Biztonságpolitika

Nagy-Britannia és Németország mellett Magyarországon a legszigorúbb a fegyvertörvény. Ahhoz, hogy a civilek önvédelmi céllal lőfegyvert tartsanak maguknál, a jogszabályi előírások mellett alapos indok, vagy komoly fenyegetettség fennállása szükséges. Ez értelemszerűen nagyban csökkenti a lőfegyverekkel elkövetett bűncselekmények számát. Ám van hátulütője is a szabályozásnak; ha például valakire otthonában brutálisan rátámadnak, nincs komoly esélye arra, hogy megvédje családja és saját testi épségét, életét.

[...] Bővebben!

Noha tisztában vagyok azzal, hogy germanofil olvasóink elemi felháborodását kockáztatom, be kell vallanom, hogy Berlin nem tartozik a kedvenc úticéljaim közé. Fene se tudja, mi az oka (biztosan én is rosszul csinálok valamit), de úgy igazából a német főváros soha nem volt képes megszólítani. Ettől függetlenül el kell ismernem, hogy látnivaló azért van bőven, s most (figyelemmel arra, hogy jelen blogunk mégiscsak rendvédelem- és hadtörténelemmel, továbbá ennek határterületeivel foglalkozik) az egyik ilyen germán különlegességet szeretném bemutatni olvasóinknak.

Kezdjük egy kicsit messzebbről.

1.) Egy kis bemelegítés

A keletnémet titkosszolgálat (amelyet mindenki csak Stasi-ként ismer, kivéve az egykori munkatársait, akik állítólag továbbra is Die Firma-ként hivatkoznak rá) több szempontból is kilógott a komancs gumitalpú cégek közül. Először is (ha nem csalódom) a Varsói Szerződés tagállamai között kizárólag az NDK állambiztonsági szerve volt a legmagasabb közigazgatási szinten megszervezett testület: a Ministerium für Staatssicherheit ugyanis – nevének megfelelően – önálló minisztérium volt. A DDR-es elvtársak tehát nem szaroztak holmi főcsoportfőnökségekkel, belügyminisztériumi főosztályokkal, államtitkárságokkal, hanem megadták a maximális elismerést a titkosszolgálati munkának.

A Stasi másik különlegessége az volt, hogy karhatalmi, fegyveres erő felett is rendelkezett, hiszen hozzá tartozott a (fénykorában több, mint tizenegyezer főből álló) Félix Dzerzsinszkij Őrezred (Wachregiment Feliks E. Dzierzynski), amely a Nemzeti Néphadseregtől (Nationale Volksarmee) teljesen függetlenül mozgósítható volt, ha a Párt úgy kívánta.

A harmadik specialitás (illetve rekorder) pedig maga a főnök volt: Erich Mielke hadseregtábornok 1957 és 1989 között 32 évig irányította a Stasit, amivel kenterbe verte az összes kollégáját a környéken. Elég, ha annyit mondok, hogy hivatali működése alatt 7 (hét!) KGB-elnökkel parolázott.

Erich barátunk kedvenc mondása (amit állítólag naponta többször elsütött) ez volt: Genossen, wir müssen alles wissen! Magyarul: Elvtársak, nekünk mindent tudnunk kell!

Hát ennél tömörebben tényleg nem lehet megfogalmazni egy titkosszolgálat szakmai krédóját.

A Stasiról és munkamódszereiről szerintem mindenki hallott, ezért ezekre itt nem is térnék ki; majd talán ha egyszer külön írás készül a szervezetről, elcsemegézünk ezekről is. Mai posztunk témája azonban a berlini Stasi-múzeum, s itt az ideje, hogy rátérjünk a konkrét mondanivalóra.

2.) Hogy jussunk oda?

Magára a múzeumra nem könnyű rábukkanni, valahogy nem nagyon reklámozzák. Szerintem senki nem lepődik meg azon, hogy Kelet-Berlinben található (naná, mert majd a Kurfürstendammon…), méghozzá ennek a Lichtenberg nevű kerületében. A legegyszerűbb metrózni egyet: az Alexanderplatzot mindenki megtalálja, itt az U5-re kell felszállni (senkit ne tévesszen meg, ez nem tengeralattjáró, hanem metró és itt van az egyik végállomása), majd hét megállót utazni vele, egészen a Magdalenenstrasse-ig. Jöjjünk ki a föld alól (két helyen is megtehetjük), keressük meg a megálló nevét viselő utcát, majd ezen gyalogoljunk el egészen a Normannenstrasse-ig. Itt vegyünk egy balost, s további 70-80 méter után cövekeljünk le és nézzünk balra: egy hatalmas udvarra lehet bemenni. A képen sárga keretben a két  le-, illetve feljárat a metróba/ból, sárga vonallal a gyalogos útvonal, pirossal a múzeum, amit (roppant találóan) a Stasi egykori főhadiszállásául (központjául, bázisául, stb.) szolgáló épületkomplexum 1-es számú (nagyfőnöki) ojjektumában rendeztek be.

Amúgy a Magdalenenstrassén is van egy-két érdekes ház, például ez a sárga itt. Nem tudom mi lehet, vagy hogy kik laknak ott, de hogy annyi szögesdróttal és többé-kevésbé rejtett riasztóval van biztosítva, mint egy lőszerraktár, az tuti. A másik jópofa dolog pár itteni épületen ez a földszinti fémrács, ami – szakemberek tudják – arra szolgál, hogy megakadályozza a (többé-kevésbé mester)lövészt, hogy beküldjön pár skulót a belső élettérbe. De az utcán robbanó bombarepeszektől is viszonylag jól véd. Ebben az épületben például valami adóhivatal van (legalábbis a tábla szerint); elég szar lehet a német adófizetők lelkiállapota, ha az ottani NAV ilyen előrelátó.

3.) A Haus Eins

A Stasi megintcsak nem aprózta el: a főhadiszállás-komplexum 30 (!) épületét a világ egyik legjobban őrzött 22 hektáros telkén valósították meg, s igazi város volt a városban: fedett és szabadtéri sportpályákkal, szaunával, orvosi szakrendelőkkel, szállodával, éttermekkel, és még egy sürgősségi állatkórház is az érdeklődők rendelkezésére állt – gondolom a szolgálat közben megbetegedett (kelet)német juhászoknak. Itt nem kevesebb, mint nyolcezer alkalmazott dolgozott, vagyis az összes főállású Stasi-munkatárs kábé egytizede.

A hétszintes Haus Eins-ba (avagy Nummer Eins-ba – itt felül piros körrel megjelölve, teljes mai pompájában itt alul) 1960-ban költözhetett be Mielke miniszter és legszűkebb (alig 300 fős) stábja. Amikor 1990 januárjában a berlini polgárok elfoglalták, pár röpke percig úgy nézett ki, hogy kő kövön nem marad, de a józan ész végül győzedelmeskedett, s majdnem a teljes berendezést átmentették az utókor számára. Az épület előtt kedves színfolt ez a lacikonyha, ahol thüringiai lókolbászt és lóhúsgulyást lehet vásárolni, ez utóbbit kilónként 7.- euróért. Én bizisten megkóstoltam volna, de zárva volt.

