Diplomacy & Defense Think Tank News

Public Discussion: "After Paris: The Challenge of Returning Fighters", 17 February 2015

Chaque semaine, dans le Nouvel Économiste, Pascal Lorot propose un éclairage géopolitique et géoéconomique sur un sujet d’actualité.

20/01/2015

Charlie, la France, et le monde 

La complexité du monde, à l’aune du fait religieux, est un défi lancé à la France et sa laïcité

*

14/01/2015

Lituanie, un signal positif sur le front de l’euro

La petite et vertueuse Lituanie a intégré la zone euro le 1er janvier dernier, preuve que l’Union monétaire demeure attractive

* 11/12/2014

Chrétiens d’Orient, la complaisante cécité occidentale

Qui se soucie aujourd’hui du sort dramatique des chrétiens d’Orient ? Bien peu de monde, hormis le Pape bien sûr et… Vladimir Poutine

* 03/12/2014

La Francophonie, “arme de contruction massive”

Là-bas, en francophonie, se trouvent les points de croissance qui nous font défaut, ici, en France

*

26/11/2014

La Corée du Nord (enfin) au ban des Nations ?

Kim-Jong-un déféré devant la Cour pénale internationale, le scénario prend corps

*

19/11/2014

De l’art et de la manière de traiter des différends politico-territoriaux

Quand la finesse diplomatique chinoise contraste avec l’irresponsabilité des rodomontades occidentales, en particulier à l’égard de la Russie

* 12/11/2014

Bilan plus que mitigé

Réussite en Asie, échec au Moyen-orient, aventurisme avec la Russie, incertitudes avec l’Iran

* 29/10/2014

Derrière la chute du brut, la main de l’Arabie saoudite

Maintenir les cours du pétrole au plus bas, un bon moyen d’affaiblir la rentabilité de l’huile de schiste américaine

* 23/10/2014

Investissements étrangers : l’Afrique, c’est maintenant !

Si la France veut conquérir ou reconquérir de vraies parts de marché, pas seulement dans ses territoires traditionnels, ce n’est pas demain qu’il faudra s’intéresser à ce continent – il sera trop tard, les positions auront été prises.

* 08/10/2014

A quoi joue la Turquie ?

La connivence de fait entre Ankara et EIIL constitue une vraie interrogation

* 17/09/2014

Vive l’Écosse libre

Les Écossais ont de bonnes raisons de voter leur indépendance

*

09/09/2014

Professions réglementées : ne pas casser ce qui marche

Notre système de notariat, par exemple, est perçu comme performant à l’étranger, à tel point que 21 des 28 Etats de l’Union européenne ou encore 13 des 20 premières économies mondiales l’ont adopté

*

03/09/2014

Russia Bashing

Depuis la fin de l’URSS, l’Europe et derrière elle les Etats-Unis n’ont eu de cesse de se montrer hostiles à l’égard de Moscou.

* 26/08/2014

Redistribution des cartes moyen-orientale

La stabilisation du Moyen-Orient passe par une redéfinition des postures stratégiques des uns et des autres

* 30/06/2014

La nouvelle aisance pétrolière américaine va impacter la géopolitique mondiale de l’énergie

Washington va pouvoir également engager une politique de dégel avec l’Iran chiite, qui devrait constituer un allié occidental plus sûr que bien des régimes sunnites

* 18/06/2014

Realpolitik oblige

Dans le maelström proche-oriental, la défense de nos intérêts et la recherche d’alliés, quels qu’ils soient, doivent être nos seuls guides

*

12/06/2014

La France – « L’homme malade de l’Europe »

Rachat d’Alstom, BNP Paribas mis à l’amende, négociation du traité transatlantique : ces trois événements signent le déclassement français

*

27/05/2014

Le coup de rabot de trop

Que souhaite-t-on avec ce coup de rabot supplémentaire ? Détruire un de nos rares outils performants ? Devenir une nation militaire de second rang à la remorque des Etats-Unis ? Massacrer un secteur industriel fort ?

