Biztonságpolitika

Irán: Feszültségek és diplomáciai tárgyalások májusban

2025 májusában Irán és az Egyesült Államok közötti kapcsolatok továbbra is feszültnek bizonyultak, miközben a két ország ötödik alkalommal ült tárgyalóasztalhoz Rómában, hogy megoldást találjanak Teherán gyorsan fejlődő nukleáris programjára. Az ománi közvetítők szerint a tárgyalások során „némi, de nem meggyőző előrelépés” történt, különösen az urándúsítás kérdésében, amely továbbra is a fő vitapont maradt. Az Egyesült Államok a dúsítás teljes leállítását követeli, míg Irán ragaszkodik ahhoz, hogy fenntartsa ezt a tevékenységet saját területén. A tárgyalások során felmerült egy regionális uránellátási konzorcium létrehozásának ötlete is, amely segíthetne áthidalni a nézetkülönbségeket.

Irán vezetői, köztük Ali Hamenei legfelsőbb vezető, határozottan elutasították az Egyesült Államok azon követelését, hogy állítsák le az urándúsítást, „nonszensznek” nevezve azt. Hamenei hangsúlyozta, hogy Irán nem vár mások engedélyére nukleáris tevékenységei folytatásához.

A tárgyalások során Donald Trump amerikai elnök arra kérte Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnököt, hogy halassza el az esetleges katonai akciókat Irán ellen, hogy több időt biztosítsanak a diplomáciai megoldásra. Trump szerint a megállapodás „nagyon közel” van, és elkerülhető lenne egy jelentős konfliktus.

A feszültségek közepette Irán május 4-én bemutatta új, szilárd hajtóanyagú ballisztikus rakétáját, a „Qassem Basir”-t, amely legalább 1 200 kilométeres hatótávolsággal rendelkezik, és képes elkerülni az ellenséges rakétavédelmi rendszereket. A rakéta bemutatása figyelmeztetésként szolgált az Egyesült Államok és Izrael számára, hogy bármilyen támadás esetén Irán kész válaszlépéseket tenni. 

Eközben Irán végrehajtotta Pedram Madani kivégzését, akit Izrael javára végzett kémkedésért ítéltek halálra. Madani volt a harmadik személy 2025-ben, akit ilyen vádak alapján végeztek ki, miközben az emberi jogi szervezetek aggodalmukat fejezték ki a kivégzések növekvő száma miatt az országban. 

A hónap során Irán és az Egyesült Államok közötti tárgyalások folytatódtak, de a megállapodás kilátásai továbbra is bizonytalanok maradtak, miközben a regionális és nemzetközi feszültségek tovább fokozódtak.

Szíria: Májusi diplomáciai áttörés és gazdasági újrakezdés a szankciók enyhítésével

2025 májusában Szíria jelentős diplomáciai és gazdasági változásokon ment keresztül, amelyek új fejezetet nyitottak az ország történetében.

Az Egyesült Államok és az Európai Unió bejelentette a hosszú ideje fennálló szankciók enyhítését, ezzel támogatva Szíria újjáépítését és politikai átmenetét. Az amerikai kormány hat hónapos mentességet adott a 2019-es Caesar-törvény szankciói alól, lehetővé téve a gazdasági kapcsolatok részleges helyreállítását. Ezzel párhuzamosan az EU is feloldotta a legtöbb gazdasági szankciót, miközben célzott intézkedéseket vezetett be azok ellen, akik felelősek az Alawita civilek elleni támadásokért. Ezek a lépések elősegítik Szíria gazdasági fellendülését és a nemzetközi közösséggel való kapcsolatok normalizálását.

Diplomáciai szinten is jelentős előrelépések történtek. Donald Trump amerikai elnök május 14-én találkozott Ahmad al-Sharaa szíriai elnökkel Rijádban, ami az első ilyen szintű találkozó volt a két ország vezetői között 25 év után. Ezt követően május 29-én Tom Barrack, az Egyesült Államok szíriai különmegbízottja megnyitotta a régóta zárva tartott amerikai nagyköveti rezidenciát Damaszkuszban, jelezve a kétoldalú kapcsolatok javulását.

A gazdasági újjáépítés terén is pozitív fejlemények történtek. Egy amerikai, török és katari cégekből álló konzorcium bejelentette, hogy négy gázturbinát és egy naperőművet épít Szíriában, összesen 5 000 megawatt kapacitással. Ez a projekt várhatóan helyreállítja az ország háborúban megrongálódott elektromos hálózatának több mint 50%-át, és munkahelyeket teremt a helyi lakosság számára.

A humanitárius helyzet javítása érdekében a szíriai kormány és a kurd hatóságok megállapodást kötöttek az al-Hol menekülttáborban élő szíriai állampolgárok hazatelepítéséről. Ez a lépés elősegíti a társadalmi reintegrációt és csökkenti a táborban uralkodó rossz körülményeket.

Ugyanakkor a biztonsági helyzet továbbra is kihívásokkal teli. Május 18-án robbanás történt egy rendőrőrsön Al-Mayadeen városában, amelyben legalább három ember életét vesztette. Ez az incidens emlékeztet arra, hogy a stabilitás még törékeny, és további erőfeszítésekre van szükség a béke fenntartása érdekében.

Összességében 2025 májusa fordulópontot jelentett Szíria számára, ahol a diplomáciai nyitás és a gazdasági újjáépítés reményt ad a hosszú évek óta szenvedő lakosságnak.

Libanon: Májusi politikai és biztonsági fejlemények a háború utáni újjáépítés árnyékában

2025 májusában Libanon több jelentős politikai és biztonsági eseményt élt meg, amelyek meghatározhatják az ország jövőjét a 14 hónapos Izrael–Hezbollah háborút követően.

Önkormányzati választások és Hezbollah támogatottsága

Május 24-én befejeződtek az ország első önkormányzati választásai közel egy évtized után. A választások különösen dél-Libanonban voltak jelentősek, ahol Hezbollah és szövetségese, az Amal mozgalom dominálták a szavazást, számos településen ellenfél nélkül nyerve. A választások során a lakosok, köztük a háborúban megsérült Hezbollah tagok is, kifejezték elkötelezettségüket a „ellenállás” iránt. A libanoni kormány több mint 11 milliárd dollár nemzetközi támogatást keres az újjáépítéshez, a Világbank becslései szerint. 

Izraeli légicsapások és a tűzszünet megsértése

Annak ellenére, hogy 2024 novemberében tűzszünetet kötöttek, Izrael májusban több légicsapást hajtott végre dél-Libanonban, amelyek során legalább egy civil meghalt és több megsebesült. Az izraeli hadsereg szerint a támadások célja Hezbollah infrastruktúrájának megsemmisítése volt, válaszul a csoport állítólagos tűzszünet megsértéseire. A libanoni kormány elítélte ezeket a támadásokat, hangsúlyozva, hogy azok veszélyeztetik az ország stabilitását és a közelgő választások biztonságát. 

Palesztin fegyveres csoportok lefegyverzése

Május 21-én Joseph Aoun libanoni elnök és Mahmúd Abbász, a Palesztin Hatóság elnöke megállapodtak abban, hogy a palesztin frakciók nem használják Libanont Izrael elleni támadások kiindulópontjaként, és hogy minden fegyvert a libanoni állam ellenőrzése alá vonnak. Ez a lépés célja a libanoni szuverenitás megerősítése és a nem állami fegyveres csoportok tevékenységének korlátozása. 

Ezek az események azt mutatják, hogy Libanon továbbra is kihívásokkal néz szembe a politikai stabilitás és a biztonság terén, miközben próbálja helyreállítani gazdaságát és megerősíteni állami intézményeit a háború utáni időszakban.

A Közel-Kelet, 2025. május – 1. rész bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Szudán lángokban: kolerajárvány, dróntámadások és segélyválság a háború árnyékában

2025 májusában Szudánban tovább mélyült a humanitárius válság, miközben a hadsereg és a Rapid Support Forces (RSF) közötti konfliktus súlyos következményekkel járt az ország infrastruktúrájára és lakosságára nézve.

A hónap elején a szudáni hadsereg bejelentette, hogy teljesen visszafoglalta Kartúm államot az RSF-től. Azonban a fővárosban az infrastruktúra romokban hever: az elektromos hálózat és a vízellátás összeomlott, a kórházak kifosztottak vagy megsemmisültek. A vízhiány és a rossz higiéniai körülmények következtében kolerajárvány tört ki, amely két nap alatt legalább 70 ember halálát okozta, és több mint 2 000 fertőzést regisztráltak. 

A konfliktus hatásai nem korlátozódtak Kartúmra. Az RSF dróntámadásokat hajtott végre Port Szudán ellen, amely korábban viszonylagos biztonságot nyújtott és a kormány ideiglenes székhelyeként szolgált. A támadások során üzemanyag-raktárak és elektromos létesítmények is megsérültek, ami áramkimaradásokat és vízhiányt eredményezett.

A nemzetközi közösség aggodalmát fejezte ki a helyzet súlyosbodása miatt. Az ENSZ Világélelmezési Programja elítélte az RSF által humanitárius létesítmények ellen elkövetett támadásokat, hangsúlyozva, hogy az ilyen cselekmények tovább súlyosbítják az élelmiszerhiányt és az éhínséget, amely már több millió embert érint az országban.

A szudáni kormány új szabályozásokat vezetett be, amelyek előírják, hogy minden segélyszervezetnek regisztrálnia kell a Humanitárius Segélybizottságnál. A segélymunkások attól tartanak, hogy ez a lépés akadályozza a segélyek eljuttatását a rászorulókhoz, és tovább súlyosbítja a már amúgy is kritikus élelmiszerhiányt.

A konfliktus következtében eddig több tízezer ember vesztette életét, és több mint 13 millióan kényszerültek elhagyni otthonaikat, ami a világ egyik legsúlyosabb humanitárius válságát eredményezte.

Szomália: Öngyilkos merénylet a mogadishui katonai toborzóközpontnál – legalább 13 halott, 21 sebesült

2025. május 18-án reggel öngyilkos merénylő robbantotta fel magát a Damaanyo katonai toborzóközpontnál, Mogadishu Hodan kerületében. A támadásban legalább 13 ember vesztette életét, köztük fiatal újoncok és civil járókelők, míg több mint 20-an megsérültek. A merénylő a jelentkezők sorában robbantotta fel magát, amikor több száz fiatal várakozott a toborzásra. A helyszínen szemtanúk szerint a robbanás után káosz alakult ki, és számos holttest hevert a földön.

A támadást az al-Shabaab terrorszervezet vállalta magára, amely már több mint egy évtizede folytat fegyveres harcot a szomáliai kormány ellen. A csoport célja, hogy saját, szigorú iszlám törvényeken alapuló rendszert vezessen be az országban. A Damaanyo bázis elleni merénylet hasonlít a 2023-as Jaalle Siyaad katonai akadémia elleni támadáshoz, ahol 25 katona halt meg.

A támadás után a szomáliai hadsereg lezárta a környéket, és megkezdte a sebesültek kórházba szállítását. A merényletet követően a közösségi médiában felháborodás hullámzott végig, különösen amiatt, hogy a robbanás után nem sokkal a miniszterelnök pártja ünnepi rendezvényt tartott Mogadishuban. Sokan ezt érzéketlenségnek és a biztonsági helyzet súlyos alábecsülésének tekintették.

A nemzetközi közösség, köztük az Arab Parlament, Egyiptom, Jordánia, Kuvait, Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek is elítélte a támadást, és támogatásukról biztosították Szomáliát a terrorizmus elleni harcban.

Ez a merénylet ismét rámutatott Szomália biztonsági kihívásaira, és arra, hogy az al-Shabaab továbbra is jelentős fenyegetést jelent az ország stabilitására és a béke megteremtésére irányuló erőfeszítésekre.

Kongói Demokratikus Köztársaság: Joseph Kabila volt elnök megjelenik Goma városában a lázadók ellenőrzése alatt

2025. május 29-én Joseph Kabila, a Kongói Demokratikus Köztársaság volt elnöke, nyilvánosan megjelent Goma városában, amely jelenleg az M23 lázadócsoport ellenőrzése alatt áll. Ez volt az első nyilvános szereplése azóta, hogy a kongói hatóságok megfosztották mentelmi jogától egy hazaárulási vizsgálat keretében. Kabila, aki 2001 és 2019 között vezette az országot, 2023 óta önkéntes száműzetésben élt, és csak 2025 áprilisában tért vissza Gomába. 

A kormány azzal vádolja Kabilát, hogy támogatja a Ruanda által támogatott M23 lázadókat, akik elfoglalták az ország keleti részén fekvő két nagyvárost. Az igazságügyi miniszter, Constant Mutamba szerint a vádak között szerepel hazaárulás, háborús bűnök, emberiesség elleni bűncselekmények és részvétel egy felkelésben.

Gomában Kabila vallási vezetőkkel találkozott, köztük Joel Amurani püspökkel, aki elmondta, hogy Kabila kifejezte vágyát a béke helyreállítására a térségben. Amurani hozzátette, hogy arra kérték Kabilát, játsszon közvetítő szerepet, mivel korábban is az ország egységéért dolgozott. 

A kongói szenátus nemrégiben megszavazta Kabila élethosszig tartó mentelmi jogának megvonását, bár hivatalos vádemelés még nem történt. Hubert Masomeko politikai elemző szerint ez a helyzet veszélyes patthelyzetet teremt a kormány és Kabila között, és Kabila megjelenése politikai ellenlépésként értelmezhető Kinshasa intézkedéseire. 

Ez az esemény tovább bonyolítja a Kongói Demokratikus Köztársaság keleti részén fennálló biztonsági helyzetet, ahol az M23 lázadócsoport és más fegyveres szervezetek tevékenysége súlyos humanitárius válságot idézett elő.

Burkina Faso: Több mint 100 halott egy dzsihadista támadásban az ország északi részén

2025 májusában Burkina Faso északi részén több mint 100 ember, főként katonák vesztették életüket egy összehangolt dzsihadista támadás során. A támadást az al-Káida szövetségese, a Jama’at Nasr al-Islam wal-Muslimin (JNIM) hajtotta végre, célba véve több helyszínt, köztük a stratégiai jelentőségű Djibo városát és annak katonai bázisát. A helyi források és segélyszervezetek szerint a JNIM nyolc különböző településen indított támadást, hogy meggyengítse Burkina Faso légierejét. A támadók sikeresen elfoglalták Djibo ellenőrzőpontjait, mielőtt megtámadták a katonai táborokat. Elemzők megjegyezték, hogy a nemzeti erők ezúttal nem kaptak légi támogatást, ami szokatlan az ilyen jellegű támadásoknál. 

Burkina Faso, amelyet jelenleg katonai junta irányít, továbbra is az egyik leginkább érintett ország Afrika Száhel-övezetében a dzsihadista erőszak, a gyenge biztonság és a politikai instabilitás miatt. Az országban 2022-ben két puccs is történt, és a biztonsági helyzet továbbra is súlyos, mivel a terület közel fele kormányzati ellenőrzésen kívül esik.

Elemzők kritizálták a junta azon stratégiáját, hogy civil milíciákra támaszkodik, mivel ez fokozhatja az etnikai feszültségeket. A JNIM növekvő ereje és szabad mozgása Burkina Faso területén tovább súlyosbítja az ország biztonsági kihívásait.

Ez a támadás ismét rámutatott arra, hogy a dzsihadista csoportok milyen mértékben képesek veszélyeztetni a régió stabilitását, és hogy a nemzetközi közösségnek sürgős lépéseket kell tennie a helyzet kezelése érdekében.

A Afrika-hírfigyelő, 2025. május – 1. rész bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Szudán: A főváros visszafoglalása és az ország szétszakadásának veszélye

2025 márciusában a Szudáni Fegyveres Erők (SAF) jelentős előretörést értek el a főváros, Kartúm visszafoglalásában, amelyet korábban a Rapid Support Forces (RSF) félkatonai szervezet tartott ellenőrzése alatt. Március 21-én a SAF visszafoglalta az elnöki palotát, majd néhány nappal később a nemzetközi repülőteret és több stratégiai pontot is, mint például a Központi Bank és a hírszerzés főhadiszállása. A SAF vezetője, Abdel Fattah al-Burhan tábornok bejelentette: „Kartúm szabad.”

Ezzel párhuzamosan az RSF és szövetségesei bejelentették egy „békés és egységes” kormány megalakítását az általuk ellenőrzött területeken, különösen Darfúrban és Dél-Szudán egyes részein. Az Afrikai Unió figyelmeztetett, hogy ez a lépés veszélyezteti Szudán területi egységét, és felszólította a nemzetközi közösséget, hogy ne ismerjen el semmilyen párhuzamos kormányt.

A konfliktus 2023 áprilisa óta több tízezer ember életét követelte, és több mint 12 millióan kényszerültek elhagyni otthonaikat. A márciusi események, beleértve az RSF által elkövetett etnikai alapú támadásokat és az ENSZ-konvojok elleni akciókat, tovább mélyítették az ország humanitárius válságát.

Szerző: Németh Merse

Ásványkincs-megállapodás a KDK és az USA között

A Kongói Demokratikus Köztársaság (KDK) külügyminisztere, Thérèse Kayikwamba Wagner szerint tervben van egy az ország kritikus fontosságú ásványkincseire vonatkozó megállapodás az Amerikai Egyesült Államokkal. Pontos részleteket egyelőre nem közöltek, de az USA külügyminisztériuma is jelezte, hogy Washington nyitott az alkura.

A tárgyalások még február 8-án kezdődtek, miután a Ruanda által támogatott M23 lázadócsoport elfoglalta a KDK keleti részén található Észak-Kivu tartományt, majd később Dél-Kivu is a kezükre került és a fővárost, Kinshasát is fenyegetik. Az ásványkincsekért cserébe Félix Tshisekedi kongói elnök katonai segítséget kér az Egyesült Államoktól, mivel egyedül képtelen féken tartani a lázadókat, akiket nagyjából 4000 ruandai katona is segít a harcokban. Ruandát ezért ugyan hivatalosan elítéli a nemzetköz közösség, de valódi diplomáciai nyomást eddig még nem gyakorolt rá, mivel Paul Kagame elnök fontos szövetségese sok nyugati országnak.

A KDK-ban található a föld igazolt kobalt-készleteinek majdnem 50%-a, emellett rézben, ónban, tantálban, gyémántban és lítiumban is rendkívül gazdag – Ruanda részben emiatt támogatja az M23 műveleteit az országban. Ezen anyagok elengedhetetlenek többek között az ötvözetekhez, akkumulátorokhoz, mikrochipekhez vagy a zöld-energiára való átálláshoz. Emiatt rendkívül értékesek, a bányászatuk azonban káros a környezetre, ezért sok ország igyekszik a saját határain kívül érdekeltséget szerezni a kitermelésükben.

Szerző: Rózsa Sándor

Elefántcsontpart: Álhírek és politikai feszültségek a választások előtt

2025 májusában Elefántcsontparton puccsról szóló álhírek terjedtek el, amelyek pánikot keltettek az országban. A közösségi médiában megosztott videók és bejegyzések szerint katonai járművek vonultak az utcákon, és lövések hallatszottak Abidjanban. A kormány gyorsan cáfolta ezeket az állításokat, és az ország információbiztonsági ügynöksége (ANSSI) kijelentette, hogy ezek az álhírek egy szándékos és koordinált dezinformációs kampány eredményei.

A politikai feszültségek hátterében Tidjane Thiam, az ellenzéki Demokrata Párt (PDCI) vezetőjének kizárása áll a közelgő választásokból. Thiamot kettős állampolgársága miatt zárták ki, bár ő már lemondott francia állampolgárságáról. A döntést politikai indíttatásúnak tartja, és fellebbezett ellene. Thiam május 12-én lemondott pártelnöki posztjáról, de két nappal később újraválasztották.

Az ország történelme során már tapasztalt választási erőszakot, különösen a 2010-es választások után, amikor több ezer ember vesztette életét. A jelenlegi helyzet aggodalomra ad okot a nemzetközi közösség számára is, mivel a választások előtti instabilitás veszélyeztetheti az ország demokratikus fejlődését.

Szerző: Németh Merse

Gabon újra tagja az Afrikai Uniónak

Brice Oligui Nguema elnök április végi beiktatása után az Afrikai Unió feloldotta a Gabonra kivetett szankcióit és visszavette tagjai közé. Az ország tagságát még 2023 augusztus 31-én függesztették fel, egy nappal azután, hogy a most frissen beiktatott elnök katonai puccs keretei között megdöntötte elődje, Ali Bongo Ondimba hatalmát.

Ali még 2009-ben került hatalomra apja, Omar Bongo halála után, aki 1967-óta uralta az országot. Gabon, bár rendkívül gazdag olajban, mangánban és vasércben, a bányák nagyrészt külföldi kézben vannak, a bevételek pedig a Bongo-családot és az ő embereiket gazdagították, míg a lakosság körülbelül 40%-a a szegénységi küszöb alatt élt. A választásokat – már ha éppen voltak – rendszerint elcsalták, ez történt 2023. augusztusában is, emiatt döntött úgy Nguema, a Gaboni Köztársasági Őrség tábornoka, hogy erőszakkal ragadja magához a hatalmat. Az ENSZ, Franciaország és az Afrikai Unió is elítélték a cselekedetet, a nép azonban ujjongva fogadta a katonákat.

Nguema ezután egy legfeljebb 2 éves átmeneti időszakot hirdetett, amit sok hadúrral ellentétben be is tartott, idén április 12-én nemzetközi megfigyelők által ellenőrzött választást tartottak az országban, amit a tábornok fölényesen megnyert, viszonylag magas részvételi arány mellett. Azzal, hogy egy katona került az állam élére egyesek szerint sérül a demokratikus civil kontroll elve, a nép azonban elégedettnek tűnik, a szankciók felfüggesztésével tovább javulnak az ország gazdasági lehetőségei és Gabonnak a Száhel-övezetnél lényegesen kevesebb biztonsági kihívással kell szembenéznie, ami bizakodásra adhat okot.

Szerző: Rózsa Sándor

Szomália: fokozódó erőszak és politikai feszültségek 2025 tavaszán

2025 márciusában és áprilisában Szomáliában jelentősen fokozódott az erőszak, különösen az al-Shabaab fegyveres csoport tevékenysége miatt. Március 11-én az al-Shabaab fegyveresei megtámadták a Qahira Hotelt Beledweyne városában, ahol kormányzati tisztviselők és törzsi vezetők gyűltek össze. A támadásban több mint 10 ember vesztette életét.

Március 18-án robbanás történt Mogadishuban, nem sokkal azután, hogy Hassan Sheikh Mohamud elnök konvoja elhaladt a helyszínen. Az al-Shabaab vállalta a felelősséget a merényletkísérletért.

Áprilisban az al-Shabaab több stratégiai jelentőségű támadást hajtott végre. Április 16-án a csoport bejelentette, hogy elfoglalta Adan Yabaal városát, bár a szomáliai hadsereg ezt cáfolta.

Április 24-én az al-Shabaab harcosai megpróbálták elfoglalni a Wargaadhi városában található katonai bázist. A kormány szerint több mint 40 támadót öltek meg, és sikerült megvédeni a bázist.

Ezek az események rávilágítanak a szomáliai biztonsági helyzet törékenységére és az al-Shabaab folyamatos fenyegetésére.

