Néhány gondolat a magyar diplomácia stratégiáiról

Magyar külügyi stratégia írott formában évek óta létezik. Elkészítése társadalmi diskurzus eredénye volt, sok szakértőt, intézetet megkérdeztek, sok mást pedig nem. A legkisebb közös többszörös alapján lett olyan, amilyen. Alapvetően pozitív célokat tükröz, de leragad közhelynek ható toposzoknál, melyekből nehéz előre lépni.
Nekem most nem is e stratégia részletekbe menő elemzése a célom, vagy annak boncolgatása, hogy egy stratégia (fehér könyv) már a megalkotása utáni pillatatban mennyire tekinthető elavultnak, hanem inkább az általános értelemben vett hiányosságok, problémák elemzése. Outsiderként, független franciaországi-svájci magyar kutatóként olyan problémákat is felvethetek, melyeket a hazai kutató és szakértőközösség a „politikai korrektség” problémái miatt nem, vagy nehezebben vet fel.
Jelen eszmefuttatás célja tehát, hogy arról értekezzen, a szerző kül- és biztonságpolitikai tanulmányai és kutatói tapasztalatai alapján, hogy főként európai minták alapján milyen diplomácai stratégiát javasolna Magyarország számára. Műfaji szempontból inkább vitairat, és véletlenül sem “megfellebbezhetetlen igazsághalmaz”, hiszen a szerző szerint is egy stratégia kialakításához – valódi, érdemi vita keretében – számos szereplő véleményének foglalatát kell, hogy visszatükrözze.

Külpolitika = érdekvédelem
Emlékzehetünk arra, hogy még a Sarkozy-éra alatt, pár éve, François Fillon francia miniszterelnök a francia afghanisztáni csapaterősítést megelőző vitában nyíltan kijelentette, hogy az afghanisztáni francia jelenlétnek nem célja Franciaország (gazdasági) érdekeinek védelme. Ezen akkor többen igencsak megütköztünk, de ez esetben mégiscsak egy feltűnő kivételről beszélhetünk. (És talán nem véletlen, hogy a francia államelnök és miniszterelenök népszerűsége soha nem látott mélységekbe süllyedt, s melyet a francia választók azóta "díjaztak" is.) Egy külpolitikai stratégia, mely az ország külügyi tevékenységére, külgazdaságára alapvető hatással van, legfontosabb deklarált céljának az adott ország érdekeinek külhoni képviseletét és védelmét kell hogy jelentse.

Az EU-kapcsolatok előtérbe helyezése az Egyesült Államokkal szemben
Ezt a kérdést nyíltan természetesen nem vetheti fel egy hivatalos dokumentum, mégsem helyes a szőnyeg alá söpörni a problémát. Egy külügyi stratégiának nyíltan tartalmaznia kellene, hogy Magyarország az EU tagja, éppen ezért EU szintű jogszabályok kötelezik külpolitikai lépéseinek egyeztetésére az EU-partnerekkel. (A 2003-as "Nyolcak levele"-ügy ezen jogszabály teljesen világos megsértése volt.)
A lisszaboni szerződés 24. cikke az 1986-os Egységokmány óta írásba foglalt alapelv : “A tagállamok együtt munkálkodnak kölcsönös politikai szolidaritásuk erősítésén és továbbfejlesztésén. Tartózkodnak minden olyan cselekvéstől, amely ellentétes az Unió érdekeivel, illetve ronthatja az Unió mint kohéziós erő eredményességét a nemzetközi kapcsolatokban.”
Erre az alapelvre hivatkozni kellene és vezérelvként kéne rá tekinteni. Azaz célszerű lenne befejezni a hintapolitikát az USA és az EU között. (2004-ben mégiscsak az EU tagjává váltunk. Természetesen üdvözlendő lenne, ha a többi EU-tagállam is így járna el, az EU is gyorsabban haladhatna előre.) Mindez nem jelenti természetesen azt, hogy leépítenénk az USA-val kialakított, rendkívül fontos kapcsolatokat, csak éppen döntéshelyzetben világos prioritásokat eredményezne.
Meglepő módon a fenti lépés az amerikaiak szemében is megnövelné értékünket. Lecsökkenne a jelenleg is meglévő, állandó bizonytalansági tényező, hogy a magyar külpolitika adott pillanatban éppen melyik kapcsolatot tekinti a legfontosabbnak : az amerikait, a keletit (oroszt) vagy az európait (németet) és éppen melyik lobbierő felé tér ki az inga. Magyarország évek óta az európai diplomáciai/katonai körökben - kormányoktól szinte függetlenül - nem véletlenül az ügyeskedő, megbízhatatlan szövetséges kategóriába tartozik. Csak ezt hivatalosan hangoztatni nem PC...
Meg kell itt említeni - a részletekbe való belemerülés elkerülésével - , hogy az Egyesült Államok által követett politika évtizedek óta ellenérdekelt az EU további erősödésében. Ez jól leképezhető például annak az állapotnak az okaiban, amelyben jelenleg a cfsp és az csdp leledzik, még ha a lisszaboni szerződés kapcsán a 2008-as írországi “nem”-et csupán a CIA művének betudni dőreség lenne.

