Bevezető gondolatok: Törökország
A címben szereplő ország történelme sok kapcsolódási pontot mutat. Fekvése szerint kiemelt stratégia szerepet tölt be. Vallási szempontból a világvallások határvonalán fekszik. Törökország transzkontinentális állam – kisebb része Európában, nagyobb része Ázsiában található. Földrajzi helyzete miatt geostratégiai szempontból fontos ország. Alapfelvetésként jelentkezik – és a téma aktualitását, jelentőségét is adja – ,hogy Törökország két kontinens, Ázsia és Európa határán fekszik, mindemellett ezen elhelyezkedése határozza meg leginkább jellegét. Nemcsak földrajzi, hanem több tekintetben is „választóvonalbeli” helyzete miatt kiemelkedő fontosságú, így kulturális, térbeli tekintetben is egyaránt európai és ázsiai jelleggel, karakterekkel is rendelkezik. Törökország területe több mint 780 000 km² , földrajzilag, térben is valóban összekötő „híd” Közel-Kelet és Európa, illetve Oroszország és Közép-Ázsia között, hiszen ugyanazon ország területén fekszenek a földrajzi határvonalak. Bár a területek között egyértelmű a kulturális különbség, mégis Törökországot gyakran az európai kontinens részeként emlegetik. Ennek ellenére Törökországot földrajzilag nem tekintik Európa részének, de történelmét és kultúráját számos szál köti össze az „öreg kontinenssel”, és ami talán a legfontosabb, az ország (sokáig, egészen az utóbbi pár évben vett fordulatig) minden erőfeszítéssel arra törekedett, hogy Európa része legyen. Törökország híd Európa és Ázsia között, amely stratégiailag fontos az Európai Unió számára, mint például a Balkán, a Kaukázus, a Közel-Kelet felé történő nyitás, expanzió kapuja. Ebből a helyzetből született az úgynevezett „török kérdés”. A fő kérdés e tekintetben a vallási-kulturális különbségekből és egymás identitásának kölcsönös elismeréséből fakadó problémák leküzdése, leküzdhetősége. (Kabasakal – Bodur, 2002) Az EU két legfontosabb alapelve az, hogy minden ország, továbbá minden ember egyformán megérdemli a megbecsülést, tehát az egyén jogainak (egy ország autonómiájának) fontossága univerzális tényező, így mindenki egyénileg dönthet vallása és meggyőződése felől. A másik a kultúrák elismerése, egyenlőségük, a közösségek hagyományainak fontossága, a multikulturális Európa képe. A nyugati egyéni értékek azonban nem valósíthatók meg a kollektivizmuson alapuló iszlámban. A kérdés az, hogy mennyire érvényesül a török társadalomban ez a pre-modern társadalmi felfogás, mennyire tipikus, mennyire jellemzi a konfliktus-helyzet a tradicionalizmus és a modernitás között? Fontos kérdések ezek, hiszen a Nyugat-Európában tanult, szocializálódott, (kiképzett) nyugatias törökök, vagy más néven hívott fehér törökök mellett, akik a múlt nagy kormányzói, vezetői voltak, van egy második, szegény, vallásosabb úgynevezett fekete török réteg is a vidéken, amelyre nyugati értelemben vett fejletlen(ebb) társadalmi rendszer igaz. A világi hagyományok és az Atatürk-reformok azonban nem hagyták teljesen változatlanul ezeket a területeket sem, de a társadalom továbbra is identitásproblémákkal küzd. Csak azok az átfogó reformok segítenek, amelyek csak az elmúlt években kezdődtek meg. Kemal Atatürk féle „újjáéledés” óta kétségtelen, hogy Törökország a közeledést és a nyugathoz való csatlakozást választotta, avagy tűzte ki célként. Igaz ez amiatt is, mivel a Török Köztársaság megalakulása óta radikális lépéseket tett ebbe az irányba (egy sor reform, amelyet az írás megváltoztatása, az állam és az egyház szétválasztása, a jogrendszer és a „politikai szféra nyugatosítása” követett). (Huntington, 1981)
Törökország politikai irányultsága (még ha nem is a demokratizálódása) és a Nyugat érdekei találkoztak. A második világháború végével és a kétpólusú világrend megjelenésével Törökország geostratégiai helyzete felértékelődött és ugyanolyan jelentősen áll ma is, a Közel-Kelet kiemelkedő stratégia fontossága miatt. Ez a térség a világ gazdasági érdekeit kiszolgáló nyersanyagbázis (főleg olaj) egyik legfontosabb színtere. Az ország földrajzi elhelyezkedése miatt (Európa-Ázsia-Közel-Kelet, a Földközi-tenger és a Fekete-tenger szorosának metszéspontjában) nyilvánvalónak predesztinálta, hogy tagja legyen a NATO-nak, és az is, hogy később a közös piacra felé törekedett, vagyis az Európai Unióba való tagságra pályázott (ebben a tekintetben megoszlanak a vélemények a múlt idő használatát illetően). A NATO-ba történő felvétele zökkenőmentesen zajlott, mivel katonai téren Törökország elkerülhetetlen tényező (napjainkban is a világ egyik legnagyobb létszámú szárazföldi hadseregével rendelkezik). A hatvanas évek elején (1963) pályázott már az EU-tagságra, azonban (teljes) tagsága még mindig késik, és a jövő vész a csatlakozás lehetséges időpontja, hiszen az immáron fél évszázada tolódik. Paradox módon Törökország – az egyetlen nem EU-tagországként – több mint tíz éve már teljes vámunióval csatlakozott az Európai Unióhoz. Így transznacionális vállalatai a nyugat-európai gazdasági integráció résztvevőjeként hatalmas piacával (több mint 80 millió ember) kölcsönös előnyöket nyújtanak egymásnak az árukereskedelem, a tőkemozgások és a szolgáltatások terén. Gazdasági szempontból, vagyis a maastricht-i kritériumok vonatkozásában az országban a nyugati elemzők szerint is minden rendben van, de más téren továbbra is bizonytalan Törökország politikai elfogadottsága és befogadása a nyugati demokrácia közösségébe (teljes EU-tagsági státusz megszerzése). Törökország évtizedek óta küzd a válságok, a fellendülés és a hanyatlás ciklusai között (mind gazdasági, mind pedig a politikai demokratizálódás terén). 1923 óta minden kormány lobbizik a modernizációért, de a valóságban hosszú ideje egy kis gazdasági-politikai elit van hatalmon. A legjelentősebb változás az 1980-as években kezdődött, de csírái sokkal korábban megtalálhatók a török társadalomban. A kemény vonalas koalíciók sokáig összhangban működtek a kormányok hatalmi erejével. (Kaya – Kentel, 2004) Ma azonban a gazdasági modernizáció már elvált politikai modernizációtól, vagyis a demokratizálódástól. A kormány és a hadsereg megerősödött, Erdogan hatalma megkérdőjelezhetetlen. Törökország évtizedek óta nyitott az Unió előtt, és egyben kapu is a nyugat felé. Ha ez a kapu bezárul, az ország elkerülhetetlenül kelet felé sodródik, kénytelen megerősíteni az iszlám világgal fennálló kapcsolatait, annak minden külső és belső politikai következményével együtt.
Fontos megjegyezni, hogy a geoökonómia a gazdaságnak és az erőforrásoknak a politikai, időbeli és térbeli tanulmányozását jelenti. A tárgya a gazdaság és a politika közötti összefüggés – nem általánosságban – és feltételezi a területi (földrajzi) szemléletet, hiszen az ilyen vizsgálat mindig konkrét régióra, országra, esetleg országok szövetségére értendő. A geoökonómia pedig a geopolitikából alakult ki. Akárcsak a geoökonómia, a geostratégia is a geopolitika egy szakterülete. Tulajdonképpen a nemzetközi kapcsolatoknak és a külpolitikának kifejezetten földrajzi interpretációjáról van szó, vagyis arról, hogyan korlátozza, informálja, befolyásolja a népesség, az infrastruktúra, a termőföld, az éghajlat, a vízrajz, a domborzat, az ásványkincs és a nyersanyag a politikai és a katonai tervezést. Mint minden stratégia, a geostratégia is azt szolgálja, hogy a cél eléréséhez meg lehessen találni a legmegfelelőbb eszközöket. A geostratégia tárgya ilyen szempontból az, hogy egy terület (legyen az kistérség, régió, ország, vagy országcsoport) erőforrásait (népesség, infrastruktúra, termőföld stb.) hogyan lehet, hogyan kell felhasználni bizonyos geopolitikai célok eléréséhez. (Bernek, 2018a)
A térség és a vizsgált országok több globális ütközőzóna határán fekszik, ahogyan azt az alábbi ábra is szemlélteti: toXXroXXk
Forrás: http://journal.iag.ir/article_55776_e06faac07ea95f3e4289580ed8f0ac04.pdf
Kiemelném Bassam megállapítását, miszerint a 2001. szeptember 11. óta éles szemléletváltással és fókuszba helyezve mutatják be a nyugati szerzők a dzsihád és a keresztes hadjáratok viszonylatát, illetve kiemelik annak időszerűségét, akár iszlám, akár keresztény szempontból. Azonban a legfontosabb kérdés ma az, hogy a két civilizáció képes lesz-e békés együttélésre, vagyis, a civilizációk békéjére a 21. században. A történelem azt a tanulságot nyújtja, hogy a Nyugat és az iszlám közeledése csak akkor lehetséges, ha a vallás és a politika szigorúan el van választva egymástól. Az iszlám világ és Európa között mindig híd volt, amely ésszerűség talaján állt, mondhatnám az volt malterja, és soha nem a vallás és a politika összefüggésein keresztül, e kettő egyidejű megjelenése mindig dzsihádhoz vagy keresztes hadjárathoz vezetett. (Bassam, 2003: 10)
Alkalmazott módszer
A cikk írása során a témát leíró jelleggel kívántam feldolgozni, mivel az téma rendkívül komplex és így empirikus adatelemzés sem lehetséges. Módszernek a tartalomelemzést és a szakirodalom feldolgozást alkalmaztam. Az empirikus kutatási technikák ún. beavatkozás-mentes típusát láttam célszerűnek. A beavatkozás-mentes vizsgálatok nagy előnye, hogy a kutatást a vizsgált probléma realizációjától kellő távolságra, a folyamatokba való beavatkozás lehetőségét kizárva végzi az adatgyűjtését. A tartalomelemzés az adatgyűjtésnek olyan technikája, amely során információgyűjtést és elemzést végezhetünk könyvekből, folyóiratokból, sajtóból, rádióból, televízióból. A tartalomelemzés során a megfigyelési egységeim egybe estek az elemzési egységeimmel, vagyis az adatgyűjtés során társadalmi produktumotokat, legtöbbször különböző dokumentumokat “kérdeztem” empirikus adataim forrásaként. Az elemzendő dokumentumok között egyaránt volt írásos, auditív vagy audio-vizuális hordozón rögzített formában megjelenő forrás. Ennek megfelelően módszeremet elsősorban közlések elemzésére használtam, például elemzésem tipikus tárgyai az internetes hírközlések, a statisztikai adatközlések, az különböző témát érintő szakkönyvek, egyéb publikációk voltak.
A környező térség jellemzése: a Balkán és a Közel-Kelet
Ezzel kapcsolatban érdemes utalni rá, hogy a ’90-es években összeomlott két szövetségi rendszeren alapuló állam-alakulat is, a Szovjetunió és Jugoszlávia. Az előbbi összeomlása nem volt oly pusztító hatású a térségre, mert volt egy centripetális, gravitációs erő, amely csillapította a hatást. Azonban az utóbbiban ott működött a Balkán felgyülemlett pusztító ereje (nem hiába illették régebben e térséget a „puskaporos hordó” névvel), amelyet akkor is csupán térségi, regionális problémának tekintettek. Tibi Bassam professzor – az új tudományterület, amely az iszlamológia néven ismert kiemelkedő alakja – ennek a folyatnak eredményeként írja le a helyzetet, és elemzi a kiváltó okokat, így pedig kiemeli, hogy az oszmán örökséget mind a mai napig jól érzékelteti, és ez az egyik legszembetűnőbb megnyilvánulása is az körülbelül 8 millió balkáni muszlim, amely ebben a közegben folyamatos, feszült konfliktushelyzetben éli mindennapjait. Az oszmán korszak balkáni szakemberei és kutatói egyetértenek abban, hogy az Oszmán Birodalom összeomlásának egyik kiváltó oka az európai nemzetiség megjelenése és a világ nemzetállamokra való felosztása volt. A Balkánon ez a jelenség sokkal összetettebb, tekintettel a nyelvi és vallási bontásokra. A balkáni nemzeti identitás és nacionalizmus e két meghatározó tényezőjének működése ebben a térségben sokkal veszélyesebbek a választóvonalak mentén. Vagyis a mai napig kézzelfogható az oszmán örökség. A szakértők – Bassam szerint – jól ismerik a helyzetet, így különösen a bosnyákok, a koszovói albánok és más balkáni államok közötti konfrontálódás által okozott súlyos problémák miatt. A muszlim csoportok, az ortodox és katolikus keresztények – a békés hangú, de lényegében újdonságokat nem tartalmazó politikai prédikációkon túl – nem képesek egymás megbecsülésére. Az oszmán örökségből fakadó etnikai és vallási konfliktusokat nem lehet kezelni a NATO gyakorlataival. Jellemzi a helyzetet, a teljes vallási „megtisztításra” törekvés, ezáltal követte a szerbek által végrehajtott szörnyű etnikai tisztítást a koszovói albánok etnikai tisztítása, meg kell jegyezni, hogy nem kevésbé utálatos bosszúval. A dzsihád és az új keresztény hadjáratok előszelének korában, kapujában élünk. (Bassam, 2003: 135)
Mindezt megerősíti a 2008 utáni gazdasági és pénzügyi válság örvénylése Európában. Ennek eredményeként a Földközi-tenger, a mediterrán medence ismét a figyelem középpontjába került. Portugáliától Görögországig hatalmas népmozgalom alakult ki a válság társadalmi következményeinek felszámolására, veszélyeztetve a kormányokat és a közbiztonságot. A Földközi-tenger északi partján a krízis-sorozat alakult ki, a medence legdélebbi részén viharos formában tört ki ugyanez. Az arab tavasznak nevezett jelenség, amely korábban Tuniszból eredt, már Szíriába érkezett, ahol a dzsihádnak nevezett szent háború polgárháborúvá vált. Megjegyzendő, hogy ezen arab társadalmak strukturális szempontból nagyon különböznek egymástól. Bizonyos helyeken a diktátorok súlyos teherként ülnek népük nyakán, és társadalom által hálózatilag szervezett családi klánok ereje tartja fenn hatalmukat, de máshol ugyanezen szerveződés általános stabilitást kölcsönöz. Meg kell említeni az iszlám szerepét is, amely meghatározza a dzsihád politikai jelenségként felfogható jellegét- az Iszlám Testvériség mozgalma vagy felekezeti ellenzék síita-szunnita jelensége nem mosható egybe. A NATO beavatkozása például csak Kadhafi líbiai vezető hatalmát törte meg, de meghagyta a lázadó erők számára a többi konfliktust, és nem rendezte a törzsi vitákat sem. Még mindig vannak olyan helyek, ahol a fegyverek napjainkban is dübörögnek, és a véres dzsihád-mozgalmaknak, mészárlásoknak ártatlan áldozatai vannak. (N. Rózsa, 2015)
Mindazonáltal a közel-keleti harcok közül a legerőszakosabb a jelenleg is zajló szíriai háború. Tartósságát az ellentétes felek mögötti erőviszonyok és érdekellentétek biztosítják, táplálják a háború tüzét. Oroszország, az USA és Kína áhított „hataloméhséggel” bír, illetve Irán az iszlám szíriai ágának domináns helyzetét igyekszik támogatni a régióban. A szíriai háború immár Törökország, az egyik legerősebb muszlim állam határai mentén zajlik. Törökország már katonai jelleggel is beavatkozik az eseményekbe, bár korábban fő álláspontja a beavatkozás-semlegesség volt, de ennek több oka is van. A polgárháború elől Szíriából tömegesen távozó menekültek nagy számban keresnek menedéket Törökország területén (mely jelenséget és földrajzi helyzetét előszeretettel használja ki Törökország a nemzetközi politikai nyomásgyakorlásra céljai elérése érdekében). A polgárháborúban harcoló erők a síita-szunnita konfliktus alapján helyezkednek szembe egymással. Törökország a szunnita felekezet otthona, míg Aszad szíriai elnök az iráni síita többség mögött áll. Törökország a legerősebb katonai hatalom a NATO délkeleti szárnyában. Mindemellett Törökországot a NATO-ba és Németországba az Európai Unióba emigráló nagyszámú török migráns munkavállalók érdekeinek képviselete képviseli az Unióban, amelynek kapuján a törökök régóta kopogtattak, de még azóta sem kaptak bebocsátást.