Szerző: Németh Merse

Mauritánia: Tömeges migránskitoloncolások és nemzetközi felháborodás

2025 tavaszán Mauritánia nagyszabású kitoloncolási kampányt indított, amely során több ezer nyugat-afrikai migránst – köztük szenegáliakat, maliakat, togóiakat és nigériaiakat – utasítottak ki az országból. A razziák főként Nouakchott és Nouadhibou városait érintették, ahol a hatóságok piacokon, buszállomásokon és lakónegyedekben tartóztatták le az embereket. A beszámolók szerint sokakat otthonaikból hurcoltak el, gyakran erőszakos módon, és még személyes tárgyaikat, például mobiltelefonjaikat is elkobozták.

A kitoloncolások hátterében egy új bevándorlási törvény áll, amely minden külföldi állampolgár számára tartózkodási engedély beszerzését írja elő. Korábban a régió több országával fennálló kétoldalú megállapodások lehetővé tették az állampolgárok szabad mozgását, de ezek a változások megszüntették ezt a gyakorlatot.

A szomszédos országok, különösen Szenegál és Mali, élesen bírálták Mauritánia intézkedéseit, xenofóbiával vádolva az országot. A szenegáli parlament egyik tagja például „idegengyűlölőnek” nevezte a kitoloncolásokat, és vizsgálatot sürgetett az ügyben.

A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a kitoloncolási kampány felerősítette a fekete mauritániai közösségek félelmeit, akik történelmileg is elszenvedői voltak az etnikai alapú megkülönböztetésnek és kitelepítéseknek. Jogvédők szerint a jelenlegi intézkedések emlékeztetnek az 1989-es eseményekre, amikor több tízezer fekete mauritániait toloncoltak ki az országból.

A nemzetközi közösség aggodalmát fejezte ki a történtek miatt, és felszólította Mauritániát, hogy tartsa tiszteletben az emberi jogokat és biztosítsa a migránsok méltóságát.

Szerző: Németh Merse

Szerkesztette: Németh Merse

A Afrika-hírfigyelő, 2025. március-április bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

„Justice has been done”. 14 évvel ezelőtt hangzott el ez a mondat Obama elnök szájából. Hogy pontosan mire irányult az igazságszolgáltatás, az egyszerű.
2011. május 2. Abbotabad, Pakisztán: hajnalban 1 óra körül az Egyesült Államok Haditengerészetének különleges erői likvidálták a 2001. szeptember 11-i tragikus eseményekért felelős terrorszervezet fejét; Osama bin Laden-t. Halálával azonban a terrorizmus nem szűnt meg és utódok mindig akadnak, akik bin Laden emlékét immár a szívükben dédelgetve tartják fenn és vezetik az al-Kaida-t.
A legtöbb valamire való terrorszervezet alapját nem pusztán a nyers erőszak, hanem a mögötte húzódó ideológia alkotja, amely egyúttal a szervezet identitását is meghatározza, ezért muszáj szót ejtenünk erről. Az al-Kaida esetében (a szunnita iszlámon belül) ez az ideológia leginkább a szalafita dzsihadizmus (salafi jihadism), mely inkább mondható ideológiának, semmint vallásnak. Gilles Kepel leírásában ez a szélsőséges iszlám paradigma „a szent szövegek legszorosabb szó szerint vett tisztelete a dzsihád iránti abszolút elkötelezettséggel párosulva”. A szalafita dzsihadisták célja, hogy felhívják a muzulmánok figyelmét arra, hogy vallásuk hanyatlóban van, ráadásul folyamatos támadások és megaláztatások érik őket. Muhammad Abd al-Salam Faraj volt az, aki „Az elhanyagolt kötelezettség” (1980 körül) című írásában továbbfejlesztette Sayyid Qutb Ibrahim elméletét (amely a mai globális dzsihadista ideológia hitvallását képezi). Ezen íráson keresztül közelebb kerülhetünk a dzsihád megértéséhez; „a szent háború fogalmát nem allegorikusan, hanem szó szerint kell érteni, mely minden igaz muszlim kötelessége és melynek célpontja mindenki, aki eltér az iszlám törvények erkölcsi és társadalmi követelményeitől (legyen az muzulmán vagy sem)” – írja Faraj. Ő azonban nemcsak egy radikális gondolkodó volt, hanem az Egyiptomi Iszlám Dzsihád (EIJ) szervezet alapítója és vezetője 1982-es haláláig. 1992-től a szervezet vezetője Ayman al-Zawahiri volt 2001-ig.
Az al-Kaida célja egy saría alapján működő iszlám államszervezet létrehozása, a muszlim területek felszabadítása és védelmezése, valamint a saríát megszegő kormányok megbuktatása. Ezen célok eléréséhez 2005-ben Saif al-Adel, az al-Kaida műveleti vezetője egy hétpontos tervezetet dolgozott ki és mutatott be bin Ladennek. A terv 3-4 éves időszakokra bontja fel a kb. 22 év alatt elérendő célt. A hetedik pontban megjelölt végcél a kalifátus győzelme (lett volna) a világ többi állama felett, melyet 2020 és 2022 között kívántak volna elérni, ám ugye ez nem sikerült. Osama halálával utódai feladata, hogy elvezessék az al-Kaida-t az áhított cél felé.
Az al-Kaida magszervezetének szerkezetéről, hierarchiájáról több eltérő elképzelés is van, azonban a téma szakértői abban egyetértenek, hogy a szervezet tetején az emír áll, aki Osama bin Laden volt 2011-ig. Az emír felelős a szervezet minden cselekedetéért. Az emírnek egy helyettese van, Osama haláláig ezt a pozíciót Ayman al-Zawahiri töltötte be, akit gyakran a „bin Laden jobbkeze” vagy a „bin Laden mögött álló agy” elnevezésekkel illettek. Al-Zawahiri az al-Kaida fő ideológusa volt. A feljebb említett Qutb Ibrahim és Faraj mellett al-Zawahiri munkássága is igen jelentős, mely közül kiemelkedik legutolsó könyve, melyet 2001-ben írt, a „Lovagok a próféta zászlaja alatt” (Knights Under the Prophets’s Banner). A könyv a jövő dzsihadistái számára is lefektet egy tervet; „egy dzsihadista mozgalomnak szüksége van egy olyan színtérre, mely inkubátorként működik, amelyben a magjai felnőnek és gyakorlati tapasztalatokat szerezhetnek a harc, a politika és a szervezés terén.” – írja. Határozottan érvelt amellett, hogy a „dzsihadista ideológiát tisztán kell tartani a nacionalista, a baloldali és a kommunista jelszavak szennyétől”. Al-Zawahiri írásai hozzájárultak az al-Kaida ideológiájának tökéletesítéséhez és példaértékűek az elméleti és gyakorlati kereteit illetően.
A megüresedett pozíció betöltésére két jelölt is alkalmasnak látszott; Saif al-Adel 2001 óta az al-Kaida biztonsági vezetőjeként a szervezet harmadik legmagasabb pozícióját töltötte be. Al-Zawahiri viszont az al-Kaida második emberének számított és az Egyiptomi Iszlám Dzsihád vezetője is volt (amíg az be nem olvadt az al-Kaidába), valamint a Maktab al-Khidamat (ez a szervezet az al-Kaida előfutára volt gyakorlatilag) 1984-es megalapításától kezdve közeli kapcsolatban állt bin Ladennel. Osama halála után végül al-Zawahirit szinte azonnal kinevezték a helyére, de ezt csak hetekkel később, 2011 júniusában jelentették be. Az űrt, amit bin Laden hagyott, al-Zawahiri nem tudta maradéktalanul betölteni. Jelentések szerint bár tisztelték al-Zawahirit, mégsem szerették annyira, mint elődjét. Akik találkoztak bin Ladennel, azok elmondása szerint igen karizmatikus vezető volt, al-Zawahirire viszont nem mondtak ilyet. Sok dzsihadista úgy tekintett rá, mint aki túlságosan kritikus a többi dzsihadistával szemben.
Hogy mégis keletkezett repedés a pajzson, arra jó példa a 2013. áprilisában kirobbant vita Abu Bakr al-Baghdadi és al-Zawahiri között, amely fegyveres konfliktusba torkollott és a mai napig tart. Al-Baghdadi (akkor az ISI emírje) a nyilvánosságra hozott hangfelvételen bejelentette, hogy mivel az al-Kaida szíriai leányvállalata (Jabhat al-Nusra – JN) az Islamic State of Iraq-hoz – ISI – (az al-Kaida Irakban [al-Qaeda in Iraq] szervezet valóban az al-Kaidához tartozott, ám ez több kis szervezettel együtt beolvadt az Iraki Iszlám Államba 2006-ban) tartozik, sőt annak a kiterjesztése, ezért a két csoport hivatalosan is egyesül „Islamic State of Iraq and Al-Sham” néven (az al-Sham régiót gyakran a Levante vagy a szíriai régióval hasonlítják össze, mivel területi/földrajzi szinten van átfedés, ezért a szervezet nevét is többféleképpen fordítják. Az „Islamic State of Iraq and Syria” vagy az „Islamic State of Iraq and the Levant” tehát ugyanazt a szervezetet jelöli).  Al-Zawahiri és az al-Nusra Front vezetője, Ahmed al-Sharaa (aka al-Golani) is elutasította a kényszerű egyesülést. Al-Zawahiri al-Baghdadinak írt levelében megtiltotta számukra az egyesülést, mire azt a választ kapta, hogy nincs szüksége az ő engedélyére, és végül 2014-ben kalifátusnak nyilvánította magát Iszlám Állam néven.
Az al-Kaida mára egy mondhatni (kis túlzással) fél világot átölelő, kiterjedt terrorhálózat. Az 1990-es évek végétől / 2000-es évek elejétől kezdett rohamosan „franchise” szerű hálózattá nőni; ha az al-Kaidáról beszélünk, nem gondolhatunk mindössze egy önálló szervezetre, amely csak a Közel-Keleten tevékenykedik. Számos kiterjedése van; ha csak az öt legfőbb szövetséges ’leányvállalatot’ nézzük – Al-Shabaab, al-Qaeda in the Arabian Peninsula (AQAP), al-Qaeda in the Indian subcontinent (AQIS), al-Qaeda in the Islamic Maghreb (AQIM) és a Jama’at Nasr al-Islam wal-Muslimin (JNIM) – máris lefedtük a Nyugat-Afrikától a Közel-Keleten át egészen az indiai szubkontinensig tartó régiót, mintegy 10-15 országot beleértve és még nem beszéltünk arról, hogy ezeknek a szervezeteknek is lehetnek további leágazásaik. Ezek a szervezetek természetesen nem ok nélkül szövetkeztek az al-Kaidával; a legitimitás, az infrastrukturális támogatás és a tőke biztosítása mind mellette szóltak. Míg bin Laden idejében a képesség, hogy az egységes parancsnokság hatékonyan tudjon működni az al-Kaidával szövetséges csoportok felé, érvényesült, al-Zawahiri emírsége alatt ez már csak részben valósult meg. Bár a magszervezet egy, a csoportok földrajzi szétszórtsága miatt a motivációk és az agenda is eltérő, nem beszélve arról, hogy a saját területeik, műveleteik felett nagyobb befolyással és hatalommal bírnak, így az a koncepció, hogy minden szövetséges csoport al-Zawahiri iránymutatásait, parancsait kövesse és teljesítse, az esetek jelentős részében nem jellemző. Ez leginkább az AQIM és az AQAP esetében figyelhető meg, akik al-Zawahiri megválasztása után inkább egymáshoz kerültek közelebb, semmint a központi parancsnoksághoz, emellett pénzügyileg is egyre nagyobb arányban függetlenek (pl. az AQIM főleg az emberrablásokért követelt váltságdíjból – dollármilliók – tarja fenn magát). Ugyanakkor ez a két legrégebbi szervezet, mely tagja maradt az al-Kaida hálózatának megalakulásuk óta. 9/11-et követően az AQAP – ami gyakorlatilag Jement jelenti – volt az al-Kaida legaktívabb ága (lásd pl. Boston Marathon bombings, 2013), azonban a 2014 végén kirobbant polgárháború miatt a globális ambícióik háttérbe szorultak.
Az idő előrehaladtával az al-Kaida technológiai fejlettsége is nőtt. A 2013-ban kirobbant, Edward Snowden nevéhez köthető (szigorúan titkos adatok nyilvánosságra hozása) ügy után az innováció fokozott ütemben haladt; három különböző dzsihadista szervezet is titkosító eszközök fejlesztésén dolgozott (köztük a GIMF, amely az al-Kaidához tartozik és az ISIS is).
Míg Osama 23 évig vezette az al-Kaidát, al-Zawahirinek 11 év jutott. 2022. július 31-én a CIA által kivitelezett művelet közben két AGM-114-es Hellfire rakéta csapódott be egy kabuli házba, megölve ezzel Ayman al-Zawahirit, az al-Kaida emírjét. Utódja az egyiptomi származású Saif al-Adel, aki azóta is az al-Kaida elsőszámú vezetője.

Szerző: Bánfi Zita

A Az al-Kaida bin Laden halála után bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A nagysebességű  és a forgószárnyas díszelgő kötelékek útvonala.

Egy képen az összes résztvevő.

Jómadarak.

Restaurációs kísérletek.

Az egyik 225-ös SOF-os, a másik TTH volt.  Itt fegyverfüggesztő pilonjaival a 83-as...

....itt pedig a "sima" 72-es a nagy csörlővel.

Zord

Immár sokadik alkalommal került megrendezésre Veszprémben honvédelem napja a Laczkó Dezső Múzeum raktárának udvarán ugyan, de az "ügy" iránti egyéni elkötelezettség, kitartás kivételes példájaként.

A közponban Balogh Âkos, Mi-24-es helikoptere és az ezres nagyságrendű látogató.

A számtalan kiálító közül idén is mindenki megtalálhatta a maga számára kedveset. A légierőbloggernek a 12. arrabonások NASAMS indítója és annak telepítése volt az.

A lepakolás előtti manőverezés pillanatai.

Zord

Szíria politikailag stabilizálódik, de katonailag káoszba fullad

A decemberi rezsimváltást követően Szíria továbbra is egy új állammá formálódik és vetkőzi le az Aszad-rendszer múltját. Maga az ország a régió geopolitikai, diplomáciai és katonai fejleményeinek egyszerre aktív formálója és passzív elszenvedője.

A márciusban elfogadott alkotmány és az alkut kötő kormány és az SDF továbbra is tárgyalnak az ország belpolitikai helyzetéről. A szintén márciusban elkezdődött műveletek a helyi drúzok és alaviták ellen további ellenállást szültek és a drúzok vezetésével a kisebbségek egy demokráciapárti koalíciót alakítottak a rezsimmel szemben. Az ezek eltörésére irányuló műveleteket az USA elítélte. Al-Shaara dzsihadista elnök továbbra is elkötelezett a különböző milíciák feloszlatása vagy az új hadseregbe való integrálása mellett.  Az ENSZ Biztonsági Tanácsát Geir Pederson ENSZ-követ arról tájékoztatta, hogy az országban a politikai stabilitása jó irányba tart.

A helyzet katonailag komplikált, az alavita vezetésű Aszad-párti ellenállók megtámadtak és átmenetileg elfoglaltak több települést is a partmenti területeken, amire válaszul török csapatok bevonultak Idlib városába és az SDF is támogatást küldött. Izrael támadást mért egy drúzokat támadó terrorsejtre és egy izraeli konvojt támadás ért Daraa környékén, amiért az Islamic Resistance Front vállalta a felelősséget. A támadásban 5 terrorista vesztette életét, míg az IDF oldaláról nem történt veszteség. Az eddig Szíriában állomásozó amerikai csapatok létszámát minimálisra csökkentik, körülbelül 1000 fő alatti kontingens marad majd  az országban. Április 24-én az orosz kézen lévő Khmeimim légibázist dróntámadás érte, a támadást egy szervezet sem vállalta magára és áldozatokról vagy becsapódásokról nem tudni. A támadás metódusa és el nem ismerése a gyanút Ukrajna irányába terelheti.

Szerző: Harmath Barnabás

Irak több mint 19 000 fogvatartottat engedett szabadon egy átfogó amnesztiatörvény alapján, amelynek célja a túlzsúfolt börtönrendszerre nehezedő nyomás enyhítése – köztük olyanokat is, akiket az ISIL (ISIS) tagságáért ítéltek el.

A lépés jogi mentességet biztosít bizonyos, terrorizmushoz kapcsolódó bűncselekményekért elítélt személyeknek – közölték kedden az igazságügyi hatóságok. A törvény minden kivégzést is felfüggesztett, beleértve a korábbi ISIL-tagokét is. Az ISIL egykor Irak területének közel harmadát uralta, miután 2014-ben végigsöpört az országon, elfoglalva több nagyvárost – köztük Moszult, Tikritet és Fallúdzsát –, mielőtt 2017-re vereséget szenvedett.

Az ISIL uralma alatt évekig tartó erőszak ezrek életét követelte, emberek százezreit űzte el otthonukból, gyakorlatilag kiirtotta a jazidi közösséget, és hatalmas területeket rombolt le. Sok tagjukat letartóztatták, amikor az iraki erők visszafoglalták a korábban az ISIL által ellenőrzött térségeket.

A 2025 januárjában elfogadott amnesztiatörvény lehetővé teszi, hogy bizonyos, fegyveres csoportokhoz való tartozás miatt elítélt foglyok kérvényezzék szabadon bocsátásukat, újratárgyalásukat, vagy hogy ejtsék az ügyüket. Azonban azok, akiket „szélsőségességhez” köthető gyilkosságokban találtak bűnösnek, nem élhetnek ezzel a lehetőséggel. A jogszabályt erősen támogatták a szunnita törvényhozók, akik szerint az antiterrorista törvények az ISIL elleni fellépést követő években aránytalanul sújtották a szunnita közösségeket.

Ezentúl a fogvatartottak kérvényezhetik ügyük újratárgyalását, ha azt állítják, hogy vallomásukat kínzással vagy kényszer hatására csikarták ki tőlük őrizetben.

A Faeq Zeidan által vezetett Legfelsőbb Igazságügyi Tanács bagdadi ülését követően a hivatalos közlemény szerint 2025 januárjától áprilisig 19 381 fogvatartottat engedtek szabadon. A törvény által összesen 93 597 ember részesült valamilyen kedvezményben – köztük olyanok, akiket távollétükben ítéltek el, óvadék ellenében szabadultak vagy akik ellen megszüntették a letartóztatási parancsot.

A reformokra az iraki büntetés-végrehajtási rendszerre nehezedő egyre nagyobb nyomás közepette került sor. Khalid Shwani igazságügyi miniszter a hónap elején közölte, hogy az ország 31 börtönében körülbelül 65 000 fogvatartott van – ez majdnem kétszerese a hivatalos kapacitásnak.

„Amikor hivatalba léptünk, a túlzsúfoltság 300 százalékos volt” – nyilatkozta az Associated Press hírügynökségnek. „Két év reform után 200 százalékra csökkentettük. A célunk az, hogy jövőre elérjük a 100 százalékot, összhangban a nemzetközi normákkal.”

További több ezer ember van még az iraki biztonsági erők őrizetében, akiket helyhiány miatt még nem tudtak átadni az Igazságügyi Minisztériumnak.

Az új amnesztia alapján olyan személyeket is szabadon engedtek, akiket erőszakmentes bűncselekmények – például korrupció, lopás vagy kábítószer-használat – miatt ítéltek el.

Irakot nemzetközi bírálatok érték a halálbüntetés alkalmazása miatt. Emberi jogi szervezetek elítélték a tömeges kivégzéseket és az átláthatatlan jogi eljárásokat, beleértve azt is, hogy halálos ítéleteket hajtottak végre anélkül, hogy erről értesítették volna a rabok családját vagy jogi képviselőjét.

Szerző: Németh Merse

Szaúdi látogatás Iránban

Szaúd-Arábia védelmi minisztere, Khalid bin Salman herceg látogatást tett ali Khamenei iráni ajatollahnál április 17-én, alig néhány nappal az USA-val való tárgyalások következő fordulója előtt. Donald Trump amerikai elnök igyekszik maximális nyomást gyakorolni Iránra, hogy adja fel az atomprogramját, az iráni nukleáris létesítmények lebombázásával fenyegetőzött, amennyiben a tárgyalások nem járnak sikerrel. A herceg a találkozó során biztosította Iránt arról, hogy Szaúd-Arábiának ez nem érdeke, illetve egy levelet is átadott az ajatollahnak, amiben a szaúdi király állítólag érdeklődését fejezi ki, mind az iráni atomalku mind pedig egy esetleges iráni-szaúdi biztonsági megállapodás iránt.

Rijád és Teherán viszonya eddig nem volt kifejezetten jónak mondható, a két ország lényegében „hidegháborút” ívott egymással a Közel-Keleten. Ellentétes oldalakat támogattak a jemeni polgárháborúban és míg Irán agresszív USA és Izrael ellenes retorikát folytat, addig a szaúdiak közeli szövetségesei Washingtonnak, még a 2023 október 7-i támadásokra adott izraeli válasz után is tervben volt, hogy az Ábrahám megállapodások keretei között elismeri Izrael államot, amerikai fegyverekért és biztonsági garanciákért cserébe.

Ez azonban jelenleg rendkívül távolinak tűnik. Az iráni proxyk nagy része (Hamász, Hezbollah és a szíriai Assad-rezsim) vagy megsemmisült vagy jelentősen meggyengült, Izrael ellenben támadó jellegű műveleteket hajt végre Szíriában, újraindította a háborút Gázában, és Benjamin Netanyahu izraeli miniszterelnök az ottani palesztinok kitelepítéséről és egy új palesztin állam létrehozásáról beszélt Szaúd-Arábiában, emiatt a szaúdiak szemében jelenleg a zsidó állam jelenti a nagyobb fenyegetést.

Szerző: Rózsa Sándor

Szerkesztette: Németh Merse

A Közel-Kelet, 2025. április bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

2022 februárjában Oroszország különleges katonai művelet elnevezéssel katonai konfliktusba kezdett Ukrajnával szemben. Az azóta eltelt lassan 3 évben számos hírt közölt a sajtó, amelyek beszámolnak az egyes országok különféle támogatásairól Ukrajna részére. Cikkemben, a 2024-es év fontosabb eseményeinek segítségével szeretném az előbbiek hatását bemutatni két szembenálló félre.

A kezdetektől fogva legfőképpen a nyugati országok pénzügyi és katonai segélyben részesítették Ukrajnát. Ezen az oldalon ki kell emelni az Amerikai Egyesült Államokat, aki már a konfliktus kitörése előtt segítette keleti szomszédunkat. De nem szabad megfeledkezni Nagy-Britannia, Németország, Lengyelország és a Balti államok katonai, pénzügyi szubvenciójáról sem, hisz Európában ők a legfőbb támogatók. Ha a katonai segélyek oldalát vizsgáljuk, Ukrajna rengeteg olyan fegyvert kapott a szövetségeseitől, amivel már Oroszország mélységi területeit is tudja veszélyeztetni. Itt meg lehet említeni például az amerikai HIMARS-rakétarendszert vagy a német Panzerhaubitze 2000-t, nem utolsósorban pedig a brit nagy hatótávolságú Storm Shadow rakétákat.

Persze kisebb atrocitások, támadások (esetleges drón támadások) néha előfordultak korábban is a határterületeken, de nagyobb csapások nem voltak. Hiába a számtalan nyugati fegyver, bevetésük célpontjait csak védelmi célokra engedélyezték, hisz esetleges orosz területű bevetésük komoly következményekkel járnának. Ehhez igyekeztek tartani magukat a támogatók, annak ellenére, hogy az ukrán elnök kitartóan sürgeti a nyugati szövetségeseket, hogy engedélyezzék Ukrajna számára nagy hatótávolságú rakéták használatát a háború frontvonalán túli célpontok, köztük az orosz logisztikai központok és katonai támaszpontok elleni támadásra. Ha a másik oldalt vizsgáljuk meg kicsit közelebbről, akkor azt vesszük észre, hogy Oroszországot eleinte csak Irán segítette katonai eszközökkel.