* 06/05/2014

Confondante naïveté

Nous voyons toujours les Etats-Unis comme des amis alors qu’eux, ayant changé de paradigme, nous perçoivent comme des compétiteurs à faire plier.

*

29/04/2014

Jeu de dupes transatlantique

Le projet de libre-échange entre les Etats-Unis et l’Europe constitue une régression indubitable en terme de souveraineté économique et démocratique

*

17/04/2014

France Branding vs French bashing

Notre pays gagnerait à « raconter une belle histoire » pour contrer le « French bashing » des Anglo-Saxons

*

10/04/2014

800 millions d’électeurs pour la plus grande démocratie du monde

Le résultat de ce scrutin ne sera pas sans impact, y compris géopolitique

* 04/04/2014

L’Europe ne doit pas se laisser entraîner dans une nouvelle guerre froide avec la Russie

Au-delà même de la question du gaz, l’intérêt de l’Europe n’est pas d’isoler la Russie comme le prône Washington. Les Etats-Unis ont peu à perdre, nous beaucoup.

* 21/03/2014

Rififi au pays de l’or noir

La rivalité entre l’Arabie saoudite et le Qatar fait monter la tension dans le Golfe

* 13/03/2014

Le militarisme chinois ravive l’inquiétude de ses voisins

Ralentissement économique ou pas, la modernisation de l’armée reste la priorité à Pékin

*

04/03/2014

Poutine en rêvait, l’Europe l’a fait !

Moscou attendait depuis vingt ans un prétexte pour rouvrir la question de la Crimée

*

25/02/2014

Djihadisme européen, attention danger !

Il y a une forte corrélation entre le retour chez eux de combattants islamistes européens et la montée des risques terroristes.

*

18/02/2014

 L’onde de choc suisse

Le référendum helvète contre « l’immigration de masse » souligne en creux l’absence de vision française en la matière

*

 05/02/2014

Les nouveaux droits linguistiques données aux régions

Comment ne pas voir que la reconnaissance officielle de langues régionales ou minoritaires participe elle aussi de cette déconstruction de la France et ne va faire qu’accroître des fractures hexagonales déjà bien (trop) nombreuses.

*

17/01/2014

Pour une (vraie) Europe de l’énergie avant un louable « Airbus de l’énergie »

La constitution d’un « Airbus de l’énergie » devrait d’abord passer par une volonté politique européenne commune en matière d’énergie

*

07/01/2014

Le cycle de Doha n’a accouché finalement que d’un accord a minima en décembre dernier à Bali

États-Unis, Chine et Brésil en tête, nombreux sont les pays qui désormais refusent de sacrifier leurs intérêts commerciaux et ceux de leurs entreprises.

*

28/11/2013

L’Inde, ou l’émergence contrariée

La fuite des capitaux étrangers sonne comme un signal fort

*

21/11/2013

Quitte ou double à Kiev

Une partie de l’avenir de l’Europe va se jouer dans les tout prochains jours

*

05/11/2013

Après la Catalogne et l’Écosse, c’est au tour du Haut-Adige en Italie de réclamer son autonomie

L’Histoire montre que ce sont généralement les régions riches, à l’identité forte, qui cherchent à quitter les grands ensembles étatiques et géopolitiques

*

23/10/2013

Afrique : le tropisme de la CPI

La Cour pénale internationale doit sortir de son tête-à-tête avec le continent noir

*

15/10/2013

Une armée au rabais

Le budget de la Défense est aujourd’hui insuffisant pour maintenir nos capacités à un niveau de fonctionnement minimal

*

10/10/2013

Iran : le pari de l’ouverture

La France qui a été à l’avant-garde des sanctions peut avoir un rôle à jouer en se positionnant maintenant comme le facilitateur du rapprochement de l’Iran avec l’Occident