Világos célokat kell lefektetni és következetesen képviselni őket
Világos célokat kell kitűzni magunk elé és ezeket nyiltan és következetesen kell felvállalnunk. A nagyhatalmi politika terén ugyanis a megbízhatóság, következetesség még akkor is érték partnereink szemében, ha éppen adott esetben álláspontjukkal ellentétes törekvéseket képviselünk. Ehelyett taktikázunk, cselezgetünk, hosszabb-rövidebb távú PR-céljainkat segítendő.
Nincs egy olyan koncepciónk az ország egyes lépései mögött, mint például az olasz egységet megelőző időkben a Cavour vezette Szárd-Piemonti Királyságnak : melynek értelmében a felvállalt kockázatok értelmet nyernének. (Cavour a Krími háború idején szimbólikus nagyságú kontingens küldött a nyugat-európai erők támogatására, azzal számolva, hogy az olasz egység létrehozásához szükség lesz majd a jó - főként - francia kapcsolatokra.)
Magyarországnak egyrészt tehát nem kéne, hogy célja legyen az EU közös törekvéseivel szembeni partizánakciók meglépése (ld. Nabucco-ügy, az orosz terv favorizálása a háttérben). Mint ahogy világossá kellene tenni akár az EU-val szemben is, hogy - például éppen a Nabucco vezeték kapcsán - nem voltunk-vagyunk elégedettek az EU által tett lépésekkel és főleg a tempóval, mivel az egész projekt stratégiai lemaradásban van. Nem engedhetünk meg nagymértékű - és jelen esetben valódi alternatíva nélküli - energiafüggőségünk miatt magunknak, hogy az oroszokat ellenségként kezeljük.
Amúgy sem érdekünk, hogy egy nagyhatalom lépéseit ok nélkül kritizáljuk, mint ezt Grúzia kapcsán mégis megtettük. Mégis milyen előnye lesz ebből az országnak? Azért, ha egy nagyhatalomnak "beszólunk" egy másik nem fogja a "buksinkat megcirógatni", vagy ha meg is teszi ezt a nyilvánosság előtt, a háttérben azért még meg is vet minket. A diplomácia szépségét az adja, hogy nem fekete vagy fehér a két lehetséges opció és anélkül is megfogalmazhatunk markáns véleményt, hogy tulajdonképpen véleményt fogalmaznánk meg.

