Biztonságpolitika

A magyar katonai repülés történetének dokumentálása szempontjából a személyes történetek ugyanolyan fontosak, mint a táblázatba foglalt számok, adatok. A most következő történetet 2009-ben jegyezte le Szabó Miklós alezredes. Írása a kilencvenes évek elejére repíti vissza az olvasót, szereplői a szállító helikopteresek és „valami civilek”.

1992 májusát írtuk. Habár az akkori 2-300 közötti repült órámmal már nem tartoztam a nagyon kezdő, „sippantó” másodpilóták közé, már akkor is sújtotta a helikopteres katonai repülést a visszafogott repidő, így amikor egy-egy zsírosabb hadműveleti feladatra kijelöltek, nehezen tudtam titkolni lelkesedésemet.

Ezt még csak fokozta, ha nem a szokásos egynapos, netalán kétnapos feladatról volt szó, hanem egyenesen egy hétről, kitelepülve valahova a pusztába, mezőre, vagy egy másik repülőtérre. Ha Vaczula Feri (Vaczula Ferenc őrnagy, ma már nincs közöttünk), akkori századparancsnok-helyettes megkérdezte, hogy „Mit csinálsz a jövő héten?”, még nem tudhatta az ember, hogy mi lenne a jó válasz. Én ezért – mint akinek semmi vesztenivalója – egykedvűen rávágtam, hogy „Ráérek, mi lenne a feladatom?”

Itt még akármi is lehetett volna, mondjuk jobb esetben egy kis extra kutató-mentő szolgálat, vagy ügyeletes repülésvezető beugrás, rosszabb esetben egy egységügyeleti szolgálat. Nem így lett. Rám mosolygott a beosztott másodpilóták szerencséje: „Jól van, akkor beszélj a Cafival, elmentek Budaörsre egy hétre ejézni. Valami civilek, 15 óra van rá.”

Ez már többszörösen is túltett mindazon, amire egy fiatal számíthat, ha mást nem is veszünk, mint hogy májusig még összesen nem volt tizenöt órám. Így hát lelkesen nekifogtam a felkészülésnek. Mint kiderült, Cafival (Garai Ferenc őrnagy) és Németh Mikivel (Németh Miklós törzszászlós, ma mindketten nyugdíjasok) egy csapatban kellett átrepülnünk Budaörsre és egy hétig dobni „valami civil” ejtőernyősöket. Kaptunk már ennél pontosabb feladatszabást is, de ez volt a legkevesebb, oldottunk már meg ennél nagyobb problémát. 

Szabó Miklós alezredes

Eljött a hétfő, bepakoltunk a gépbe, indítás, felszállás, és alig több mint huszonöt perc múlva már a budaörsi reptér körépülete előtt landoltunk. Már vártak bennünket, ők voltak a „valami civil” ejtőernyősök. Hamar kiderült, hogy nem mást bíztak ránk, mint az azévi ejtőernyős világbajnokságra készülő csapat edzőtáborát.

Komolyan leplezett fapofával vettük a hírt, és el is kezdtünk még komolyabban tárgyalni, hogy mi is lenne a teendő. Elmondták, hogy hogyan képzelték. Ugrás háromezerről, majd kikapcsolás, értékelés. Ez így megy, míg le nem megy a nap.

Nekünk be kellett tervezni egy két tököli tankolást, de a dolog nem tűnt túl bonyolultnak. Egészen addig, míg barátaink körbe nem szaglászták a gépet, és keresgélték, hogy valójában honnan is fognak ugrani. Már akkor feltűnt, hogy furcsán méregetik az első tehertér ajtónkat, mire kibökték, hogy nekik ötüknek egyszerre kell kiugrani. Márpedig ezt az ő céljaiknak megfelelően csak levett hátsó tehertér ajtóval lehetett megoldani. A probléma ott volt, hogy ezt nekünk senki nem mondta előre. Ahhoz, hogy azt az ajtót levegyük, hivatalosan egy kisebb műszaki brigádot kellett volna hoznunk, mert a Mi-17 esetében meg kellett bontani egy, a fegyverzethez tartozó rendszert. Amikor ezt elmondtuk, több mosoly hervadt le az arcokról, és elkezdődött a mérlegelés, kockázatelemzés, majd a döntéshozatali procedúra. Ebben a helyzetben csak azt kellett mérlegelnünk, hogy miért toljanak le bennünket. Hiába a hiányos feladatszabás, ha hazamegyünk dolgavégezetlenül az is rajtunk csattan, meg az is, ha leszedjük az ajtót magunk, mert az meg szabálytalanság.

Döntöttünk. Lerepüljük azt a tizenöt órát, és majd ha hazamegyünk, akkor magyarázkodunk. Tíz perc sem telt el, és egy hatalmas nyílás tátongott a 703-as hátulján. Az ejtőernyősök felszereltek, mi indítottunk, és már vakítottunk is a Mi-17-es egyedülálló emelkedési képességével: százhússzal, tizenötös varióval törtünk az ég kékje ellen.

A 703-as Mi-17-es Budaörsön, még a régi festéssel.

Az ugró csapat el se hitte, hogy már mehetnek, ezerötről kezdtek egy pár bemelegítő ugrással. A reggeli párának már nyoma sem volt, nem volt túl meleg, de a nap szikrázóan sütött, gyönyörű időjárás, ideális feltételek voltak a folytatáshoz. Felváltva repültünk a Cafival, sőt, még bónusz köröket is kaptam, mondván „Hadd gyakoroljon a fiatal!” 

A kezdeti komplikációk dacára jól alakult a nap, az ejtőernyősök is elégedettek voltak mind a személyzettel, mind pedig a gép teljesítményével. Másnap már rutinosan kapkodtuk le az ajtókat. Mire ejés barátaink kitörölték a csipát a szemükből, és megtartották reggeli eligazításukat, mi már vártuk, hogy nyomhassuk a gombot, és huss.

Mielőtt nekiindultunk, rövid egyeztetést tartottunk a csapattal, minek keretében elmondták, hogy immár komoly dolog veszi kezdetét, az ötös csapatok – kb. 20 fő felszállásonként – 3000 méterről fognak ugrani. Mi sem egyszerűbb, indítás előtt rádión tudattuk a toronnyal a szándékainkat, majd nyomtuk a gombot.

Már kis híján letelt az indítóhajtómű melegítési ideje, amikor a torony rosszat sejtető hangon meghívott bennünket, és kérte a squawkunkat (a transzponder négyjegyű beállítási kódját). Röviden, értetlenül pislogtunk egymásra, mivel akkoriban katonai helikopter ilyen berendezéssel még nem rendelkezett, és jelentettük, hogy nekünk olyanunk nincsen. Akkor viszont nem mehetünk háromezerre, mert az már a ferihegyi TMA, és abba transzponder nélkül nem repülhetünk be.

Ez már olyan bonyolult problémává nőtte ki magát, hogy ki kellett kapcsolnunk, megbeszélni a teendőket az ejtőernyősökkel és kifundálni valami értelmeset. Közösen mentünk fel a toronyba és felváltva győzködtük a ferihegyi irányítást, hogy mi milyen óvatosak leszünk, mindig jelentjük a helyünket, sőt, még el is jöhetnek a fedélzetre, hogy megnézzék, milyen szép a lankás budai táj. No, ezt már mi sem gondoltuk, hogy beveszik, de ekkorra már nagy lett a kétségbeesés ejés barátaink körében. Már-már azt fontolgatták, hogy hívnak egy „rendes repülőt”, amivel folytatni tudják a felkészülést. A kupaktanács ekkor már kis kört alkotva, szótlanul a földet bámulva állt a körépület előtti gyepen. Ha valaki kívülről látta, joggal gondolhatta volna, hogy elveszett barátunkat gyászoljuk, annyira komor lett a hangulat, senki sem tudott már sokkal okosabb lenni.

Akkoriban az Aerocaritas helikoptere is ott adott szolgálatot, és ami addig fel sem tűnt, most egyszeriben jelentőséget kapott. Már hosszabb ideje ott őgyelgett körülöttünk egy fiatal szerelőruhás srác, de senki nem tulajdonított neki jelentőséget, mivel több érdeklődő is megfordult az eje start körül. Hallotta a diskurzusunkat, és együttérzően maga is átvette letargikus hangulatunkat. Ott állt velünk a földet bámuló körben, és egyszer csak megszólalt: „Nekem van egy transzponderem.”