Ebben az évben változás történt, hiszen 2024 nyarán, bő két és fél évvel az orosz-ukrán konfliktus kitörését követően az ukrán csapatok az oroszországi területek ellen hajtottak végre katonai műveleteket. Ez nem csak az orosz vezetést, de számos nyugati országot is meglepetésként ért, hiszen kisebb „merényletnek” gondolták. Ez a kurszki betörés egy olyan fordulópontot hozott el a konfliktusba, amely úgy tűnik, hogy nem csak elmélyíti a konfliktust még jobban, hanem megnehezíti a békés úton történő megegyezés lehetőségét. Az ukrán csapatok benyomulása az egész konfliktust átformálta, hiszen mostantól nem beszélhetünk csak védelmi célú műveletekről. Persze itt se szabad elfelejteni, hogy ha nincsenek nyugati megfigyelések valószínűleg ilyen precíz, jól megszervezett akcióról nem beszélhetnénk. Ahogy a világ sajtóközleményeiben is megjelent, még egy lépéssel közelebb került a világ az eszkaláció lehetőségéhez, viszont így pár hónappal később azt tapasztalhatjuk, hogy a fenyegetőzések száma növekedett, de más változást nem hozott. Az idő múlásával azt vehetjük észre, hogy nagyobb változások nem történtek a fronton, kisebb falvak, településeket lassacskán elfoglalnak az orosz csapatok, de nagyobb előrenyomulás nem történt. Mondhatjuk akár azt is, hogy a mindennapi rakéta, drón támadásokon kívül jelentősebb események nem történtek a konfliktusban.

A nyugati támogatók folyamatosan kiállnak Ukrajna függetlenségi háborúja mellett, ezt a folyamatos szállítmányok alá is támasztják, viszont „keleti” oldalon egy új, kissé meglepetésszerű segítő tűnt fel, nem más, mint Észak-Korea. Azt már korábban is lehetett sejteni, hogy a két ország közös történelmi eseményei miatt közel áll egymáshoz, emellett a két ország között folyamatosak a gazdasági együttműködések, viszont azt senki se várta, hogy az ukrajnai háborúba is részt fog venni. Bár a tavalyi csúcstalálkozó után szinte biztosra vehető volt, hogy nem csak gazdasági, hanem katonai célú egyeztetések is megtörténtek, hisz például orosz segítséggel Phenjan műholdakat tudott feljuttatni a világűrbe, ami nem csak a szomszédos Dél Korea aggodalmát keltette fel, de a világ több vezető hatalmáét is. Hiába beszélünk a világ egyik legjobban elzárt országáról, ahol sokszor a nyomor lassan felöleli a társadalmat, mégis évről évre azt lehet tapasztalni, hogy katonai fejlesztésekben még a világ vezető hatalmait is lassan utoléri.  Akár megemlíthetjük itt a sikeresen kifejlesztett atombombát vagy a nagy hatótávolságú ballisztikus rakétákat is akár, de persze nem szabad megfeledkezni orosz támogatásról sem.  Mondhatjuk akár azt is, hogy a közös ellenség, aki ebben az esetben nyugati országok, közelebb hozta egymáshoz a országot. Dél koreai hírszerzők szerint több ezer konténernyi tüzérségi, rakéta- és egyéb hagyományos fegyvert küldött Észak-Korea Oroszországnak ebben az évben. Persze a fronton nem fog nagyobb változást eredményezni, viszont kijelenthető, hogy Putyin mögött is már számos ország áll.

Ahogy a nyári események forrósága elcsendesedett, úgy mondhatjuk azt is, hogy a konfliktusban is visszaállt a korábbi „szélcsendes” időszak. Hisz október-november elején, ahogy az egész világ úgy Oroszország és Ukrajna is árgus szemekkel figyelte a tengeren túli elnökválasztás eseményeit. Keleti szomszédunk, persze kisebb magabiztossággal kijelentette, hogy bármi is fog történni a választásokon Ukrajna segítése a nyugati országok körében változatlan marad. Viszont Donald Trump republikánus elnökjelölt szavaiból arra lehetett következtetni, hogy akár megválasztása után egyből békét fog elhozni Kelet Európa térségére. November ötödike után szinte biztosra vehetővé vált, hogy egy új időszak kezdődik majd el Donald Trump januári beiktatását követően. A két szembenálló fél természetesen gratulált a frissen megválasztott amerikai elnöknek, és kijelenthető mindenki számára, hogy nem csak ők, de az egész világ izgatottan várja, vajon milyen változások fognak történni a következő 4 évben. Egy szinte biztosra vehető, hogy a konfliktus akár teljesen új fordulatot is vehet, de ez majd csak a következő hónapokban fog kiderülni.

Ahogy korábban elhangzott, Észak-Korea egyre komolyabb eszközökkel támogatja szövetségesét, viszont arra senki se számított, ami 2024 novemberében jelent meg a nyugati sajtóközleményekben.  Amerikai és dél-koreai forrásokra hivatkozva egyre többen számoltak be arról, hogy közel 10.000 észak-koreai katona indult el Oroszországba. A hírszerzők szerint a frontvonalra kerültek ezek az egységek viszont, ha csak a kommunikációs különbségeket vesszük figyelembe erre minimális az esély. Az biztos, hogy kiképzések révén, valószínűleg idővel egyre közelebb kerülnek majd ezek a katonák a fronthoz, de ha reálisabban figyeljük az eseményeket inkább csak a kisegítő munkákban fognak részt venni. Ennek a váratlan fordulatnak, inkább a geopolitikai következménye és az eszkaláció lehetőségének megnövekedése az, ami elgondolkodtatja a világot. Hisz eddig csak Ukrajna és Oroszország között zajlott a háború, de így, hogy észak-koreai katonák is részt vesznek a konfliktusban, mondhatjuk hadviselő féllé vált. Ha ukrán szemszögből figyeljük ezt az eseményt, egyértelműen kijelenthetjük, hogy igenis az előbb leírtaknak megfelelően egy új ország került bele a konfliktusba. Viszont, ha a másik oldalról közelítjük meg az történéseket, Vlagyimir Putyin már a konfliktus kirobbanása után egyből jelezte, hogy ő nem csak Ukrajnával, de az egész Nyugattal vívja a harcot, hisz nem szabad megfeledkezni arról a sok nyugati fegyverről, amelyek nélkül keleti szomszédunk közel se vehetné fel a versenyt az agresszorral. Egy dolog szinte biztosan leszögezhető, hogy a konfliktusban egy olyan fordulatot hozott, amivel megalapozta több jövőbeli esemény bekövetkezésének lehetőségét.

Nem is kellett sokat várni, amerikai vezetéssel, sok nyugati szövetséges engedélyezte az általuk átadott fegyverek bevetését oroszországi mélységi területek ellen, ami az előzetesen bevezetett spirál egy újabb megállójához vezetett. Ukrajna ezzel a jóváhagyással, olyan csapásokat hajthat végre, amely a frontra komoly kihatásokkal lehet, hiszen energetikai, vagy logisztikai központok esetleges megsérülése az orosz csapatokat nagy mértékben korlátozhatja vagy akár kisebb megállásokra is kényszerítheti. Nem is beszélve arról, hogy így akár Moszkva, vagy több más kulcsfontosságú város az ukrán célpontok kereszttüzébe kerülhet, ami nagyon sok meglepetést okozhat. Az ukrán fegyveres erők kapva a lehetőségen, ki is használhatják nem csak a kurszki régióban, hanem front sok pontján az új „távolsági” fegyvereiket. Ezzel persze nem minden ország ért egyet, köztük Magyarország sem, de úgy látszik a Joe Biden vezette kormányzat minden lehetőséget ki szeretne használni januárig. Hisz nem csak a fegyverek korlátozásában hozott új lépéseket, de egy utolsó nagyobb segélycsomag elfogadását is minél jobban fel szeretné gyorsítani, mielőtt Donald Trump elfoglalná elnöki székét a Fehér Házban. Ahogy egyik oldalt, úgy másik oldalt se maradhat el a válaszlépés, hiszen Vlagyimir Putyin bejelentette, a nukleáris doktrína megújítását, amivel a nukleáris fegyver bevetéséhez egy lépéssel közelebb került a világ. Az orosz vezetés ezzel szeretné a nyugati partnereket megállásra kényszeríteni, viszont ugyanúgy, mint eddig ez is csak egy adok-kapok játék újabb lépése és a háború spiráljának egy újabb megállója. November 21.-én viszont ukrán közlések szerint Vlagyimir Putyin újfajta interkontinentális ballisztikus rakétát alkalmazott egy ukrán létesítmény ellen, ami 2022 óta egyszer sem történt meg.  Ezt a feltételezést nem csak az elnök, de az amerikai szakértők is cáfolták, viszont az kijelenthető az orosz elnök beszédét követően, hogy igenis egy közepes hatótávolságú új fegyverről van szó. Kijelenthető, hogy a konfliktus egy olyan szintre jutott, amikor már nem csak hagyományos fegyverek alkalmazásáról beszélhetünk, hanem szóba kerülhetnek a 21. század legmodernebb fegyverei is. Ami egy újabb fordulathoz vezette a konfliktust, hiszen az ilyen típusú fegyverek ellen nem csak Ukrajna, de az egész világon kevés ország tud felmutatni megfelelő védelmét. Ez a támadás az egész világ számára egy figyelmeztetés, hisz ez is megmutatta, hogy Oroszországnak a modern fegyverarzenáljai még a „raktárban” vannak és képes bármiféle nyugati fegyver, fenyegetés ellen cselekedetet felmutatni. November utolsó napjai, akár az egész konfliktus menetét átírhatják, de egy biztos, hogy mint olvasó izgalmas eseményeknek lehetünk a tanúi a következő napokban, hetekben.

Az említett eseményekkel csak lépésről lépésre közelebb kerülünk az esetleges eszkalációhoz, amivel nem csak a két szemben álló ország épségét, de az egész világot veszélyeztetik. Ahhoz, hogy a konfliktus megoldódjon, valószínűleg még sokat kell várnunk, de a januári beiktatás lehet egy tényleges megoldás vagy egy újabb állomás, ami majd a következő hónapok izgalmait fogja megalapozni.

Szerző: Fodor Balázs

2024. 12. 15.

A A támogatások változása az orosz-ukrán konfliktusban bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A drónokat először hatékonyan harcban az Amerikai Egyesült Államok kezdte el használni az ezredforduló után. Drónok előtte is léteztek, de nagyrészt információ gyűjtésre, felderítésre és gyakorló célokként használták őket. Ez a felfogás valahogy normává vált az államok között és csak a 21. századtól gondolkoztak a teoretikusok a drónok csapásmérő képességének kihasználásán. Ezek az eszközök azonban még merően mások voltak, mint amiket jelenleg Kelet-Ukrajnában alkalmaznak, a korai csapásmérő drónok egy repülőgép méreteivel rendelkeztek és nem ritkán a bolygó túlsó oldaláról irányították ezeket.

A dróntechnológia fejlődése már a 2014-es ukrán konfliktus óta foglalkoztatta az ukrán felsővezetést és 2017-től több drón kifejlesztése is megkezdődött. Ezeket 2020- és ’21-ben hadrendbe is állították az Ukrán Fegyveres Erők. Az egyik első ilyen drón az A1-CM Furia volt, amit az Athlon Avia gyártott. Ez a drón alapvetően csak felderítési feladatokra és tüzérségi megfigyelésre volt alkalmas de fontos mérföldkő volt az ukrán hazai dróngyártás fejlődésében. Egyébként az Athlon Avia az orosz inváziót követően 2023-ban egy újabb verziót kezdett el gyártani, ez már rendelkezik nagy felbontású infravörös kamerával, mesterséges intelligenciával ellátott célpont felismerő rendszerrel, lézeres távolságmérő és célmegjelölő rendszerrel és sokkal nagyobb kapacitású akkumulátorokkal.

2018-ban Ukrajna számos török gyártmányú Bayraktar TB2-es drónt vásárolt meg. Ezeket hivatalosan 2021-ben állították hadrendbe és ez is azt mutatja, hogy az ukrán felsővezetés felismerte a potenciált ezekben az eszközökben és egy sokkal hálózat orientált vezetési modellt próbáltak bevezetni. A Bayraktar drónok nem csak felderítési és tüzérségi megfigyelő feladatra alkalmasak, hanem csapásmérésre is. Ezt a képességét a drón már bizonyíthatta amikor azerbajdzsáni erők több örmény páncélozott járművet és harckocsit semmisítettek meg vele 2020-ban.

A 2022-es orosz inváziót követően Ukrajna számos drónt alkalmaz, ezek vagy hazai gyártásúak, külföldi segélycsomagokban érkeztek vagy egyszerűen a piacon beszerezhető eszközök. Egyes források szerint körülbelül 70 féle drónt használnak az ukrán fegyveres erők jelenleg is. Ezek méretben az apró tenyerünkbe is beleférő drónoktól a „szoba méretű” Bayraktar drónokig terjednek, bár jelenleg a Bayraktorokból ha van is az ukránoknak az valószínűleg nem röpképes állapotban van mivel ez az orosz csapások egyik első számú célpontja volt már a háború kezdetén.

A leggyakoribb drón típus mégis az FPV (First Person View) drón, könnyű előállítási vagy beszerzési költségei miatt. Újonnan a piacon 500-700 USD az ára és Kínából szinte végtelen mennyiségben áll belőle rendelkezésre raktárkészlet. Ezek a drónok gyorsak, nem ritkán 100 km/h-ás sebesség fölé is képesek menni, tehát elmenekülni előle szinte lehetetlen. Hatótávolságuk változó és sok minden befolyásolja, természetesen a drón gyártmánya, de a terep adottságai és persze az ellenség zavaró berendezései is. Itt említeném meg ezeknek az eszközöknek a legnagyobb gyengepontját ez pedig nem más, mint az, hogy rendkívül könnyen zavarhatóak. Ugye rádióhullámokkal kapják a jelet a kezelőszemélyzettől és bár néhányat ellátnak valamekkora fokú zavarvédelemmel ez nem teljeskörű. Ebből adódóan az oroszok hatalmas mobil jammer tornyai magas prioritású célpontok az ukrán robotrepülőgépek és tüzérség számára. Tehát miután egy ilyen FPV drónt kézhez kap a gyárból a kezelője legtöbbször egy nagyobb kapacitású akkumulátort tesznek bele, hogy ezzel is növeljék a hatótávolságát. Majd jön a lényeg, ami egyedivé teszi ezeket a kamikaze drónokat, ráfüggesztenek valamiféle robbanószerkezetet, ez lehet tüzérségi robbanófej, RPG robbanófej vagy akár csak egy kézigránát. A függesztési módok között is egészen sok félét találunk, vannak kimondottan kifinomultak, de nem ritka a szigetelőszalagos vagy kábelkötegelős megoldás sem, persze itt a katona képzelete és a rendelkezésére álló alapanyagok szabnak csak határt. De nem csak kamikaze akciókra használják az ilyen FPV drónokat, hanem felderítésre és tüzérségi megfigyelésre. Azonban van még egy harci alkalmazásuk is, amikor úgy függesztik fel a kézigránátot vagy más robbanóeszközt a drónra, hogy azt egy gombnyomással ki lehessen oldani és ledobni az ellenségre. Ez a módszer is rendkívül hatékonynak bizonyult és mindemellett gazdaságilag is kifizetődőbb hiszen az esetek nagyrészében a drón sértetlenül visszatér a kezelőjéhez és csak egy újabb gránátot kell ráapplikálni. Így például páncélozott harcjárművek is elpusztíthatók, hiszen, ha a kezelő elég ügyes egy nyíláson be tudja dobni a robbanószerkezetet és ezzel nagy valószínűséggel harcképtelenné teszi a jármű kezelőszemélyzetét, arról nem beszélve, hogy nagy eséllyel a harcjármű belső rendszerei is sérülhetnek.

Orosz oldalon is jelen vannak az ehhez hasonló FPV drónok, bár itt nem ezek a fő eszközei a pusztításnak. Az oroszok sokkal inkább használják a saját maguk által kifejlesztett Lancet, az iráni Shahed, vagy ahogy az oroszok rendszeresítették Geran-2, drónokat. Ezek sokkal nagyobbak, mint az FPV drónok, körülbelül olyan ember méretűek és ezáltal a hatótávolságuk és hasznos teherbírásuk is megnőtt. A Lancet drón egy katapultról indítható elektromos meghajtású orosz kamikaze drón, főleg járművek ellen alkalmazzák és mivel fel van szerelve kamerával így nagy pontossággal lehet célra vezetni. A hatótávolsága 30km feletti és akár 3kg-os robbanófejet tud hordozni. A Shahed egy iráni fejlesztésű dróncsalád de a köznyelvben a HESA Shahed 136-os drónt értjük ezalatt. Ez az előzőkkel ellentétben teljes mértékben GPS vezérlésű és elindítása után teljesen autonóm. Elméleti hatótávolsága 2000km és 30-50kg közötti terhet tud magával vinni. Jellemzően nagy csoportokban indítják mivel elég pontatlan találati képpel rendelkezik, de emiatt tökéletes eszköze volt az oroszoknak az ukrán légvédelem túlterhelésére, hiszen radarkeresztmetszete alapján az ukrán légvédelem kezelőszemélyzete sokszor azt hitte rá, hogy valamilyen precíziós robotrepülőgéppel állnak szemben és ezért „elpazaroltak” egy több millió dolláros légvédelmi rakétát egy maximum 200 ezer dolláros drónra. Ezt a drónt egyébként a 2024-es Izrael elleni iráni rakétatámadásban is nagy számban használták.

Ez a fajta hadviselés körülbelül 2023 nyarán érte el a csúcspontját, mert ekkor még az oroszok kifejezetten le voltak maradva elektronikus hadviselés terén és az EW lefedettségük sem volt a teljes frontra kiterjedő, inkább csak a főbb parancsnoki állásokra. Azóta eltelt több mint egy év és Oroszország egyre gyorsabban zárkózik fel elektronikus hadviselés tekintetében Ukrajnához. Mindkét oldalon megjelentek a mobil, akár hátizsákra rögzíthető zavaró berendezések. Ezeknek a hatótávja jelentősen csökkentett a telepített zavarókhoz képest, de körülbelül egy rajnyi vagy szakasznyi katonának tud biztosítani lefedettséget és megnövelni a túlélés esélyét egy dróntámadás során. Alapvetően ez tette olyan félelmetessé a drónok bevonását a háborúba, hogy a túlélési esély az nagyon közeli volt a nullával, elfutni nem lehet előle, elbújni is nagyon nehéz hiszen sok már hőkamerával is fel van szerelve és ha szerencsés módon az első találatot túlélte valaki jellemzően még van 2 vagy 3 drón mivel 4-5 fős csoportokban repülnek.

Ekkor még úgy tűnt, hogy a zavarás ellen a mesterséges intelligenciával autonóm módon vezérelt drónok lesznek az ellenszer. Ezeknek a működési elve roppant egyszerű, ugyanúgy repülnek, mint bármelyik másik drón, de ahogy elveszítik az összeköttetést a kezelővel bármilyen okból (zavarás, távolság, terepi tényezők) a drón vagy tovább repül egy előre betáplált koordináta felé, vagy elkezdi a lehetséges célpontok keresését. Ilyen drónokra láthattunk példát mindkét oldalon több-kevesebb sikerrel. Ilyen AI által vezérelt drónokat használtak az ukránok már, hogy Oroszországon belüli célpontokat is támadjanak, de aktívan a frontvonalon is bevetésre kerülnek. Valószínűleg a jövőben is alkalmazni fogják őket, hiszen az AI technológia messze nem érte el a potenciálját így sokkal precízebben és pontosabban tudnak majd támadásokat végrehajtani ezek a drónok saját maguktól is.

Végül 2024 tavaszán az oroszok előálltak egy egyszerű, de mégis hatalmas jelentőségű innovációval. Optikai kábellel vezérlik a drónt rádióhullámok helyett, így az teljesen immunis lett a zavaró berendezésekkel szemben. Ezenkívül sokkal szebb és állandóbb képet biztosít a kezelőszemélyzetnek. Sokak azt mondták, hogy ez majd a hatótávolság rovására fog menni, de ami azt illeti így is 10km körüli ezeknek a drónoknak a hatótávolsága. Egyetlen negatívuma a technológiának, hogy ez az elképesztően vékony kábel könnyen elszakadhat és akkor megszűnik a kapcsolat a kezelő és a drón között. Ennek ellenére még mindig hasznosabbnak tűnik így egy drón mint, hogy ki legyen téve a zavarásnak, ezenkívül a friss felvételekből az is látszik, hogy az orosz drónok kezelői teljesen új eljárásokat alkalmaznak. Eddig mindkét oldal a gyorsan mozgó és hirtelen fentről berepülő drónalkalmazást követte. A magasan repülésre a rádiójelek adása, illetve vétele miatt volt fontos, hogy minél kevesebb zavaró tárgy legyen a kezelő és a drón között. Ám ezzel az új technikával lehet alacsonyan is repülni hiszen nem számít a jel eljuttatása szempontjából és nem szükséges a gyors repülés sem, sőt, ha lassan repül a drón csökkenti annak az esélyét, hogy a kábel elszakadjon. Így az orosz drónpilóták körülbelül olyan másfél-két méterre a talajtól lassan repülnek, így meg jobban nehezítve a drón észrevételét az ukrán katonák által. A másik jelentős javulás a kép minőségében volt, ami a rádiójeles megoldáshoz képest sokkal tisztább ezáltal könnyebben beazonosíthatóak ellenséges állások és járművek. De olyan videó is kikerült az Internetre, ahol két ukrán civil gépjárművet azért nem támadott meg egy orosz drón mert az utolsó pillanatban észrevette a kezelő, hogy fegyvertelenek utaznak az autóban. Ezt is a sokkal jobb minőségű képi megjelenítés tette lehetővé.

Az, hogy a háború elején miért jelentett ekkora előnyt az ukránoknak a drónhadviselés az oroszokkal szemben pusztán két dolog miatt volt. Rendkívül olcsóak más fegyverekhez képest és az oroszok egyáltalán nem számoltak egy ilyen típusú fenyegetésre ezért a katonák semmilyen kiképzést nem kaptak ezt illetően. Minden, amit most tudnak és gondolnak az oroszok a drónhadviselésről az az, amit a katonák az első vonalakban tapasztaltak az invázió kezdete óta. Ez is mutatja, hogy bármennyire megtervezett lehet egy hadművelet és a katonák is fel lehetnek készítve a végrehajtásra, a technológia elképesztő ütemű fejlődésével nem lehet számolni mivel sosem lehet tudni mi lesz a következő sorsfordító innováció, amit a hadviselésben is lehet alkalmazni.

Szerző: Huszár Róbert

2024. 12. 11.

A Drónhadviselés az orosz-ukrán konfliktusban bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Több, mint három évtizedes konfliktus után Azerbajdzsán és Örményország viszonya történelmi fordulóponthoz érkezhet. Történelmi jelentőségűnek tekinthetők 2025. szeptember 13-án Azerbajdzsán és  Örményország által kiadott külön nyilatkozatok, amelyek szerint a felek sikeresen rendezték a béketárgyalások során felmerülő vitás kérdéseiket. A békeszerződés tervezetéről való megállapodás azonban önmagában még nem konstituálja a békét. Továbbra is kérdés, hogy a békeszerződés ténylegesen aláírásra kerül-e, és az abban foglalt ígéretek, biztonsági garanciák valóban elvezethetnek-e a tartós békéhez a Dél-Kaukázusban.

