő olimpia lehetőséget kínál a Korea-közi párbeszéd felélesztésére, hasonlóan a 2018-as phenjani téli olimpiához, amely három Korea-közi csúcstalálkozóhoz vezetett. Mivel Kína a koreai háború egyik meghatározó résztvevője volt, a Mun-adminisztráció reméli, hogy meg tudja szerezni Kína hathatós támogatását a Koreai-félsziget békéjéhez. Kontraproduktív lenne, ha bojkottálnák az olimpiát, miközben a háború végének kinyilvánítására törekszenek. Ennek eredményeképpen nem lehet meglepő Szöul azon döntése, hogy nem támogatta Washingtont a pekingi téli olimpia elleni diplomáciai bojkottjában.

Mun Dzsein dél-koreai elnök és kormánya azonban továbbra is néma marad Észak-Koreával kapcsolatban az emberi jogok megsértését illetően, szem előtt tartva Peking Phenjannal való viszonyát, valamint saját országának Phenjannal fennálló bonyolult kapcsolatait. A Mun Dzsein kormány inkább elhalasztja az emberi jogok megvitatását Észak-Koreával kapcsolatban, addig amíg a nukleáris kérdés meg nem oldódik. Mint Ázsia egyik legaktívabb demokráciája, nem adhatja fel alapvető demokrácia és szabadságeszméit, mivel ezek az alapelvek biztosítják azt, hogy Dél-Korea ne kerüljön Kína befolyási övezetébe.

Az új dél-koreai kormánynak folytatnia kell majd az USA-Kína versengésben való eligazodás fáradságos munkáját. Attól függően, hogy ki nyeri meg a 2022. márciusi dél-koreai elnökválasztást, várhatóan Peking és Washington között egyensúlyozó stratégia fog kialakulni. Egy semlegesebb álláspont az indiai-csendes-óceáni térségben viszont nem fogja garantálni azt, hogy Kína a jövőben ne ássa alá Szöul regionális érdekeit. Szöulnak továbbra is kapcsolatokat kell létesítenie más amerikai szövetségesekkel saját érdekeinek biztosítása céljából, még akkor is, ha jelenlegi kapcsolatait igyekszik fenntartani Kínával.

A közelgő, 2022. március 9-re tervezett dél-koreai elnökválasztás kimenetele a belpolitikai helyzetet tekintve megjósolhatatlan. Noha Mun némi befolyásra tett szert az Egyesült Államoknál azáltal, hogy jobban részt vett az indai-csendes-óceáni stratégiájában, Mun pártja, a Koreai Demokrata Párt Lee Jae-myungot választotta elnökjelöltjének, aki Észak-Koreával és Kínával előzékenyebb, míg eközben külpolitikai álláspontját egyesek Amerika- és Japán-ellenesnek minősítik. Továbbá elemzők azt várják, hogy folytatja a Mun-adminisztráció külpolitikáját és a diplomáciájával kapcsolatban a pragmatikus megközelítést hangsúlyozza. Ez arra utal, hogy Lee Munhoz hasonlóan tartózkodhat attól, hogy Washington és Peking között állást foglaljon. Lee egyúttal ellenzi az Egyesült Államokkal és Japánnal való háromoldalú szövetség létrehozását, amelyet veszélyesnek tart és megkérdőjelezi Tokió megbízhatóságát. A másik oldal a konzervatív Yoon Suk-yeolt indítja, aki határozottabb álláspontot képviselne Kínával szemben és külpolitikájában nagyobb hangsúlyt fektetne az emberi jogokra. Yoon hangsúlyozta az Egyesült Államok szövetségének fontosságát Szöul nemzetbiztonsága, valamint az együttműködés tágabb területei, köztük a technológiai és éghajlati kérdések szempontjából. A közelmúltban amerikai tisztviselőkkel tartott találkozóján Yoon reményét fejezte ki a szövetség kiterjesztésével kapcsolatban, és javasolta, hogy Szöul aktív résztvevője legyen a demokrácia, az emberi jogok és a szabályokon alapuló nemzetközi értékeket osztó országok globális koalíciójának létrehozására irányuló erőfeszítéseknek.

A közelmúlt legfontosabb katonai és biztonsági fejlesztései, mint például a hazai Hyunmoo 4-4 tengeralattjáróról indítható ballisztikus rakéta (SLBM), majd később a Nuri űrhordozórakéta tesztelése hatással lesznek a dél-koreai szövetségre. A Nuri-t új generációs kis katonai műholdak és csillagképek fellövésére fogják használni, hogy fokozzák a jövőbeli háborús felkészültséget. Ezekkel az előrelépésekkel a dél-koreai hadsereg autonómabb szerepet tud majd játszani egy esetleges Kína és Észak-Korea elleni, közös dél-koreai-amerikai védekezésben. Az Egyesült Államokkal kötött szövetség továbbra is Dél-Korea katonai stratégiájának sarokköve marad, de azon belül kisebb szerepet fog játszani.

A 2022-es dél-koreai elnökválasztás kimenetele meghatározó lesz mind Dél-Korea, mind a régió jövője számára, kritikus jelentőséggel bír a nagyhatalmakra nézve is. A Biden-kormány reméli, hogy Dél-Korea új elnöke döntő szerepet fog betölteni annak Kína elleni külpolitikai programjának támogatásában, míg a Hszi Csin-ping-adminisztáció egy külpolitikában semlegesebb állaspontot képviselő vezetést látna szívesen.

Írta: Pál Balázs

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A Dél-Korea helyzete az USA és Kína közötti rivalizálásban bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Bevezetés             A hibrid fenyegetés, illetve a hibrid hadviselés mint jelenség különösen a Krím-félsziget 2014-es annektálását követően ivódott be a köztudatba és vált azóta az egyik legtöbbet emlegetett 21. századi biztonsági kihívássá, mely kihívással természetesen a NATO tagállamainak is szembe kell nézni. A tagoknak a Washingtoni Szerződés 3. cikkére alapozva, külön-külön, valamint a tagállamok közötti együttműködés révén is ki kell alakítani a hibrid fenyegetések elleni megfelelő védelmi képességeket.

Ezen védelmi képességek kialakítása jelenleg is folyamatban van, és mivel a NATO által 2020 novemberében kiadott, NATO 2030: United for a New Era elnevezésű szakértői jelentésben is hangsúlyosan szerepel a hibrid fenyegetések problémaköre, joggal feltételezhető, hogy a szervezet következő, immáron nyolcadik stratégiai koncepciójában is kiemelt jelentőséggel szerepel majd. Ezt erősítik a napjainkban egyre inkább válságossá váló NATO-Oroszország kapcsolat alakulásának fejleményei, valamint az olyan események is, mint a lengyel-fehérorosz határon tapasztalt migránsokkal kapcsolatos válság. Mielőtt azonban mélyebben belemennénk napjaink tényleges eseményeibe, érdemes néhány szót szólni magáról a hibrid fenyegetés jelenségéről.

Hibrid fenyegetés és hadviselés

A hibrid fenyegetés fogalma nem állandó, folyamatosan változik, ennek ellenére a leghelytállóbb meghatározás talán az, hogy a hibrid fenyegetés olyan állami vagy nem állami szereplők által végrehajtott cselekményre utal, amelynek célja, hogy nyílt, illetve burkolt katonai és nem katonai eszközök kombinálásával gyengítse, alássa a célpont belső stabilitását. A hibrid jellegű fenyegetések tehát felforgató tevékenységeknek, valamint hagyományos és nem hagyományos módszereknek az egyvelege, mely során a hangsúly a szemben álló fél sebezhető pontjainak kihasználásán, illetve a döntési mechanizmus akadályozásán, lassításán van. Fontos azonban hozzátenni, hogy a hibrid tevékenységek a hivatalosan deklarált hadviselés szintje alatt maradnak. A hibrid fenyegetés akkor válik hibrid hadviseléssé, amikor a felforgató tevékenység fegyveres konfliktussal is párosul.[1]

A hibrid tevékenységek megjelenése és felértékelődése

A napjainkban hibrid hadviselésnek nevezett jelenség eredetéről, hátteréről folyamatos szakértői vita folyik, ugyanis nincs egységes vélemény arra vonatkozóan, hogy mikor és miképp alakult ki ez a hadviselési modell. A legtöbb szakértő egy teljesen új, Oroszország által kifejlesztett hadviselési modellről beszél, melyet a 2014-es ukrajnai események során alkalmaztak először, ezzel szemben viszont sok szakértő, például Porkoláb Imre is úgy vélekedik, hogy a hibrid hadviselés kialakulása valójában az irreguláris hadviselés hosszú időre visszanyúló és azóta is tartó folyamatos fejlődésének egy újabb állomása.