A csatlakozási folyamat (kísérletek) jelentős és merőben új kihívást jelent az Európai Unió számára, mert a csatlakozással először haladnák meg határai Európa földrajzi határait. Ezenkívül a keresztény Európa államai közé egy laicista, de mégis alapvetően más állam is belépne a tagjai közé. Az időhúzás azonban nagyon sok veszélyt jelent, veszélyeket, amelyek túlmutatnak Európa határain. Az Unió bizonytalansága és aggodalma ahogy egyre hosszabb ideig fennáll, úgy jelentkezik annál erősebben az euroszkepticizmus Törökországban. Ez utóbbi azonban erősítheti a veszélyes trendeket, mivel a radikális iszlám felerősödésének már számos jele van. Ha ez a folyamat megerősödik, az aggodalmak növekedésével növekszenek az európai aggodalmak, ez tovább erősítheti az iszlámot, ami csak ismét árthat a csatlakozási folyamatnak. Így végül egy negatív visszacsatolási folyamat, egy visszatérő spirális trend újabb és újabb impulzusokat kaphat fel, amelyek végül Törökországot erősen kelet felé fordítják. Tulajdonképpen ezt láthatjuk és tapasztalhatjuk napjainkban, érezhetjük jelenünkben. Magyarország e tekintetben a „keleti nyitás” által is jó közvetítő lehet, hiszen szomszédunk Horvátország belépését is hatásosan mozdította elő, amely a belépést követő gazdasági kapcsolatok mind szorosabbá fűzése okán „kifizetődő”, gazdasági szempontból igen előnyös döntés volt számunkra.
Európa a keleti világ célpontjává vált, elsősorban az afrikai arab és muszlim népek kivándorlása okán, és a magas életszínvonal és szociális biztonság biztosítása által. A törökök számára ez geostratégiai helyzetükből adódó „ütőkártya” rendkívül fontos, és egyaránt hatalom, de óvatos, taktikus használtra is sarkalja őket. Az EU-s kapcsolatok tekintetében nagyon fontos Németország és Merkel számára Törökország, egy hálózati alapú geopolitikai játékban, hiszen Törökország nem része az arab népek nagy családjának, elsősorban az iszlám vallás köti össze ezzel a „családdal”. Európa számára azonban a Közel-Kelet és a muszlim többségű államok között a legkorszerűbb államok közé sorolható, sok tekintetben hasonlóságot mutat az európai államokhoz, így pedig híd Európa és a muszlim világ között. Törökország közvetítő szerepe már az új német kormány keleti politikájának is az alapja. Itt vannak az új külpolitikai stratégia lehetőségei, amelyet a magyar kormány is az EU elképzeléseinek keleti nyitásaként hirdetett meg, hiszen a törökök szintén a híd szerepét törthetik be az Eurázsia térségében egyre jelentősebb (főleg a volt szovjet utódállamokból létrejött) türk országok vonatkozásában is. (Bernek, 2013) Az Európai Unió és Törökország közötti együttműködés elkerülhetetlennek látszik. Ami ezt beárnyékolja, az a görög-török kapcsolat, ami bár 1999 óta sokat javult, de a ciprus-i helyzet még mindig kényes. Továbbá az EU stratégiai koncepciója biztonságpolitikai problémaként említi az Európai Unió energiafüggőségét. Ebből a szempontból látható, hogy Törökország – a hosszú távú stratégia szerint – csatlakozása elkerülhetetlen lesz, többek között mert a török katonai és hatalmi „hatókör” a közel-keleti gazdag területekre is ki terjed. A válságterületeken keresztül Irak-Törökország, Türkmenisztán-Irán-Törökország olajvezetékek is jelentőségteljesek, vagy egyre inkább azzá válnak. A régió stabilitása az Európai Unió számára – az energiaellátás biztonsága miatt – létfontosságú, és Törökország érdeke is. (Buharali, 2004: 107)
Törökország: iszlám, demokrácia, gazdaság
A törökök először a kis-ázsiai térségben 6. században bukkantak fel. A türk nevű etnikai csoportok ősei Közép-Ázsiában éltek, 550 körül, az első török állam is itt alakult ki. Ezek a türk birodalmak 700 körül már kiterjedtek az Aral-tótól Mandzsúriáig. Harminc évvel később az Orkhon mentén alakult ki az Ujgur Birodalom. 1300 körül a bizánci határok mentén kelet felől török törzsek kerültek hatalomra ekkor alapította meg államát I. Oszmán, akiről a későbbi birodalom is kapta a nevét. Azután az Oszmán Birodalom az évszázadok alatt világbirodalommá nőtte ki magát. Története 150 éve kapcsolódik a magyar történelemhez. 1683-ban az oszmán-török csapatok kudarcot szenvedtek Bécs sikertelen ostroma miatt, amely az Oszmán Birodalom zsugorodásához vezetett. A katonaság szerepe azonban továbbra is kulcskérdés volt, mivel hagyományosan mind a társadalomban, mind a politikában erős pozíciót tölt be, ezért nehéz napjainkban is a polgári ellenőrzést biztosítani a hadsereg felett. Paradox módon a modern Törökországban a hadsereg történelmi szerepéből adódóan a „katonai ellenőrzés” a demokratikus elvek garantálásának eszköze volt a civil társadalom felett. (Falus, 2018) Valójában értelmetlen lett volna az ezzel ellentétes, idegen folyamat, mivel a korábbi időszakokban a hadsereg beavatkozása egyértelműen pozitív volt. Ma pedig a kemal-i elvek letéteményese. A kérdés azonban az, hogy ez a konzervativizmus összeegyeztethető-e a mai európaiasítással. A hadsereg beavatkozásai és az ellenőrzési funkciói beszűkültek, visszaszorultak, de ma is – a Nemzetbiztonsági Tanács átalakulása óta – , ez a politika és a gazdaság egyik legfontosabb közvetlen befolyásoló tényezője. Ez azt jelenti, hogy Törökország gazdaságának közel egytizedét uralma alatt tartja, a mindenkori kormány, amelyet minden más hatalmi artikulációnak figyelembe kell vennie.
A modern Törökország története 1922-ben kezdődik. Ebben az időben szüntették meg a szultánságot és a vallási értelemben jelentős kalifátust (az iszlám világ utolsó kalifája, tehát Mohammed utóda az török szultán volt). Az országgyűlés 1923-ban kikiáltotta a köztársaságot. Musztafa Kemal útján elindult a gazdasági, társadalmi modernizáció. Az ország fővárosa Isztambul helyett Ankara lett. 1930-tól Kemal (Attatürk) bejelentette az állam és az egyház szétválasztását, valamint a belső és külső béke elvét. Az elv – az ethatizmus – szerint az állam aktívan részt vesz a gazdasági életben, és gazdaságilag teljesen független a világ többi részétől. A kormány bejelentette a földreformot (amelyet nem hajtottak végre), és államosította a legfontosabb iparágakat és közlekedést. Az állam és az egyház szétválasztásával a feudális-klerikális hatalmi gyakorlatokat megtörték. Az egyházi bíróságokat és iskolákat bezárták. Az 1928-as alkotmánymódosítás értelmében az iszlám már nem volt államvallás. Megszűnt a ruha-viselési tilalmak viselése, a nőknek már nem kellett arckendőt viselniük. Törökország modernizációja azonban ezzel még nem ért véget. (Balázs, 2009)
Kemal Ataturk lerombolt egy muszlim teokratikus államot, és létrehozott egy modern polgári köztársaságot. Politikája, államépítő tevékenysége a mai napig szól. Azonban az iszlám világ számos állama továbbra is teokratikus. A modernizáció globalista folyamatához képest a világ állapotát a megismétlődés fenyegeti. A pán-iszlám törekvések a fundamentalista, teokratikus állam helyreállítására egyre felerősödnek. Ennek négy alapvető oka van egy szerzőpáros szerint, mégpedig:
A radikális Iszlám Állam köré szerveződő érdek-közösségek (illetve kevésbé radikálisan, de más államok is) igyekeznek visszaállítani az iszlám törvényeket a Sariah szabályait, a politikai hatalmat részben vagy egészben a hű és iszlamista mozgalmak vezetői gyakorolják. Az így létrejöhető forma a szigorú, fejletlen és szélsőséges állam, amely az iszlám és a Korán tanításával szemben álló értékeket is képviseli, és annak erőinek nevében cselekszik. (Arany et al., 2016) Az önjelölt iszlám államokat az uralkodó osztály, a törzsi vezető családok vagy a hadsereg már nem tudja féken tartani, így jelentős gazdasági pusztítást okoznak. Egy kézzelfogható és válságra hajlamos régióban Törökország közel-keleti „béketeremtő potenciálja” azt bizonyítja, hogy az egyetlen muszlim ország, amelynek jó kapcsolatai vannak Izraellel, bár ez a tény fokozza a surlódásokat az arab országokkal. (Ziauddin-Zafar, 2005: 159)
Törökország egy erős politikai mozgalommal is rendelkezik az arab tavasz néven. A kormány élén Erdogan miniszterelnök nehéz helyzetben volt. 2001. augusztus 14-én újjáalakította pártját az Igazság és Fejlődés Pártjában. Török rövidítés AKP. A párt számít azon középosztály-beliek szavazataira, akiknek társadalmi felemelkedését és az urbanizált területekre áramlását a muszlim értékrend kísérte, és amelyek a kezelhetetlen modernitás képében az iszlám identitás és az Európai Unióhoz való csatlakozás harmonikus illeszkedésében hisznek. A párt elutasítja az iszlám címkét, és nem hivatkozik a vallásra – hangsúlyozza a gazdasági liberalizmust, valamint az állam és a társadalom szuverenitását – nagyobb demokráciát követel, de mégis hiányzik a szekularizmus, az emberi jogok nyilatkozata és az emberi jogok európai egyezményének elfogadása programjukból. Erdogan a választási győzelem után az európai fővárosokban tett utat (így járt Budapesten is), ezzel azt sugallta, hogy támogatja a társadalmi mobilitást, illetve lágyítani kívánja az Európához való hozzáállást, és törekszik rá, hogy részt vegy Törökország a kontinensek egyesítésében, illetve a belső konfliktus (a világi és vallási középosztály) rendezésében. (Gilles, 2007: 597-600)
Az iszlám világ elfogadásának ellenzői azonban gyakran kifejezik az EU keresztény jellegét, az iszlám éket az európai értékek és a török erőfeszítések között. Törökország azonban a világ fejlett országainak csoportjába tartozik, a Morgan Stanley őket feltörekvő piacok közé sorolja. Visszatekintés a múltra: A második világháború után az ország jelentős támogatást kapott az Egyesült Államoktól a Marshall-terv és a Truman-doktrína alapján; ugyanakkor a NATO, az IMF és az OECD tagja lett. Ennek köszönhetően a háború utáni években a politikai és gazdasági rendszerek liberálisabb menete is érvényesült. Többpártrendszert hoztak létre, és a Demokrata Párt 1950-es hatalma ismét napirendre tűzte az iszlám kérdését, mert a párt nagyrészt a vallásos vidéki parasztságra hagyatkozott. A demokraták a mezőgazdasági ágazat támogatására helyezték a hangsúlyt, nem pedig a korábbi ipari fejlődésre. Törökország dinamikus gazdasága a modern ipar és kereskedelem, valamint a hagyományos mezőgazdaság keveréke. A magánszektor erőteljesen és gyorsan növekszik, de az államnak nagy szerepe van az iparban, a pénzügyekben, a közlekedésben és a távközlésben. A legfontosabb iparág és legnagyobb exportőr a textilipar, amely szinte teljes egészében magántulajdonban van. A globalizációs folyamat azonban más-más módon érintette a különböző területeket. A nyugati területek gyorsan növekedni kezdtek, ahol az iparosodás mértéke még mindig jóval magasabb volt, és a regionális különbségek tovább nőttek. A régió gyorsan iparosodott, de túlságosan függővé vált az isztambuli központtól. (Göl, 2009) A fenti pillanatkép statikus képet ad a török gazdaságról, de ez sikerek és kudarcok sorozata, dinamikus egyvelege, egyfajta hullámvasút, ahogyan jelenleg tapasztalható, mivel az Erdogan által – a 2017. április 16-án kezdeményezett népszavazás óta – az elnök és a török kormány nagyobb hatalommal bír az árfolyam-ingadozás és a török gazdaság növekedési üteme meghatározásában, de ez jelentős költségvetési teher is. (Berk – Sebnem, 2017) Jelenleg nem lehet meghatározni, hogy a siker vagy a kudarc újabb korszaka jön-e el a közel 100 éves sorozatban.
Erdogan diplomáciai félelmei a pán-iszlamizmustól gyakran hatástalanok. Törökország óvatos, próbál kis és apró lepésekkel közelíteni Európa, Nyugat felé. Csatlakozott a nemzetközi szervezetekhez. Az IMF, a NATO tagja, tagja az OECD-nek és az Európai Biztonsági és Együttműködési Konferenciának. A török muzulmánok, az AKP Párt és az Erdogan megpróbálja megtalálni a módját a vallás és a modern állam összeegyeztetésére, valamint egy olyan közös identitás kialakítására, amelyet minden török állampolgár elfogad – a szunnita, az alavita, az ateista és a kurd is.
A nagy kapcsolatok miatt meg kell említeni, hogy az Oszmán Birodalom a XIX. A 19. században fenyegette a háborús vahabita államot. A vahhabita szekta egyesítette a sivatag és a sztyeppék arab törzseit a szent háborúban. (Világtörténelmi enciklopédia, 2008: 931) Ez a történelmi lépés rányomta bélyegét az arab és török kapcsolatokra. De azt is ki kell emelni, hogy Törökország már nem kerülhető meg, nem „Európa beteg embere”. A megváltozott közel-keleti helyzet, Törökország regionális felértékelődése a török külpolitika komoly manőverezésre kényszerül. Egyrészt biztos, hogy érdekei nem mindig esnek egybe az amerikai érdekekkel, de Washington továbbra is kiemelt biztonsági területként kezeli a területet.