*

03/10/2013

Poutine, le retour

En se faisant le chantre des valeurs traditionnelles et du fait religieux, le président russe trouve indéniablement un écho dans le monde

*

26/09/2013

Industries des Sciences du Vivant : l’Europe entre ambition et attentisme

Le risque est grand d’être décroché par les États-Unis ou rattrapé par les nations émergentes asiatiques

*

18/09/2013

La Chine assure ses arrières en Asie centrale

Pendant que l’Occident a les yeux rivés sur le Moyen-Orient, Pékin investit économiquement et politiquement en… Asie centrale

*

03/09/2013

La Syrie n’est pas le Mali

Une action limitée, comme on nous l’annonce, ne constitue en rien une solution au problème syrien

*

28/08/2013

L’Égypte outragée, l’Égypte libérée

Ne faisons pas fausse route : c’est pour aider et protéger le peuple que l’armée a renversé Morsi et pris le pouvoir

*

12/07/2013

Big Brother, le retour

Le système d’écoute américain l’atteste : l’Europe a perdu la bataille de la communication et de l’information

*

08/07/2013

Émergents : la révolte des classes moyennes

Partout, elles se mobilisent pour dénoncer les dérives et déficiences de leurs sociétés dans les relations avec l’Occident

*

01/07/2013

Le moment iranien

Le nouveau président est en mesure d’ouvrir une nouvelle séquence dans les relations avec l’Occident

*

21/06/2013

Turquie: la fin d’un modèle

Les événements de la place Taskim ont fait tomber le masque pseudo-modéré de Recep Tayyip Erdogan

*

14/06/2013

La réalité de la cyberguerre

Les Chinois sont passés maîtres dans l’art de l’intrusion informatique , mais les Russes et les Iraniens ne sont pas en reste

*

07/06/2013

La fin des prés carrés

Après avoir détrôné les Européens d’Afrique, les Chinois viennent titiller les États-Unis en Amérique latine

*

03/06/2013

L’Europe en panne

La hausse annoncée du prix de l’électricité n’est que la conséquence de notre incohérence

*

30/04/2013

Hollande, adepte de la realpolitik

Une révolution intellectuelle, bien loin des postures idéologiques habituelles du PS, est en cours aujourd’hui à l’Elysée

*

24/04/2013

Un grand marché transatlantique, en réponse à la crise

Cela fait des décennies que l’on en parle. Pourquoi les États-Unis et l’Europe n’uniraient-ils pas leurs forces ?

*

17/04/2013

Attention bradage

L’État s’apprêterait dans la plus grande indifférence à partager sa souveraineté de… l’îlot de Tromelin

*

11/04/2013

Brics : vers une nouvelle guerre des blocs

Une banque de développement ad hoc : sur fond de tensions politico-économiques, l’émancipation des émergents ne laisse pas d’inquiéter

*

08/04/2013

Déni linguistique: l’atout négligé de la francophonie

Aux yeux de certaines élites, souvent les plus médiatiques, le français apparaît ringard et dépassé

*

28/03/2013

Oligopole sucrier : la France à contre-sens

La défense des groupes de betteraviers – via les quotas – pénalise toute une filière agroalimentaire

*

20/03/2013

La patrie est en danger

La future loi de programmation militaire doit conjurer la menace d’un décrochage stratégique

*

01/03/2013

L’étau arménien 

Sous l’abri russe, Erevan se tourne vers l’Europe pour sortir de son enclavement

*

22 février 2103

La vérité de Manuel Valls 

L’islamisme en tant que projet politique et prosélyte met mal à l’aise

*

11 février 2013

Mali: Hollande chef de guerre

Le défi principal est de vite transformer l’essai sur le plan politique et institutionnel

*

04 février 2013

Cameron, une chance pour l’Europe

Les Britanniques sont tout sauf en position de force pour renégocier leur participation

 

 

var hupso_services_t=new Array("Twitter","Facebook","Google Plus","Linkedin");var hupso_background_t="#EAF4FF";var hupso_border_t="#66CCFF";var hupso_toolbar_size_t="medium";var hupso_image_folder_url = "";var hupso_title_t="Chroniques de Pascal Lorot";

This article originally appeared on The Montréal Review.