Akárhogy is vélekednek a szakértők a jelenség hátteréről, vitathatatlan tény, hogy 2014 óta jelentősen felértékelődött a hibrid fenyegetések és a hibrid hadviselés szerepe. Ehhez nagyban hozzájárult a gyors technológiai fejlődés és a globalizáció hatása, melynek következményeként napjainkra ún. információs társadalmak alakultak ki[2], ahol az infokommunikációs eszközök, az internet, a kibertér kiemelten fontos szerepet tölt be a társadalom megfelelő működése szempontjából. A kibertér ugyanakkor, amely globálisan összekapcsolt, decentralizált elektronikus információs rendszerek, valamint ezen rendszereken keresztül adatok és információk formájában megjelenő társadalmi és gazdasági folyamatok együttesét jelenti,[3] komoly kétélű kardnak tekinthető, hiszen a kényelmi és társadalomműködtetési folyamatok lehetővé tétele mellett jelentős méretű sebezhető felületet is felkínál az adott társadalommal szemben.

Érdek és akaratérvényesítés szempontjából két állam között fellépő konfliktus esetén a kibertér megteremti a lehetőséget arra, hogy adott ország a hivatalosan deklarált hadviselés szintje alatt végzett hibrid tevékenységekkel, jelen esetben kibertéri műveletekkel destabilizálja a szemben álló, ellenérdekelt államot, amely ily módon legyengülve kénytelen lesz teret engedni a támadást intéző állam akaratának. A kibertérben végzett, destabilizáló célt szolgáló műveletek lehetnek például a társadalmat célzó álhírek, rémhírek tömeges terjesztése, melyek célja, hogy bizalmatlanságot ébresszenek az állam vezetésével szemben, melyhez komoly társadalmi megosztottság is hozzájárul. Ilyen jellegű műveleteket alkalmazott például Oroszország a Krím-félsziget annektálása előtt, alatt és után.

Szintén a kibertérben végezhető műveletek közé sorolható például a kritikus infrastruktúrák (például az adatátviteli hálózatok, villamosenergia-termelő egységek) bénítására irányuló kibertámadások, mellyel az ország energiaellátását és az információ megfelelő áramlását lehet akadályozni, amely így az állam döntéshozatali folyamatait is jelentősen megnehezíti, ebből kifolyólag pedig csak rendkívül lassan képes a megfelelő válaszlépések megtételére, amely rendkívül nagy hátrányt eredményez egy tényleges, kívülről érkező katonai erő támadása esetén. Porkoláb Imre gondolatai alapján ugyanis napjainkban mind a vállalatok, mind a nemzetközi szervezetek, így a NATO is, továbbá az államok a döntéshozatali folyamatok lerövidítésére, megkönnyítésére, rugalmasabbá tételére törekednek a versenyképesség, az információs fölény és a reakcióidő lerövidítése érdekében. Ebből következően pedig a szükséges információk hiányában, a döntési folyamat huzamosabb akadályoztatása esetén az állam gyakorlatilag tehetetlenné válik egy kívülről jövő támadással szemben.[4] Az eddig leírtak alapján látható, hogy rendkívül fontos a NATO tagállamok számára, hogy megfelelő módon felkészüljenek az ilyen jellegű támadásokra és kialakítsák a megfelelő védelmi képességeket.[5]

NATO és a hibrid fenyegetések A fenyegetettség valós

2014-ben Oroszország azzal vádolta meg Magyarországot, hogy T72-es harckocsikat szállít Ukrajnának, hogy így segítse az országot a krími válság kezelésében. A vád rövid életű válságot eredményezett a magyar-orosz diplomáciai kapcsolatokban, illetve riadalmat keltett a magyar társadalomban, egészen addig, amíg be nem bizonyosodott, hogy az állítás nem igaz.

Álhírek kapcsán érdemes még kitérni a 2016. július 16-án, Münchenben történt fegyveres lövöldözésre, amely 10 áldozatot is követelt. Az eseménnyel párhuzamosan az interneten is gyorsan terjedt a hír, mely végül több, mint 4300 bejelentés beérkezéséhez vezetett a rendőrségnél, mely alapján összesen a város 71 különböző pontján látták a terrorcselekményt. Ez az eset jó példa arra, hogy milyen módon képes megnehezíteni, megbénítani a rendőrség munkáját a társadalomban kitörő pánik.[6]

Szintén megemlíthető a 2016-os amerikai elnökválasztás körüli botrány, mely ügyben a nyomozás végül orosz beavatkozás, illetve a választás kimenetelének befolyásolásának feltételezéséhez vezetett. Emellett ugyancsak említésre méltó a választások körüli álhírek hatásának szemléltetésére a 2021. január hatodikán, Washingtonban lezajlott eseménysorozat, mely azzal indult, hogy Donald Trump, volt amerikai elnök nem törődött bele az elnökválasztás elvesztésébe, majd azzal végződött, hogy választási csalásra hivatkozva Trump követői megostromolták a törvényhozás épületét, óriási felfordulást okozva.

A kritikus infrastruktúrák jelentőségének hangsúlyozására jó példa az Egyesült Államok Nitro Zeus fedőnevet viselő haditerve, mely egy Irán ellen készült terv arra az esetre, ha bizonyosságot nyer az atombombák előállítására irányuló iráni szándék. A terv értelmében első lépésként az Egyesült Államok folyamatos kibertámadásokkal bénítaná meg Irán infrastrukturális hálózatát, lekapcsolná az országot az internetről, valamint az elektromos hullámtartomány zavarásával akadályozná a megfelelő légvédelmi tevékenységet. Miután az ország teljesen megbénult, amerikai katonák lépnének Irán területére és megkezdenék a szárazföldi műveleteket. Ez a terv tökéletesen szemlélteti a hibrid hadviselés mibenlétét.[7]

Nem kell ugyanakkor évekkel korábbra visszanyúlni azért, hogy a hibrid módszerek alkalmazására példát találjunk, elég a 2021 év végi lengyel-fehérorosz határon történt eseményekig visszamenni, ahol egy irányított migrációs folyamat zajlott le, melynek célja a Lengyelország, illetve magának az Európai Uniónak a destabilizálására irányult, válaszul a Fehéroroszország ellen életbe lépett szankciókra.[8]

A példákat összegezve kijelenthető, hogy valóban komoly kihívásként jelentkezik akár az Európai Unió, akár a NATO számára, hogy megfelelő válaszadási képességet dolgozzon ki a hibrid fenyegetések és a hibrid hadviselés rugalmas mivoltára. A német Alkotmányvédelmi Hivatal elnöke már évekkel ezelőtti beszédében is kijelentette, hogy a hibrid fenyegetések komoly veszélyt jelentenek az egész Európai Unióra nézve, mely fenyegetésekre rendkívül fontos a hatékony reagáló képesség kialakítása. Ezen reagáló képesség kidolgozásán fáradozik jelenleg az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (North Atlantic Treaty Organization, NATO) is.

A NATO válaszai a hibrid fenyegetésekre

Nem kizárólag a hibrid fenyegetésekkel kapcsolatban, sokkal inkább a fenyegetettségérzet növekedésének következtében a 2014-es ukrajnai események hatására, a szervezet walesi csúcstalálkozója óta a NATO tagállamok fokozatosan és jelentős mértékben növelik védelmi kiadásaikat, hogy a csúcstalálkozón elfogadott ajánlás alapján 10 éves távlatban mindinkább megközelítsék a védelmi kiadások kívánatos mértékét előirányzó értéket, amely az adott állam GDP-jének 2%-a. Mindemellett a walesi csúcstalálkozó visszaterelte a szervezetet a kollektív védelem elsődlegességének irányába, amelynek következtében azóta jelentősen megerősödött a NATO keleti határainak katonai védelme.