Immanuel Kant szerint a háború hiánya önmagában még nem jelent békét. Az Örök békében Kant különbséget tesz a valódi béke és a háborús állapot megszűnése között. A háborús állapot nélküli helyzet ugyanis bármikor újabb konfliktushoz vagy háborúhoz vezethet. Valódi, fenntartható békét azonban csak intézményesített úton, kölcsönös bizalomra és jogi garanciákra építve lehet elérni.

A kérdés tehát az, hogy képes-e két posztszovjet dél-kaukázusi állam – több évtizedek óta tartó ellenségeskedés, feszültség és egymást követő háborúk után – tartós békét kötni egymással?

A második hegyi-karabahi háború és annak következményei

2020. szeptember 27-én tört ki a második hegyi-karabahi háború, amely azeri győzelemmel ért véget. Bár az azeri erők a háború során nem tudták visszafoglalni az összes örmények által ellenőrzött területet, Şuşa elfoglalását követően 2020. november 9-én Moszkvában fegyverszüneti megállapodást írtak alá. Ennek értelmében Örményországnak át kell adnia több, Karabah környéki területet – köztük az Ağdami, Kalbajar és Laçıni járásokat – az azeriak részére. A 44 napos háborút lezáró megállapodás november 10-én lépett hatályba.

A 2020-os tűzszünet időszakos megsértései 2022. szeptember 13-án kétnapos konfliktusba torkolltak, amely a 2020-as hegyi-karabahi háború óta a legsúlyosabb konfliktus volt a két ország között. A halálos áldozatok számáról eltérő becslések születettek. Azerbajdzsán több örményországi célpontot támadott, több mint 2700 civil kényszerült elhagyni otthonát. Baku és Jereván egymást vádolták a konfliktus kirobbanásáért.

2022. decemberében magunkat “környezetvédelmi aktivistának” nevező azeri csoport blokád alá vette a Laçıni/Lacsin-folyosót, amely az egyetlen szárazföldi szállítási útvonal Örményország és a Hegyi-Karabah között. Az aktivisták illegális bányászat ellen tiltakoztak, azonban több nemzetközi jelentés szerint a környezetvédő aktivisták csoportját a bakui kormány támogatta. A 2020. november 9-én megkötött megállapodás szerint orosz békefenntartóknak kellett volna őriznie a folyosót, azonban ez nem történt meg. A folyosó blokádjának következtében a karabahi lakosság súlyos ellátási hiányokkal szembesült, humanitárius válság alakult ki. A humanitárius válság kezelése érdekében karabahi örmények ellátása, utánpótlása az orosz csapatok és a Nemzetközi Vöröskereszt révén valósult meg.

A hágai Nemzetközi Bíróság 2023. február végén meghozott döntésében kimondta, hogy Azerbajdzsánnak biztosítania kell az akadálytalan átjárást a Laçıni-folyóson. Ennek ellenére Azerbajdzsán 2023. április 23-án ellenőrző pontot létesített a folyosó mentén, azzal a céllal, hogy megakadályozza a Hegyi-Karabahból Örményországba irányuló katonai szállítmányokat. Baku ezen lépése tovább fokozta a Hegyi-Karabah blokádját, amely 2022. decemberében kezdődött a “környezetvédő aktivistákkal”. Jereván Moszkvához fordult, azonban Moszkva csak enyhe bírálatot fogalmazott meg Baku lépésével szemben. A Laçıni-folyosó az egyetlen útvonal amely összeköti Örményországot a Hegyi-Karabahhal. Az ellenőrző pont felállítása lehetőséget adott Azerbajdzsánnak arra, hogy megállítson bármely Örményország és Hegyi-Karabah között közlekedő járművet.  2023. július 26-án az azeriek teljesen leállították a közlekedést Karabah irányába, még a Vöröskereszt konvojai sem jutottak át.

A Hegyi-Karabah Köztársaság megszűnése

2023. szeptember 19-én Baku “terrorellenes” offenzívát indított a Hegyi-Karabahban, az örmény fél által 2020-as fegyverszüneti megállapodás megsértésére hivatkozva. A karabahi örmény entitás ellen indított támadás egy nap alatt véget ért, az offenzíva az örmény fél kapitulációjával zárult. Szeptember 20-án a karabahi örmények kényszer hatására aláírták a tűzszüneti megállapodást, és vállalták az önvédelmi erők feloszlatását. Az örmény fél kapitulációját követően az etnikailag örmény lakosságú enkláve szinte teljes népessége hagyta el a térséget; becslések szerint több mint 100 ezer örmény menekült el Hegyi-Karabahból, etnikai tisztogatástól tartva.

2024. január 1-jétől a Hegyi-Karabah Köztársaság hivatalosan megszűnt létezni. Az önhatalmúlag kikiáltott köztársaság elnöke, Szamvel Sahramanjan 2023. szeptember 28-án aláírta azt a rendeletet, amely szerint 2024. január 1-jétől minden állami intézményt feloszlatnak. A rendelet aláírása a szeptember 19-én indított, Azerbajdzsán által végrehajtott villámgyors katonai műveletet lezáró tűzszüneti megállapodás egyik feltétele volt.

Békéhez vezető úton?

A Hegyi-Karabah területi önrendelkezésének megszűnését követően Azerbajdzsán és Örményország béketárgyalásokba kezdett. 2024 tavaszán Örményország visszaadott Azerbajdzsánnak négy határmenti falut – Baghanist, Voskepart, Kirantsot és Berkabert -, amelyek az első karabahi háború (1988-1994) során kerültek örmény ellenőrzés alá. Nikol Pasinján örmény miniszterelnök szerint a falvak átadása csökkenti a határkijelöléssel és biztonsággal kapcsolatos kockázatokat. Azerbajdzsán egyik fő kifogása az örmény alkotmány preambuluma, amely utalást tartalmaz Örményország és a Hegyi-Karabah jövőbeni újraegyesítésére. A béketárgyalások során Azerbajdzsán az alkotmány módosítását szabta a konfliktus lezárásának szükséges feltételeként. Pasinján az alkotmánymódosítással kapcsolatban népszavazást kezdeményez, amelyre várhatóan 2027-ben kerül sor, a 2026-os júniusi választásokat követően.

Azerbajdzsán feltételei között szerepel a vitatott Zangezuri-folyosó kérdése. A Zangezuri-folyosó egy tervezett tranzitútvonal, amely Örményország Szjunik tartományán keresztül kötné össze Azerbajdzsán területét exklávéjával, a Nahicseváni Autonóm Köztársasággal. A tranzitútvonal nemcsak a Dél-Kaukázus számára bír jelentős gazdasági és stratégiai jelentőséggel. A Zangezuri-folyosó létrehozásának célja Azerbajdzsán Törökországgal és Európával való kereskedelmének erősítése, a logisztikai infrastruktúra fejlesztésével, szállítási költségek csökkentésével, valamint Azerbajdzsán és exklávéja közötti utazási idő lerövidítésével. A projekt hozzájárulna Azerbajdzsán tranzitközponti pozíciójának megerősítéséhez. Azerbajdzsán egyértelmű érdekein túl a régió más országai is érdekeltek a tranzitútvonal megnyitásában. A Zangezuri-folyosó ugyanis a Transz-Kaszpi Nemzetközi Szállítási Útvonal (TITR), vagy más néven Középső Folyosó, kezdeményezésének alapköve. A Középső Folyosó Kínán, Kazahsztánon, a Kaszpi-Tengeren, Azerbajdzsánon és Grúzián halad keresztül. Az útvonalat 1996-ban hozták létre azzal a céllal, hogy felgyorsítsa a Kaszpi-tenger környéki országok és Kína közötti szállítást, alternatívát kínálva az északi kereskedelmi útvonalakkal szemben, amelynek különösen fontossá váltak a 2022. február 24-én kitört orosz-ukrán háború miatt. A TITR megbízható átjárót biztosít Ázsia és Európa között, ezáltal erősítve a Dél-Kaukázus szerepét a globális ellátási láncokban. Azonban Jereván biztonsági akadályokat fogalmazott meg a folyosó “akadálytalan” áthaladásával kapcsolatban, és továbbra is fenntartásai vannak a folyosó biztosítására kirendelt orosz csapatokkal szemben.

A béketárgyalások másik vitatott pontja az EBESZ Minszki Csoportjának jövője. A Minszki Csoportot 1992-ben hozták létre azzal a céllal, hogy elősegítse a Hegyi-Karabahi konfliktus békés rendezését. A Csoportnak három társelnöke – az Egyesült Államok, Franciaország és Oroszország – az elmúlt évtizedekben számos kezdeményezést tett a béke megteremtése érdekében, azonban érdemi áttörést nem sikerült elérniük. 2024. júniusában Ilham Aliyev, azerbajdzsáni elnök kijelentette, hogy a Minszki Csoport már nem életképes, ezért fel kell oszlatni. 2025. januárjában Nikol Pasinján, örmény miniszterelnök bejelentette, hogy Örményország kész hozzájárulni a csoport megszüntetéséhez, ezzel teljesítve Azerbajdzsán egyik kulcsfontosságú feltételét, amely a Dél-Kaukázus békéjét és stabilitását célozza. Jereván ugyanakkor hivatalosan még nem kérte az EBESZ-től Minszki Csoport feloszlatását. Pasinján szerint ehhez az is szükséges, hogy Baku felhagyjon Örményország egyes területének “Nyugat-Azerbajdzsán” való emlegetésével.

A Karabah-kérdés máig megoldatlan

Továbbra is nyitott a kérdés, hogy tartós béke vagy ideiglenes fegyverszünet valósulhat meg a Dél-Kaukázusban. Bár a Hegyi-Karabahi konfliktus 2023. szeptember 20-án de facto lezárult az etnikai örmény enkláve felszámolásával, a két ország közötti több évtizedes ellenségeskedés, a bizalomhiány, a több mint 100 ezer karabahi örmény menekült sorsa, valamint a régió geopolitikai érdekütközései továbbra is veszélyeztetik a békefolyamat sikerét.

A felek 2025. március 13-án bejelentették, hogy sikeresen lezárult a béketárgyalás és elkészült a tervezet, amely aláírásra vár. Az örmény-azeri tárgyalások konkrét eredményeként létrejött megállapodás elsősorban Nikol Pasinján számos engedményeinek köszönhető, aki elfogadta Baku javaslatait a tizenhét cikkely közül két vitás pontban. Ennek értelmében a felek vállalják, hogy peren kívül rendezik a nemzetközi bíróságok egymás ellen benyújtott jogi kereseteiket, valamint megállapodtak abban, hogy a két ország határa mentén nem állomásozhatnak harmadik országok fegyveres erői. A harmadik felek kizárása kizárja az orosz katonai jelenlétet lehetőségét, és egyúttal veszélybe sodorja az Európai Unió örményországi megfigyelő misszióját (EUMA) jövőjét is. Az EUMA megerősítette határmentő járőrszolgálatát, mandátumát pedig 2027. február 19-ig hosszabbították meg.

Baku a békemegállapodás aláírását ahhoz a feltételhez köti, hogy  Örményország módosítsa alkotmányát. Azerbajdzsán az örmény alkotmány preambulumára hivatkozik, amely utal Örményország 1990-es függetlenségi nyilatkozatra; ez pedig egy 1989-es határozaton alapul, amely Örményország és Hegyi-Karabah egyesülését rögzíti. Baku ezt  burkolt területi igényként értelmezi, amelynek eltávolítását elengedhetetlennek tartja a tartós béke megteremtéséhez.

Pasinján az alkotmánymódosítás kérdését az örmény nép akaratához köti, ezért népszavazást kíván kezdeményezni, amelyre azonban csak a 2026. júniusi választásokat követően kerülhet sor. Ilham Aliyev ugyanakkor nem sürgeti a megállapodás aláírását, mivel a 2023. szeptemberében végrehajtott sikeres, mindössze 24 órás katonai offenzíva révén Azerbajdzsán elérte fő célját. Így a megállapodás mielőbbi aláírása elsősorban Örményországnak sürgető.

Nikol Pasinján Azerbajdzsán mellett Törökországgal is törekszik a kapcsolatok normalizálására, amelynek eredményeként akár a két ország közötti határ megnyitására is sor kerülhet. Az örmény-török határ 1993 óta zárva van. A határnyitás Törökország számára lehetőséget nyújt, hogy megerősítse szerepét a Dél-Kaukázusban, míg Örményország számára gazdasági fellendülést hozhat a közvetlen szomszédjával való kereskedelem révén, továbbá mérsékelhetné Oroszországtól való függőségét és elmélyíthetné kapcsolatait az Európai Unióval. Ankara azonban a békeszerződés aláírását szabta meg feltételként a határ megnyitásához.

A dél-kaukázusi diplomáciai előrelépésekben nagy szerepet játszik a csökkentett orosz figyelem és a beavatkozás hiánya. Moszkva nem érdekelt Törökország régióbeli pozíciójának erősítésében, így a békefolyamat potenciálisan kedvezőtlen fejleményként értékelheti, és annak felfüggesztésre törekedhet. Mivel Oroszország katonai kapacitásait és figyelmét jelenleg teljes mértékben az ukrajnai háború köti le, amely kedvezőbb lehetőséget teremt a békefolyamat mielőbbi sikeres zárása mellett.

A Hegyi-Karabah kérdése tehát még továbbra is megoldatlan. Elismerendő, hogy a felek hosszas tárgyalásokat után eljutottak egy béketervezetig, azonban annak aláírását egyik fél sem sürgeti, és nem kezeli a két nemzet közötti konfliktus alapvető okait.

A béketervezet aláírásához Jerevánnak alkotmánymódosítást kell végrehajtania, amelyre várhatóan a 2027-ben, a 2026-os választásokat követően kerül sor. Nikol Pasinján, örmény miniszterelnök jelentős engedményeket tett a béke érdekében – többek között négy falu átadását és az alkotmány módosításának ígéretét -, amelyek azonban belpolitikai feszültségeket váltottak ki. A lépéseit sokan kapitulációként értékelik, és számos tüntetés során követelték lemondását.

Pasinján tehát egyszerre kénytelen szembenézni a tartós béke megteremtésének nehézségeivel, a belső társadalmi feszültségekkel, valamint a több mint 100 ezer karabahi örmény menekült integrációjának kihívásaival. Mindezek mellett ahhoz, hogy 2026-os választásokon megőrizze politikai legitimációját, el kell fogadtatnia az örmény társadalommal az új geopolitikai realitást: Örményországnak békét kell kötnie Azerbajdzsánnal és Törökországgal. A kérdés csupán az, hogy az örmény nép készen áll-e ezen új realitás elfogadására és, hogy Jereván meddig hajlandó elmenni a békéért.

Bár a hegyi-karabahi konfliktus katonai értelemben lezárult, Örményország és Azerbajdzsán viszonyában egyelőre nem beszélhetünk valódi békéről. Annak ellenére, hogy számos tényező – például a vitás pontok rendezése, a diplomáciai kapcsolatok javulása – utal a tartós béke lehetőségére, azonban a több, mint három évtizede tartó konfliktus lezárásához valódi biztonsági garanciákra és bizalomépítésre van szükség. Az államközi normalizáció fontos kiindulópont, azonban a társadalmi megbékélés az egyetlen lehetőség a tartós béke megteremtéséhez a Dél-Kaukázusban.

A Tartós béke vagy ideiglenes fegyverszünet? Örményország és Azerbajdzsán útja a rendezés felé bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Éppen kilenc évvel ezelőtt került ki az Air Base blogra a zánkai haditechnikai parkról írt bejegyzésem. Azóta rendszeresen kapok megkereséseket magánszemélyektől és iskoláktól a park nyitva tartásával kapcsolatban, sőt felajánlások is érkeztek már hozzám kiállítható járművel vagy a park egyes elemeinek felújításával kapcsolatban. Itt szeretném tájékoztatni blogom olvasóit és látogatóit, hogy a park nem az enyém, a 2016-os bejegyzést magánszemélyként tett látogatásom után írtam. (Ezúton is köszönöm az olvasóknak a több tízezres letöltésszámot!) Természetesen továbbra is szívesen válaszolok megkeresésükre, de magam is csak ezen a linken tudok tájékozódni – ahol e bejegyzés írásakor csak a 2024. január 1. és 2025. április 30. között érvényes időpontokat találtam.

***

Fotó: Szórád Tamás

A caslavi nyìlt napon az Aero Vodochody termékeinek is dedikált blokkjuk volt. Számunkra igencsak aktuálisan.

A Lom Praha CLS egyik első L-39NG gépe, a 0478-as a statikuson. A repülőprogramban sajnos nem vett részt.

Az integrâl szárnytartâlyos új szárnnyal ellátott (szâmunkra többszörösen is ismerős) 6073-as céges gép, immár mint L-159T2X "prototípus", az első NG-t idéző festéssel.

Az AVA kissé hiányos köteléke.

Érkezik egy másik csehországi újdonság, a námesti 221. század AH-1Z Viper harci helikoptere.

Közelről jól látszik a pilóta és az operátor Top Owl megjelenítős sisakja. Zavarbaejtően sok típusjelölés is fel kell sorolni itt: APR-39 rararbesugárzásjelző antenna, AN/AAR-47 kombinált rakétaindítás- és lézerbesugárzásjelző, M197 háromcsövű 20 milliméteres gépágyú elforgatható toronyban, az AN/AAQ-30 TSS szenzortorony, AN/ALE-47 megtévesztő töltet kivető, de kikandikál a LAU-69-es rakétablokk is. A függeszkedést jelzi az AADS áramlási sebesség- és iránymérő függőleges helyzete.

Ez már az UH-1Y Venom személyzetéről készült.

A program zárásaként került sor a hazarepüléssel végződő vegyes géppárbemutatóra.

Startol a helyi 211. század Gripenje a jubileumi, 20 éves farokfestéssel.

Saab sziluettek 1. 

A svéd gyártó történelmi kötelékéből a néhai F15-ös ezred (Söderhamn) 63-as oldalszámú Sk37-es oktató Viggenje.

Saab sziluettek 2.

A történelmi kötelék  J32B Lansenje 06-os oldalszámmal a 4-es ezred (Östersund) állományából.

Az évfordulós caslavi patch.

 Zord[...] Bővebben!

Az energia létfenntartásunk nélkülözhetetlen eleme, amely az élet számos területén jelen van. Míg az energia az országok gazdaságának fő mozgatórugója, az energiabiztonság a nemzetbiztonság nem katonai jellegű eleme. Az energiabiztonság fogalma hagyományosan három alapvető pillérre épül: megfelelő mennyiségű energiahordozó rendelkezésre állására, a beszerzés megfizethetősége, valamint az energiaellátó rendszer ellenálló képességére.

1. ábra: Az energiabiztonság fogalmának meghatározása

Forrás: a szerző saját szerkesztése

Az energia elérhetőségének fontossága a világháborúk, különösen a második világégés következtében az olaj alapú gazdaságok esetében értékelődött fel. Ezen időszakban az energiabiztonságot az olaj rendelkezésre állásával azonosították, hiszen a figyelem az olajellátás esetleges zavarainak kezelésére irányult. Azonban a megnövekedő energiaszükséglet kielégítése miatt egyre több energiára volt szükség, így a szén és kőolaj mellett más energiaforrások –, mint például a földgáz és a nukleáris energia – is megjelentek. Bár az energiaellátás diverzifikációja újabb lehetőségeket teremtett, vele párhuzamosan újabb kockázatok is megjelentek, különösen a szállítási útvonalak szempontjából. Így ma már az energiabiztonság fogalmát a teljes energiaellátási lánc és infrastruktúra védelmével is ki kell egészíteni. Napjainkban a klímaváltozás hatására egyre nagyobb szerepet kapnak a környezeti fenntarthatóság és az energiahatékonyság dimenziói is az energiabiztonság megteremtésében.

Az energiabiztonság fogalmának értelmezése rávilágít arra, hogy az szoros kapcsolatban áll az ellátásbiztonság koncepciójával, sőt valójában az energiabiztonság fő kihívása az ellátásbiztonság megteremtése. El kell ismerni, hogy a honvédelemhez, a katonai biztonsághoz mérten az energiaellátás biztosítása csupán második a fontossági sorban, viszont az evidens, hogy a túléléshez és a fejlett, jóléti társadalmak biztosításához, valamint a fejlődő államoknak is nagy szükségük van az energiára.

Az EU energiabiztonsága az orosz-ukrán háború tükrében

Az energiaellátás biztonságának fontossága a történelem során számos alkalommal felerősödött, mint például az 1973-as és 1979-es közel-keleti olajválságok, az 1990-es Öbölháború, a 9/11 terrortámadás, valamint a 2006-os, 2009-es és 2014-es orosz-ukrán gázválságok hatására. Legújabban a 2022-ben háborúvá eszkalálódott orosz-ukrán konfliktus következtében kell a nemzetközi közösségnek szembenéznie az energiaellátási lánc függőségi aspektusaival.

Közismert tény, hogy Oroszország szerepe a globális energiaellátásban óriási, hiszen a világ legnagyobb földgázexportőre és Szaúd-Arábia után a második legnagyobb nyersolajszállítója. Számokban kifejezve, 2021-ben Oroszország szállította az Európai Unióba a fűtéshez, a villamosenergia előállításhoz és az iparhoz nélkülözhetetlen földgáz mintegy 40 százalékát. Ekkor az EU éves gázfogyasztása 400,5 milliárd köbméter volt, amelyből közel 153 milliárd köbméter Oroszországból származott. Az Unió második legfontosabb gázszállítója, Norvégia ugyanebben az évben ennek a mennyiségnek csak a felét, 74 milliárd köbmétert szállított.

 2. ábra: Az Európai Unióba érkező orosz gázimport 2020-ban

A fenti ábra szemléletesen rámutat arra a tényre, hogy az Unió számos országa részesült és ezzel párhuzamosan függött az orosz gázimporttól, mely országok közül, Németország, Csehország, Magyarország, Litvánia és Finnország kiemelt helyen szerepelt 2020-ban. Észak-Írország, Dánia és Horvátország kivételével az államok jelentős mértékben támaszkodtak az orosz gázra, hogy kielégítsék energiaszükségleteiket és hogy biztosítani tudják iparuk, háztartásaik, továbbá energiatermelésük stabil földgázellátását. Azonban a 2022. február 24-én kitört orosz-ukrán háború a fent szemléltetett helyzetet gyökeresen megváltoztatta. Az Oroszországból Európába importált gáz aránya drasztikusan lecsökkent: 2022 szeptemberétől az EU-ba importált összes csővezetékes gáz csupán 8%-a érkezik Oroszországból. Ez az arány 2021. augusztusában még 41% volt.

Az Európai Unió a konfliktus következtében szankciókat vezetett be Oroszországgal, a kontinens legnagyobb energiabeszállítójával szemben. Az Unió átfogó szankciós csomagokat fogadott el, melyek közül az energiaszektor vizsgálatának szempontjából kiemelendő a nyersolaj (2022. decemberétől), néhány kivétellel a finomított kőolajtermékek (2023. februárjától), valamint a szén és más szilárd fosszilis tüzelőanyagok Oroszországból való importjának tilalma. A bevezetett import- és exportkorlátozások nagymértékben befolyásolják az EU Oroszországgal folytatott kereskedelmét, hiszen mind az export, mind az import jelentősen elmarad az invázió előtti szinttől. Az Eurostat adatai alapján az Oroszországból származó import 2022. februári 9,5%-ról 2023. decemberére 1,9%-ra, míg az országba exportált termékek aránya ugyanebben az időszakban 3,8%-ról 1,4%-ra csökkent. Az Eurostat alábbi ábrája jól szemlélti a fent leírtakat.