Az Aerocaritas alig egy éves Mi-2-ese és a tehertér ajtók nélkül felszálló 703-as.

Maga a srác annyira jelentéktelenül állt ott, hogy a szenvtelen hangsúly miatt mondanivalója hosszú másodpercekig el sem jutott a tudatunkig. Mígnem az egyik hangadó ejtőernyősnek egy pillanatra halvány reménysugár csillant a szemén, ami abban a pillanatban ki is aludt, és barátságosan, egy kicsit lekezelően megtockolta a szerelő srác tarkóját, mondván: „Értjük mi azt barátom, de nekünk bent kell a helikopterben.”

„Ha mutattok egy testet, meg egy 27 Voltot, akkor én azt be is tudom szerelni” – hangzott ugyanolyan egykedvűen, mint a korábbi felajánlása. Erre a lógó orrú csapat kezdett megélénkülni, mint akik kezdenek felébredni, és habár eleinte hitetlenkedve, de azért csak elkezdték követni a műhelye felé tartó srácot.

A melankólia átcsapott komoly szakmai diskurzusba. Technikusunk, Németh Miki lelkesen ajánlotta, hogy ő majd megmutatja, hova kéne kötni a vezetékeket. Bent tüsténkedtünk a pilótafülkében és a tehertérben; egy vezeték ide, egy a pilótafülke leszerelt hátfala mögé, antenna kilógatva a másodpilóta lábánál levő bombacélzó nyílásán. Kezdett összeállni a mű, az izgalommal vegyes lelkesedést csak a Wright-fivérek első repülésére való készülődés múlhatta felül.

Utolsó simításként a kilógatott antennát erősen odaszigszalagoztuk a gép aljához, és mint amikor hosszú szárazság után megjelennek az első esőcseppek, és a tikkadt növények megélednek, úgy kaptunk mi is újra szárnyra. Indítás, beállítottuk a squawkot, és mentünk. Működött. Egy drót innen, még egy onnan, a transzponder ott rezgett a robot előtt a padlón, de működött, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Meg is szoktuk az újfajta szabadságot, kiszolgáltuk az ejtőernyősöket, büszkék voltunk, hogy meg tudtuk oldani ezt is. Innen már senkiben fel sem merült, hogy kéne egy „rendes repülő”. Élvezték, hogy pillanatok alatt dobómagasságon vagyunk, 4-5 csapat kint, és már jöhet is a következő kör. A fiatal szerelő srác a transzponderével meg talán még ma sem tudja, hogy így névtelenül is a magyar katonai helikopteres történelem része lett azzal, hogy elsőként épített be efféle szerkezetet a gépünkbe.

Mivel nem elzártan, egy katonai repülőtéren települtünk, az ejtőernyősök körében hamar elterjedt, hogy itt egy bazinagy gép, sokan elférnek benne, hamar ugrómagasságon van. Be-becsusszant egy-egy régi haver, mondván, ahol elfér húsz, ott elfér huszonegy is, meg a haver, meg a barátnő. A végén azon kaptuk magunkat, hogy már csak kétféle ember repül a helikopterünkön: a boldog, meg a boldogtalan.

Az egyik felszállást tele busszal éppen én csináltam. Tudni kell, hogy teljesítmény dolgában a tizenhetest igen nehéz meglepni. Az orosz mérnök azt az afgán hegyekbe tervezte. Így amikor a felszállást csak egy rövid orrfutón való gyorsítással tudtam végrehajtani, temérdek kérdőjel villant fel a képzeletbeli Head-up Display-emen. Szóltam a Mikinek, hogy kukkantson már hátra, hányan tolonganak a gépben, mert már igen kehel a szerkezet.

Rövid kérdés az ugratóparancsnokhoz, egy kis számlálás, és jött a válasz: huszonnyolc! Bután egymásra néztünk a fülkében, ez csak tizenkettővel volt több, mint amennyi lehetett volna levett tehertér ajtóval. Szóval gyorsan kidobáltuk őket, és leszállás után rövid konzultációra magunkhoz intettük a csapatkapitányt. Értette ő a dolgot, és megegyeztünk, ha nem is az előírt 16 főben, de abban, hogy húsznál többen ne jöjjenek. Ezzel sikerült elérnünk azt, hogy a tervtáblájukra sosem írtak ennél többet, viszont a gép meg csak nem szállt fel könnyebben.

Csak arra kellett vigyázni, hogy azok, akik a gép végében a padlón ülve lógatják a lábukat a semmibe, két-háromszáz méternél alacsonyabban nehogy kiessenek, mert akkor még az ernyőjük se nyílik ki. A tábor hátralevő részében ebben a tudatban palléroztam a reptechnikai tudásomat. Jól telt a hét további része, sokat hallgattuk az ejtőernyős történeteket, okosodtunk, egyik reggel háromezren még igazi kondenzcsíkot is húztunk. Már-már azt gondoltuk, hogy a nagyja lezajlott, a kalandok ideje lejárt, megy tovább a robot. De ez a hét nem erről szólt.

Ugrás a Mi-17-esből.

Mint már korábban említettem, Tökölre jártunk üzemanyagot tölteni. El is jött az ideje, beszóltunk az ejéseknek, hogy mi kb. egy óra múlva jövünk vissza. Kijelentkeztünk Budaörstől, és jelentkeztünk volna Tökölnek, de sokadik próbálkozásra sem jött össze a kapcsolat. Kipróbáltunk több frekit, de csak nem akartak szóba állni velünk. Mivel eközben közeledtünk a reptérhez, úgy döntöttünk lesz, ami lesz, óvatosan leszállunk. Így is lett. Begurultunk az ancsások épületéhez és leállítottunk.

Nekem, mint másodpilótának volt a dolgom, hogy felmenjek a toronyba, és lerendezzem az engedélyeket, meg egy-két adminisztrációt. Fent egy főiskolás évfolyamtársam volt szolgálatban, én pedig boldogan nyújtottam a kezem kézfogásra. Ő ugyan fogadta, de olyan képet vágott, mintha a halott dédnagymamája közeledne felé.

Gőzöm sem volt róla, hogy miért így fogad, de mivel tudtam, hogy sose ártottam neki, barátságosan a hogyléte felől érdeklődtem. Kérdeztem, hogy mit csinált mióta utoljára találkoztunk, de ő csak ennyit kérdezett egy kicsit elhaló hangon, hogy „Hogy kerülsz te ide?”

Most már tényleg nem értettem, hogy mi a helyzet, így visszakérdeztem, hogy „Nem kellene, hogy itt legyek?” Mivel ez már tényleg magyarázatot kívánt, hagytam, hogy kiöntse a lelkét. Elmagyarázta, hogy valami öltönyös magyar, meg külföldi fazonok jártak ott röviddel azelőtt, és bezáratták a repteret. Se faxot, se más hivatalos magasabb elöljárói utasítást nem kaptak, csak azt, hogy húzzák el a függönyöket, kapcsolják ki a rádiókat, és míg nem szólnak, addig foglalják el magukat valamivel, de az ablakokba ne nagyon menjenek ki. Annyit még mondtak, hogy jönni fog egy Hercules, kipakol, bepakol, és kb. egy óra múlva felszáll, elmegy. Nem kell vele rádiózni, nem kell nézni se, csak csendben maradni.

Azt még sikerült kiderítenem, hogy mennyi időnk van az érkezéséig, és hogy elmehetünk-e, mielőtt ideér. Azt mondták, hogy iparkodjunk, mert minket nem is nagyon vártak. Lefutottam a géphez. Németh Miki már éppen végzett a töltéssel, és elmondtam nekik a helyzetet, meg azt, hogy ha nem megyünk el innen izibe, akkor lehet, hogy csak két óra múlva szállhatunk fel, addig meg el kell bújnunk valami sötét zugába a reptérnek, mert amit látnánk, ahhoz nekünk nincs semmi közünk.

Ekkor jöttünk rá közösen, hogy milyen gyorsan be lehet indítani egy helikoptert. Pár perc múlva már zúgott a gép, kigurultunk a heliportra és felszálltunk. Amikor gyorsítottunk, akkor láttuk alattunk begurulni a C-130-ast, ami sivatagi terepszínű volt, de se szám, se zászló, se felségjel nem volt rajta. Ez az a pillanat, amikor a katona érzi, hogy nem kell mindenről tudnia. Gyorsan kifordultunk, és mentünk vissza az egyszerű életbe.