Ami viszont a kollektív védelmi képességek fejlesztése kapcsán ténylegesen is összekapcsolható a hibrid fenyegetésekre történő válaszadási képesség megteremtésével, az a Washingtoni Szerződés 5. cikkének a kibervédelemre történő kiterjesztése, valamint a 2016-os varsói csúcstalálkozó kapcsán a kibertér katonai műveleti területté nyilvánítása. Ezen rendelkezések lehetővé teszik a Washingtoni Szerződés 5. cikkének alkalmazását egy NATO-t érintő kibertámadás vagy támadás-sorozat esetén is.[9]

Szintén a hibrid fenyegetések leküzdésére jött létre 2017-ben a Hibrid Fenyegetések Elleni Európai Kiválósági Központ, mely szervezet a NATO és az EU együttműködése révén jött létre, feladata pedig a hibrid hadviselés, különösen a keleti irányból érkező fenyegetések kutatása, elemzése, továbbá a csatlakozó tagállamok közti együttműködés ösztönzése.

A közös munka mellett az államok külön-külön is igyekeznek kialakítani megfelelő védelmi képességeiket, így például a kibervédelmi képességeiket. Ennek megfelelően az ezen képességekre irányuló fejlesztési elhatározás az egyes országok stratégiai dokumentumaiban is helyet kapnak, ahogyan az tapasztalható Magyarország esetében is, például a 2021-es Nemzeti Katonai Stratégia vonatkozásában.

Mindazonáltal a dinamikusan változó környezet és az új típusú kihívások, a hibrid fenyegetések előtérbe kerülése és például Kína felemelkedése, valamint az olyan, egyre égetőbbé váló problémák, mint a klímaváltozás felveti a NATO alapvető stratégiai irányainak újrafogalmazását, ezáltal egy új stratégiai koncepció kidolgozását és elfogadását.

Ezen új koncepció várhatóan 2022-ben kerül majd elfogadásra, a dokumentum tartalmára vonatkozó előzetes irányok azonban a 2020 novemberében közzétett, NATO 2030: United for a New Era elnevezést viselő szakértői jelentés segítségével megismerhetők. A dokumentum visszatekint a 2020 előtt elért hibrid fenyegetések leküzdésére irányuló eredményekre, valamint iránymutatást ad arra vonatkozóan, hogy mely területeket kell különösen nagy figyelemmel fejleszteni a jövőben. Ezek alapján a NATO tagállamoknak a Washingtoni Szerződés 4. cikk előtérbe helyezésével erősíteniük kell a politikai párbeszédet egymás között, valamint ezen felül valós veszélyhelyzetek szimulációján keresztül közös gyakorlatokat kell szervezni a hibrid fenyegetések leküzdésének begyakorlására. Mindemellett hatványozottan fontos a szervezet ellenállóképességének növelése, melyben fontos szerepet kap a civil társadalom álhírek elleni felkészítése, ezáltal biztosítva, hogy a kibertérben végrehajtott ellenséges dezinformációs műveletek minél kevésbé legyenek képesek kárt okozni.[10]

Összességében -különösen a NATO csúcstalálkozók eseményeinek és a különböző dokumentumok tartalmának ismeretében- kijelenthető, hogy a NATO igyekszik mindent megtenni annak érdekében, hogy a hagyományos katonai képességek folyamatos fejlesztése és a tagállamok katonai védelmének megteremtése mellett sikeresen vegye fel a harcot az olyan fenyegetések ellen is mint a hibrid- és kiberfenyegetések, melyek leküzdéséhez a tagállamok teljes lakosságának felkészítése is szükségessé válhat.

Konklúzió

A NATO jelenleg a régebb óta jelenlevő kihívások, mint például a terrorizmus vagy a nukleáris proliferáció mellett olyan kihívásokkal is szembe kell, hogy nézzen, mint az írásban kifejtett hibrid- és kiberfenyegetések, melyek különösen nagy hangsúlyt kapnak napjainkban az egyre inkább elmérgesedő Oroszország-NATO kapcsolat következtében. Annak ellenére, hogy Oroszország katonákat vonultat fel Ukrajna határainál, és hogy a NATO tagállamok fegyvereket küldenek Ukrajna megsegítésére, továbbra is a gazdasági, diplomáciai, politikai, információs-dezinformációs nyomásgyakorlás, valamint az elrettentés az, ami a szemben álló felek kezében domináns érdekérvényesítő eszközként jelenik meg, hiszen ezen tevékenységek a hivatalosan deklarált hadviselés szintje alatt képesek maradni, amely gazdaságilag, politikailag és katonailag is egyaránt kifizetődőbb.

Jelenünkben a gazdaság stabilitása ugyanolyan fontos fegyvertény, mint egy jól kiképzett, korszerű, modern eszközökkel ellátott hadsereg. Ennek, valamint annak a ténynek következtében, hogy a globalizáció rendkívül szorosan összekapcsolta gazdasági tekintetben a világ országait, az államok igyekeznek kevésbé költséges módon, hibrid- és kibertevékenységekkel rákényszeríteni akaratukat a szembenálló félre. Az ezen tevékenységek előtérbe kerülésével azonban a NATO-nak is gőzerővel kell dolgoznia azon, hogy képessé váljon a tagállamok e fenyegetésektől való megfelelő védelmére.

Felhasznált irodalom:

1. 1139/2013. (III. 21.) Korm. határozat Magyarország Nemzeti Kiberbiztonsági Stratégiájáról
2. Gazdag Ferenc – Remek Éva: A biztonsági tanulmányok alapjai, Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2018.
3. Haig Zsolt: Információs műveletek a kibertérben, Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2018.
4. Hofstetter, Yvonne: Láthatatlan háború – Avagy miképpen fenyegeti a digitalizáció a világ biztonságát és stabilitását, Corvina Kiadó, 2020.
5. Jójárt Krisztián: A hibrid hadviselés és a jövő háborúja, Honvédségi Szemle, 2020. 148. évf. 1. sz. pp. 5-19.
6. NATO 2030: United for a new era. Analysis and recommendations of the Reflection Group appointed by the NATO Secretary General”, Brussels, 25 November 2020.
7. Porkoláb Imre: A stratégia művészete, HVG Könyvek, 2019.

[1] Jójárt Krisztián: A hibrid hadviselés és a jövő háborúja, Honvédségi Szemle, 2020. 148. évf. 1. sz. pp. 5-19.

[2] Információs társadalom: Olyan társadalom, amely a tudás köré szervezi magát, az információt gazdasági erőforrásként használják, fejlődése mögött az információs javak termelése a hajtóerő, kulcsfontosságú társadalmi rendszerek, tevékenységek elektronikus információs hálózatok köré szerveződnek. Forrás: Haig Zsolt: Információs műveletek a kibertérben, Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2018.

[3] 1139/2013. (III. 21.) Korm. határozat Magyarország Nemzeti Kiberbiztonsági Stratégiájáról

[4] Porkoláb Imre: A stratégia művészete, HVG Könyvek, 2019.

[5] Porkoláb Imre: U. o.

[6] Hofstetter, Yvonne: Láthatatlan háború – Avagy miképpen fenyegeti a digitalizáció a világ biztonságát és stabilitását, Corvina Kiadó, 2020.

[7] Hofstetter, Yvonne: I. m.

[8] Fiszer, Michal – Gruszczynski, Jerzy – Puttré, Michael: I. m.

[9] Gazdag Ferenc – Remek Éva: A biztonsági tanulmányok alapjai, Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2018.

[10] NATO 2030: United for a new era. Analysis and recommendations of the Reflection Group appointed by the NATO Secretary General”, Brussels, 25 November 2020.

