Vous êtes ici

Tiborublog

S'abonner à flux Tiborublog
Rendvédelemtörténet, biztonságpolitika és hadtörténelem, szórakoztatóan
Mis à jour : il y a 1 semaine 4 jours

Relikviák 3.0 – Litvánia

lun, 08/02/2016 - 19:15

Bevallom, túl sok közöm nem volt a litván rendőrséghez, de mivel itt is lapul egy-két személyes történet, úgy döntöttem, hogy ezzel az országgal folytatom a relikviás sorozatot. Persze dolgoztunk velük is, ráadásul nagyon eredményes munkák voltak (ha jól emlékszem három, illetve kettő és fél), de ez pont az a terület, amiről inkább nem írnék, maradjunk meg a nyilvánosságra hozható topikoknál, az is jópofa.

Szóval úgy kezdődött, hogy valamikor 2005 tavaszán pont egy vidéki melón voltam, amikor csörgött a mobilom és a titkárnő-kolléga (aki ezerszer, de inkább kétezerszer több volt, mint titkárnő, Klári, ha ezt olvasod, innen is kétezerszer puszillak és mégegyszer köszönök mindent!), szóval a kolléganő felhív és a következőt mondja: nem tudom, mit csinálsz éppen, de gondoltam szólok: jött egy hivatalos boríték, neked van címezve és a feladó a belügyminiszter. Felbontsam?

Mondjuk szerencsére éppen ültem. Április elsején már túl voltunk, Klári amúgy se poénkodna ilyesmivel, az meg fogalmilag kizárt, hogy ő valamit félreolvasson vagy félreértsen. Ettől függetlenül visszakérdeztem: a belügyminiszter? A Mónika?

Tudniillik éppen Lamperth Mónikának hívták az ügyeletes miniszterünket, ha még emlékszik valaki rá. Ha nem, akkor se vesztett túl sokat, ültek nála jobbak és hülyébbek is abban a székben.

– Igen, a Mónika – válaszolta Klári – Kinyissam?

Már ez is furcsa volt, hiszen nagyon kevés kivétellel a központi postázóban felbontották a hivatalos (és nem minősített) leveleket, tettek rá bélyegzőt, számot meg minden szart, de ehhez – úgy látszik – nem mertek nyúlni. Azért visszakérdeztem:

– Titkos vagy valami?

– Nem, de futár hozta.

Nabazmeg – gondoltam -, Mónika most vagy felkér valami államtitkári beosztásra, vagy valami ítélet van benne (de akkor csak lenne valami előképem a dologról), esetleg meghív egy fogadásra (ennél többre nem is mertem gondolni). Szóval ott ültem valahol a Dél-Dunántúlon egy úttalan úton a kocsiban, művelet előtti feszültségben és halványlila fingom nem volt, hogy mit akarhat tőlem, egy mezei osztályvezetőtől a belügyminiszter, ráadásul úgy, hogy – telibeszarva minden szabályt a szolgálati útról – nem a főnökeimen keresztül keres meg, hanem közvetlenül levelet ír. Mondtam Klárinak, hogy ne bontsa ki, de rejtse el, amíg visszaérek Pestre. Ki látta rajtad kívül? – kérdeztem még óvatosan, mert ismerem én a rendőrök pletykás száját, de megnyugtatott, hogy tőlünk senki, a futár meg már elment.

Nem húzom tovább: lebonyolítottuk a műveletet, sikeres volt, délután visszaindultunk a fővárosba, én kábé 180-as átlaggal (elévült, most már viszem a balhét), Klári természetesen megvárt. Leültem, ideadta a borítékot (tényleg a belügyminiszter szerepelt feladóként), megtapogattam és nem úgy tűnt, mintha C4 vagy trotil lenne benne, úgyhogy – kicsit talán szaporábban szedve a levegőt – felbontottam. Közben persze megint átfutott mindenféle a fejemen, de mivel a bejáratnál nem tepertek le a kommandósok és nem vették el a szolgálati fegyverem (nehéz is lett volna, szinte sose hordtam, majdnem mindig ott volt a páncélszekrényemben, néha lefújtam róla a port), szúrós szemű katonai ügyész se volt a környéken, aki a jogaimat ismertetné, szóval olyan nagy baj nem lehet.

És kiszedtem a borítékból ezt a levelet, aminek a lényegi részét ki is nagyítom, hogy el tudjátok olvasni. A lényege, hogy a miniszter megbízott, hogy egy magyar-litván kormányközi bizottság tagja legyek.

Csak ültem és néztem ki a fejemből, szerintem nagyon ostobán. Magyar-litván. Odafordultam Klárihoz:

– Te Klári, mijafasz közöm van nekem a litvánokhoz?

– Na épp ezt akartam kérdezni én is tőled – jött a logikus válasz.

Már jó késő volt, minden főnök hazament, ezzel a hülyeséggel nem akartam baszogatni őket, majd holnap. Még ott morfondíroztam egy kicsit magamban: mondjuk egy magyar-francia, magyar-belga, magyar-kanadai, magyar-román, magyar-amerikai vagy magyar-ír kormányközi bizottságban el tudtam volna képzelni magam (ezekkel az országokkal vagy volt konkrét együttműködésem, vagy ott képeztek ki, vagy beszéltem a nyelvet, vagy mindhárom), de mindez talán logikus lett volna, úgyhogy el is hessegettem magamtól a gondolatot, csak az motoszkált továbbra is bennem: mi a rézporos tekintetű isten csodáját (csúnyábban fogalmaztam, de azt nem akarom itt reprodukálni) fogok én ebben a bizottságban csinálni és egyáltalán: hogy kerültem én ide?

A valóság gyakran izgalmasabb a képzeletnél, néha azonban kiábrándítóbb annál. Másnap tisztázódott: egy hónappal korábban kijött egy ORFK utasítás arról, hogy (központi szerv lévén) nekünk is kell delegálnunk osztályvezetőket vagy ennél magasabb beosztásúakat mindenféle kormányközi szervezett bűnözés elleni bizottságba (volt ilyen vagy száz, nem túlzok). Természetesen a listán a jó helyek már rég elkeltek, a Teve utca lenyúlta őket, nekünk maradt a reszli, amin vagy olyan országok voltak, amiket egyetlen tábornok se talált meg a térképen, vagy olyanok, ahová egyetlen nagyfőnök se akart utazni (mert elvileg ezek a bizottságok évente-kétévente tartottak egy-egy ülést, felváltva a két országban). Naná, hogy a nyugati partnerek keltek el első körben, nekünk maradtak az ex-szoci barátok, közülük is azok, amelyek messze vannak és talán az afrikai ébredő nemzetek.

Hogy a magyar-románba ezek után miért nem kerültem be (nem hinném, hogy közelharc folyt volna érte az ORFK-n), ez nagy kérdőjel, hacsak nem attól féltek, hogy román kém vagyok és pont a bizottsági ülésen fogom elárulni a magyar államtitkokat. Ne röhögjetek, ilyen hírek is voltak rólam :-) Vagy lehet, hogy simán kizáró ok volt, ha valaki beszéli az adott nyelvet és ismeri a kultúrát, nem tudom. De nem lepne meg.

És mivel a feladat (maga a kijelölés) azonnalos volt, telefonon kellett bediktálni, én meg pont a fene se tudja, hol voltam (talán épp csúsztattam az elmúlt évi túlóráimat, mert nem nagyon fizették ki), hát gyorsan beírtak a magyar-litván bizottságba, engem meg valahogy elfelejtettek értesíteni, Klári se tudott róla, szóval elsikkadt az információ.

Hát így lettem a Magyar-Litván Szervezett Bűnözés Elleni Kormányközi Közös Bizottság magyar tagozatának a tagja.

A folytatás nem érdekes: valamikor 2005-ben volt egy ülés itt Pesten (aminél hiábavalóbb szócséplést én keveset láttam, pedig akkor már nem voltam kezdő), ahol legalább megismerkedtem jófej litván rendőrökkel (tőlük kaptam a midus balsamast, amiről itt írtam, na meg ezt a zászlót és kulcstartót, amit itt felül láthattok, a kulcstartó közeli fotója szarul sikerült, elnézést, de a litván rendőrcímert ábrázolja), aztán amikor Vilniusba kellett volna menni, én már átkerültem a Tanúvédelmi Szolgálathoz és nem is kaptam értesítést arról, hogy buli lesz. Vagy valaki beugrott helyettem, ezt se tartom kizártnak; legyen boldog és hosszú életet kívánok neki.

Szóval ez az én litván sztorim, remélem nem untátok. Ja, litván rendőrzászlóból van cserém is, érdeklődők érdeklődjenek..

Catégories: Biztonságpolitika

Relikviák 2.0 – FBI

dim, 07/02/2016 - 12:17

Az amerikai Szövetségi Nyomozó Iroda talán a világ legismertebb bűnüldöző szervezete. Sokak szerint méltán vívta ki magának ezt a renomét, mások szerint jelentős púder takarja a látszatnál szikárabb valóságot, de ez a poszt most nem vindikálja magának a jogot, hogy ebben a kérdésben egyértelmű állást foglaljon, csak egy-két emléktárgyat és szubjektív történetet szeretnék nyilvánosan megosztani veletek, amelyek az FBI-jal (FBI-vel?) kapcsolatosak.

Az elmúlt 25 évben egy magyar rendőr számára igazán nem volt kihívás valódi, hús-vér FBI-ügynökkel találkozni: jó húsz éve rendszeresen megfordulnak az ORFK környékén, ők üzemeltetik a budapesti Nemzetközi Rendészeti Akadémiát (ILEA), amiről külön poszt is lesz, na és az én időmben a Szervezett Bűnözés Elleni Igazgatóságon (ez volt a jelenlegi Nemzeti Nyomozó Iroda jogelődje) külön szervezeti egység is volt, ahol 4-5 amerikai kolléga is dolgozott, hivatalosan a “nemzetközi szervezett bűnözés elleni koordinált, magyar-amerikai rendőri fellépés” elősegítése érdekében. Hogy a derék jenkik úgy igazából mit (és miért) is csináltak, most ne feszegessük, nem vagyunk konteósok.

Ez itt felül nem söröskupak, noha erősen úgy néz ki (és milyen kúl lenne, ha tényleg az lenne), hanem egy apró kitűző, csak kinagyítottam.

Idehaza is dolgoztam velük, elég sok sört megittunk együtt, sokat beszélgettünk és azt kell mondanom, hogy összességében (sok kollégámmal ellentétben) nem volt semmi bajom a srácokkal. Persze egészen más szakmai srófra jár az agyuk, mint nekünk. Nyomulósak, határozottak és kategorikusak voltak, minden megnyilvánulásukból sütött az, amit csak az idióták vehettek rossznéven: az amerikai (értsd: FBI) érdekek abszolút és megkérdőjelezhetetlen prioritást élveztek, minden más csak ezután jött. 

Jártam Washingtonban a híres Hoover-épületben (itt van a főhadiszállásuk, úgy egy kilométernyire a Fehér Háztól) és a legalább ilyen híres quanticói kiképzőbázisukon is, mindkettő igazi élmény volt. Quanticóban például találkoztam a túszmentő teammel (róluk itt írtam) és meghallgattam az egyik viselkedéskutatójuk előadását, ami arról szólt, hogy miben hasonlítanak a szervezett bűnözői körökbe beépült mélyfedésű ügynökök a bűnözőkhöz. A központjuk tetőteraszáról meg (ahová még mindig ki lehet surranni cigizni, noha nekem úgy tűnt, hogy az itt dolgozó mintegy kétezer FBI-alkalmazottból maximum tucatnyian dohányoznak és vagy mindegyikük családneve magánhangzóban végződik, vagy a keresztnevük José) ritka látványos kilátás nyílik az amerikai fővárosra, ahol még mindig hatályos az az 1910-ből származó városrendezési szabály, amely szerint egy épület maximum 20 lábbal (kábé 6,5 méterrel) lehet magasabb, mint annak az utcának a szélessége, melynek telkére építik.

A Hoover Buildingen belül egy pillanatra se maradhattam egyedül; amikor budira mentem, az ajtóban várt Charley. És még csak nem is panaszkodhattam (ami amúgy eszem ágában se volt), mert a státuszom szerint “egykísérős látogató” voltam; Charley elmondása szerint vannak országok, amelyek állampolgárainak fejenként minimum két kísérő jár, amíg az épületben vannak. Ez nem feltétlenül udvariasság és nem is a vendégek biztonsága miatt van (lássuk be, nem túl valószínű, hogy a világ egyik legjobban őrzött, legsűrűbben bekamerázott épületében bárki rátámadna mondjuk egy kínai vagy orosz rendőrtisztre és elvennék a pénztárcáját), hanem úgy vannak vele, hogy barátság ide vagy oda, az ördög nem alszik.

Az FBI 35 ezer alkalmazottjára évente 8-9 milliárd dollárt költenek, a 45 ezer fős Magyar Rendőrségre nem egészen egymilliárdot (260 milliárd forintot). Hogy ne kelljen mindenféle hármasszabállyal bajlódnotok, gyorsan elárulom, hogy egy FBI-munkatársra tízszer több lóvé jut, mint egy magyar rendőrre. Így könnyű – mondhatná bárki és majdnem igaza is lenne. Azért csak majdnem, mert – ahogy én láttam – a pénzbőség egy kicsit elkényelmesíti az embert, ellustítja az agyát. Ezzel nem azt akarom mondani persze, hogy az ügynökök szakmailag gyengébbek lennének nálunk, csak azt, hogy (véleményem szerint) kreativitás és ötletek tekintetében a kelet-európai zsaruk jobbak, mint a Hoover-fiúk. Hogy úgy mondjam: gesztenyepürét nem nagy kunszt készíteni, ha van szelídgesztenyéd, de erre mifelénk a szüleink még tudták, hogy pépesített babból, két krumpliból és néhány dióból is megcsinálható. Sorry guys, ti sose tudtatok finggal pirostojást festeni.

De térjünk vissza a relikviákhoz, elvégre ezért vagyunk itt. Kaptam tőlük emlékérmet, apró kitűzőket, nyakkendőtűt, matricákat, golyóstollat, bögrét, kulcstartót és pólót is; a bögre már eltört, a kulcstartót elvesztettem a kulccsal együtt, a pólót rég elviseltem. Na és persze okleveleket is adtak, az egyiket most be is mutatom. Az egyik cimborának, akinek pont akkoriban született gyereke (konkrétan a feleségének, de ez sejthető volt), hoztam egy partedlit, amit a Hoover szuvenyírshopjában vettem (az is van benne), s amin az FBI címere alatt az volt olvasható, hogy FBI agent in progress, vagy valami hasonló.

Nem hagyhatom szó nélkül az FBI által előszeretettel osztogatott gyűrűs-kapcsos jegyzetfüzeteket és csiptetős felírótáblákat, amikkel csak az a gond, hogy az amerikai szabványméretek eltérnek az európaitól, ezért ezekkel az idehaza kapható A4-es papírok nem használhatóak.   

Amikor hazajöttem és kialudtam magam, a főnököm (egészen pontosan: a főnököm főnöke, aki akkor még nem volt tábornok) azonnal hívatott. Na – gondoltam -, végre valaki, akit érdekel, hogy szakmai szempontból mivel lettem gazdagabb és kíváncsi arra, hogy milyen amerikai módszereket lehetne esetleg átvenni, ilyesmi. Hát innen is látszik, hogy milyen balfasz voltam: a góré arról faggatott, hogy mennyi zsebpénzt adtak a jenkik és hogy hol lehet olcsón bevásárolni Washingtonban, ugyanis egy szakmai delegáció tagjaként éppen egy amerikai hivatalos útra készült.

Catégories: Biztonságpolitika

Relikviák 1.0 – ESIPN

sam, 06/02/2016 - 01:51

Sehol nem írja, hogy időrendi sorrendben kellene előszedni a cuccost, nem is ez lesz a vezénylőelv, de most mégiscsak az ESIPN lesz az első a sorban. Hogy miért? Hát mert 1991/1992-ben itt, hivatalos nevén a Francia Nemzeti Rendőrség Bűnügyi Felügyelőképző Főiskoláján (2013 óta ENSP, mert központosítottak és most már egyetlen intézmény képzi a bűnügyes és az egyenruhás tiszteket) szereztem meg az első külföldi rendőri relikviáimat. Ja, ide jártam oskolába.

A franciák a rendszerváltás után az elsők között voltak, akik felajánlották a Magyar Rendőrségnek, hogy szívesen kiképeznek már gyakorló rendőröket arra, hogyan csinálják ezt a szakmát francia földön. Én bűnügyes voltam, tehát a bűnügyi felügyelőképzőre iskoláztak be. Szerencsémre már elég jól beszéltem franciául, úgyhogy egy hathetes szaknyelvi felkészítő után tíz kollégával együtt elkezdtük a sulit, mint legelső magyar kontingens. Bevallom, nem tudom százasra, hogy utánunk voltak-e mások is; úgy rémlik, hogy igen, még két vagy három eresztés, aztán bezárt a bazár. Biztos elfogytak a franciául beszélő magyar rendőrök.