*

Nem volt ám mindig olyan szuper jó az idő, mint ahogy azt az elején említettem. A 3000 méter az magas, és néha be-becsusszant egy-egy felhőréteg a gép és a föld közé. Ez olyan nagyon nem zavart minket, és az ejtőernyősöket is csak akkor, ha nem látták a célterületet, mielőtt kiugrottak. Utána már nem volt gond, legfeljebb átzuhantak a felhőn.

Egy ilyen alkalommal az ugratóparancsnok nem volt a helyzet magaslatán, és amikor szóltunk neki, hogy most aztán menjenek, mert itt egy lyuk a felhőn, ő még egy kicsit tétovázott. Arra várt, hogy a lyuk nagyobb legyen. Az nem lett, olyannyira, hogy be is záródott, eltűnt a földlátás. Hát ekkor meg az istenadta kiadta az ugrási parancsot, de a helikopter akkor már rég valahol az AGIP-kúttól is nyugatabbra volt. Az ejtőernyős csapat ugrott, zuhant, nyitott, és valahonnan Érd határából valamelyik kék busszal jött vissza a reptérre, ölében az ejtőernyővel.

Szerintem, aki akkor utazott a buszon, az még ma is meséli az unokájának a történetet. Azt meg el sem tudom képzelni, hogy a szolgálatos BKV ellenőrnek mit mondtak volna, ha az egyáltalán szóhoz jut a meglepetéstől. Gondolom, csak pislogott volna, mint pingvincsapatra a földalattin.

Kisebb epizódok még ugyan tarkították ezt a sivárnak egyáltalán nem mondható hetet, és volt olyan, amit még ma sem lenne ildomos elmondani. Azok megmaradnak a jelenlevők emlékezetében. Az viszont bizonyos, hogy ebbe a hétbe annyi élmény és tapasztalat zsúfolódott bele, hogy pályám során sokszor hónapokig is várni kellett, míg ennyi mesélhető sztori összegyűlt. Pedig a pilóták aztán tényleg nem panaszkodhatnak, a horgászok, meg a színészek után talán mi vagyunk a legnagyobb mesélők.

Mindemellett az is igaz, hogy ezek a történetek, anekdoták mindig szolgálnak valami tanulsággal az ifjabb generáció részére. Amit én most megosztottam az olvasóval, számomra azt a tanulságot hordozza, hogy az a másfél évtized, ami eltelt a történet óta, mennyi változást hozott az életünkben, a katonai helikopteres repülésben.

Már a gép, amivel repültünk sem ugyanaz. A 703-as oldalszámú Mi-17-es átesett egy modernizáción, éjjellátós repülésre alkalmas pilótafülkét kapott, a két műszerfalon egy-egy nagyméretű képernyő segíti a pilóták munkáját. Az emlegetett transzponder nélkül ma már nem száll fel katonai repülőgép, helikopter, és jelentősen megváltozott maga a repülési kultúra is. Az akkor történtek mai szemmel már - mondjuk úgy - megbocsátható kihágásnak tekinthetőek. Igenis, csak annyi utas legyen a fedélzeten, amennyi elő van írva, arról nem is beszélve, hogy nem kell különböző berendezéseket belebarkácsolni a gépbe, azt tegye meg az, akit azért fizetnek.

A 703-as modernizált fülkéje.

De ugyanúgy, ahogy nem lehet egy középkori lovag gondolkodását, életlátását áthelyezni a mai korba, nem lehet a tizenöt évvel ezelőtti környezetben történteket a mai normák alapján megítélni. Egy huncut félmosollyal fogadjuk el, hogy ahogy volt, az úgy volt jó. Tanultunk belőle és gazdagabbak lettünk tőle fejben és lélekben egyaránt.

 * * *

Fotó: Szabó-archív, Szórád Tamás

A héten rendezik meg Pozsonyban az IDEB védelmi ipari kiállítást. A szlovákok utóbbi időben hozott beszerzési döntéseit nyilván ugyanúgy kritikusan látják a bennfentesek, mint ahogy idehaza is ez a helyzet. Mindenesetre az utóbbi időben északi szomszédunknál hozott döntések révén (C-27J, Black Hawk, Scipio) olyan konkrétumokról és dinamikáról beszélhetünk, amihez képest idehaza csak hezitálásról beszélhetünk.

Az önjáró lövegfejlesztés hagyományait az Eva viszi tovább.

Rozomak Scipio, a szlovák haderő számára kiválasztott finn-lengyel PSZH, hazai toronnyal.

Meglepetésvendég egy NATO-tagállam védelmi ipari kiállításán: orosz VPK Tigr páncélozott terepjáró.

A szlovák haderő tűzszerészeinek érdekfeszítő diorámája. Így kell hatástalanítani a fel nem robbant Sztrela-1/10 rakétákat, OFAB bombákat, aknagránátokat, stb.

Mi-17 szimulátor.

A visegrádi kooperáció helyett immár önállóan keresett mobil radarok piacán is érdekes fejlemények vannak. Saab Giraffe 4A-makett.

A cseh Retia ReVisor lokátorát hűséges olvasóink már ismerheti korábbi tudósításainból, például a csehországi LLAPI-teszetekről.

S ha légvédelem, akkor a szlovák haderő kültéri statikus bemutatóját kétségtelenül a nyitrai dandár egyszem Sz-300PMU komplexumának egyik indítója uralta.

 Továbbiak hamarosan...

Zord

A liberális baloldal világképe egyszerű: a másság jó, a másság kiközösítése rossz. Ez az egyszerű egyenlet azonban könnyen felborul, amikor kiderül, hogy a muszlim menekültek többsége antiszemita, a zsidó lelkész pedig muszlimellenes.

Tovább olvasom

A napokban érdekes hír látott napvilágot, miszerint Washington nem tervezi a jövőben anyagilag támogatni az újabb F-16-os beszerzést Pakisztán számára.

Szombat-vasárnapi érkezésüket követően időjárás/repülőeszköz függvényében folytatják gyakorlásukat a győriek Újmajorban. Alább néhány mozzanat, azzal a megjegyzéssel, hogy az éles célrepülések gyakoriságának növelése minden bizonnyal minden szereplőnek hasznos, a nemzeti erők képességére nézve pedig építő lenne.

Arra bizony. Nekilódul a SzURN a várakozási körletből.

Az egyik SzPU lánctalpa „érzi” a terepet.

Bár a rátöltés ezúttal nem képezi a feladatok részét (odahaza is tökéletesen gyakorolható) a Zil TZM is elkíséri az üteget, ahogy élesben is kell.

A harci és rakétaszállító járművek után pöfög az egyik K-2-es harcvezetési kabin is áramfejlesztőjével.

Haszonállatok találkozása a lérakosokkal :-)

A felderítőcsoport által kijelölt helyekre irányítják a kerülőúton (a legrövidebb „el volt aknásítva”) tüzelőállásukba érkezett járműveket.

Az egyik önjáró indítóállvány elfoglalja pozícióját....

...lekerül a ponyva a Kub SzPU-ról, melyre most egy 3M9ME gyakorló rakéta jutott.

Antennakiemelés a SzURN-on, a 1Sz11 felderítő lokátor antennájának reflektorát manuálisan kell kinyitni.

Már zajlik is a funkcionális ellenőrzés az SzPU-n.

Mistral FU valahol a gyakorlótéren...

...alakmásítókkal alátámasztott álcaháló nehezíti az indató vizuális felderítését.

Az álcázás hatékonyságát a természetes növényzet közelében kiválasztott tüzelőállás is növeli, hátrány a lőszektor csekély szűkülése, ami persze a szomszédos FU-val történő kölcsönös oltalmazás esetén hanyagolható.

Dolgozik az MCP, ahogy a force protection is. A frontközeli scenárió több és nehezebb, a hátországi értelemszerűen kevesebb és könnyebb erőmegóvó erőforrást igényel. Reméljük, hamarosan hírt kapunk a vezetési pontok korszerűsítését célzó program megvalósítási szakaszba lépéséről.

Célkövetés a Pilkington infravörös kamerával felszerelt indítóállvánnyal. Ha csak a felajánlott erők erejéig is, de rövidesen ennél jóval nagyobb teljesítményű Thales kamerákat kap a Mistral-osztály, melyekkel ki lehet használni az új Mistral-3 rakéták nagyobb távolsági lehetőségeit is.