A jelenlegi helyzet eredménye nem csupán az, hogy - a fenti példánál maradva - egyrészt az EU-partnerek is gyanúsan méregették-méregetik országunkat, mint egyes projektek kerékkötőjét, de Oroszország bizalmatlanságát is folyamatosan megnöveltük.
Energiaellátás kapcsán a következőket kell átgondolni :
1, Nyíltan felvállalunk-e egy stratégiai partnerséget az oroszokkal, tudatva az európai partnerekkel, hogy egyenlőre nincs más választásunk.
2, Tudjuk-e eközben a bizonytalan sorsú Nabucco vagy egyéb projektek kiépülését is támogatni, ügyes diplomáciával egyensúlyt teremteni – esetleg közvetíteni – az EU és az orosz törekvések között.
3, Át kell gondolni továbbá Paks szerepét, mivel világszerte átértékelődik – pozitív irányban – a nukleáris energia szerepe.
4, Emellett a megújuló erőforrások arányát is növelni kell, továbbá gazdasági eszközökkel fokozni a környezetbarát termékek terjedését. A jövő sikeres koncepciója feltehetően "lakossági szinten" önellátó rendszerek kiépítése lesz (napenergia, szélerőmű, zéró emissziós házak) míg nagyipari, infrastrukturális szinten (pl. villamosvasút-hálózat) a nukleáris energia marad meg alapként. Előbbi esetében a régióban - a Balkánt is beleértve - lassan már minden ország megelőz bennünket a lakossági felhasználást segítő financiális konstrukciók terén. Ezen kívül megemlíthetjük, Franciaországban remekül bevált a környezetbarát termékekre (főként autókra) épülő bonus/malus rendszer vagy akár a hasonló román "Rabla" program.

Külpolitikai és külkapcsolati háló
Aligha én vagyok az egyetlen elemző, aki nem érti, miért volt/van szükség az afghanisztáni magyar jelenlétre, melyek azok a kiemelt politikai-gazdasági érdekek, stratégiai célok, melyek érdekében ennyi pénzt áldozunk fel. Mert az nem érv, hogy "szövetségesi kötelességünk". Magas beosztású magyar diplomáciai felelősöktől a következő érveket lehet(ett) hallani : Ezzel jó pontokat gyűjtünk a partnerek előtt, amelyekre majd adott időben hivatkozhatunk, mondjuk egy adott vajdasági atrocitás esetén. Amikor némileg “csomagolva” felvetjük ezek az érveket baráti vitákon, beszélgetésekben európai szakértőkkel és kutatókkal folytatott diskurzusok során, mintegy “provokációként, tesztelésként” - a partnerek alig tudják palástolni a nevetést…
Még mindig nem látjuk, hogy mindez messze nem így működik, szivességi alapon, és adott állam csak és kizárólag azért vesz adott akcióban részt, mert ahhoz konkrét érdekei kötődnek. Igaz, nem mondhatni, hogy ezzel nincsenek EU-szinten, pl. a csdp szintjén problémák, de úgy tűnik a probléma egyre nagyobb ellentéteket eredményez. (Például a németek nagyon ellenzik a további afrikai missziókban való falazást a franciáknak, az ezért kapott ellentételezésekkel elégedetlenek.)

Visszatérve a magyar álláspontra, mindez olyasfajta téves politikai gondolkodás továbbélésének tűnik számomra, mint pl. Teleki Pál kapcsán a Nagy-Britannia támogatásába vetett hit a második világháború előtt, mikor is a magyar diplomácia támogatás helyett csak teljesíthetetlen feltételeket kapott cserébe a közeledésért. Ha adott vészhelyzetben (ne adódjon persze soha ilyen helyzet) a vajdasági magyarokat meg akarjuk védeni, akkor ahhoz nem Afghanisztánban kell jeleskednünk, hanem olyan egységeket kell felszerelnünk, melyek nem csak logisztikai feladatokat képesek ellátni.
Koszovó és Dél-Oszétia példája megmutatta, hogy adott, hasonló helyzetek kezelése és interpretálása mindig a nagyhatalmi érdekeknek megfelelően képeződik le, akár gyökeresen ellentétes értelmezéssel. A status quo kialakítása után pedig mérget vehetünk arra, hogy az erősebb fél nemzetközi jogászai mindig meg fogják találni a nemzetközi jogban állásfogalásuk igazolásának jogi pilléreit.