4.) A kiállítás

Lássuk akkor az érdekesebb tárgyakat, amelyek 1990-ben megúszták a népharagot.

Rögtön a bejáratnál a már szóba került Félix Edmundovics Dzerzsinszkij szobra köszönti a látogatót. A Cseka megálmodójának és létrehozójának elképesztő kultusza volt a Stasin belül, aminek magyarázatát a mai napig keresem. Jójó, szovjet elvtárs, meg gumitalpú meg alapító atya meg minden, de hogy több FED-szobor és -kép volt az endékás elvtársaknál, mint Moszkvában, Varsóban és Szófiában együttvéve, az majdnem biztos. És azt képzeljétek el, hogy a stázisok egymás közt önmagukat „csekistáknak” nevezték…

Ez itt egy jóféle asztali rádió a sofőrök pihenőszobájából, amely világvevő ugyan, de a megbízható keletnémet hullámhosszok be vannak ám jelölve, nehogy a rothadó kapitalizmus iránti kíváncsiság úrrá legyen az ideológiailag amúgy sziklaszilárd Stasi-alkalmazottak valamelyikén és véletlenül belehallgasson az egyik nyugatberlini szennyrádió dekadens műsorába.

Az egyik miniszteri szárnysegéd irodája. Nem azért, de 1990-ben idehaza egy vidéki téesz seprűgyártó melléküzemágának irodája is igényesebben nézett ki, maximum ott nem volt két telefon az íróasztalon.

Ez a miniszteri titkárság, az elmaradhatatlan Robotron 202-es elektromechanikus írógéppel (a Karl Marx Stadt-i ipar büszkeségével), a 32 nyomógombos titkársági telefonokkal, és a falon az összetéveszthetetlen Lenin-arcélt ábrázoló grafikával.

Itt a miniszteri iroda látható. Nem tudom, ki választotta ki ezt a kék árnyalatú kárpitot és mi lett a büntetése, de most már mindent elhiszek, amit a Stasi kegyetlenségéről írnak és mondanak. A következő képen a miniszteri páncélszekrény vehető szemügyre, melynek tartalmáért három évtizeden keresztül minden nyugati hírszerzőfőnök habozás nélkül odaadta volna a háromnegyed potenciáját. A miniszternek amúgy volt egy magánszobája is, ahová visszavonulhatott két súlyos döntés között (itt alul). Ez se az a kifejezett feng-shui (ti is érzitek azt a műbőr-szagot..?) de itt legalább azoktól a kék székektől eltekintettek. Amúgy meglepően spártai, nem? Ne feledjük, mégiscsak az NDK állambiztonsági miniszterének hivatali pihenőszobáját látjuk. Nem azért a húsz fillérért, de ennél sokkal fényűzőbben berendezett állami irodákat láttam a kilencvenes évek elején (nem ott, hanem idehaza), és távolról sem miniszterek ültek bennük.

A KGB-Stasi fegyverbarátságra nem igazán kellett emlékeztetni a Nummer Eins lakóit, de – biztos, ami biztos alapon – mégis megtették: itt a szovjet és a keletnémet titkosszolgálatok címerpajzsai láthatóak, természetesen egységbe forrva. És itt vannak azok a németek is, akik a második világháborúban a szovjet hírszerzésnek dolgoztak. A név- és képsor régi barátunkkal, Sorge doktorral kezdődik, majd Ruth Werner, Max Christiansen-Clausen, Harro Schulze-Boysen és Ilse Stöbe következnek. És senki ne szégyenkezzen, ha erről a négyről nem hallott; nem voltak akkora spílerek, mint Sorge, noha Ruth és Maxi Clausen annó együtt dolgozott vele (túl is élték Richárdot mindketten).

A falakon mindenhol plakátok és buzdítások, valamint jelszavak. Ez utóbbiak közül a kedvencem itt alul látható. A szöveget a szovjetektől kölcsönözték: „Csekistának lenni: forró szív, hideg fej, tiszta kéz.”

Ez itt alul az úgynevezett tábornoki kávézó, ahol a csúcsvezetők leültek és cseverésztek egy kicsit két értekezlet között. Az ülőhelyek száma elég kevésnek tűnik, tekintettel arra, hogy a Stasinak a nyolcvanas évek közepén már 62 (hatvankét!) tábornoka volt, akik közül harmincan itt dolgoztak a Normannenstrassén.

És akkor jöjjenek a dolgos hétköznapok emlékei. Itt van például a szolgálati igazolványuk, amit (a visszaélések megakadályozása érdekében) évnegyedenként le kellett bélyegeztetni egy folyton változó dizájnú és színű pecséttel. Vagy a szagminták rögzítésére és tárolására alkalmazott befőttesüvegek (a Stasinak körülbelül kétszázezer archivált és nyilvántartott szagmintája volt a rendszer belső ellenségeitől/ről.

A németek tényleg nem felejtenek (és ezt most nem ijesztgetésként mondom): Horn Gyula és Alois Mock 1989. június 27-i soproni kordonbontását még itt is megörökítették.

Így utólag bevallhatom, hogy a múzeum bizony csalódás volt. Persze megértem én a németeket, hogy még a látszatát is el akarták kerülni a Stasi reklámozásának, de ahhoz képest, hogy a kiállítás a Haus Eins négy emeletén keresztül húzódik, bizony édeskeveset nyújt egy hajdani baráti országból jött érdeklődőnek. Velem együtt járta végig a termeket egy húszfős amerikai diákcsoport (átlagéletkor 16-17 év, valami egyházi iskolából jöhettek, mert minden kiscsajon volt melltartó), akik szinte sokkos állapotba kerültek a döbbenettől, amikor – kérdésre válaszolva – az idegenvezetőjük elmondta, hogy a Stasi-komplexumon belül NEM VOLT ökumenikus kápolna. Sőt: semmiféle kápolna nem volt.

Szóval nekik biztosan óriási élmény volt, amiről majd hosszasan mesélnek odahaza Nebraskában. Én sajnos majdnem végig unatkoztam, de becsületből végignéztem az egészet.

Távozás előtt még beugrottam a szuvenyírshopba, hátha találok valami jópofa mielkés pólót, félixes bézbólsapkát vagy legalább egy Stasi-emblémás kulcstartót, de ismét meg kellett állapítanom, hogy a könnyed kreativitás nem a keletberliniek erőssége: az ajándékbolt szinte teljes választéka szemügyre vehető ezen a fotón itt alul. Végül egy dévédét vettem a Stasi történelmével, de ezt is csak azért, mert a rajta olvasható reklámszöveg megtetszett:

Stasi – Ein ganz normaler Geheimdienst, in einer ganz normalen Diktatur.

Stasi – Egy teljesen hétköznapi titkosszolgálat, egy teljesen hétköznapi diktatúrában.

Ez viszont zseniális, nem?

Kedves tiborublogos barátaim!

A Goldenblogot kihagytuk a tavaly (és valószínűleg az idén is ezt fogjuk tenni), de van itt egy új lehetőség, egy vadiúj (ezúttal nemzetközi) blogverseny, melynek részleteit ide kattintva olvashatod el.