Törökország gazdasági szerepe
Törökország geostratégiai helyzetét nagymértékben gazdasági helyzete, gazdasági indikátorai adják, illetve külkereskedelmi, nemzetközi kereskedelmi pozíciói. Ennek prezentálására összefoglalóan néhány adat a legfontosabb indikátorokra vonatkozóan:
2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017 2018 GDP (milliárd USD) 771,9 832,5 874,0 950,6 934,2 859,8 863,7 852,7 771,4 Egy főre jutó GDP (USD) 10672 11336 11707 12519 12096 10949 10821 10514 9370 Egy főre jutó GNI (USD) 10430 11230 11870 12510 12560 11960 11180 10900 10420 GDP növekedési üteme (%, év/év) 8,5 11,1 4,8 8,5 5,2 6,1 3,2 7,5 2,8 Ipari termelés növekedési üteme (%) 11,9 19,1 4,8 10,3 5,5 5,0 4,6 9,2 0,4 Infláció (fogyasztói árak, %) 8,6 6,5 8,9 7,5 8,9 7,7 7,8 11,1 16,3 Termék- és szolgáltatásexport (milliárd USD) 157,8 185,3 206,8 211,7 222 200,7 189,7 211,2 227,7 HDI (Emberi Fejlettségi Index) 0,743 0,759 0,765 0,781 0,792 0,800 0,800 0,805 0,807 GCI (Globális Versenyképességi Index) 59,4 60,7 61,2 63,6 63,6 63,8 62,5 63,1 61,6A gazdasági pozíciók indikátorai 2010 és 2018 között
Forrás: http://data.worldbank.org/country/turkey
Gazdasági mutató 2020 2021 2022 2023 2024 2025 Népesség (millió fő) 83,4 84,1 85,0 85,3 85,5 85,8 GDP (milliárd USD) 732 835 923 1 138 1 357 1 593 Egy főre jutó GDP (USD) 8 775 9 922 10 864 13 334 15 866 18 562 GDP (milliárd EUR) 639 709 880 1 052 1 254 1 406 Egy főre jutó GDP (EUR) 7 664 8 420 10 360 12 326 14 667 16 381 GDP (milliárd TRY) 5 142 7 434 15 326 27 091 44 587 63 021 Nominális gazdasági növekedés (%) 16,8 44,6 106,2 76,8 64,6 41,3 Reál GDP-növekedés (%) 1,8 11,8 5,4 5,0 3,3 3,6 Belföldi kereslet változása (%) 8,1 6,8 4,7 8,5 2,4 4,8 Magánfogyasztás változása (%) 3,6 15,6 16,3 10,4 4,3 4,1 Kormányzati fogyasztás változása (%) 2,8 4,2 4,5 2,3 −0,8 0,8 Állóeszköz-beruházások változása (%) 6,9 7,2 4,4 7,3 2,7 7,0Törökország főbb gazdasági mutatói
Forrás: https://www.focus-economics.com/countries/turkey/
Törökország dinamikus piacgazdaságát egyre inkább az ipar és a szolgáltató szektor táplálja, bár a munkahelyek 25%-át még mindig a hagyományos mezőgazdaság adja. Az 1984 óta tartó privatizáció nyomán az állami részvétel csökkent az iparban, a bankszektorban, a közlekedésben és a távközlésben, így a középosztálybeli vállalkozók bővülő rétege ad lendületet a gazdaságnak, a hagyományosan kiterjedt textil- és ruhaipar mellett más szektorokban is. A gépkocsi-, építő- és elektronikai ipar szerepe egyre fontosabb, Törökország exportjában jelentősége túl is nőtt a textiliparon. 2006 májusa óta megkezdődött a Baku-Tbilisi-Ceyhan olajvezeték működése, amely akár napi 1 millió hordó olajat is szállíthat a piacra. Több gázvezeték-projekt is útnak indult, hogy a közép-ázsiai földgázt Európába vezesse Törökországon keresztül, ahogyan az alábbi térkép is szemlélteti: Dok4
Forrás: https://www.independent.co.uk/news/world/europe/battle-for-oil-eu-rsquo-s-hope-to-bypass-russian-energy-may-be-a-pipe-dream-891499.html
Miután Törökország súlyos pénzügyi válságon ment keresztül 2001-ben, egy IMF program részeként pénzügyi és fiskális reformokat hajtottak végre. (Keyman – Koyuncu, 2006) A reformok megerősítették az ország gazdaságát, és bevezetésük után a gazdaság 2008-ig gyorsan növekedett, átlagosan évente 6%-kal. A világgazdaság rossz helyzete és a szigorú költségvetés miatt 2009-ben a GDP csökkent, de Törökország jól szabályozott pénzügyi piacai és bankrendszere átlendítette az országot a globális pénzügyi válságon. A recessziót követően 2010-re az export visszaállt a normális szintre, és a GDP növekedése 8,5%-ra gyorsult. A 2010 és 2017 közötti időszakban átlagosan 5 százalékkal erősödött a török gazdaság, amelynek egyik fő hajtóereje az építőipar volt. A 2019-es éves GDP-növekedés 0,9%-ra csökkent a 2018-as 2,8%-hoz képest. Törökország gazdasági teljesítménye a 2020-as évektől visszaesett, magas az infláció, de folyamatosan javul. A befektetések terén is jól teljesít az ország, míg 1984-2002. között 15 milliárd dollárnyi külföldi befektetés érkezett az országba, 2003-tól 2018-ig 209 milliárd dollár, 2019-től napjainkig több mint 100 milliárd dollár. Törökországban több mint 65 ezer külföldi cég működik. A török export pl. 2020-ban 171,1 milliárd USD-t tett ki, amely 5 év távlatához képest közel 20%-os novekedést jelent. Törökország legfontosabb exportpartnerei Németország, az Egyesült Királyság, Olaszország, Irak és az USA. Azonban viszonylag magas a folyó fizetési mérleg hiánya, a monetáris politika bizonytalansága, és a szomszédos országokban érzékelhető politikai nyugtalanság sebezhetővé teszi a gazdaságot, mely így a befektetők instabil bizalmától függ. A török gazdaság problémái és azok orvoslásának szükségessége már a 2018. júniusi előrehozott elnök- és parlamenti választások előtt is nyilvánvalók voltak, így az új kormány megalakulását fokozott várakozások előzték meg. Az elnöki rendszerre történő átállás első konkrét fejleményei azonban nem nyugtatták meg a piacot, ami a líra árfolyamának folyamatos esésében mutatkozott meg. A helyzetet csak tovább rontotta az Ankara és Washington közti ellentét, amely amerikai gazdasági szankciók formájában is megjelent. A gazdasági csúcstárcát vezető Berat Albayrak – aki egyben Erdogan elnök veje – a piacokat a gazdaság és a pénzügyi rendszer szerkezeti átalakításával igyekezett nyugtatni, a jelentősebb nyugati partnerek meggyőzése érdekében aktív diplomáciai látogatásokba kezdett, ezzel is azt igazolva, hogy a török gazdasági problémái saját erőből aligha oldhatók meg. Ankara jelentős mértékben ki van szolgáltatva a külföldi befektetők és általában a nemzetközi pénzvilág jóindulatának. A 2018-as devizaválság 15 éves csúcsra, több mint 25 százalékra hajtotta fel a pénzromlás éves összevetésű ütemét. Erdoğan elnök a 2018-as választások előtt is állandó nyomást gyakorolt a török jegybankra, annak monetáris politikája miatt. Elsősorban a magas alapkamat miatt (részben gazdasági, részben vallási okokra hivatkozva), mely véleménye szerint visszaveti a gazdaság teljesítőképességét. A 2018. októberi csúcsról lassan mérséklődni kezdett az infláció egyszámjegyűre váltott a növekedési ütem, ez már 5 éve fennáll. A török monetáris politikának trendjét szemlélteti az alábbi ábra: Dok
Forrás: https://www.focus-economics.com/country-indicator/turkey/inflation/
A 2018/19-es török gazdasági válság következtében megugrott a munkanélküliség 13-14%- ra. Ez azt jelenti, hogy ma hivatalosan kb. 4,4 millió török munkaképes korú keres állást. Törökországban viszonylag lassan indult terjedésnek a koronavírus-járvány, de 2020. áprilisában lendületet vett a fertőzések számának emelkedése, ami a már eddig is gondokkal küzdő török gazdaságot még mélyebbre taszíthatja. A járvány elkerülhetetlen hatásai – turizmus eltűnése, kisebb gazdasági aktivitás – egy eleve rossz állapotban lévő Törökországot érnek el: a török líra két éve szinte szünet nélkül gyengül, magas az államadósság, a devizatartalékok apadnak, a munkanélküliség pedig már januárban, a járvány kitörése előtt is 14%-on állt – és várhatóan tovább növekszik. Az autó- és elektronikai ipar esetében már most érzékelhető a visszaesés. Jelentősen csökkent Törökország áruforgalma fontos kereskedelmi partnereivel: Kínával, Olaszországgal és a a keleti országokkal is. Ugyanakkor egyes vélemények szerint az exportorientált török gazdaság számára a szükséges válságmenedzselésen túl hosszabb távon még előnyös változások is történhetnek, így például még növelheti is exportját, illetve erősítheti gazdasági pozícióit az Európai Unió irányába is. A koronavírus-járvány óta ez már érzékelhető mindenekelőtt a török textilipari exporttevékenység területén, és folyamatosan növekszik az európai kontinensről érkező megrendelések száma az acél-, vegy- és építőipari területen is.
Legfontosabb exportpartnerek Törökország exportjának 51,8%-át a következő országok importőrei vásárolták meg: Németország (a teljes török export 8,1%-a), Egyesült Királyság (6,1%), Egyesült Államok (6%), Olaszország (4,8%), Irak (4,5%), Franciaország (4,1%), Spanyolország (3,8%), Egyesült Arab Emírségek (3,4%), Románia (3,1%), Hollandia (3%), Oroszország (2,5%) és Lengyelország (2,4%). Kontinentális megközelítésben vizsgálva 2025-ben Törökország exportjának érték alapján 58,4%-a európai országokba irányult, míg 23,8%-át ázsiai importőrök vásárolták meg. Emellett Törökország exportjának további 8,5%-a afrikai országokba került. (2025) Legfontosabb exporttermékek járművek, gépek (számítógépek is), vas és acél, műanyag, vas, acél- és műanyag termékek, ruházati termékek és kiegészítők, elektromos gépek és berendezések, drágakövek és nemesfémek, ásványi üzemanyagok (olaj is) Export 171.1 milliárd USD (2019) és 273.1 milliárd USD (2025) Import 200,7 milliárd USD (2019) és 365,4 milliárd USD (2025) Legfontosabb importpartnerek Törökország importjának 62,4%-a a következő országokból származott: Kína (a teljes török import 13,6%-a), Oroszország (11,6%), Németország (8,2%), Egyesült Államok (4,9%), Svájc (4,31%), Olaszország (szintén 4,31%), Franciaország (3,5%), Dél-Korea (2,81%), Spanyolország (2,78%), Egyesült Arab Emírségek (2,65%), Egyesült Királyság (2%) és India (1,7%). Kontinentális megközelítésben vizsgálva 2025-ben Törökország teljes importjának értéke alapján több mint fele (50,9%) európai országokból érkezett. Az ázsiai kereskedelmi partnerek a teljes import 37,4%-át biztosították, míg Észak-Amerikából a behozatal 6,2%-a származott. (2025) Legfontosabb importtermékek ásványi üzemanyagok (olaj is), gépek (számítógépek is), elektromos gépek és berendezések, vas és acél, nemesfémek és drágakövek, műanyag és műanyag termékek, járművek, szerves vegyi anyagok, gyógyszerek, orvosi felszerelésekA külkereskedelem főbb jellemzői a 2019-es évben
Forrás: http://www.worldstopexports.com/turkeys-top-10-exports/ és http://www.worldstopexports.com/turkeys-top-10-imports/
A magyar-török gazdasági kapcsolatok szerződéses és intézményi feltételrendszere kiépült, a két ország között számos megállapodás van érvényben: gazdasági együttműködési, a beruházások kölcsönös ösztönzéséről és védelméről szóló, környezetvédelmi, állategészségügyi, polgári és kereskedelmi jogsegélyről szóló, közúti fuvarozási és légügyi. A gazdasági, az energetikai, a műszaki-tudományos és a mezőgazdasági együttműködést az érintett szakmai szövetségek és vállalatok bevonásával működő tárcaközi bizottságok segítik. A Törökország és az Európai Unió között 1996-tól működő vámunió feltételrendszere alapján az ipari és a feldolgozott mezőgazdasági termékeink ipari hányada teljes körű vámmentességet élveznek. Egyes mezőgazdasági termékek piacra jutását az 1998-ban hozott, 2006-ban módosított Társulási Tanácsi határozat könnyíti. A szolgáltatásokra és a közbeszerzésekre a vámunió nem vonatkozik. Törökország európai uniós tagságáról 2005 októberében kezdődtek meg a tárgyalások, ami az integrációs és harmonizációs folyamat révén a kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok feltételeit tovább javítja. Törökország földrajzi elhelyezkedéséből adódóan gazdasági és kereskedelmi (főleg áruforgalom és logisztikai tekintetben) kiemelt jelentőséggel bír. Törökország számára Magyarország az Európai Unió tagországaként jó lehetőséget biztosít az 500 milliós piacra történő belépésre. A magyar kormány által meghozott befektetésösztönző intézkedések jelentős potenciált hordoznak magukban a török vállalatok számára főként a logisztika, az építőipar és az IT területén.
A magyar-török külkereskedelem áruszerkezete (millió USD): Dok2
Forrás: KSH
Összefoglalás
Úgy tűnik, hogy Törökország jelentős modernizációja ellenére sok nehézséggel szembesül a világpolitikában. Több etnikumú állam. Az iszlám fundamentalizmus veszélyezteti a fejlődés előrehaladását. Törökországnak barátokat kell találnia az Európai Unió azon országai között, amelyek kevésbé bizalmatlanok iránta, mint például Magyarország, amely külkapcsolatait szorosabbra fűzte az országgal az elmúlt években. Ebben a törekvésben Németország mellett Magyarországot tekintik a keleti nyitási politika mellett elkötelezett államnak a törökök. Hazánk számára fontos az Erdogan-kormánnyal kötött multilaterális, elsősorban gazdasági megállapodások sora. A jövőre nézve, Törökországban a politikai konszolidációra várva, hazánk készséges és segítőkész társa maradt a közös történelmi, geneológiai gyökerekkel rendelkező „rokon” nemzet oldalán az EU felé vezető úton. A Törökországgal folytatott diplomáciai együttműködésünk akkor is nagy siker lehet az európai külpolitika számára, ha Törökország EU-ba történő felvétele eredményeként megrendülne az iszlám és a kereszténység közötti civilizáció és vallási konfliktus által.
Törökország EU-csatlakozása az iszlám elfogadásának kérdésén múlik. A törökök csatlakozásának késedelmét, valamint politikai, gazdasági okait nagyobb valószínűséggel befolyásolja az ország muszlim vallása (mint gazdasági teljesítménye): az Unió ugyanis elkezdett megájt parancsolni egy kulturálisan sokszínű entitás létrejöttének, különös tekintettel a már a határain belüli konfliktusokra. A boszniai háború az Európában élő muszlim etnikai csoportokra is felhívta a figyelmet. A Balkánon sok országban vannak muzulmánok, főleg Albániában, Bosznia, Macedóniában és Koszovóban (főleg albán), valamint Bulgáriában (török) kisebbségek, amelyek a Boszniához hasonló etnikai-vallási konfliktusok gyökerévé válhatnak. Ennek az országnak az integrációja és a már nyugaton élő török, muszlim lakosság integrációja válhat a keresztény Európa és az Unió jövőjének kulcskérdésévé. Magyarország történelmi múltja miatt szinte minden történelmi tapasztalattal rendelkezik ezen a téren. (Balázs, 2015)
A második hidegháborús korszaka már érzékelhető, főként az Egyesült Államok és az iszlám fundamentalisták között, és jelentős gazdasági és stratégiai szerepet játszik a feltörekvő Törökországban. Ankara befolyása az arab világban és a volt Szovjetunió iszlám államaiban egyre erősödik, Izrael szerepe pedig felértékelődik a növekvő török katonai és politikai nyomás alatt. Fontos látni, hogy a népesség növekedésének drámai csökkenése a fejlett országokban, különösen Európában, jelentős kulturális, gazdasági és társadalmi változásokat hoz, és átszervezi a bevándorlási politikát. A keleti nyitás alapvetően jelentős, mivel az országoknak szükségük van a lakosságra, megkezdődött a verseny a munkaerőért. Egy érdekes elméletre hívnám fel a figyelmet, amely közelebb hozná Magyarországot a törökök rokonaival. Ez az úgynevezett Intermarium-elmélet. (Chodakiewicz, 2012) Az Intermarium egyelőre csak fogalom, de szövetséggé válhat a V4-ek növekvő politikai súlyával és Magyarország bevonásával, amely a globális hatalom támogatását élvezi, és amely a határt képezi Oroszország és Európa között – Friedman véleménye szerint. (Friedman, 2017) Az Európai Unió azonban gyanakszik a kelet-európai országok közötti egyre szorosabb kapcsolatokra, ami újabb magyarázat lehet Lengyelország és Magyarország kemény brüsszeli kritikájára. Az „Intermarium” jövőbeli tagállamai, Szlovákia kivételével, nem tagjai az euróövezetnek. Másrészt nagyon jól képzett és olcsó munkaerővel rendelkeznek, és gazdaságilag Európa legdinamikusabb része. Ez a terület – írja Friedman – megkérdőjelezi az európai gazdaságot uraló nyugati gazdasági hegemónia helyzetét az 2050-es évekre.
Az iszlám és a nyugati világ viszonya a 21. század gazdasági és politikai kérdése. A vallások közötti tolerancia, a kölcsönös elfogadás politikája lehet az egyetlen mód a béke biztosítására a jövőben. A vallási bezártság, az intolerancia megnehezítheti és megakadályozhatja a következő évszázadokban bekövetkező globális problémák komplex megoldását. Törökország és a török politika felelős az iszlám világ és a Nyugat közötti közvetítésért, amelyet akár Magyarország is elő tud mozdítani. A geopolitikai, geostratégiai és gazdasági helyzete miatt, ha Magyarország „kapu”, akkor Törökország lehet az „egyensúlyi mérleg nyelve”. A két nagy civilizáció (iszlám-keresztény, nyugat-kelet) világpolitikai helyzetében meghatározó lehet a vizsgált ország a civilizációk konfliktusai és sorsát illetően.
Írta: Dr. Cseh Balázs
Felhasznált irodalom jegyzéke:
Ziauddin S. – Zafar A. M.(2005): Iszlám másképp. Edge 2000 Kiadó, Budapest
A Törökország „hídországi” szerepe, különös figyelemmel párhuzamban hazánkkal – Dr. Cseh Balázs bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.
1673 július 27-én a holland flotta a háború kitörése óta először ismét teljes erejét mozgósítva szállt újra tengerre, a 75 sorhajó és a négy fregatt mellett mintegy 30 kisebb hadihajó, főleg gyújtóhajók tartoztak Ruyter parancsnoksága alá. Az angol–francia flotta ekkor már szintén a tengeren volt, és felderítőik azonnal észlelték a hollandok kifutását. Rupert nagy örömmel fogadta a hírt, úgy gondolta, sikerülhet végre elvonni a hollandokat a sekély vizektől, és nyílttengeri ütközetben tud csapást mérni rájuk. Azonnal az ellenség felé fordult, és dél körül a francia elővéd már majdnem lőtávolságra közelítette meg a hollandokat.