3. ábra: Az orosz import alakulása 2021 és 2023 között

Az ábráról leolvasható, hogy az orosz fosszilis tüzelőanyagokra kivetett uniós szankciók hatására az orosz energia európai importja jelentősen lecsökkent. Számszerűsítve ez azt jelenti, hogy a 2021. évhez viszonyítva 2023-ra az Oroszországból származó kőolajimport 28%-ról 3%-ra csökkent, a földgázimport pedig 33%-ról 13%-ra esett vissza. Az EU szankciós lépések bevezetésével kívánja csökkenteni az orosz importtól való függőséget, azonban fontos azt megemlíteni, hogy ezek a korlátozások azon energiahordozókra terjednek ki, amelyek Európa gazdasági növekedésének fenntartása, sőt annak növelése szempontjából kritikusnak számítanak.

Az ellátásbiztonság szempontjából kiemelt jelentőséggel bír a nukleáris energia kérdésköre is. Az atomenergia előállításához szükséges nyersanyagok, mint például az urán importjának alakulását is érdemes megvizsgálni: 2022-ben Oroszország a negyedik a legnagyobb (16,9 %) uránbeszállító volt az EU-ba és azóta is kiemelt szerepet tölt be az energiatermelés ezen szektorában. Európa energiabiztonsága tekintetében az is aggodalomra ad okot, hogy Európa számos országában orosz tervezésű atomreaktorok működnek, melyek elsősorban az orosz üzemanyagra támaszkodnak. Ezen országok közé sorolható Bulgária (2), a Cseh Köztársaság (6), Finnország (2), Magyarország (4 + 2 épülő reaktor) és Szlovákia (5 + 1 reaktor épül).

Az orosz-ukrán konfliktus ismét felhívta a nemzetközi közösség figyelmét az energiabiztonság megteremtésének és biztosításának a fontosságára. A kialakult geopolitikai helyzet sürgeti az Uniót más országoktól való dependenciájának csökkentésében, továbbá a konfliktus ösztönzi a környezeti fenntarthatóság aspektusainak előtérbe helyezését. Az energia világpiacán kialakult kihívások kezelésére, az Európai Bizottság 2022-ben elfogadta a REPowerEU tervet, melynek célja „az orosz fosszilis tüzelőanyagoktól való függőség sürgős csökkentése a zöld átállás a tervezettnél való gyorsabb megvalósítása, valamint a reziliensebb energiarendszer és a valódi energiaunió létrehozása érdekében történő összefogás révén”. Mindez jól kiemeli az Unió jelenlegi célkitűzésit, azonban gyakorlati megvalósítása még sok akadállyal néz szembe. Például a jelenlegi infrastruktúra alapján az időjárásfüggő megújuló energiaforrások nem képesek kielégíteni az országok energiaigényeit, hiszen a napon beüli változások miatti hálózati instabilitás és a túltermelés problémái még megoldatlan és költséges problémák, hiszen az energiatárolók fejlesztése és az intelligens hálózatok (smart grid) felállítása jelentős erőforrásokat követelnek meg.

Összességében elmondható, hogy napjaink egyik legfontosabb geopolitikai és gazdasági kérdése az energiabiztonság, amely az EU számára is kiemelt stratégiai kérdés. Miközben az Európai Unió igyekszik csökkenteni a fosszilis tüzelőanyagoktól való függőségét, az orosz-ukrán konfliktus és az azt követő szankciók drasztikusan megváltoztatták az energiapiacot. Az átállás azonban számos kihívást és akadályt tartogat: a megújuló energiaforrások fejlesztése kulcsfontosságú a fenntartható jövő szempontjából, azonban ezen energiatermelési forma a jelenlegi infrastruktúrával és technológiai fejlettségi szinttel nem képes teljes mértékben ellensúlyozni a hagyományos energiahordozók kiesését. Ebből kifolyólag az országok nemzetbiztonsági és külpolitikai stratégiáinak szerves részévé vált az energiaellátás megfelelő biztosítása, hiszen az stabil gazdasági működésük és politikai függetlenségük alapfeltétele.

A Kulturális és Innovációs Minisztérium EKÖP-2024-00029 kódszámú Egyetemi Kutatói Ösztöndíj Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

Szerző: Tóth Veronika

A Energiabiztonság az EU-ban: Hogyan írja át a geopolitika Európa energiatérképét? bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

„Egy olyan helyen éreztem magam, ahol nincsenek rasszok és nemzetiségek, ahol attól függetlenül segítenek rajtad, hogy milyen nyelven beszélsz, milyen a bőröd színe vagy a szemed formája. A tengeren mindnyájan karnyújtásnyira vagyunk Istentől.” – így tűnődött Sztanyiszlav Berezkin, a Russian Ocean Way nevű vitorlás kapitánya, amely Kronstadtból indult világkörüli útra, de 2023 márciusában a Csendes-óceánon végzetesen megrongálódott egy viharban. Egy panamai zászló alatti teherhajó, a Sounion sietett a három hajótörött segítségére a vészjelzés fogadása után és vette őket a fedélzetre, a pórul járt felfújható, háromgerincű vízi alkalmatosságot pedig Chilébe vontatta. (A részletekre inkább senki ne kérdezzen rá, mivel mi is csak laikusok vagyunk ezen a téren.)

[...] Bővebben!

Ma Zágráb-Plesón bemutatták az áprilisban teljessé (10+2) vált "kockás" Rafale flottát, melyet délnyugati szomszédunk izraeli-amerikai F-16-os fiaskója után vett használtan Franciaországtól.

A Krilja Oluje Pilatusai mellett az új, F3R változatú harcigép-sor.

Így látszott a dinamikusra elhúzott négy gép nélkül a sor a túloldalról.

Ha már vontatás! A helyiek elektromos Still LXT-250-ese munkában.

A légharc bemutató előtt, a 04-es pályára gurulva.

A vendég francia spéci festésű demógép a hátát mutatja.

A Kiowa M36E9 (AGM-114 Hellfire) gyakorló rakétája. A pár évtizedes, "alig használt" könnyű felfegyverzett helikopter 8 kilométeres durranása.

Ejeugrás a SAR képességbemutatóhoz egy Black Hawkból.

Aeronautics Orbiter 3 drón a rendszer helyi hordozójárművével. Nem mindenben kell, érdemes és értelmes a milspec.

A kecskeméti Gripen, Szentendrei Dávid százados bemutatója.

Hidden in plain sight. Kanadai Hercules Zágrábból a lengyelországi Rzeszów-ba igyekszik, nyilván Ukarajnának szánt szállítmánnyal.

A gép útvonala.

A Zágrábtól északra fekvő Medvednica-hegység csúcsához, a Sljeméhez közel található Horvátország egyik AN/FPS-117(E)1T gerincradarja és egy időjárásradar.

A zágrábi Mirogoj-temetőben található Rudolf Peresin emlékműve, aki 1991 az első jugoszláv pilóta volt, aki MiG-21-esével Ausztriába szökve átâllt a horvát oldalra. 1995-ben esett el a nyugat-krajinai Villámlás művelet során, szintén egy 21-est repülve, melyet lelőtt a szerb légvédelem.

Ez már a pilóta emlékműve szülőfalujában, Gornja Stubnicában.

A MiG-21bisz és T-33 emlékmű a Csázma melletti Grabovnica "partizán-repülőterén".

A háború után mezőgazdasági célra használt repülőtér aszfalt burkolatú pályájának maradványa.

Zord

Tizennégy év véres polgárháború után Szíria 2024 decemberében végül letaszította a Baasz-rezsimet. A történelmi fordulat azonban nemcsak a despotizmus végét jelentette, hanem egy új elvben demokratikus államrend kísérletét is. Ennek alapját a 2025. március 13-án kihirdetett Alkotmányos Nyilatkozat adja. A dokumentum a hatalommegosztás, az alapvető szabadságjogok és a jogállamiság mellett tesz hitet, ugyanakkor kimondja, hogy „az állam vallása az iszlám, és az iszlám jogtudomány a jogalkotás fő forrása” (3. cikk) E kettős üzenet, mint a demokratikus ígéretek és a vallásjogi klauzula azonnal vitát gerjesztett a sokfelekezetű társadalomban. Miként egyeztethető össze a nyitott pluralista kormányzás egy, az iszlám elsődlegességét rögzítő alkotmányos kerettel? A kérdés különösen éles egy olyan országban, ahol a lakosság mintegy 74 %-a szunnita, de a vallási mozaikot jelentős alavita, keresztény és drúz kisebbségek teszik teljessé.

A 2025-ös Müncheni Biztonsági Konferencián Asaad Hasan al-Shaibani, Szíria új külügyminisztere, a „New Dawn for Damascus: Prospects for Syria’s Transition” (Új hajnal Damaszkusz számára: Kilátások Szíria átmenetére) című panelbeszélgetésen vett részt. ​Beszédében al-Shaibani hangsúlyozta Szíria elkötelezettségét a nemzeti egység és a szektarianizmus elutasítása mellett. Kiemelte, hogy az új szíriai kormány a kompetenciára épül, és a hatalom a szíriai nép kezében lesz. Ezen kívül megerősítette Szíria területi szuverenitás iránti elkötelezettségét, különösen a Golán-fennsík tekintetében, kijelentve, hogy az szíriai terület, és senkinek nincs joga azt másnak adni. ​ Al-Shaibani foglalkozott a nemzetközi szankciók kérdésével is, rámutatva, hogy azok akadályozzák Szíria gazdasági helyreállítását és stabilitását. A külügyminiszter beszédében kitért a kormányzati reformokra is, beleértve az állami televízió közvetítéseinek újra indítását és a diplomáciai testületek átszervezését, amelyek célja a korábbi rezsimhez köthető tisztviselők leváltása. Ezek az intézkedések az átláthatóság és a nemzetközi közösségbe vetett bizalom helyreállítását célozzák. Al-Shaibani beszédében megerősítette Szíria függetlenségét és elkötelezettségét a nemzetközi kapcsolatokban, kijelentve, hogy az ország nem kíván alárendelődni semmilyen regionális hatalomnak. Ezenkívül bejelentette, hogy a meglévő szerződéseket nem újítják meg, és Szíria nem lesz alárendelve semmilyen regionális tengelynek. ​Összességében al-Shaibani beszéde a nemzeti egység, a területi szuverenitás, a szankciók enyhítésének szükségessége és a kormányzati reformok iránti elkötelezettség hangsúlyozására összpontosított. Miközben megerősítette Szíria függetlenségét a nemzetközi kapcsolatokban.

Az etnikai és vallási megoszlás valamint a meghatározott jövőkép után a következőkre érdemes keresni a választ. A poszt-Asszad Szíriában milyen intézményi, jogi és társadalmi mechanizmusok tehetik lehetővé a demokratikus részvétel és a vallási ideológiák közötti fenntartható egyensúlyt. Véleményem szerint három kulcsterületet érdemes áttekinteni.

• Alkotmányos keretek: Az iszlám jog forrás-szerepének és a vallásszabadság ígéretének tényleges összeférhetősége.
• Politikai szereplők: Különösen a HTS, a Szíriai Demokratikus Erők és a vallási kisebbségek vezetőinek narratívái a pluralizmusról.
• Társadalmi szintű vallásközi együttműködés: Független együttműködésre épülő kezdeményezések.

1. Alkotmányos keretek az iszlám jog és a vallásszabadság viszonya

A 2025 márciusában kiadott Alkotmányos Nyilatkozat 3. cikke rögzíti a korábbi idézetet. „Az iszlám az állam vallása; az iszlám jogelvek a jogalkotás fő forrását képezik.” Ugyanakkor a 7. cikk kifejezetten biztosítsa a szabadvallás gyakorlását. „Minden szíriai polgárnak joga van saját vallását szabadon gyakorolni és vallási hitét megválasztani.” A kettős rendelkezés arra utal, hogy az új szír állam inkább egy „muszlim többségű pluralista állam” modelljét képzeli el. Az ilyen kettős jogi konstrukció Tunézia 2014-es alkotmányához hasonlítható, ahol az iszlám elsődleges kulturális forrásként szerepel, ám a világi jogelv dominál a politikai intézményrendszerben. Ugyanakkor jogvédő szervezetek (pl. Syrian Center for Legal Studies) felhívják a figyelmet arra, hogy ha a „fő forrás” jogilag kötelező érvényű, akkor korlátozhatja a kisebbségek házassági, oktatási vagy vallásváltási szabadságát. Különösen, ha a bíróságokat részben vallási alapelvek szerint működtetik.

2. Politikai szereplők viszonya a valláshoz és a pluralizmushoz

A három legnagyobb jelenlegi hatalmi centrum másként viszonyul a valláshoz. HTS (Hayʾat Tahrir al-Sham) retorikájában 2024 óta szerepel a „tanácskozó iszlám demokrácia” (shura) fogalma, de a szervezet jogrendszere az Idlíbi Emírség évei alatt erősen saria-alapú maradt. A vezetőjük, Abu Mohammed al-Dzsoláni, 2025 januárjában úgy nyilatkozott: „A demokrácia számunkra azt jelenti, hogy a nép választ, de az iszlám elvek mentén él.” SDF (Szíriai Demokratikus Erők) és politikai szárnya, a Szíriai Demokratikus Tanács (SDC), szekuláris és közösségi alapú megközelítést vall. A kurd többségű régiókban elfogadott 2020-as „Társadalmi Szerződés” szerint. „Vallás és állam szétválasztása a közösségi autonómia egyik alapköve.” SNA (Szíriai Nemzeti Hadsereg) inkább konzervatív szunnita értékrendet követ, de nyitott az intézményi pluralizmusra. Török támogatása miatt a politikai iszlamizmus dominanciája mérsékeltebb formát ölt. Ez a politikai sokféleség lehetőséget teremt egy „kompromisszumos államforma” kialakítására, de csak akkor, ha a vallási és nem vallási pártok közötti alkotmányos párbeszéd nem alakul át befolyási harccá.

3. Társadalmi szintű vallásközi együttműködés

A polgárháború alatt és után több tucat interfaith kezdeményezés jött létre, gyakran női vezetés alatt vagy ifjúsági fórumokon. A következő három mozgalom ezen tevékenységre példa.

• A House of Unity mozgalom Homszban, ahol keresztény, szunnita és alavita fiatalok tartanak közös kulturális és vallási találkozókat.
• A Sheikhat Salam nevű nőszervezet, amely falusi közösségekben működik mediátorként a különböző felekezetek között.
• Az Interfaith Council for Transitional Justice, amely 2025 tavaszán indult és célja a vallási bűnüldözés elkerülése, valamint az eltűnt személyekkel kapcsolatos megbékélési protokoll kidolgozása.

Ezek a programok képesek csökkenteni az ellenségképeket, és hozzájárulnak ahhoz, hogy a vallás ne az elválasztás, hanem a társadalmi kohézió forrásává váljon.

A belső kihívásokat kiegészíti a térséget befolyásoló nagy hatalmi és regionális érdekek. Az ország jövőjét meghatározó demokratikus és vallási-politikai egyensúly kialakítását számos nagyhatalmi és regionális szereplő igyekszik formálni. Ezek az államok részben egymással versengenek és közben részben lokális szereplőkön keresztül alakítják kapcsolataikat. Törökország érdekérvényesítő szerepe az országban a következők mentén alakul. Közvetlen befolyással a Szíriai Nemzeti Hadsereg (SNA) fő támogatója, logisztikai, katonai és politikai tevekénységgel. Ankara részben saját határbiztonságát és a kurd autonómia megakadályozását tartja szem előtt. Ideológiailag Erdogan kormánya a politikai iszlám mérsékelt formáját támogatja. Hasonlóan a Törökországban működő AKP retorikájához  ami visszaköszön az SNA politikai elitjének világképében is. Amit ezzel a tevékenységgel el akar érni az egy Szírián belüli, törökbarát, konzervatív, de formailag pluralista kormányzat. Aki nem biztosít széles autonómiát a kurdoknak, de nem is radikalizálódik HTS-módra. Az Egyesült Államok a decentralizáció és vallásszabadság mellet áll ki. Fő szövetségesük a kurd vezetésű Szíriai Demokratikus Erők (SDF). Fő törekvése pedig egy decentralizált, stabil Szíria, ahol a radikalizmus nem éled újjá, és ahol Irán és Oroszország befolyása minimális. Oroszország épen ezért egy stratégiai és ortodox védelmi pillér kiépítésén fáradozott. Jelenleg az Ukrajna elleni támadása miatt most kisebb erősséggel tud a terültre figyelni. Érdekei azonban továbbra is vannak. Moszkva továbbra is megtartotta korábbi támaszpontjait (Tartusz, Khmejmím). Politikailag Moszkva nem ellenez egy új szíriai alkotmányos rendet, de ragaszkodik ahhoz, hogy az ortodox keresztény kisebbségek (főleg a görög ortodox egyház) védelmet élvezzenek. Emellett a vallási radikalizmus visszaszorítása orosz nemzetbiztonsági érdek. A következő eszközökkel próbálja elérni ezt. Diplomáciai vétó az ENSZ-ben, fegyverexport, mediációs szerep a HTS és SNA közötti háttértárgyalásokban. Irán, mint regionális szereplő síita egyházi befolyással igyekszik jelen lenni. Jelenleg ez már egy gyengülő tevékenység jellemezi. Korlátozottan, de a korábbi rendszer szereplőivel foglalkozik. A szíriai síita kisebbségek ugyan (pl. alaviták) elvesztették központi hatalmi szerepüket, de Teherán továbbra is aktív a humanitárius hálózatokban és egyes milíciákban. Tevékenységének célja a vallási síita közösségek védelme és az iráni befolyás regionális visszacsatolása. A HTS előre törésével, valamint az alavita elit visszaszorulásával Irán befolyása erősen gyengült, bár még megmaradt néhány titkosszolgálati csatorna és síita szent helyekhez kapcsolódó pénzügyi kontroll. Az Európai Unió, mint normatív erő és rekonstrukciós fölérendeltség jelenik meg ebben a témában. Középpontban nála a demokratizálódás, vallási kisebbségek védelme, női jogok és az újjáépítés van. Mindezt az EU elsősorban gazdasági eszközökkel kívánja befolyásolni a folyamatokat. Programok, mint eszközök. Humanitárius segítség (ECHO), civil társadalmi támogatások (Instrument for Pre-accession Assistance), vallásközi párbeszédprogramok (pl. Berghof Foundation). A kívánt cél egy inkluzív, decentralizált, vallási szempontból toleráns Szíria, amely hosszú távon részese lehet a Földközi-tengeri partnerségnek. Az Öböl menti államokból két országot emelnék ki. Szaúd-Arábiát és Katart. Szaúd-Arábia a vahabita irányzatot preferáló vallási támogatások révén próbálja növelni befolyását főként a SNA és egyes arab törzsek között. Ellenzik az iráni jelenlétet és a síita autonómiát. Katar diplomáciailag közelebb áll a HTS-hez, és finanszíroz humanitárius és oktatási projekteket Idlíb tartományban. A versengő vallási értelmezések és mecénások gyakran egymással is versengenek, ami polarizálja a helyi közösségeket.

Bár a 2024 végén végbement rendszerváltás és az új Alkotmányos Nyilatkozat megnyitotta az utat egy befogadóbb államrend felé, az elmúlt hónapok eseményei azt mutatják, hogy a kormány és egyes kisebbségi csoportok közötti feszültségek továbbra is fennállnak, sőt helyenként erősödtek. A kurd közösséghez köthető Szíriai Demokratikus Erők (SDF) és az új kormány közötti tárgyalások az autonómia kérdésében február végén megszakadtak, miután a damaszkuszi vezetés elutasította az Északkelet-Szíriában már évek óta működő önigazgatási modell alkotmányos elismerését. Az alavita közösség helyzete szintén érzékeny kérdés, különösen Latakia és Tartusz térségében, ahol a helyi lakosság részben a Baasz-rezsim korábbi pozícióinak elvesztése miatt szkeptikusan tekint az új kormányzatra. Márciusban több alavita civil szervezet nyílt levelet intézett az Igazságügyi Minisztériumhoz, követelve az alavita bírák és köztisztviselők jogtalan leváltásának kivizsgálását. Ezzel egy időben a szunnita többségű területeken megerősödött az a narratíva, hogy a rendszerváltás valódi célja a korábbi alavita dominancia megtörése volt. Ez pedig etnikai színezetet adhat a politikai tisztogatásoknak. A keresztény kisebbségek, különösen a görög ortodox közösség, aggodalmukat fejezték ki a vallási oktatás kötelező iszlamizálása miatt. Az új tanterv, amely 2025 februárjától vezették be, kötelezővé teszi a Korán idézetein alapuló etikai modulokat az általános iskolákban. Bár a kormány szerint ezek általános erkölcsi tanításokat tartalmaznak, több keresztény iskolafenntartó közösség (pl. Aleppóban és Homszban) a vallásszabadság megsértésének tartja az intézkedést. Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy a kormány részéről tett reformígéretek ellenére az intézményi bizalmatlanság és az egyes kisebbségi csoportok marginalizálódása továbbra is fennáll. A retorikai szintű nyitás és a de facto gyakorlat közötti különbség egyre több konfliktust szül.

Szíria hosszú és fájdalmas úton jutott el a poszt-autokratikus korszak kezdetéhez. Az új vezetés demokratikus nyitása és reformígéretei valódi lehetőséget kínálnak a társadalmi megbékélésre, de csak akkor, ha ezek a szándékok nem merülnek ki szimbolikus gesztusokban. A vallási és etnikai kisebbségek szerepe nem csupán jogi kérdés, hanem a nemzeti egység és politikai stabilitás záloga is. A közelmúlt eseményei ugyanakkor azt mutatják, hogy e közösségek bizalma törékeny, és gyorsan elillan, ha a kormányzat részéről nem tapasztalnak tényleges részvételi lehetőséget és egyenlő bánásmódot.

A következő évek kulcskérdése nem az lesz, hogy Szíria képes-e újraépíteni lerombolt városait, hanem az, hogy képes-e újraépíteni a társadalmi kohéziót  a bizalom, a részvétel és a pluralizmus intézményein keresztül.

Szerző: Hetzer Miklós

A Új hajnal vagy új törésvonalak? Szíria és a vallási kisebbségek viszonya 2025-ben bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Az elmúlt években szép nagy ívet befutott helikoptererőink bázisa a levegőből.

Zord

India katonai csapásokat mért Pakisztánra és a pakisztáni Kasmírra szerdán, amelyek során legalább nyolc ember életét vesztette – jelentették a hatóságok. Pakisztán az akciót „nyílt háborús agressziónak” minősítette, mivel a két atomhatalom között az elmúlt több mint húsz év legsúlyosabb fegyveres összecsapása robbant ki.

A Kasmírért folyó, közel nyolc évtizedes vita közepette India azután lépett fel katonailag, hogy a múlt hónapban fegyveres iszlamista támadók 26 hindu turistát gyilkoltak meg az indiai Kasmír területén. Újdelhi a támadásért Pakisztán területéről működő szélsőségeseket tett felelőssé, amit Iszlámábád határozottan visszautasított.

A művelet az „Operation Sindoor” nevet kapta, és India közlése szerint kilenc olyan pakisztáni célpontot támadtak, ahol terrorista tevékenységek szervezése folyt. Ezzel szemben Pakisztán hat helyszínt említett, amelyeket indiai légicsapás ért.

Egy indiai védelmi tisztviselő a Reuters hírügynökségnek azt nyilatkozta, hogy a célpontok között szerepeltek a Jaish-e-Mohammed és a Lashkar-e-Taiba nevű iszlamista csoportok bázisai is. India hivatalos közleménye szerint a művelet során körültekintően választották ki a célpontokat, és a kivitelezés során is igyekeztek mértéktartóak maradni.