Egy kis vívódás után úgy döntöttem, hogy benevezem a Konteóblogot; veszítenivalónk nincs, legfeljebb kattintgattunk egy jót és a végén megnézzük, hogy kik voltak jobbak nálunk.

Ha úgy gondolod tehát, hogy a Konteóblog megérdemel egy jó helyezést, nincs más dolgod, mint rá(nk) szavazni. Regisztrálni nem kell, csak egy email-címet megadni. Ha nyerek egy külföldi utazást, természetesen részletes beszámolókra és helyi konteók kivesézésére számíthattok itt, illetve a többi blogomon. Persze katonás-kémes témát is keresek majd :-)

Itt a lehetőség, hogy egy kattintással kifejezd ragaszkodásod és elkötelezettséged a Konteóbloghoz. Ennek érdekében kattints itt alul a bannerre, majd a ciklámenszínű (?) “vote” gombra ott jobboldalt. Ezután már csak az emailcímedre küldött linkre kell kattintanod és regisztrálták is a szavazatod.

Ezt április 15-ig megteheted, s nem csak te, hanem a teljes családod, barátaid, rokonaid, munka- és osztálytársaid, továbbá az összes háziállatod is, már ha rendelkezik egy saját emaillel és rendszeres olvasónk.

Köszönöm!

A Tiborublog íratlan szabályai megkövetelik, hogy a jelesebb napokon olyan poszt kerüljön az olvasók képernyőjére, melynek főszereplője (így vagy úgy) kapcsolódik az adott alkalomhoz.

Most egy kicsit késésben vagyok ugyan, de nőnap lévén (ráadásul nemzetközi!) mi sem logikusabb, mint egy olyan kémről mesélni egy kicsit, aki a gyengébbnek füllentett nemhez tartozott. Ha ez az illető ráadásul francia is volt, no és egyik fegyvere a szexualitás, nem is eshetett volna megfelelőbb jelöltre a választás, mint a „Macska” fedőnéven (is) tevékenykedő Mathilde Carréra.

A második világháborús francia ellenállással kapcsolatban számos sztereotípia létezik nemcsak a szakmán belül, hanem a közvélekedésben is. Sokak szerint (s ez főleg a Franciaországon kívüli megfigyelők véleménye) a háború után mesterségesen fújták fel a Résistance szerepét, ami valójában néhány jószándékú hazafi szinte teljesen eredménytelen küzdelmét jelentette a német hadigépezettel és elhárítással szemben (hasonlóan a magyar partizánmozgalomhoz). Megint mások poénosra veszik a figurát (gondoljunk itt például a Halló, halló! című örökbecsű sorozatra, amit – nem véletlenül – a britek készítettek, s ami kilenc évadon keresztül futott), s olyanok is vannak, akik az ízletes alkoholmentes sörhöz vagy a mellékíz nélküli édesítőszerhez hasonlítják a gallok ellenállási mozgalmát: mindenki örülne a létezésének, de semmiféle bizonyíték nincs a létezéséről. És persze ott vannak a hamisítatlan (és elvakult) francia patrióták, akik szerint 1941 és 1945 között az oroszok után náluk volt a legeredményesebb és legkeményebb ellenállás Európában.

Mint mindig, az igazság minden bizonnyal valahol a két véglet között van. Mivel blogunk célja nem a vita eldöntése, hanem a Résistance hajdani csillagának és egyik legnagyobb elárulójának bemutatása, lássunk munkához.

Mathilde Bélard 1908-ban született Burgogne-ban (12 évesen itt joboldalt). Édesapja mérnökemberként kezdte, majd az első világháborúban hadmérnökként és csapattisztként egyaránt szépen teljesített (Becsületrend meg minden), ezért 1918-ban megcsíp valami jó zsíros állást a Központi Katonai Beszerzőhivatalban. Mi magyarok ezt vagy ötszáz éve nem tapasztaltuk ugyan, de ettől még tény: győztes háborúk után általában felpörög a gazdaság, szaporodnak az állami megrendelések, úgyhogy a Bélard család nem nevezhető az 1920-as évek vesztesének.

Mathilde (a családnak csak Lily) 1927-ben beiratkozik a Sorbonne pedagógiai karára és négy évvel később megkapja tanári diplomáját. Elég nehezen tűri a fővárosi polgári létet, s amikor 1932-ben megismerkedik egy fess fizikatanárral (Maurice Carréval), nem sokat teketóriázik: pár hónapnyi együttjárás után összeházasodnak, majd egy megyével odébb költöznek. Ezt a megyét történetesen Algériának hívták, s Franciaország szerves részeként szerepelt a korabeli térképeken: Maurice egy Oran melletti katonai középiskolába kerül oktatónak, Mathilde pedig követi őt.

1939-ben kitör a háború, Maurice-t októberben behívják katonának, s amilyen peches, rögtön harci feladatot is kap, minek következtében az elsők között áldozza életét a Patrie oltárán. Mathilde visszaköltözik Párizsba, ahol egy kórházban helyezkedik el nővérként. Egy év sem telik el, s egy Toulouse-i útja során megismerkedik egy másik fess fiatalemberrel (látni fogjuk, Mathilde gyengéje a fess fiatalemberek voltak), ezúttal történetesen a németek által pár nap alatt felszámolt lengyel légierő menekült századosával, a nála két évvel fiatalabb Roman Czerniawskival (itt jobbra). Az együtt töltött, önkényesen meghosszabbított őszi hétvégét követően (melynek során a mindenféle tevékenység mellett biztosan beszélgettek is egy kicsit) Roman bevallja Mathilde-nak, hogy ő bizony a brit földön működő lengyel emigráns kormány által francia földön létrehozott hírszerzői hálózat, az Interallié vezetője, és nagyon örülne annak, ha a friss barátnő is csatlakozna hozzájuk.

Mathilde szeme felcsillan, elvégre egy hozzá hasonló, a tenniakarástól pezsgő vérű nőnek minden megoldás izgalmasabbnak tűnt, mint napi 10 órán át egy kórházban kötözni és ágytálazni a sebesülteket. Rábólint hát a lengyel tiszt ajánlatára, s máris megkapja az első feladatot: a németek Calais környéki erődítményrendszerét kellene feltérképeznie, de előbb beiskolázzák egy hírszerzői tanfolyamra. Itt különösen szépen teljesít a „titkosírások és mikropontok”, valamint a „rövidhullámú rádióadók rejtett üzemeltetése” tárgyakból. Merő véletlenségből mindkettőt a francia hírszerzés főhadnagya, a nemesi származású Georges-Pierre de Froment (28) oktatja, akivel nagyon sokat korrepetál. Talán mondanom sem kell, hogy de Froment főhadnagy is fess fiatalember volt.