Minden nehézség ellenére tény, hogy a győriek szövetségesi ellenőrzési teljesítményével senki sem vetekedhet a térségben, az "új" NATO tagországok lérakosai között.

A helyi légihelyzetképet szolgáltató SzT, az áramfejlesztőt vontató tarka Krazzal, amit már a hajmáskéri rakodáskor is megcsodálhattunk.

A lérak-csoportosítás vezetési pontja (SAMOC) az újmajori tábor fenyvesében.

Zord

Újabb mérföldkövéhez érkezett a KC-390-es program.

TC-90 King Air típusú kiképző repülőgépek kerülnek a Fülöp-szigetek haditengerészetéhez.

A Biztonságpolitikai Szakkollégium tagjai 2016. május 6-án a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemzetközi és Európai Tanulmányok Kar (NETK) első kari napján a kar stratégiai tervére tettek javaslatokat egy előadás keretében.

A stratégiaalkotás elméleti hátterét egy szakkollégiumi kurzus során sajátították el a szakkollégium hallgatói, amelyet a kar oktatója, Prof. Dr. Szenes Zoltán nyugállományú vezérezredes tartott. Az első alkalommal a stratégiai tervezés különböző modelljeinek megismerése, valamint az egyetem és a kar céljainak felvázolása volt a téma, míg a második alkalommal már a szakkollégisták három csoportja prezentálta az elképzeléseik szerinti kari stratégiákat.

Alagha Cintia Asoum, Kovács Georgina és Osgyáni Anikó csapata bizonyult a legjobbnak, ezért ők nyerték meg a lehetőséget, hogy a három koncepció leghasznosabb gondolatait összegyűjtve a kar hallgatói és oktatói számára is bemutassák a tervezetet.

Kovács Georgina és Osgyáni Anikó a Porter-modell alapján prezentálta a kar lehetőségeit a többi nemzetközi tanulmányokat oktató egyetem teremtette versenyhelyzetben. A szakkollégisták a NETK-re a jövőben úgy szeretnének gondolni, mint hazai viszonylatban vonzó, Európában ismert és elismert, valamint a világ minden pontján kapcsolatokkal rendelkező mobilis intézményre.

A szakok és az oktatás sajátosságait abszolút előnynek tekintik a többi egyetem képzéséhez képest. A kis létszám, a magas szakmai követelmény és a közvetlen tanár-diák kapcsolat kevés intézményre jellemző, páratlan lehetőség. Ezek megtartása és erősítése prioritást kell, hogy élvezzen. Gyengeségnek tekinthető a hallgatókat sújtó túlzott órai teher, a gyenge nyelvi képzés és a doktori iskola hiánya.

Georgina és Anikó kiemelték, a civil karok között kell elhelyeznünk magunkat, és a nyelvi képzésre kell kifejezetten nagy hangsúlyt fektetni. Az angol nyelvű tárgyak bővítése vonzóvá teheti egyetemünket más külföldi intézmények számára, ezáltal pedig a NETK diákjai is lehetőséget kaphatnak releváns részképzésben való részvételre.

A kar 2016. márciusában elfogadott minőségcéljai között szerepel a hallgatói létszám növelése, a könyvtár és jegyzetbolt nyitva tartásának optimalizálása, az informatikai eszközök számának növelése, a mintatantervek felülvizsgálata, a publikálási nyilvántartások javítása, az oktatók és kutatók szakmai fejlődése, illetve az elektronikus tananyagok mennyiségének, minőségének növelése. Ezekkel több ponton a szakkollégisták is egyetértettek, azonban úgy gondolják, a minőségcélok mögött jól látható és jól kommunikált projektekre van szükség, ami egyaránt mobilizálja a hallgatókat, oktatókat és az egyetem munkatársait.

Az általuk vázolt projektek a következők lennének:
1.könyvtári állományfejlesztés és állandó, szakképzett könyvtárosok alkalmazása
2. hallgatói és alumni közösség kialakulásának elősegítése
3.más egyetemekkel való kapcsolatok fejlesztése, különös tekintette a jogelődintézményekre
4.nemzetközi kapcsolatok és mobilitás fejlesztése több idegen nyelvű tárgy és nyelvi kurzus biztosításával
5. kutatási hajlandóság segítése az oktatók, kutatók és különösen a hallgatók körében.

Mindehhez elengedhetetlen a megfelelő kommunikáció, a hallgatók, oktatók és adminisztratív munkatársak közötti információ áramlásának optimalizálása, valamint a hallgatói vélemények becsatornázása a minőségfejlesztési rendszerbe. Az elégedettséghez azonban a hallgatók irányába történő visszacsatolás is hozzátartozik. Csak így válhat láthatóvá, mi a közösség általános véleménye, és mi valósult meg belőle.

Georgina és Anikó végezetül a kari stratégia pótlására, mielőbbi megalkotására hívta fel a hallgatóság figyelmét, amiben minden szereplőnek részt kell vállalnia, és amelynek az egyetemi stratégiával összhangban kell lennie.

Barack Obama amerikai elnök elrendelte a Szíriából származó régészeti anyagok importjának tilalmát, a Fehér Ház hétfői közleménye szerint. A közel-keleti ország a műkincscsempészek célpontjává vált a háború kezdete óta.

Tovább olvasom

A kamcsatkai Elizovo légibázis repülőgépvezetőinek és navigátorainak átképzése kezdődött meg a modernizált Il-38N tengeralattjáró-elhárító repülőgépre.

Az Európai Unió fő kül- és biztonságpolitikai hírei áprilisban:

2016. április 1-jén hatályba lépett a Stabilizációs és Társulási Megállapodás az Európai Unió és Koszovó között. A megállapodás a felek 2013 októbere és 2014 májusa közötti tárgyalásainak eredménye, célja pedig egy széles spektrumú, szorosabb együttműködés Koszovóval. A szerződés megvalósítandó pontjai között szerepel egy szabadkereskedelmi övezet kialakítása; európai szabványok bevezetése a versenyjog, az állami támogatások és a szellemi tulajdon területén, valamint politikai párbeszéd és együttműködés megteremtése az oktatás, a foglalkoztatottság, az energiaszektor, a környezetvédelem, az igazságszolgáltatás és a belügyek vonatkozásában. 2008 óta az EULEX keretében az Unió közös biztonság- és védelempolitikájának legnagyobb civil misszióját tartja fenn Koszovóban, így a Stabilizációs és Társulási Megállapodás 2015. október 25-i aláírása fontos mérföldkő volt a két entitás kapcsolatában.

Az elmúlt évek gyorsan változó biztonsági kihívásaira reagálva az Európai Bizottság április 6-án egy, a hibrid fenyegetések elleni harccal kapcsolatos közös keretszerződést fogadott el. A szerződés alapvetően a 2015 áprilisában elfogadott Európai Biztonsági Agendára épül, 22 műveleti akciót javasol főképp az információ-megosztás és a kiberbiztonság tekintetében. A keretszerződés nagy hangsúlyt fektet a NATO-val és egyéb szervezettel való együttműködés növelésére is.

Április 7-én Addisz-Abebában, az Afrikai Unió székhelyén került sor az idei EU-Afrika politikai találkozóra, mely a nyolcadik volt a két szervezet 2007-ben induló intézményes együttműködésében. A tárgyalások gerincét a „2014-2017 Roadmap” öt kiemelt területe alkotta. A találkozó végén kiadott közös nyilatkozatban a béke és biztonság vonatkozásában a felek üdvözölték az Európai Bizottság közelmúltban tett felajánlását a Boko Haram elleni harc támogatásában. Egyet értenek abban, hogy a demokrácia a kormányzás helyes formája, továbbá az emberi jogok területén kihangsúlyozták, hogy 2016 az emberi jogok afrikai éve, ezért elkötelezettek az alapvető emberi jogok érvényesülése mellett a nők egyenlőségének biztosításában és a civil társadalommal folytatott párbeszéd erősítésében a kontinensen. A felek továbbá megerősítették közös elkötelezettségüket az emberi erőforrások fejlesztésével, a fenntartható fejlődéssel és a globális fenyegetésekkel kapcsolatos vállalásaikban. Az Afrikai Unió Bizottságának költségvetésének több mint 80%-át az Európai Unió adja, 2005 és 2014 között Brüsszel mintegy 1,7 milliárd euróval járult hozzá a szervezet működéséhez.