Rupert ekkor jelezte az utóvédnek, váltson csapást, és tartson a szél felé, talán azért, mert hátulról akarta átkarolni az ellenséget. Amikor azonban Spragge északnyugat felé fordult, az addig nyugatról fújó szél hirtelen megfordult, és keleti irányra váltott át. Rupert is kénytelen volt fordulni a széllel, és a főerőkkel szintén északnyugatra fordult, az utóvéd felé. Hogy az utóvéd és a derékhad ne fusson egymásba, Spragge ismét irány váltott, és délkeletre kanyarodott, ám Rupert nem sokkal később visszafordulásra utasította. Az ide-oda kanyargások közben a szövetséges flotta harcrendje kora délutánra teljesen szétesett, a derékhad és az utóvéd hajói összekeveredtek egymással. Rupert még élénken emlékezett rá, nem sokkal korábban, a második schooneveldi csatában milyen bajba sodorta őket a flottában kitört zűrzavar. A herceg nem akart egy újabb, megalázó kudarcot elszenvedni, így délután nyugat felé fordította szétesett flottáját, és harc nélkül megkezdte a visszavonulást, erősen tartva attól, hogy a hollandok üldözőbe veszik, és megtámadják őket.
A hollandok azonban egyszerűen nem hitték el, hogy az angolok ennyire bénák legyenek. Ruyter és tisztjei értetlenül figyelték az angolok szerencsétlenkedését, és hadicselre gyanakodtak, arra, hogy a britek béna kacsát játszva próbálják őket elcsalogatni a hazai partok közeléből, kivonni őket a nyílt vizekre, hogy közben az inváziós flotta a hátuk mögött végre tudja hajtani a partraszállást. Ruyter így a számára kedvező körülmények ellenére sem kezdeményezett ütközetet, s késő délután ő is harc nélkül visszavonult délkeletnek, korábbi horgonyzóhelyére.
Abstract
This study examines whether strategic communication (StratCom) has evolved from a supportive public diplomacy tool into a primary instrument of modern diplomatic practice during international conflicts. By analyzing three contemporary case studies—the Russia–Ukraine war, the Gaza conflict, and the maritime security crisis in the Strait of Hormuz—this paper investigates how state and non-state actors employ strategic narratives, digital warfare, and information management to achieve geopolitically decisive outcomes. The findings suggest that StratCom no longer merely accompanies diplomatic maneuvers; rather, it actively dictates diplomatic agendas, shapes international coalitions, and alters the leverage of conflicting parties. Consequently, strategic communication represents a fundamental structural transformation in 21st-century diplomacy.
Keywords: Strategic Communication, Modern Diplomacy, Strategic Narrative, Russia-Ukraine War, Gaza Conflict, Strait of Hormuz, Information Warfare
1. Introduction and Theoretical Framework
1.1 Context and Problem Statement
The classic paradigm of international diplomacy—historically defined by state-centric, closed-door negotiations, formal ambassadorial channels, and delayed public statements—is experiencing a profound structural crisis. In the contemporary international system, characterized by hyper-connectivity, digital immediacy, and fragmented power structures, the traditional mechanisms of statecraft often prove too slow to control geopolitical realities. Instead, state and non-state actors increasingly rely on public, real-time, and narrative-driven communications to project influence and manage crises.
This evolution raises a fundamental question for security studies and international relations: Has strategic communication (StratCom) transitioned from a peripheral public diplomacy function into the primary operational instrument of modern diplomacy in conflict scenarios? Where diplomacy once dictated communication strategies, communication strategies now frequently dictate diplomatic options, alliance structures, and escalation dynamics.
1.2 Conceptualizing StratCom in International Relations
To evaluate this transition, StratCom must be positioned within existing theories of international relations. Strategic communication is defined here as the purposeful, aligned use of communication capabilities by an actor to advance its strategic objectives, political values, and policy goals.
Crucial to this concept is the theory of strategic narratives, which posits that actors construct compelling story arcs—identifying actors, conflict origins, moral imperatives, and resolution trajectories—to structure the perception of international order (Miskimmon et al., 2013). While Joseph Nye’s concept of soft power emphasizes attraction through culture and values, and hard power relies on military or economic coercion (Nye, 2004), StratCom acts as a bridge. It leverages both sharp power—the manipulative use of information to undermine adversaries (Walker, 2018)—and digital public diplomacy to achieve coercive outcomes without immediate physical force.
1.3 Methodology
This paper employs a comparative qualitative case study methodology. It evaluates three contemporary crisis theaters:
The state-versus-state, high-intensity Russia–Ukraine War;
The highly asymmetric, urban Gaza Conflict;
The maritime, choke-point security crisis in the Strait of Hormuz and Red Sea corridor.
Each case is analyzed based on three variables: target audience segmentation, information delivery channels, and direct diplomatic or policy outcomes.
2. Comparative Case Studies
2.1 The Russia–Ukraine War:
Narrative Synchronicity and Military Diplomacy
The full-scale invasion of Ukraine initiated a high-stakes arena of competing strategic narratives. From the onset, the Ukrainian leadership recognized that military survival depended directly on immediate, sustained Western material and financial support.
President Volodymyr Zelensky’s daily video addresses bypassed traditional ambassadorial channels, addressing Western parliaments and populations directly. By framing Ukraine as the front line of global democratic defense against autocracy, Ukrainian StratCom created a moral imperative that constrained Western leaders. Diplomatic negotiations for advanced weaponry (e.g., main battle tanks, air defense systems, long-range missiles) were repeatedly unlocked not through secret protocol, but through public-facing narrative pressure campaigns that shifted the boundaries of acceptable diplomatic discourse (Bjola & Pamment, 2016).
Conversely, the Russian Federation deployed a bifurcated StratCom strategy. In Western spheres, Russian narratives sought to exploit societal fault lines, sow skepticism, and raise the perceived risk of nuclear escalation. In the Global South, Moscow leveraged historical anti-imperialist frameworks, positioning itself as a counterweight to Western hegemony (Freedman, 2019). Russia’s diplomatic maneuvering in multilateral bodies like the UN relied heavily on this narrative positioning to prevent universal isolation and maintain economic lifelines with non-aligned nations.
2.2 The Gaza Conflict: Information Battlegrounds and International Pressure
The Gaza conflict illustrates the power of asymmetric, hyper-visual strategic communication within a urban, non-state actor paradigm. In this theater, raw visual evidence—disseminated via social media platforms and instant messaging networks—frequently outpaces formal diplomatic channels.
Hamas and affiliated actors leveraged decentralized information networks to broadcast human suffering and damage, successfully framing the conflict around international humanitarian law and civilian casualty metrics. This bottom-up communication strategy mobilized global public opinion, triggering widespread civilian protests across Western and Middle Eastern capitals.
The resulting domestic political pressure directly constrained the diplomatic maneuvering room of major powers, including the United States, the European Union, and regional Arab states. Traditional diplomatic actors were repeatedly forced to adapt their official positions, issue public calls for ceasefires, or sponsor UN resolutions in response to real-time information flows rather than structured bilateral negotiations. StratCom in Gaza demonstrated that controlling the visual and emotional narrative can force third-party diplomatic intervention regardless of the physical balance of power on the ground.
2.3 The Strait of Hormuz and Red Sea Crisis: Deterrence and Maritime Security
The ongoing maritime security threats around the Strait of Hormuz and the Bab al-Mandab Strait represent a third dimension: asymmetric strategic communication deployed to disrupt global trade and project power across maritime choke points.
Houthi insurgents in Yemen, backed by Iranian strategic framing, utilized low-cost physical attacks combined with high-impact media production to project an image of regional capability. By framing their maritime actions as a moral blockade tied to the broader Middle Eastern crisis, they achieved a disproportionate impact on global shipping routes and international maritime logistics.
In response, the United States and international coalition partners initiated maritime security operations (e.g., Operation Prosperity Guardian). However, the diplomatic challenge extended beyond physical naval deployment. Western powers had to construct a clear, unified narrative emphasizing the protection of global freedom of navigation and international law. StratCom served as the primary glue for coalition building, reassuring commercial shipping markets and coordinating multilateral naval rules of engagement. In this theater, strategic communication functioned as a key component of military and economic deterrence.
3. Comparative Analysis and DiscussionAnalyzing these three distinct conflict environments reveals a consistent structural shift: Strategic Communication is no longer a downstream reflection of diplomatic policy; it is an active driver of policy choices.
Table 1. Comparative Analysis of Strategic Communication as a Diplomatic Arsenal Across Conflict Theaters
Conflict Area Primary StratCom Vector Target Audience Direct Diplomatic & Policy Outcome Russia–Ukraine War Presidential digital diplomacy (Zelensky), OSINT, value-based framing (democracy vs. autocracy) Western public, allied legislatures, Global South Unlocking heavy military aid packages (tanks, air defense), sustaining sanctions regimes Gaza Conflict Decentralized social media, raw visual evidence, moral framing (humanitarian law) Global public opinion, international bodies Rapid shifting of third-party diplomatic positions (US, EU, Arab states), UN intervention Strait of Hormuz / Red Sea Asymmetric threat projection (Houthi attacks, media production) vs. maritime law defense Global shipping markets, regional actors, coalition allies Multilateral naval coalition building (Operation Prosperity Guardian), economic deterrenceAcross all cases, traditional diplomatic channels proved insufficient when operating in isolation from the information domain. Modern statecraft relies on what can be termed narrative coercion: the capacity to control the contextual framework of a conflict to such a degree that opposing actors face unacceptable political, economic, or moral costs if they do not align with the narrative trajectory.
Furthermore, digital platforms have democratized information warfare. Non-state actors and smaller nations can achieve narrative parity—or even dominance—against traditionally superior military forces. Consequently, the speed, authenticity, and emotional resonance of a communication campaign have become as critical as territorial control or troop numbers.
This study set out to answer whether strategic communication represents the primary new diplomatic instrument in contemporary conflicts. The evidence from Ukraine, Gaza, and the Strait of Hormuz confirms that StratCom has evolved far beyond the boundaries of public relations or traditional public diplomacy.
Strategic communication now serves as the primary operational environment in which modern diplomacy takes place. It shapes political realities, builds and sustains international alliances, constrains adversary options, and dictates the pace of crisis resolution. While hard power capabilities (military units, industrial capacity) and classic negotiations remain indispensable, their effectiveness is fundamentally contingent upon the strategic narrative that frames them.
For 21st-century statecraft, communication is no longer an auxiliary function performed after decisions are made; it is the strategic arsenal through which international influence is won or lost.
References
Bjola, C., & Pamment, J. (Eds.). (2016). Digital diplomacy: Theory and practice. Routledge. https://doi.org/10.4324/9781315730844
Freedman, L. (2019). Ukraine and the art of strategy. Oxford University Press.
Miskimmon, A., O’Loughlin, B., & Roselle, L. (2013). Strategic narratives: Communication power and the new world order. Routledge. https://doi.org/10.4324/9780203078891
Nye, J. S. (2004). Soft power: The means to success in world politics. PublicAffairs.
Walker, C. (2018). What is „sharp power”? Journal of Democracy, 29(3), 9–23. https://doi.org/10.1353/jod.2018.0041
A Strategic Communication as the New Diplomatic Arsenal: Evidence from Ukraine, Gaza, and the Strait of Hormuz bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.
Először sikerült úgy fotózni szpotternapon Kecskeméten, hogy mind az öt helyi típus repült, ráadásul a mindig izgalmas átmeneti, éjszakai viszonyok közepette. Köszönet érte mindenkinek, akit illet.
Lehet hogy a fény nyugati, de a sötétségbe tart a 606-os F7X.
Itt közvetlenül földet érés előtt. Ahogy több másik képen, itt is látszanak az LHKE infrabővítés földkupacai a háttérben.
A flájt dekken készülődik az illusztris ekvipázs.
Gurulás a Papa apronról. Háttérben a 607-es testvérgép.
Egy pillanatod van elcsípni, vagy szerencsés vagy, mint ezzel a LégierőBlogger. Az F7X-nek csak a középső PW307A hajtóművén van reverz, kiguruáls közben megy a teszt.
Warte nur, balde...leállás utáni éjszakai milliö a Falcon-fészekben.
"Önreflexió" a 604-es Airbus A319 oldalán.
Van aki már játszik, más zenészek még hangolnak. A "Tevebusz" bejövetel közben a háttérben, elöl, a Rómeón az egyik KC indít, a másik ma pihen.
Szarv nélküli unikornis, azaz slick konfigurációjú második KC-390-esünk, a 611-es betont fog iskolázás közben.
Ugyanaz, csak más aspektusból és 40 perccel később...
...és egy bejövetel végső szakasza.
Aero- és gázdinamikai fékezés akcióban: spoiler és sugárfordító. Jól látható a kétrészes, réselt, hátrasikó fényszárny is, mely 1 fokonként állítható 40 maximumig.
Fordult a kocka, az Airbus már pihen, a háttérben egy másik szállító alacsony megközelítése hosszú expón.
Az egyik új Gripen, a 46-os is helyet kapott a sorban.
Alig 10 perccel korábban a Júlián csukódik a dekk. Az oldalra nyíló kabintetejű repülőgéptípusok alig 10 százalékának záródik jobbra, ezé is. Feltűnő a 4-es hiánya.
Avlägsna säkringssprinten från vapenbalken :-)
Itt pedig a gyakorló Sidewinder infravörös rávezető fejének védőkupakját távolítják el.
Érkezik a Litening-vonat.
Zajlik a LDP-függesztés a négyes pilonra, háttérben figyel a Halálcsillag.
Megvolt a procedúra, sötétedés utáni podos bevetésre vár a 43-as.
Amit aztán hoz is. Kétszer.
S ha már UTI, ez meg egy ritkán látható pillanat, a másik kétüléses, a 44-es "pucér hátsója" a lefedésben.
De a 35-ös harci forszázsos nekiiramodása se maradjon ki.
Típusként a legfrissebb szerzemény, a kiképző változatú L-39NG három példánya az egyikori központi zónában.
Zajlik a strap in. A nyitott dekken jól látszik a miniatűr robbantózsinór (MDC), a katapultálás technikai módszertanának a Magyar Honvédség korábbi típusain nem alkalmazott megoldása.
Kigurulás a 148-assal.
Elemelkedik az egyik Dongó.
Sebességgyűjtés a pálya felett.
Touch and go közben a 145-ös.
Előfordul, hogy fogadóbizottságot is kap az ember, a repülő. Másoknak koherens fény jutott estére.
Gyere kicsi, menjünk alunni :-)
Zord
Mátraháza és Galyatető között, a közút mellett bokrokkal ölelve, egy alig észrevehető, egyszerű emlékhely áll. A gyalult deszkába kitárt szárnyú sast és egy zuhanó MiG-21-est véstek, amint a kabintető éppen lerepül róla. Alatta, egy réztáblán egyenruhás pilóta képe van - Balázs János százados 33 évet élt, életét az 1975. május 14-én bekövetkezett katasztrófában vesztette a Mátrában.
A Magyar Néphadsereg honi vadászrepülő csapatainál 1961-től szolgálatba állított MiG-21F-13-as kortársaihoz hasonlóan nem volt megbocsátó gép, a repüléstechnikai hibákat könyörtelenül megtorolta. A típusváltozat 1977-ig tartó magyarországi üzemeltetése során a rendszeresített 80 példányból 30 megsemmisült, 12 hajózó halálát okozva. Az utolsó eset Balázs János százados katasztrófája volt a 807-es oldalszámú géppel.
A feladat
A történet előzménye, hogy a kecskeméti repülőezred – akkori besorolása MN 6336 – 1975. április 21-én, repülőterük futópályájának javítása miatt Mezőkövesdre települt és ott folytatta kiképzési repüléseit. Május 14-re célkutatást és a vadászrepülő géppárok szabad légiharcát tervezték be egy négygépes rajnak. A rajt alkotó két géppár közül az első vezére a 2. század parancsnoka Juhász Lajos őrnagy, kísérője Tóth János százados volt. A második géppárt Balázs János százados vezette, kísérőjéül Domonkos István főhadnagyot jelölték ki. A feladat célja az volt, hogy a géppárok begyakorolhassák az ellenséges repülőgépek felkutatását az őrjáratozási légtérben, a manővereket a támadáshoz szükséges helyzet elfoglalásához, az együttműködést a géppárok között a légiharc különböző szakaszaiban, a harcászati fölény kivívását és megtartását, az ellenmanővereket a célgéppár manővereivel szemben, a célzást különböző fegyverfajtákkal a vízszintes és függőleges manőverek közben és a kitérést a támadók tüze elől. A géppár-parancsnokok számára további feladat volt a kísérők irányítása légiharc közben. Az őrjáratozást és a felkutatást a géppárok legfeljebb ezer méteres szintkülönbséggel hajthatták végre.