Ne legyünk azonban igazságtalanok: Mathilde tényleg kiváló hírszerzőnek bizonyult. A kémtanfolyam elvégzését követően azon kevés nő közé tartozott, akiket az Interallié (illetve később közvetlenül a brit Special Operations Executive) teljesen egyedül is tudott foglalkoztatni a megszállt Franciaországban. Hihetetlen vizuális memóriája volt, órák múlva is reprodukálni tudott több tucatnyi olyan rendszámot, amit azt megelőzően csak egyszer látott. Egy hétvégén megtanulta fejből a Franciaországban állomásozó német csapatok egyenruháin és járművein fellelhető összes rendfokozat-, fegyvernem- és alakulat-jelzést (még az alakulatok indulóinak dallamát is megtanulta felismerni), egy másikon bevágta a Wehrmacht és az SS által használt haditechnika főbb jellemzőit és külső ismertetőjegyeit, úgyhogy ’41 nyarára már szinte motorzörejből meg tudta mondani, hogy a kanyar mögött milyen és hány harckocsi érkezik. Rendelkezett még egy olyan tulajdonsággal, amivel kevés terepügynök bír: a saját maga által beszerzett információk értékelését is elvégezte, következtetéseket vont le, s az általa szignózott, Londonnak szánt jelentések mindig alaposak, helytállóak és hiánypótlóak voltak.

Csodálóitól és partnereitől ekkoriban kapta a „La Chatte” (A Macska, nőnemben) becenevet, amit a hivatalos fedőnévként funkcionáló „Victoire”-on és „Micheline”-en kívül is előszeretettel használt.

A végzete azonban (nem fogjátok kitalálni: egy fess úriember képében) már ott settenkedett a háta mögött.

A végzetet úgy hívták, hogy Hugo Bleicher, s a franciaországi Abwehr (német katonai hírszerzés) egyik legjobb szakemberének tartották, noha – rejtélyes módon – csak őrmesteri rendfokozattal bírt. Ez a Hugo (itt jobbra lent, ebben az ijesztő sapkában, az ötvenes évei közepén) nagy barátja volt a párizsi bordélyházaknak, s azzal a ritka katonai képességgel bírt, hogy nagyszerűen tudta kombinálni a kellemeset a hasznossal: az általa, khm, megismert lányokkal hosszasan beszélgetett is (eredeti szakmáját tekintve francia-német tolmács volt, s úgy beszélt franciául, mint egy született párizsi), majd a beszélgetésekből levonta a megfelelő következtetéseket.

Egy ilyen posztkoitális, irányított csevejt követően (amit 1941 novemberében egy Christine Bouffet nevű altesti munkásnővel folytatott, aki másodállásban az Interalliénak is dolgozott) Hugo Feldwebel felfigyel Mathilde-ra és Czerniawskira. Pár napnyi szoros megfigyelés következik, majd egy ködös hajnalon rajtaütnek a Montparnasse-negyedben található lakáson, ahol – élni tudni kell! – ugyanabból az ágyból rángatják ki Romant, Mathilde-t és a 23 éves új titkárnőt, Renée Bornit.

A legnagyobb titokban mindannyiukat beviszik az Abwehr főhadiszállására, elkülönítik őket, majd elkezdődnek a kihallgatások. Hugo Bleicher érdekes módon nem a lengyel tisztet, hanem Mathildét veszi kezelésbe. Nem ront ajtóstól a házba, semmi pofon vagy körömletépés, hanem finoman közelíti meg a zsákmányt: udvariassági körök, viccelődés, egészségi állapot utáni érdeklődés, vajas croissant tejeskávéval, majd egy nap pihenés. A harmadik napon Hugo holmi fényképeket mutat, amelyeken olyan emberek láthatók, akiket a német elhárítás szakemberei – hogy úgy mondjuk – tettlegesen is kihallgattak. Miután a törékeny, alig 155 centis és kábé 50 kilós nő végignézi a meglehetősen (és szándékosan) részletgazdag felvételeket, különösebb fantázia nem kell hozzá, hogy kitalálja, mi következik.

Hát igen, Hugo barátunk felajánlja a klasszikus, az emberiséggel talán egyidős választási lehetőséget: vagy kínzás és kivégzőosztag, vagy kollaboráció. Ez utóbbi mellé egy anyagilag meglehetősen kifizetődő cafeteria-opció is társul: havi 60 ezer frank költőpénz (vásárlóerőben kábé 3 ezer mai euró), bérelt lakás Párizs belvárosában, továbbá Bleicher őrmester személyes barátsága.

Hogy a klasszikusokat idézzem: mondd, te mit választanál?

Az alku megköttetik, Mathilde rábólint és beszélni kezd: a németek három napon belül 97 francia és lengyel ellenállót, továbbá három brit ügynököt fognak el, zömüket a kihallgatások után halálra ítélik és kivégzik (esetleg koncentrációs táborba szállítják), párat ugyancsak megfordítanak és a szövetségesek ellen használják fel őket. Hogy ne legyünk részrehajlóak, elmondjuk, hogy maga Roman Czerniawski is aláír az Abwehrnek – de ez egy másik történet.

Az Interallié központjában végrehajtott rajtaütés során a németek lefoglalnak négy rádióadót is, ami rögtön az úgynevezett Funkspiel alkalmazásának lehetőségét juttatja Hugo eszébe: a hivatalos jegyzőkönyvekbe Mathilde letartóztatása nem kerül bele, s a nő azt a feladatot kapja, hogy valósnak tűnő álinformációkkal etesse tovább a briteket, hiszen minden kódot, adási frekvenciát és időpontot, valamint jelszót ismer. A játszma működőképesnek látszik, London visszaigazolja a vételt és további feladatokkal látja el La Chatte-ot, aki – micsoda meglepetés! – időközben Hugo Bleicher főállású szeretője lesz.

Hamarosan (’41 decemberében) egy veterán SOE-ügynök, Pierre de Vomécourt érkezik Angliából, azzal a feladattal, hogy egy új hírszerzői hálózatot (az Autogiro-t) alapítson Franciaországban. Természetesen felveszi a kapcsolatot Mathilde Carréval, aki (a németek beleegyezésével) tovább eteti őt kamu információkkal. Azonban – ahogy a közhely mondja – a szívnek még az Abwehr sem tud parancsolni: Mathilde belezúg a snájdig (naná…), 35 éves Pierre-be, s úgy tűnik, a vonzalom kölcsönös. Egy őszinteségi rohamában, néhány pohárka vörösbor után a nő kitálal és elmondja, hogy ő valójában kettős ügynök, s per pillanat Adolféknak dolgozik ugyan, de egyre kevesebb a motivációja. A rutinos SOE-tiszt spekulál egy kicsit, majd közösen kitalálnak egy sztorit, amit majd Hugónak kell beadni, s aminek az a lényege, hogy milyen jó is lenne az Abwehrnek, ha Mathilde beférkőzne a SOE londoni központjába, s onnan látná el teljesen friss hírekkel a német hírszerzést.

Most – legalábbis így utólag – úgy tűnik, ennél a pontnál Bleichert cserben hagyta a kémek első számú ösztöne, a gyanakvás; rövid hezitálás után előterjeszti Canarisnak (az Abwehr legendás főnökének) a javaslatot, mely szerint dobják át Mathilde Carrét Londonba. A tengernagy rábólint (Hugo szimatában addig nem csalódott), s a Macskanő csomagolni kezd, majd ’42 február végének egyik ködös hajnalán egy brit tengeralattjáró felveszi őt és Pierre-t, majd átszállítja őket Angliába.

És innen már gyorsítunk egy kicsit.