Írta: Seprényi Patrik

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A A NATO és a hibrid fenyegetések bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A lassan 70 éves iráni atomprogram a 2000-es évek első felében került a nemzetközi közösség érdeklődésének homlokterébe, és azóta a nemzetközi erőegyensúly, különösen pedig a közel-keleti hatalommegosztás alakulását szüntelenül befolyásolja. Erős médiafigyelem legutóbb 2021-ben irányult az iráni nukleáris programra, miután felmerült a 2015-ben elfogadott és azóta lényegében felbomlott iráni atomalku (JCPOA) lehetséges felélesztése. Az elemzés az iráni atomprogrammal kapcsolatos diskurzus fontosabb állomásait tekinti át, illetve a 2015-ben elfogadott atomalkuhoz való lehetséges visszatérés jelentősebb fejleményeit vizsgálja meg. Történeti háttér

Az Amerikai Egyesült Államok és Izrael Iránhoz fűződő szövetségesi viszonya az 1979-es iráni iszlám forradalmat sikerre vivő Khomeini ajatollah hatalmának megszilárdításáig és az iráni monarchia bukásáig megbonthatatlannak tűnt. Az Egyesült Államok Mohamed Reza Pahlavi személyében az 1950-es évektől kezdődően megbízható partnerre talált a fenyegető kommunista térhódítás megakadályozásában. A rendkívül szoros kapcsolatokat jelzi, hogy Jimmy Carter amerikai elnök a sahot a térségbeli „legerősebb bástyának” nevezte, illetve az Egyesült Államok technikai segítségével (francia és német, majd az 1980-es évektől kezdődően kínai és orosz technológiai együttműködés mellett) utat engedett a polgári felhasználású, ámde titkos katonai célú elemeket egyaránt tartalmazó iráni atomprogram kibontakozásának. [1] Izrael eközben számos érzékeny katonai projektet hajtott végre közösen Iránnal, melyek jelentősen hozzájárultak az iráni rakétaprogram beindításához a Project Flower keretében az 1970-es évek második felében. [2] A Pahlavi-rendszer bukását követően azonban kevés kivételtől eltekintve (pl. az osziraki atomlétesítmény elleni támadás, az Irán–Contra-ügy, a nemzetközi terrorizmus elleni háború) az említett országok közötti kapcsolatokat az ellenségeskedés jellemzi. A bizalmatlanná vált, sőt végletekig megromlott kapcsolat a nemzetközi politikára, különösen a közel-keleti béke alakulására is lényeges befolyást gyakorló tényezővé vált.

Az iráni védelempolitikai gondolkodás sarokkövei

Az amerikai és iráni diplomáciai kapcsolatok megszakadását követően az Egyesült Államok az immáron páriaállamként kezelt perzsa állam ellen széleskörű és egyoldalú szankciókat vetett ki. Irán a rengeteg áldozatot követelő, nyolc évig tartó iráni-iraki háború keserű tapasztalatait mérlegelve döntött a rakétaprogramjának és a nukleáris programjának folytatása mellett. Irán ugyanis úgy ítélte meg, hogy az 1980-tól 1988-ig tartó, az Iránban szent védekező háborúként tekintett fegyveres konfliktus során a nemzetközi közösség nagy része cserben hagyta, nem tett semmit az ország védelme érdekében, amikor Irak a vegyifegyver alkalmazásától sem riadt vissza, valamint közel 200 Scud-B rakétát lőtt ki iráni nagyvárosokra („városok háborúja”). A perzsa állam a háború lezárását követően ezért elrettentő képességének intenzív fejlesztése mellett kötelezte el magát, a két katonai programhoz való jog deklarálása pedig az iráni társadalomban a nemzeti büszkeség kérdésévé vált. Az iráni biztonságpercepciót jelentősen befolyásolta a térségbeli amerikai hegemónia fokozatos növekedése. Irán ugyanis attól tartott, hogy az afganisztáni és iraki háborúkat követően a perzsa állam válik az Egyesült Államok következő célpontjává. Így a nukleáris és ballisztikusrakéta-programok folytatásában látta annak az esélyét, hogy a vallástudósok abszolút hatalmán alapuló állami berendezkedését (velájat-e motlaq-e faqíh), illetve területi integritását biztosítani tudja. [3] [4]

A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (IAEA) vizsgálódásai nyomán az iráni atomlétesítményekben folyó tevékenységgel kapcsolatban ekkor még nem merültek fel az eredetileg polgári célokat kiszolgáló nukleáris program lehetséges katonai felhasználásának nyomai.

Az iráni atomprogrammal kapcsolatos vizsgálódások és a tárgyalások kezdete

A számos ország által terroristacsoportnak tekintett albániai székhelyű Modzsáhedin-e Khalq szervezet közlése nyomán 2002-ben fény derült az IAEA-nak be nem jelentett titkos araki és natanzi nukleáris létesítményekre. [5] Az 1979 után létrejövő iráni állami-politikai berendezkedést megdönteni igyekvő csoportosulás vádjai igaznak bizonyultak.

Ennek nyomán Nagy-Britannia, Franciaország és Németország (E3) tárgyalást kezdeményezett Iránnal a nukleáris fegyverek proliferációjával kapcsolatos szerződés (NPT) megszegésének ügyében, amellyel Irán urándúsítási képességét kívánták korlátozni. Rövid időn belül az IAEA vizsgálatot indított Iránnal szemben a titkos atomlétesítményekben zajló tiltott tevékenység miatt. A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség által elkészített dosszié 2006-ban került az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé, amely a tárgyalások elakadását követően – az iráni politikai elitet és közvéleményt teljes mértékben sokkolva – a szankciók mellett döntött, miután Irán nem győzte meg a Mohamed el-Baradei vezette IAEA-t a vállalt kötelezettségek kielégítő teljesítésével kapcsolatban, továbbá iráni részről a kiegészítő jegyzőkönyv ratifikálása is elmaradt. Iránt különösen meglepte, hogy a korábbi egyoldalú amerikai szankciók idején a Kínával és Oroszországgal egyre szorosabbá váló kapcsolatok ellenére Peking és Moszkva 2006 és 2010 között minden Irán elleni szankciót megszavazott a Biztonsági Tanácsban.

Az Irán elleni szankciók hatása

A szankciók az évek múlásával egyre szigorodtak. Ehhez nagymértékben hozzájárult az Irán világgazdasági integrációját támogató elnök, Mohamed Khátemi veresége az 2005-ös államfőválasztáson. Az ekkor hatalomra kerülő konzervatív Mahmúd Ahmedinezsád elnöksége idején érték el az iráni nukleáris ambíciók a csúcspontjukat, amihez az alapvetően pragmatikus és racionális iráni külpolitikai döntéshozatalt gyakran háttérbe szorító, kifejezetten harcos és ideológiai alapú nyugatellenes retorika („Halál Amerikára, halál Izraelre”) társult, miután átrendeződés következett be a rendkívül összetett iráni politikai életben. Ennek során a konzervatív körök kiszorították a mérsékelteket a fontosabb politikai döntéshozatali folyamatokból.

Az egyre súlyosabbá váló szankciók idővel mind nagyobb területet érintettek, köztük a nukleáris fejlesztésekre vonatkozó kérdéseket, a nemzetközi terrorizmus támogatását, a bankrendszert, valamint az emberi jogokat is. Ennek hatására Ali Khamenei legfelsőbb vezető meghirdette az „ellenállási gazdaságot”, amellyel az Iránra kivetett gazdasági szankciók jelentette nehézségeket kívánták mérsékelni. [6] Eközben – elsősorban izraeli oldalon – a nem-katonai nyomásgyakorló eszköztár alkalmazása mellett többször is felmerült a katonai erő bevetése. Ehud Barak volt izraeli kormányfő egy interjúban elismerte, hogy 2009 és 2012 között legalább három alkalommal is komolyan fontolóra vették Irán katonai erővel történő megtámadását. Ezt a tervet azonban az Egyesült Államok és a Biztonsági Tanács más tagjai sem támogatták. [7]

Az előzetes elképzelésekkel ellentétben az egyre inkább többszereplőssé váló szankciós rezsim nem tudta elérni az iráni politikai berendezkedés megdöntését, sőt egyenesen az iráni politikai vezetés hatalmának megerősödéséhez, illetve a civil társadalom gyengítéséhez vezetett. [8] A szankciók nem voltak képesek Iránt a nemzetközi politikában teljes mértékben elszigetelni. Az ENSZ által elfogadott, Irán pellengérre állítását lehetővé tevő határozatokat ugyanis az ENSZ-tagállamoknak kevesebb, mint a fele hajtotta végre. A szénhidrogénekben rendkívül gazdag Irán mindvégig szoros kapcsolatokat ápolt Szíriával, Oroszországgal, Indiával és Kínával. Pekinggel különösen szoros kapcsolatok kialakítására törekedett. A rendkívül agresszív szankciók Kína erőteljes iráni gazdasági jelenlétét alapozták meg, azonban a két állam közötti kapcsolatok a hatalmas kínai erőfölényből következően aszimmetrikusak maradtak. Mindeközben a perzsa állam a később terrorszervezetnek minősített Hezbollah-hal, Hamásszal és a Palesztin Iszlám Dzsiháddal is fenntartotta a kapcsolatait. [9] Ezeknek a szervezeteknek a fegyverkezését és az Izrael Állam elleni támadásait Irán a mai napig jelentős mértékben támogatja. Ezen pénzösszegeknek a hiányát a szíriai és az iraki katonai intervenció fenntartása mellett az iráni nemzetgazdaság is megérzi.