A fentiek természetesen nem jelentik azt, hogy Magyarország ne vegyen részt semmilyen nemzetközi békefenntaró akcióban. Ennek éppen az ellenkezője igaz! És ezzel szintén problémák vannak EU-szinten is. A hivatalos magyarázat, miszerint a csapatok csak csupán a demokrácia erősítése és az emberi jogol védelme miatt vannak adott helyen, (stb. stb.) szépen hangzik, de már a hétköznapi embert sem tévesztik meg. Nem kéne az állampolgárokat teljesen hülyének nézni, képesek felfogni, hogy stratégiai érdekeink egyes területeken bizonyos jelenléti szinteket kívánnak meg. De ott legyünk jelen, ahol azt a mi érdekeink kívánják meg és ne ott, ahol másokéi.

Az is világos ügy, hogy mikor Kelet-Timor érdekében Ausztrália beavatkozott, a béketeremtésért “jutalma” több évtizedes olajkoncessziók megszerzése lett. Ezek nyílt és köztudott tények. De azt már csak egy igen szűk kör tudja csak megválaszolni, hogy az EU-nak milyen kézzelfogható haszna származik például az afrikai békefenntartásból. (Azon túl, hogy pl. Darfúr és a közel-keleti rendezés kapcsán “impotenciánkkal” és több, gyakran egymással ellentétes csatornákon folyó és egymással is intrikáló diplomáciánkkal még le is járatjuk magunkat).
Amellett, hogy Franciaország évek óta egyre nehezebben nyögi az afrikai beavatkozások és bázisok fenntartásának költségeit…Ha szakértőként megkaparjuk a dolgokat, azért fel-fel tűnik egy-két elég jól rejtegetett francia vagy éppen belga (rész)érdek a háttérben. A németek (KDK) és írek (Csád) esetében úgy tűnik ennek az ellenkezője volt igaz.

Egyeztetés szükségessége a nemzeti aktorok között
Maradjunk a franciáknál még egy kicsit. Egy francia külpolitikai akció kapcsán egyeztetés történik a politikai és gazdasági szereplők (lobbik) között a beavatkozás várható rentabilitásáról. Ebben természetesen egyéni érdekek is szerepet kapnak, de az is, hogy mondjuk az elefántcsontparti beavatkozás mennyiben járul hozzá Franciaország nyersanyag és egyéb szükségleteinek biztosításához.Már országos szinten is jobban működik az egyeztetés, hiszen létezik egy olyan intézmény (mely alapján EU-szinten is létrehoztak egy hasonlót) mint a Gazdasági és Szociális Tanács. A “terepen” is egymást segíti pl. a hadsereg és a helyi francia cégek, érdekeltségek.
Itt szögezzük le azt is, hogy az EU maga nem az ENSZ! Tehát semmi sem kényszeríti arra, hogy az európai adófizetők pénzén csupán humanitárius okokból igen kétséges kimenetelű, költséges, ráadásul időben és térben alaposan lehatárolt missziókat vezessen : Ahogy az EU misszió távozik a felek újra egymásnak esnek...