Ez a Cannes-Écluse egy falu a Yonne folyó mentén, Párizstól úgy 60-70 kilométerre és a bentlakásos rendőriskola az egyetlen említésre méltó ojjektuma. A suli amúgy 17 hektáron terül el, minden van benne, ami egy ilyen iskolába kell, a sportpályáktól a lőtéren keresztül a kocsmáig és a flippergépekig, és ami nagyon fontos: már a kilencvenes évek elején egyszemélyes szobák voltak, nem kellett más lábszagát kerülgetnünk. Minket magyarokat jól szétszórtak, mindenki más-más szakaszba került (én a huszonhetesbe), úgyhogy kénytelenek voltunk franciákkal (és néhány afrikai országból érkező hasonszőrűekkel) haverkodni. Volt, akinek sikerült, s volt, akinek kevésbé volt erre ingerenciája, de nem is ez a lényeg. Szóval tanultunk, a végén levizsgáztunk, csak gépírásból, valami nemzetbiztonsági szarságból és angolból kaptunk felmentést, amúgy ugyanazt kérték számon tőlünk, mint a franciáktól. Én (ha memóriám nem csal) 78%-os lettem, ami azért nem rossz. Emlékszem, a diplomaosztó után külön bementem a titkárságra, mert elfelejtettek sorszámot tenni rá. Mondtam nekik, hogy az márpedig kell, mert én Kelet-Európából jöttem és ott az a hivatalos irat, amin nincs sorszám, pecsét és legalább két aláírás, az szart se ér, engem meg agyonlőnek, ha ezzel így megyek haza. Azt felelték, hogy sorszámot tudnak adni, de még egy aláírást az iskola igazgatójáé mellé sajnos nem, a pecsét viszont az ott van, remélik nem lesz bajom. Innen is látszik, hogy mennyire más a francia humorérzék.   

Persze sorszám ide vagy oda, idehaza a diplomámmal (amint Toborként szerepelek, de esküszöm, hogy én kaptam) fix kitörölhettem a seggem: senkit nem érdekelt, hogy hol voltam és mit csináltam egy évig. Írtam egy háromsoros jelentést, hogy elvégeztem a francia felügyelőképzőt, szolgálattételre jelentkezem, oszt jónapot. Senki soha meg nem kérdezte, hogy mégis mit tanultam, mi volt a jó, mit lehetne esetleg átvenni. Soha, senki. A személyügyes a BRFK-ról (akkor még a VI-VII. kerületi Rendőrkapitányságon dolgoztam) elhajtott, amikor be akartam mutatni. “Maga mit akar ezzel, mit csináljak vele?” – kérdezte felháborodottan a néni, aki ilyet még nem látott, pedig még a leckekönyv-kivonatot is kikértem a franciáktól és bevittem neki. Ezen a tantárgyakon és az óraszámon kívül (itt felül) látszanak a jegyeim is (itt alul), amik azért előrevetítették a majdani szakmai érdeklődésemet és pályámat: közigazgatásrendészetből például 13-ast kaptam (Franciaországban 1-től 20-ig osztályoznak, a 20-as a maximális jegy, a 9-es és ettől lefelé bukó), polgári jogból 15-öst, rendőri hírszerzésből viszont kétszer 18-ast. Ja, emberi szabadságjogokból egy 15-öst és egy 11-est osztottak ki, ez utóbbit gondolom azért, mert év közben vagy kétszer összevitatkoztam a külső előadóval, valami köcsög ügyvéddel: egy kicsit eltérően láttunk bizonyos szabadságjogi alapkérdéseket. Arra már nem emlékszem, hogy a legutolsó, “önvédelem” című tantárgyból miért szerepel jegyként 4,75 és 0,13. Szerintem valamit vagy elbasztak, vagy ezt másként osztályozták, de ez legyen a legnagyobb problémájuk nekik is és nekem is. Nem mondom, hogy én voltam a legnagyobb verekedős császár, de egy 1-től 20-ig terjedő skálán azért jobb voltam, mint 0,13. Amúgy ebben a self-défense-ban az úgynevezett “francia box” volt a fő csapásirány, olyasmi, mint a thai box, rúgni is lehet. Még kesztyűt is vettem hozzá, ma is megvan valahol.

Megkérdeztem az akkori főnökömet (Horváth Dénes r. alezredes, bűnügyi osztályvezető, ritka normális arc volt, nagyon kedveltem): főnök, tényleg totál elbasztam ezt az évet, nem érek vele semmit? Rámnézett és azt válaszolta: ne hülyéskedj, szerintem te két hónap múlva már nem itt fogsz dolgozni.

Mondjuk igaza lett.

Utána el kellett végeznem a Rendőrtiszti Főiskolát, de ez egy másik történet. A francia diplomámra soha senki nem volt kíváncsi (úgy értem idehaza, külföldön azért hálistennek jegyezték). Ja, azért ne legyek igazságtalan: valami oktatásügyi rendeletre hivatkozva végül elértem, hogy felsőfokú, szakmai anyaggal bővített C típusú nyelvvizsgának betudták, úgyhogy miután átkerültem az ORFK Szervezett Bűnözés Elleni Szolgálatához (1992 őszétől), ott erre hivatkozva már kaptam nyelvpótlékot (köszönet érte Vajda Évikének, anyagi tisztünknek és mindenesünknek, aki addig baszogatta az ORFK-t, amíg azok beadták a derekukat).

Catégories: Biztonságpolitika

Relikviák – pilot

ven, 05/02/2016 - 18:28

A Rendőrségnél eltöltött éveim (nettó 19, bruttó 24, szuperbruttó 29) után egy csomó olyan apró szuvenyírrel távoztam a Cégtől, amiket vagy külföldön kaptam ottani kollégáktól, amikor munkaügyben kiutaztam, vagy akkor, amikor ők jöttek hozzánk. Szerencsém volt, elég sokat dolgoztam együtt külföldiekkel, idehaza és határokon túl egyaránt. Most pedig úgy döntöttem, hogy ezek fotóját szép lassan felpakolom ide, hátha rajtam kívül más is szívesen megnézi az ilyesmiket; amikor tesztjelleggel a Facebookon megosztottam néhányat, elég sokan szerették. Ha van hozzájuk kapcsolódó sztorim (általában van), és ha ezek a sztorik elmesélhetőek (általában azok), akkor ezekkel fogom fűszerezni a látványt. Egy kis magamutogatás is lesz a dologban, de hát ilyenek a bloggerek: szeretik döngetni a mellkasukat.

Amúgy kurvasok dolgot gyűjtöttem (és gyűjtök) ám, a telefonkártyától a gyufásdobozcímkéken át a katonai és rendőri kitűzőkig és más biszbaszokig. Ha jók lesztek, azokról is felteszek majd alkalomadtán egy-egy képet (nem azért, de vannak köztük nagyon fasza darabok is).

Alapesetben a relikviák természetesen nem eladóak, de ha egyikből-másikból esetleg lenne duplikátum, azt jelezni fogom és barter keretein belül cserealapot képezhet. Itt jobboldalt görgess egy kicsit lejjebb, majd a “Kategória” dobozban a “Gyűjtemény”-re kell kattintanod, ha az ezzel foglalkozó posztok érdekelnek, de hallgass rám, mert jót akarok neked: érdemes az egész blogot olvasgatni.  

Catégories: Biztonságpolitika

Könyvajánló: Kémek krémje

lun, 12/10/2015 - 10:31

Kedves Tiborublog-olvasó,

elérkezett az idő, hogy egy olyan hardcopy könyvet ajánljak a műértő közönség megtisztelő figyelmébe, melynek alapját az évek során itt megjelent egyik belső sorozat általam írt posztjai jelentik. Azok a posztok, amelyekben híres (vagy éppen hírhedt) titkosszolgálati emberek rövid életrajzát dolgoztam fel közérthető, könnyed, ugyanakkor (reményeim szerint) informatív és szórakoztató formában.

Minden olyan esetben, amikor blogposztokból készült kötetek kerülnek a könyvesboltok polcaira (márpedig van jónéhány), akadnak kétkedők, akik megkérdezik: ki a fene fogja ezeket megvenni, amikor a tartalmuk (legalábbis ennek jelentős része) akadály és költségek nélkül olvasható a neten? Nos, az elmúlt években többször bizonyítást nyert az a tétel, mely szerint (hála istennek!) még mindig sokan gondolják úgy, hogy interaktivitás ide, kommentelési lehetőség oda, egy igazi papírkönyv a polcon mégiscsak más, mint a monitort (vagy a tablet, esetleg a mobiltelefon kijelzőjét) bámulni.

Azt is tegyük hozzá: a Kémek krémje fejezetei (a blogon megjelent eredeti verziókhoz képest) aktualizáltak, kibővítettek (van, amelyik több, mint 20%-kal hosszabb, mint az eredeti poszt), na és a könyv tartalmaz olyan írásokat is, amelyek sem itt, sem máshol nem jelentek még meg. Arról nem is beszélve, hogy a végén van egy 41 címből álló, általam a cikkek írása során felhasznált irodalom (ebből 28 magyar nyelvű) mindazoknak, akik kedvet kapnának további olvasásra és elmélyülésre.

De miről is szól a könyv? Nos, a legegyszerűbb, ha ideteszem a hátsó borító képét, ahol néhány mondatban megfogalmaztam, hogy miről is van szó: rövid (esetenként 3500-5500 szavas) életrajzok és pályaívek a kémszakma kiemelkedő képviselőiről (szám szerint úgy húszról), illetve négy további írás, amelyekben anégy legismertebb hírszerző szolgálat (az amerikai, az orosz, a brit és az izraeli) bemutatására vállalkoztam. Persze én is tudom, hogy – mondjuk – a Moszadról több tízezer oldalt összeírtak már, de ennek ellenére bízom abban, hogy az én 1300, róla szóló szavam akkor is tud tíz perc szórakoztató ismeretterjesztést nyújtani az olvasónak, ha teljesen otthon van a témában.

Arról nem is beszélve, hogy a kötet kiváló ajándék lehet minden olyan ismerősnek és barátnak, akiről nem tudjuk pontosan, hogy hol dolgozik, de nagy valószínűség szerint nem üzletkötő és nem is szabadúszó újságíró, mint ahogy állítja. Nincs más teendő, csak kacsintva átadni és megfigyelni a reakcióját. 

Nem akarom húzni az időt, ezért már csak annyit tennék hozzá, hogy a könyv már megrendelhető az Alexandra, a Libri, a Líra és a Bookline webshopjaiban, de a valódi könyvesboltokban is elérhető. Mindenki kiválaszthatja a neki legrokonszenvesebb beszerzési módot és helyszínt, s ha netán még egy dedikációra is igényt tartasz, esetleg szívesen részt vennél egy tematikus beszélgetésen a könyv kapcsán, kísérd figyelemmel a Tiborublog Facebook-oldalát (illetve ezt a blogot), mert ezekről a helyekről értesülhetsz azokról a rendezvényekről, ahol személyesen is találkozhatunk a közeljövőben.

Kellemes olvasást, jó szórakozást kívánok: 

tiboru 

Catégories: Biztonságpolitika

Charlie Hebdo – néhány kósza gondolat

dim, 11/01/2015 - 00:47

Az elmúlt nem egészen 100 órában (atyavilág, csak négy napja történt a párizsi mészárlás, nekem úgy tűnik, mintha hetek óta erről beszélgetnénk!) rengeteg sajtótermék és majdnem minden, magára valamit is adó blogger kifejtette véleményét a Charlie Hebdóról, az iszlámról, a szólásszabadságról, továbbá a francia rendészeti szervek kiképzési fokáról, az Új Világrendről és arról, hogy új korszak köszöntött-e be Európában a történtek hatására (hogy csak a fontosabb topikokat említsem). Nagy volt a kísértés tehát, hogy (a konteós kommentposzton kívül) reagáljak-e még bármit az esettel kapcsolatban. Aztán – mi tagadás – sokan kapacitáltak, hogy mondjam meg én is a magamét. Végül gyengének bizonyultam és nekiálltam ennek az írásnak, ami végül persze egyáltalán nem olyan lett, mint amilyennek eredetileg szántam, de most már dög vagyok átírni, elégedjetek meg ezzel.

Nem mintha nem lenne mindenki számára világos, de fő a tutiság, ezért itt is leszögezem: a posztban olvasható megállapítások kizárólag személyemhez köthetők, csak az én véleményem tükrözik, s ezeket nem kinyilatkoztatásnak, mások kioktatásának szánom. Ha mondataim egynémelyike szembemenne azzal, amit néhány jónevű szakértő és/vagy újságíró, esetleg blogger írt és mondott az elmúlt napokban, hát istenem, van ilyen. Én is túlélem, ők is ezt fogják tenni.

Hogy mi és hogyan is történt szerda délelőtt 11.00 órától addig a pillanatig, amikor ezt a posztot élesítem, szerintem nagyjából mindenki tudja, a kronológiai eseménysorra nem fogok sok pixelt és bitet pazarolni, inkább tematikusan érintek néhány, szerintem fontos, ehhez kapcsolódó aspektust. Különösebben szoros időrendiséget ne keressetek a pontok között, olyan lesz ez a poszt, mint a konteókönyvek: az írások/pontok bármilyen sorrendben olvashatók.

1.) A francia rendvédelmi szervek és a megelőzés csődje

A Cinken még szerda késő délután kommenteltem tíz sort, amit két nappal később (a legnagyobb meglepetésemre) az Index újságírója mintegy kiindulási pontot ragadott meg, amikor egy hosszabb cikkben járta körül ugyanazt a kérdéskört, mindenféle tekintélyes szakértőkkel történő konzultációt követően. Annak ellenére, hogy a szerző, Dezső András a cikk egyik későbbi mondatában finoman engem is lehülyézett („…amikor magukat szakértőknek kiadó emberek azon hüledeznek, hogy miért mondott csütörtököt most épp az iszlamistákra mindig is árgus szemekkel figyelő francia titkosszolgálat”), nem vele kívánok vitatkozni, csak pontosítanék néhány apróságot.

Maga a komment (amire az Indexen kívül a Heti Válasz is felfigyelt) a következő volt:

Kurvára aggasztó, hogy a francia elhárítás mondott ekkora csütörtököt. A DGSE (a francia hírszerzés) és a pár éve példa nélküli módon centralizált elhárítás (a DGSI) volt a nyugati gumitalpúak közül az, amelyik (történelmi okokból) talán a legjobb pozíciókkal rendelkezett egyrészt a Közel-Keleten, másrészt az arab/muzulmán világban. Hogy mást ne mondjak, kevesebben gyűlölték őket arrafelé, mint az amerikaiakat vagy a briteket. És náluk a HUMINT sose szorult annyira vissza, mint a jenkiknél, még a kilencvenes években sem.

Namármost: ha ők csődöt mondtak egy ilyen horderejű terrorcselekmény előkészületeinek előzetes feltérképezésében, ha az ő informátoraik nem jelezték a készülő veszélyt, ha az ő elemzőiknek nem szúrt szemet valami, akkor nagyon nagy baj van. Mert akkor mit várjunk a német, a lengyel vagy a magyar szolgálatoktól, ha komolyra fordul a helyzet?

A véleményem változatlan: ebben az ügyben a francia titkosszolgálatok márpedig csődöt mondtak, többszörösen is. Azt senki nem állította, hogy egy demokráciában a terrorizmus elleni hatóságok képesek létrehozni a totális elhárítást; ezt még a combosabb diktatúrák közül sem sikerül mindegyiknek megvalósítaniuk. Mindenki ismeri Fülig Jimmy örökérvényű mondását a pofonról és a közlekedési rendőrről, s én sem azt várom a DGSI-től, hogy minden radikális francia muszlimot 24/7-ben figyeljenek. A Kouachi fivérek azonban (ha hinni lehet a híreknek) nem átlagos hőbörgők voltak: az idősebbik testvérről, Saïdról tudták, hogy Jemenben az Al-Kaida kiképzőtáborában töltött több hónapot, Chérif (a fiatalabbik) pedig 18 hónapot ült is dzsihádista előkészület miatt. Arról nem is beszélve, hogy 2004 óta mindkettőjüknek vastag dossziéja volt a terrorelhárításnál, mert rendszeresen látogatták a legvéresszájúbb párizsi imám, Farid Benyettou uszító előadásait.

Csak közvetetten tartozik ide, de mivel releváns infó, leírom: amikor annó, sok-sok évvel ezelőtt Franciaországban tanultam a rendőrszakmát, az úgynevezett gyakorló szolgálat keretein belül néhány napot eltöltöttem az akkoriban a Renseignements Généreaux nevet viselő belső elhárításnál is, ahol szájtátva láttam, hogy az RG (erzsé) milyen nyilvántartásokkal rendelkezik és milyen erőket, eszközöket és módszereket vet be (teljesen legálisan) azokkal szemben, akik a francia állam belső ellenségeinek minősültek, többek között a mindenféle vallási, regionális és etnikai szélsőséges egyének és csoportok ellen. Anélkül, hogy belemennék részletekbe, csak annyit mondok, hogy a kilencvenes évek elején-közepén idehaza a tökénél fogva lógatták volna fel azt a rendőri (pláne titkosszolgálati) vezetőt, aki a negyedét engedélyezi azoknak a (túlnyomó részt titkos) intézkedéseknek, amit az erzsések végrehajtottak a kor felforgató elemeivel szemben (noha az akkoriak a mostaniakhoz képest Gandhik és Teréz anyák voltak).

Szóval elhiszem én, hogy a DGSI (amelybe azóta az RG is beleolvadt) nem tud minden célszemélyt folyamatosan megfigyelni és mindegyik mellé egy-egy informátort telepíteni, elvégre gazdálkodnia kell a rendelkezésére álló erőforrásokkal, de egy titkosszolgálatnak a figyelőkön, a lehallgatókon és a „hálózati karbantartókon” kívül azért vannak professzionális értékelői és elemzői, hogy hatékonyan értékeljenek és elemezzenek, majd letegyék a javaslatot a főnökeik asztalára: Patron, XY feldolgozását szerintem most lehet egy kicsit szüneteltetni, ZU-ról viszont egyre érdekesebb dolgok derülnek ki, úgyhogy csoportosítsuk át a kapacitást ez utóbbira.