Az iráni atomalku (JCPOA) megszületése

A tárgyalásokhoz idővel – mint a BT állandó tagjai – az Egyesült Államok, Kína és Oroszország is csatlakozott, így a kezdetben E3-nak nevezett formáció E3+3-má (másnéven P5+1-gyé) bővült. A felek közti tárgyalások 2012-ben hoztak újabb fordulatot a párbeszéd érdemi folytatásával. 2015 nyarán Bécsben állapodtak meg az átfogó közös cselekvési tervről (angolul JCPOA, fárszi nyelven BARJAM), amely a következő év januárjában lépett életbe. Ekkoriban úgy vélték, hogy Iránt csupán pár hónap választja el az atomfegyver kifejlesztésétől, így a feleket sürgette az idő. A megállapodást valamennyi fél jelentős sikernek nevezte, azonban az elsősorban Irán számára tekinthető győzelemnek, ugyanis ha Irán a köztes célkitűzéseket teljesíti és ezt a nemzetközi szakértők vizsgálatai megerősítik, akkor a perzsa államra kivetett súlyos szankciókat fokozatosan felszámolják, köztük az Iráni Forradalmi Gárda (IRGC) Quds Force nevű speciális alakulatára és azóta likvidált vezetőjére, Qászem Szolejmánira vonatkozó szankciókat is.

A megállapodás azonban a létrejötte óta kritika tárgyát képezi az iráni kormány, a Forradalmi Gárda és az Iráni Iszlám Köztársaság Műsorszolgáltató (IRIB) közötti politikai harcokban. Mindez arra enged következtetni, hogy Khamenei ajatollah nem volt elégedett a 2013-ban megválasztott reformista Hasszán Róhani elnök politikai teljesítményével. [10]

Az atomalkuhoz fűződő iráni remények

A szankciók feloldása vitális kérdés a magas inflációval és munkanélküliségi rátával küzdő iráni gazdaság szempontjából, hiszen a szankciók egyik szelete az ország szénhidrogénexportjának is érzékeny veszteségeket okozott. Irán továbbá a gazdaságosabb és versenyképesebb olajkitermeléséhez szükséges nyugati (elsősorban európai) technológia importálásában, valamint a külföldi tőke beáramlásában is reménykedett. Hasszán Róhani elnök és az iráni politikai vezetés az iráni kivételesség tudatában azt remélte ettől, hogy a külföld ezentúl a nagy civilizációk sorába tartozó, a Nyugat által hosszú ideig áldozati szerepbe kényszerített perzsa államot egyenlő partnerként fogja kezelni, illetve meg fogja számára adni a neki járó tiszteletet. Ez azt is jelentette volna, hogy a nemzetközi közösség Irán regionális hatalmi státuszát, illetve az 1979 óta érvényben lévő teokratikus berendezkedését is elismeri, továbbá nem kérdőjelezi meg Irán jogát a békés célú atomprogramhoz sem. Az irániak széles rétege véli úgy, hogy hazája atomprogramjának nyugati akadályoztatása diszkriminatív, ami Irán elszigetelését és az őt megillető regionális hatalmi státusztól való elszakítását célozza meg. Irán ugyanis a saját atomprogramjának katonai felhasználásra irányuló állítólagos törekvéseit a mai napig konzekvensen tagadja Khamenei ajatollah nukleáris fatvájára hivatkozva. Azzal érvelnek továbbá, hogy az ország energiaéhségét egyre kevésbé tudja kielégíteni a hazai szénhidrogénipar, miután az iráni népesség száma (Irán lakossága jelenleg 85 millió körüli) és energiafogyasztása is meredeken növekszik. [11]

Az atomalkuhoz fűződő amerikai és európai érdekek

Az Egyesült Államok energiaszektorának és pénzügyi nagyvállalatai számára a hosszú idő óta zárt iráni piac megnyílása kiemelkedően kedvező lehetőségeket hordozott magában, azonban a két állam közti szövetségesi viszony alakulásában nem hozott alapvető elmozdulást. Utóbbit Ali Khamenei legfelsőbb vezető is hangoztatta a megállapodással kapcsolatban, amit ő különleges megállapodásnak („special agreement”) nevezett. [12]

Az Európai Unió a megállapodástól elsősorban az iráni létesítményekben található nukleárisfűtőanyag-ciklus ellenőrizhető nyomon követését remélte, ami közvetve az iráni atomprogram katonai felhasználhatóságát is megnehezítené. Az EU úgy vélte, hogy a 235-ös tömegszámú urán dúsításának 3,67%-ban történő maximalizálása elegendő biztosítékot nyújt arra nézve, hogy Irán nem lesz képes atomfegyvert előállítani. A megállapodás megkötésével és a korlátozások megszűnésével Irán számára az Európai Unió újból a legfontosabb kereskedelmi partnerévé válhatott volna. Európa kitüntetett szerepét jelezte, hogy Róhani elnök első hivatalos külföldi útja a szankciók feloldását követően Európába vezetett a gazdasági kapcsolatok – esősorban a járműgyártás – élénkítése céljából. [13]

Az Egyesült Államokhoz hasonlóan az Európai Unió is úgy vélte, hogy a megállapodás létrejöttével közelebb kerülhet a szíriai helyzet megnyugtató rendezése, hiszen az iráni maradt a szűkebb régióban az egyik stabil hatalmi berendezkedés. Emellett úgy vélték, hogy az atomalku megkötésével elkerülhető lehet a közel-keleti „láncreakció” is az atomfegyver kifejlesztése terén. Ha ugyanis a perzsa állam kifejlesztené a saját nukleáris elrettentő képességét, akkor a térség számos más országa, így Szaúd-Arábia, Törökország és akár Egyiptom is nukleáris fegyverkezésbe kezdene. [14]

Az atomalkuhoz fűződő izraeli és szaúdi félelmek

A szakértők egy része azonban úgy vélte már akkor is, hogy Irán regionális szerepének megerősödésével a térségbeli partnereit még nagyobb mértékben lesz képes támogatni, ami könnyen a Közel-Kelet további destabilizációjához vezethet. A megállapodás ellenzői nyíltan kétségbe vonták Irán jövőbeli normakövető magatartását, illetve azt, hogy a JCPOA képes lenne Irán nukleáris fegyverek kifejlesztésére vonatkozó jövőbeli képességeinek ellehetetlenítésére. Félő volt, hogy a túlzóan engedékenynek is nevezett, mindössze 15 évre szóló (lényegében átmeneti) nukleáris megállapodás Irán – már Mohamed Reza Pahlavi sah által is elérni kívánt – hegemón szerepét fogja eredményezni, amely aggodalommal töltötte el Izraelt és Szaúd-Arábiát is, hiszen ezek a változások a síita tengely kiterjedésével egyértelműen a két állam stratégiai befolyásszerző képességének gyengüléséhez vezetnének. [15] A külpolitikai sikerre éhes Obama-adminisztrációnak az iráni nukleáris megállapodásban megmutatkozó eltökéltsége hozzájárult az Izraellel (és részben Szaúd-Arábiával) való kétoldalú kapcsolatainak meggyengüléséhez is.