Angliába érve az SOE természetesen alaposan kihallgatja Mathildét, s mindent ellenőriz, amit csak ellenőrizni lehet. Egy rövid ideig úgy tűnik, hogy nem szaroznak vele és rövid úton főbelövik (a 97 francia és lengyel áldozat még hagyján, de a három, Mathilde információi alapján elfogott brit mégiscsak három brit!), de végül úgy döntenek, hogy ha a nő eddig kettős ügynök volt, miért ne lehetne ezentúl hármas?

Úgyhogy ’42 márciusától kezdve Mathilde Carré a britek által megszűrt, a németeket félrevezető információkkal látja el rádión (és vegytintás leveleken keresztül) Hugo Bleichert. Ez a játék sajnos csak másfél hónapig működik, tudniillik április végén Pierre (aki nem tud a seggén ülni) ismét francia bevetésre indul, ahol azonban valaki befújja, a németek elkapják és kiverik belőle Mathilde valódi szerepét.

Hősnőnk 1942 májusában angol börtönbe kerül (de Gaulle-ék kifejezetten kérték, hogy a háború után francia bíróság ítélkezhessen felette), majd ’45 nyarán visszatér Párizsba, persze talpig bilincsben. Elkezdődnek a kihallgatások, majd a pere, ahol – visszaemlékezések szerint – végig meglehetősen pökhendi módon viselkedik, márpedig kevés dolog van, amit a bíró nehezebben tolerál. Senki nem lepődik meg tehát, amikor (három napnyi végtárgyalást követően) 1949 januárjában halálra ítélik a németekkel való kollaborálás, hazaárulás, idegen hatalomnak történt kémkedés, emberölésben való részvétel és még vagy öt vádpont alapján. Siralomházba kerül, ahol három és fél éven keresztül minden reggel arra ébred, hogy talán ez az utolsó napja… 1952 nyarán a halálbüntetését húsz év kényszermunkára változtatják, mert a köztársasági elnök végül beadta a derekát és elfogadta a védő érvelését, mely szerint a javára kell írni egyrészt a Hugo előtti időszakot, másrészt pedig azt, hogy Londonból sokat segítette a francia ellenállást a németeknek szóló dezinformációival.

1954 őszén – egészségügyi méltányosságból – szabadlábra kerül. Vakbuzgó katolikussá válik, naponta több órát tölt imádkozással, ami azonban nem akadályozza meg abban, hogy két változatban is megírja visszaemlékezéseit (az elsőben még teljesen őszinte és bűnbánó, a másodikban már nem nagyon viszi a balhét, inkább mosakodásnak tűnik a hozzáállása). Nevet változtat, s hátralevő életében karitatív munkával foglalkozik, mígnem 1970 májusában, meglehetős szegénységben és nagyjából mindenki által elfeledve meg nem hal, valahol vidéken.    

Más források azt írják, hogy 2007-ben hunyt el, amit elég nehezen tudok elképzelni, de végül is teljességgel kizárni sem tudom.

Ja: természetesen boldog nőnapot minden hölgyolvasómnak!

A kicsit hosszúra nyúlt szünet után újult erővel folytatjuk a világ egyik legismertebb és legpatinásabb különleges katonai alakulatának bemutatását. Trilógiánk mostani (befejező) része a második világháború utáni évtől követi nyomon a brit Special Air Service pályafutását, megemlékezünk a leghíresebb bevetésükről, megismerkedünk a kiválasztási és kiképzési forgatókönyvekkel, valamint ejtünk pár szót a szakmai hitvallásukról is (amit csak azért nem nevezünk ars poetica-nak, mert ezek a srácok kurvasok mindenhez értenek, de a versfaragás hálistennek nem tartozik ezek közé).

Ott hagytuk abba a második részt, hogy a brit politikusok 1945 októberében úgy döntenek, hogy – a világbéke küszöbén átlépve – Őfelségének soha nem lesz többé szüksége az SAS szolgálataira.

Nos, a világpolitikában nem ez volt az első eset (és nem is az utolsó), amikor a döntéshozók orbitális marhaságot csináltak. Alig telt el egy év a sokat vitatott megszüntetés óta, s a londoni Nagyvezérkar feltámasztja a brit tartalékos haderő egyik legpatinásabb ezredét (az Artists Rifles-t), s azonmód át is nevezi őket 21st Special Air Service-re, reaktiválva jó pár háborús veteránt. 1947. január elsején megkapják a vadiúj hadilobogót, s máris elkezdődik az újoncok toborzása, illetve kiképzése, azzal a (nem is igazán titkolt) szándékkal, hogy a Birodalom még meglévő ázsiai érdekeinek védelmében vetik majd be őket, ha a helyzet úgy kívánja.

Az ötvenes évek – az újjászületés

Nos, a helyzet úgy kívánta: 1949-től már kifejezetten Koreára gyúrnak, ahol az északi kommunisták igencsak sok borsot törtek a déliek (és ezek nyugati szövetségesei) orra alá. A politika azonban az utolsó pillanatban közbeszólt, s 1950 legelején Korea helyett Malajziába repülnek, hogy az ottani (kifejezetten britellenesnek indult, s ugyancsak a kommunisták által kirobbantott) lázadássorozatot valahogy megfékezzék.

Ezzel párhuzamosan régi barátunk, Mad Mike tábornok (akinek nem ugrik be, hogy ki volt ő, sürgősen a második rész újraolvasását ajánlom!) ugyancsak malájföldi megbízást kap: ő szervezi meg a britek ottani dzsungelkommandóit (a Malayan Scouts-okat). Ahogy a rómaiak már kétezer évvel ezelőtt olyan találóan megállapították: similis simili gaudet, vagyis hasonló a hasonlónak örül; a 21-es SAS-ezred rutinos harcosai és Mike Calvert egymásra találnak a délkelet-ázsiai bozótharcok során. Egy kis nosztalgiázást és tábortűz melletti sztorizgatást követően (ahogy ez katonáktól egyenesen elvárható) a malajziai SAS-t is Calvert alá rendelik, s a két elitcsapat (vagyis a légiszolgálatosok és a Malayan Scouts-ok) jó másfél évig vállat vállhoz vetve iparkodnak a helyi kommunista felkelők számának csökkentésén. Ez volt a Helsby fedőnevű műveletsorozat.

1952-ben a brit hadügyminisztérium példa néküli lépésre szánja el magát: az eredetileg a tartalékos haderőhöz (Territorial Army) tartozó 21st SAS Malajziában szolgált tagjaiból, illetve a Malayan Scouts legtökösebb embereiből létrehozza az immáron a reguláris hadsereg (Regular British Army) szerves részeként műkődő testvéralakulatot, a 22nd SAS ezredet. A korszerű SAS (ahogyan ma ismerjük őket) megszületett.

A növekvő igények miatt 1959-ben megalakul a 23rd SAS Regiment is, ugyancsak a Territorial Army fennhatósága alatt.

A hatvanas évektől kezdve a 22-esek neve az SAS szinonimájává vált (noha szigorú értelemben ők csak egy részét jelentik az ezrednek), hiszen reguláris alakulatként őket küldték minden olyan bevetésre, ahol a különleges katonai szakértelem olyan fokára volt szükség, amit tartalékosok (akármennyire is profik lennének) nem tudnak nyújtani.