Ha korlátlan erőforrások állnának rendelkezésre, a terrorelhárítási meló kábé annyira lenne nehéz és felelősségteljes, mint a szotyiárusítás vagy az avargereblyézés. Egy közepesen fejlett értelmű csimpánz is tudná koordinálni egy ország belső biztonsági szerveinek munkáját, ha minden gyanús személyre jutna két megbízható informátor (az egyik lehetőleg az illető legjobb barátja legyen), a célos minden telefonját valós időben hallgatná egy teljes team, s mindegyik target person feje fölött a nap 24 órájában ott körözne egy drón, akárcsak a 24 vagy a Homeland című dokumentumsorozatok epizódjaiban. A büdös valóság azonban nem pont ilyen (Franciaországban sem), s az ilyen típusú professzionalizmus pont ott kezdődik, hogy a megfelelő célszemélyekre irányítom a szervezet erőforrásait.

Na ezért bátorkodtam azt mondani, hogy ha a szélsőséges muszlimok elleni harcban sok évtizedes rutinra szert tett franciák ekkorát hibáztak, akkor nagy gond van. Nem a totális elhárítást kértem számon, hanem az általuk végzett értékelő-elemző munka hatékonyságát kérdőjeleztem meg, ami csak részben anyagi-pénzügyi kérdés.

És igen, én is ismerem a bon mot-t, amivel úgy ezer éve minden titkosszolgálati vezető takarózik, amikor szar kerül a palacsintába és meg kell magyarázniuk a kudarcot: „Nekünk száz esetből egyszer sem szabad hibáznunk, az ellenségnek belefér, ha százból 99-szer nem jön össze; nekik az is siker, ha 1%-os eredményességgel dolgoznak”. Mit is lehet ehhez empatikusan hozzátenni? Hát igen, kemény terep ez a popszakma, viszont engem, mint adófizetőt csak az érdekel, hogy felrobbantják-e a metrót, vagy bemehetek-e egy moziba a családommal anélkül, hogy mérges gázokat vezessenek a szellőzőjáratokba. A százalékok nagyon komoly dolgok, de ezekkel az éves összefoglaló jelentésben tessenek dobálózni, biztosan faszán néznek ki a statisztikai fejezetben. A politikai vezetés utál sokat olvasni, viszont IMÁDJA a statisztikákat és a táblázatokat.

2.) Profik vagy pancserek

Komoly, már-már össztársadalmi polemizálás folyt arról is, hogy a Kouachi-fivérek profik voltak-e vagy amatőrök. Magyar internetfogyasztók százezrei nézték meg kockáról kockára a videókat, s a sarki újságostól kezdve az újpesti piacon lángost árusító lányokon és a sárbogárdi gyepmesteren keresztül a TEK főigazgatójáig mindenki megmondta a frankót, úgyhogy újat mondani én se tudok. Szerintem (a rendelkezésemre álló információk alapján) lövészetben kifejezetten profik voltak, utcai és épületharcászatban gyenge közepesek, felderítésben (műveleti előkészítésben) pedig olyan szánalmasat produkáltak, hogy elégtelent is csak erős jóindulattal adnék nekik. Innen is gondolom, hogy legalább még két bűntársuk lehetett, s ha én lennék a terrorszervezet illetékes vezetője, a Kouachi-sejt műveletirányítóját (ha még életben van és ha egyáltalán volt ilyen) azonnal felmenteném a terepmunka alól és az Al-Kaida (vagy az ISIS) konyhájára osztanám be krumplit pucolni.

3.) A HUMINT-kérdés

Úgy 14 éve koptatják a közhelyet, mely szerint a 9/11 talán nem következik be, ha az amerikaiak nem hanyagolják a közvetlen emberi erőforrásokkal végrehajtott hírszerzést (ez a HUMINT, magyarul az informátorok által hozott hírek összegyűjtése és felhasználása) és nem fókuszálnak annyira a technológiai módszerekre (ELINT, COMINT, IMINT, SIGINT, de nem fárasztok senkit tovább, van még ezekből bőven). Szakértők és laikusok előszeretettel idézték (és idézik) fel az afgán hegyek között szamárháton közlekedő futár már-már idilli képét, aki az egyik barlangból a másikba viszi a papírlapra írt instrukciókat és a borítékokba tett készpénzt, amit aztán több lépcsőben, hasonlóképpen továbbítanak a parancsnoki lánc legvégén található beosztott közkatonákig. Se mobiltelefon, se számítógép, se banki átutalás, se térfigyelő kamera, se traffipax, se határregisztráció, se okmánynyilvántartás. Semmi, csak a hegyek és a cédulát vivő csávó, aki ha tudja is, hogy pár ezer méterrel a feje fölött ott köröz a drón, melynek kamerájával a szamáron élősködő bolhákat is meg lehet számolni valós időben Fort Meade-ben vagy Langley-ben, azt is tudja, hogy ebben a helyzetben a technika fix szart se ér.

Nakérem, még ha ez a fentiekben vázolt életkép extrém helyzetet örökít is meg, mintegy állatorvosi szamárként pedagógiailag tökéletesen alkalmas arra, hogy a laikusok számára is érzékeltessük: vannak szituációk, amikor egy havi 100-500 (oké, legyen 1000) dollárt kereső, jó helyen lévő informátor többet ér a Cégnek, mint egy ötmillió dollárba kerülő drón, vagy egy tízszer ennyibe kóstáló kémműhold, amelyet havi 5-7 ezer dolláros fizetésű technikusok üzemeltetnek.

Ha valaki azt mondaná, hogy oké, de Európa az nem Afganisztán, mifelénk nem lehet elbújni a Nagy Testvér figyelő tekintete elől, nos, annak én csak annyit mondok, hogy kisebb léptékben ugyan, de az előző bekezdésben felvázolt helyzet idehaza is előfordul. Európában is megoldható, hogy a rosszban sántikálók kikerüljék a technológiai megfigyelés (a rengeteg …INT) számos csapdáját, s akik ellen kizárólag a HUMINT hozhat értékelhető eredményeket. Nekem ez régi vesszőparipám, persze én a bűnügyi területre értettem, de meglepne, ha a titkosszolgálatiaknak más lenne a véleménye. Idehaza is volt egy időszak, amikor a vezetők annyira begerjedtek a korszerű (számítás)technika vívmányaitól, hogy a HUMINT-ot finoman elkezdték hanyagolni, illetve az olyan habókosok rögeszméjének tudták be, mint néhány kiváló egykori kollégám és én. Hogy mostanában mi a helyzet, fogalmam sincs (karosszék-nyomozóként kívülről és távolról figyelem csak a rendszert), csak reménykedni tudok, hogy a szakmaiság nyelvét beszélőkre is odafigyelnek néha, nem csak az önpúderben jeleskedő lufifújogatókra.

És hogy mindennek mi a köze a párizsi eseményekhez? Hát csak annyi, hogy a hosszasan elnyúló átszervezési folyamat, ami az elmúlt három-négy évben a francia (terror)elhárítást jellemezte, bizony negatív következményekkel is járt. Név nélkül nyilatkozó francia nyomozók és elhárítók kesergéseit olvasgattam a net sötét bugyraiban, s ők bizony már egy-másfél évvel ezelőtt arról panaszkodtak, hogy az informátoraik egy részének teleszaladt a zsákja azzal, hogy egyik szervezettől a másikhoz kerültek, hogy volt olyan együttműködő, aki egy éven belül a harmadik tartótisztet kapta, s bizony sokan beintettek a cégnek, a nagy bizonytalanság miatt meg elég nehezen ment az újak beszervezése Persze bizonyítani nem tudom, hogy a sorozatos fúziók, leválások, átszervezések és újraátszervezések, leszerelések és átcsoportosítások közvetlen kapcsolatban vannak a január 7-i tragédiával, de hogy ez utóbbi nem független az előzményektől, az tutkó.

Innen is felhívom az illetékesek figyelmét (noha biztos vagyok abban, hogy ők is tudják, ha szakemberek): nagy gáz lesz, ha a HUMINT nem kapja vissza az őt megillető helyet a titkos információgyűjtés rendszerében.  

4.) Várható következmények

Hogy a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni terrortámadás joggal nevezhető-e Európa 9/11-ének, nem tudom megítélni (pedig én is imádom a bombasztikus kijelentéseket), de hogy a történtek politikai és jogi következményei a 24 (javítva: 14) évvel ezelőtti amerikai változásokhoz mérhetőek lesz, abban meglehetősen biztos vagyok. Néhány jóslás (vagy inkább prognózis, ez tudományosabban hangzik) következik, majd kiderül az elkövetkező hónapokban, mennyire találtam el.

4.1.) Az összeurópai (ha ez a szó egyáltalán értelmezhető) terrorelhárítás szellemisége közeledni fog az amerikaiéhoz. Ezalatt azt értem, hogy a szabadságjogok bizony kapnak néhány gyomrost, az adatvédelmet például nem fogják olyan komolyan venni az európai hatóságok, mint ahogy most teszik. Újabb lépéseket fognak tenni a páneurópai bűnüldözés megteremtése irányába, ami nagyjából azt jelenti majd, hogy a pillanatnyilag bolhacirkusz komolyságú és tekintélyű Europolt szép lassan felruházzák majd intézkedési jogosultságokkal is. Persze ez szép lassan fog bekövetkezni, de (már ha az Unió fennmarad) úgy 10-12 év múlva az Europol-igazolvány felmutatása nem spontán kuncogást fog előidézni a tagállamok rendőrségi objektumaiba történő belépés megkísérlésekor, hanem vigyázzállást és szalutálást a posztos rendőrtől.

4.2.) Hogy a Schengen-övezetet a tagok fenntartják-e jelenlegi formájában, vagy visszalépés következik és néhány további Charlie Hebdo típusú merénylet után ismét meg kell állni a belső határoknál egy okmányellenőrzésre, nem tudom. Mindenesetre én arra tippelek, hogy egyre több tagállam és egyre többször fogja kihasználni a „határforgalom ellenőrzésének ideiglenes visszaállítása” című kiskaput. Sok magyar rendőr és gumitalp esküvel állítja: Schengennél nagyobb generális szopás a magyar bűnüldözőket és titkosszolgálatokat nem nagyon érte az elmúlt években.

4.3.) Nem kell Nostradamusnak lennünk ahhoz, hogy a magyar jogalkotásban és jogalkalmazásban is előrelássunk bizonyos változásokat. Néhány büntetési tétel megemelése, egy-két új Btk-szakasz beillesztése, meglévők módosítása és kiegészítése mellett számíthatunk például a TEK költségvetésének (és hatáskörének) megnövelésére is. Hajdu tábornok és helyettese, Bodnár tábornok régi rókák a szakmában és tökéletesen érzik, mikor jött el az ideje egy kis plusz pénz kiutalását kezdeményezni. Ne ítélje el őket senki ezért; aki dolgozott már államigazgatásban, illetve akármilyen, állami költségvetésből élő szervezetnél, az tökéletesen tisztában van azzal, hogy minden adandó alkalmat meg kell ragadni ahhoz, hogy kihasználjuk „az objektív körülményeket”. Ha a Charlie Hebdo esetét a TEK vezetői nem használnák ki újabb autók, fegyverek és státuszok megszerzésére, bizony alkalmatlanok lennének a beosztásukra.

A TEK-ről amúgy meg elég régóta tervezek egy külön posztot, ha lesz rá időm, megírom.

Nem csak a büntető törvénykönyvben (és esetleg a büntetőeljárásiban) lesznek változások, hanem a bevándorlást szabályozó normákban is. A francia párhuzamok kihangsúlyozásánál a magyar jogalkotó nagyvonalúan nem fogja figyelembe venni azt az apróságot, hogy a Kouachi testvérpár második generációs francia volt, akik már beleszülettek a francia hétköznapokba. Ha a TASZ és a hasonló szervezetek elfogadnak tőlem egy tanácsot: tessenek felkötni a gatyát, kemény idők jönnek.

4.4.) Szakmai berkekben hónapok óta köztudomású, hogy a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen hamarosan terorrelhárítási tanszéket állítanak fel. Önmagában ebben semmiféle problémát nem látok, sőt, már csak azért szurkolok, hogy (jó magyar szokás szerint) ne ideológiai elfekvő legyen, ne párthűség alapján kiválasztott paprikajancsikkal töltsék fel az oktatói gárdát, hanem szakemberekkel, akiknek neve és presztízse garancia lehet az ott majdan elkezdődő komoly szakmai munkára.

4.5.) A TEK-en kívül a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat és az Alkotmányvédelmi Hivatal, továbbá a teljesen lezüllesztett és abszolút súlytalanná vált Információs Hivatal is új forrásokhoz fog jutni, s még a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálatnak is csurran-cseppen talán majd valami. A Rendőrség szokás szerint várólistás lesz, ők elégedjenek meg az új autókkal, amiket a tavaly év végén kaptak.

4.6.) Mivel jó működő amerikai kapcsolatok (és a Fehér Ház politikai támogatása) nélkül Európában manapság elég nehéz hatékony terrorelhárítást folytatni (gondoljunk itt az információcseréhez nélkülözhetetlen kölcsönös bizalomra), nagy kérdés, hogy a Budapest-Washington feszültségek mennyiben fogják negatívan befolyásolni ezt a területet. Az orosz (azeri, kazah, kirgiz, stb.) kapcsolatok ideig-óráig működhetnek, de azt mindenki beláthatja, hogy ha a magyar szolgálatokon tartósan rajta lesz a „moszkvabarát rezsim gumitalpúja” bélyeg, Bécstől nyugatra fekvő országok intelligens szervízeitől elég nehezen kapunk majd használható stratégiai információkat; műveletiket talán igen.

4.7.) A magyar illetékesek megfontolják, hogy osztrák mintára bevezetnek egy zöld számot, amit azok hívhatnak, akik környezetükben terrorgyanús személyekre és/vagy jelenségekre figyelnek fel és erről a hatóságokat tájékoztatni szeretnék. A hasonló feljelentős cuccoknak mifelénk komoly hagyományai vannak, úgyhogy ha ezt meglépik, máris javasolom, hogy a TEK-en belül új igazgatóságot állítsanak fel, mert ennek kezeléséhez komoly erőforrásokra lesz szükség. Arra, hogy a bejelentések 99,99%-a mögött nem lesznek terrroristák, már most mérget veszek.  

5.) Je suis Charlie

Jó magyar szokáshoz híven ismét kettészakad a hazai társadalom azon része, amelynek még van ideje, kedve és energiája figyelemmel kísérni a külföldi eseményeket. Jelen poszt keretein belül nem áll szándékomban elemezni a jelenséget, a pro és kontra érveket, mindössze arra a kérdésre szeretnék válaszolni, amit a Konteóblog több törzskommentelője tett fel nekem, amikor azt firtatták, hogy vajon a nyugatiak és az izraeliek által módszeresen legyilkolt palesztinokkal, afganisztániakkal és más muszlimokkal miért nem szolidarizálok, miért nem vállaltam fel az elmúlt években, hogy je suis Ahmed, je suis Fatima…

Már fogalmaztam magamban a választ, amikor egy másik kommentelő válaszolt is a helyemben. Az ő hozzászólását veszem kölcsön (siridar kolléga volt az elkövető), mert sem hozzátenni, sem elvenni nem tudok és nem akarok, s minek dolgozzon az ember, ha mások már elvégezték helyette a melót:

Ha majd a templomos lovagok vagy a jezsuiták (Éljen a pápa, megbosszuljuk Jézust! kiáltással) valamelyik rijádi vagy bagdadi vicclap teljes szerkesztőségét lemészárolják csak azért, mert az gúnyos karikatúrákat közölt a katolikus egyházról és annak szentjeiről, abban a pillanatban szolidarizálni fogok Ahmeddel és Fatimával.

Per pillanat ennyit szerettem volna mondani, a poszt már így is nagyon eklektikus és hosszú lett. Ha úgy alakul és lesznek érdemi kommentek, majd még hozzáteszek ezt-azt.

Catégories: Biztonságpolitika

Könyvbemutató: Harckocsizók

sam, 29/11/2014 - 11:02

Az Akadémiai Kiadó gondozásában (a közkedvelt Hadiakadémia sorozat legfrissebb tagjaként) nemrégiben jelent meg Robert Kershaw Harckocsizók című munkája. A könyvről a KatPolos kollégák már írtak egy recenziót, ezért nem is vesztegetjük erre az időnket, tessenek azt elolvasni.

Hogy a mi posztunknak akkor mi az értelme? Nos, a kiadó olyan könyvbemutatót szervez Kershaw mester és magyarul megjelent legújabb könyve tiszteletére, amilyenből (sajnos) nagyon kevés van a hazai piacon. Csak hogy elcsöppenjen a nyálatok, tessék, itt a program:

dr. MOLNÁR György, a kötet fordítója: Robert Kershaw: Harckocsizók. Egy fegyvernem kialakulása – a harcjármű és a katona egymásra találása;

dr. SZÁMVÉBER Norbert őrnagy, a HM HIM Hadtörténelmi Levéltár vezetője: Határvadászból páncélos ász: vitéz Tarczay Ervin százados, a legeredményesebb magyar harckocsizó;

SZEKERES József nyugállományú ezredes, a tatai harckocsidandár volt parancsnoka: A T-34-es vezetőüléséből a T-72-es dandár parancsnokságáig;

HATTYÁR István alezredes, az egyetlen ma működő magyar páncélosalakulat, a 25/11 harckocsizászlóalj parancsnoka: A harckocsizó fegyvernem korunkban;

MICZI Béla (KatPol blog): Reflexiók a könyvre és az előadásokra.