Új amerikai szankciók Irán ellen

Donald Trump elődjénél, Barack Obamánál erőteljesebb Izrael-barát politikát folytatott. Ennek jegyében a republikánus elnök 2018 májusában egyszerű elnöki rendelet formájában bejelentette az Egyesült Államok JCPOA-ből történő egyoldalú kilépését, amelyet az amerikai szankciók két lépcsőben történő visszaállítása követett, illetve újabbak bevezetéséről is döntés született, ami a „maximális nyomásgyakorlás” („maximum pressure”) politikáját követte. A térségbeli (elsősorban a Pakisztánon áthaladó CPEC miatti) kínai előretörést megakadályozandó, egyes stratégiai jelentőségű iráni projektekre, így a csábahári kikötőt érintő iráni-indiai beruházás esetében is Trump elnök felfüggesztette a szankciók hatályát. [16] [17]

Az amerikai fél nyíltan arra tett kísérletet, hogy az alapvetően továbbra is szénhidrogénexport-alapú iráni gazdaság nyersanyagexportját teljes mértékben ellehetetlenítse. A korábbiaknál lényegesen szigorúbb (az Iránt és az Iránnal kereskedő országokat és vállalatokat is érintő) szankciók a tartósan alacsonyan tartott nemzetközi olajárakkal kiegészülve ilyenformán komoly visszaesést eredményezett az iráni gazdaság és mindenekelőtt az iráni olajipar számára: nem csupán a kereseti oldalon realizálódtak akut problémák, Iránnak a tankerkapacitások terén is súlyos nehézségei merültek fel, miután az új szankciós környezet megnehezítette számukra a tankerek bérlését. A kialakult helyzeten – amely már a lakosság mindennapi életében is közvetlenül éreztette a hatását – az Ahmadinezsád-éra fiskális politikája következtében kimerült iráni tartalékok hiánya csak rontott. [18]

A kedvezőtlen amerikai döntésre Irán a 2015-ben vállalt kötelezettségeinek sorozatos megszegésének nyilvános bejelentésével válaszolt. Ennek során a JCPOA-ban lefektetett mennyiségi korlátozásokat lépték át mind az urándúsítás, mind a nukleáris technológiában nélkülözhetetlen nehézvíz felhalmozásának vonatkozásában. Ezen iráni lépések azonban visszafordíthatók voltak, így Irán kompromisszumkészségének fenntartását mutatta azzal, hogy nem zárkózott el véglegesen az általa vállalt kötelezettségek betartásától, miközben a saját erejét is érzékeltette.

Az atomalku felbomlása

Az európai országok Kínával és Oroszországgal igyekeztek a JCPOA-t életben tartani. 2020 januárjában azonban célzott amerikai dróntámadás végzett Qászem Szolejmánival, a Forradalmi Gárda Quds Force elitalakulatának kiterjedt személyes kapcsolati hálózattal és több évtizedes harctéri tapasztalattal rendelkező parancsnokával, illetve Abu Mahdi al-Muhandisszel, az Irán-barát iraki síita Kata’ib Hezbollah vezetőjével. Az eleve feszült amerikai-iráni kapcsolatok ezzel újabb hullámvölgybe kerültek. Miután egyik félnek sem érdeke a nyílt katonai konfliktus kirobbantása, a helyzet nem eszkalálódott, nem lépte túl a két ország között hosszabb ideje tartó háborús szint alatti, alacsony intenzitású konfliktusok szintjét.

Az Irakban elkövetett amerikai dróntámadást követő második nap, egy év stratégiai türelmi időt követően Irán hivatalosan is bejelentette, hogy felhagy a 2015-ben elfogadott megállapodásból eredő kötelezettségei betartásával (2018 májusától 2020 januárjáig Irán hat alkalommal szegte meg vállalásait). Ez nem jelentette a megállapodásból való teljes iráni kilépést. Irán ezzel a lépésével is azt kívánta hangsúlyozni, hogy az amerikai szankciók feloldása esetén kész visszatérni a tárgyalóasztalhoz. Ezzel együtt is a nukleáris megállapodás gyakorlatilag szétesett. [19]

A feszültség fokozása – az új iráni nukleáris törvény

Az iráni atomprogram egyik vezető tudósának, Mohszen Fakhrizádénak az izraeliek által történő likvidálását követően az iráni parlament (Medzslisz) 2020 decemberében egy új törvényt fogadott el a nukleáris program jelentős gyorsításával kapcsolatban, aminek fejleményeiről tájékoztatták a Nemzetközi Atomenergia-ügynökséget is. A saját magát sarokba szorítottnak érző perzsa állam ekképpen 2021 tavaszán megkezdte a 235-ös tömegszámú urán 60%-ra történő dúsítását a natanzi létesítményben, amelyet az utóbbi években több alkalommal is súlyos izraeli informatikai támadás ért. A kiegészítő jegyzőkönyv alkalmazásának felhagyása mellett Irán az IAEA ellenőreinek számos alkalommal megtagadta az egyes iráni nukleáris létesítményekbe történő belépést és vizsgálódást, illetve növelni kezdte a fordói nukleáris létesítményben található fejlettebb, IR-6 centrifugák üzembe helyezését. Továbbá ballisztikusrakéta-programjával kapcsolatban újból megkezdte az Észak-Koreával több évtizedes hagyományokat felölelő együttműködést is. Yuval Steinitz, Izrael energetikaügyi minisztere ekkor úgy vélte, Irán fél éven belül képes lehet a nukleáris fegyver kifejlesztéséhez szükséges dúsítási szintet elérni a 235-ös tömegszámú urán esetében.

Az iráni kiútkeresés – a Kínához való közeledés

Az atomprogram körüli feszültségek fenntartása mellett Irán 2021 márciusában huszonöt évre szóló együttműködési megállapodást kötött Kínával, amiről még 2016-ban Hszi Csin-Ping közel-keleti körútjának teheráni állomásán, nem sokkal az Iránra kivetett szankciók feloldását követően született döntés.  Irán és a térségbeli amerikai hegemóniáról hasonlóan gondolkodó Kína között a leginkább kiterjedt kooperációt jelentő átfogó stratégiai partnerségi megállapodás is ekkor jött létre. Az együttműködési megállapodás – ami 50 évvel a két állam között létrejött hivatalos diplomáciai kapcsolatok felvételét követően született meg – az Övezet–Út (BRI) kínai kezdeményezés részének is tekinthető. A nemzetközi sajtóban számos igen szenzitív területet (katonai-védelmi együttműködés, titkosszolgálati információk megosztása) érintő, akár 400 milliárd dolláros kínai befektetésről szóló verziója is napvilágot látott már 2020-ban is, azonban ezen információmorzsák valódisága kérdéses. A megállapodás hivatalos verziója csupán szándéknyilatkozatnak tekinthető (így nem egy új, Amerika-ellenes szövetségi rendszerről van szó), azonban világosan jelzi, hogy a húsz évszázados kapcsolat által összefűzött két ország a saját érdekeinek figyelembevétele mellett kész szorosabban együttműködni bizonyos területeken.

A kínai-iráni kapcsolatok erősödése abban is megmutatkozott, hogy Irán a Sanghaji Együttműködés Szervezetében (SCO) 2021 szeptemberétől rendes taggá vált 15 évnyi megfigyelői státuszt követően. Hosszein Amir Abdollahián iráni külügyminiszter az iráni Siasat Rooz lapnak adott interjújában hangsúlyozta, hogy a középázsiai biztonsági szervezet ezen lépése is azt jelzi, hogy mind Oroszország, mind Kína értékes szerepet szán Iránnak a régió stabilizálásában.

Az atomalku felélesztésére tett kezdeti kísérletek

A 2021 januárjában hivatalba lépett Biden-adminisztráció érdemi változást hozott az iráni nukleáris megállapodás ügyében, miután a demokrata elnök egyik legfontosabb külpolitikai prioritásának az iráni atomalku felélesztését nevezte. Az Egyesült Államok nem sokkal később hivatalosan is visszavonta Donald Trump volt amerikai elnök azon kérését, hogy a JCPOA-val összhangban feloldott összes ENSZ BT-szankciót újból bevezessék.