Magyarországon nem úgy tűnik, hogy meglennének a megfelelő egyeztetési fórumok a külgazdasági és külpolitikai tényezők között de a magyar diplomácia és a magyar sportdiplomácia sem nagyon van egymással beszélő viszonyban. Ezen erőink szétforgácsolása megengedehetetlen luxus. A kulturális diplomáciáról nem is beszélve: a Goethe-Intézetek, British Council-ok és Institut Français-k rendszere mind-mind kulcsszerepet tölt be adott országok diplomáciai törekvéseiben.
A Magyar Intézetek külföldi szerepe például mennyire van összehangolva a magyar nagykövetségek és a kereskedelmi kamarák vagy a magyar sportdiplomácia lépéseivel? Magyar cégek mennyire veszenek részt ezek támogatásában, ill. ezen intézmények mennyire tudják segíteni ezen cégek tevékenységét? (Egy-két elszigetelt példáról tudni csak.) Szerencsés esetben ezeknek úgy kéne egymásba kapcsolódniuk mint egy óra fogaskerekeinek. Arról pedig nem igen lehet hallani, hogy ez milyen haszonnal jár pl. a magyar gazdaság számára (egy-két kirívó, negatív példa kivételével, mint a T-72-esek eladása ügy).
Ahelyett, hogy mindenhol jelen lenni törekszünk, ha csak 1-2 fővel is, legyen szó ENSZ, EU vagy NATO misszióról, szerencsésebb lenne, ha disztingválnánk a magyar érdekeknek megfelelően, azaz kevesebb, fontosabb területre koncentrálnánk nagyobb “erőket”. Nálunk jóval jelentősebb tartalékokkal rendelkező országok sem tudják maguknak megengedni, hogy “mindenütt” jelen legyenek.

"Miért?" és nem "Miért ne?"
Pár éve egy konferencián a Magyar Külügyi Intézetben a magyar diplomácia egyik, akkor magas beosztásban lévő képviselőjének egy szakmai vitán feltettem a kérdést, hogy a török csatlakozás támogatását mégis milyen “össznépi konszenzus” kapcsán döntötték el a pártok és közszereplők? Hiszen kormánytól ellenzékig és köztársasági elnökig mindenki lelkesen támogatja, anélkül, hogy erről - emlékeink szerint - tényleges társadalmi vita folyt volna, vagy mélyelemzések készültek volna. Meglepő választ kaptam, mely körülbelül így hangzott : “Dehát miért ne támogatnánk?”
Úgy vélem itt alapvetően mély megközelítési hiba jelentkezik, hiszen véleményem szerint a külpolitika alapvető kérdése az, hogy “miért?” és nem pedig az, hogy “miért ne?”. Egy ilyen horderejű kérdésben példának okáért át kellene nézni az EU strukturális és kohéziós alapjainak átrendeződését Magyarország kárára (drasztikus lenne) a munkarerőpiacra, gazdaságra (stb.) gyakorolt hatást. Ha mindezek alapján úgy tűnik, hogy megéri támogatni a csatlakozást, akkor szeretnénk látni ezeket az elemzéseket és meggyőzhetők vagyunk.

Nem származhatna hátrány éppen abból sem, ha a magyar álláspont hosszabb ideig lebegetetve lett volna (erre való a diplomácai nyelvezet kétértelműsége, de mi ezt sajnos alapból nem ismerjük). Erre a közös álláspont kialakításáig meg lett volna a lehetőség. Miközben megindultak volna az egyeztetések, alkuk uniós szinten : ha a török csatlakozás Magyarországnak nem létérdeke, de azon államok, amelyek konkrét előnyt látnak ebben, támogatásunkért cserébe például segítsék a horvát csatlakozás felgyorsítását, mely viszont Magyarország alapvető érdeke.
Az a baj, hogy ezek a lépések - ha esetleg mégis vannak ilyen próbálkozások - nem látszanak, nem igénylik pl. az értelmiség támogatását, vagy a gazdasági szereplőkkel való komolyabb egyeztetést…