 

Man will only become better when you make him see what he is like.

(Anton Chekhov)

The levels of sophistication of science to date might not have managed to fully grasp ‘what man is like’ in neurobiological terms, yet Chekov’s instinct was sound: acquiring an accurate portrayal of human nature is a prerequisite for creating conditions that respect human dignity and morality. Attempts at moral education which fail to take into account fundamental neurochemical elements of human nature, are bound to prove unsuccessful. In some cases, these may even have undesired effects as they can lead to unreasonable expectations.

 

Amorality of man

Cumulative intellectual history offers a wide variety of characterizations of human nature, from those that attribute to human beings a full set of innate ideas to the well-known Lockean tabula rasa . The discussions have also often oscillated between polar contrasts, presenting human nature as either fundamentally good or bad.

The origins of this debate go back to antiquity and various cultures and religions, and relatively recently to Rousseau and Hobbes. Rousseau posited that men, in the original state of nature, were basically good, unselfish and pure. In contrast, for Hobbes, in the state of nature man was intrinsically self-interested, acting for his own well-being and in a manner strictly determined by natural, pre-existent desires and needs to avoid discomfort. The implicit tone of these perspectives (optimistic vs. pessimistic) has informed political philosophy and theories of government for centuries.

While there is grain of truth in a number of these accounts, contemporary research, and neuroscientific insights in particular, adequately demonstrates that both of these extremes distort what is in fact the case, and that both share a common mistake: underestimating the significance of the neurochemical underpinnings of human nature. When this error is recognized, it immediately becomes clear that circumstance and background conditions inform moral development to a much greater degree than previously appreciated.

Rather than choosing between dichotomous notions of moral vs. immoral, I argue that humans are essentially amoral . The notion of amorality implies that we are neither products of pure free will, nor entirely of genetics. Humans are born with what I have called a predisposed tabula rasa , free of any innate ideas but possessing certain predilections for survival coded by genetics. Therefore, we come into the world with a set of basic survival instincts which do not operate as conscious motivators but more like inbuilt biological microchips tuning us for survival.

Several crucial aspects then weigh in our conduct, actions and propensity to act morally or immorally, of which the environment (such as education, or social and cultural context) and exogenous conditions are crucial. Indeed, man`s moral compass is greatly shaped by circumstances as little expectations of moral behavior can be inferred in immoral environments, where choosing moral actions would be detrimental to one`s own survival.

 

Egoism as the only innate endowment

The predispositional aspect of my neurophilosophical theory of human nature is informed by Darwinian selection pressure. The drive for survival of the self—a basic kind of egoism—is a principle motivation for human beings, as it must be for the evolutionary process to function. The presence of this survival instinct thus cuts against the idea of a truly blank slate.

The supposition of additional innate ideas, however, and in particular the advocacy of an innate morality is demonstrably false given the tendency of moral development to vary widely but predictably with regard to background conditions: were morality innate, we should expect to find, contrary to fact, that the most harrowing and most stable social circumstances contribute equally to the development of a moral compass and regard for human dignity.

The amorality of the untutored human beings thus leaves them significantly, though not entirely, at the mercy of the circumstances and social context in which they find themselves. To a large extent, therefore, our moral compass, guiding us to be good or bad, is shaped by our perceived self-interest at a given time. In this underlying framework of action, guided by self-interest, human motivation is further shaped by other environmental factors and emotionality. Emotionality is not a peripheral aspect of our human nature or an occasional distortion of it, but rather is formative in our development and constitutive of our moral lives and has clear neurochemical foundations.