A jelenleg az EU soros elnökségét vivő Hollandiában április 7-én népszavazás keretében elutasították az Ukrajnával 2015-ben kötött társulási megállapodás életbe lépését. A szavazás rendkívül alacsony, de érvényes részvételi arány mellett zajlott. A népszavazás jogilag nem köti a holland kormányt semmihez, azonban mindenképpen kellemetlen számukra, ugyanis a tavalyi évben Mark Rutte kormánya is aláírta a szerződést. A miniszterelnök az eredmények közzététel után nem zárta ki a megállapodás újragondolását. Számos szakértő szerint a népszavazás eredménye valójában nem Ukrajna ellen irányul, hanem az euroszkeptikusok Unióval kapcsolatos alapvető elégedetlensége nyilvánul meg benne.

A G7-ek hiroshimai külügyminiszteri találkozójának keretében Federica Mogherini, az EU közös kül- és biztonságpolitikai főképviselője is részt vett a Béke Emlékparkban tett megemlékezésen. Az április 11-én kezdődő találkozó fő témái közé tartoztak Szíria, Líbia, Ukrajna, a terrorizmus elleni küzdelem, és a menekültválság voltak.

Az idei év első közös kül- és biztonságpolitikájaval kapcsolatos vitáját április 12-én tartotta az Európai Parlament. Federica Mogherini öt témában szólalt fel: nyitóbeszédében szó volt az EU előtt álló kihívásokról, többek között a migrációról, Szíriáról, Líbiáról, Jemenről és Ukrajnáról. Ezután a főképviselő szót ejtett a hegyi-karabahi konfliktus eszkalálódásáról, az EU-Kuba bilaterális kapcsolatok pozitív alakulásáról, az EU szerepéről a változó globális környezetben, valamint az EU-Közép-Ázsia Stratégiájának végrehajtásáról, felülvizsgálatáról és fontosságáról.

Az EU-Irán bilaterális kapcsolatok erősítésének érdekében április 16-án Teheránban Federica Mogherini találkozott Javad Zariff iráni külügyminiszterrel. A megbeszélések során számos szektoriális tárgyalás folyt, a politikai együttműködéstől az oktatáson és gazdasági kooperáción át a civil nukleáris együttműködésig, mindkét fél bizakodik, hogy a kialakuló kooperáció a továbbiakban is eredményes lesz.

Federica Mogherini és Javad Zarif, Irán külügyminisztere. (A kép forrása: European External Action Service Facebook)

2016. április 27-én az Európai Bizottság elfogadta az EU koherens Arktisz–politikájának tervezetét. A Bizottságot még 2014-ben kérte fel a Tanács és az Európai Parlament, hogy dolgozzon ki egy, a szervezet által képviselt közös keretprogramot. Az elmúlt években egyre fontosabbá vált a klímaváltozás elleni küzdelem; az Arktisz térségében végbemenő változások többek közt Európa éghajlatára is hatással vannak. A tervezet elfogadásáról a Tanács és a Parlament fog tárgyalni.

A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Doktorandusz Önkormányzata, a Biztonságpolitikai Szakkollégiumával, a Doktoranduszok Országos Szövetségének Hadtudományi Osztályaival és a Magyar Hadtudományi Társaság Kápolnai Pauer István Ifjúsági Klubjával együttműködésben poszterversenyt hirdet.

A  verseny alapvető célja, hogy lehetőséget teremtsen a NATO iránt érdeklődő fiatalok számára kutatásaik és eredményeik széles körben történő ismertetésére. Mindemellett mindazon egyetemi polgár számára teret kívánunk adni egy olyan ISBN számmal ellátott kiadványban  történőpublikálási  lehetőségre,  amelyben a  NATO-t  érintő tudományos munkájukat ilyen különleges formában tudják prezentálni az érdeklődők felé. A szakmai zsűri által a legmagasabb pontszámmal értékelt poszterek kiállításra kerülnek a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Ludovika Campusán.

A kiállítás megnyitójának tervezett időpontja 2016. június 14., a jelentkezés határideje: 2016. május 22., éjfél. A poszterek beküldésére 2016. június 5-én éjfélig van lehetőség.

A jelentkezést, illetve a posztereket e-mailben a dok@uni-nke.hu címre lehet küldeni. További információ: Fekete Csanád feketecsanad89@gmail.com és Bányász Péter banyasz.peter@uni-nke.hu.

További információk és a jelentkezési lap az alábbi linken található meg.

A Biztonságpolitikai Szakkollégium is képviseltette magát a Debreceni Egyetem Hatvani István Szakkollégiuma által szervezett 2016. évi Tavaszi Tudományos Hallgatói Konferencián. Az egész napos rendezvénynek ismét az MTA DAB székháza adott otthont, ahol 7 szekcióban, mintegy 35 hallgató mutatta be kutatási témáját. Az ünnepélyes megnyitó jó lehetőséget teremtett rá, hogy a két szervezet tovább mélyítse kapcsolatait, melynek keretében egy együttműködési megállapodás aláírására is sor került.

Az előző évhez hasonlóan a szakkollégium tagjai idén is a Történettudományi-Hadtudományi szekcióban tartottak előadásokat:

Bukó Barbara előadásában a hegyi-karabahi konfliktus gyökereinek áttekintése után bemutatta a vita jelenlegi állását, a tárgyalások eddigi kimenetelét, középpontba helyezve a térség államainak a konfliktusban megjelenő érdekeit, ellenérdekeit.

Szabó Márk előadásában bemutatta, hogy a 2000-es évek aktív missziós szerepvállalása hogyan formálta át a NATO-t, eltérítve a szervezetet eredeti funkciójától, a Szövetség tagállamainak védelmétől, melynek köszönhetően a 2010-es évekre egy kisebb válság alakult ki. Ezt követően az előadó részletesen ismertette azon folyamatot, ahogy a 2014-es ukrajnai eseményeknek köszönhetően a NATO újradefiniálta magát és részben visszatért a hidegháború időszakában uralkodó felfogásokhoz.

Al-Agha Cintia Asoum előadásában az Európai Unió kiberbiztonsági stratégiájával, annak nemzetállami kivetülésével, az EDA munkásságával, illetve napjaink kiberbiztonsági problémáival foglalkozott. Az előadás során bemutatásra kerültek továbbá a főbb EU-s irányelvek, valamint a kiberterrotizmus kapcsán felmerülő kérdések.

Fekete Csanád előadásában az utóbbi két évtized főbb folyamatait bemutatva kitért a hadviselés terén kibontakozó változásokra, és az ezen tendenciákat leíró olyan új koncepciók megjelenésére, mint a negyedik generációs és hibrid hadviselés elmélete. Ezt követően a napjaink fegyveres konfliktusaiban egyre nagyobb szerepet játszó információs műveletek néhány aspektusa került bemutatásra.

Bartók András előadásában a Dél-Kínai és Kelet-Kínai tengereken zajló szigetviták történeti áttekintése mellett, kitért az ilyen “szürke zónás” kihívásokban jelentkező jellegzetességekre, valamint a főként nacionalista programú kínai és japán civil szervezetek megjelenésének fontosságára.

 

A képeket a Debreceni Egyetem hallgatói készítették. A rendezvényről készült fotóalbum az alábbi linken tekinthető meg.

Nem túlzás azt állítani, hogy ha volumenében nem is, de hangulatában és különlegességében vetekszik a budaörsi Goldtimer Nap a duxfordi Flying Legends rendezvénnyel.

1986. április 15-én éjszaka Nagy-Britanniából és a Földközi-tengeren hajózó repülőgép-hordozókról felszállt amerikai csapásmérő repülőgépek érkeztek Líbia fölé, hogy bombaterhüket öt kijelölt célpontra dobják. A harminc éve végrehajtott művelet az El Dorado Canyon nevet kapta.

Amikor Ronald Reagan még csak elnökjelölt volt, megválasztása esetén határozott fellépést ígért a nemzetközi terrorizmus támogatóival, így Líbiával és az ország 1969 óta hatalmon lévő vezetőjével, Moammer Kadhafival szemben is. 