Szóval ha akár csak minimális mértékben is érdekelnek a harckocsik (és a harckocsizók), ha a szívverésed egy kicsit felgyorsul, ha meglátsz 40-50 tonna acélt és meghallod a lánctalpak semmi máshoz nem hasonlítható csikorgását, ha szeretnél jó társaságban kiváló előadásokat (és előadókat) meghallgatni, majd esetleg egy kis eszmét cserélni a hasonszőrűekkel, akkor 2014. december 3-án, szerdán 17.00 órai kezdettel feltétlenül tedd tiszteleted a Stefánia Palota Pódium Bárjában (tudjátok, ez a Honvéd Kulturális Központ Budapesten), a XIV. kerületi Stefánia út 34-36. alatt. Ha van Facebook-profilod, ezen a linken jelezheted a megjelenésed, így a szervezők nagyjából be tudják majd lőni, hogy hányan leszünk.

És szerintem még sört is lehet kapni valahol a környéken, arról nem is beszélve, hogy a könyvet jelentős kedvezménnyel lehet a helyszínen megvásárolni.

Catégories: Biztonságpolitika

Szolgálati közlemény!

ven, 31/10/2014 - 12:55

Kedves Olvasó,

tájékoztatlak, hogy a köztem és az Exhibition Zrt. között fennálló polgári peres eljárás a felek közötti egyetértéssel lezárult. Személyes találkozók során megbizonyosodtam az Exhibition Zrt. jóhiszeműségéről.

A fentiek értelmében a 2014. december 22-re kitűzött tárgyalás okafogyottá vált, tehát nem kerül rá sor. Tudom, hogy sokan eljöttetek volna, így azonban még rohangálhattok egy kicsit ajándékvásárlás ürügyén a túlzsúfolt üzletekben.

A megállapodás részleteiről a felek egyike sem ad tájékoztatást. Megértéseteket kérem, köszönöm.

tiboru

Catégories: Biztonságpolitika

McRaven tengernagy évzáró beszéde

dim, 29/06/2014 - 19:50

Amerikában nagy divat, hogy az egyetemi év végén, a végzősök kibocsájtó ünnepségén az adott felsőoktatási intézmény egyik hajdani, különféle területeken komoly eredményeket elért hallgatója (úgymond híres ember) tartja az évzáró beszédet. Az is hagyomány, hogy az ezernyi hasonló beszéd közül (az USA-ban körülbelül 3000 egyetem és további 1600 főiskola van) minden évben megválasztják azt, amelyik a legnagyobb hatást keltette a hallgatóságban.

Az idei év toronymagasan legjobb évzáró produkciójának azt a beszédet tartják, amelyet William Harry McRaven tengernagy, az amerikai fegyveres erők Különleges Műveleti Parancsnokságának (USSOCOM) vezetője, a haditengerészet SEAL-kommandójának egykori tagja (s nem utolsósorban az Osama bin Laden kiiktatásával végződött Neptun Lándzsája fedőnevű művelet irányítója) tartott hajdani alma matere, a texasi Állami Egyetem végzősei előtt 2014. május 17-én. A Tiborublog szerkesztőségében egyöntetű volt a vélemény: a közel húszperces szpícs van olyan érdekes, hogy fő elemeit megosszuk veletek. A fordítás az én művem [tiboru], minden esetleges hibáért engem terhel a felelősség.

McRaven admirális tíz pontban foglalta össze a nyolcezer végzősnek címzett üzenetét, s talán nem meglepő, hogy általános érvényű tanácsait egykori SEAL’s-es kiképzéséből vezeti le (amiről ebben a posztban olvashattok részletesebben). A beszéd visszatérő motívuma (a világ megváltoztatásáról) onnan ered, hogy az Austin-i egyetem egyik jelmondata a következő: What starts here, changes the world, azaz „Ami itt kezdődik, az megváltoztatja a világot”.

1.) Kezdd azzal a napot, hogy beveted az ágyad

Kicsit talán meghökkentőnek tűnik, hogy a földkerekség egyik legprofibb katonája, egy négycsillagos tengernagy, a modern hadtörténelem legütőképesebb katonai szervezetének csúcsvezetője egy olyan kijelentéssel kezdi, amit bármelyik kisiskolás naponta hall a szüleitől. Nos, McRaven szerint a reggeli, felkelés utáni azonnali ágybevetésnek (amivel a SEAL-kiképzés minden napja elkezdődött, s amit a szigorú kiképző őrmesterek, akkoriban mindannyian vietnámi veteránok, elképesztő alapossággal ellenőriztek) pszichológiai és stratégiai jelentősége van.

A reggelt az ember rögtön azzal kezdi, hogy egy feladatot hajt végre, ami megadja az egész nap alaphangulatát. Megszokod, hogy az apró dolgoknak is van jelentőségük, s arra fog sarkalni, hogy a további teendőket is ugyanilyen alapossággal és lelkiismeretességgel hajtsd végre. Aztán, ha neadjisten szar napod lesz (ami azért a kiképzés alatt nem szokatlan), lefekvéskor egy olyan ágy fogad, amit te magad tettél rendbe, ami minden porcikájában a te kezed nyomát viseli. A tükörsimaságúra kifeszített lepedő, az elvágólag elhelyezett takaró, az ágy felső pereméhez milliméternyi pontossággal odaigazított párna olyan megnyugvást kölcsönöz, ami – biztos pontként – megnyugtatja a lelked, s bízhatsz abban, hogy a holnapi nap talán jobb lesz.

Ha apró feladatokat nem tudsz jól teljesíteni, a nagyokba biztosan beletörik majd a bicskád.

Ha meg akarod változtatni a világot, kezdd azzal, hogy beveted az ágyad.

2.) Találd meg azokat az embereket, akikre támaszkodhatsz

A SEAL-kiképzés minden egyes napján a jelölteknek be kellett ülniük a hétszemélyes gumicsónakokba, s jó pár mérföldet kellett tempósan evezniük a San Diego-i tengerpart mentén, gyakran erős, két-három méteres hullámverésben. Ha a legénység nem hangolta össze a mozdulatait, ha nem figyeltek oda egymásra, a hullámok vagy felborították a csónakot, vagy kisodorták őket a partra, ahol az ordító őrmesterek azonnal visszaparancsolták őket a vízbe. Az erőfeszítéseket harmonizálni kellett, mert a legtökösebb jelölt sem képes egyedül a célba juttatni a csónakot. Ahhoz, hogy a csónak célba érjen, mindenkinek eveznie kell.

Ha meg akarod változtatni a világot, keress evezőstársakat.

3.) A hozzáállás és a szív überelheti a többiek előnyét

A kiképzés alatt McRaven egy olyan csónaklegénységhez tartozott ugyan, melynek tagjai mind magasak és látványosan erősek voltak, de – ahogyan visszaemlékezik – a legtökösebb legénység (akik mindenkit túlszárnyaltak) csupa olyan tengerészből állt, akiknek egyike sem volt 165 centinél magasabb. Mindenki viccelődött velük, amikor felvették az apró, személyre szabott úszótalpaikat. Ezek a srácok (akiket mindenki csak törpöknek nevezett) úszásban, evezésben és futásban is rendszeresen maguk mögött hagyták termetesebb társaikat, s végül mindegyikük ott volt azon 35 fő között, akik végigcsinálták a hathónapos tréninget. (Ez – tekintettel arra, hogy 150-en kezdték – nagyon szép teljesítmény).

Ha meg akarod változtatni a világot, az emberek szívének nagyságát nézd, ne a békatalpaik méretét.

4.) Haladj!

Gondolom senkit nem lep meg, hogy a kiképzők hetente többször tartottak ruházat-ellenőrzést, amikor az újoncok egyenruháját és teljes felszerelését gyakorlatilag nagyítóval vizsgálták át. Az ing, a póló vagy a nadrág nem viselhetett magán egyetlen pihét, szöszt vagy oda nem illő helyen található vasalási nyomot sem, a bakancsoknak tükörcsillogásúaknak kellett lenniük, a derékszíj fémcsatja pedig úgy kellett ragyogjon, hogy borotválkozni lehessen előtte.

Természetesen tökéletes szabályszerű egyenruha a világ egyetlen hadseregében sem létezik. Ha akartak (márpedig akartak), az őrmesterek mindig találtak valami kivetnivalót, s ezeket a függelemsértéseket ráadás-futással, fekvőtámaszokkal és más hasonló büntetésekkel honorálták. A megbüntetett katonák a homokban kúsztak-másztak, majd az egész napot ebben a (nedves, hideg és homokszemektől csikorgó) uniformisban kellett végigszenvedniük. Ezt az állapotot a belső szleng „sugar cookie”-nak, azaz cukros sütinek nevezte. Mindenki még a gondolatától is irtózott, hogy cukros sütiként nyomjon végig egy kiképzési napot. És persze voltak örök elégedetlenkedők, akik nem tudtak belenyugodni, hogy igazságtalanul büntetik őket. Ők általában nem fejezték be a tréninget.

Hogy mi volt az értelme az őrmesterek látszólagos kegyetlenkedésének? Hát az, hogy rádöbbenjenek: az élet néha igazságtalan. Sohasem lehet tökéletes az egyenruhád, örökké nem győzhetsz.

Ha meg akarod változtatni a világot, lépj túl azon, hogy néha cukros sütivé válsz, majd haladj tovább.

5.) Ne félj a cirkusz porondjától

A SEAL belső nyelvezetében a cirkuszporond („circus”) azt jelenti, hogy ha egy jelölt az adott napon nem teljesíti az arra a napra rendelt feladatokat, a kiképzési idő végén plusz két órát el kell töltenie szabad testsúlyos edzéssel: fekvőtámaszokkal, felülésekkel, húzódzkodásokkal, hasizom-gyakorlatokkal. Míg a többiek már pihentek, az aznapi gyengén teljesítők a porondon kínlódtak még 120 percet, s a hátteret a kiképzők ordítozása adta. A porond fájdalmas volt, s látszólag csak azért találták ki, hogy megalázzon, megtörjön és méginkább pokollá tegye az életed. Mindenki gyűlölte a porondot, s mindent megtett, hogy elkerülje.

De azok, akik gyakran felléptek a porondon, észrevették, hogy erősebbek és kitartóbbak lesznek. Az extra megerőltetésnek pozitív következményei voltak, s azokból, akik eleinte sokszor szerepeltek a porondon, később élenjáró katonák lettek.

Az élet tele van porondokkal. Ne félj a fájdalomtól. Olykor bizony kudarcot vallunk, s olyankor következik a porond, amely fájdalmas lesz és elbátortalanít, próbára teszi az akaraterődet. Légy erősebb, mint a porond.

Ha meg akarod változtatni a világot, ne félj a cirkusz porondjától.

6.) Legyenek tartalékaid és légy találékony

Nincs katonai kiképzés akadálypálya nélkül. A SEAL Coronado-i bázisán is volt ilyen, amelyet hetente legalább kétszer végig kellett szenvednie minden jelöltnek. Ennek egyik legkeményebb összetevője egy „slide for life” (csússz az életért) nevű szakasz volt, ami egy tíz és egy három méter magas, egymástól 60 méterre elhelyezkedő tornyot jelentett, amiket egy kötél kötött össze. A feladat az volt, hogy ezen a kötélen kellett átjutniuk a magasabb toronytól az alacsonyabbikig, adott szintidő alatt.

A kötélen való haladásnak mindenki az egyszerűbb és viszonylag biztonságosabb módszerét, a csimpaszkodást választotta: két kézzel megfogták a kötelet, majd a kezeiket váltogatva lassan, lépésben leereszkedtek a három méteres toronyig. A szintidőt így is tartani lehetett, de a jó pár évvel azelőtt felállított rekordot senkinek nem sikerült túlszárnyalnia… mígnem az egyik hallgató egyszercsak változtatott a technikán, s a kötelet meglovagolva gyakorlatilag fejjel előre lecsúszott a kötélen, minden addigi rekordot megdöntve.

Nem volt veszélytelen manőver, már csak azért sem, mert komolyabb sérülés esetén automatikusan kizárják a kiképzésről. De megúszta és kivívta a társai (valamint az instruktorok) elismerését. Néha megéri kockázatot vállalni.

Ha meg akarod változtatni a világot, néha fejjel előre száguldva kell leküzdeni az akadályokat.

7.) Ne hőkölj vissza a cápáktól

Az úszás (elvégre mégiscsak a haditengerészet alakulatáról van szó) a SEAL-tanfolyam alapjaihoz tartozik. A hallgatók a San Diego-i támaszpont és az öbölben fekvő San Clemente sziget közötti sokmérföldes távolságot többször is megtették, többek között éjszaka. Az öbölben előfordulnak cápák is, amelyekről az őrmesterek rövid tájékoztatást adnak, megnyugtatva a hallgatóságot, hogy emberevő cápa viszonylag ritkán szokott felbukkanni. Jótanácsot is adnak cápatámadás esetére: amikor a ragadozó elkezd körözni a hallgató körül, meg kell állni és mindig az állat irányába kell fordulnia. Nem szabad továbbúszni, s nem szabad kapkodni. Ha a cápa a támadás mellett dönt, be kell várni és amikor testközelbe kerül, teljes erőből orron kell vágni. Erre a cápa (állítólag) fogja magát és továbbúszik.

A világ tele van cápákkal. Ha úgy döntesz, hogy velük egy vízben úszkálsz, tanulj meg bánni velük.

Ha meg akarod változtatni a világot, ne hagyd, hogy a cápák elijesszenek.

8.) A legsötétebb pillanataidban hozd ki magadból a maximumot

A SEAL egyik legfontosabb feladata az ellenséges hajók elleni vízalatti műveletek kivitelezése. Ilyenkor két kommandós elindul, s két-három kilométert víz alatt úszva tesznek meg úgy, hogy minden segítségük egy mélységmérő és egy iránytű. Ezek jobbára éjszakai manőverek, ahol csak a vízen átszűrődő holdvilág, esetleg a kikötő némi külső mesterséges világítására támaszkodhatnak.

Amint egyre közelebb érnek a célhoz (vagyis az ellenséges hajótesthez), a világítás egyre gyérebb és gyengébb lesz. Amikor a hajóhoz érkeznek, az mindent sötétségbe borít, s innen kezdve a kommandósok csak az ösztöneikre, a kiképzés alatt megszerzett tudásukra és rutinjukra, testi és pszichés erejükre támaszkodhatnak. Minden belső tartalékot ekkor, a küldetés csúcspontján, a legveszélyesebb pillanatokban kell mozgósítaniuk, ekkor kell a legnyugodtabbnak, a legmegfontoltabbnak lenniük.

Ha meg akarod változtatni a világot, erődet a legsötétebb pillanatokban kell fókuszálnod.

9.) Amikor nyakig merültél az iszapba: énekelj!

A féléves kiképzés kilencedik hetét a Pokol Hetének (Hell Week) nevezik. Ez a hat nap minden olyan részletet magába foglal, ami a kommandósok rémálmaiban előjöhet: napi pár óra alvás, koncentrált fizikai és pszichikai erőkifejtés, komplex gyakorlatok, egyszóval szívás hajnaltól késő estig.

A Pokol Hetének talán legdurvább napja az a szerdai 15 óra, amikor a hallgatók a San Diego és Tijuana közötti mocsaras vidéken igyekeznek túlélni a kiképzők elvadult fantáziájának megpróbáltatásait. McRaven tengernagy felelevenítette a saját emlékeit: az őrmesterek (valami apró kihágás miatti kollektív büntetésként) este arra utasították a katonákat, hogy nyakig merüljenek bele a bűzös, jéghideg iszapba, s csak akkor jöhetnek ki, ha felkel a Nap.

Vagy ha közülük legalább öten jelzik, hogy nem bírják tovább.

Teltek-múltak a percek, a fogvacogáson és az elfojtott káromkodásokon kívül semmit sem lehetett hallani, mígnem az egyik katona énekelni nem kezdett. Elképesztően reszketeg hangon, nagyon falsul, de még ennél is hangosabban. És lassan a többiek is csatlakoztak hozzá: tucatnyi torokból egyre erőteljesebben és egyre határozottabban tört elő valami lelkesítő katonanóta. A kiképzők elkezdtek ordítozni, s további büntetéseket helyeztek kilátásba arra az esetre, ha nem hagyják abba. De senki nem hagyta abba. Rájöttek, hogy ha egyvalaki felül tud kerekedni a fájdalmon, a nyomorúságon és a kínzó hidegen, akkor erre mindannyian képesek. És a csontig hatoló hideg valahogy kezdett eltűnni, már nem is tűnt olyan borzasztónak az egész. Már a szél sem volt olyan metsző, s a hajnal is közelebbinek tűnt. Mert a remény – mondja McRaven admirális – a legnagyobb erő.

Ha meg akarod változtatni a világot, kezdj el hangosan énekelni, ha az iszap már a nyakadig ér.

10.) Soha ne add fel!

A haditengerészeti kommandós-jelöltek a kiképzés alatt bármikor feladhatják. Szó mi szó, sokan meg is teszik. Ehhez semmi mást nem kell tenniük, csak a bázis alakulóterén látható kis harangot kell megkongatniuk, amit egy toronyban helyeztek el. Ha eleged van az egészből, semmi más teendőd nincs, csak felmenni a mindig szem előtt lévő toronyba, megkongatni a harangot és vége: csomagolhatsz és hazamehetsz.