 

The Centrality of Emotion

Human experience is mediated by emotions, and these emotions, in turn, are mediated by neurochemistry. This general observation is strengthened in a preliminary way through intercultural comparison of emotional expression, which demonstrates their similarity across social and cultural frameworks . It is further bolstered by contemporary neuroscience showing that emotions are fundamentally material and the neurochemicals responsible for these observed states can now be specified and described with a high degree of sophistication, although much more will be known in the future about their nature, diversity and mechanisms of action.

These findings lay the scientific bedrock for rethinking longstanding assumptions regarding the role of rationality and its dominance over emotions. On this traditional model, human beings conceived of as rational actors were only occasionally subject to flights of irrationality in those rare moments when emotions overtook them. Since at least Plato, this picture, which idealizes those with the greatest rational self-mastery, has been held up as the ideal. Kant’s fixation with the law of rationality shares this inheritance. This stark divide between one’s moral duty as rationally derivable and emotional human sympathies has left an indelible impression on Western moral philosophy. However, more recently, given our understanding of the frequency and power of emotional influence this basic structure began to be challenged.

As continues to be poignantly illustrated by theorists and scientists, it is very often the emotions, rather than rationality which determine human behavior. Demonstrations of this include now well-known neuroscientific experiments showing that decisions are often made before the fully conscious (and thus rational) mind knows what is being decided. Jonathan Haidt provides an apt description of this process in his metaphor of elephant and rider , where the emotional self is represented by the elephant, and rationality by the rider: if you wish to change the direction of the duo, the best strategy is to appeal to the elephant. This is not to say that the rider / rationality can never override the more impulsive elephant / emotions, but that the best science shows this to be the exception rather than the rule.

These accounts significantly harmonize with my concept of emotional amoral egoism . Haidt’s example further softens the traditional dichotomy between emotionality and rationality to the effect that emotions should be understood as cognitive: emotional experience is deeply implicated in most of our thought-processes and inferences, rather than being an encumbrance to them.

Contemporary neuroscientific research has confirmed these ideas. When those areas of the brain—particularly the prefrontal-cortex (pfc)—are underdeveloped or damaged, the emotions associated with sociality are either severely truncated or absent altogether. Extensive evidence further shows that such individuals have little moral understanding or regard for morality broadly defined. These clear connections between the capacity to experience particular emotions and brain function, on the one hand, and between brain function and morality on the other, cement the inextricable nature of our neurochemistry and our moral/ socio-emotional capacities.

They thus serve to demonstrate that our neurochemistry is the lowest common denominator: the minimal endowment human beings have at birth both determines them to be initially geared purely for survival, but also leaves them highly susceptible to the influence of their respective environments. With this understanding of our human nature, as emotional, amoral and egoistic, we must weigh alternative policies and approaches to social organization, especially given the emotional and deeply visceral nature of identity issues. This will be critical if we are to improve our capacities for moral and political cooperation and generate sustainable domestic and global peace and prosperity. This can be achieved by reciprocity both at transnational and transcultural levels , through mutual respect, equality, justice and the guarantee of human dignity for all, at all times, and under all circumstances.

 

 

>> Back to GCSP Staff Publications

Ce cours, offert par le GCSP, grâce à la subvention du Département de la Défense, de la Protection de la Population et des Sports de la Suisse, sera organisé en partenariat avec l’Etat-major général des Armées du Sénégal et le Centre des Hautes Etudes de Défense et de Sécurité (CHEDS), et pourra compter sur la contribution des Forces Armées Suisses.

Les objectifs du cours sont:
• de consolider les compétences et la compréhension des participants sur des thèmes spécifiques liés à la politique de sécurité internationale
• d’assurer une base solide pour leurs futurs défis professionnels en tant qu’attachés de défense
• de familiariser les futurs attachés de défense au travail multilatéral et multiculturel

Arms proliferation is both a traditional and a new security issue. In fact, it is as old as armament (and indeed technology) itself. What is an almost inextricable challenge for the international community is the complexity of devising effective policy responses to an increasingly transnational threat resulting from the action of a diversity of state and non-state actors. 