Az Egyesült Államok és Líbia között folyamatosan romló viszony immár Reagan elnöksége idején, a nyolcvanas évek közepén csúcsosodott ki. A feszültséget tovább fokozta a líbiai felségvizek körül kipattant vita, az amerikai haditengerészeti repülőgépek és a líbiai légvédelem között 1986. március 24-én történt incidens, és egy robbantás április 2-án egy amerikai utasszállító fedélzetén. Három nappal később szintén robbantásos merénylet történt egy, az amerikai katonák körében is népszerű nyugat-berlini szórakozóhelyen. Mivel a szálak Líbiához vezettek, Reagan április 9-én engedélyezte az észak-afrikai ország egyes katonai létesítményei elleni légicsapást. 

A Líbia elleni lehetséges művelet tervezése, a célpontok kiválasztása már az 1985. december 27-én a római és a bécsi repülőterek utasvárójában történt robbantás és lövöldözés után megkezdődött. (A bécsi támadásban több magyar művész is megsérült, egyikük élete végéig kerekesszékbe kényszerült.)

Az El Dorado Canyon elnevezésű művelet végrehajtását az éjszakai órákban tervezték és mivel a célpontok sűrűn lakott területen vagy azok közelében voltak, csak precíziós csapásmérésre alkalmas repülőgéptípus bevetése jöhetett szóba. Kezdetben felmerült, hogy a térségben tartózkodó USS America és USS Coral Sea repülőgép-hordozók A-6E Intruder gépeire bízzák a feladatot, a tervezők azonban kevésnek találták a két hordozón lévő tíz-tíz Intrudert és szükségesnek tartották bevonni a légierő Európában lévő F-111 Aardvark gépeit is.

A Földközi-tengeren hajózó USS Coral Sea.

A légierő részéről a választás a Lakenheath-ben települő 48. harcászati vadászrepülő ezredre esett. Ez volt az egyetlen Európába telepített ezred, amely a Pave Tack célmegjelölő rendszerrel felszerelt F-111F gépeivel az éjszakai, kismagasságú, nagytávolságú, precíziós csapásmérést gyakorolta.

A kötelék rádióelektronikai fedezetére az ugyancsak Nagy-Britanniában, a Királyi Légierő Upper Heyford bázisán települő 42. elektronikai harcászati század EF-111 Raven gépeit tervezték be.

Reagan első számú európai szövetségese, Margaret Thatcher hozzájárult, hogy a légierő csapásmérő gépei azokról a bázisokról induljanak, amelyeket egyébként is használtak Nagy-Britanniában, Franciaország és Spanyolország azonban nem engedélyezte, hogy a Líbia felé tartó kötelékek a légterükön repüljenek át. Ezzel a légierő gépei hatalmas kerülőre kényszerültek. Nagy-Britanniából felszállva először az európai partoktól távol, az Atlanti-óceán felett kellett déli irányba repülniük, majd a Pireneusi-félszigetet megkerülve és keletre fordulva, a Gibraltári-szoros felett repülhettek be a Földközi-tenger fölé. Az útjuk innen vezetett Líbia felé, Tunézia és Málta között elrepülve.

A légierő és a haditengerészet tervezői folyamatosan koordinálták a terveket, hogy Reagan elvárása szerint a líbiai ipari-gazdasági infrastruktúra és a polgári lakosság lehetőleg ne szenvedjen veszteséget. A célpontlistán öt célpont szerepelt, amelyből három Tripoliban, vagy ahhoz közel, kettő pedig Bengáziban volt.

Tripoliban a líbiai terrorista hálózat központjaként, és Kadhafi tartózkodási helyeként ismert Bab al-Azizija laktanyát, a tripoli reptér katonai zónáját illetve egy Tripoli közeli, a líbiai haditengerészet különleges erőinek kiképzőbázisaként nyilvántartott laktanyát, Murat Sidi Bilalt választották ki. A bengázi célpontok a Benina légibázis és az ott lévő MiG-23-asok voltak, valamint egy másik laktanya, Dzsamahirija volt.

A-7E Corsair II a USS America fedélzetén.

A tripoli célpontokat a légierő kapta, a bengáziakat a haditengerészet, amelynek ráadásul a légvédelem lefogása is feladata lett. A Tripolit védő légvédelem elleni harc a USS America hat A-7E Corsair II-es pilótájának jutott, miközben a Bengázinál lévő légvédelmi egységek leküzdésére a USS Coral Sea A-7-es és F/A-18 Hornet személyzetei készültek fel, három illetve nyolc géppel és az azokra függesztett HARM és a régi Shrike rakétákkal.

A haditengerészeti köteléket három tengerészgyalogos EA-6B Prowler oltalmazta, szintén a Coral Sea fedélzetéről és további támogatásként mindkét hordozóról egy-egy EA-3B Skywarriort jelöltek ki. A vadászfedezetet szintén a haditengerészet biztosította, az America négy F-14 Tomcat gépével, illetve a Coral Sea négy F/A-18-asával. Két Hornet kapta a kutató-mentő helikopterek biztosítását egy esetleges mentőakció során. A csapásmérők koordinálására és a vadászirányításra két-két E-2 Hawkeye-t készítettek fel. A haditengerészet is kijelölt légi utántöltőket, hét KA-6D-t és két KA-7-est. 

A USS Coral Sea egyik F/A-18-asa érkezik a hajóra. A háttérben A-6E Intruder és EA-6B Prowler gépek állnak. 

Valamennyi támadó gépnek csak egyszeri berepülést engedélyeztek a célterület fölé, a járulékos (polgári) veszteségek elkerülése érdekében pedig többszörös célazonosítást írtak elő, kiemelve hogy, ha a navigációs- és/vagy fegyverrendszerben meghibásodás történik, meg kell szakítani a támadást.

A légierő eredetileg hat F-111-essel számolt, de a mennyiséget felemelték tizennyolcra. Ezzel újra kellett tervezni a feladatot, át kellett dolgozni a berepülések és a támadások időpontjait, és további tankereket kellett igényelni a stratégiai légierőtől. A légierő európai tankerflottáját az Egyesült Államokból átvezényelt gépekkel egészítették ki, amelyek a Mildenhall és Fairford bázisokon gyülekeztek.

*

Április 14-én hétfőn a légierő valamennyi gépe és személyzete készen állt. A felszállást helyi idő szerint délután 5:13-kor a huszonnyolc tanker kezdte teljes rádiócsendben, majd az F-111-esek és az EF-111-esek is indultak és fél óra múlva alakzatba rendeződtek. Az útvonalon rádiócsendben végrehajtott négyszeri tankolás okozott izgalmas perceket is, mert a tankerek között nemcsak a jól ismert KC-135-ösök voltak, hanem az Európában szolgáló személyzetek által kevésbé ismert KC-10-es is. Utóbbiak egyike légi harcálláspontként is szolgált a művelet légierős parancsnokai számára. Az első sikeres légi-utántöltés és fegyverrendszer ellenőrzés után a tartalékot képező hat F-111-es és egy EF-111-es visszafordult, a tizennyolc csapásmérő és öt zavarógép alkotta kötelék pedig folytatta útját. Az útvonalon úgy tartották az időt, hogy líbiai idő szerint éjjel két órakor támadhassanak.  

A fegyvertechnikusok a bombák földi biztosítékait veszik ki az egyik Líbia felé induló gépen.

Nagyjából abban az időben, amikor a légierő gépei felszálltak, a USS America és a USS Coral Sea repülőgép-hordozók és kíséretük Líbia felé vették az irányt. A manővert a közelben fülelő szovjet hajók miatt teljes rádiócsendben hajtották végre.

A támadás előtti utolsó utántöltést követően az F-111-es kötelékek háromfelé oszlottak. Kilenc a Bab al-Azizija laktanya, hat Tripoli reptere, három pedig Murat Sidi Bilal irányába fordult. Tíz perccel a támadás előtt a Ravenek és a Prowlerek megkezdték a líbiai légvédelem zavarását, a Corsairek és a Hornetek pedig a radarokat vették célba.

Amikor az F-111-esek megközelítették Tripolit, a várost teljes kivilágításban találták, annak ellenére, hogy állítólag Máltáról figyelmeztették Líbiát az érkező repülőgépekre.  Elsötétítésnek nyoma sem volt, fényárban úsztak a középületek, működött a közvilágítás, de még a reptéri futópályán is égtek a fények.

Féklapos bombák a USS Coral Sea fegyverraktárában előkészítve... 

... és függesztéshez egy A-6 Intruder köré csoportosítva.