Kongasd meg a harangot és már nem kell hajnali ötkor felkelned. Kongasd meg a harangot és soha többé nem kell jéghideg vízben órákon át úsznod. Kongasd meg a harangot és elfelejtheted az akadálypályát, a vég nélküli menetgyakorlatokat, a sokmérföldes futásokat, a Pokol Hetét és a többi kínzást. Nincs más teendőd, csak kongasd meg a harangot.

Ha meg akarod változtatni a világot, soha, de SOHA ne kongasd meg a harangot.

* * *

Eddig tartott McRaven tengernagy évzáró beszédének kivonatos ismertetése. A szokásos kötelező töltelékszöveget az emberek közötti egyenlőségről, az amerikai fegyveres erők demokrácia iránti elkötelezettségéről és a békevágyukról most kihagytam, szerintem mindenki hozzá tudja képzelni. A fenti tíz ponton azonban (elismerve, hogy nagyon-nagyon amerikai) szerintem érdemes elgondolkoznia mindenkinek, akár katona, akár civil. És persze érdekelne a véleményetek is a beszédről, amit ide kattintva teljes egészében megnézhettek.

Catégories: Biztonságpolitika

Szolgálati közlemény – Katpol-sörözés

dim, 15/09/2013 - 10:05

Kedves Tiborublog-olvasók!

Azt hiszem, közületek sokan ismerik a Katpol-blogot, amelyet a biztonság-és védelempolitika iránt érdeklődő kollégák és barátok üzemeltetnek, évek óta nagyszerű színvonalon. A következő hétvégén (2013. szeptember 21-én) sörözéssel egybekötött informális találkozót szerveznek, amely immáron a negyedik a sorban. Részleteket ide kattintva olvashattok, s a blog.hu rendszerébe regisztráltak a kommentek között jelentkezhetnek.

Ha jó társaságban szeretnél meginni egy italt, esetleg szeretnél egy kicsit beszélgetni (nem feltétlenül) katonás témákról, ott a helyed! Ami engem illet, valószínűleg én is benézek, ha addig hazaérek.

Üdv,

tiboru

Catégories: Biztonságpolitika

Hát ez így hogy..?

ven, 12/07/2013 - 19:06

Az utóbbi időben (egyéb irányú elfoglaltságaim miatt) meglehetősen elhanyagoltam a Tiborublogot (mea maxima culpa), s ez még pár hétig így is maradt volna, ha a mai postával a BlogRepublik szerkesztősége nem kapott volna egy érdekes küldeményt. Nem szeretnék előreszaladni a következtetések levonásában, de úgy vélem, a ti érdeklődésetekre is számot tart, úgyhogy nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre.

Azt, hogy a különböző blogjaim tartalmával rendszeresen találkozom a világhálón, már megszoktam. Az írásaimat átvevők jó esetben feltüntetik a forrást (ez szokott ritkábban előfordulni), rossz esetben a sajátjukként villognak vele (sajnos ez a gyakoribb). Mindaddig, amíg a koppintó nem kér érte pénzt, morogni szoktam ugyan, de nagy kázust nem csinálok belőle: elég nagy ez az erdő, jut benne hely a potyautasoknak is (hogy ne dögevőt mondjak). Amikor azonban valaki tőlem úgy lop kölcsönöz, hogy utána ezért belépőt is szed, na ez már kiveri a biztosítékot még az én közismert (posta)galambepém esetében is.

És akkor térjünk rá a mai küldeményre, amit egy kiváló memóriával rendelkező (anonimitását természetesen megőrizni kívánó) olvasóm bocsájtott a rendelkezésemre. Ez az olvasó ugyanis (csak találgatok persze) meglátogatta a budapesti Murder – A gyilkos tárlat című kiállítást. Kifizette a nem olcsó (3490.- forintos fejenkénti) jegyet, majd bement és végignézte az interaktívnak mondott, valójában vetítéssel, hanghatásokkal és diorámás megoldásokkal tűzdelt, mintegy 70 perces produkciót, amely híres (sorozat)gyilkosokkal foglalkozik. A házszabály szerint nem lehet se hang-, se képfelvételt készíteni (olvasónk biztosan be is tartotta ezeket a regulákat, az én olvasóim jogkövető arcok), de neki olyan elképesztő auditív memóriája van, hogy hazament és a fülhallgatóban hallott egyik részletet bizony szó szerint leírta – ez nincs megtiltva ugye.

Hogy miért kezdett el hatványozottan fülelni? Nos, a kiállítás egyik termében a Ku Klux Klánról hallható (és látható) néhány érdekesség, olvasóm fülét pedig megütötte pár, ennek kapcsán elhangzó mondat, amit mintha hallott, illetve olvasott volna már valahol. Hazaérve felütötte a Tiborublogot, annak is a Ku Klux Klánról szóló posztját, s – láss csodát – a kiállítás háromperces KKK-része komoly átfedést mutatott az általam évekkel ezelőtt írt poszt szövegével.

A KKK-poszt rövid (700 szavas) verzióját először 2009 májusában az azóta megszűnt Hírsarkon, 2009.  november 14-én pedig a teljes, itt is olvasható, kbővített verzióját a Lemilblogon jelentettem meg. Onnan 2011. március 2-án vittem át a postr-re, s onnan 2012 januárjában került át végleges helyére, ide, a BlogRepublikra.

De hogy ne csak a levegőbe beszéljek, álljon inkább itt a két produkció. A Murder-kiállítás KKK-termében elhangzó szöveget változtatás nélkül, teljes terjedelmében olvashatjátok itt alul (fekete betűkkel), míg a posztomból kiemelt (és párhuzamos) részeket kék (és dőlt) betűvel, ugyancsak bekezdésenként. A saját szövegem terjengősebb, az irreleváns szavak és mondatrészek hiányát az egyezményes […] jellel érzékeltettem.

Lássunk akkor munkához. A bekezdéseket megszámoztam, hogy még könnyebben össze tudjátok hasonlítani őket:

1.) Az amerikai polgárháború Észak győzelmével zárult, Lincoln azonban nem tudta folytatni megkezdett politikáját. A rabszolgaság intézményének megszűnése komoly problémákat idézett elő Délen. A fajelmélet és a rabszolgatartás meggyőződéses híveinek maroknyi csoportja elhatározta, hogy a győztes Unióval szemben gerillamozgalmat hoz létre. A rebellis Tennessee államban megalakul a világ legnyilvánosabban működő titkos szervezete, amely a fehér felsőbbrendűség elméletének és gyakorlatának amerikai zászlóvivője lesz: a Ku Klux Klán színre lép.

1.) … a fajelmélet és a rabszolgatartás meggyőződéses harcosainak maroknyi (állítólag mindössze hatfős) csoportja elhatározta, hogy a győztes Unióval szemben titkos gerillamozgalmat hoz létre. […] a rebellis Tennessee államban […] megalakul az a szervezet, amely az obsitos alapítók szándékai szerint a fehér felsőbbrendűség elméletének (és gyakorlatának) amerikai zászlóvivője lesz: a Ku Klux Klán színre lép.

2.) Eleinte kizárólag feketék és északi republikánus jogvédők megfélemlítését tűzték ki célul, amit fizikai és lelki erőszakkal, továbbá fenyegetéssel reméltek megvalósítani. A Klán többszázezer hívet szerzett magának, főként azokból a társadalmi rétegekből, amelyek – az új rendszernek köszönhetően – elvesztették befolyásukat. A kezdetektől mintegy védjegyükké vált a fehér lepel, az arcot is eltakaró csúcsos süveg, a lángoló kereszt és a spontán lincselések. A három K betűt ábrázoló falfirkák felbukkanása elegendő volt ahhoz, hogy bizonyos vidékekről pánikszerűen meneküljenek a Klán lehetséges célpontjai.

2.) …A Klán […] eleinte kizárólag feketék és északi republikánus jogvédők […] megfélemlítését tűzte ki célul, amit fizikai és lelki erőszakkal, továbbá fenyegetéssel remélt megvalósítani. A Klán egyre több hívet szerez magának, főként azokból a társadalmi rétegekből, amelyek tagjai (az új rendszernek tulajdoníthatóan) elveszítik befolyásuk […] A kezdetektől mintegy védjegyükké vált fehér lepel, az arcot is eltakaró csúcsos süveg és a lángoló kereszt egyre többször bukkant fel az általában éjszaka lebonyolított rendezvényeiken, ahol (főként 1867-től kezdve) a többé-kevésbé spontán lincselések is napirenden voltak. […] A három K betűt ábrázoló falfirkák felbukkanása önmagában elegendő volt ahhoz, hogy bizonyos vidékekről […] pánikszerűen távozzanak a frissiben felszabadított feketék…

3.) A fehércsuklyások egyre erőszakosabb fellépése miatt 1871-ben a washingtoni kongresszus a Klánt törvényen kívül helyezte. Az intézkedés hatására a Klán mély hallgatásba borult, szép csendesen visszafejlődött, és a XX. század elejére már senki sem látta őket, de mindenki róluk beszélt.

3.) A fehércsuklyások egyre erőszakosabb fellépése miatt […] a washingtoni Kongresszus 1871 tavaszán elrendeli a Klán törvényen kívül helyezését. A Klán szép csendesen visszafejlődik, s a huszadik század elejére olyanná válik, mint a szociálisan érzékeny piacgazdaság: rengetegen beszélnek róla, de senki sem látja.

4.) A legenda azonban nem szunnyadt. A Ku Klux Klán második születésére 1915-ben kerül sor, amikor egy keményvonalas atlantai metodista lelkész, William Joseph Simmons elővette a régi feljegyzéseket, felkutatott pár idős, egykori klántagot és létrehozta a hosszú, de annál kifejezőbb, A Ku Klux Klán Lovagjainak Láthatatlan Birodalma nevű szervezetet. Célpontnak minősítette a feketék mellett a zsidókat, a katolikusokat, az indiánokat, a bevándorlókat, a kommunistákat. Egyikük sem volt biztonságban.

4.) A Ku Klux Klán második születésére 1915-ben kerül sor, amikor egy keményvonalas atlantai metodista lelkész, bizonyos William Joseph Simmons tiszteletes […] előveszi a régi feljegyzéseket, felkutat pár idős, egykori Klán-tagot, és létrehozza a hosszú, de annál kifejezőbb, A Ku Klux Klán Lovagjainak Láthatatlan Birodalma nevű szervezetet, melynek célpontjai közé (az addig megszokott feketék mellé) rutinosan felzárkóztatja a zsidókat, a katolikusokat, az indiánokat, a friss bevándorlókat, a kommunistákat…

5.) A Klán szimpatizánsainak létszáma a húszas évek elején meghaladta az ötmilliót, ami a választásra jogosult amerikai állampolgárok 15 százaléka volt.

5.) … a Klán fénykorában, vagyis a húszas évek elején-közepén a tagok és szimpatizánsok létszáma meghaladta az ötmilliót (!), ami a választásra akkoriban jogosult amerikai polgárok 15 százaléka volt.

Pontosan ennyi volt a három perces, a Ku Klux Klánnak foglalkozó szöveg a kiállításon (megismétlem: a fenti fekete betűs bekezdések). El sem vettem belőle, hozzá se tettem egy hangot sem. A posztom természetesen hosszabb, mint az itteni kék bekezdések.

Nyugtassatok meg, hogy a hasonlóság több, mint meglepő. Elhiszem én, hogy történelmi események leírása nem olyan, mint egy vers vagy prózai irodalmi mű, de ez a párhuzam, amit itt fent láthattok például szóhasználatban, ez bizony elég furcsa…

Nem igazán tudom, mi is történhetett. Jóhiszemű vagyok, ezért azt mondom, hogy a kiállítás szervezői talán megbíztak valakit a szövegírással, az a valaki kreatívan inspirálódott a posztomból (amit elhallgatott a megbízója elől), majd felmarkolta a lóvét és szevasz, tavasz. Csak azzal nem számolt a kis bohó, hogy a több száz olvasóm közül egyszercsak valaki elmegy és megnézi a kiállítást, feltűnik neki a hasonlóság, majd erről engem értesít.

Vagy a másik (ugyancsak megengedő) verzió: a szervezők meg akarták kérni a hozzájárulásom, de a levél valahogy elkallódott. Nos, itt a ragyogó alkalom, hogy ezt a felkérést pótolják.

A kiállítás 2012 novembere óta van nyitva (emlékeztetőül: 3490.- forintért látogatónként), s állítólag külföldre is készülnek vele, olyan sikeres.

Nem akarom tovább dagasztani a fekáliát, de azt azért mégegyszer leírom: szellemi terméket lopni ugyanolyan elítélendő, mint pénztárcát. Pláne egy magamfajta csóró kis bloggertől, aki ingyen, kedvtelésből ír, a tolvaj pedig pénzért adja tovább… Nem akarom a szükségesnél jobban eldramatizálni a történetet, mindössze figyelemfelhívási céllal tártam most elétek a sztorit. Tudom, hogy a plagizálásnak komoly magyar hagyományai vannak, de most nem szeretnék aktuálpolitizálni…

Persze tudok számolni is és tudom, hogy a 70 percnek (ameddig az egész bemutató tart) a 3 perc (amennyi a KKK-részleg) csak a 4,28%-a. De én megelégednék az eddigi jegybevételek 4,28%-ával is. Egye fene: a 4 százalékával, elvégre nem vagyok én telhetetlen.

Érdeklődéssel várom a kiállítás szervezőinek reakcióját, amelynek természetesen helyt fogok adni. Minden itteni állításomat bizonyítani tudom, ha esetleg valaki engem akarna beperelni ezért a posztomért, a BlogRepublik Jogi és Perképviseleti Főosztálya ugrásra készen áll. Benneteket pedig arra kérlek, osszátok meg ezt a posztot, hadd okuljon belőle mindenki. És nagyon várom a kommenteket is!

Catégories: Biztonságpolitika

A berlini Stasi-múzeum

jeu, 28/03/2013 - 02:54

Noha tisztában vagyok azzal, hogy germanofil olvasóink elemi felháborodását kockáztatom, be kell vallanom, hogy Berlin nem tartozik a kedvenc úticéljaim közé. Fene se tudja, mi az oka (biztosan én is rosszul csinálok valamit), de úgy igazából a német főváros soha nem volt képes megszólítani. Ettől függetlenül el kell ismernem, hogy látnivaló azért van bőven, s most (figyelemmel arra, hogy jelen blogunk mégiscsak rendvédelem- és hadtörténelemmel, továbbá ennek határterületeivel foglalkozik) az egyik ilyen germán különlegességet szeretném bemutatni olvasóinknak.

Kezdjük egy kicsit messzebbről.

1.) Egy kis bemelegítés

A keletnémet titkosszolgálat (amelyet mindenki csak Stasi-ként ismer, kivéve az egykori munkatársait, akik állítólag továbbra is Die Firma-ként hivatkoznak rá) több szempontból is kilógott a komancs gumitalpú cégek közül. Először is (ha nem csalódom) a Varsói Szerződés tagállamai között kizárólag az NDK állambiztonsági szerve volt a legmagasabb közigazgatási szinten megszervezett testület: a Ministerium für Staatssicherheit ugyanis – nevének megfelelően – önálló minisztérium volt. A DDR-es elvtársak tehát nem szaroztak holmi főcsoportfőnökségekkel, belügyminisztériumi főosztályokkal, államtitkárságokkal, hanem megadták a maximális elismerést a titkosszolgálati munkának.

A Stasi másik különlegessége az volt, hogy karhatalmi, fegyveres erő felett is rendelkezett, hiszen hozzá tartozott a (fénykorában több, mint tizenegyezer főből álló) Félix Dzerzsinszkij Őrezred (Wachregiment Feliks E. Dzierzynski), amely a Nemzeti Néphadseregtől (Nationale Volksarmee) teljesen függetlenül mozgósítható volt, ha a Párt úgy kívánta.

A harmadik specialitás (illetve rekorder) pedig maga a főnök volt: Erich Mielke hadseregtábornok 1957 és 1989 között 32 évig irányította a Stasit, amivel kenterbe verte az összes kollégáját a környéken. Elég, ha annyit mondok, hogy hivatali működése alatt 7 (hét!) KGB-elnökkel parolázott.

Erich barátunk kedvenc mondása (amit állítólag naponta többször elsütött) ez volt: Genossen, wir müssen alles wissen! Magyarul: Elvtársak, nekünk mindent tudnunk kell!

Hát ennél tömörebben tényleg nem lehet megfogalmazni egy titkosszolgálat szakmai krédóját.

A Stasiról és munkamódszereiről szerintem mindenki hallott, ezért ezekre itt nem is térnék ki; majd talán ha egyszer külön írás készül a szervezetről, elcsemegézünk ezekről is. Mai posztunk témája azonban a berlini Stasi-múzeum, s itt az ideje, hogy rátérjünk a konkrét mondanivalóra.

2.) Hogy jussunk oda?