Csak a szokásos. Dilemmák. Megfelelési kényszerek. Mozgástér. Szakértők. Műkedvelők. Dilettánsok. Kufárok. Jogászok. Bürokraták. Szolgák. Hazafiak.
Zord
A környezeti neveléstől a szekuritizációig: A vízdiskurzus szemantikai transzformációja
A huszadik század utolsó évtizedének globális környezetvédelmi diskurzusát egy sajátos, neoliberális alapú mikromoralizálás jellemezte. Az 1992-es riói Föld-csúcs és az Agenda 21 szellemiségében gyökerező pedagógiai és tömegkulturális minták a globális ökológiai kríziseket az egyéni életmód-döntések szintjére redukálták. Ezek a kilencvenes évek végén a gyermekeknek szóló rajzfilmekben, ismeretterjesztő műsorokban és iskolai kampányokban is manifesztálódtak. A legtöbb milleniál azon nőtt fel, hogy a Föld megmentése érdekében a fogmosás alatt el kell zárni a csapot, hiszen értékes vizet pazarolunk el. Az ilyen kampányok felhatalmazást adtak a gyermekeknek, hogy a korábbi generációk tagjainak figyelmét is felhívják az ilyen jellegű pazarlások elkerülésére. Ez a megközelítés a természeti erőforrások fizikáját és egyenlőtlen földrajzi eloszlását absztrakt etikai kategóriává transzformálta. A megközelítéssel csupán annyi probléma volt, hogy teljesen elfedte a makrogazdasági, ipari és geopolitikai struktúrák felelősségét.
Mára ez a naiv, individualizáló öko-narratíva végérvényesen kikopott. A XXI. század első negyedének végére a víz kérdésköre átesett a Koppenhágai Iskola elméletéből ismert szekuritizációs (biztonságiasítási) folyamaton. A környezeti erőforrás-menedzsment kikerült a jóléti és etikai szakpolitikák köréből, és inkább a nemzetbiztonsági, geopolitikai és katonai stratégiák immanens részévé vált szépen lassan. A modern hidropolitika elismeri, hogy a víz nem csupán a túlélés biológiai feltétele, hanem egy hatalmi eszköz, amely képes államok szuverenitását aláásni vagy éppen megerősíteni.
A vízdiplomácia elméleti és nómenklatúrai keretei
A nemzetközi kapcsolatok elméletében a vízpolitika és a vízdiplomácia fogalmai kulcsfontosságú diszciplináris keretet jelölnek ki. A vízdiplomácia olyan jogi és politikai intézkedések és tárgyalási folyamatok összessége, amelyek a határokon átnyúló vízkészletek allokációjából, infrastrukturális átalakításából vagy minőségromlásából adódó nemzetközi feszültségek megelőzésére, kezelésére és kooperatív feloldására irányulnak (Zeitoun & Warner, 2006). Zeitoun és Warner (2006) elméleti kerete rámutat, hogy a transzhatármenti vízgyűjtő területeken a földrajzilag felsővízi pozícióban lévő, katonailag és gazdaságilag domináns államok (például Törökország vagy Kína) képesek egyoldalúan diktálni a vízmegosztás feltételeit. Ezek az országok a diplomáciát pedig gyakran csupán a meglévő aszimmetrikus status quo legitimálására használják.
Hidropolitikai konfliktusgócok
A globális hidropolitikai feszültségek legintenzívebb törésvonalai a Közel-Keleten és Észak-Afrikában húzódnak. Itt a fizikai vízhiány közvetlenül kapcsolódik össze a történelmi, etnikai és geopolitikai konfliktusokkal.
Egyiptom és Etiópia egzisztenciális szembenállása abból ered, hogy Egyiptom történelmileg és geopolitikailag abszolút függőségben él a folyótól. Ez bizony nem is csoda, hiszen az ország édesvízkészletének 97%-át biztosítja. A történelmi szokásjogot az is nyomatékosította, hogy az 1929-es és az 1959-es nílusi vízügyi egyezmények a teljes vízhozam oroszlánrészét, amely mintegy évi 55,5 milliárd köbmétert jelentett, Egyiptom hatáskörébe vonták. Ez egyben vétójogot biztosított minden felsővízi beruházással szemben (Schmeier, 2013). Ez a geopolitikai status quo 2011-ben tört meg. Etiópia egyoldalúan megkezdte a Nagy Reneszánsz Gát építését, mondván a gát a nemzeti modernizáció és energiabiztonság záloga. A fejlesztés 74 milliárd köbméteres tározókapacitásával Afrika legnagyobb hidroenergetikai projektje lett. A probléma azonban nem csak a fejlődési kiugrási kísérlet miatt jelentkezik a két ország között, hanem Egyiptom mezőgazdaságát és energiatermelését is veszélyezteti. Amennyiben a tározó feltöltése aszályos időszakban túl gyorsan történik, az Egyiptom mezőgazdasági területeinek jelentős részét teheti tönkre. Emelltett a folyamat drasztikusan csökkentheti az Asszuáni-gát energiatermelését is. Az Afrikai Unió és az Egyesült Államok közvetítése ellenére a két ország közötti vízdiplomáciai tárgyalások zátonyra futottak. (Wheeler et al., 2020).
A törökországi Anatóliából eredő és Szírián, valamint Irakon átfolyó Tigris és Eufrátesz medencéjében Törökország abszolút hidrohegemón szerepet tölt be. Ankara az 1970-es évek óta szisztematikusan hajtja végre a Délkelet-Anatólia Projektet (GAP), amely 22 gát és 19 vízerőmű felépítését foglalja magában, köztük a monumentális Atatürk-gátat. Ennek közvetlen következményeként az Eufrátesz és a Tigris Irakba és Szíriába érkező vízhozama bizonyos időszakokban több mint 50-60%-kal csökkent (Kibaroglu & Gursoy, 2015). Hatásként megvizsgálhatjuk Szíria esetében a 2006–2011 közötti időszakban bekövetkezett katasztrofális belső aszályt, amely jelentősége volt a rurális lakosság tömeges urbánusodásához és nem utolsó sorban egy polgárháború destabilizációs ágyazatát eredményezte. Törökország a nemzetközi jogi bírálatokra válaszul mereven fenntartja azt a szuverenitási doktrínát, miszerint a területén eredő víz felett korlátlan rendelkezési joga van, elutasítva a folyók nemzetközi státuszát.
Hidrológiai stressz a jóléti zónában
A globális klímaváltozás hatásai megcáfolták azt a korábbi elképzelést, hogy a súlyos vízhiány csak a fejlődő országokat vagy a száraz éghajlatú területeket érinti. Ma már Nyugat-Európa fejlett gazdaságainak is szembe kell nézniük a vízkészletek szűkösségéből fakadó belső feszültségekkel.
Franciaországban a klímaváltozás hatásai a mezőgazdasági lobbi és az ökológiai mozgalmak közötti fizikai összecsapásokig eszkalálódtak. A konfliktus fókuszában az úgynevezett megamedencék (mégabassines) építése áll. Ezek olyan mesterséges, fóliázott kráterek, amelyek télen a talajvízből szivattyúzzák ki a vizet, hogy azt nyáron a nagyüzemi, intenzív kukoricatermesztők rendelkezésére bocsássák. A Sainte-Soline-ban végrehajtott projektek ellen tiltakozó öko-aktivisták és a francia csendőrség közötti erőszakos összecsapások rávilágítottak a francia vízpolitika mély strukturális válságára (Vergès, 2023).
Olaszországban a Pó folyó síksága szenved el rendszerszintű krízist. Az Alpok gleccsereinek csökkenő jégtömege és a téli hómennyiség drasztikus visszaesése miatt a Pó folyó hozama történelmi minimumokat ért el. Ennek következtében a folyó torkolatánál az Adriai-tenger sós vize több mint 30-40 kilométer mélyen nyomult be a szárazföldi mederbe, megsemmisítve a delta mezőgazdasági öntözőrendszereit és helyrehozhatatlan talajszikesedést okozva (European Environment Agency [EEA], 2024).
Az olasz és francia esettanulmányok strukturális tanulsága túlmutat a lokális krízisjelenségeken: rávilágítanak arra, hogy a fejlett nyugat-európai jóléti államok sem mentesek a belső hidropolitikai törésvonalaktól. Európa magterületein a vízpolitika már nem a nemzetközi jogi egyezmények absztrakt diplomáciai nyelve. Kőkemény belső társadalmi-gazdasági alrendszerek közötti zéró összegű játszma ez. A francia megamedencék körüli fizikai összecsapások az erőforrások feletti ellenőrzés osztályalapú és ökológiai konfliktusát jelzik. Az észak-olaszországi mezőgazdasági krízis a természetes megújulási kapacitások végességét bizonyítja egy olyan régióban, amely korábban a bőség illúziójára építette gazdasági modelljét. A megmutatkozó repedéseket célszerű párhuzamba állítanunk a harmadikvilágbeliekkel, mintegy felkészülve az évszázad végére az európai hatalmi elitet és a lakosságot.
Technológiai válaszreakciók
A fizikai vízhiány leküzdésére a világ vezető hidropolitikai szereplői nem csupán diplomáciai, hanem radikális mérnöki és technológiai stratégiákat fejlesztettek ki. Ezek a technológiák mára a geopolitikai túlélés és a gazdasági szuverenitás infrastrukturális pilléreivé váltak.
Izrael technológiai modellje a decentralizált, zárt láncú vízgazdálkodáson alapul. A Sorek II üzem önmagában 200 millió köbméter sótalanított vizet képes előállítani évente, a legmodernebb ultrafiltrációs és fordított ozmózisos eljárásokkal, amelyek energiaigényét sikerült 3 kWh/köbméter alá szorítani. A rendszer másik pillére a Shafdan projekt, amely Tel-Aviv teljes metropolisz-övezetének kommunális szennyvizét gyűjti össze. A mechanikai és biológiai tisztítást követően a vizet a Negev-sivatag alatti homokrétegekbe szivattyúzzák vissza, amely természetes szűrőként funkcionál (Aquifer Treatment). Az így kinyert, mikrobiológiailag steril vizet zárt csővezetékeken keresztül kizárólag a mezőgazdasági öntözésre használják, teljesen mentesítve a természetes ökoszisztémákat az antropogén terheléstől (State of Israel Water Authority, 2023).
Szaúd-Arábia a világ legnagyobb sótalanított víztermelője, az állami Saline Water Conversion Corporation (SWCC) révén. A történelmileg elterjedt, rendkívül energiaigényes MSF (Multi-Stage Flash) technológiát. A folyamat kulcsa az, hogy a kőolajfinomítás során keletkező maradékhőt használta fel a tengervíz elpárologtatására. (Saline Water Conversion Corporation [SWCC], 2023; Global Water Intelligence [GWI], 2022).
Az Egyesült Arab Emírségek a Taweelah üzem megépítésével a világ legnagyobb hibrid RO-kapacitását hozta létre. Ezzel párhuzamosan az Emírségek egy alternatív, atmoszférikus technológia, a felhővetés (cloud seeding) globális élvonalába tartozik. A National Center of Meteorology (NCM) által koordinált program során speciális repülőgépekről nem-toxikus sókristályokat (nátrium-klorid, kálium-klorid) juttatnak a konvektív felhőzetbe. Ezek a részecskék kondenzációs magvakként működnek, felgyorsítva a cseppképződést, és a mérések szerint a száraz területeken 15-30%-kal képesek növelni a természetes csapadék hozamát (Al-Mansoori et al., 2021).
A fentebb bemutatott, nem konvencionális víztermelési és regenerációs technológiák (tengervíz-sótalanítás, szennyvíz-újrahasznosítás, atmoszférikus manipuláció) jelentősége lényegesen túlmutat a belső ellátásbiztonságon. A nemzetközi kapcsolatok elemzésében ezek a technológiák egy új paradigma, a technodiplomácia alapjait vetették meg. Fontosságát abban találjuk, hogy alapjaiban írja át a klasszikus vízdiplomácia szabályait. Hagyományosan a határokon átnyúló vízkészletek (folyók, tavak, felszín alatti víztartók) feletti diplomáciai alkuk zéró összegű játszmák voltak. Eszerint, amit a felsővízi állam elvett, az szükségszerűen hiányzott az alsóvízi államnál. A technológiai víztermelés azonban képes bővíteni az elosztható erőforrások halmazát, ezáltal pozitív összegű kooperációs teret nyitva a korábban ellenséges felek között (Katz, 2011).
Ez a technológiai beavatkozás jól elkülöníthető diplomáciai mechanizmuson keresztül érvényesül. Az aszimmetrikus függőség feloldása és a „kölcsönös interdependencia” kiépítése. A technológia által generált víztöbblet lehetővé teszi, hogy az államok a korábbi, konfliktusokkal terhelt földrajzi adottságaikat strukturált, kölcsönös függőséggé alakítsák. Ennek leginnovatívabb példája az izrael – jordán viszonylatban létrejött, úgynevezett „Projekt Prosperitás” (Project Prosperity). Az EcoPeace Middle East transznacionális szervezet által mediált, majd az Egyesült Arab Emírségek pénzügyi és diplomáciai garanciavállalásával létrejött keretmegállapodás egy aszimmetrikus árucserét intézményesített: Izrael a modern SWRO (fordított ozmózis) technológiájára támaszkodva évi 200 millió köbméter sótalanított vizet exportál a krónikus vízhiánnyal küzdő Jordániának, cserébe Jordánia hatalmas sivatagi naperőműveiben termelt tiszta energiát exportál Izraelbe a sótalanítók működtetéséhez (EcoPeace Middle East, 2020). Ebben a modellben a víztechnológia a békeépítés első számú eszközévé válik, hiszen mindkét állam nemzetbiztonsági érdeke a másik infrastruktúrájának és stabilitásának fenntartása.
A kék arany korszaka: új világrend a víz körül és a fenntartható hidropolitika esélyei
A 21. század globális kihívásainak metszéspontjában egyértelműen a vízbiztonság kérdése áll. Ahogy az a korábbi fejezetek elemzéseiből kirajzolódott, a víz körüli diskurzus mára végérvényesen kilépett a puszta természetvédelmi és lokális gazdálkodási keretekből. A víz ma egyszerre jelenti a nemzetközi diplomácia formáló erejét, a nemzetbiztonság alapját, valamint az osztályalapú és gazdasági konfliktusok új gyújtópontját.
A nemzetközi vízpolitikai adatok és példák elemzése egy fontos ellentmondásra mutat rá: bár a technológiai fejlődés elvileg lehetővé tenné, hogy a társadalmak kevésbé függjenek a természetes vízkészletektől, a vízzel kapcsolatos konfliktusok nem szűnnek meg, csak más formát öltenek.
A Közel-Kelet nagyszabású beruházásai azt a benyomást kelthetik, hogy a technológia képes legyőzni a természet korlátait. Ez azonban csak részben igaz, mert gyakran figyelmen kívül hagyja, hogy ezek a megoldások szorosan összefonódnak politikai, gazdasági és környezeti tényezőkkel. A sótalanítás és a nagy távolságokra történő vízszállítás rendkívül költséges és sok energiát igénylő folyamatok. Emiatt a vízhiány kezelése egyre inkább összekapcsolódik az energiabiztonsággal és a gazdasági stabilitással. Azok az országok, amelyek nem rendelkeznek megfelelő energiaforrásokkal – legyen szó fosszilis, nukleáris vagy megújuló energiáról –, nem tudják alkalmazni ezeket a technológiákat. Ez tovább növeli a világ országai közötti egyenlőtlenségeket a vízhez való hozzáférés terén. Ennek következtében a vízdiplomácia ma már nemcsak a vízkészletek elosztásáról szól, hanem egyre inkább a technológia és az energia feletti ellenőrzésről is.
A valódi, fenntartható hidropolitika a keresletoldali menedzsmentben rejlik. Ehhez elkerülhetetlen a mezőgazdasági termelési struktúrák mélyreható átalakítása, a víz árazásának és allokációjának társadalmi igazságosságot szem előtt tartó újragondolása, valamint egy olyan nemzetközi jogi és diplomáciai keretrendszer megerősítése, amely a vizet nem puszta geopolitikai fegyverként vagy privatizálható áruként, hanem az emberi lét alapvető, elidegeníthetetlen feltételeként ismeri el.
Gyenes-Bitó Lora írása
Hivatkozások
Al-Mansoori, S., Al-Sarihi, A., & Al-Yammahi, F. (2021). Evaluation of cloud seeding operations in arid regions: The United Arab Emirates case study. Atmospheric Research, 254, 105-119.