“Jópont-diplomácia” helyett alkudiplomácia
Sajnos nagyon úgy tűnik, hogy évtizedes diplomáciai gyakorlattal inkább azt próbáljuk kifürkészni, hogy a “leghatalmasabb” (általában az USA) mit tartana kivánatosnak. A magyar álláspont pedig ezt veszi át követendő példaként, gondolva arra, hogy ez az amerikaiaknál - németeknél, franciáknál, (stb.) - majd “jó pontokat jelent”.
A “jópontgyűjtés” alapból természetesen nem lebecsülendő dolog, és ki kell mondani, ebben a magyar diplomácia szép eredményeket is képes volt felmutatni. De mindezt nem kellene az állam érdeke, a raison d'État, fölé helyezni. (Ld. Megérte volna F-16-osokat venni? Az afghanisztáni misszió megfelelő “ellentételezése” volt a vízummentesség? Ezt én a magam részéről kétlem…)
Miközben elsiklunk olyan gesztuslehetőségek előtt, melyek nem kerülnek semmibe, mégis jelentős “jópontokat” lehetne gyűjteni vele, például csupán azzal, hogy nagyobb érdeklődést mutattunk volna akár a Mediterrán Unió francia terve felé (amikor az még nem tűnt teljes kudarcnak.) Románia sokkal ügyesebb a kultúrdiplomácia területén (tiszteletbeli doktori címek adományozása), tanulhatnánk tőlük.
Ugyanakkor a “jópont-diplomácia” mellett, mely számomra úgy tűnik kisebb-nagyobb következetlenséggel és vargabetűkkel jellemzi a magyar külpolitikát, fontosabb lenne a politikai alkukra épülő diplomácia kihasználása. (Az IMF féle segélycsomagot nem sorolnánk éppen ide.)
Azaz, ha érdekünk úgy kívánja igen is támogassuk – az alapvető feljebb vázolt vonalak tiszteletben tartása mellett – egyik vagy másik kezdeményezést, de igen is fixáljuk, hogy mi lesz a támogatás ára. Erre a legjobb Törökország példája, melyenk az iraki háborúban való támogató szerepe igencsak “dollárosítható” volt. Folyamatosan gesztusokat tenni, közben szemérmesen pislogva hallgatni és arra várni, hogy majdan ezekre emlékezni fognak, de a partnerre bízzuk, hogy ezt honorálja-e vagy nem majd…nem túl célravezető, meglehetősen naív magatartás.
Itt kell megemlíteni, hogy nem túl elegáns hazai közönség előtt folyton szidni az Európai Uniót, miközben - nettó haszonélvezőként - tartjuk a markunkat a támogatásért. A hazai pályán, nagyközönség előtt elhangzó, egyszerűsítőleg az "Európai Unió egészét" érő szidalomról bugyutaság azt gondolni, hogy nem jut el Brüsszelbe. Mint uniós szakértő természetesen nem azt mondjuk, hogy az EU intézményei, vagy egyes kalandor-karrierpolitikusai nem érdemelnek meg kritikát. Éppen ellenkezőleg, nekik köszönhető, hogy az unió respektje napjainkra ijesztő mértékben lecsökkent. Az Európai Parlamentben, példának okáért, egy tisztségviselő még hosszú ideig megtarthatta állását azok után is, hogy egy vitában - az európai vitakultúra legnagyobb dicsőségére - egyszerűen megharapta beszélgetőtársa fülét (!) Nonszensz, hogy uram-bátyám alapon így működhetnek intézmények. Célzott kritikát megfogalmazni adott uniós intézménnyel vagy tisztségviselővel szemben igen is lehetséges, de a harmadik fél jelenléte nélkül nem elegáns...

Túldimenzionált szereptévesztés
A magyar diplomácia gyakran elköveti azt a hibát is, hogy túlértékeli saját szerepét a térségben. Azt hisszük a németek, britek, franciák, olaszok, spanyolok (stb.) rendszeresen Magyarország-stratégiákat dolgoznak ki. De ilyen stratégiák egyszerűen nem léteznek, legjobb estben is régió-szinten jelenünk meg. Franciaország esetében az érdeklődési sorrend a következő: anyaország, DOM/TOM, volt gyarmati országok, egyéb EU (Nyugat-Európa, főként : Németország, Nagy-Britannia), Afrika (egyéb), USA, Oroszország, Kína, India, egyéb ázsiai térség...és talán csak ezután jön a kelet-európai térség (itt is elsősorban Lengyelország).
Egyfolytában azt próbáljuk meg fürkészni mit gondolnak rólunk, illetve hogy sugamazzák már felénk, adott esetben milyen viselkedést várnak el tőlünk, vagy mit gondolnak erről meg arról a lépésünkről - utólag, ahelyett, hogy konkrét tervekkel állnánk elő és azokat szeretnénk megismeretni és támogatást kapni hozzá.