Magára a múzeumra nem könnyű rábukkanni, valahogy nem nagyon reklámozzák. Szerintem senki nem lepődik meg azon, hogy Kelet-Berlinben található (naná, mert majd a Kurfürstendammon…), méghozzá ennek a Lichtenberg nevű kerületében. A legegyszerűbb metrózni egyet: az Alexanderplatzot mindenki megtalálja, itt az U5-re kell felszállni (senkit ne tévesszen meg, ez nem tengeralattjáró, hanem metró és itt van az egyik végállomása), majd hét megállót utazni vele, egészen a Magdalenenstrasse-ig. Jöjjünk ki a föld alól (két helyen is megtehetjük), keressük meg a megálló nevét viselő utcát, majd ezen gyalogoljunk el egészen a Normannenstrasse-ig. Itt vegyünk egy balost, s további 70-80 méter után cövekeljünk le és nézzünk balra: egy hatalmas udvarra lehet bemenni. A képen sárga keretben a két  le-, illetve feljárat a metróba/ból, sárga vonallal a gyalogos útvonal, pirossal a múzeum, amit (roppant találóan) a Stasi egykori főhadiszállásául (központjául, bázisául, stb.) szolgáló épületkomplexum 1-es számú (nagyfőnöki) ojjektumában rendeztek be.

Amúgy a Magdalenenstrassén is van egy-két érdekes ház, például ez a sárga itt. Nem tudom mi lehet, vagy hogy kik laknak ott, de hogy annyi szögesdróttal és többé-kevésbé rejtett riasztóval van biztosítva, mint egy lőszerraktár, az tuti. A másik jópofa dolog pár itteni épületen ez a földszinti fémrács, ami – szakemberek tudják – arra szolgál, hogy megakadályozza a (többé-kevésbé mester)lövészt, hogy beküldjön pár skulót a belső élettérbe. De az utcán robbanó bombarepeszektől is viszonylag jól véd. Ebben az épületben például valami adóhivatal van (legalábbis a tábla szerint); elég szar lehet a német adófizetők lelkiállapota, ha az ottani NAV ilyen előrelátó.

3.) A Haus Eins

A Stasi megintcsak nem aprózta el: a főhadiszállás-komplexum 30 (!) épületét a világ egyik legjobban őrzött 22 hektáros telkén valósították meg, s igazi város volt a városban: fedett és szabadtéri sportpályákkal, szaunával, orvosi szakrendelőkkel, szállodával, éttermekkel, és még egy sürgősségi állatkórház is az érdeklődők rendelkezésére állt – gondolom a szolgálat közben megbetegedett (kelet)német juhászoknak. Itt nem kevesebb, mint nyolcezer alkalmazott dolgozott, vagyis az összes főállású Stasi-munkatárs kábé egytizede.

A hétszintes Haus Eins-ba (avagy Nummer Eins-ba – itt felül piros körrel megjelölve, teljes mai pompájában itt alul) 1960-ban költözhetett be Mielke miniszter és legszűkebb (alig 300 fős) stábja. Amikor 1990 januárjában a berlini polgárok elfoglalták, pár röpke percig úgy nézett ki, hogy kő kövön nem marad, de a józan ész végül győzedelmeskedett, s majdnem a teljes berendezést átmentették az utókor számára. Az épület előtt kedves színfolt ez a lacikonyha, ahol thüringiai lókolbászt és lóhúsgulyást lehet vásárolni, ez utóbbit kilónként 7.- euróért. Én bizisten megkóstoltam volna, de zárva volt.

4.) A kiállítás

Lássuk akkor az érdekesebb tárgyakat, amelyek 1990-ben megúszták a népharagot.

Rögtön a bejáratnál a már szóba került Félix Edmundovics Dzerzsinszkij szobra köszönti a látogatót. A Cseka megálmodójának és létrehozójának elképesztő kultusza volt a Stasin belül, aminek magyarázatát a mai napig keresem. Jójó, szovjet elvtárs, meg gumitalpú meg alapító atya meg minden, de hogy több FED-szobor és -kép volt az endékás elvtársaknál, mint Moszkvában, Varsóban és Szófiában együttvéve, az majdnem biztos. És azt képzeljétek el, hogy a stázisok egymás közt önmagukat „csekistáknak” nevezték…

Ez itt egy jóféle asztali rádió a sofőrök pihenőszobájából, amely világvevő ugyan, de a megbízható keletnémet hullámhosszok be vannak ám jelölve, nehogy a rothadó kapitalizmus iránti kíváncsiság úrrá legyen az ideológiailag amúgy sziklaszilárd Stasi-alkalmazottak valamelyikén és véletlenül belehallgasson az egyik nyugatberlini szennyrádió dekadens műsorába.

Az egyik miniszteri szárnysegéd irodája. Nem azért, de 1990-ben idehaza egy vidéki téesz seprűgyártó melléküzemágának irodája is igényesebben nézett ki, maximum ott nem volt két telefon az íróasztalon.

Ez a miniszteri titkárság, az elmaradhatatlan Robotron 202-es elektromechanikus írógéppel (a Karl Marx Stadt-i ipar büszkeségével), a 32 nyomógombos titkársági telefonokkal, és a falon az összetéveszthetetlen Lenin-arcélt ábrázoló grafikával.

Itt a miniszteri iroda látható. Nem tudom, ki választotta ki ezt a kék árnyalatú kárpitot és mi lett a büntetése, de most már mindent elhiszek, amit a Stasi kegyetlenségéről írnak és mondanak. A következő képen a miniszteri páncélszekrény vehető szemügyre, melynek tartalmáért három évtizeden keresztül minden nyugati hírszerzőfőnök habozás nélkül odaadta volna a háromnegyed potenciáját. A miniszternek amúgy volt egy magánszobája is, ahová visszavonulhatott két súlyos döntés között (itt alul). Ez se az a kifejezett feng-shui (ti is érzitek azt a műbőr-szagot..?) de itt legalább azoktól a kék székektől eltekintettek. Amúgy meglepően spártai, nem? Ne feledjük, mégiscsak az NDK állambiztonsági miniszterének hivatali pihenőszobáját látjuk. Nem azért a húsz fillérért, de ennél sokkal fényűzőbben berendezett állami irodákat láttam a kilencvenes évek elején (nem ott, hanem idehaza), és távolról sem miniszterek ültek bennük.

A KGB-Stasi fegyverbarátságra nem igazán kellett emlékeztetni a Nummer Eins lakóit, de – biztos, ami biztos alapon – mégis megtették: itt a szovjet és a keletnémet titkosszolgálatok címerpajzsai láthatóak, természetesen egységbe forrva. És itt vannak azok a németek is, akik a második világháborúban a szovjet hírszerzésnek dolgoztak. A név- és képsor régi barátunkkal, Sorge doktorral kezdődik, majd Ruth Werner, Max Christiansen-Clausen, Harro Schulze-Boysen és Ilse Stöbe következnek. És senki ne szégyenkezzen, ha erről a négyről nem hallott; nem voltak akkora spílerek, mint Sorge, noha Ruth és Maxi Clausen annó együtt dolgozott vele (túl is élték Richárdot mindketten).

A falakon mindenhol plakátok és buzdítások, valamint jelszavak. Ez utóbbiak közül a kedvencem itt alul látható. A szöveget a szovjetektől kölcsönözték: „Csekistának lenni: forró szív, hideg fej, tiszta kéz.

Ez itt alul az úgynevezett tábornoki kávézó, ahol a csúcsvezetők leültek és cseverésztek egy kicsit két értekezlet között. Az ülőhelyek száma elég kevésnek tűnik, tekintettel arra, hogy a Stasinak a nyolcvanas évek közepén már 62 (hatvankét!) tábornoka volt, akik közül harmincan itt dolgoztak a Normannenstrassén.

És akkor jöjjenek a dolgos hétköznapok emlékei. Itt van például a szolgálati igazolványuk, amit (a visszaélések megakadályozása érdekében) évnegyedenként le kellett bélyegeztetni egy folyton változó dizájnú és színű pecséttel. Vagy a szagminták rögzítésére és tárolására alkalmazott befőttesüvegek (a Stasinak körülbelül kétszázezer archivált és nyilvántartott szagmintája volt a rendszer belső ellenségeitől/ről.

A németek tényleg nem felejtenek (és ezt most nem ijesztgetésként mondom): Horn Gyula és Alois Mock 1989. június 27-i soproni kordonbontását még itt is megörökítették.

Így utólag bevallhatom, hogy a múzeum bizony csalódás volt. Persze megértem én a németeket, hogy még a látszatát is el akarták kerülni a Stasi reklámozásának, de ahhoz képest, hogy a kiállítás a Haus Eins négy emeletén keresztül húzódik, bizony édeskeveset nyújt egy hajdani baráti országból jött érdeklődőnek. Velem együtt járta végig a termeket egy húszfős amerikai diákcsoport (átlagéletkor 16-17 év, valami egyházi iskolából jöhettek, mert minden kiscsajon volt melltartó), akik szinte sokkos állapotba kerültek a döbbenettől, amikor – kérdésre válaszolva – az idegenvezetőjük elmondta, hogy a Stasi-komplexumon belül NEM VOLT ökumenikus kápolna. Sőt: semmiféle kápolna nem volt.

Szóval nekik biztosan óriási élmény volt, amiről majd hosszasan mesélnek odahaza Nebraskában. Én sajnos majdnem végig unatkoztam, de becsületből végignéztem az egészet.

Távozás előtt még beugrottam a szuvenyírshopba, hátha találok valami jópofa mielkés pólót, félixes bézbólsapkát vagy legalább egy Stasi-emblémás kulcstartót, de ismét meg kellett állapítanom, hogy a könnyed kreativitás nem a keletberliniek erőssége: az ajándékbolt szinte teljes választéka szemügyre vehető ezen a fotón itt alul. Végül egy dévédét vettem a Stasi történelmével, de ezt is csak azért, mert a rajta olvasható reklámszöveg megtetszett:

Stasi – Ein ganz normaler Geheimdienst, in einer ganz normalen Diktatur.

Stasi – Egy teljesen hétköznapi titkosszolgálat, egy teljesen hétköznapi diktatúrában.

Ez viszont zseniális, nem?

Catégories: Biztonságpolitika

Átirányítás – szavazás!

lun, 11/03/2013 - 14:41

Kedves tiborublogos barátaim!

A Goldenblogot kihagytuk a tavaly (és valószínűleg az idén is ezt fogjuk tenni), de van itt egy új lehetőség, egy vadiúj (ezúttal nemzetközi) blogverseny, melynek részleteit ide kattintva olvashatod el.

Egy kis vívódás után úgy döntöttem, hogy benevezem a Konteóblogot; veszítenivalónk nincs, legfeljebb kattintgattunk egy jót és a végén megnézzük, hogy kik voltak jobbak nálunk.

Ha úgy gondolod tehát, hogy a Konteóblog megérdemel egy jó helyezést, nincs más dolgod, mint rá(nk) szavazni. Regisztrálni nem kell, csak egy email-címet megadni. Ha nyerek egy külföldi utazást, természetesen részletes beszámolókra és helyi konteók kivesézésére számíthattok itt, illetve a többi blogomon. Persze katonás-kémes témát is keresek majd :-)

Itt a lehetőség, hogy egy kattintással kifejezd ragaszkodásod és elkötelezettséged a Konteóbloghoz. Ennek érdekében kattints itt alul a bannerre, majd a ciklámenszínű (?) “vote” gombra ott jobboldalt. Ezután már csak az emailcímedre küldött linkre kell kattintanod és regisztrálták is a szavazatod.

Ezt április 15-ig megteheted, s nem csak te, hanem a teljes családod, barátaid, rokonaid, munka- és osztálytársaid, továbbá az összes háziállatod is, már ha rendelkezik egy saját emaillel és rendszeres olvasónk.

Köszönöm!

Catégories: Biztonságpolitika

Mathilde Carré

ven, 08/03/2013 - 16:26

A Tiborublog íratlan szabályai megkövetelik, hogy a jelesebb napokon olyan poszt kerüljön az olvasók képernyőjére, melynek főszereplője (így vagy úgy) kapcsolódik az adott alkalomhoz.

Most egy kicsit késésben vagyok ugyan, de nőnap lévén (ráadásul nemzetközi!) mi sem logikusabb, mint egy olyan kémről mesélni egy kicsit, aki a gyengébbnek füllentett nemhez tartozott. Ha ez az illető ráadásul francia is volt, no és egyik fegyvere a szexualitás, nem is eshetett volna megfelelőbb jelöltre a választás, mint a „Macska” fedőnéven (is) tevékenykedő Mathilde Carréra.

A második világháborús francia ellenállással kapcsolatban számos sztereotípia létezik nemcsak a szakmán belül, hanem a közvélekedésben is. Sokak szerint (s ez főleg a Franciaországon kívüli megfigyelők véleménye) a háború után mesterségesen fújták fel a Résistance szerepét, ami valójában néhány jószándékú hazafi szinte teljesen eredménytelen küzdelmét jelentette a német hadigépezettel és elhárítással szemben (hasonlóan a magyar partizánmozgalomhoz). Megint mások poénosra veszik a figurát (gondoljunk itt például a Halló, halló! című örökbecsű sorozatra, amit – nem véletlenül – a britek készítettek, s ami kilenc évadon keresztül futott), s olyanok is vannak, akik az ízletes alkoholmentes sörhöz vagy a mellékíz nélküli édesítőszerhez hasonlítják a gallok ellenállási mozgalmát: mindenki örülne a létezésének, de semmiféle bizonyíték nincs a létezéséről. És persze ott vannak a hamisítatlan (és elvakult) francia patrióták, akik szerint 1941 és 1945 között az oroszok után náluk volt a legeredményesebb és legkeményebb ellenállás Európában.

Mint mindig, az igazság minden bizonnyal valahol a két véglet között van. Mivel blogunk célja nem a vita eldöntése, hanem a Résistance hajdani csillagának és egyik legnagyobb elárulójának bemutatása, lássunk munkához.

Mathilde Bélard 1908-ban született Burgogne-ban (12 évesen itt joboldalt). Édesapja mérnökemberként kezdte, majd az első világháborúban hadmérnökként és csapattisztként egyaránt szépen teljesített (Becsületrend meg minden), ezért 1918-ban megcsíp valami jó zsíros állást a Központi Katonai Beszerzőhivatalban. Mi magyarok ezt vagy ötszáz éve nem tapasztaltuk ugyan, de ettől még tény: győztes háborúk után általában felpörög a gazdaság, szaporodnak az állami megrendelések, úgyhogy a Bélard család nem nevezhető az 1920-as évek vesztesének.

Mathilde (a családnak csak Lily) 1927-ben beiratkozik a Sorbonne pedagógiai karára és négy évvel később megkapja tanári diplomáját. Elég nehezen tűri a fővárosi polgári létet, s amikor 1932-ben megismerkedik egy fess fizikatanárral (Maurice Carréval), nem sokat teketóriázik: pár hónapnyi együttjárás után összeházasodnak, majd egy megyével odébb költöznek. Ezt a megyét történetesen Algériának hívták, s Franciaország szerves részeként szerepelt a korabeli térképeken: Maurice egy Oran melletti katonai középiskolába kerül oktatónak, Mathilde pedig követi őt.

1939-ben kitör a háború, Maurice-t októberben behívják katonának, s amilyen peches, rögtön harci feladatot is kap, minek következtében az elsők között áldozza életét a Patrie oltárán. Mathilde visszaköltözik Párizsba, ahol egy kórházban helyezkedik el nővérként. Egy év sem telik el, s egy Toulouse-i útja során megismerkedik egy másik fess fiatalemberrel (látni fogjuk, Mathilde gyengéje a fess fiatalemberek voltak), ezúttal történetesen a németek által pár nap alatt felszámolt lengyel légierő menekült századosával, a nála két évvel fiatalabb Roman Czerniawskival (itt jobbra). Az együtt töltött, önkényesen meghosszabbított őszi hétvégét követően (melynek során a mindenféle tevékenység mellett biztosan beszélgettek is egy kicsit) Roman bevallja Mathilde-nak, hogy ő bizony a brit földön működő lengyel emigráns kormány által francia földön létrehozott hírszerzői hálózat, az Interallié vezetője, és nagyon örülne annak, ha a friss barátnő is csatlakozna hozzájuk.

Mathilde szeme felcsillan, elvégre egy hozzá hasonló, a tenniakarástól pezsgő vérű nőnek minden megoldás izgalmasabbnak tűnt, mint napi 10 órán át egy kórházban kötözni és ágytálazni a sebesülteket. Rábólint hát a lengyel tiszt ajánlatára, s máris megkapja az első feladatot: a németek Calais környéki erődítményrendszerét kellene feltérképeznie, de előbb beiskolázzák egy hírszerzői tanfolyamra. Itt különösen szépen teljesít a „titkosírások és mikropontok”, valamint a „rövidhullámú rádióadók rejtett üzemeltetése” tárgyakból. Merő véletlenségből mindkettőt a francia hírszerzés főhadnagya, a nemesi származású Georges-Pierre de Froment (28) oktatja, akivel nagyon sokat korrepetál. Talán mondanom sem kell, hogy de Froment főhadnagy is fess fiatalember volt.

Ne legyünk azonban igazságtalanok: Mathilde tényleg kiváló hírszerzőnek bizonyult. A kémtanfolyam elvégzését követően azon kevés nő közé tartozott, akiket az Interallié (illetve később közvetlenül a brit Special Operations Executive) teljesen egyedül is tudott foglalkoztatni a megszállt Franciaországban. Hihetetlen vizuális memóriája volt, órák múlva is reprodukálni tudott több tucatnyi olyan rendszámot, amit azt megelőzően csak egyszer látott. Egy hétvégén megtanulta fejből a Franciaországban állomásozó német csapatok egyenruháin és járművein fellelhető összes rendfokozat-, fegyvernem- és alakulat-jelzést (még az alakulatok indulóinak dallamát is megtanulta felismerni), egy másikon bevágta a Wehrmacht és az SS által használt haditechnika főbb jellemzőit és külső ismertetőjegyeit, úgyhogy ’41 nyarára már szinte motorzörejből meg tudta mondani, hogy a kanyar mögött milyen és hány harckocsi érkezik. Rendelkezett még egy olyan tulajdonsággal, amivel kevés terepügynök bír: a saját maga által beszerzett információk értékelését is elvégezte, következtetéseket vont le, s az általa szignózott, Londonnak szánt jelentések mindig alaposak, helytállóak és hiánypótlóak voltak.