Pakisztán állítása szerint India három helyszínt támadott meg rakétákkal, és azt is közölték, hogy öt indiai repülőgépet lelőttek – ezt azonban India nem erősítette meg.

Mindkét fél intenzív tüzérségi támadásokat és lövöldözéseket hajtott végre a Kasmír térségében húzódó tényleges határvonal mentén – közölték a helyi rendfenntartók és szemtanúk.

A pakisztáni külügyminisztérium szerint India ugyan saját légtéren belül maradt, ám nagy hatótávolságú fegyvereket használva megsértette Pakisztán területi szuverenitását, és civil célpontokat is eltalált. Ezt Pakisztán provokáció nélküli háborús tettként értékelte.

A 2003-ban megkötött, majd 2021-ben újra megerősített tűzszünet óta rendkívül ritkák a határon túli célzott katonai akciók, különösen olyan esetek, amikor India Pakisztán más területeit is megtámadja a pakisztáni Kasmíron kívül.

A robbanások után Muzaffarábádban, a pakisztáni Kasmír székhelyén, áramkimaradás történt – számoltak be szemtanúk. A pakisztáni hadsereg szóvivője szerint a halálos áldozatok mellett 35-en megsérültek, és két személy holléte ismeretlen.

India közlése szerint összesen kilenc célpontot ért légicsapás Pakisztán, illetve a pakisztáni ellenőrzés alatt álló Kasmír területén.

Az akciót – amely az „Operation Sindoor” nevet kapta – az indiai Védelmi Minisztérium olyan objektumok ellen irányította, amelyeket a terrorcselekmények logisztikai és operatív központjaiként azonosítottak, s amelyekből India elleni támadások kitervelése és koordinálása zajlott.

A minisztérium hangsúlyozta: „Műveletünk célratörő, arányos és nem provokatív jellegű volt. Nem irányultunk pakisztáni katonai létesítmények ellen. India mind a célpontok kiválasztásában, mind a végrehajtás módjában komoly önmérsékletet gyakorolt.”

Az indiai fél szerint a légicsapások válaszlépésként szolgáltak a múlt havi, Pahalgamban történt terrortámadásra, amely során 26 civil – többségük hindu zarándok – vesztette életét az indiai fennhatóság alá tartozó Kasmírban. India a merénylet elkövetését Pakisztán területéről tevékenykedő militáns csoportokhoz kötötte.

Pakisztán ezzel szemben határozottan elutasította bármiféle felelősség vállalását, és egy független, nemzetközi szereplők által lefolytatott, pártatlan vizsgálat szükségességét hangsúlyozta az ügy feltárása érdekében.

India „Szindúr-hadműveletének” üzenete – a névválasztás rejtett jelentése

Az indiai hadsereg a Pakisztán, illetve a pakisztáni ellenőrzés alatt álló Kasmír ellen végrehajtott rakétacsapásokat „Szindúr-hadműveletként” (Operation Sindoor) nevezte el – egy elnevezés, amely túlmutat a katonai akción és mély kulturális szimbolikát hordoz.

A „szindúr” a hindí nyelvben a vöröses cinóbert jelöli, amelyet hagyományosan a férjezett hindu nők viselnek a homlokukon, az elköteleződés és házasság jelképeként. A hadművelet elnevezése tehát implicit utalásnak tűnik az április 22-én, az indiai igazgatás alatt álló Kasmír területén, Pahalgamban elkövetett mészárlásra.

Ez az esemény vált a mostanra kiéleződött indiai-pakisztáni feszültségspirál katalizátorává, amely végül a szerdai reggeli katonai csapásokhoz vezetett.

Túlélők visszaemlékezései szerint a támadók először elkülönítették a férfi utazókat a nőktől, majd vallási hovatartozás alapján azonosították a nem muszlimokat – és célzottan végeztek velük. A támadás következtében több hindu nő özveggyé vált – így a hadművelet neve egyfajta szimbolikus válaszként is értelmezhető az őket ért veszteségre és fájdalomra.

Shehbaz Sharif: Pakisztán válaszlépéseket tesz az indiai támadásokra

Shehbaz Sharif pakisztáni miniszterelnök az X közösségi platformon közzétett nyilatkozatában élesen elítélte India légi csapásait, amelyeket egyértelműen „háborús agressziónak” minősített.

„Pakisztánnak minden joga megvan arra, hogy méltó és határozott választ adjon erre az India által ránk kényszerített háborús cselekményre – és ezt a választ most meg is adjuk” – fogalmazott a kormányfő.

Hangsúlyozta: „Az ellenség soha nem érheti el aljas céljait. A pakisztáni nemzet morálja töretlen és rendíthetetlen.”

India Pakisztánt vádolja egy kasmíri falu elleni tűznyitással

Az indiai hadsereg közlése szerint Pakisztán tüzet nyitott Bhimber Gali településre, amely az indiai és pakisztáni ellenőrzés alatt álló Kasmír határát képező Tűzvonal (Line of Control – LoC) közelében fekszik.

Trump: „Szomorú, ami történik” – így reagált az amerikai elnök az indiai–pakisztáni konfliktus kiéleződésére

Az Egyesült Államok elnöke, Donald Trump újságírói kérdésre reagálva fejezte ki aggodalmát az India és Pakisztán közötti növekvő feszültségek kapcsán.

„Ez szomorú. Éppen most hallottunk róla, amikor beléptünk az Ovális Irodába” – mondta Trump.

Hozzátette: „Úgy tűnik, sokan számítottak arra, hogy valami történni fog, ha figyelembe vesszük a korábbi eseményeket. India és Pakisztán már hosszú ideje konfliktusban áll.”

Végül reményét fejezte ki a helyzet gyors rendezésével kapcsolatban: „Bízom benne, hogy hamar véget ér az egész.”

Pakisztán pandzsábi tartományának vezetője otthonmaradásra szólította fel a lakosságot

Maryam Nawaz Sharif, Pakisztán Pandzsáb tartományának miniszterelnöke arra kérte a helyi lakosokat, hogy a fokozódó indiai–pakisztáni feszültség nyomán csak valóban indokolt esetben hagyják el otthonaikat, és szigorúan tartsák be a hatóságok iránymutatásait.

A közösségi médiában megosztott közleményében egyúttal felszólította a kórházakat, mentőszolgálatokat és valamennyi állami szervet, hogy rendkívüli készenlétben működjenek a kialakult válsághelyzetre való tekintettel.

„Mi a békében vagyunk érdekeltek – de méltósággal. Amennyiben háborút kényszerítenek ránk, az egész nemzet katonává válik” – fogalmazott Maryam Nawaz Sharif.

Az Egyesült Államok folyamatos kapcsolatban áll India és Pakisztán kormányaival

Tammy Bruce, az amerikai külügyminisztérium szóvivője felszólította a két dél-ázsiai országot, hogy felelős módon keressenek megoldást a kialakult válságra, olyan módon, amely előmozdítja a tartós békét és a térség stabilitását.

„Több szinten is aktív kapcsolatban állunk mind India, mind Pakisztán kormányával” – fogalmazott Bruce.

Az Egyesült Államok hagyományosan szoros viszonyt ápol Indiával, és áprilisban, a kasmíri támadást követően egyértelmű szolidaritását fejezte ki. A külügyminiszter, Marco Rubio a múlt héten magas szintű egyeztetést folytatott mindkét nukleáris hatalom vezető tisztségviselőivel, és a feszültségek csillapítására szólította fel a feleket.

India tájékoztatta az Egyesült Államokat a Pakisztánt ért rakétacsapásokat követően

Az indiai nemzetbiztonsági tanácsadó, Ajit Doval közvetlenül a Pakisztán elleni katonai műveletek után tájékoztatta Marco Rubio amerikai külügyminisztert – derül ki India washingtoni nagykövetségének közleményéből.

„India lépései célzottak és precízen megtervezettek voltak” – hangsúlyozta a nagykövetség nyilatkozata.

A dokumentum arra is kitér, hogy Rubiót – aki egyben Donald Trump ideiglenes nemzetbiztonsági főtanácsadójaként is eljár – részletesen informálták az elvégzett katonai akciók természetéről és indokairól.

Pakisztán védelmi minisztere: újabb indiai repülőgépeket lőttünk le, katonákat is elfogtunk

Khawaja Muhammad Asif pakisztáni védelmi miniszter a Bloomberg TV-nek nyilatkozva közölte, hogy Pakisztán további öt indiai harci repülőgépet semmisített meg, és indiai katonák is hadifogságba kerültek a konfliktus során.

A miniszter nyilatkozatában részleteket nem közölt sem a lelőtt repülőgépek típusáról, sem a foglyul ejtett katonák számáról, azonban hangsúlyozta, hogy a pakisztáni hadsereg válaszlépései folytatódnak az „indiai agresszióval” szemben.

Pakisztán: India mecseteket is célba vett a légicsapások során

A pakisztáni hadsereg szóvivője a Geo televíziónak nyilatkozva közölte, hogy az indiai hadművelet során olyan helyszíneket is támadás ért, amelyek között két mecset is szerepelt.

Khawaja Muhammad Asif pakisztáni védelmi miniszter megerősítette a beszámolót, hozzátéve, hogy India kizárólag polgári létesítményeket vett célba, nem pedig fegyveres csoportok infrastrukturális bázisait. Véleménye szerint „teljesen alaptalan” India azon állítása, miszerint terrorista kiképzőtáborokat semmisítettek meg.

India a múlt havi, az indiai fennhatóság alatt álló Kasmírban elkövetett, 26 halálos áldozatot követelő támadásokért Pakisztánt tette felelőssé, és nyilvánosan megtorlást ígért. Pakisztán azonban tagadta, hogy bármilyen szerepe lett volna az eseményekben, és közölte: hírszerzési információik alapján India már korábban katonai akciót készített elő.

Pakisztán: Legalább nyolc halott és több tucat sebesült az indiai rakétacsapások következtében

Egy késő esti sajtótájékoztatón Ahmed Sharif Chaudhry altábornagy, a pakisztáni hadsereg Inter-Services Public Relations (ISPR) kommunikációs részlegének vezetője közölte, hogy az India által végrehajtott rakétatámadások során legalább nyolc pakisztáni állampolgár életét vesztette, és további legalább 35 személy megsérült.

Chaudhry tájékoztatása szerint az indiai haderő összesen 24 rakétát indított el, amelyek hat különböző pakisztáni helyszínt értek. A legsúlyosabb támadás Ahmedpur Sharqiában történt, Bahawalpur városának közelében, Pandzsáb tartományban. Itt egy mecsetkomplexumot találtak el, amelyben öten életüket vesztették – köztük egy hároméves kislány is.

További célpontok között szerepelt Muridke városa, egy falu Sialkot közelében, valamint Shakargarh, amely szintén Pandzsáb tartományban található.

Pakisztán által ellenőrzött Kasmírban is két helyszínre csapás érkezett: Muzaffarábádra és Kotlira. Mindkét esetben mecseteket ért találat, amelyek teljesen megsemmisültek. A támadásokban egy 16 éves lány és egy 18 éves fiú is meghalt.

A katonai szóvivő nem tért ki a korábbi állításokra, amelyek szerint pakisztáni erők lelőttek volna két indiai vadászgépet.

Az Egyesült Arab Emírségek külügyminisztere visszafogottságra szólította fel Indiát és Pakisztánt

Sejk Abdullah bin Zayed hivatalos közleményében arra kérte Indiát és Pakisztánt, hogy tanúsítsanak önmérsékletet, csökkentsék a feszültséget, és kerüljék el a további eszkalációt, amely veszélyt jelenthet a régió, sőt a nemzetközi közösség békéjére és biztonságára.

A nyilatkozat hangsúlyozta: a külügyminiszter ismételten megerősítette, hogy a válságok békés rendezésének legcélravezetőbb eszközei továbbra is a diplomácia és a párbeszéd, amelyek elősegítik a népek közös törekvéseit a tartós béke, stabilitás és jólét megteremtése érdekében.

Repülőtereket zártak le az indiai fennhatóság alatt álló Kasmírban és Észak-Indiában

Az indiai NDTV hírcsatorna arról számolt be, hogy lezárták a civil forgalom elől Szrinagár repülőterét, amely az indiai igazgatás alatt álló Kasmír legnagyobb városában található.

Az IndiGo légitársaság arra figyelmeztette utasait, hogy a térségben változó légtérhasználati feltételek miatt több repülőtér működése is korlátozódott. Az érintett repülőterek közé tartozik Szrinagár és Leh (az indiai Kasmírban), valamint Amritszar, Csandígarh, Bikaner és Dharamszála Észak-Indiában.

A SpiceJet légitársaság az X-en közzétett közleményében megerősítette: India északi részén több repülőteret ideiglenesen lezártak „a jelenlegi helyzetre való tekintettel”.

Bezárják az iskolákat Pakisztán Pandzsáb tartományában

Maryam Nawaz Sharif, Pakisztán Pandzsáb tartományának miniszterelnöke bejelentette, hogy a közbiztonsági szempontok figyelembevételével minden oktatási intézmény zárva marad a holnapi napon.

A döntés értelmében az egyetemeken és főiskolákon elhalasztják a vizsgákat is, kivéve azokat, amelyeket nemzetközi vizsgáztatási szervezetek bonyolítanak le.

Rubio: Fokozott figyelemmel követjük az India és Pakisztán közötti helyzetet

Marco Rubio amerikai külügyminiszter közölte, hogy szoros figyelemmel kíséri az India és Pakisztán között kialakult válságot.

Az X platformon közzétett bejegyzésében úgy fogalmazott: „Osztom Trump elnök mai nyilatkozatát, miszerint bízunk benne, hogy a feszültség hamarosan enyhül. Továbbra is aktív párbeszédet folytatunk mind az indiai, mind a pakisztáni vezetéssel a békés megoldás érdekében.”

Több légitársaság – köztük az Air India és a Qatar Airways – járatokat töröl vagy módosít

Egyre több légitársaság dönt úgy, hogy felfüggeszti vagy átirányítja járatait a fokozódó dél-ázsiai biztonsági helyzet miatt.

Az Air India bejelentette, hogy ideiglenesen törli minden járatát kilenc városba, illetve onnan – többek között Dzsammu, Szrinagár és Leh (az indiai fennhatóság alá tartozó Kasmírban), Jamnagar, Rádzskot és Bhudzs (Gudzsarát államban), valamint Amritszar (Pandzsáb államban) repülőtereiről. A légitársaság közlése szerint a korlátozás szerdán délig marad érvényben, a hatóságok további tájékoztatásáig.

Az IndiGo és a SpiceJet szintén jelezte, hogy több észak-indiai útvonalat érintenek fennakadások, köztük Dzsammu és Dharamszála városait.

A Pakistan International Airlines közölte, hogy a már levegőben tartózkodó gépeit Karacsiba irányítja át az aktuális helyzet miatt.

A Qatar Airways pedig ideiglenesen felfüggesztette járatait Pakisztánba, miután az ország lezárta saját légterét.

Az indiai hadsereg szerint három civil életét vesztette pakisztáni tüzérségi támadás következtében

Az indiai hadsereg közleménye szerint három civil vesztette életét az éjszaka folyamán, miután a pakisztáni fegyveres erők válogatás nélkül nyitottak tüzet a Kasmírt kettéosztó Tűzvonal (Line of Control) mentén.

„Három ártatlan civil halt meg az indiszkriminatív lövöldözés és tüzérségi támadások következtében” – áll a nyilatkozatban, amelyben a hadsereg hangsúlyozza: az indiai egységek arányos válaszlépéseket tesznek a határsértő támadásokra.

A Káli-júga árnyékában: spirituális értelmezés az indiai–pakisztáni konfliktusra

A Dél-Ázsiában kiéleződő feszültségek és fegyveres összecsapások nem csupán geopolitikai vagy biztonságpolitikai, hanem – sokak szerint – spirituális és kulturális dimenzióval is bírnak. A hindu időszemlélet szerint ugyanis jelenleg a világ a Káli-júga, azaz a „Sötétség Korszaka” végső szakaszában jár. Ez az eón a hindu világkorszakok (júgák) közül az utolsó, amelyet erkölcsi hanyatlás, háborúk, társadalmi káosz és vallási széthullás jellemez.

A Káli-júgát több ezer évvel ezelőtt írt szent szövegek is előrevetítették, például a Mahábhárata és különféle puránák. Ezek szerint ebben a korszakban:

• „az igazság csupán a pénz és a hatalom szolgálóleánya lesz”

• „az emberek háborúkat vívnak, testvér testvér ellen fordul, a vallás gyakorlása formálissá válik”

• és „az uralkodók nem az igazságosságot, hanem a félelmet gyakorolják”

Bár semmilyen hindu szent szöveg nem nevesít India és Pakisztán közötti konfliktust, számos spirituális gondolkodó és kommentátor úgy véli, hogy a jelenlegi események – a vallási indíttatású erőszak, a nukleáris fenyegetettség, a nemzeti identitásválság – tökéletes példái a Káli-júga végidőinek. 

Egyes vallási értelmezések szerint az efféle konfliktusok nem pusztán politikai következmények, hanem kozmikus ciklusok megnyilvánulásai is, amelyek célja nem a pusztulás, hanem a megtisztulás és egy új korszak – a Szatja-júga – elérkezése.

A India megtorló csapást mér Pakisztánra a kasmíri turisták meggyilkolása miatt bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A Magyar Honvédség részére beszerzett Airbus helikopterek közül a H145M fedélzetén hagyományos értelemben vett fedélzeti technikusra nincs szükség. A helikoptert alapvetően két pilóta repüli, de vannak esetek, amikor a szenzorok, fegyverek vagy a csörlő kezelése a fedélzeti rendszerkezelő feladata. Róluk és feladatrendszerükről korábban már írtam, most lássuk, hogy mi a helyzet a H225M fedélzetén.

Napjaink fedélzeti technikusai olyan repülőműszaki képzettséggel és munkatapasztalattal rendelkező szakemberek, akik a H225M megjelenése előtt a rendszerből 2021-ben kivont Mi-8-as és a jelenleg is szolgálatban álló Mi-17-es helikoptereken dolgoztak. Átvették az előkészített helikoptert a repülőműszakiaktól, a repülések előtt, között és után ellenőrizték a gépet, az egyes fedélzeti rendszereket kezelve segítették a pilóták munkáját, illetve elvégezték az egyéb feladatokat, legyen szó személyszállításról, ejtőernyős ugratásról, csörlésről, külső súlyos repülésről, tűzoltásról vagy ajtólövészként a fedélzeti géppuska kezeléséről. Ezt az orosz típusokon megszokott, sokrétű feladatrendszert kellett az új közepes szállítóhelikopter sajátosságainak megfelelően átdolgozni. A jól bevált koncepción nem változtattak - a két helikoptervezető mögött a H225M-ek fedélzetén is egy harmadik ember, a fedélzeti technikus dolgozik.

[...] Bővebben!

A Kongói Demokratikus Köztársaság jelenleg a világ egyik legnagyobb humanitárius válságával küzd, melynek oka az M23 nevű lázadócsoporttal folytatott harca. A folyamatos erőszak és instabilitás következtében már több millió ember kényszerült elhagyni otthonát, és több ezren vesztették életüket vagy sebesültek meg. Jelen írás célja, hogy átfogó képet adjon a konfliktus előzményeiről, természetéről és aktuális fejleményeiről, továbbá feltárja a nemzetközi szereplők érintettségét és a nemzetközi közösség reakcióját. A téma aktualitására való tekintettel felkerestem France Mutombót, a Kongói Demokratikus Köztársaság magyarországi tiszteletbeli konzulját, akivel készített interjúm a cikk végén olvasható.

Ahhoz, hogy megértsük a jelenlegi konfliktust, érdemes először röviden áttekinteni Kongót

A Kongói Demokratikus Köztársaság (továbbiakban Kongó) közel 2,3 millió négyzetkilométeres területével Algéria után Afrika második legnagyobb országa. Lakossága 112 millió fő, amely az egyik leggyorsabban növekvő népesség a világon. Kongó etnikai szempontból rendkívül sokszínű: több mint 200 különböző etnikai csoport él az országban, amelyek közül a legnagyobbak a bantukhoz tartozó luba, mongo és kongó népcsoportok, míg az ország keleti részén jelentős hutu és tuszi közösségek is találhatók.

Kongó rendkívüli gazdagsággal rendelkezik ásványkincsek terén: itt található a világ legnagyobb kobaltkészlete (a globális termelés mintegy 70%-át adja), továbbá jelentős mennyiségű koltán, lítium, réz, gyémánt, arany és ón is fellelhető az országban. Ezeknek a nyersanyagoknak egy része kulcsfontosságú a globális technológiai és ipari szektor számára: a kobalt és a lítium például nélkülözhetetlen az elektromos eszközök akkumulátorainak gyártásában.
Az ásványkincsek azonban nem hoztak jólétet a kongói nép számára. Épp ellenkezőleg: a természeti kincsekért folytatott harc az egyik fő hajtóereje az országot sújtó konfliktusoknak. A keleti tartományok – Észak-Kivu, Dél-Kivu és Ituri – különösen súlyosan érintettek, ahol több mint 120 fegyveres csoport működik különböző politikai, etnikai és gazdasági célokkal. A lázadószervezetek gyakran ellenőrzésük alá vonják a bányákat és az ásványkincsek csempészútvonalait, így biztosítva saját finanszírozásukat – mindezt a helyi lakosság kizsákmányolása árán.

A helyzetet súlyosbítja az elmaradott infrastruktúra, ami miatt az ország nem képes saját erőforrásait megfelelően kiaknázni. A hivatalos bányászati szektor fejletlen, az utak és vasutak hiánya pedig megnehezíti az állami ellenőrzés alatti kitermelést és exportot. Ennek következtében az ásványkincsek jelentős része illegális csatornákon keresztül hagyja el Kongót, gyakran Ruandán és Ugandán keresztül, ahonnan már „tiszta” forrásként kerülnek a világpiacra. Így a kongói állam nem profitál a saját nyersanyagaiból, miközben a háborúk és a szegénység tovább mélyül. (Ez az állapot klasszikus példája az „erőforrásátok”, angolul „resource curse” / „paradox of plenty” jelenségnek: a természeti kincsek nem jólétet hoznak, hanem instabilitást, korrupciót és véres konfliktusokat szülnek.)

Viharos múlt: Ruanda árnyéka és a Kongói háborúk

Kongó instabilitása hosszú múltra tekint vissza, de a mai konfliktusokat jelentős részben az 1994-es ruandai népirtás és az azt követő háborúk alakították. A népirtás során a szélsőséges hutu többségű milíciák három hónap leforgása alatt mintegy 800 000 tuszit és mérsékelt hutut gyilkoltak meg. A mészárlás után több millió hutu menekült a szomszédos országokba, különösen Kongó keleti részére, ahol menekülttáborokba zsúfolódtak össze. Ezek a táborok sok esetben a népirtásért felelős milíciák búvóhelyévé is váltak, akik később innen indítottak támadásokat Ruanda ellen.

Ruanda elnöke, Paul Kagame, aki a hutu többségű kormány összeomlása után a tuszi vezette ellenállás élére állt, kulcsszerepet játszott az első háború kialakulásában. Kagame vezetésével Ruanda 1996-ban fejlettebb katonai és stratégiai képességekkel hajtott végre fegyveres beavatkozást Kongóban annak érdekében, hogy felszámolja a hutu lázadócsoportokat. A támadás, amelyet Uganda támogatott, elérte célját, és megdöntötte Mobutu Sese Seko kongói diktátor évtizedes uralmát, lehetővé téve Laurent-Désiré Kabila hatalomra kerülését 1997-ben.