In order to help comprehend this phenomenon, this one-day module will attempt to address the multiform nature of the arms proliferation problem, to assess how it has been hitherto dealt with, and to explore and discuss what may be done from now on, whether about weapons of mass destruction or conventional weapons.

 

 

Soós Eszter Petronella
MCC Foreign Focus - 2015.01.10.

Bevallom, nagyon irigylem azokat, akiknek kész és kompakt politikai válaszaik vannak a Charlie Hebdo-merényletek kapcsán. Azokat is irigylem, akik a bölcsek köve birtokában teljes bizonyossággal mernek most sarkos állításokat tenni. Bár a napokban magam is felvetettem néhány kezdetleges szakpolitikai javaslatot a terrorizmus elleni franciaországi fellépés céljából, a háttérben húzódó (és hamarosan minden bizonnyal felerősödő) kulturális vitakérdések kapcsán gyakran tanácstalan vagyok. Íme a kérdéseim és gondolatfoszlányaim.

1. Azt hiszem, ebben a percben a legtöbb európait (zsigerileg legalábbis) az a kérdés foglalkoztatja, hogy igaza volt-e Huntingtonnak, amikor a civilizációk összecsapásáról beszélt? Ha igen, miért? Ha nem, miért nem? Elképzelhető-e, hogy egy önbeteljesítő jóslattal állunk szemben? Lehet, hogy nem mindenki Huntingtonra hivatkozik, de az egészen biztos, hogy az iszlám civilizáció ebben a percben számos európai fejében a „Másikként”, hovatovább ellenségként tételeződik. Ezt a kérdést legalább 2001. szeptember 11. óta rágjuk elölről-hátulról, és azt gondolom, hogy továbbra is szükséges foglalkoznunk vele, muszlimoknak, keresztényeknek, ateistáknak egyaránt – nyíltan, őszintén, a sajtó és a közvélemény nyilvánossága előtt.

Különösen azért, mert a francia muszlim közösségek teljes mértékben elhatárolódtak a támadástól és az erőszaktól, és úgy tűnik nekem, borzasztóan félnek attól, hogy ők bűnhődnek majd meg – ártatlanul – a véres merényletekért (a támadás után egyébként azonnal megindultak a mecsetek elleni támadások). A nyugati civilizáción kívülről (különösen az iszlám világból) érkező politikai reakciók sem sokban különböztek azoktól az elhatárolódásoktól, amelyeket nyugaton hallhattunk, szimpátiával csak radikális iszlamisták reagáltak. Ráadásul kell-e arra emlékeztetni, hogy a merényleteknek van muszlim áldozata is (Ahmed Merabet, az egyik rendőr)? Vagy elfelejthetjük-e azt, hogy a kóser boltban éppen egy fiatal muszlim segített elbújni a zsidó túszoknak? A „civilizációk összecsapása” keretben gondolkozókhoz tehát az az első kérdésem, hogy ezek az adalékok hogyan illeszkednek a keretbe (ha egyáltalán)? Hogy illeszkedik ebbe a keretbe az a tény, hogy a terrorizmus áldozatainak elsöprő többsége, több, mint 80%-a – világméretekben – nem nyugati, hanem muszlim országokból származik (Irak, Afganisztán, Szíria, Nigéria, Pakisztán)? Sokszor úgy tűnik, hogy a „Másik” igencsak rugalmas konstrukció, kedvünk és érzelmi állapotunk szerint alakítható – nem árt, ha értjük és átlátjuk ezt a gondolati folyamatot, és végiggondoljuk az ellenérveket is.