Csodálóitól és partnereitől ekkoriban kapta a „La Chatte” (A Macska, nőnemben) becenevet, amit a hivatalos fedőnévként funkcionáló „Victoire”-on és „Micheline”-en kívül is előszeretettel használt.

A végzete azonban (nem fogjátok kitalálni: egy fess úriember képében) már ott settenkedett a háta mögött.

A végzetet úgy hívták, hogy Hugo Bleicher, s a franciaországi Abwehr (német katonai hírszerzés) egyik legjobb szakemberének tartották, noha – rejtélyes módon – csak őrmesteri rendfokozattal bírt. Ez a Hugo (itt jobbra lent, ebben az ijesztő sapkában, az ötvenes évei közepén) nagy barátja volt a párizsi bordélyházaknak, s azzal a ritka katonai képességgel bírt, hogy nagyszerűen tudta kombinálni a kellemeset a hasznossal: az általa, khm, megismert lányokkal hosszasan beszélgetett is (eredeti szakmáját tekintve francia-német tolmács volt, s úgy beszélt franciául, mint egy született párizsi), majd a beszélgetésekből levonta a megfelelő következtetéseket.

Egy ilyen posztkoitális, irányított csevejt követően (amit 1941 novemberében egy Christine Bouffet nevű altesti munkásnővel folytatott, aki másodállásban az Interalliénak is dolgozott) Hugo Feldwebel felfigyel Mathilde-ra és Czerniawskira. Pár napnyi szoros megfigyelés következik, majd egy ködös hajnalon rajtaütnek a Montparnasse-negyedben található lakáson, ahol – élni tudni kell! – ugyanabból az ágyból rángatják ki Romant, Mathilde-t és a 23 éves új titkárnőt, Renée Bornit.

A legnagyobb titokban mindannyiukat beviszik az Abwehr főhadiszállására, elkülönítik őket, majd elkezdődnek a kihallgatások. Hugo Bleicher érdekes módon nem a lengyel tisztet, hanem Mathildét veszi kezelésbe. Nem ront ajtóstól a házba, semmi pofon vagy körömletépés, hanem finoman közelíti meg a zsákmányt: udvariassági körök, viccelődés, egészségi állapot utáni érdeklődés, vajas croissant tejeskávéval, majd egy nap pihenés. A harmadik napon Hugo holmi fényképeket mutat, amelyeken olyan emberek láthatók, akiket a német elhárítás szakemberei – hogy úgy mondjuk – tettlegesen is kihallgattak. Miután a törékeny, alig 155 centis és kábé 50 kilós nő végignézi a meglehetősen (és szándékosan) részletgazdag felvételeket, különösebb fantázia nem kell hozzá, hogy kitalálja, mi következik.

Hát igen, Hugo barátunk felajánlja a klasszikus, az emberiséggel talán egyidős választási lehetőséget: vagy kínzás és kivégzőosztag, vagy kollaboráció. Ez utóbbi mellé egy anyagilag meglehetősen kifizetődő cafeteria-opció is társul: havi 60 ezer frank költőpénz (vásárlóerőben kábé 3 ezer mai euró), bérelt lakás Párizs belvárosában, továbbá Bleicher őrmester személyes barátsága.

Hogy a klasszikusokat idézzem: mondd, te mit választanál?

Az alku megköttetik, Mathilde rábólint és beszélni kezd: a németek három napon belül 97 francia és lengyel ellenállót, továbbá három brit ügynököt fognak el, zömüket a kihallgatások után halálra ítélik és kivégzik (esetleg koncentrációs táborba szállítják), párat ugyancsak megfordítanak és a szövetségesek ellen használják fel őket. Hogy ne legyünk részrehajlóak, elmondjuk, hogy maga Roman Czerniawski is aláír az Abwehrnek – de ez egy másik történet.

Az Interallié központjában végrehajtott rajtaütés során a németek lefoglalnak négy rádióadót is, ami rögtön az úgynevezett Funkspiel alkalmazásának lehetőségét juttatja Hugo eszébe: a hivatalos jegyzőkönyvekbe Mathilde letartóztatása nem kerül bele, s a nő azt a feladatot kapja, hogy valósnak tűnő álinformációkkal etesse tovább a briteket, hiszen minden kódot, adási frekvenciát és időpontot, valamint jelszót ismer. A játszma működőképesnek látszik, London visszaigazolja a vételt és további feladatokkal látja el La Chatte-ot, aki – micsoda meglepetés! – időközben Hugo Bleicher főállású szeretője lesz.

Hamarosan (’41 decemberében) egy veterán SOE-ügynök, Pierre de Vomécourt érkezik Angliából, azzal a feladattal, hogy egy új hírszerzői hálózatot (az Autogiro-t) alapítson Franciaországban. Természetesen felveszi a kapcsolatot Mathilde Carréval, aki (a németek beleegyezésével) tovább eteti őt kamu információkkal. Azonban – ahogy a közhely mondja – a szívnek még az Abwehr sem tud parancsolni: Mathilde belezúg a snájdig (naná…), 35 éves Pierre-be, s úgy tűnik, a vonzalom kölcsönös. Egy őszinteségi rohamában, néhány pohárka vörösbor után a nő kitálal és elmondja, hogy ő valójában kettős ügynök, s per pillanat Adolféknak dolgozik ugyan, de egyre kevesebb a motivációja. A rutinos SOE-tiszt spekulál egy kicsit, majd közösen kitalálnak egy sztorit, amit majd Hugónak kell beadni, s aminek az a lényege, hogy milyen jó is lenne az Abwehrnek, ha Mathilde beférkőzne a SOE londoni központjába, s onnan látná el teljesen friss hírekkel a német hírszerzést.

Most – legalábbis így utólag – úgy tűnik, ennél a pontnál Bleichert cserben hagyta a kémek első számú ösztöne, a gyanakvás; rövid hezitálás után előterjeszti Canarisnak (az Abwehr legendás főnökének) a javaslatot, mely szerint dobják át Mathilde Carrét Londonba. A tengernagy rábólint (Hugo szimatában addig nem csalódott), s a Macskanő csomagolni kezd, majd ’42 február végének egyik ködös hajnalán egy brit tengeralattjáró felveszi őt és Pierre-t, majd átszállítja őket Angliába.

És innen már gyorsítunk egy kicsit.

Angliába érve az SOE természetesen alaposan kihallgatja Mathildét, s mindent ellenőriz, amit csak ellenőrizni lehet. Egy rövid ideig úgy tűnik, hogy nem szaroznak vele és rövid úton főbelövik (a 97 francia és lengyel áldozat még hagyján, de a három, Mathilde információi alapján elfogott brit mégiscsak három brit!), de végül úgy döntenek, hogy ha a nő eddig kettős ügynök volt, miért ne lehetne ezentúl hármas?

Úgyhogy ’42 márciusától kezdve Mathilde Carré a britek által megszűrt, a németeket félrevezető információkkal látja el rádión (és vegytintás leveleken keresztül) Hugo Bleichert. Ez a játék sajnos csak másfél hónapig működik, tudniillik április végén Pierre (aki nem tud a seggén ülni) ismét francia bevetésre indul, ahol azonban valaki befújja, a németek elkapják és kiverik belőle Mathilde valódi szerepét.

Hősnőnk 1942 májusában angol börtönbe kerül (de Gaulle-ék kifejezetten kérték, hogy a háború után francia bíróság ítélkezhessen felette), majd ’45 nyarán visszatér Párizsba, persze talpig bilincsben. Elkezdődnek a kihallgatások, majd a pere, ahol – visszaemlékezések szerint – végig meglehetősen pökhendi módon viselkedik, márpedig kevés dolog van, amit a bíró nehezebben tolerál. Senki nem lepődik meg tehát, amikor (három napnyi végtárgyalást követően) 1949 januárjában halálra ítélik a németekkel való kollaborálás, hazaárulás, idegen hatalomnak történt kémkedés, emberölésben való részvétel és még vagy öt vádpont alapján. Siralomházba kerül, ahol három és fél éven keresztül minden reggel arra ébred, hogy talán ez az utolsó napja… 1952 nyarán a halálbüntetését húsz év kényszermunkára változtatják, mert a köztársasági elnök végül beadta a derekát és elfogadta a védő érvelését, mely szerint a javára kell írni egyrészt a Hugo előtti időszakot, másrészt pedig azt, hogy Londonból sokat segítette a francia ellenállást a németeknek szóló dezinformációival.

1954 őszén – egészségügyi méltányosságból – szabadlábra kerül. Vakbuzgó katolikussá válik, naponta több órát tölt imádkozással, ami azonban nem akadályozza meg abban, hogy két változatban is megírja visszaemlékezéseit (az elsőben még teljesen őszinte és bűnbánó, a másodikban már nem nagyon viszi a balhét, inkább mosakodásnak tűnik a hozzáállása). Nevet változtat, s hátralevő életében karitatív munkával foglalkozik, mígnem 1970 májusában, meglehetős szegénységben és nagyjából mindenki által elfeledve meg nem hal, valahol vidéken.    

Más források azt írják, hogy 2007-ben hunyt el, amit elég nehezen tudok elképzelni, de végül is teljességgel kizárni sem tudom.

Ja: természetesen boldog nőnapot minden hölgyolvasómnak!

Catégories: Biztonságpolitika

Special Air Service 3.0

jeu, 28/02/2013 - 19:16

A kicsit hosszúra nyúlt szünet után újult erővel folytatjuk a világ egyik legismertebb és legpatinásabb különleges katonai alakulatának bemutatását. Trilógiánk mostani (befejező) része a második világháború utáni évtől követi nyomon a brit Special Air Service pályafutását, megemlékezünk a leghíresebb bevetésükről, megismerkedünk a kiválasztási és kiképzési forgatókönyvekkel, valamint ejtünk pár szót a szakmai hitvallásukról is (amit csak azért nem nevezünk ars poetica-nak, mert ezek a srácok kurvasok mindenhez értenek, de a versfaragás hálistennek nem tartozik ezek közé).

Ott hagytuk abba a második részt, hogy a brit politikusok 1945 októberében úgy döntenek, hogy – a világbéke küszöbén átlépve – Őfelségének soha nem lesz többé szüksége az SAS szolgálataira.

Nos, a világpolitikában nem ez volt az első eset (és nem is az utolsó), amikor a döntéshozók orbitális marhaságot csináltak. Alig telt el egy év a sokat vitatott megszüntetés óta, s a londoni Nagyvezérkar feltámasztja a brit tartalékos haderő egyik legpatinásabb ezredét (az Artists Rifles-t), s azonmód át is nevezi őket 21st Special Air Service-re, reaktiválva jó pár háborús veteránt. 1947. január elsején megkapják a vadiúj hadilobogót, s máris elkezdődik az újoncok toborzása, illetve kiképzése, azzal a (nem is igazán titkolt) szándékkal, hogy a Birodalom még meglévő ázsiai érdekeinek védelmében vetik majd be őket, ha a helyzet úgy kívánja.

Az ötvenes évek – az újjászületés

Nos, a helyzet úgy kívánta: 1949-től már kifejezetten Koreára gyúrnak, ahol az északi kommunisták igencsak sok borsot törtek a déliek (és ezek nyugati szövetségesei) orra alá. A politika azonban az utolsó pillanatban közbeszólt, s 1950 legelején Korea helyett Malajziába repülnek, hogy az ottani (kifejezetten britellenesnek indult, s ugyancsak a kommunisták által kirobbantott) lázadássorozatot valahogy megfékezzék.

Ezzel párhuzamosan régi barátunk, Mad Mike tábornok (akinek nem ugrik be, hogy ki volt ő, sürgősen a második rész újraolvasását ajánlom!) ugyancsak malájföldi megbízást kap: ő szervezi meg a britek ottani dzsungelkommandóit (a Malayan Scouts-okat). Ahogy a rómaiak már kétezer évvel ezelőtt olyan találóan megállapították: similis simili gaudet, vagyis hasonló a hasonlónak örül; a 21-es SAS-ezred rutinos harcosai és Mike Calvert egymásra találnak a délkelet-ázsiai bozótharcok során. Egy kis nosztalgiázást és tábortűz melletti sztorizgatást követően (ahogy ez katonáktól egyenesen elvárható) a malajziai SAS-t is Calvert alá rendelik, s a két elitcsapat (vagyis a légiszolgálatosok és a Malayan Scouts-ok) jó másfél évig vállat vállhoz vetve iparkodnak a helyi kommunista felkelők számának csökkentésén. Ez volt a Helsby fedőnevű műveletsorozat.

1952-ben a brit hadügyminisztérium példa néküli lépésre szánja el magát: az eredetileg a tartalékos haderőhöz (Territorial Army) tartozó 21st SAS Malajziában szolgált tagjaiból, illetve a Malayan Scouts legtökösebb embereiből létrehozza az immáron a reguláris hadsereg (Regular British Army) szerves részeként műkődő testvéralakulatot, a 22nd SAS ezredet. A korszerű SAS (ahogyan ma ismerjük őket) megszületett.

A növekvő igények miatt 1959-ben megalakul a 23rd SAS Regiment is, ugyancsak a Territorial Army fennhatósága alatt.

A hatvanas évektől kezdve a 22-esek neve az SAS szinonimájává vált (noha szigorú értelemben ők csak egy részét jelentik az ezrednek), hiszen reguláris alakulatként őket küldték minden olyan bevetésre, ahol a különleges katonai szakértelem olyan fokára volt szükség, amit tartalékosok (akármennyire is profik lennének) nem tudnak nyújtani.

A minta

A brit SAS számos külföldi SF-alakulatnak szolgált (és szolgál a mai napig) követendő példa- és mintaként. Az ő képükre és hasonlatosságukra hoztál létre 1954-ben az új-zélandiak, majd 1957-ben az ausztrálok a saját SAS-üket (még a nevet is megtartották: New Zealand SAS, illetve Australian SAS Regiment). Még a franciák is tőlük lopták kölcsönözték az ötletet, amikor a saját tengerészgyalogos ejtőernyőseiket (brit módszerek szerint ) kiképzik és amikor ezeknek mottót választanak (Qui ose gagne = Who dares wins, vagyis Aki mer, az nyer). És ne feledkezzünk meg a jenkik Delta Force-áról sem, hiszen ennek létrehozója, Beckwith ezredes egy angliai SAS-csereprogramon sajátította el az ilyen típusú alakulatok megszervezésének és vezetésének minden csínját-bínját.

Az iráni nagykövetség elfoglalása

Nincs arra sem idő, sem elegendő karakter, hogy az elmúlt évtizedek SAS-műveleteiről itt, egy blogposztban megemlékezzünk, de az 1980-as londoni terrortámadás megemlítését nem lehet kihagyni. Már csak azért sem, mert egészen addig az Ezred konkrét létezéséről inkább csak laza folyosói pletykák, bennfentes minisztériumi sutyorgások és a bulvársajtó másodlagos megbízhatóságú hírei szóltak.

Mielőtt belevágnánk a Nimród fedőnevű sztori ismertetésébe, egy-két mondattal lépjünk vissza öt és fél évet az időben: 1973 végén Edward Heath miniszterelnök arra utasítja védelmi és belügyminisztereit (jelesül Peter Carringtont és Robert Carrt), hogy kezdjék meg a fegyveres erők, illetve a rendőrség és a titkosszolgálatok terrorelhárítással, továbbá túszejtések felszámolásával foglalkozó kapacitásának intézményes kiépítését. Lord Carrington (a későbbi NATO-főtitkárt inkább ezen a néven ismerhetik hajlottabb korú olvasóink) nem sokat teketóriázik, s ezekre az új feladatokra szemrebbenés nélkül a 22-es SAS-t jelöli ki. A fiúk pedig nem kérdeznek vissza, hanem elkezdik a felkészülést.

Nos, térjünk vissza 1980. április 30-ra, amikor egy (a Brian életébe illő elnevezésű) terrorcsoport, a Demokratikus Forradalmi Front Arabisztán Felszabadításáért szervezet hat fegyverese délelőtt fél tizenkettőkör behatol a londoni iráni nagykövetség épületébe, s túszul ejti az abban pillanatnyilag tartózkodó 25 embert (diplomatákat, személyzetet, látogatókat egyaránt), plusz az épület előtt őrködő angol rendőrt. Ahogy ez már lenni szokott, a terroristák közel száz, a dél-iráni Kuzesztán tartományban bebörtönzött társuk szabadonbocsájtását követelték, valamint egy repülőgépet, amivel szabadon távozhatnak Angliából.

A brit illetékesek első körben a Scotland Yard túsztárgyalóit és bevetési osztályát riasztják, de hamarosan rájönnek, hogy itt combosabb beavatkozásra is fel kell készülniük, úgyhogy felrendelik a herefordi laktanyából az SAS műveleti tervezőit is. A rendőrök eleinte szép eredményeket értek el (ami öt túsz szabadonbocsájtásában is megnyilvánult), de a hatodik nap kora délutánjára a túszejtők idegei felmondták a szolgálatot, s agyonlövik az egyik iráni túszt, majd holttestét kidobják az ablakon.