A légvédelem rakétákkal és heves gépágyútűzzel fogadta a támadókat. A legnehezebb feladat azoknak az F-111-es személyzeteknek jutott, amelyek a Bab al-Azizija laktanyát támadták. Valamennyi gépen négy darab 900 kilós GBU-10-es, lézervezérlésű bomba volt. A laktanya sűrűn lakott városrészben volt, nehezen látszott a radaron. Ráadásul a kilencgépes kötelék Elton, Remit és Karma hívójelű hármas rajai közül hat gép nem ért el a célhoz. Az egyik az utolsó utántöltést követően navigációs hibát vétett, a másik még a tenger felett megszakította a rárepülést, három a rárepülés közben, a fegyverrendszer meghibásodása miatt szakította meg a támadást, a hatodik, a Karma 52 hívójelű F-111-es pedig eltűnt. Három Aardvark maradt a cél támadására, de közülük csak kettőnek sikerült a bombáját a célba juttatni. A harmadik gép személyzetének hibájából mind a négy GBU-10-es bomba a céltól három kilométerre, a francia nagykövetség közelében csapódott be.

A Jewel hívójelű hármas kötelék a Tripolitól huszonöt kilométerre, nyugatra lévő haditengerészeti kiképzőbázist, Murat Sidi Bilalt támadta ugyancsak GBU-10-esekkel. Mindhárom gép ledobta a bombáját, épületeket rongálva meg és megsemmisítve a dokkban álló kisebb hajókat.

A harmadik kötelék hat gépe Tripoli repterét, azon belül is a líbiai légierő Il-76-osait támadta, gépenként tizenkét, 230 kilós fékezett Snakeye bombával. A többi géptől eltérően a Puffy és Lujac hívójelű F-111-esek nem a tenger felől, hanem a líbiai légtérbe berepülve, Tripolit keletről kerülve, déli irányból támadtak. Itt sem ment minden rendben. Az egyik gép a terepkövető radar meghibásodása miatt megszakította a támadást, a többi öt azonban ledobta bombáit. A bombák öt Il-76-ost rongáltak vagy semmisítettek meg és a reptéri létesítményekben is kárt okoztak. (A reptér nem volt ismeretlen az amerikaiaknak, hiszen 1970 közepéig Wheelus légibázis néven ők üzemeltették. Ma Mitiga nemzetközi repülőtér néven ismert.)

Eközben a Szidra-öböl keleti oldalán, Bengázinál a haditengerészet is támadott. A USS America hét A-6E Intrudert tervezett be a feladatra, de egy még a hordozón meghibásodott, így a Dzsamahirija laktanyát végül hat gép bombázta 230 kilós hagyományos bombákkal. A USS Coral Sea nyolc A-6-ost indított, ezekből kettő megszakította a támadást. A maradék hat gép szintén hagyományos bombákkal és kazettás bombákkal, sikerrel támadta a Benina reptér futópályáját és az ott parkoló MiG-23-asokat.

Éjjel 2 óra 13 perckor a Karma 52 kivételével valamennyi gép kiért a tenger fölé. Az Intruderek repülőgép-hordozóik felé tartottak és még hajnali három óra előtt leszálltak azokon. Az Aardvarkoknak kevés üzemanyaga maradt, mire Szicíliánál sikerült a tankerekre csatlakozniuk és a Ravenekkel együtt végrehajtaniuk az utántöltést. A légierő még egy órán át a térségben maradt, abban a reményben, hogy a Karma 52-es, fedélzetén Fernando Ribas-Dominicci pilótával, és Paul Lorence fegyverrendszer-kezelővel felbukkan, de ez nem történt meg, ezért elindultak a hazavezető hosszú úton. A haditengerészet még egy teljes napig kutatott, de nem akadt az F-111-es és a személyzet nyomára.

Reagan elnök válaszlevele a 48. ezred egyik őrmesterének címezve.

A líbiaiak később megtalálták a pilóta holttestét és 1989-ben visszaadták az amerikaiaknak. Fernando Ribas-Dominicci földi maradványait szülőföldjén, Puerto Ricóban temették el. Nevét ma egy repülőtér viseli. A fegyverrendszer-kezelő, Paul Lorence százados holtteste nem került elő. Elvesztésük pontos okára nem derült fény, valószínű, hogy az igen aktív líbiai légvédelem egyik rakétája lőtte le a gépet. Erre utal az is, hogy egy másik F-111-es személyzete a saját repülési magassága felett látott egy robbanást. A személyzet vélhetően kis magasságon választotta le a pilótafülkét, amely úgy ért vizet, hogy az ernyő nem nyílt ki teljesen és a két hajózó életét vesztette.

* * *

Az Aeromagazin 2016. áprilisi számában megjelent cikkem másodközlése.

Fotók: USAF/RAF Lakenheath, U.S.Navy, Department of Defense

Nagy megtiszteltetés érte a győri ezred szorgos, sokat és sokszor bizonyított állományát: a változatosság kedvéért ezúttal lehetőséget kapott feladatrendszerében rögzített szakmai tevékenysége folytatására, ami az elkövetkező napokban főként célkövetési gyakorlást jelent a bakonyi gyakorló- és lőtérkomplexum területén. Mindez annak a felkészülési folyamatnak a része, mely ősszel Szlovákiában, Lest gyakorlóterén a Tobruq Legacy 2016 koalíciós légvédelmi hadgyakorlatban csúcsosodik ki. A saját- és vaskeréken áttelepült lérakosok vasúti kirakodását ezen a javarészt verőfényes vasárnap délelőttön, MN-ügyelet előtti „reggeli tornaként” a LégierőBlogger is megkukkantotta, igyekezvén „alternatív perspektívát” találni a fotózáshoz a már ismertek mellé. Köszönet mindenkinek, akit illet ezért a nagyszerű lehetőségért!

Hajmáskéren a magyar lérak.

C2 járművek a szerelvény egyik végén. A háttérben a Bakony vonulatai, és a "0" pont fehér épülete is jól kivehető.

Soha rosszabb bakonyi panorámát!

A szerelvény másik végén a láncos technika: Kub SzPU rögzítve.

A megnyerő „tehénfestésű” Kraz 255 agrival.

Típuskönyv-profil az SzT-ről.

Vasárnapi légi tevékenység I.: egy gémféle a kirakodási körletet deríti.

„Szerelvényrendezés”.

Közelít a rámpához az immár szétkapcsolt szerelvényen lévő SzURN.

A nehéztechnika mozgatása szűkös helyeken, mint a pőrekocsi, a rakodórámpa roppant figyelmet igényel, ami egyértelmű jelzéseket tesz szükségessé: a zászlós módszer ilyen.

TZM, azaz a Zil-131 bázisú rakétaszállító jármű.

A vonatról már legördült, és a menetoszlopban helyüket elfoglalt SzURN-ok személyzete beindította az energiaellátó gázturbináikat, és üzemi helyzetbe emelték a célkövető/célmegvilágító antennájukat, vélhetően valamilyen részleges működési ellenőrzés keretében. Itt: visszatérés a menethelyzethez.

 Vasárnapi légi tevékenység II.: éjjeli célanyag az igazak álmát alussza a hajózópihenőben.

A 82-es alatti aluljárón már átkelt SzURN/SZPU menetoszlop (na, a jöttükről itt sajnos sikerült lecsúsznunk az „egyszerre két helyen nem lehet lenni” fizikai princípium alapján) nekirugaszkodik az Újmajorba vezető lőtéri út emelkedőjének. 

A LégierőBlogger búcsúzóul – a bevezetőben megkezdett gondolatsor folytatásaként – megjegyzi: az elmúlt néhány évtized javarészt légi intervenciókra épülő háborúiban a nemzeti szuverenitás katonai garantálásának talán legfontosabb eszközévé előlépett fegyvernem (nem én mondom, lásd: tengerentúli A2AD teória) hazai képviselőinek ott az igazi helyük, ahova ma megérkeztek, az a bölcs felhasználásuk, amihez holnap hozzákezdenek. A potenciális légi agresszorral szembeni oltalmazási feladatok minél magasabb szintű elsajátítása, gyakorlása, az abban szerzett jártasság fenntartása.

Zord 

John Kerry amerikai külügyminiszter ultimátumot adott Szíriának: megkezdi a "politikai átmenetet", vagy megkockáztatja annak minden következményét, hogy az Egyesült Államok maga alkalmazza a "politikai átmenet" egy "új megközelítését".