2. Az önreflexiós gyakorlat keretében ideje lenne azt is tisztázni egy vitában (amelyben nemcsak a többségi társadalom vesz részt, hanem a „Másik” is, amelynek jelenleg gondolatokat tulajdonítunk ugyan, de valójában nem hallgatjuk meg), hogy mi a különbség terrorizmus és iszlám között. Az elmúlt napok egyes dühös, félelemmel teli reakciói azt mutatják, hogy a terrorizmus hagyományos fogalma (erőszak vagy azzal való fenyegetés politikai nyomásgyakorlás céljából) egyértelműen összekötődött a sivatagban gépfegyverekkel rohangáló, kiképzést kapó, középkori nézeteket valló, majd ártatlan nyugatiakra támadó fanatikus iszlamista képével. Ez az összemosás nyilvánvaló érvelési hiba. És a slippery slope itt még nem ér véget: az iszlámot magát ezután sokan azonosítják az iszlamizmussal és áttételesen a terrorizmussal is – az elmúlt napokban tucatszám lehetett ilyen érveket is hallani. Ebből persze (ezúttal logikusan) következik az az érv, hogy az iszlámnak Európában nincs helye, nem kompatibilis a „Mi” kultúránkkal.

Ez a probléma a társadalmi vita másik fontos eleme kell, hogy legyen, mint ahogy az is, hogy pontosan mi a „Mi” kultúránk – hiszen az is sokszínű, egyesek számára a görög filozófiát, mások számára a kereszténységet, esetleg a nemzeti kereteket, megint mások számára a szekularizációt és a felvilágosodást jelenti – és a vége valószínűleg az, hogy egy kicsit mindenkinek igaza van. Gondoljuk végig, hogy mit takar a „Mi” kultúránk, a „Mi” civilizációnk! A „Másik” definiálja? Esetleg olyan, mint a pornó (nem tudom meghatározni, de felismerem, ha látom)?

3. Áttérve a konkrét francia körülményekre: egy 2013-as felmérés szerint például a megkérdezettek 73%-a negatív véleménnyel volt az iszlámról, és csak 36% gondolta úgy, hogy az iszlám gyakorlása kompatibilis a francia köztársasági törvényekkel (pl. a radikális szekularizációval). A fent ismertetett érvelési összecsúszások ezt a tendenciát nyilvánvalóan erősíteni fogják, nem lennék meglepődve, ha a következő hetekben a 73% felfelé, a 36% meg lefelé indulna el, és mind a többségi társadalom, mind pedig a muszlim kisebbség alapvető érzelmi élménye a félelem és az önmagába fordulás lenne. Ennek az első jeleit máris láthatjuk.

4. Fontos megérteni, hogy az iszlám jelen van Európában, jelen van Franciaországban, és ez egy fait accompli. Lehet azt mondani, hogy „utasítsuk ki mindet” (ilyet is hallottam a napokban és durvábbakat is), de ez egy teljesen irreális, dühös, erőszakos reakció. A francia és európai muszlimok nagy része francia, uniós stb. állampolgár. Itt születtek. Franciák. Európaiak. Ha valakinek ez nagyon nem tetszik (és sokaknak nagyon nem tetszik), akkor lehet ezen dühöngeni, lehet emlegetni a keresztény Európát, fel lehet sorolni, hogy mely politikusok és történelmi figurák ezért a helyzetért a hibásak, de a nyugati muszlim közösség integrációs problémáit – vagyis az adott helyzetet – ez már nem fogja megoldani....

A teljes cikket elolvashatja az MCC FF oldalán.

Míg a francia szocialisták legnagyobb gondja, hogy lehet-e együtt tüntetni Marine Le Pennel, mi úgy gondoljuk, hogy a legnagyobb probléma az, hogy sem a francia társadalom, sem a francia politikai elit, sem pedig a francia államigazgatás nincsen felkészülve arra, hogy a terrorizmus és az iszlamizmus kérdését átfogó problémaként kezelje. Az alábbiakban egy olyan szakpolitikai akciótervre teszünk javaslatot (dr. Türke András István biztonságpolitikai szakértővel, az Europa Varietas Intézet igazgatójával közösen), amely átfogó módon közelíti meg a terrorelhárítás és az iszlamizmus problémáit. Álláspontunk szerint az alábbi témákban és területeken van szükség sürgős lépések megtételére:

A cikket folyamatosan frissítjük!