A minta

A brit SAS számos külföldi SF-alakulatnak szolgált (és szolgál a mai napig) követendő példa- és mintaként. Az ő képükre és hasonlatosságukra hoztál létre 1954-ben az új-zélandiak, majd 1957-ben az ausztrálok a saját SAS-üket (még a nevet is megtartották: New Zealand SAS, illetve Australian SAS Regiment). Még a franciák is tőlük lopták kölcsönözték az ötletet, amikor a saját tengerészgyalogos ejtőernyőseiket (brit módszerek szerint ) kiképzik és amikor ezeknek mottót választanak (Qui ose gagne = Who dares wins, vagyis Aki mer, az nyer). És ne feledkezzünk meg a jenkik Delta Force-áról sem, hiszen ennek létrehozója, Beckwith ezredes egy angliai SAS-csereprogramon sajátította el az ilyen típusú alakulatok megszervezésének és vezetésének minden csínját-bínját.

Az iráni nagykövetség elfoglalása

Nincs arra sem idő, sem elegendő karakter, hogy az elmúlt évtizedek SAS-műveleteiről itt, egy blogposztban megemlékezzünk, de az 1980-as londoni terrortámadás megemlítését nem lehet kihagyni. Már csak azért sem, mert egészen addig az Ezred konkrét létezéséről inkább csak laza folyosói pletykák, bennfentes minisztériumi sutyorgások és a bulvársajtó másodlagos megbízhatóságú hírei szóltak.

Mielőtt belevágnánk a Nimród fedőnevű sztori ismertetésébe, egy-két mondattal lépjünk vissza öt és fél évet az időben: 1973 végén Edward Heath miniszterelnök arra utasítja védelmi és belügyminisztereit (jelesül Peter Carringtont és Robert Carrt), hogy kezdjék meg a fegyveres erők, illetve a rendőrség és a titkosszolgálatok terrorelhárítással, továbbá túszejtések felszámolásával foglalkozó kapacitásának intézményes kiépítését. Lord Carrington (a későbbi NATO-főtitkárt inkább ezen a néven ismerhetik hajlottabb korú olvasóink) nem sokat teketóriázik, s ezekre az új feladatokra szemrebbenés nélkül a 22-es SAS-t jelöli ki. A fiúk pedig nem kérdeznek vissza, hanem elkezdik a felkészülést.

Nos, térjünk vissza 1980. április 30-ra, amikor egy (a Brian életébe illő elnevezésű) terrorcsoport, a Demokratikus Forradalmi Front Arabisztán Felszabadításáért szervezet hat fegyverese délelőtt fél tizenkettőkör behatol a londoni iráni nagykövetség épületébe, s túszul ejti az abban pillanatnyilag tartózkodó 25 embert (diplomatákat, személyzetet, látogatókat egyaránt), plusz az épület előtt őrködő angol rendőrt. Ahogy ez már lenni szokott, a terroristák közel száz, a dél-iráni Kuzesztán tartományban bebörtönzött társuk szabadonbocsájtását követelték, valamint egy repülőgépet, amivel szabadon távozhatnak Angliából.

A brit illetékesek első körben a Scotland Yard túsztárgyalóit és bevetési osztályát riasztják, de hamarosan rájönnek, hogy itt combosabb beavatkozásra is fel kell készülniük, úgyhogy felrendelik a herefordi laktanyából az SAS műveleti tervezőit is. A rendőrök eleinte szép eredményeket értek el (ami öt túsz szabadonbocsájtásában is megnyilvánult), de a hatodik nap kora délutánjára a túszejtők idegei felmondták a szolgálatot, s agyonlövik az egyik iráni túszt, majd holttestét kidobják az ablakon.

Kormányzati oldalról a reakció természetesen az azonnali fegyveres beavatkozás elrendelése, tűzparanccsal; ez a döntés volt az akkor fix egy éve miniszterelnökösködő Margaret Thatcher becenevének (Vaslady) egyik magyarázata. És az is természetes, hogy a végrehajtás az SAS feladata.

Az időközben telepített technikának köszönhetően (igen, a technikát csak a túszhelyzet kitörése után telepítették a nagykövetségre, nem volt ott egyetlen mikrofon vagy rejtett kamera sem azelőttről! Ez már csak azért is egészen biztos, mert mindezt maga a brit belügyminiszter állította, s közben a szeme se rebbent), szóval a technikának köszönhetően délután ötre az SAS már centire tudta, hogy melyik túszejtő hol áll, hol vannak a túszok, s tán még azt is, hogy hány légy (és hol) mászkál a nagykövetség belső falain.

Mike Rose alezredes (a helyszínen tartózkodó két, egyenként 16 fős SAS-különítmény parancsnoka, amúgy a 22-esek főgóréja) 19.23-kor adja ki a támadási ukázt. A kommandósok több oldalról és több hullámban hatolnak be az épületbe, ahol a heveny tűzharcban öt terroristát agyon is lőnek a hatból. Sajnálatos módon egy túsz is életét veszti a rajtaütésben, további kettő súlyosan megsebesül; ezt hívja a szakma járulékos veszteségnek.

Az egész akció (amelyet a tévé egyenes adásban közvetített) 17 percig tartott. 19.41-kor Hector Gullan őrnagy (a műveletirányító tiszt) már a szóbeli jelentést fogalmazza magában, miközben kilép a nagykövetség kapuján.  

Akadékoskodók és szőrszálhasogatók már akkor is voltak: az SAS-t később feljelentették, mondván, hogy a telex-szobában őrködő két terroristát már akkor lőtték agyon, amikor azok eldobták fegyvereiket. A rendőrségi vizsgálat végül megállapította, hogy a katonák mindegyik fegyverhasználata és leadott lövése jogszerű volt, még akkor is, ha volt olyan túszejtő, akiről a boncasztalon derült ki, hogy mellkasát 21 (huszonegy), fejét 3 (három), végtagjait pedig további 3 (három) lövés érte.

Hát ja… Talán tetszett volna könyvtárosnak menni.    

A Nimród után az SAS ázsiója elképesztő mértékben megnőtt, belföldön és külföldön egyaránt: az SAS akkori főigazgatója, Sir Peter de la Billière dandártábornok külön titkárt kellett alkalmazzon, akinek kizárólag az volt a feladata, hogy a külföldről beérkező (és kiképzési segítséget kérő) hivatalos megkereséseket érdemben megválaszolja. Mindenki velük szerette volna csiszolgatni saját különlegeseik szakértelmét: jött felkérés az USA-ból, az NSZK-ból, a franciáktól, Skandináviából, a teljes Brit Nemzetközösségről nem is beszélve. A kommunista tömb természetesen nyíltan nem nagyon fejezhette ki érdeklődését, a Varsói Szerződés tagállamainak Angliában tevékenykedő katonai hírszerzői azonban rácuppantak az Ezredre, s mindent megtettek, hogy használható információkat szerezzenek a kiképzési és felkészülési módszereikről.