Buzan, B., Wæver, O., & de Wilde, J. (1998). Security: A new framework for analysis. Lynne Rienner Publishers.
EcoPeace Middle East. (2020). A Green Blue Deal for the Middle East. Amman/Jerusalem/Tel Aviv: EcoPeace Middle East.
European Environment Agency [EEA]. (2024). Water scarcity conditions in Europe: Structural deficits in the Mediterranean basin and Central Europe. EEA Report No. 04/2024.
Global Water Intelligence [GWI]. (2022). The global desalination market: Market shares, production capacities, and future trends of the SWCC in Saudi Arabia. Oxford: Media Analytics Ltd.
Huntjens, P., Yasuda, Y., & de Man, R. (2016). The multi-track water diplomacy framework: A legal and political economy analysis for advancing cooperation over shared waters. The Hague Institute for Global Justice.
Katz, D. (2011). Hydro-political hyper-reality: Israel and a new water reality. Geopolitics, 16(4), 685-696.
Kibaroglu, A., & Gursoy, S. I. (2015). Water diplomacy in the Euphrates-Tigris basin: An analysis of the GAP project’s transboundary impacts. International Journal of Water Resources Development, 31(4), 572-585.
Saline Water Conversion Corporation [SWCC]. (2023). Sustainability and operational excellence report: Advancing global desalination leadership. Riyadh: Kingdom of Saudi Arabia.
Schmeier, S. (2013). Navigating international river basin organizations: Water diplomacy and the politics of river basin management. Routledge.
State of Israel Water Authority. (2023). National water sector master plan: Effluent reclamation and desalination metrics. Jerusalem: State of Israel Water Authority.
Vergès, L. (2023). Les mégabassines et la guerre de l’eau en France: Analyse socio-politique d’un conflit environnemental. Revue Française de Science Politique, 73(3), 412-431.
Wheeler, K. G., Jeuland, M., Hall, J. W., Zagona, E., & Whittington, D. (2020). Understanding and managing the risks of the Grand Ethiopian Renaissance Dam. Water International, 45(7-8), 823-843.
Zeitoun, M., & Warner, J. (2006). Hydro-hegemony – a framework for analysis of trans-boundary water conflicts. Water Policy, 8(5), 435–460. https://www.researchgate.net/publication/40112175_Hydro-Hegemony-_a_Framework_for_Analysis_of_Trans-Boundary_Water_Conflicts
A A cseppfolyós hatalom: Vízpolitika, a kollektív szorongás evolúciója bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.
EGYESÜLT ÁLLAMOK
Nukleáris tárgyalások és a Hormuzi-szoros kérdése
2026 májusában Teherán és Washington között továbbra is törékeny a közeledés. Az elmúlt hónap során a nemzetközi figyelem középpontjában továbbra is az iráni–amerikai kapcsolatok és a több hónapja tartó regionális konfliktus állt. A felek között intenzív diplomáciai egyeztetések zajlottak egy esetleges tűzszünet meghosszabbításáról, valamint Irán nukleáris programjának jövőjéről. A tárgyalások egyik legfontosabb eleme a stratégiai jelentőségű Hormuzi-szoros újranyitása volt, a melyen keresztül a világ tengeri olajszállításának jelentős része halad át.
Május elején Irán új javaslatot juttatott el Washingtonhoz közvetítőkön keresztül. A terv szerint a Hormuzi-szoros forgalmának helyreállításáról és a katonai feszültség csökkentéséről előbb születne megállapodás, míg a nukleáris kérdések és az urándúsítás témája csak később kerülne napirendre. Teherán emellett továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy a szankciók enyhítése és a befagyasztott iráni pénzeszközök felszabadítása a tárgyalások alapfeltétele legyen.
A hó második felében mindkét fél óvatos optimizmusról beszélt. Amerikai és iráni tárgyalók előzetes megállapodást készítettek elő egy 60 napos tűzszüneti időszak meghosszabbításáról, amely lehetőséget teremthetne a nukleáris programról szóló új egyeztetésekre. Bár a részletek továbbra is vitatottak maradtak, a diplomáciai előrelépés csökkentette egy újabb katonai eszkaláció veszélyét.
A gazdasági következmények ugyanakkor továbbra is jelentősek. A Hormuzi-szoros körüli bizonytalanság hónapokon keresztül nyomást gyakorolt az energiahordozók világpiaci árára, miközben Irán a szankciók enyhítésétől és az olajexport helyreállításától várja gazdasági helyzetének javulását. A befektetők és a nemzetközi piacok ezért fokozott figyelemmel követték a tárgyalások alakulását. Tavasz végére ugyan nőtt a diplomáciai megoldás esélye, azonban a felek között továbbra is jelentős nézetkülönbségek maradtak fenn a nukleáris program, a szankciók és a térség biztonságpolitikai kérdései kapcsán. Ennek következtében a közel-keleti stabilitás és a globális energiapiac helyzete továbbra is nagymértékben függ az iráni–amerikai tárgyalások sikerétől.
Szerző:
Merény Vivien
KANADA
Védelmi, Biztonsági és Ellenállási Bank (DSRB) kanadai székhelye
Április végén zárultak le a multilaterális tárgyalások a DSRB kanadai székhelyének megalapításával kapcsolatban. A tárgyaláson résztvevő országok egyhangúan megszavazták, hogy a ratifikációt követően a pályázó városok egyikében megkezdődjön az intézmény működése. Fő célja a szövetséges államok védelmi befektetéseinek finanszírozása, hosszú távú alacsony költségű hitelekkel, valamint a tagállamok kisegítése költségvetési hiányok orvoslásában. A hangsúlyt a védelmi ellátási láncokon belül a kis- és középvállalkozások támogatására fektetik. A DSRB struktúrájának fontos eleme, hogy a tagállamokban megtalálható több jelentős magánbank is támogatja, ezzel könnyítve a pénzügyi háttér biztosítását.
A kormányzati kommunikáció kihangsúlyozza, hogy a NATO által elvárt, idén elért 2%-os GDP arányos védelmi költség után, előreláthatólag 2035-re az 5%-ot is tervezik elérni. Ennek a beteljesítéséhez is nagy segítséget nyújthat majd ez a bank. Kanada kiemelkedő szerepvállalása a kezdeményezésben további példája az ország szövetségesei, illetve kollektív globális védelem melletti elkötelezettségének.
Kanada-Kína megállapodások
A két ország közötti kapcsolatok az elmúlt években fokozatosan romlottak, éppen ezért is fontos esemény, hogy Matt Carney januári kínai látogatása után május 29-én Wang Yi, a Kínai Népköztársaság külügyminisztere Ottawában találkozott Anita Anand kanadai külügyminiszterrel és Mark Carney miniszterelnökkel. A tárgyalás legfőbb témája a kereskedelmi kapcsolatok voltak. Kiderült, hogy Kanada az eredeti 50%-os terv helyett, akár közel 100%-al is növelheti a Kínába tartó export mennyiségét. Ennek célja az Egyesült Államokról való minél nagyobb leszakadás, az utóbbi idők vám- és kereskedelmi háborúja miatt.
Fontos megemlíteni még, hogy ez a megállapodás Kínával ronthatja az ország kapcsolatát az Egyesült Államokkal. Donald Trump az év elején kijelentette, hogy egy kanadai-kínai megállapodás esetében 100%-os vámokkal fogja az országot súlytani.
Erősödő albertai szeparatista törekvések:
Alberta tartomány szuverenitási törekvései hosszú évtizedekre nyúlnak vissza, azonban az elmúlt években eddig nem látott támogatottsággal mára egy úgy csúcsot ért el. A tartomány elsősorban olajkészletei miatt rendkívül értékes Kanada számára. Fontos tudni hogy 2022-ben Danielle Smith lett Alberta miniszterelnöke, és elfogadtatta a szuverenitási törvényt amellyel megtagadhatnak bármely olyan törvény végrehajtását, amely Alberta érdekeivel szembe megy. 2025-ben Mark Carney a Justin Trudeau féle zöld adók részleges visszavonásával igyekezte enyhíteni a feszültséget. Ez azonban már túl kevés túl későn, ugyanis Danielle Smith kormánya hivatalosan is bejelentette egy függetlenségi népszavazás tervét, amelyre idén októberben kerülne sor.
Mark Carney miniszterelnök azonban figyelmeztette Smith-t, hogy Nagy-Britanniához hasonlóan Alberta is megbánná a saját Wexit-nek (Western Exit) nevezett tervüket. Állítása szerint a legtöbb Brexit támogató megbánta, nem látta mivel is jár pontosan, így a népszavazás eltörlését, és a kormánnyal való tárgyalásokra ösztönzi Smith-t.
Szerző:
Faragó Bulcsú
KÖZÉP-AMERIKA
VB-láz, határbiztonsági koordináció és migrációs nyomás
2026 májusában Közép-Amerika biztonságpolitikai napirendjét nem a klasszikus államközi konfliktusok, hanem a belső rendészeti kockázatok, a határbiztonság és a regionális koordináció együttes kezelése határozta meg. A térség stabilitását ebben az időszakban a Mexikóban felerősödő vb-biztonsági készültség, a Guatemala-Honduras-El Salvador háromoldalú határigazgatási együttműködés, valamint a migrációs folyosókra nehezedő nyomás és az ebből fakadó fokozott amerikai befolyás alakította.
A világbajnokság mint biztonsági erődemonstráció Mexikóban
A régió legfontosabb májusi fejleménye Mexikóhoz kapcsolódott, ahol a 2026-os labdarúgó-világbajnokság közvetlen előkészületei kiemelt biztonságpolitikai kérdéssé váltak. A tartós kartellerőszak jelenléte és a nagy tömegeket vonzó események sebezhetősége miatt a hatóságok rendkívül magas szintű rendészeti és katonai jelenléttel, valamint fokozott ellenőrzésekkel reagáltak, különösen a kulcsfontosságú rendező városok, köztük Mexikóváros védelmére. A fokozott készültség egyértelművé tette, hogy a sportesemény sikeres lebonyolítása a mexikói állam számára egyben a saját biztonsági kapacitásainak nemzetközi demonstrációja is.
Háromoldalú határbiztonsági útiterv a határmenti régióban
A hónap másik meghatározó történése a Guatemala, Honduras és El Salvador által elfogadott közös útiterv volt, amely a határigazgatás modernizálását és a regionális tranzit folyamatok gyorsítását célozta meg. Mivel a közép-amerikai biztonsági környezetben a migráció, az áruforgalom és a határok áteresztőképessége szorosan összefügg a közbiztonsággal, a három állam a határkontroll javítására és az adminisztratív eljárások összehangolására törekedett. Ez az egyeztetési folyamat egyértelműen arra utalt, hogy a régió érintett államai az elszigetelt nemzeti válaszok helyett egyre inkább a koordinált, közös megoldásokat részesítik előnyben.
Migrációs folyosók és a washingtoni nyomásgyakorlás
A térség biztonsági struktúráját májusban is alapvetően befolyásolta az Egyesült Államok felől érkező politikai és migrációs nyomás. Washington határozott elvárásokat támasztott a közép-amerikai migrációs folyosók ellenőrzésével, a határvédelem szigorításával és a belső stabilitás fenntartásával kapcsolatban. Ez a helyzet kettős kihívás elé állította a régió kormányait, hiszen az amerikai igények teljesítése mellett a saját társadalmi és intézményi kapacitásaik túlterheltségét is kezelniük kellett. Ennek következtében a migráció kérdésköre májusra végleg elveszítette tisztán humanitárius vagy adminisztratív jellegét, és a regionális stabilitást formáló elsődleges biztonságpolitikai tényezővé vált.
Szerző:
Rohoska Réka
DÉL-AMERIKA
Feszültségek, nagyhatalmi rivalizálás és regionális törésvonalak
Dél-Amerika geopolitikai helyzetét továbbra is a Trump-adminisztráció agresszív „Donroe-doktrínája” és a globális nagyhatalmi versengés határozza meg. A kontinensen belüli törésvonalakat a bal- és jobboldali kormányok közötti ideológiai szakadék mellett a regionális integrációs fórumok (különösen a Mercosur) további gyengülése is mélyítette.
Nemzetközi bírósági szakaszban az Essequibo-ügy
Májusban a nemzetközi figyelem középpontjába a Venezuela és Guyana közötti területi vita került, miután folytatódtak a Nemzetközi Bíróság (ICJ) szóbeli meghallgatásai. Bár a Maduro-rezsim januári bukását követően a venezuelai átmeneti kormány pozíciói meggyengültek, a nacionalista retorika továbbra is erős maradt: Caracas május 26-án kijelentette, hogy nem ismeri el teljes mértékben a bíróság joghatóságát. Ezzel párhuzamosan a függetlenségének 60. évfordulóját ünneplő Guyana tovább szorosította védelmi együttműködését az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával.
Közös hadműveletek a „Shield of the Americas” jegyében
Biztonságpolitikai téren a legnagyobb változást a Trump által márciusban elindított Shield of the Americas koalíció gyakorlati megvalósulása volt. Május folyamán az amerikai erők Ecuador, Kolumbia és Peru bevonásával hajtottak végre közös hadgyakorlatokat és hírszerzési műveleteket a Tren de Aragua és más transznacionális kartellek ellen. Az Egyesült Államok továbbra is terrorista szervezetként kezeli a legnagyobb droghálózatokat, és légi-tengeri csapásokat hajt végre a drogútvonalakon. Ez a kemény fellépés rövid távon eredményesnek bizonyult: csökkent a migrációs nyomás az USA déli határán, ugyanakkor több baloldali kormány (Brazília, Kolumbia) bírálja a „militarizált” megközelítést, mondván, hogy az csak tovább szítja az erőszakot anélkül, hogy a szegénység és korrupció gyökereit kezelné.
Argentína és Brazília: Nyugati orientáció versus BRICS
A régió két vezető hatalma teljesen ellentétes stratégiai utat választott, ami tovább fokozza a kontinens polarizációját. Argentína Javier Milei vezetésével továbbra is a Trump-adminisztráció legszorosabb szövetségese a kontinensen. Májusban Milei kormánya újabb védelmi megállapodásokat írt alá Washingtonnal, és aktívan távolodik a BRICS-től. Argentína Milei alatt egyértelműen a nyugati táborba pozicionálta magát, támogatva az amerikai nearshoring politikát és a kritikus nyersanyagok (lítium) amerikai irányú áramlását.
Ezzel szemben Brazília Luiz Inácio Lula da Silva elnök vezetésével továbbra is a kínai befolyás fő bástyája. Május elején folytatódtak a Brazil–Kína „kulturális év” rendezvényei, amelyek a gazdasági és politikai partnerséget mélyítik. Lula továbbra is „elpusztíthatatlan” kapcsolatot hirdet Pekinggel, és aktívan építi a BRICS-platformot, mint alternatívát az amerikai dominanciával szemben. Brazília májusban is hangsúlyozta stratégiai autonómiáját: elutasítja a Shield of the Americas koalícióhoz való csatlakozást.
Szerző:
Deák Botond
A Amerika műhely, 2026. május bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.
Az Airbus H145M és H225M helikopterei 2019-től új fejezetet nyitottak a magyar forgószárnyas katonai repülésben, azonban a mélypontról való kilábalás első lépéseit még 2016-ban sikerült megtenni. Ekkor érkezett Szolnokra az a két AS350B Ecureuil (Mókus) helikopter, amely korábban a hazai légimentést szolgálta. Az azóta eltelt évtizedről három olyan embert kérdeztem, akiket beosztásuknál és életkoruknál fogva más-más élmény és tapasztalat köt az Ecureuil helikopterekhez.
Az AS350B helikopterek közvetlenül a rendszerváltás után, a kilencvenes évek elején jelentek meg Magyarországon. Három ilyen gép került a légimentőkhöz, akik nagyon megszerették az üzembiztos, megbízható, egyszerű típust. Amikor 2014 novemberétől egy európai uniós szabályozás megtiltotta, hogy egyhajtóműves mentőhelikopterek lakott terület felett repüljenek, a légimentők búcsút mondtak az AS350-esnek, és teljesen átálltak a 2006 óta használt EC135-ösök üzemeltetésére. Addigra a három Mókusból kettő maradt, a legfiatalabb, 1992-es gyártású gép 2009-ben Balatonfüreden felborult.
A Solebay-i csatában elszenvedett károk és veszteségek miatt az angol–francia flotta egészen őszig nem volt képes nagyobb hadműveleteket kezdeni, ezt követően pedig már az időjárás nem kedvezett azoknak. A háború legválságosabb szakaszában Hollandia így időt nyert, ami lehetővé tette számára a túlélést. Következő tavaszra a frontokon már stabilizálódott annyira a helyzet, hogy ismét el lehetett kezdeni a flotta felszerelését, és a hadsereghez átirányított tengerészek hajókra való visszavezénylését. A haditengerészet vezetésében is történt változás, amit azonban valószínűleg csak kevés holland tengerésztiszt érzett pozitívnak. Orániai Vilmos határozott kívánságára Ruyter „kibékült” a haditengerészettől hét évvel korábban kirúgott Cornelis Tromp-al, aki ismét átvette az amszterdami Admiralitás osztagának, és az egyesített flotta utóvédjének a vezetését.