Tovább olvasom

Richard Black amerikai szenátor azt állítja; az amerikai kormány megpróbálta megakadályozni, hogy a szíriai hadsereg visszafoglalja Aleppo városát az al-Nuszra front terrorszervezettől.

Tovább olvasom

Lengyelországban 64 darabos megrendelést adott a hadsereg a Rak önjáró aknavetőkre. Az automata töltőrendszerrel ellátott fegyver tornyát a próbák során egy lánctalpas és egy 8x8-as kerékképletű járműtestre is felszerelték. Ez utóbbi nem volt más mint a Patria AMV helyben gyártott Rozsomák változata. A Rak önjáró aknavetőket 2017 és 2019 között fogják leszállítani.

Svájcban újabb strukturális probléma lépett fel a légierő vadászgépeinél. A tavalyi Northrop F-5E Tiger II-et érintő komplikáció után most az újabb, F-18-as Hornet-ek szerkezére kell majd nagyobb odafigyelést tanúsítani. Ugyanis a szárny és a törzs csatlakozásánál a titán és kompozit alkatrészeket összetartó ragasztás elengedett. A javítás nem lehetséges, így csak a csere maradt, ennek elvégzéséig azonban repüléseket csak korlátozásokkal lehet végezni.

Befejezte a RAF a Panavia Tornado GR.4-es vadászbombázókról történt próbaindításokat a MBDA Brimstone 2 milliméteres radar és félaktív lézeres irányítási móddal is ellátott földi célok elleni irányított rakétákkal. Az amerikai haditengerészet Kaliforniában található China Lake-i lőterén végzett indítások során 11 rakétát indítottak útjára, ezek közül 10 sikerrel semmisítette meg a mozgó célpontot. Egy azért nem talált, mert már az indítási paraméterek határáról lett elindítva.

Párizs számára Washingtonban jóváhagyták 112 AGM-114K1A, valamint 102 AGM-114N1A Hellfire rakéta eladását. A páncéltörő és repesz-robbanófejjel felszerelt változatok mellé még számos kiképzésre és oktatásra alkalmas példány is eladásra fog kerülni.

Törökországban elkezdték építeni az első hazai üzemben megépülő partraszálló hajót. A 231 méteres hosszú egység tervezésében a spanyol Navantia nyújtott segítséget, míg magát az építést az isztambuli Sedef végzi. A beszállítók között természetesen a hazai védelmi szektor legprominensebb képviselőit, az Aselsan-t és Havelsan-t is ott találjuk. A majdan 50 napig ellátás nélkül, 1000 főnyi katonával a fedélzetén a tengeren tartózkodni képes hajó építési idejét négy, illetve öt és fél év körülire várják.

Egyiptomban, a Magd 14-es tüzérségi gyakorlaton két, helyben épített önjáró tarack változata is szerepelt. A 6x6-os kerékképletű Ural-4320 teherautóra szovjet eredetű 122 milliméteres D-30-as, vagy 130 milliméteres M-46-os (M1954) tarackot szereltek fel. Ezeket a vontatott tüzérség eszközöket a helyi Abu Zaabal Engineering Industries Company nagyobb mennyiségben gyártotta is. Természetesen a lövés utáni hátrarúgás csökkentésére, a teherautókra hidraulikus támasztókkal is ellátták. Rakéta-póthajtású lövedékekkel ezek a régi tüzérség eszközök a D-30-as esetében 15 kilométer helyett 22 kilométerre, míg az M-46-os 27 kilométer helyett 37 kilométerre tüzelhetnek.

Etiópiában - Kubához hasonlóan - a T-54/T-55-ös harckocsik alvázának felhasználásával hozták létre a szovjet eredetű Sz-75-ös légvédelmi rendszer mobil változatát. A hírek szerint a munkát helyben, a Gafat Armament Industry szakemberei végezték el. Az ország védelmi ipar munkái közül eddig ez a légvédelmi rendszer tűnik a legkifinomultabbnak.

Május 1-től megkezdte tengeri próbajáratait az első Indiában épített SCORPENE-osztályú tengeralattjáró. A Mazagon hajógyárban 2015 áprilisában vízre tett KALVARI (S 50) próbaútjait Mumbai közelében végzik most még csal felszíni menetben.

Pakisztán igencsak nyomott áron próbálja meg eladni a kínai/pakisztáni JF-17 Thunder vadászbombázókat. A hírek szerint Sri Lanka légiereje számára megdöbbentően alacsony áron, darabonként 29 millió dollárért értékesítenék a típust. Az igen kedvező ajánlat mögött valószínűleg az állhat, hogy szeretnék kiütni a vetélytársként szereplő indiai HAL Tejas-t a szigetország légierejének modernizálási programjából.

Átvette első két H145M helikopterét a Thaiföldi Királyi Haditengerészet az Airbus Helicopters-től a megrendelt ötből. Az időjárási radarral, valamint a belső térben a megnövelt hatótávolságot biztosító üzemanyagtartállyal felszerelt forgószárnyasok egyelőre még Németországban maradnak a légi és földi személyzet képzésének céljával. A másik három H145M helikopter várhatólag szeptemberben kerül majd átadásra.

Műholdképek alapján az Észak-Koreában található Sinpo Dél Hajógyárban elkészültek egy új fedett szerelőcsarnokkal. Ennek méretei lehetővé tennék, a közelmúltban egy Bukkeukseong-1 (KN-11) ballisztikus rakétát indító GORAE-osztályú kísérleti ballisztikus rakétahordozó tengeralattjárónál nagyobb vízkiszorítással rendelkező egységek megépítését is. Az első ilyen egység várhatólag 2020 körül készülhet el.

Üzemanyaggal látott el egy MV-22B Osprey billenőrotoros gép egy Lockheed Martin F-35B Lightning II-es vadászbombázót. Persze ez még nem a levegőben történt, hanem az Edwards légitámaszponton, Kaliforniában. A teljes sikerrel zárult próba során az MV-22B leszállt az F-35B közelében és úgy került sor a vadászbombázó üzemanyagtartályainak feltöltésére. Az Osprey gépek ilyen célú alkalmazása nagy harcászati rugalmasságot kölcsönözhet a tengerészgyalogságnak, bár az igaz, hogy a légi utántöltési képesség megteremtése is hamarosan megvalósulhat.

Nicaragua 50 darab T-72B1-es harckocsit vásárolt Oroszországtól 80 millió dollárért. A páncélosok közül 20 már meg is érkezett az országba. A hírek szerint a páncélosokba az irányzó számára White Eagle célzórendszert, míg a parancsnoknak Hawkeye panorámás figyelőműszert építettek be.

Brazíliában a légierő eladni szándékozik a 2013 decemberében kivonásra került Dassault Mirage 2000-es vadászgépei közül nyolc példányt. A dél-amerikai ország 2005-ben vásárolt meg tíz együléses C, valamint két kétüléses B variáns Franciaországtól. A 80 millió dolláros áron beszerzett használt, de még legalább 1000 órányi repült idővel rendelkező, 1984 és 1987 között gyártott gépek 2006 és 2008 között kerültek leszállításra 10 darab Matra Super 530D közepes hatótávolságú félaktív radarvezérlésű és a 22 Matra Magic 2 rövid hatótávolságú infravörös önirányítású légiharc-rakétával együtt. Meg kell jegyezni, hogy Indiában a hasonló korú Mirage 2000H változatokat korszerűsítési programnak vetették alá, gépenként nagyjából 79 millió dollárért és legalább még 20 évnyi szolgálati idővel számolnak esetükben. A közeli Peruban, ahol szintén szolgálatban áll a típus Mirage 2000P variánsa, példányonként 30 millió dolláros modernizációt hajtottak végre.

 

NETARZENAL GALÉRIA

 

Dassault Mirage 2000N.

Lockheed Martin F-16CJ Fighting Falcon.

Saab J35J Draken.

Sikorsky CH-124B Sea King.

General Dynamics F-16D Barak.

Sepecat Jaguar A.

Boeing F/A-18F Super Hornet.

Antonov An-26.

Bell/Boeing MV-22B Osprey.

Boeing RC-135W Rivet Joint.

Lockheed Martin F-22A Raptor.

Dassault Mirage F1CR.

Grumman A-6E Intruder.

* * *