A JCPOA vegyes bizottsága április elején tartotta meg első ülését Bécsben, amelynek során két munkacsoportot hoztak létre. Az egyik munkacsoport azon kezdett dolgozni, hogy az Egyesült Államoknak mely szankciókat kell feloldania ahhoz, hogy Irán visszatérjen a megállapodás rá vonatkozó kötelezettségeinek betartásához, míg a másik munkacsoport az Iránra vonatkozó nukleáris korlátok visszaállítását dolgozta ki. A felek 2021 júliusáig összesen hat alkalommal találkoztak, a tárgyalásokat Enrique Mora, az Európai Unió külszolgálatának politikai igazgatója elnökli és az Egyesült Államok közvetett módon vesz rajtuk részt. Az iráni külügyminiszter-helyettes és főtárgyaló Abbász Araghcsi abban reménykedett, hogy hamarosan, akár még Hasszán Róhani második elnöki ciklusának végéig sikerül megkötni a megállapodást. A tárgyalások lezárása azonban ekkor elmaradt, így a Róhani politikai örökségének is tekinthető atomalku felélesztésére tett törekvés kudarccal végződött.

A nyári, rekordalacsony részvétellel záródó iráni elnökválasztást Ali Khamenei ajatollah bizalmasa, a konzervatív volt teheráni főügyész, Ebrahim Raiszi nyerte meg, akinek a korrupció visszaszorítása mellett az egyik fő politikai célkitűzése a megállapodás elérése volt, de megválasztásával hosszabb szünet következett be a tárgyalások folyamatában, miután Irán a nukleáris technológia szempontjából kulcsfontosságú, a láncreakció beindításához szükséges 235-ös tömegszámú uránt újra 60%-ra dúsította.

A növekvő iráni uránkészletek és a fejlettebb centrifugák fejlesztésével a tárgyalások hosszabb időre megakadtak. A tárgyalások hetedik köre csupán öt hónap elteltével, november végén folytatódott a bécsi Coburg palotában. A megbeszélések azonban hamar zátonyra futottak, miután három, az atomalkuban érintett európai tárgyalófél is jelezte fenntartását az Irán által mutatott magatartással kapcsolatban. Izraelhez hasonlóan Németország, Franciaország és Nagy-Britannia azt sérelmezte, hogy Irán – meglátásuk szerint – nem tartja magát a vállalt kötelezettségeihez, hogy a tárgyalások előrehaladását késleltetve saját maga számára kedvezőbb tárgyalási pozíciót tudjon kiharcolni. Az elnökválasztást követően kinevezett új iráni főtárgyaló, Ali Bagheri-Kani elutasította azokat a felvetéseket, miszerint Irán felmondaná a rá vonatkozó kötelezettségeket és visszalépne a tárgyalástól, és optimizmusát fejezte ki a megállapodás megkötésével kapcsolatban.

Az iráni főtárgyaló szavainak azonban ellentmond, hogy a perzsa állam az IAEA által szeptemberben készített jelentésekben foglaltaknál – ami önmagában meghaladja az Iránra vonatkozó mennyiségi korlátozásokat – is nagyobb mértékben halmozza fel a 235-ös tömegszámú uránt, illetve a dúsításhoz szükséges fejlettebb centrifugákból is egyre többet állít üzembe a nukleáris létesítményeiben. A tárgyalások nyolcadik körének megkezdése előtt pedig az iráni hadseregnek az iráni mitológiában is szereplő, a Tudás fáján fészkelő szimurgh nevű madárról elnevezett rakéta tesztelése tovább folytatódott az észak-iráni Szemnán közelében található Khomeini ajatollahról elnevezett űrközpontban.

Továbbá Ebrahim Raiszi kormányának a december közepén benyújtott következő évi költségvetési tervezete sem számol az atomalkuhoz való visszatérés lehetőségével. A költségvetési tervezet ugyanis arra enged következtetni, hogy Iránban az amerikai szankciók életben maradásával számolnak 2022-ben is. Így a 8%-osra prognosztizált GDP-növekedés, illetve a várhatóan 62%-kal növekvő adóbevételek arra is utalhatnak, hogy az iráni „ellenállási gazdaság” fenntartásának finanszírozását jelentős részben a társadalomra igyekeznek áttolni. (Bár Irán jellemzően túlbecsüli az államkasszába befolyó adók összegét.) Mindezek a fejlemények több elemzőt is kétkedéssel töltenek el Irán JCPOA-hez való visszatérésének eltökéltségét érintően.

Az atomalku felélesztésének kilátásai 2022 januárjában

Az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője, Josep Borrell 2022 januárjának közepén derűlátóan nyilatkozott a tárgyalások aktuális állásáról, ellenben hangsúlyozta a tárgyalások felgyorsításának szükségességét. A tárgyalások nyolcadik fordulójának megkezdését követően nem sokkal Anthony Blinken amerikai külügyminiszter azonban úgy vélte, hogy Irán hamarosan, pár héten belül visszafordíthatatlanul közel kerül az atomfegyver előállításához, ami egyben a megállapodást is okafogyottá tenné.

Egy összeomló JCPOA a regionális stabilitásra és nemzetközi biztonságra nézve egyaránt súlyos következményekkel járna. Erre utal az Izraeli Védelmi Erők Operatív Igazgatóságának parancsnoka, Aharon Halivának a nyilatkozata, aki a Moszad vezetőjével ellentétben úgy vélte, hogy Izrael érdekeinek az Iránnal történő megállapodás is jobban megfelelne, mintha nem születne egyezség a felek között.

Amennyiben Irán nem tudja meggyőzni formális és informális tárgyalópartnereit a kötelezettségeinek teljesítésével kapcsolatos elszántságáról, és így a tárgyalásokat nem sikerül megfelelő időben lezárni, akkor az amerikai vezetés akár kényszerítő erejű eszközöket is kész lenne bevetni az Iránnal történő megállapodás érdekében. Így elképzelhető, hogy az Egyesült Államok a Kínába tartó – hivatalosan ma is a szankciók hatálya alá tartozó – iráni olajexportra az eddigi gyakorlattal ellentétben pénzügyi büntetést fog kiszabni, s ez a jelenleg közel 45%-os inflációval küzdő iráni gazdaságot várhatóan még nehezebb helyzetbe fogja sodorni.

Írta: Kmeczkó Sára

Felhasznált irodalom

[1] Bahgat, Gawdat: Nuclear Proliferation: The Islamic Republic of Iran. Iranian Studies 39 (2006/3), 307–327.

[2] Dassa Kaye, Dalia – Nader, Alireza – Roshan, Parisa: Israel and Iran. A Dangerous Rivalry. Santa Monica, CA – Arlingron, VA – Pittsburgh, PA: RAND Corporation, 2011.

[3] Bahgat, Gawdat: Nuclear Proliferation: The Islamic Republic of Iran. Iranian Studies 39 (2006/3), 307–327.

[4] Dolatabadi, Bagheri: Understanding Iran’s Decision-makings in Defence Issues and Missile Program. India Quarterly 76 (2020/2), 226–242.

[5] N. Rózsa Erzsébet: Az iráni nukleáris keretmegállapodás (KKI-elemzések T-2015/3.). Budapest: Külügyi és Külgazdasági Intézet, 2015.

[6] N. Rózsa Erzsébet: Az iráni gazdaság meghatározói, kihívása és jelenlegi helyzete (KKI-elemzések E-2020/50.). Budapest: Külügyi és Külgazdasági Intézet, 2020.

[7] S. Samuel C. Rajiv: Deep Disquiet: Israel and the Iran Nuclear Deal. Contemporary Review of the Middle East 3 (2016/1), 47–62.

[8] Fathollah-Nejad, Ali: Why Sanctions against Iran are Counterproductive. Conflict resolution and State-Society Relations. International Journal 69 (2014/1), 48−65.

[9] N. Rózsa Erzsébet: Az iráni nukleáris keretmegállapodás (KKI-elemzések T-2015/3.). Budapest: Külügyi és Külgazdasági Intézet, 2015.

[10] Szalai Máté: Az iráni–amerikai kapcsolatok válsága – három forgatókönyv a következő két évre (KKI-elemzések E-2019/37.). Budapest: Külügyi és Külgazdasági Intézet, 2019.

[11] Gálik Zoltán et al.: Az iráni nukleáris megállapodás nagyhatalmi érdekek metszéspontjában. Nemzet és Biztonság (2015/4), 82–110.

[12] Gálik Zoltán et al.: Az iráni nukleáris megállapodás nagyhatalmi érdekek metszéspontjában. Nemzet és Biztonság (2015/4), 82–110.