Az első kongói háború ebben az évben lezárult, ám Kabila és egykori szövetségesei között súlyos ellentétek bontakoztak ki, amelyek újabb eseményeket indítottak el. 1998-ban kitört a második kongói háború, amelyben kilenc afrikai ország és számos fegyveres csoport vett részt, emiatt „Afrika világháborújának” is nevezik. A vérontás hátterében nemcsak politikai és etnikai érdekek álltak, hanem jelentős szerepet játszott az ország természeti kincseiért folytatott küzdelem is. A fegyveres összecsapások súlyos károkat okoztak az országnak: az áldozatok teljes számát több mint ötmillióra becsülik. Bár a hivatalos békekötés 2003-ban megtörtént, a keleti tartományok instabilitása azóta is tartós problémát okoz.

Az M23: Kik ők, és mi a céljuk?

Az M23 (Mouvement du 23 Mars) egy túlnyomórészt tuszikból álló fegyveres csoport, amely 2012-ben alakult meg Kelet-Kongóban, Észak-Kivu tartományban. Elnevezésük arra a 2009. március 23-án kötött békemegállapodásra utal, amely a kongói kormány és a tuszi vezetésű CNDP (Congrès National pour la Défense du Peuple) között jött létre. Az egyezség értelmében a CNDP harcosait integrálni kellett volna a kongói hadseregbe (FARDC – Force armée de la République démocratique du Congo), azonban az M23 szerint Kinshasa nem teljesítette ígéreteit, ez pedig további feszültségeket szült.

A konfliktus történelmi háttere a ruandai népirtásig vezethető vissza. A Kongó keleti részén élő tuszik – akik szoros kulturális és etnikai kapcsolatban állnak a ruandai tuszikkal – hosszú ideje marginalizált helyzetben élnek, és gyakran kerültek a hutu fegyveres csoportok célkeresztjébe. Az M23 következetesen azzal indokolta politikai és katonai törekvéseit, hogy meg akarja védeni a kelet-kongói tuszi közösséget ezektől a fenyegetésektől.

Ruanda szerepe az M23 támogatásában hosszú évek óta a téma legérzékenyebb kérdése. Bár az ország tagadja érintettségét, számos ENSZ-dokumentum és nyugati kormányzati állásfoglalás szerint Kigali aktív katonai és logisztikai segítséget nyújt a lázadóknak, beleértve fegyvereket, kiképzést, és esetenként közvetlen harci támogatást is. Egy 2024-ben készült jelentés alapján akár 3000-4000 ruandai katona is harcolhatott az M23 oldalán.

A milícia egyaránt szolgál katonai és gazdasági érdekeket. Ruanda egyik kiemelt törekvése az FDLR (Forces démocratiques de libération du Rwanda) felszámolása – ez a szervezet a népirtásért felelős hutu lázadók maradványaiból áll, Kigali pedig évek óta fenyegetésként kezeli őket. Emellett az ország számottevő haszonra tett szert Kelet-Kongó ásványkincseinek illegális kitermeléséből, amelyet az M23, vagy hozzá hasonló fegyveres csoportok tesznek lehetővé: elfoglalják a bányákat, és erőszakkal biztosítják fölöttük az uralmat. Egy ENSZ szakértői jelentés szerint a lázadócsoport a kitermelt ásványokból havonta mintegy 800 ezer dollár bevételhez jut, többtonnás szállítmányok formájában juttatva ki azokat Ruandába.

Még összetettebbé teszi a helyzetet, hogy az M23 tagja az AFC (Alliance Fleuve Congo) nevű, különböző fegyveres csoportokból álló koalíciónak, amelyet 2023 decemberében hoztak létre azzal a szándékkal, hogy megdöntsék Kongó kormányát. A szövetség élén Corneille Nangaa áll, a kongói választási bizottság korábbi elnöke, aki mára Félix Tshisekedi elnök egyik legjelentősebb politikai ellenfelévé vált. Az AFC lényegében az M23 politikai szárnyaként funkcionál, és célja, hogy a lázadók fokozatosan előrenyomulva elérjék a fővárost, majd ott hatalomra kerülve az egész országot uralmuk alá vonják.

Az M23-nak egyszer már sikerült látványos katonai eredményeket elérnie: 2012-ben rövid időre elfoglalta Goma városát, Észak-Kivu tartomány központját. Az ENSZ békefenntartói (MONUSCO) és a kongói hadsereg közös fellépése azonban visszaszorította a lázadókat, akik végül Ruandába és Ugandába menekültek. 2013-ban hivatalosan is bejelentették feloszlásukat, de 2021 novemberében újjászerveződtek, és további támadásokat indítottak. Visszatérésüket ismét azzal indokolták, hogy céljuk a Kongóban élő tuszi közösség védelme, így fegyveres fellépésük lényegében egy „védelmi háború”.

A hosszú évtizedek alatt kialakult válság jól rávilágít az afrikai fegyveres összecsapások sajátos természetére: ezek többnyire nem hagyományos, államok közötti háborúk, hanem etnikai vagy vallási feszültségekből eredő, gyakran egy adott térségre vagy országon belüli polgárháborús helyzetre korlátozódó konfliktusok. Mindez nagyrészt a gyarmati korszak öröksége, amikor az európai hatalmak önkényesen, sokszor vonalzóval meghúzott határokkal osztották fel a kontinenst, teljes mértékben figyelmen kívül hagyva a helyi kulturális realitásokat.
További jellegzetessége az afrikai harcoknak, hogy a különböző nem állami fegyveres csoportok rendkívül gyorsan átalakulnak: új milíciák szerveződnek, mások feloszlanak vagy egyesülnek. Emiatt sokszor nehéz megérteni és megfelelően lekövetni a konfliktusok szövevényes, mozaikosan alakuló dinamikáját.

A válság mélypontja: terjeszkedő lázadás és humanitárius katasztrófa

Kongó keleti részén zajló fegyveres konfliktus 2025-re újabb drámai fordulatot vett. Az M23 példátlan gyorsasággal és hatékonysággal nyomult előre, sorra foglalva el kulcsfontosságú városokat. Január 27-én átvették az irányítást Goma felett, amely nemcsak stratégiai elhelyezkedése, hanem több mint kétmilliós lakossága révén is az egyik legfontosabb városnak, illetve humanitárius központnak számít a régióban. Alig három héttel később, február 16-án a lázadók bevonultak Bukavuba, március 19-én pedig újabb csapást mértek a központi hatalomra: Walikale bányaváros elfoglalásával az M23 elérte legnyugatibb állásait. Bár később bejelentették, hogy a béke jeleként kivonulnak a településről, a harcok intenzitása továbbra sem enyhült. Az ENSZ forrásai szerint a lázadók már el is kezdték kiépíteni saját alternatív adminisztrációjukat: Bukavuban például kormányzót és két alelnököt neveztek ki, míg Észak-Kivuban pénzügyi és bányászati vezetőket állítottak hivatalba. A céljuk egyértelmű: minél több területet vonjanak ellenőrzésük alá, hogy politikai befolyásukat növelhessék.

Ruanda ugyan hajlandó párbeszédet folytatni a megoldás érdekében, de továbbra sem ismeri el nyíltan szerepét a konfliktusban – noha a rendelkezésre álló bizonyítékok egyértelműen alátámasztják jelenlegi érintettségét is. „A helyszíni tények és minden rendelkezésre álló bizonyíték világossá teszi: a Ruandai Védelmi Erők (RDF) katonái kongói földön tartózkodnak, és aktívan harcolnak az M23-as lázadó csoport mellett. Az elmúlt két évben az ENSZ szakértői csoportja dokumentálta a RDF csapatmozgásait és a fejlett katonai felszerelések – köztük a ruandai hadsereghez közvetlenül kapcsolódó rövid hatótávolságú légvédelmi (SHORAD) rendszerek, éjjellátó szemüvegek és drónok elleni rakéták – átadását” nyilatkozta Kambale Musavuli, a Kongói Kutatóközpont elemzője egy februárban megjelent Al Jazeera cikkben.

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) március végén közzétett jelentése szerint a fegyveres összecsapások következtében jelenleg több mint 6,4 millió belső menekültet (IDP) tartanak nyilván: közülük csak Észak- és Dél-Kivu tartományokban 3,8 millióan kényszerültek elhagyni otthonaikat. 2025 első negyedévében ráadásul több mint 100 ezren lépték át az országhatárt: többségük Burundiban és Ugandában keresett menedéket, kisebb részük pedig Ruandában és Tanzániában.

A harcok mellett a lakosságot egyre súlyosbodó élelmezési válság is sújtja. A 112 milliós országban már a legutóbbi erőszakhullám előtt is 21 millió ember szorult humanitárius segítségre – ami a világon a legmagasabb szám az ENSZ Humanitárius Ügyek Koordinációs Hivatala (OCHA) szerint. A fegyveres összecsapások, az infláció és a fertőző betegségek hatására 2024 végére már közel 25,6 millió ember, vagyis a lakosság csaknem egynegyede élt akut élelmiszerhiányban. A helyzet különösen kritikus a korábban említett három keleti tartományban, ahol már a mostani eszkaláció előtt is milliók szenvedtek az éhínségtől. Jelenleg azonban szinte lehetetlen eljuttatni a segélyszállítmányokat a térségbe. Gomában – ahol a legégetőbbek a szükségletek – a mozgáskorlátozások, a biztonsági kockázatok és a segélyszervezetek elleni támadások miatt komoly fennakadások tapasztalhatók az ellátásban. A humanitárius raktárakat kifosztották, az ott tárolt élelmiszerek, gyógyszerek és orvosi eszközök többsége megsemmisült vagy eltűnt. Tömegesen zártak be az iskolák, és számos helyen az alapvető szolgáltatások is teljesen leálltak. Az M23 tevékenysége miatt országszerte erőteljes gyűlölethullám indult a tuszik ellen, akik közül sokan a harcok elől az ország belseje felé menekültek. Ezzel párhuzamosan egyre több jelentés érkezik kivégzésekről, tömeges atrocitásokról, valamint a szexuális erőszak áldozatainak drámai növekedéséről. A nemzetközi közösség kezdeti tétlensége miatt Kinshasában a feldühödött tüntetők több nagykövetséget is megtámadtak, miközben Goma elestét követően számos európai nagyvárosban is szolidaritási demonstrációk zajlottak.

A kongói hadsereg támogatói: Kik segítik a küzdelmüket?

Kongó nem egyedül viseli a fegyveres konfliktus terhét: több nemzetközi partner is támogatást nyújt számára. Burundi például 2023 októbere óta több mint 10 000 katonát küldött a térségbe egy Kinshasával kötött kétoldalú katonai megállapodás keretében. Ezen felül a Dél-afrikai Fejlesztési Közösség (SADC) is beavatkozott: a régió stabilizálása érdekében 2023 decemberében elindította a SAMIDRC nevű katonai misszióját. Bár a jelenlegi létszám nem ismert, a kontingenst eredetileg 5000 főre tervezték, amelyből Dél-Afrika 2900 katonát vállalt, a fennmaradó egységeket pedig Malawi és Tanzánia biztosította. Annak ellenére, hogy a csapatok visszavonásáról már döntés született, a SADC változatlanul kitart a keleti térségben folytatott béketeremtő tevékenységei mellett.

Afrika biztonságpolitikai környezetére egyre jellemzőbb a zsoldosok alkalmazása, és ez alól Kongó sem kivétel. Az M23 elleni harcokhoz több száz román zsoldost is toboroztak, akik a BBC birtokába jutott dokumentumok alapján havi 5000 dollár fizetésben részesültek, miközben a kongói katonák gyakran kevesebb mint 100 dollárt kaptak, azt is jelentős késéssel. A román egységek azonban súlyosan alulmúlták az elvárásokat: harctéri teljesítményük gyenge volt, és Goma környékén mintegy 300 katonájuk az M23 fogságába esett, akiket hosszas tárgyalásokat követően végül Ruandának adtak át. Az eset újfent rávilágított a zsoldosok alkalmazásának vitatott természetére, hatékonysági kérdéseire és az ezekkel együtt járó etikai dilemmákra.

Az ENSZ szerepvállalása a konfliktusban kiemelt figyelmet érdemel. Az első és második kongói háborúra válaszul 1999-ben indult el a MONUC nevű békefenntartó misszió, amelyet 2010-ben a MONUSCO (Mission de l’Organisation des Nations Unies pour la stabilisation en République démocratique du Congo) váltott fel. A MONUSCO célkitűzései között szerepel a stabilitás megteremtése, a civil lakosság védelme, valamint a különféle lázadócsoportok tevékenységének visszaszorítása. Bár a kongói kormány és az ENSZ 2023-ban megállapodott a misszió 2024 végéig történő fokozatos kivonásáról, a biztonsági helyzet romlása miatt Kinshasa végül a mandátum meghosszabbítását kérte.
A misszió számos eredményt tudhat magáénak: hozzájárult az infrastruktúra fejlesztéséhez, támogatta a jogállamiság érvényesülését, védelmi övezeteket alakított ki, humanitárius segítséget nyújtott, valamint leszerelési programokat is indított. Ennek ellenére komoly kritikák érték, amiért nem tudta megakadályozni a civil lakosság elleni támadásokat, és nem bizonyult elég hatékonynak a lázadócsoportokkal szembeni fellépésben. 2022 nyarán több városban is heves tüntetések zajlottak a jelenlétük ellen, amit tovább súlyosbított, hogy a fegyveres csoportok szándékosan terjesztettek álhíreket a misszió hiteltelenítése érdekében.

A MONUSCO tevékenységét a túlzott katonai jellegű megközelítés, valamint a helyi lakossággal való stratégiai kommunikáció hiánya is nehezítette. A misszió céljai és jelentősége sok esetben nem váltak világossá a civilek számára, így bizalmatlanságot váltott ki a kék sisakosok jelenléte. Műveleti szempontból is korlátozott volt a mozgásterük: az ENSZ katonái nem voltak megfelelően kiképezve a dzsungelben zajló aszimmetrikus hadviselés kihívásaira, továbbá gyakoriak voltak az egységek közötti a koordinációs problémák is.
A legnagyobb korlátot azonban pontosan az ENSZ békefenntartás egyik alapelve jelentette: a csapatok nem harci alakulatként működnek, és csak rendkívül szigorú feltételek mellett alkalmazhatnak erőt – például önvédelemből, humanitárius segélyszállítmányok védelmére vagy ha a civil lakosság kerül közvetlen veszélybe. Ez a korlátozás azonban lehetetlenné teszi a milíciák elleni proaktív fellépést.
Ennek orvoslására 2013-ban létrejött egy gyorsreagálású beavatkozó dandár (FIB – Force Intervention Brigade), az ENSZ első olyan katonai egysége, amely célzott támadó műveletekre is felhatalmazást kapott a békefenntartás keretében. Székhelye Goma lett, és a MONUSCO parancsnoksága alá tartozik. Fő feladata a legveszélyesebb fegyveres csoportok célzott semlegesítése, ami akár a Kongói Fegyveres Erők (FARDC) együttműködésével is megvalósulhat. Bár a FIB szélesebb hatáskörrel bír, az M23 lázadókkal szemben nem sikerült áttörést elérnie: a 2025 eleji harcok során 13 ENSZ-katona is életét vesztette, és Goma, amely eddig stratégiai bázisként szolgált, mára az M23 kezére került. Ennek ellenére a MONUSCO továbbra is aktív: katonai, rendőri és civil támogatással segíti Kongót.

Jogosan merül fel a kérdés: hogyan lehetséges, hogy az M23 ilyen gyorsan és hatékonyan tud területeket elfoglalni, miközben a kongói katonák mellett jelen vannak a burundi és dél-afrikai erők, valamint az ENSZ gyorsreagálású dandárja is? A válasz többtényezős. Egyrészt a kongói hadsereg strukturális gyengeségei és a különböző nemzetközi kontingensek közötti koordinációs hiányosságok jelentős mértékben hátráltatják az összehangolt fellépést. Másrészt az M23 lenyűgöző harctéri képességekkel rendelkezik: rendkívül gyorsan mozognak, kiváló helyismeretüknek köszönhetően hatékonyan rejtőznek, és mindezt jelentősen fokozza, hogy korszerű fegyverekkel, valamint modern járművekkel rendelkeznek. Ezek a tényezők együttesen csak még inkább megerősítik, hogy jelentős ruandai támogatás áll mögöttük.

Békére tett kísérletek és lépések

Február elején a Dél-afrikai Fejlesztési Közösség (SADC) és a Kelet-afrikai Közösség (EAC) vezetői Tanzániában találkoztak, hogy megvitassák a béke helyreállításának lehetséges útját. Nem sokkal ezután a konfliktus az Afrikai Unió vezetőinek etiópiai csúcstalálkozóján is napirenden volt, ám egyik alkalommal sem történt érdemi előrelépés a megoldás irányába. Tavasszal azonban új remény körvonalazódott, és jelentős diplomáciai előrelépés történt: március 18-án Félix Tshisekedi és Paul Kagame személyesen találkoztak Katarban, ahol a katari emír, Tamim bin Hamad Al Thani sejk közvetítésével folytattak megbeszélést. A találkozóra azt követően került sor, hogy kudarcba fulladt a korábban angolai közvetítéssel tervezett tűzszüneti egyeztetés a kongói kormány és az M23 között: az M23 képviselői ugyanis kivonultak a tárgyalásokról, tiltakozásul az Európai Unió által bevezetett szankciók ellen. A katari egyeztetések végén kiadott közös közlemény szerint mind Kongó, mind Ruanda elkötelezte magát az azonnali és feltétel nélküli tűzszünet mellett, amely már életbe lépett, és érvényben marad a béketárgyalások befejezéséig. Ezen kívül a két ország külügyminiszterei Washingtonban aláírtak egy békemegállapodást, amelyben vállalták, hogy tiszteletben tartják egymás szuverenitását, és hogy a béketervezeteket május 2-ig kidolgozzák.

A nemzetközi közösség érintettsége és állásfoglalása

Ruanda az afrikai kontinens egyik legdinamikusabban fejlődő állama, és hosszú évek óta élvezi a nemzetközi közösség – különösen az Európai Unió – bizalmát és támogatását. Az ország vezetése nyílt célként tűzte ki, hogy „Afrika Szingapúrjává” váljon, ennek érdekében pedig látványos gazdasági és infrastrukturális eredményeket ért el. Emellett Kigali jelentős szereplővé nőtte ki magát a kontinensen a békefenntartás területén is, amit jól példáz a mozambiki Cabo Delgado tartományban való aktív részvétele is. A nemzetközi közvélemény Ruandához való ragaszkodását részben a népirtás emlékezete és az abból fakadó nyugati bűntudat is táplálja: ez hosszú időn át erős politikai és anyagi elköteleződést váltott ki.

2024 februárjában az Európai Unió stratégiai együttműködési megállapodást kötött Ruandával, amely a környezetbarát technológiákhoz szükséges természeti erőforrások – például kobalt, tantál és más ritkaföldfémek – biztosítását célozta. A megállapodás mögött az EU azon törekvése húzódott meg, hogy csökkentse Kínától való függőségét az említett nyersanyagok terén. A Global Gateway program keretében több száz millió eurós befektetések indultak, amelyekkel Brüsszel a ruandai ellátási láncokat és infrastruktúrát kívánta fejleszteni. Ennek részeként Kigali mintegy 900 millió euró támogatásban részesült, valamint 20 millió eurót különítettek el a ruandai hadsereg mozambiki bevetésének finanszírozására.

A partnerség azonban számos vitát és ellentmondást vet fel. Ruanda ugyanis nem rendelkezik azokkal az ásványi anyagokkal, amelyekre a megállapodás vonatkozik – azokat Kongóból szerzi be. Ráadásul, miközben Kigali békefenntartó tevékenysége stabilizáló hatással bír egyes régiókban, Kongó keleti részén az M23 támogatásával éppen az instabilitást erősíti. Ez egyre nagyobb nemzetközi nyomást eredményezett: jogvédő szervezetek és európai politikai szereplők attól tartanak, hogy az EU pénzügyi és katonai támogatása közvetett módon hozzájárulhat a Kongóban elkövetett jogsértésekhez.

2025 februárjában az Európai Parlament határozott állásfoglalást tett: elsöprő többséggel – 443 igen és csupán 4 nem szavazat mellett – a képviselők a Ruandával kötött nyersanyag-egyezmény, valamint a katonai támogatások felfüggesztését szorgalmazták. Bár a határozat jogilag nem kötelező érvényű, politikai súlya jelentős, hiszen az EP (mint az EU egyetlen közvetlenül választott intézménye) világos üzenetet küldött az Európai Bizottság felé. A képviselők hangsúlyozták, hogy amíg Kigali nem szakít meg minden kapcsolatot az M23-mal, az együttműködés politikailag és erkölcsileg sem fenntartható. Az EP figyelmeztetett: az ilyen forrásból származó ásványok „vérfoltosnak” tekinthetők.
Ennek ellenére a Bizottság továbbra is a pragmatikus megközelítést követi. Noha elítéli az erőszakot és aggodalmát fejezi ki a helyzet súlyosbodása miatt, a megállapodásokat nem függesztette fel, bízva a hosszú távú partnerség fenntarthatóságában.

Az uniós intézményeken túl több nyugati ország is újragondolta Ruandához fűződő viszonyát. Németország fejlesztéspolitikai minisztériuma bejelentette, hogy minden új pénzügyi kötelezettségvállalást felfüggeszt Kigali irányába, az Egyesült Királyság pedig leállította kétoldalú segélyprogramjainak egy részét, és további diplomáciai lépéseket is tett. A brit kormány világossá tette: Ruanda jogos biztonsági aggodalmai nem indokolhatják katonai beavatkozásait, mivel a konfliktus csak politikai úton rendezhető.
A feszültségek Belgium és Ruanda között is kiéleződtek. A brüsszeli kormány szankciókat sürgetett, mire Kigali válaszul megszakította az országgal diplomáciai kapcsolatait.

Az Egyesült Államok szintén határozottan reagált: szankciókat vezetett be James Kabarebe ruandai miniszter és Lawrence Kanyuka Kingston, az AFC vezetője ellen, továbbá egyéb bűntetőintézkedések két európai céget is érintettek, amelyek a feltételezések szerint közvetve hozzájárultak a térség destabilizálásához.
Eközben a kongói vezetés egy Ukrajnához hasonló „ásványkincsek biztonságért” megállapodásról tárgyal az Egyesült Államokkal. Ennek értelmében Washington katonai felszerelést és kiképzést biztosítana, miközben hozzáférést kapna a kulcsfontosságú nyersanyagokhoz. A kezdeményezés célja nemcsak a kongói hadsereg megerősítése, hanem a térség geopolitikai egyensúlyának átrendezése is, elsősorban Kína befolyásának visszaszorítására. Bár amerikai csapatok bevetése egyelőre nem várható, a partnerség mélyebb együttműködés irányába mutat. Ugyanakkor kérdéses, hogyan biztosíthatja megfelelően Kongó az ásványkincsekhez való hozzáférést, figyelembe véve, hogy azok jelentős része az M23 által ellenőrzött területeken találhatók.

Végül érdemes Kínát is röviden megemlíteni. Peking sokáig következetesen semleges álláspontot képviselt az afrikai konfliktusokban, védve gazdasági érdekeit, ám a kongói helyzet fordulópontot hozott. Az M23 előretörése és az ENSZ jelentései nyomán Kína előbb figyelmeztette Ruandát, majd támogatta azt az ENSZ-határozatot, amely a ruandai csapatok kivonását sürgeti. Ez a változás jól mutatja, hogy a konfliktus elhúzódása, az egyre nyilvánvalóbb bizonyítékok és a nemzetközi nyomás már Peking számára is elkerülhetetlenné tették az állásfoglalást.