Más műveletek

Az SAS-t rendszeresen használják a brit titkosszolgálatok olyan esetekben, amikor a fegyveres beavatkozás tervezhető és elkerülhetetlen. Nem szokás büszkélkedni vele, de bizony előfordultak olyan ügyek, amelyeket a legnagyobb jóindulattal se lehet másnak nevezni, mint ítéletvégrehajtásnak (a rosszindulatúbbak kivégzésnek is titulálhatják).

Az egyik ilyen (nagy port kavart) ügy a Flavius volt. 1988 márciusában egy SAS-csoport érkezik Gibraltárra azzal a – hivatalos – feladattal, hogy akadályozzon meg egy IRA-robbantást a brit kormányzó rezidenciája előtt. Nem megyünk bele a részletekbe, a lényeg: ahelyett, hogy a három (napok óta a brit elhárítás által szoros megfigyelés alatt tartott) ír terroristát elfognák és hazavinnék, hogy a bíróság előtt feleljenek addigi (és tervezett) merényleteikért, mindhármójukat szitává lövik. Az eset még az Emberi Jogok Európai Bíróságát is megjárta, ahol igen szoros szavazataránnyal (10:9) végül úgy döntöttek, hogy a fegyverhasználat nem volt jogszerű, s emberi jogi szempontból elmarasztalták a brit kormányt.

A másik emblematikus művelet, amely elsősorban a német GSG-9-hez kötődik ugyan, de amelyben az SAS tanácsadóként és (állítólag csak) megfigyelőként ugyancsak részt vett, az 1977-es mogadishui repülőgépeltérítés volt. A rajtaütésről egy kicsit részletesebben itt olvashatsz.

1982-ben ott vannak a Falkland-szigeteken is, és nem hiányoznak sem Irakból, sem Afganisztánból, sem Líbiából.

Szervezeti felépítés, szakosodás

Szeretném hangsúlyozni, hogy a következő pontokban kifejezetten a Hereford bázisú 22-es SAS-ről beszélünk, mint a reguláris hadsereg és a brit különleges erők megkerülhetetlen alkotóeleméről; a tartalékosok részét képező 21-es és 23-as SAS-ről most nem számolunk be (ami távolról sem jelenti azt, hogy lebecsülnénk őket!).

Azt talán már említettem, hogy az SAS szemmel láthatóan a négyes szám bűvöletében él, szemben a mifelénk hagyományos hármas tagozódással. A 22-es ezred négy, egyenként 64 fős „squadron”-ból áll (talán nevezzük műveleti századnak), ezeket az A, B, D és G betűkkel jelölik (hogy a C mit vétett, hogy kimaradt, nem tudom, miképp azt sem, hogy a G mitől került az E és az F elé). A squadronok élén egy-egy őrnagy áll.

Minden századot négy, 16 fős „troop” alkot (legyen ez akkor szakasz). A századokon belüli szakaszok mindegyike egy-egy speciális területre szakosodik, vagyis minden században van egy hajós-vízalatti, egy szárazföldi-sivatagi, egy légimozgékonyságú-ejtőernyős és egy hegyi-sarkvidéki hadműveleti körülményekre kihegyezett csapat. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy szakbarbárok lennének (kiképzési értelemben rendszeresen belekóstolnak ugyanis egymás szakterületeibe; ez a híres „belső rotáció”), s 1976 óta mindegyik „troop” mindegyik harcosa elsajátítja a terrorelhárítási ismereteket is (a szakosodott kiképző-alegységnél), beleértve az épületharcászatot (CBQ) és a gerillaellenes hadviseléssel összefüggő tudnivalókat (Counter Revolutionary Warfare,CRW). 

És a négyes osztódásnak még nincs vége: mindegyik „troop” (amelyet olykor Special Project Team-nek is neveznek, igaz, főként akkor, amikor terrorelhárítási feladatokat látnak el) négy rohamcsoportra (assault team vagy patrol) tagozódik, s – talán mondanom sem kell – minden rohamcsoport négy főből áll.

Természetesen a srácok nem hagyhatták ki a magas labdát: a belterjes herefordi mondás szerint a négyes szabály folytatódik: mindegyik SAS-katona négy helyett harcol, iszik és, izé, szeretkezik.

Az SAS belső rotációs módszereinek és legendás kiképzési programjának köszönhetően (amelyről a következő pontban fogunk egy kicsit részletesebben beszélni) egy négyfős rohamcsoport legalább nyolc szakosodással rendelkezik, úgyhogy nagyon meg kellene erőltetnünk az agyunkat, hogy olyan katonai feladatot adjunk egy-egy assault teamnek, melynek magasszintű végrehajtásához ne rendelkeznének kellő szakértelemmel.

Egy érdekesség: az SAS-ben a legénységi állományú újoncok (tehát nem a hivatásosokról beszélek) közlegényként kezdik, függetlenül az anyaalakulatnál elért rendfokozattól vagy beosztástól. Első szerződésük három évre szól, ami hosszabbítható – már ha az Ezred is úgy gondolja.

Toborzás, kiválasztás

Az SAS kapui elméletileg minden hivatásos brit katona előtt nyitva állnak, ennek ellenére – ha megnézzük a statisztikákat – hagyományosan az ejtőernyősök viszik a prímet. Évente kétszer (egyszer júliusban, egyszer decemberben) rendeznek válogatást, amit a teljes brit haderőben meghirdetnek. Alkalmanként és átlagosan 180-200 fő jelentkezik a legénységi állományból (a tisztek külön szelekciós eljáráson mennek keresztül, melynek részletes paraméterei nem nyilvánosak, de valami azt súgja, hogy náluk sem az a döntő szempont, hogy ki kinek a kicsodája).

Az öthetes kiválasztási procedúra orvosi, fizikai állóképességi és pszichológiai tesztekkel kezdődik, majd az általános katonai képességek és készségek szintjét ellenőrzik: lövészetek, akadálypályák, közelharc, tervezés, egyéni és kiscsoportos végrehajtás, együttműködési készség, satöbbi. A britek nem az idegennyelv-tudásukról híresek, az SAS-nél viszont komoly pluszpontok járnak, ha valaki meg tud szólalni az angolon kívül valami más nyelven, s az is logikus, hogy ilyen szempontból is azon régiókra fókuszálnak, ahol a brit érdekek védelme erőlteljesebben és hagyományosan felmerül: Közel- és Közép-Kelet, Karibi térség, Délkelet-Ázsia, de egyszer beszéltem én olyan SAS-veteránnal, aki a litvánra gyúrt.

Mondjuk ő az SAS-nél eltöltött hat év után átigazolt egy, khm, rendvédelmi szervezethez és ott kamatoztatta tovább szerteágazó ismereteit.

Mint annyi minden az Egyesült Királyságban, a kiválasztás helyszíne is a tradíciókon nyugszik: a Wales-i Powys grófságban található, 150 négyzetkilométeres SENTA (Sennybridge Training Area) a hatvanas évek óta szolgálja a brit különlegesek ki- és továbbképzési igényeit. A kiképzési folyamatra két (saját elnevezéssel bíró) próba teszi fel a koronát, mindkettő egyfajta menet- és túlélőgyakorlat.