[13] Shichor, Yitzhak: Iran after the Sanctios: the Marginalization of China. l’Observatoire de la Chine 5/2016.

[14] Gálik Zoltán et al.: Az iráni nukleáris megállapodás nagyhatalmi érdekek metszéspontjában. Nemzet és Biztonság (2015/4), 82–110.

[15] Norell, Magnus: A really bad idea: The Iranian nuclear deal and its implications. European View (2015/14), 285–291.

[16] Singh, Sandeep and Singh, Bawa: Geopolitics of Ports. Factoring Iran in India’s Counterbalancing Strategy for “Sino-Pak Axis”. Journal of Eurasian Studies 10 (2019/2), 169−182.

[17] Therme, Clément: Iran: le pivot vers l’Asie. Diplomatie No. 91 (2018/mars-avril), 49−52.

[18] Deák András György: Amerikai–iráni feszültség a Hormuzi-szorosban és az olajipari következmények (Stratégiai Védelmi Kutatóintézet – Elemzések 2019/18). Budapest: Nemzeti Közszolgálati Egyetem, 2019.

[19] Ablaka Gergely et al.: Az amerikai-iráni viszony legújabb kiéleződésére adott nemzetközi válaszok. (Stratégiai Védelmi Kutatóintézet – Elemzések 2020/1). Budapest: Nemzeti Közszolgálati Egyetem, 2020.

 

Kiemelt kép forrása: pexels.com

A Az iráni atomalku lehetséges felélesztéséhez vezető út főbb fejleményei bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

For Hungary, as part of NATO and the European security complex, the future of the Western military alliance remains a vital question. Currently, Bosnia and Herzegovina is actively working towards gaining membership, but its prospects are hampered by several foreign and domestic political issues. Hungary can take on an active role within its capabilities in resolving this situation, for example by taking on such tasks as running the NATO Contact Point Embassy in Sarajevo.

After the end of the Cold War, NATO has developed a system of Contact Point Embassies to support the Alliance’s partnership and public diplomacy activities in the countries participating in the Partnership for Peace programme (PfP), the Euro-Atlantic Partnership Council (EAPC), the Istanbul Cooperation (ICI) and the Mediterranean Dialogue (MD). In each partner country, an embassy of a NATO member acts as a liaison, meaning these are not diplomatic missions established by NATO directly. The CPEs work in close cooperation with NATO’s Public Diplomacy Division (PDD) to provide information on Alliance objectives and activities in the host country, while also supporting NATO’s Political Affairs and Security Policy Division (PASP) in policy development for the PfP, EAPC, ICI and MD partnership programmes.

NATO member states may volunteer to take on the role of a CPE for two years with their embassies in partner countries. The final decision on the distribution of liaison embassies is made with consensus in the North Atlantic Council. The Public Diplomacy Division coordinates the CPE network and maintains direct contact with all liaison embassies. The CPEs seek out key decision-makers, opinion formers and possible channels for public diplomacy in the host country and organise events in coordination with the PDD. CPEs also inform the public in the partner countries about NATO scholarships and academic research opportunities.

The Contact Point Embassies advise NATO Headquarters on various projects, political dialogue, and changes in public opinion about NATO in the country. The CPEs aid the visits of the Secretary General and the NATO International Staff (IS) to partner countries by providing logistical support, political advice, and briefings on relevant developments in the host country. They also liaise with the embassies of other NATO member states present in the host state to keep them informed about the NATO agenda and to involve them in Alliance-related programmes and events.

Hungary’s NATO CPE*

Hungary, as the host country of the NATO Contact Point Embassy in Sarajevo during 2019-2020, has played an active role in outreach activities related to the Alliance. This was hampered by the COVID-19 pandemic, which made it complicated to organise and hold various conferences and forums. Where appropriate, Hungary also provided support for decision makers regarding relevant political issues. It was actively involved in supporting the adoption of the first Reform Programme 2019-2020, which corresponds in content to the Annual National Programme, but without the objective of ascension into the Alliance. The active involvement of the Embassy of Hungary and the Hungarian leadership was required for the re-establishment of the NATO Cooperation Committee later in 2021, which is the professional body of the BiH government coordinating Euro-Atlantic affairs. On a bilateral basis, Hungary is also assisting Bosnia and Herzegovina’s defence reform through an action plan between the Hungarian and BiH defence ministries.

Péter Sztáray, Hungarian State Secretary for Security Policy, travelled to the capital of Bosnia and Herzegovina on 6-7 March 2019, where he opened the first NATO heads of mission meeting organised by the Embassy of Hungary in Sarajevo as the NATO CPE. The State Secretary met with the commanders of NATO Headquarters in Sarajevo and EUFOR ALTHEA, as well as with Hungarian officers serving in the mission. He held bilateral talks with Deputy Foreign Minister Josip Brkić and Deputy Defence Minister Sead Jušić, while Foreign Minister Igor Crnadak received him on a courtesy call. A meeting of the co-chairs of the Joint Economic Committee of the two countries was also held. Bosnia and Herzegovina expressed its gratitude for Hungary’s consistent support in the country’s Western integration process. Sztáray assured Sarajevo that Budapest will continue to actively engage in the interests of the Western Balkan countries.

The Hungarian-led CPE organised an informal business breakfast on 11 October 2019 with the participation of representatives of NATO member states. The event was part of a series of consultations in which the Hungarian NATO CPE reviewed the state of Bosnia and Herzegovina’s NATO integration, as well as the Alliance’s communication and position on integration, with diplomats from all allied embassies present in the country. The Embassy of Hungary informed the member states that it will visit ten cities in Bosnia and Herzegovina to engage in a dialogue on NATO and the Hungarian experience of the ascension process, with the participation of the ambassadors of the allied member states.

On 7 November 2019, the Embassy of Hungary in cooperation with the Faculty of Political Sciences of the University of Sarajevo, organised a public panel discussion entitled “70 Years of NATO Alliance: the experiences of Hungary and Montenegro.” The event was attended by Denis Hadžović, Director of the Centre for Security Studies NGO, Dean Sead Turčalo, Montenegrin Ambassador Obrad Mišo Stanišić and Hungarian Ambassador Krisztián Pósa. The event, which was attended by the local officials, students at the university and diplomatic corps, was also covered by the BiH press. According to Krisztián Pósa, “One of the key political aspects of NATO membership is that new members become a part of a strong alliance, a participant in NATO’s decisions, not an object of them, while not surrendering sovereignty. And from a military and security perspective, integration contributes to the modernisation of the armed forces, reducing the cost of defence while improving existing capabilities.” According to Sead Turčalo, the panel discussion aimed to re-frame the dialogue on NATO in the country with objective information and transfer of experience. He said his country is at an early stage in the accession process, and there is a lot of work to be done, but there is no other realistic geopolitical alternative. Denis Hadžović stated that the domestic political debate on the Annual National Programme is based on emotions, and that’s why there aren’t sufficient results in this field.

Conclusion

The Western Balkans occupy a prominent place in Hungarian strategic thinking, and Hungary considers it a significant goal regarding the countries of the region to be admitted to the Western alliance system. To this end Hungary is actively involved in preparing, among others, Bosnia and Herzegovina for Western integration. Both within the framework established by the European Union and NATO, and through bilateral cooperation, Budapest is actively working to ensure that the society, the armed forces and the political leadership of Bosnia and Herzegovina are ready for accession, whether through participation in the ALTHEA mission or through the operation of the NATO Contact Point Embassy. However, Bosnia and Herzegovina’s integration with the West is severely hampered by the political structure based on the Dayton Agreement, through which the Serbian side is blocking integration processes. Hungary can only support a settlement that does not provoke renewed conflicts in the region, so it must use its close – and somewhat controversial – relations with the Bosnian Serb leadership to reach a compromise that preserves stability in the country.

Written by: Domonkos Bálint Varga

*This section of the article is partly based on an interview conducted by the writer with a Hungarian diplomat stationed in Sarajevo.

„Supported by the ÚNKP-21-1-I-NKE-89 New National Excellence Program of the Ministry for Innovation and Technology from the source of the National Research, Development and Innovation Fund.”

Kiemelt kép forrása: flickr.com

A Hungary’s NATO Contact Point Embassy in Bosnia and Herzegovina bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.