Összegzés

Kongó keleti részén az M23 lázadócsoport előretörése példátlan humanitárius és biztonságpolitikai válságot idézett elő, amely mára az egyik legsúlyosabb fegyveres összecsapássá nőtte ki magát Afrikában. A harcok nemcsak a régió stabilitását fenyegetik, hanem komoly kihívások elé állítják a nemzetközi közösséget is. A konfliktus rendkívüli összetettsége – amelyben különböző helyi, regionális és globális érdekek is összefonódnak – megnehezíti egy olyan fenntartható megoldás kidolgozását, amely hosszú távon képes stabilitást biztosítani a kontinens egyik legkritikusabb válságövezetében.
Az összefüggések mélyebb megértése érdekében interjút készítettem France Mutombóval, a Kongói Demokratikus Köztársaság magyarországi tiszteletbeli konzuljával, akinek ezúton is köszönöm, hogy rendelkezésemre állt. A következőkben a vele folytatott beszélgetés olvasható.

Konzul Úr éppen Kinshasában tartózkodott, amikor a lázadók elfoglalták Goma városát. Hogyan reagált erre az eseményre a kongói társadalom? Milyen hangulat uralkodott akkor az országban?

Azt mindenki tudta, hogy a lázadók már régóta jelen vannak a keleti országrészben, és időről időre kisebb határ menti településeket is elfoglaltak. Alkalmanként próbálkoztak előretöréssel, amit a kongói hadsereg visszavert – ideig-óráig. Goma azonban mindig is a kongói hadsereg egyik legerősebb bástyája volt: stratégiai és logisztikai szempontból kulcsfontosságú város, ahonnan a katonai műveleteket koordinálták. Amikor a lázadók hirtelen erőre kaptak és elfoglalták a várost, az sokkolta az országot – nemcsak katonai, de presztízs szempontból is hatalmas veszteséget jelentett. Egy tartományi központ eleste ugyanis óriási jelentőséggel bír, különösen úgy, hogy ezzel megbénult a hadsereg utánpótlása és mozgástere is.

A mögöttes célok több síkon értelmezhetők. Egyrészt a keleti országrész tartós instabilitása lehetőséget kínál Ruanda számára – amely támogatja az M23 lázadócsoportot – az ásványkincsek illegális kitermelésére és értékesítésére. Másrészt a fegyveres nyomásgyakorlás révén Ruanda arra törekszik, hogy a kongói politikai és katonai elitbe saját érdekköréhez köthető szereplőket juttasson, ezzel biztosítva befolyását és stratégiai érdekeinek érvényesülését. Ez nem példa nélküli: Joseph Kabila korai elnöksége alatt a kongói kormányzati és katonai struktúrákban több Ruandához köthető vezető is megjelent, akik tevékenységükkel tudatosan gyengítették a nemzeti hadsereg hatékonyságát. A jelenlegi elnök, Félix Tshisekedi azonban már nem hajlandó ezt a rendszert tovább működtetni: eltökélten dolgozik azon, hogy az állami struktúrákból eltávolítsa az idegen érdekeket szolgáló szereplőket, ami súlyos politikai feszültségeket gerjesztett Paul Kagaméban. Ez a destabilizáció tehát egyfajta válaszlépés a kongói szuverenitás megerősítésére irányuló törekvésekre. Harmadik szinten pedig ott van az a követelés, amely szerint a keleti tartományokat Ruandához kellene csatolni – ez ugyan jóval nehezebben kivitelezhető, de a régió destabilizálásának egyik hosszú távú motivációja lehet.

Amikor az első hírek megérkeztek a heves csatákról, sokan abban bíztak, hogy ezúttal is sikerül visszaverni a támadást. Hamarosan azonban világossá vált, hogy a lázadók átvették az irányítást, és a harcok már Gomán belül zajlanak. A következő napokban egymás után estek el újabb kulcsfontosságú területek, amelyek az M23 ellenőrzése alá kerültek. Goma elvesztésének híre teljesen megrázta az országot, és óriási érzelmi hullámot indított el: a lakosság körében mély felháborodás és elkeseredés uralkodott, Kinshasában zavargások törtek ki, és tömegek vonultak utcára. Az események nem csupán a kormány és a hadsereg számára jelentettek súlyos presztízsvesztést, hanem az egész nemzet önérzetét is sértették, hiszen az M23 követelései mögött nem áll valós társadalmi támogatottság. A tüntetések és tiltakozások mélyén tehát egyértelműen a presztízsvesztés és a harag dolgozott.

Kire irányult pontosan ez a harag?

Ez egy érdekes és összetett kérdés, hiszen a harag elsődlegesen nem az M23-ra, és nem is kizárólag a kongói kormány felé irányult, hanem sokkal inkább a nemzetközi közösségre. Az emberek tisztán látták, hogy a kongói hadsereg nem elég erős ahhoz, hogy visszaverje az M23 előrenyomulását, ugyanakkor az is világossá vált számukra, hogy Ruanda nem egyedül áll ebben a konfliktusban, hanem mögötte – közvetve vagy közvetlenül – jelentős nemzetközi támogatás sorakozik fel. Ez a háttértámogatás tette lehetővé, hogy a lázadók ilyen mértékű katonai fölényre tehessenek szert a kongói erőkkel és a velük szövetséges egységekkel szemben.

A társadalmi harag így elsősorban azokra irányult, akik a háttérből – hallgatólagos beleegyezéssel vagy aktív közreműködéssel – lehetővé tették ezt az egyensúlyvesztést. A felháborodás egyik leglátványosabb kifejeződése az volt, amikor a dühös tömegek sorra megtámadták a külföldi nagykövetségeket a fővárosban – ez világos jelzésként szolgált arra, hogy a lakosság felelősségre vonást és választ várt a nemzetközi szereplőktől a passzivitásukért, illetve a Ruandának nyújtott támogatás miatti bűnrészességükért.

Mit árul el ez a konfliktus a nemzetközi közösségről, és hogyan lehetséges, hogy Ruanda évek óta következmények nélkül járhat el Kongóval szemben?

A világ működését elsősorban érdekek irányítják, nem pedig szimpátia vagy szolidaritás. A nemzetközi közösség ritkán lép fel csupán erkölcsi alapon – bár előfordulnak kivételek, például természeti katasztrófák esetén. Ha azonban háborúkról vagy geopolitikai konfliktusokról van szó, a beavatkozás mögött szinte mindig gazdasági, politikai vagy stratégiai érdekek állnak. Azonban ezekről ritkán beszélünk nyíltan; helyette olyan fogalmakkal takarózunk, mint emberi jogok, szuverenitás, határok sérthetetlensége vagy demokrácia. Bár ezek is sokszor megállják a helyüket, valójában nem ezek mozgatják a szálakat. Ezért fontos megérteni, hogy a nagyhatalmak nem azért cselekednek, mert sajnálják az érintetteket, hanem mert az adott helyzet valamilyen formában érinti a saját érdekeiket. A politika erről szól, nem az őszinteségről.

Ruanda azért élvezett hosszú ideig nemzetközi védettséget, mert a nyugati hatalmak számára fontos partner volt – politikai, katonai és gazdasági értelemben egyaránt. Paul Kagame rendszerét gyakran a Nagy-tavak térségének „rendőréhez” hasonlították, mivel stabilizálta, illetve irányíthatóvá tette a nyugati érdekek szempontjából kulcsfontosságú régiókat. Emellett Ruanda közvetítő szerepet játszott a nyugati gazdaságok számára értékes ásványkincsek – például a koltán, kobalt – szállításában, amelyek különösen napjainkban, a zöldátállás és a digitalizáció korában elengedhetetlenek a technológiai ipar számára.

Ezért Ruanda hallgatása és felelősséghárítása nem csupán politikai döntés, hanem taktikai védekezés is. Ez olyan, mintha bíróság elé állnál az ellened felhozott vádak miatt. Ha bevallod a bűnösséged, egy egész életre elítélnek. Az ügyvéded azonban azt tanácsolja, hogy tagadj mindent, mivel bár vannak gyanúra utaló jelek, döntő bizonyítékok még nem állnak rendelkezésre. Így előfordulhat, hogy enyhébb büntetést kapsz, talán csak tíz évet. A cél tehát, hogy a lehető legkisebb veszteséget szenvedd el, ezért mindent tagadni kell, amíg csak lehet – és éppen ezt teszi most Ruanda. A múltban sok gyarmatosító hatalom sem vállalta a felelősségét a tömeges jogsértésekért, hanem eltussolták őket. Egy ilyen beismerés ugyanis a legitimáció teljes elvesztésével járhat, ezért nem várható, hogy Ruanda önként és őszintén elismerje a felelősségét.

Ahhoz, hogy Ruandát mégis szóra lehessen bírni, különböző feltételeknek kell teljesülnie. Először is egyértelmű bizonyítékokat kell nyilvánosságra hozni. Minél világosabbá válik a nemzetközi közvélemény számára, hogy Ruanda aktívan hozzájárult a Kongóban zajló konfliktushoz, annál nehezebbé válik az említett tagadás stratégiája. Továbbá újra kell rendezni bizonyos gazdasági érdekeket. A nagyhatalmak csak akkor hajlandóak nyíltan szembeszállni Ruandával, ha nem kockáztatják vele létfontosságú nyersanyagforrásaikat. Ez csak úgy valósítható meg, ha Kongó alternatív kereskedelmi útvonalakat kínál – és ebben Félix Tshisekedi már tett lépéseket: aktív diplomáciai offenzívával biztatja a világot a közvetlen, tiszta és igazságos együttműködésre, Ruanda megkerülésével.

Fontos a moralitás és az elvszerűség képviselete is, Tshisekedi elnök személye pedig kulcsfontosságú ebben. Itt meg kell említenem, hogy a nyugati hatalmak alapvetően háromféle embert tisztelnek igazán: azt, aki rendíthetetlenül kiáll az elvei mellett, még akkor is, ha eszközei nincsenek, csak eszméje. Ilyen volt Mandela. Azt, aki a szabadságáért harcol: a Nyugat érti és respektálja a szabadságharcot, mert maga is megharcolta már. Illetve azt, aki becsületes, tartja a szavát, és következetes – a tudásalapú társadalmakban ez alapvető érték: minél nagyobb a tudás, annál nagyobb kell legyen a becsület. Tshisekedi elnök pont ezekhez az archetípusokhoz közelít, ezért van esélye annak, hogy a világ figyelme és tisztelete mellé cselekvő támogatást is kap. Ő nem diktátor, hanem egy őszinte és egyenes ember. Nincs kompromittálva, nem lehet támadni – és éppen a tisztessége teszi lehetővé, hogy hitelesen szólítsa meg a nemzetközi közösséget. Például azt is világossá tette, hogy nem az M23 milíciával tárgyal, hanem annak valódi vezetőjével, Paul Kagaméval.

Ha Kongó képes következetesen ilyen értékrendet képviselni – morálisan, politikailag és gazdaságilag egyaránt –, akkor a nemzetközi közösség előbb-utóbb kénytelen lesz választani a kényelmes hallgatás és a nyílt szembenézés között. És csak ez utóbbi kényszerítheti Ruandát arra, hogy végre vállalja a felelősségét.

Ugyanakkor több felszólalás is elhangzott már Ruanda ellen és bizonyos szankciós lépések is megindultak. Ez értelmezhető egyfajta felébredésként a nemzetközi közösség részéről?

Így van, az utóbbi időben valóban történt változás: a nyugati világban egyre többen ismerik fel, hogy Ruanda nem csupán stabilizáló szereplő a régióban, hanem aktív alakítója is a kongói konfliktusnak.

Röviden visszatérve a Nyugat hozzáállására: a nyugati ember – ha érdekei úgy kívánják – nem idegenkedik a háborútól, de a közvetlen harcot már kerüli: fél a vértől. Az élethez való jogot ma már szentnek tekinti, és ennek védelmére intézmények, egyezmények, szervezetek épültek fel. Egyre inkább elvárás, hogy vitás kérdésekben ne fegyverrel, hanem ideológiákkal és érvekkel harcoljunk. Az intellektuális világ lényege éppen az, hogy nem az erő, hanem az ész uralkodik. Már nem a dzsungelben vagyunk.

Ezzel szemben a mai afrikai valóság sok helyütt még mindig a dzsungel törvényei szerint működik. Ahol nem a jog uralma érvényesül, ott a legerősebb nem elszámoltatható, hanem következmények nélkül eltiporhatja akár a leggyengébbet is. Ez élesen szembemegy a nyugati értékrenddel, amely a jogállamiságra, az emberi méltóságra és a morális felelősségvállalásra épül.

Kagame és az M23 azonban ezt a „dzsungel-törvényt” alkalmazza geopolitikai céljai elérésére – és éppen ez az, ami egyre több nyugati döntéshozóban kelti a felismerést: meddig lehet még vállalni egy ilyen partner támogatását? Milyen erkölcsi árat hajlandóak megfizetni a stratégiai együttműködésért? Az eddig bevezetett szankciók, valamint egyes Ruandával kötött megállapodások felfüggesztése már egyfajta válaszként értelmezhetők erre a kérdésre.

Milyen reális esélyt lát arra, hogy a konfliktus békés, diplomáciai úton tud rendeződni? És milyen szerepet tölthet be ebben az Afrikai Unió, amennyiben van egyáltalán érdemi befolyása a jelenlegi folyamatokra?

Az Afrikai Uniót az Európai Unió mintájára hozták létre, ám működése sem hatékonyságban, sem nemzetközi súlyát tekintve nem közelíti meg azt. Bár a tagállamok maguk is hozzájárulnak a költségvetéshez, az intézmény működésének jelentős része külső – elsősorban nyugati – finanszírozásból valósul meg, ami komolyan korlátozza az önálló, szuverén cselekvőképességét. Ez különösen szembetűnő olyan konfliktusok esetében, amelyek nem csupán a régió stabilitását, hanem a nagyhatalmak gazdasági és geopolitikai érdekeit is érintik. Ilyen helyzetekben az Afrikai Unió többnyire közvetítőként vagy megfigyelőként jelenik meg, nem pedig valódi döntéshozóként.

Ami a diplomáciai rendezés lehetőségét illeti: igen, látok esélyt arra, hogy békés megoldás születhet, és erre történtek is már próbálkozások. Érdekes fejlemény, hogy Katar is aktívan bekapcsolódott ezekbe a folyamatokba. Ez részben annak köszönhető, hogy jelentős gazdasági érdekeltségekkel rendelkezik Ruandában, miközben Kongóval is egyre szorosabb kétoldalú kapcsolatot épít. Katar relatív semlegessége előnyt jelent: míg a nyugati hatalmak gyakran az egyik vagy a másik fél oldalára állnak, Katar mindkét országhoz fűződő érdekei miatt a tartós békében érdekelt.

Valódi megállapodás csak akkor jöhet létre, ha Ruandát külső nyomás – különösen célzott és nagyon határozott szankciók – rákényszeríti arra, hogy visszavonuljon a kongói területekről. A rendezésnek ugyanakkor gazdasági szempontból is vállalhatónak kell lennie minden érdekelt fél számára: Ruanda számára is, hiszen a Kongóból származó bevételek a ruandai gazdasági egyensúly egyik kulcselemét jelentik. Ennek elvesztése súlyos belső következményekkel járhat, ami miatt nem kizárt, hogy Kagame – stratégiai megfontolásból – nyitottá válik egy békés megoldás irányába.

Hogyan látja a Kongó és az Egyesült Államok közötti jövőbeli megállapodásokat, amik az ásványkincsekre és a katonai együttműködésre vonatkoznak?

Kongó mérhetetlen ásványkincsei egyszerre jelentenek áldást és átkot az országnak. Ezek a természeti erőforrások óriási lehetőségeket rejtenek magukban, de csak akkor válhatnak valódi áldássá, ha az ország képes megteremteni a politikai stabilitást, a társadalmi békét és a gazdasági működőképességet. Jelenleg azonban sok időre van szükség ahhoz, hogy Kongó belsőleg megerősödjön, és képessé váljon arra, hogy saját érdekei mentén hasznosítsa ezeket a természeti erőforrásokat.

Jelenleg sem a kongói vezetés, sem a társadalom nem rendelkezik még a kellő intézményi stabilitással és szervezettséggel ahhoz, hogy ezt az irányítást hatékonyan a kezébe vegye. A befektetők számára viszont az első és legfontosabb feltétel a béke. Ha nincs biztonság, nincs beruházás. A békéhez pedig elengedhetetlen egy ütőképes, jól felszerelt hadsereg, amelynek felállításához pénzre és megint csak időre van szükség.

Ezzel párhuzamosan a társadalmi szemléletformálás is kulcsszerepet játszik. A korrupció visszaszorítása nemcsak morális, hanem gazdasági érdek is. Teljesen megszüntetni ugyan nem lehet, de jelentős mértékben csökkenteni kell ahhoz, hogy a befektetők biztonságban érezzék magukat. Félix Tshisekedi elnöksége már tett lépéseket ezen a téren, ám a korrupcióval szembeni küzdelem csak akkor vezethet tartós eredményekhez, ha ez a szemléletformálás össztársadalmi szinten is áthatja a mindennapokat – egészen a legalsóbb rétegig. Ez is, mint az eddigiek, sok idő.

Mindez azonban felgyorsítható – és éppen ebben rejlik az Egyesült Államokkal kötött megállapodás jelentősége. Donald Trump színre lépett, és világossá tette: rendelkezik mindazzal a politikai, gazdasági és katonai eszköztárral, amely segíthet Kongónak előrelépni. Különösen fontos itt az amerikai politikai befolyás, amellyel nyomást tud gyakorolni nemcsak a konfliktus közvetlen szereplőire, hanem akár azokra az országokra is, akik támogatják Ruandát. Például egy újabb húszszázalékos vám formájában. (Itt nevet, és hozzáteszi, hogy természetesen viccel.) Ez a megállapodás nem a kizsákmányolásról szól, hanem egy lehetőségről, hogy Kongó fejlődése felgyorsuljon – amit egyedül talán csak hosszú évtizedek alatt érhetne el.

Egy nyugati kutató egyszer úgy fogalmazott, hogy Afrikának olyan formája van, mint egy pisztolynak, amelynek a ravasza Kongónál van. Ez a kép nemcsak erőteljes, hanem sokatmondó is – hiszen arra utal, hogy Kongó lehet Afrika bukásának, de akár felemelkedésének is a kiindulópontja. Nem véletlen, hogy a múltban az afrikai világháború is innen indult. Ugyanakkor most először reális esély van arra, hogy egy tartós békefolyamat és egy fenntartható gazdasági fejlődés induljon el – nemcsak Kongó, hanem a teljes régió javára. A cél tehát nem lehet kizárólag Kongó felemelkedése. Egy valóban sikeres és előrelátó amerikai megállapodás akkor lehet hatékony, ha a környező országok – például Ruanda, Uganda, Zambia, Angola vagy Tanzánia – is profitálnak belőle. Kongó ásványkincsei ugyanis nemcsak nemzeti, hanem regionális lehetőségeket teremtenek: egy olyan gazdasági ökoszisztéma jöhet létre, amelyben az országok nem riválisok, hanem egymást kiegészítő partnerek. Például: bányászat és elsődleges feldolgozás Kongóban, alkatrészgyártás Ruandában, finomításhoz szükséges technológiagyártás megint egy másik országban, és így tovább. Egy ilyen egymásra épülő modell minden szereplőnek mozgásteret és fejlődési lehetőséget biztosíthat – a saját adottságaira és erősségeire építve. Az Európai Unió sikere éppen abban rejlik, hogy a közös piac létrehozásával megszűntek a háborúk a tagállamok között. Afrikának is hasonló típusú gazdasági együttműködésre lenne szüksége – nem csupán formálisan, hanem a valódi gazdasági működés szintjén is. Ráadásul egy stabil, gazdaságilag integrált Afrika nemcsak a kontinens számára jelentene előrelépést, hanem a globális piacra is ösztönző hatással lenne. Afrika ugyanis földrajzilag a világ közepe – stratégiai elhelyezkedése pedig lehetővé teszi, hogy bármely irányba gyorsan és hatékonyan mozoghassanak az áruk.

Nem sokkal azután, hogy Goma elesett, egy Facebook-bejegyzésében úgy fogalmazott: itt az idő, hogy Kongó sorsáról ne a nyugati fővárosokban döntsenek, hanem maga a kongói nép vegye a kezébe. Ez az „afrikai problémákra afrikai megoldásokat” elv a közbeszédben is egyre gyakrabban köszön vissza. Zárásként arra lennék kíváncsi: Hogyan képzeli el azt a folyamatot, amelyben Afrika valóban képes saját kezébe venni a sorsa alakítását?

Kiegészíteném korábbi gondolatomat azzal, hogy a lényeg nem csupán az, hogy ne a nyugati fővárosokban szülessenek a döntések – mert aki pénzt ad, az természetesen befolyással bír. Az fontos, hogy azok, akik tárgyalnak, tisztában legyenek a felelősségükkel. A tárgyaló delegációk kezében egy egész ország jövője van, és sorsdöntő, hogy döntéseiket ne egyéni vagy szűk politikai érdekek, hanem mindig a nép érdekei vezéreljék. Ehhez körültekintő és erkölcsi felelősségtudat szükséges.

Afrika – és így Kongó is – természetesen nyitott a nemzetközi együttműködésekre, beleértve az Egyesült Államokkal kötött megállapodásokat. Azonban nem minden ajánlatra kell igent mondani. Ez éles ellentétben áll a gyarmati korszak logikájával, amikor ezekről a kérdésekről a gyarmattartók döntöttek, és az afrikai népeknek semmi beleszólásuk nem volt. A valódi szuverenitás azt jelenti, hogy Afrika országai nem elutasítják a külső támogatást, hanem tudatosan és felelősségteljesen választják meg kitől, és milyen formában fogadják el azt. Ha ezt jól és átgondoltan csinálják, akkor mindkét fél nyer – valódi win-win helyzetet teremthetnek. Ennek egyik legjobb példája Botswana.

Botswana rendkívül okosan és előrelátóan járt el, amikor megállapodást kötött a De Beers gyémántkitermelő vállalattal. Ahelyett, hogy a természetes erőforrásait eladta volna gyors haszonért, hosszú távú stratégiai partnerségre törekedett. A szerződések úgy lettek kialakítva, hogy a profit jelentős része visszaáramlik az országba, és ebből az összegből nemcsak az infrastruktúrát és az oktatást fejlesztették, hanem egészségügyi rendszert és technológiai innovációkat is. Botswana ma Afrika egyik legstabilabb és legátláthatóbb országai közé tartozik – és mindez abból fakad, hogy hogyan tárgyaltak a természeti kincsekről. Ott az ország sorsa valóban az országon belül dől el – nem Londonban, nem Párizsban, nem Brüsszelben, és nem Washingtonban. És ez a legfontosabb üzenet: a tárgyalások során soha nem szabad elfelejteni, hogy a döntések afrikai emberek százmillióinak sorsát formálják. Bízunk benne, hogy Kongó esetében is olyan megállapodás születik, amely valódi segítséget jelent a konfliktus lezárásához, és reményt ad egy békésebb, méltóbb jövőre a kongói nép számára.

Szerző: Danguly Ágnes

A A Kongói Demokratikus Köztársaság és az M23 harca – elemzés és interjú France Mutombóval, a Kongói DK magyarországi tiszteletbeli konzuljával bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.