Az egyébként vitathatatlan tehetségű Tromp-ot az előző háborúban bocsátották el a haditengerészettől, miután a Szent Jakab napi csatában fegyelmezetlenségének és önfejűségének köszönhetően megbontotta a flotta harcrendjét, amivel majdnem katasztrófába lökte a hajóhadat. Kirúgásának másik, kimondatlan, de mindenki által tudott oka Trompnak az orániai párt iránti elkötelezettsége volt, amit ő lépten-nyomon igyekezett is hangsúlyozni. Szinte vallásos hittel és buzgalommal szolgálta a pártot és a herceget, még portréin is többnyire narancsszínű köpenyben festette le magát. Az általános vélekedés szerint ő volt az egyik fő szervezője a Witt testvérek meggyilkolásának, melyben talán személyesen is részt vett. Vilmos herceg respektálta is Tromp igyekezetét, és hatalomra jutása után megígérte neki, visszahelyezteti a flottához, melynek Ruytert követően ő lesz a főparancsnoka. A herceg elég egyértelműen célozgatott rá, ehhez nem is kell feltétlenül megvárni Ruyter halálát, vagy nyugdíjba vonulását.
Merényi Vivien
Drogellenes politika és geopolitikai érdekek:
elfogatóparancs Maduro ellen az USA perspektívájából
A 21. századi nemzetközi politika egyik meghatározó sajátossága, hogy a klasszikus biztonsági kérdések – háború, terrorizmus, államközi konfliktusok – mellett egyre nagyobb szerepet kapnak az úgynevezett „hibrid” fenyegetések. Ezek közé tartozik a kábítószer-kereskedelem is, amely már régóta nem csupán bűnüldözési problémaként értelmezhető, hanem komplex geopolitikai és biztonságpolitikai kihívásként. Az Egyesült Államok drogellenes politikája ennek megfelelően fokozatosan átalakult: a belső rendfenntartás eszközéből globális stratégiává vált, amelyben a jogi, katonai és diplomáciai eszközök szorosan összefonódnak.
Ebben a kontextusban különösen jelentős Nicolás Maduro venezuelai elnök elleni amerikai elfogatóparancs és az azt övező politikai diskurzus. Az ügy nem pusztán egy büntetőjogi eljárás kérdése, hanem a hatalomgyakorlás modern formáinak látványos példája: a drogellenes retorika, a nemzetbiztonsági érvelés és a geopolitikai érdekek együttesen alakítják a narratívát. A Maduro elleni fellépés így egyszerre értelmezhető jogi lépésként, politikai nyomásgyakorlásként és a nemzetközi rend újraértelmezésének eszközeként.
A narco-terrorizmus diskurzusa és a fenyegetés konstrukciója
A Maduro elleni vádemelés egyik legfontosabb jogi és politikai eleme a narco-terrorizmus kategóriája, amely a drogkereskedelem és a terrorizmus összekapcsolásán alapuló, a nemzetközi közösség számára fenyegetésként bemutatott konstrukció – amely nem pusztán jogi fogalom, hanem stratégiai narratíva is, hiszen ez legitimálja a rendkívüli intézkedéseket és a célzott politikai akciókat. Ezen terminus lehetővé teszi, hogy a kábítószer-kereskedelem ne csupán kriminalizált cselekményként jelenjen meg, hanem olyan komplex, rendszerszintű fenyegetésként, ami egyben destabilizálja a nemzetállamokat, veszélyezteti a regionális biztonságot, és hosszú távú hatással van a nemzetközi rendre.
A narco-terrorizmus alkalmazása ugyanakkor nem csupán fenyegetés konstrukcióját szolgálja, hanem a politikai delegitimációt is, mivel a célpontot – jelen esetben Maduro rezsimjét – nem egyszerű politikai ellenfélként, hanem a nemzetközi biztonságot közvetlenül fenyegető entitásként pozicionálja, amely lehetővé teszi az amerikai diplomácia számára az elszigetelést, a szankciók alkalmazását és a regionális nyomásgyakorlást. Ugyanakkor a fogalom kritikák kereszttüzében áll: elemzők és nemzetközi jogászok egyaránt rámutatnak, hogy a narco-terrorizmus rendkívül tág és rugalmas kategória, amely lehetőséget ad politikai motivációjú értelmezésekre, így a jogi normák relativizálására és a nemzetközi konszenzus elkerülésére. Maga a terminus használata tehát egyszerre biztosít jogi és politikai keretet a fellépéshez, miközben új vitákat generál a nemzetközi jogi keretek, a hatalomgyakorlás és a fenyegetés definíciója körül, és egyben megmutatja, hogy a modern drogellenes politika nem pusztán bűnüldözési kérdés, hanem a geopolitikai hatalomgyakorlás komplex eszköze.
Extraterritoriális jog és a szuverenitás újraértelmezése
Az Egyesült Államok extraterritoriális jogalkalmazási gyakorlata a Maduro-ügyben kiemelt jelentőséggel bír a nemzetközi jog fejlődése szempontjából, mivel lehetővé teszi, hogy egy külföldi, sőt akár hivatalban lévő államfő ellen is büntetőeljárás induljon, amennyiben annak tevékenysége az amerikai jogrend szerint amerikai érdekeket sért vagy veszélyeztet. Ez a gyakorlat alapjaiban kérdőjelezi meg a klasszikus szuverenitásfogalmat, amely a Westphalia-i rendszer óta az államok területi kizárólagosságára, egyenlőségére és a külső beavatkozás tilalmára épül. A Maduro-ügy rávilágít arra, hogy a szuverenitás a gyakorlatban egyre inkább feltételes és értelmezésfüggő kategóriává válik, különösen a globális biztonsági kockázatokkal összefüggésben.
Ez a jelenség részben a globalizáció következménye, hiszen a transznacionális bűnözés, a kábítószer-kereskedelem, a pénzmosás, a korrupció vagy a terrorizmus elleni fellépés gyakran nem korlátozható kizárólag nemzeti joghatósági keretekre. A nemzetközi szereplők ezért egyre gyakrabban alkalmaznak olyan jogi konstrukciókat, amelyek lehetővé teszik a határokon átnyúló felelősségre vonást. Ugyanakkor a gyakorlat egyértelműen tükrözi a nemzetközi hatalmi aszimmetriákat is, mivel az Egyesült Államok olyan kiterjedt jogi, pénzügyi és katonai eszközrendszerrel rendelkezik, amely más államok számára jellemzően nem elérhető vagy csak korlátozottan alkalmazható. Ennek következtében az extraterritoriális jogalkalmazás nem pusztán jogtechnikai kérdés, hanem a globális erőviszonyok egyik fontos megnyilvánulása is. Az elfogatóparancs ebben az összefüggésben nem kizárólag jogi aktus, hanem egyértelmű politikai üzenet is. Azt fejezi ki, hogy bizonyos, nemzetközi biztonságot érintő fenyegetések esetén a szuverenitás elve nem tekinthető abszolútnak, és adott esetben alárendelhető a kollektív vagy nemzeti biztonsági prioritásoknak. Ez a megközelítés azonban komoly normatív vitákat generál a nemzetközi jogi szakirodalomban, különösen az állami immunitás, a joghatósági korlátok és a be nem avatkozás elvének értelmezése kapcsán. Különösen problematikus a kérdés, amikor hivatalban lévő államfő érintett, mivel ilyenkor a nemzetközi szokásjog által biztosított immunitási szabályok és a büntetőjogi felelősségre vonás igénye közvetlenül ütközik egymással.
Az extraterritoriális jogalkalmazás emellett precedensértékkel is bírhat, amely hosszabb távon hozzájárulhat a nemzetközi jogi rend átalakulásához. Amennyiben ugyanis ez a logika szélesebb körben elfogadottá válik, az más államokat is ösztönözhet hasonló jogértelmezési és jogalkalmazási gyakorlatok bevezetésére saját geopolitikai érdekeik mentén. Ez viszont a nemzetközi jog fragmentálódásának irányába hathat, és növelheti a joghatósági konfliktusok, valamint a politikailag motivált eljárások kockázatát. Hosszabb távon mindez gyengítheti a nemzetközi normák egységes és kiszámítható alkalmazását.
A Maduro-ügy összességében jól mutatja, hogy a modern hatalomgyakorlásban a jogi, politikai és diplomáciai eszközök egyre szorosabban összekapcsolódnak, és egymást kiegészítve szolgálják a stratégiai érdekérvényesítést. A nemzetközi jog ebben a kontextusban nem csupán normatív szabályrendszerként működik, hanem a globális politikai befolyásolás egyik eszközeként is, amelyben a szuverenitás hagyományos értelmezése folyamatos újratárgyalás tárgyát képezi.
A művelet és a különleges műveleti erők szerepe
Az amerikai tervek a Maduro elleni fellépésre a modern katonai műveletek egyik legösszetettebb és legérzékenyebb kategóriáját képviselik, amelyek a „szürke zónás” műveletek logikájába illeszkednek. Ezek olyan akciók, amelyek szándékosan a nyílt háború és a béke közötti spektrumban helyezkednek el, és céljuk, hogy a stratégiai hatás elérése mellett a katonai eszkaláció és a nyilvános konfrontáció kockázata minimális maradjon. Ebben a keretben a különleges műveleti erők (Special Operations Forces – SOF) kulcsszerepet töltenek be, mivel rendkívül rugalmas, gyorsan bevethető és alacsony láthatóságú képességeik révén képesek olyan politikailag érzékeny feladatok végrehajtására, amelyek hagyományos katonai erőkkel nehezen vagy egyáltalán nem kivitelezhetők.
A művelet előkészítésének egyik legfontosabb pillére a több forrásból származó hírszerzési információk integrálása. Ez magában foglalja a nyílt forrású hírszerzést (OSINT), a humán hírszerzést (HUMINT), a technikai és elektronikai megfigyelési adatok elemzését, valamint a pénzügyi tranzakciók és hálózatok követését. Különösen jelentős szerepet kap a kábítószer-kereskedelmi útvonalak és szervezeti struktúrák feltérképezése, mivel ezek adják az operatív célpontok azonosításának egyik alapját. Az így nyert információk lehetővé teszik a célpontok priorizálását, a kockázati tényezők előzetes értékelését, valamint a műveleti környezet részletes modellezését, amely nélkül egy ilyen komplex akció nem lenne végrehajtható.
A SOF egységek szerepe azonban nem merül ki a közvetlen beavatkozásban vagy az elfogási műveletek végrehajtásában. Feladataik közé tartozik a folyamatos helyzetfelmérés és műveleti tudatosság fenntartása, a gyors reagálási képességek biztosítása, valamint a különböző műveleti komponensek – így a légi, tengeri és esetenként kibertérben zajló műveletek – összehangolása. Emellett kiemelt jelentőségű a logisztikai és kommunikációs infrastruktúra biztosítása, amely garantálja a művelet folyamatosságát még dinamikusan változó környezetben is. A különleges műveleti erők így egyfajta integrált koordinációs központként is funkcionálnak, amely összekapcsolja a hírszerzést, a katonai végrehajtást és a stratégiai döntéshozatalt.
Ugyanakkor az ilyen típusú műveletek rendkívül magas politikai és diplomáciai kockázattal járnak. Egy szuverén állam területén végrehajtott titkos vagy félig titkos katonai akció könnyen nemzetközi feszültségekhez, jogi vitákhoz vagy akár diplomáciai konfliktushoz vezethet, különösen akkor, ha a beavatkozás jogi alapja vitatott vagy nem széles körben elfogadott. A „plauzibilis tagadhatóság” elve ugyan bizonyos mértékig csökkentheti a közvetlen felelősségvállalás politikai költségeit, de nem szünteti meg a művelet következményeit a nemzetközi kapcsolatok rendszerében.
A művelet stratégiai céljai is túlmutatnak a szűken vett elfogáson. A Maduro elleni fellépés egy tágabb geopolitikai és regionális stabilitási keretbe illeszkedik, amely magában foglalhatja a venezuelai politikai rezsim gyengítését, a kábítószer-kereskedelmi hálózatok felszámolását, valamint az Egyesült Államok regionális befolyásának megerősítését Latin-Amerikában. Ebben az összefüggésben a katonai eszközök nem önmagukban, hanem a diplomáciai, gazdasági és jogi nyomásgyakorlás kiegészítéseként jelennek meg. A SOF képességei lehetővé teszik, hogy ezek az eszközök összehangoltan, nagy pontossággal és viszonylag alacsony nyilvános láthatóság mellett érvényesüljenek.
Mindez összességében azt mutatja, hogy a modern különleges műveletek nem csupán taktikai katonai beavatkozások, hanem komplex, többdimenziós stratégiai eszközök, amelyekben a hírszerzés, a katonai végrehajtás, a diplomáciai mérlegelés és a politikai célrendszer szorosan összefonódik. A Maduro-ügy kontextusában ez különösen jól látható, mivel a művelet egyszerre szolgálhat konkrét végrehajtási célt és szélesebb geopolitikai üzenet közvetítését is, miközben érzékeny egyensúlyt próbál fenntartani a hatékonyság, a titkosság és a nemzetközi jogi következmények között.
Geopolitikai érdekek és regionális hatalmi dinamika
A Maduro elleni amerikai fellépés geopolitikai dimenziója rendkívül összetett, és a regionális hatalmi viszonyok átfogó elemzését igényli, mivel Venezuela stratégiai jelentősége – az olaj- és energiahordozók, a regionális politikai szerep és a globális szövetségi kapcsolatok miatt – kiemelt prioritássá teszi az országot az Egyesült Államok számára. A drogellenes politika ebben az esetben nem pusztán rendészeti vagy bűnüldözési intézkedésként értelmezhető, hanem eszközként, amely lehetővé teszi a politikai befolyás növelését, a rezsim delegitimálását és a regionális térség kontrolljának erősítését. Az ügy geopolitikai súlya tovább nő, ha figyelembe vesszük Venezuela kapcsolatát más nagyhatalmakkal, beleértve Oroszországot, Kínát és Kuba szövetségesi hálózatát, amelyek minden amerikai fellépést potenciálisan befolyásolnak és politikailag érzékeny helyzeteket generálnak.
Az Egyesült Államok számára a célok többdimenziósak: egyrészt a kábítószer-kereskedelem visszaszorítása és a nemzetbiztonság fenntartása, másrészt a regionális politikai nyomásgyakorlás, a rezsim instabilizálása és az amerikai befolyás demonstrálása. Ugyanakkor a geopolitikai kockázatok is jelentősek: a művelet eszkalációhoz vezethet, feszültséget generálhat a Latin-Amerikai országok között, és befolyásolhatja a nemzetközi szervezetek, például az ENSZ, az OAS és a nemzetközi jogi mechanizmusok reakcióit. A geopolitikai dimenzió így nemcsak a regionális hatalmi egyensúlyt, hanem a globális nagyhatalmi rivalizálás összefüggéseit is érinti, miközben az amerikai döntéshozatalban a politikai, jogi, katonai és diplomáciai eszközök szoros összhangban működnek, és a Maduro-ügy jól példázza, hogy a modern hatalomgyakorlás hogyan képes egyszerre érvényesülni a helyi, regionális és globális szinten.
Összegzés
A Nicolás Maduro elleni amerikai elfogatóparancs jól példázza, hogy a drogellenes politika és a geopolitikai érdekek szorosan összefonódnak. Az ügy rávilágít arra, hogy a modern hatalomgyakorlás többdimenziós: jogi, politikai, technológiai és ideológiai elemek egyaránt szerepet játszanak benne.
A Maduro-ügy így nem csupán egy konkrét konfliktus, hanem a nemzetközi rend átalakulásának lenyomata is, amelyben a hatalom, a jogi keretek és a biztonság új módon kapcsolódik össze.
Foto: ChatGPT
A Drogellenes politika és geopolitikai érdekek: elfogatóparancs Maduro ellen az USA perspektívájából bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.
Múlt heti leszállításukat követően ma tartották a második két extra Gripen befogadó ünnepségét Kecskeméten, ahol egyúttal a program kezdetének 25. és az első magyar gépek leszállításának 20. évfordulójáról is megemlékeztek. A véletlennek köszönhetően ráadásul az európai repülőnapra települő Türk Yildizlari is "beesett" a bázisra.
Az áttelepüléshez használt 150 gallonos póttartállyal ér betont a Török Csillagok hatos száma, a mai nap legszínesebb szereplőinek egyike.