Az első a Fan Dance, ez a lazábbik (már az első hét végén végigszopják az akkor még zömében derűlátó jelöltek). 24 kilométert kell megtenni teljes menetfelszerelésben (egy 18 kilós hátizsákkal, egyéni lőfegyverrel, lőszerekkel, valamint egy kulacs ivóvízzel), s közben megmászni egy 800 méter magas kopár dombot (ez a Pen y Fan), majd leereszkedni a másik oldalon és visszatérni a rajthoz. A szintidő négy és egynegyed óra, vagyis (lefordítva civilre) aki a 256. percben (vagy ezután) érkezik be a célojjektumba, az – ahogy mondani szokás – nemhogy tartós tejet, de gyorsan romló élelmiszert se nagyon vásároljon magának a Sennybridge-i kantinban, mert zuhanyozás után máris csomagolhat.

A Fan Dance a második menetgyakorlathoz, az Endurance-hez képest egy könnyű, tavaszi séta a Városligetben nyalókával, kacajjal és alkalmi smárolással.

Az Endurance (belső szlengben a Long Drag, vagyis a Hosszú Szívás) egy tájékozódási és apró műveleti feladatokkal megtűzdelt komplex menetgyakorlat, a kiválasztási procedúra ötödik hetében. Teljes hossza 65 kilométer, amelyet Közép-Wales játszi lankái között kell abszolválni. Minden résztvevő (az eredeti 180-200 főből eddig úgy ötven-hatvan marad talpon) felkap egy 25 kilós hátizsákot és a fegyverét (az olyan apróságokról sem feledkeznek meg a kiképző őrmesterek, mint a lőszerek, a gyalásó, tőr, sisak, kulacs, egy kis ropi és csokoládé, végrendelet három példányban, satöbbi), majd térképvázlat és tájoló alapján elindul a cél felé. Az instruktorok tradicionálisan nagyon nagylelkűek, mert sem GPS-t, sem telefonos segítséget lehetővé tevő mobilkommunikációs eszközt nem kell cipelniük. Sőt: tilos.    

Aki ezt a sétát 20 órán belül teljesíti és még van pulzusa, büszkén mondhatja magáról, hogy az SAS próbaidős katonája. Mondom: próbaidős, mert a java még hátra van. Mellesleg eddig a fázisig (tehát a próbaidős státuszig) a eredeti 180-200 fő jelentkezőből 25-35 katona szokott eljutni.

A kiképzés

Az előbbiek alapján sikeresen kiválasztott próbaidősök kapnak egy teljes hét eltávot (a felületi sebek ennyi idő alatt nagyjából hegesednek, az öt hét sörmegvonási tünetei pedig jelentősen enyhíthetők). Miután az újoncok megkapják a híres bézs színű barettet és az ugyanolyan becsben tartott, kék színű derékszíjat, elkezdődhet az igazi móka, melynek keretein belül a próbaidősökből igazi SAS-katonát faragnak. A teljes kiképzési idő öt hónap, a véglegesítés csak ezt követően történik meg.

Négy hetet vesz igénybe az úgynevezett ICT (Initial Continuation Training), vagyis az SAS-es alapok lefektetése. Ez csak az Ezrednél jelent „alap”-ot, a világon mindenhol máshol emelt szintnek mondanák: fegyverkezelés, lövészetek, gépjárművezetés, team-munka, elsősegélynyújtás, további közelharc-ismeretek, szúró- és vágófegyverek kezelése, mindegy megspékelve naponta 10 kilométer futással, másfél óra úszással és egy kis (azaz napi két órás) gimnasztikával és erőnléti edzéssel.

Ezt követi a dzsungelharc-ismeret. Mivel a brit szigeteken sajnálatos módon elég alacsony az egy főre jutó eső- és őserdei négyzetkilométerek száma, ezt a tréningszakaszt olyan helyszínekre szervezik, mint Indonézia, Malajzia, Brunei vagy (újabban) Guyana. A résztvevők egybehangzó visszaemlékezései szerint ez a hat hét a legmegerőltetőbb és legembertpróbálóbb dolog, amivel humanoid a természetben csak találkozhat: a 95-100 százalékos páratartalom, a szinte állandó 35-40 fokos hőség, a rovarok és más élősködők elképzelhetetlen sűrűsége és agresszivitása, a felszerelés stabil nyirkossága fényében a Long Dragre úgy emlékeznek vissza, mint egyszeri magyar bányásznyugdíjas a kádári hetvenes évekre: csöndes nosztalgiával, ábrándozva.      

Van aztán még a – más posztjainkból talán többek számára ismerős – SERE (Survive, Evade, Resist, Extract), ami a katonai túlélési feladatok csimborasszója. A négy hetes SERE-kiképzés lényege, tematikája és magyarázat a négy szóban rejlik: túlélni, megszökni, ellenállni, kimenekíteni. Itt tanulják meg a jelöltek, hogy mi a teendő, ha ingben-gatyában egyedül maradnak egy ellenséges területen, hogyan kell megszökni a fogságból, milyen technikákkal lehet ellenállni a kihallgatásoknak, illetve melyek azok a módszerek, amelyekkel nemcsak önmagunkat, hanem a hasonló módon pórul járt bajtársainkat is kimenekíthetjük a szájvonalig érő córeszből. A SERE életszerűségét az ellenséget játszó kiképzők segítik, akik erre az időre otthon hagyják a bársonykesztyűket és a legendás brit sportszerűséget, s igyekeznek mindent megtenni annak érdekében, hogy mondjuk az általuk foglyul ejtett újonc egy (nem, nem is egy, hanem három) életre megtanulja, hogy – teszem azt – akkor sem mondok semmit a kihallgatóimnak a nevemen, rendfokozatomon és azonosítási számomon kívül, ha egy éjszakát egy földbe ásott veremben töltök, tucatnyi, mérsékelten mérges kígyó és/vagy éhes dzsungelpatkány társaságában.   

És ne feledkezzünk meg a sivatagi kiképzésről (három hét valamelyik angolbarát arab országban), az ejtőernyős HAHO és HALO ugrásokról (két hét Walesben vagy Skóciában), az egyhetes mesterlövész-kurzusról (ezt – fura módon – a tengerészgyalogosok oktatják az SAS-nek a dél-nyugat-angliai Lympstone-ban).

A próbaidősök az ötödik hónap végére válnak teljes értékű SAS-harcossá, s ekkortól viselhetik jogosan a szárnyas tőrt (egészen pontosan az Excaliburt) ábrázoló ezredjelvényt.

A Különleges Légi Szolgálatról rengeteget lehetne még írni, de itt most befejeződik a Tiborublog SAS-trilógiája. Aki utána szeretne olvasni, számtalan forrásból tájékozódhat, noha el kell mondanunk, hogy – mint minden különleges alakulatról – nagyon sok torzítás, félremagyarázás és bulvárosított tudósítás jelent meg az évtizedek során róluk is, fogyaszátok tehát körültekintéssel és mértékletesen.

Az SAS-hitvallás és eskü egyik kulcsmondatával zárom a sorozatot, s mindenkinek köszönöm a figyelmet.   

I agree to carry out arduous duties with no recognition, no rewards, no promotions, and no medals.

Beleegyezek abba, hogy elismerés, jutalmak, előléptetések és kitüntetések nélkül hajtsam végre verejtékes feladataimat.