Kezdeményező szerep a térségben
Meg lehetne vizsgálni, hogy Magyaország milyen kezdeményezések élére állhatna a közép-európai térségben. Franciaországnak például permanens problémája, hogy szeretné egy tömbben kezelni a térséget, a tucatnyi kisebb-nagyobb állam helyett. A visegrádi együttműködés, ha működne, hasznos szerepet tölthetne be. De itt most nem a Duna ("Duma"?) stratégiára gondolok, mely a Duna Bizottság feladatkörét szipkázta el - csak éppen orosz jelenlét nélkül.
Mikor arról faggatják a francia vagy német szakértőket, politológusokat, értelmiségieket, miben áll szerintük a francia-német együttműködés kulcsa, és mit tanácsolnának mondjuk román-magyar viszonylatban, a közös gazdasági projektekre helyezik a hangsúlyt. Tehát politikusok találkozója mellett meg kellene teremteni azokat a fórumokat, ahol a térség politikusai gazdasági és kulturális (stb) szereplői rendszeresen egyeztetnének.
Akár politikai segítséggel is ösztönözni kéne a térség multinacionális gazdasági projektjeit, kutatásait, fixálni kéne azokat a területeket, melyeken az együttműködés lehetséges. Közép-Európa tartalékai még mindig jelentősek, csak éppen az a probléma, hogy inkább összefogás nélküli versenyfutás folyik a nyugati államok kegyeiért az együttműködés helyett. Természetesen vigyázni kellene arra, hogy a nyugat-európai együttműködések klasszikus hibáit elkerüljük, azaz, hogy a politika igényelte gazdasági együttműködések felülírják a gazdasági és katonai ésszerűséget, mint például az A-400M katonai szállítógép esetében.

Tapasztalatok felhasználása
Másik probléma – mely szintén EU-szinten is jelentkezik – hogy számos külügyi és katonai forrásból áramlanak befelé az információk a tapasztalatokról, javaslatok, mit lehetne más alkalommal jobban csinálni és min kéne javítani/fejleszteni. Ezen javaslatok gyakran olvasatlanul kerülnek raktrozásra, vagy ha el is olvassa őket valaki, a javaslatok megrekednek bizonyos szinten.
Létre kell hozni olyan központokat, melyek ezen információkat kezelik, feldolgozzák és ezek alapján cselekvési terveket készítenének. A jelenlegi intézmény-rendszernek konkrétabb, célorientált feladatokat kell adni, mint ahogy ez a nyugati kutatóintézetekben folyik. Utóbbiak támogatási struktúrájában a szponzorként a helyi, nemzetközi érdekeltségekkel rendelkező cégek komoly szerepet vállalnak. A megnövelt hatékonyság pedig forintosítható.

(Folytatjuk)

A blogbejegyzésben megfogalmazott vélemények nem feltétlenül esnek egybe az Europa Varietas Intézet véleményével és csak a szerzőt kötelezik.

Türke András István Ph.D
(Párizs/Genf)
A szerző a Sorbonne doktora, 750 oldalas doktori disszertációját az EU kül- biztonság és védelempolitikájából írta. Az EU biztonságpolitikai intézetének /EUISS/ volt ösztöndíjas kutatója, a WEU Védelmi Bizottságának volt megbízott kutatója, a Magyar Külügyi Intézet volt ösztöndíjas kutatója, az IRSEM, a GCSP társult kutatója, jelenleg az MKI és SVKI külső munkatársa, a Sorbonne Paris III IEE munkatársa, a CERIUM ROP montréali békefenntartási kutatóközpont szakértője, az Europa Varietas nemzetközi kutatóintézet vezetője, független elemző.