A helyi szállítók előterén a vendégeket kísérő A400M svanca is látszik.
A korábban felszállt "legújabb géppár" visszatér a reptér fölé megérkezni.
A 47-es...
...majd a 48-as kigurulása 30-as irányba, háttérben nyilvánvaló jelei láthatók a párhuzamos TWY/RWY építkezésének.
Szemből jól látszik a slick configuration.
(Slick configuration flashback 2007)
A tűzoltófecskendős fogadtatás olyannyira megszokottá vált, hogy lassan teret lehetne újra adni a kreatívoknak. Bár...közben a végéhez közelít a 2017 óta lényegében folyamatos állami légijármű teljesítési időszak is.
47 és 48 leállítás közben.
Ha már pótos, centerline In detail and scale.
Mészáros Csongor főhadnagy egyéni bemutatója a tigrismintás 36-ossal fokozta a rendezvény fényét.
A speciális festésű gép áprilisi bemutatójához képest most sikerült a műalkotást teljes egészében kibontakoztatni a "hátmutogatós" áthúzással.
A magyar Gripen közösség nagy trükkje, a dump and burn is jól sikerült.
Zord
Míg Hollandia a tengereken bármilyen ellenséggel, akár az egyesült angol–francia hajóhaddal szemben is a siker reményében tudta felvenni a küzdelmet, addig a szárazföldön a francia hadsereggel szemben teljesen reménytelennek látszott a helyzete. A Hollandia elleni támadásban közvetlenül 120 ezer francia katona vett részt, de ha ezekhez hozzászámítjuk a hadtápot, a várak helyőrségét, és a többi határon tartalékban álló egységeket, akkor azt látjuk, hogy Franciaország több mint 300 ezer katonát volt képes mozgósítani, ami Európa messze legnagyobb hadserege volt. A mennyiség mellé minőség is társult, ez a hatalmas hadsereg nem csupán létszámát tekintve volt a legnagyobb, hanem felszerelését, kiképzését, és ellátását tekintve is a legjobbak közé tartozott, nem is beszélve arról, hogy kiválóan képzett tisztek irányították, köztük a kor valószínűleg két legkiválóbb hadvezére, Turenne és Condé. A velük szemben álló holland hadsereg összlétszáma alig haladta meg a 80 ezret, és ebben már benne volt az erődök helyőrsége is. Ütközetben a hollandok alig húszezer katonát tudtak volna csak felvonultatni a franciák ellen.
Jó ideje megszokottá vált, hogy a hagyományosan férfiszakmaként számon tartott területeken is jelen vannak a nők. Nincs ez másként a polgári repülésben sem, ahol a pilótafülkékben is egyre több a hölgy, ugyanakkor repülőműszaki területen ma még nem mondható általánosnak a foglalkoztatásuk. A kevés hazai kivétel egyike Ladányi-Ferenczik Barbara repülőgép-szerelő, aki közel tíz éve dolgozik elsősorban az Airbus A320-as típuscsalád gépein.
- Valóban nem sok nő dolgozik ezen a területen – értett egyet a fenti megállapítással Barbara, amikor a pályakezdésről és a motivációjáról kérdeztem. Nálunk a családban sem foglalkozott senki ezzel, viszont közel laktunk a repülőtérhez, és amikor kiálltunk a teraszra és néztük a gépeket, mindig mondtuk a testvéremmel, hogy olyan szakmánk lesz, ami kötődik a repüléshez. Az első diákmunkánk is a reptéren volt, a TNT-nél. Mondták is otthon hogy, ha rendesen dolgozunk, később biztos lesz munkánk a reptéren. Ez végül is bejött. Aztán ez az érdeklődés valahogy abbamaradt, és teljesen más irányú középiskolákba mentünk. Amikor végeztünk, már volt olyan lehetőség, hogy érettségi után egy szakmát térítésmentesen lehetett szerezni. A lehetőségek között ott volt a kétéves repülőgép-szerelő képzés Csepelen, a Kossuth Lajos Két Tanítási Nyelvű Műszaki Szakgimnáziumban. A követelmény mindössze az érettségi megléte volt, és nagyjából mindenkit felvettek, aki jelentkezett. Én is beiratkoztam, és nagyon-nagyon tetszett. Az első évben sokan voltunk, közel negyvenen, de a második évre kevesen maradtunk. A lemorzsolódás oka szerintem az volt, hogy a többséget egyáltalán nem érdekelte ez a szakma. Amikor 2017-ben végeztünk, nagyjából 20-22-en maradtunk és mára talán öten vagyunk a szakmában.
Amikor a lyoni Gestapo egykori főnökét kiadatása után életfogytiglani börtönre ítélték 1987-ben, a krónikák szerint Párizs és más francia nagyvárosok lesajnált külső kerületeiben a következő falfirka jelent meg az utcákon: "Barbie Franciaországban van! Massu mikor lesz majd Algériában?" A csipkelődő kedvű elkövetők, akik minden bizonnyal algériai származású helyi lakosok voltak - első vagy második generációs bevándorlók -, ugyanarra a körülményre hívták fel a figyelmet, mint Klaus Barbie (egyébként harcos kommunista) védőügyvédje: a véres kezű SS-százados módszerei lényegileg semmiben nem tértek el azoktól, melyeket bő egy évtizeddel később Algírban alkalmazott az ejtőernyős tábornok a függetlenségi háború idején.
Introduction: Warfare, Complexity, and the Expanding Environmental Dimension
Over the past four decades, security policy has undergone a profound transformation. What once centered primarily on kinetic military capabilities and traditional geopolitical rivalries has evolved into a multidimensional field shaped by technological innovation, global interdependence, and increasingly complex threat environments. Modern conflicts no longer unfold solely on conventional battlefields; they extend into cyberspace, critical infrastructure, supply chains, and the natural environment itself. As security challenges have diversified, so too has the need to understand the broader systemic consequences of military activity.
Within this expanding landscape, the environmental dimension of warfare has emerged as one of the most overlooked yet consequential aspects of contemporary security. While the immediate destruction caused by kinetic operations remains visible and devastating, the ecological footprint of modern warfare now extends far beyond explosions, troop movements, and territorial occupation. Advanced weapons systems rely on resource-intensive production processes, cyber operations can trigger cascading environmental failures, and post-conflict regions often face long-term ecological instability that undermines recovery and resilience.
Recognizing these dynamics is essential for any comprehensive analysis of modern security. Environmental degradation is not merely a byproduct of war; it is a strategic factor that shapes human security, economic stability, and geopolitical outcomes. As conflicts become more technologically sophisticated and globally interconnected, their environmental consequences grow more complex, more persistent, and more deeply embedded in the fabric of affected societies.
This publication examines the full spectrum of warfare’s environmental impacts—from immediate kinetic destruction to the hidden ecological costs of technological warfare and the long-term instability that follows in the wake of conflict. By integrating these dimensions, it seeks to highlight why environmental resilience must become a central pillar of contemporary security policy and military planning.
Transition to the Main Analysis
As the scope of security policy continues to expand, understanding the environmental implications of modern warfare becomes not only relevant but indispensable. The intersection between military activity and ecological stability is no longer a peripheral concern—it is a central component of contemporary security dynamics. The environmental footprint of conflict influences human health, economic recovery, resource availability, and long-term regional resilience. Yet despite its strategic significance, this dimension often remains underexamined in both academic discourse and policy planning.
To address this gap, the following analysis explores the environmental consequences of warfare across three interconnected layers. First, it examines the direct and immediate impacts of kinetic operations, where physical destruction and contamination shape the ecological landscape of conflict zones. Second, it investigates the hidden environmental costs embedded in technologically advanced forms of warfare, from resource-intensive production processes to the cascading ecological effects of cyber and electromagnetic operations. Finally, it considers the long-term instability that persists after hostilities end, revealing how environmental degradation can hinder reconstruction, exacerbate human insecurity, and perpetuate regional fragility.
By integrating these perspectives, the analysis provides a comprehensive understanding of how modern warfare reshapes the environment—and why environmental resilience must become a core element of future security strategies. What follows is an in depth exploration of these dynamics, tracing the full spectrum of ecological pressures generated by contemporary conflict.
Main Analysis: The Environmental Footprint of Modern Warfare
1. Direct Environmental Impacts of Kinetic Warfare
Conventional military operations remain a major source of acute environmental degradation. Explosive munitions contaminate soil with heavy metals and chemical residues, while the destruction of industrial facilities, fuel depots, and critical infrastructure releases hazardous substances into air and water systems. Forests and agricultural lands are often devastated, leading to habitat loss, reduced biodiversity, and long-term soil erosion. These effects are not confined to the duration of hostilities; unexploded ordnance and landmines can render large areas unusable for decades, preventing ecological recovery and safe human resettlement.
2. Hidden Ecological Costs of Technological Warfare
The shift toward high-tech military capabilities introduces new, often overlooked environmental pressures. The production of drones, precision-guided munitions, and advanced sensors depends heavily on rare earth elements, whose extraction is associated with severe ecological damage, including toxic waste and water contamination. Cyber operations, though seemingly intangible, can trigger physical consequences: attacks on power grids, water treatment facilities, or industrial control systems may lead to uncontrolled pollution events or prolonged service disruptions. Electromagnetic warfare can interfere with communication networks and energy systems, indirectly affecting environmental monitoring and emergency response mechanisms.
3. Long-Term Ecological Instability in Post-Conflict Regions
Beyond the immediate and technological impacts, modern warfare generates structural environmental instability that persists long after ceasefires. Displacement of populations places immense pressure on urban ecosystems, often overwhelming waste management, water supply, and energy systems. In conflict zones, environmental governance collapses, allowing illegal logging, unregulated mining, and uncontrolled waste dumping to flourish. Military bases and supply chains leave behind significant ecological footprints, including soil contamination, disrupted water flows, and long-term land degradation. These cumulative effects hinder sustainable reconstruction and increase vulnerability to future environmental crises.
Case Studies: Environmental Impacts Across Contemporary Conflict Zones
Case Study 1: The Russo‑Ukrainian War (2014–2024)
The conflict in Ukraine illustrates how modern warfare generates both immediate and systemic environmental damage. Kinetic strikes on industrial facilities, fuel depots, and chemical plants have released hazardous substances into soil and waterways. The destruction of the Kakhovka Dam in 2023 triggered widespread flooding, soil erosion, and long-term ecological disruption across the Dnipro basin. Drone warfare and electronic attacks have increased demand for rare earth elements, intensifying global extraction pressures far beyond the battlefield.
One of the most alarming ecological consequences has been the mass mortality of Black Sea dolphins. Marine biologists documented thousands of dead dolphins washing ashore in Ukraine, Romania, Bulgaria, and Turkey. The primary causes include acoustic trauma from naval sonar systems, underwater explosions, and the disruption of migratory and feeding patterns due to intensified military activity. The collapse of fish stocks in the northern Black Sea—driven by pollution, noise, and naval operations—further contributed to starvation and ecological stress. This phenomenon highlights how modern warfare affects not only terrestrial ecosystems but also marine biodiversity, with cascading consequences for regional ecological stability.
Case Study 2: The Syrian Civil War (2011–present)
Syria demonstrates how prolonged conflict erodes environmental governance. Years of fighting have devastated agricultural regions, accelerated deforestation, and contaminated water systems. The collapse of regulatory institutions enabled uncontrolled waste dumping, informal oil refining, and unregulated resource extraction. These activities have produced toxic emissions and soil degradation that will hinder recovery for decades.
Case Study 3: The Nagorno‑Karabakh Conflicts (1991–2023)
The recurring conflicts in Nagorno‑Karabakh highlight the long-term ecological consequences of militarized landscapes. Landmines and unexploded ordnance have rendered large areas inaccessible, preventing agricultural use and ecological restoration. Forest fires triggered by shelling have destroyed biodiversity-rich habitats. Soil contamination and disrupted water flows demonstrate how even short, high-intensity conflicts can produce enduring environmental instability.
Case Study 4: The Gulf War (1990–1991)
The Gulf War remains one of the most striking examples of deliberate environmental destruction. Retreating Iraqi forces set fire to more than 600 Kuwaiti oil wells, releasing millions of barrels of crude oil into the desert and the Persian Gulf. The resulting smoke plumes darkened regional skies for months, causing severe air pollution, acid rain, and long-term soil sterilization. Marine ecosystems suffered extensive contamination, and respiratory illnesses increased sharply among local populations. The Gulf War demonstrated how environmental devastation can be weaponized as part of military strategy.
Case Study 5: The Vietnam War (1955–1975)
The Vietnam War introduced the world to the concept of “ecocide.” The widespread use of herbicides such as Agent Orange destroyed millions of hectares of forest and farmland, causing irreversible biodiversity loss and long-term soil toxicity. Chemical contamination continues to affect human health and ecosystems decades later, with elevated cancer rates and birth defects documented in affected regions. This case exemplifies how environmental manipulation became a tactical instrument of warfare, with consequences that persist across generations.
Case Study 6: The Balkan Wars (1991–1999)
The wars accompanying the breakup of Yugoslavia revealed the deep interconnection between ethnic conflict, infrastructure destruction, and environmental collapse. Bombing campaigns targeted industrial zones, oil refineries, and chemical plants, releasing toxic substances into the Danube and other regional waterways. NATO air strikes on Serbia in 1999—including attacks on petrochemical facilities near Pančevo—caused severe air and soil contamination, with long-term health effects documented in surrounding communities. Deforestation and land degradation followed mass displacement, as refugees relied on wood for heating and temporary shelter. In Bosnia and Herzegovina, unexploded ordnance and landmines continue to threaten both human safety and ecological restoration efforts. The Balkan conflicts thus stand as a stark reminder that environmental damage can persist long after political borders are redrawn, shaping regional stability and public health for generations.
Policy Recommendations: Integrating Environmental Resilience into Security Strategy
Armed forces should incorporate environmental impact assessments into operational planning, including real-time monitoring of air, water, and soil quality in conflict zones.
Existing conventions require modernization to address cyber operations, critical infrastructure sabotage, and resource-intensive weapons production.
Defense industries must adopt cleaner production methods, reduce reliance on rare earth elements, and invest in recyclable materials.
Reconstruction programs should prioritize decontamination, reforestation, and restoration of water systems.
Regional organizations should establish joint monitoring mechanisms and coordinated ecological recovery initiatives.
Conclusion
Modern warfare has evolved into a complex, multidimensional phenomenon whose environmental consequences extend far beyond the battlefield. Kinetic operations inflict immediate ecological damage, technological warfare introduces hidden pressures, and long-term instability persists in post-conflict regions. Environmental resilience must become a central pillar of military planning, defense procurement, and post-conflict recovery. Only by addressing the full spectrum of warfare’s ecological footprint can states build sustainable security architectures capable of withstanding twenty-first-century challenges.
References (APA Style)
Balsari, S., Dresser, C., & Leaning, J. (2020). Environmental health in conflict and post-conflict settings. The Lancet, 395(10222), 1647–1657.
Belcher, O., Bigger, P., Neimark, B., & Kennelly, C. (2020). Hidden carbon costs of the “everywhere war”. Transactions of the Institute of British Geographers, 45(3), 506–521.
Darbyshire, E., & Weir, D. (2023). Environmental dimensions during and after the Nagorno Karabakh conflict of 2020. Integrated Environmental Assessment and Management, 19(2), 360–365.
Grimes, E. S., Kneer, M. L., & Berkowitz, J. F. (2024). Military activity and wetland dependent wildlife: A warfare ecology perspective. Integrated Environmental Assessment and Management, 20(6), 2153–2161.
Hailemariam, et al. (2024). Managing the environmental impacts of war: What can be learned from conflict vulnerable communities? Science of The Total Environment, 927, 171974.
International Committee of the Red Cross. (2022). Guidelines on the protection of the natural environment in armed conflict. ICRC Publishing.
Krampe, F. (2017). Sustainable peacebuilding and the environment. International Affairs, 93(1), 231–244.
Krampe, F., Kreutz, J., & Ide, T. (2025). Armed conflict causes long-lasting environmental harms. Environment and Security, 4(1), 3–17.
Murillo Sandoval, P. J. (2023). Disentangling the landscape during armed conflicts and post peace agreements. Integrated Environmental Assessment and Management, 19(2), 355–359.
UN Environment Programme. (2017). Environmental dimensions of armed conflict. United Nations.
Wenning, R. J., & Toma, T. D. (2023). Using US Natural Resource Damage Assessment to understand the environmental consequences of the war in Ukraine. Integrated Environmental Assessment and Management.
Zyck, S. A., & Muggah, R. (2013). Post-conflict reconstruction: Environmental challenges and opportunities. Journal of Peacebuilding & Development, 8(1), 74–79.
A The Environmental Footprint of Modern Warfare: A Comprehensive Analysis bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.