Kormányzati oldalról a reakció természetesen az azonnali fegyveres beavatkozás elrendelése, tűzparanccsal; ez a döntés volt az akkor fix egy éve miniszterelnökösködő Margaret Thatcher becenevének (Vaslady) egyik magyarázata. És az is természetes, hogy a végrehajtás az SAS feladata.

Az időközben telepített technikának köszönhetően (igen, a technikát csak a túszhelyzet kitörése után telepítették a nagykövetségre, nem volt ott egyetlen mikrofon vagy rejtett kamera sem azelőttről! Ez már csak azért is egészen biztos, mert mindezt maga a brit belügyminiszter állította, s közben a szeme se rebbent), szóval a technikának köszönhetően délután ötre az SAS már centire tudta, hogy melyik túszejtő hol áll, hol vannak a túszok, s tán még azt is, hogy hány légy (és hol) mászkál a nagykövetség belső falain.

Mike Rose alezredes (a helyszínen tartózkodó két, egyenként 16 fős SAS-különítmény parancsnoka, amúgy a 22-esek főgóréja) 19.23-kor adja ki a támadási ukázt. A kommandósok több oldalról és több hullámban hatolnak be az épületbe, ahol a heveny tűzharcban öt terroristát agyon is lőnek a hatból. Sajnálatos módon egy túsz is életét veszti a rajtaütésben, további kettő súlyosan megsebesül; ezt hívja a szakma járulékos veszteségnek.

Az egész akció (amelyet a tévé egyenes adásban közvetített) 17 percig tartott. 19.41-kor Hector Gullan őrnagy (a műveletirányító tiszt) már a szóbeli jelentést fogalmazza magában, miközben kilép a nagykövetség kapuján.  

Akadékoskodók és szőrszálhasogatók már akkor is voltak: az SAS-t később feljelentették, mondván, hogy a telex-szobában őrködő két terroristát már akkor lőtték agyon, amikor azok eldobták fegyvereiket. A rendőrségi vizsgálat végül megállapította, hogy a katonák mindegyik fegyverhasználata és leadott lövése jogszerű volt, még akkor is, ha volt olyan túszejtő, akiről a boncasztalon derült ki, hogy mellkasát 21 (huszonegy), fejét 3 (három), végtagjait pedig további 3 (három) lövés érte.

Hát ja… Talán tetszett volna könyvtárosnak menni.    

A Nimród után az SAS ázsiója elképesztő mértékben megnőtt, belföldön és külföldön egyaránt: az SAS akkori főigazgatója, Sir Peter de la Billière dandártábornok külön titkárt kellett alkalmazzon, akinek kizárólag az volt a feladata, hogy a külföldről beérkező (és kiképzési segítséget kérő) hivatalos megkereséseket érdemben megválaszolja. Mindenki velük szerette volna csiszolgatni saját különlegeseik szakértelmét: jött felkérés az USA-ból, az NSZK-ból, a franciáktól, Skandináviából, a teljes Brit Nemzetközösségről nem is beszélve. A kommunista tömb természetesen nyíltan nem nagyon fejezhette ki érdeklődését, a Varsói Szerződés tagállamainak Angliában tevékenykedő katonai hírszerzői azonban rácuppantak az Ezredre, s mindent megtettek, hogy használható információkat szerezzenek a kiképzési és felkészülési módszereikről.

Más műveletek

Az SAS-t rendszeresen használják a brit titkosszolgálatok olyan esetekben, amikor a fegyveres beavatkozás tervezhető és elkerülhetetlen. Nem szokás büszkélkedni vele, de bizony előfordultak olyan ügyek, amelyeket a legnagyobb jóindulattal se lehet másnak nevezni, mint ítéletvégrehajtásnak (a rosszindulatúbbak kivégzésnek is titulálhatják).

Az egyik ilyen (nagy port kavart) ügy a Flavius volt. 1988 márciusában egy SAS-csoport érkezik Gibraltárra azzal a – hivatalos – feladattal, hogy akadályozzon meg egy IRA-robbantást a brit kormányzó rezidenciája előtt. Nem megyünk bele a részletekbe, a lényeg: ahelyett, hogy a három (napok óta a brit elhárítás által szoros megfigyelés alatt tartott) ír terroristát elfognák és hazavinnék, hogy a bíróság előtt feleljenek addigi (és tervezett) merényleteikért, mindhármójukat szitává lövik. Az eset még az Emberi Jogok Európai Bíróságát is megjárta, ahol igen szoros szavazataránnyal (10:9) végül úgy döntöttek, hogy a fegyverhasználat nem volt jogszerű, s emberi jogi szempontból elmarasztalták a brit kormányt.

A másik emblematikus művelet, amely elsősorban a német GSG-9-hez kötődik ugyan, de amelyben az SAS tanácsadóként és (állítólag csak) megfigyelőként ugyancsak részt vett, az 1977-es mogadishui repülőgépeltérítés volt. A rajtaütésről egy kicsit részletesebben itt olvashatsz.

1982-ben ott vannak a Falkland-szigeteken is, és nem hiányoznak sem Irakból, sem Afganisztánból, sem Líbiából.

Szervezeti felépítés, szakosodás

Szeretném hangsúlyozni, hogy a következő pontokban kifejezetten a Hereford bázisú 22-es SAS-ről beszélünk, mint a reguláris hadsereg és a brit különleges erők megkerülhetetlen alkotóeleméről; a tartalékosok részét képező 21-es és 23-as SAS-ről most nem számolunk be (ami távolról sem jelenti azt, hogy lebecsülnénk őket!).

Azt talán már említettem, hogy az SAS szemmel láthatóan a négyes szám bűvöletében él, szemben a mifelénk hagyományos hármas tagozódással. A 22-es ezred négy, egyenként 64 fős „squadron”-ból áll (talán nevezzük műveleti századnak), ezeket az A, B, D és G betűkkel jelölik (hogy a C mit vétett, hogy kimaradt, nem tudom, miképp azt sem, hogy a G mitől került az E és az F elé). A squadronok élén egy-egy őrnagy áll.

Minden századot négy, 16 fős „troop” alkot (legyen ez akkor szakasz). A századokon belüli szakaszok mindegyike egy-egy speciális területre szakosodik, vagyis minden században van egy hajós-vízalatti, egy szárazföldi-sivatagi, egy légimozgékonyságú-ejtőernyős és egy hegyi-sarkvidéki hadműveleti körülményekre kihegyezett csapat. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy szakbarbárok lennének (kiképzési értelemben rendszeresen belekóstolnak ugyanis egymás szakterületeibe; ez a híres „belső rotáció”), s 1976 óta mindegyik „troop” mindegyik harcosa elsajátítja a terrorelhárítási ismereteket is (a szakosodott kiképző-alegységnél), beleértve az épületharcászatot (CBQ) és a gerillaellenes hadviseléssel összefüggő tudnivalókat (Counter Revolutionary Warfare,CRW). 

És a négyes osztódásnak még nincs vége: mindegyik „troop” (amelyet olykor Special Project Team-nek is neveznek, igaz, főként akkor, amikor terrorelhárítási feladatokat látnak el) négy rohamcsoportra (assault team vagy patrol) tagozódik, s – talán mondanom sem kell – minden rohamcsoport négy főből áll.

Természetesen a srácok nem hagyhatták ki a magas labdát: a belterjes herefordi mondás szerint a négyes szabály folytatódik: mindegyik SAS-katona négy helyett harcol, iszik és, izé, szeretkezik.

Az SAS belső rotációs módszereinek és legendás kiképzési programjának köszönhetően (amelyről a következő pontban fogunk egy kicsit részletesebben beszélni) egy négyfős rohamcsoport legalább nyolc szakosodással rendelkezik, úgyhogy nagyon meg kellene erőltetnünk az agyunkat, hogy olyan katonai feladatot adjunk egy-egy assault teamnek, melynek magasszintű végrehajtásához ne rendelkeznének kellő szakértelemmel.

Egy érdekesség: az SAS-ben a legénységi állományú újoncok (tehát nem a hivatásosokról beszélek) közlegényként kezdik, függetlenül az anyaalakulatnál elért rendfokozattól vagy beosztástól. Első szerződésük három évre szól, ami hosszabbítható – már ha az Ezred is úgy gondolja.

Toborzás, kiválasztás

Az SAS kapui elméletileg minden hivatásos brit katona előtt nyitva állnak, ennek ellenére – ha megnézzük a statisztikákat – hagyományosan az ejtőernyősök viszik a prímet. Évente kétszer (egyszer júliusban, egyszer decemberben) rendeznek válogatást, amit a teljes brit haderőben meghirdetnek. Alkalmanként és átlagosan 180-200 fő jelentkezik a legénységi állományból (a tisztek külön szelekciós eljáráson mennek keresztül, melynek részletes paraméterei nem nyilvánosak, de valami azt súgja, hogy náluk sem az a döntő szempont, hogy ki kinek a kicsodája).

Az öthetes kiválasztási procedúra orvosi, fizikai állóképességi és pszichológiai tesztekkel kezdődik, majd az általános katonai képességek és készségek szintjét ellenőrzik: lövészetek, akadálypályák, közelharc, tervezés, egyéni és kiscsoportos végrehajtás, együttműködési készség, satöbbi. A britek nem az idegennyelv-tudásukról híresek, az SAS-nél viszont komoly pluszpontok járnak, ha valaki meg tud szólalni az angolon kívül valami más nyelven, s az is logikus, hogy ilyen szempontból is azon régiókra fókuszálnak, ahol a brit érdekek védelme erőlteljesebben és hagyományosan felmerül: Közel- és Közép-Kelet, Karibi térség, Délkelet-Ázsia, de egyszer beszéltem én olyan SAS-veteránnal, aki a litvánra gyúrt.

Mondjuk ő az SAS-nél eltöltött hat év után átigazolt egy, khm, rendvédelmi szervezethez és ott kamatoztatta tovább szerteágazó ismereteit.

Mint annyi minden az Egyesült Királyságban, a kiválasztás helyszíne is a tradíciókon nyugszik: a Wales-i Powys grófságban található, 150 négyzetkilométeres SENTA (Sennybridge Training Area) a hatvanas évek óta szolgálja a brit különlegesek ki- és továbbképzési igényeit. A kiképzési folyamatra két (saját elnevezéssel bíró) próba teszi fel a koronát, mindkettő egyfajta menet- és túlélőgyakorlat.

Az első a Fan Dance, ez a lazábbik (már az első hét végén végigszopják az akkor még zömében derűlátó jelöltek). 24 kilométert kell megtenni teljes menetfelszerelésben (egy 18 kilós hátizsákkal, egyéni lőfegyverrel, lőszerekkel, valamint egy kulacs ivóvízzel), s közben megmászni egy 800 méter magas kopár dombot (ez a Pen y Fan), majd leereszkedni a másik oldalon és visszatérni a rajthoz. A szintidő négy és egynegyed óra, vagyis (lefordítva civilre) aki a 256. percben (vagy ezután) érkezik be a célojjektumba, az – ahogy mondani szokás – nemhogy tartós tejet, de gyorsan romló élelmiszert se nagyon vásároljon magának a Sennybridge-i kantinban, mert zuhanyozás után máris csomagolhat.

A Fan Dance a második menetgyakorlathoz, az Endurance-hez képest egy könnyű, tavaszi séta a Városligetben nyalókával, kacajjal és alkalmi smárolással.

Az Endurance (belső szlengben a Long Drag, vagyis a Hosszú Szívás) egy tájékozódási és apró műveleti feladatokkal megtűzdelt komplex menetgyakorlat, a kiválasztási procedúra ötödik hetében. Teljes hossza 65 kilométer, amelyet Közép-Wales játszi lankái között kell abszolválni. Minden résztvevő (az eredeti 180-200 főből eddig úgy ötven-hatvan marad talpon) felkap egy 25 kilós hátizsákot és a fegyverét (az olyan apróságokról sem feledkeznek meg a kiképző őrmesterek, mint a lőszerek, a gyalásó, tőr, sisak, kulacs, egy kis ropi és csokoládé, végrendelet három példányban, satöbbi), majd térképvázlat és tájoló alapján elindul a cél felé. Az instruktorok tradicionálisan nagyon nagylelkűek, mert sem GPS-t, sem telefonos segítséget lehetővé tevő mobilkommunikációs eszközt nem kell cipelniük. Sőt: tilos.    

Aki ezt a sétát 20 órán belül teljesíti és még van pulzusa, büszkén mondhatja magáról, hogy az SAS próbaidős katonája. Mondom: próbaidős, mert a java még hátra van. Mellesleg eddig a fázisig (tehát a próbaidős státuszig) a eredeti 180-200 fő jelentkezőből 25-35 katona szokott eljutni.

A kiképzés

Az előbbiek alapján sikeresen kiválasztott próbaidősök kapnak egy teljes hét eltávot (a felületi sebek ennyi idő alatt nagyjából hegesednek, az öt hét sörmegvonási tünetei pedig jelentősen enyhíthetők). Miután az újoncok megkapják a híres bézs színű barettet és az ugyanolyan becsben tartott, kék színű derékszíjat, elkezdődhet az igazi móka, melynek keretein belül a próbaidősökből igazi SAS-katonát faragnak. A teljes kiképzési idő öt hónap, a véglegesítés csak ezt követően történik meg.

Négy hetet vesz igénybe az úgynevezett ICT (Initial Continuation Training), vagyis az SAS-es alapok lefektetése. Ez csak az Ezrednél jelent „alap”-ot, a világon mindenhol máshol emelt szintnek mondanák: fegyverkezelés, lövészetek, gépjárművezetés, team-munka, elsősegélynyújtás, további közelharc-ismeretek, szúró- és vágófegyverek kezelése, mindegy megspékelve naponta 10 kilométer futással, másfél óra úszással és egy kis (azaz napi két órás) gimnasztikával és erőnléti edzéssel.

Ezt követi a dzsungelharc-ismeret. Mivel a brit szigeteken sajnálatos módon elég alacsony az egy főre jutó eső- és őserdei négyzetkilométerek száma, ezt a tréningszakaszt olyan helyszínekre szervezik, mint Indonézia, Malajzia, Brunei vagy (újabban) Guyana. A résztvevők egybehangzó visszaemlékezései szerint ez a hat hét a legmegerőltetőbb és legembertpróbálóbb dolog, amivel humanoid a természetben csak találkozhat: a 95-100 százalékos páratartalom, a szinte állandó 35-40 fokos hőség, a rovarok és más élősködők elképzelhetetlen sűrűsége és agresszivitása, a felszerelés stabil nyirkossága fényében a Long Dragre úgy emlékeznek vissza, mint egyszeri magyar bányásznyugdíjas a kádári hetvenes évekre: csöndes nosztalgiával, ábrándozva.      

Van aztán még a – más posztjainkból talán többek számára ismerős – SERE (Survive, Evade, Resist, Extract), ami a katonai túlélési feladatok csimborasszója. A négy hetes SERE-kiképzés lényege, tematikája és magyarázat a négy szóban rejlik: túlélni, megszökni, ellenállni, kimenekíteni. Itt tanulják meg a jelöltek, hogy mi a teendő, ha ingben-gatyában egyedül maradnak egy ellenséges területen, hogyan kell megszökni a fogságból, milyen technikákkal lehet ellenállni a kihallgatásoknak, illetve melyek azok a módszerek, amelyekkel nemcsak önmagunkat, hanem a hasonló módon pórul járt bajtársainkat is kimenekíthetjük a szájvonalig érő córeszből. A SERE életszerűségét az ellenséget játszó kiképzők segítik, akik erre az időre otthon hagyják a bársonykesztyűket és a legendás brit sportszerűséget, s igyekeznek mindent megtenni annak érdekében, hogy mondjuk az általuk foglyul ejtett újonc egy (nem, nem is egy, hanem három) életre megtanulja, hogy – teszem azt – akkor sem mondok semmit a kihallgatóimnak a nevemen, rendfokozatomon és azonosítási számomon kívül, ha egy éjszakát egy földbe ásott veremben töltök, tucatnyi, mérsékelten mérges kígyó és/vagy éhes dzsungelpatkány társaságában.   

És ne feledkezzünk meg a sivatagi kiképzésről (három hét valamelyik angolbarát arab országban), az ejtőernyős HAHO és HALO ugrásokról (két hét Walesben vagy Skóciában), az egyhetes mesterlövész-kurzusról (ezt – fura módon – a tengerészgyalogosok oktatják az SAS-nek a dél-nyugat-angliai Lympstone-ban).

A próbaidősök az ötödik hónap végére válnak teljes értékű SAS-harcossá, s ekkortól viselhetik jogosan a szárnyas tőrt (egészen pontosan az Excaliburt) ábrázoló ezredjelvényt.

A Különleges Légi Szolgálatról rengeteget lehetne még írni, de itt most befejeződik a Tiborublog SAS-trilógiája. Aki utána szeretne olvasni, számtalan forrásból tájékozódhat, noha el kell mondanunk, hogy – mint minden különleges alakulatról – nagyon sok torzítás, félremagyarázás és bulvárosított tudósítás jelent meg az évtizedek során róluk is, fogyaszátok tehát körültekintéssel és mértékletesen.

Az SAS-hitvallás és eskü egyik kulcsmondatával zárom a sorozatot, s mindenkinek köszönöm a figyelmet.   

I agree to carry out arduous duties with no recognition, no rewards, no promotions, and no medals.

Beleegyezek abba, hogy elismerés, jutalmak, előléptetések és kitüntetések nélkül hajtsam végre verejtékes feladataimat.

Catégories: Biztonságpolitika