1) Véget kell vetni a titkosszolgálatok és a belügyi speciális egységek közötti folyamatos konkurenciaharcnak, az állandó átszervezéseknek. Szükség van egy olyan koordinációs szervre, amely a belügy, a szolgálatok, illetve a rendőrség és a csendőrség beérkező adatait átfogó módon értékeli, és az értékeléseket szükség szerint közvetíti. Tekintettel arra, hogy a francia szervek forráshiányra panaszkodnak a sajtóban is, az elérhető költségvetési források kérdését is rendezni kell.

2) Rendbe kell tenni a terrorgyanús személyek adatbázisait.

3) Frissíteni kell a terrorgyanús személyek megfigyelésére, előállítására vonatkozó jogszabályi hátteret.

4) Tekintettel arra, hogy a börtönök Franciaországban is gyakran funkcionálnak bűnöző- és szélsőséges-képző intézményként (különösen a piti bűncselekmények fiatal elkövetői számára), újra kell gondolni a büntető igazságszolgáltatás teljes rendszerét, bármennyire is nagy a társadalmi nyomás, hogy minél több bűnöző kapjon hosszú és letöltendő börtönbüntetést. A visszaesést megakadályozni nem tudó megtorlás helyett a nevelés és az integráció céljai felé kell a rendszer fókuszát fordítani, természetesen a megfelelő költségvetési források biztosítása mellett.

5) Hatékonyabban kell fellépni a szervezett bűnözői körök és városi bandák fegyverellátási útvonalai ellen, szárazföldön és vízi úton egyaránt...

A teljes cikket elolvashatja a Francia Politika Blogon

Nyulas Szabolcs - Honvédelem.hu, 2015.01.09.
Címkék: biztonságpolitika, nemzetbiztonság, terrorizmus
Soós Eszter Petronella és Türke András István, a Francia Politika Blog és az Europa Varietas Intézet közreműködésével

Hibát hibára halmoztak a francia belügyi szervek, ezért is sikerülhetett a terroristáknak egy célzott támadással kivégezni a Charlie Hebdo szerkesztőségét. Az al-Kaida halállistáján más – dán és svéd − újságírók is szerepelnek, és nőtt a fenyegetettség Londonban, valamint Berlinben is – mondta a honvedelem.hu-nak dr. Türke András István, az Europa Varietas Intézet biztonságpolitikai szakértője.
„Franciaországban az iszlám a második legfontosabb vallás, 2010-es adatok szerint 4,7 millió muszlim él az országban, legjelentősebb az arányuk Lille és Marseille agglomerációjában, ahol a lakosság 50, illetve 25 százaléka muzulmán” – mondta a szakértő. „A nem iszlám lakosság alapvetően toleráns, de a szeptember 11-i merényletek és az al-Kaida franciaországi megjelenése megtették a hatásukat: egy 2012-es felmérés szerint 17 százalék tartja pozitívnak jelenlétüket, 40 százalék indifferens, 43 százalék pedig kifejezetten veszélyesnek gondolja jelenlétüket” – tette hozzá.

A lap elleni támadásnak a francia belpolitika terén nem voltak előjelei, az Hollande-kormány szocialistaként toleránsabbnak számít, mint a keményvonalas Sarkozy-adminisztráció. Ráadásul Hollande elnök jó kapcsolatot ápol a franciaországi iszlám elismert kulturális vezetőivel, értelmiségiekkel, jogászokkal, orvosokkal, akik egyébként elítélik az ISIS (az Iszlám Állam angol rövidítése) öldökléseit, és felajánlották segítségüket, támogatásukat az elnöknek.

A külkapcsolatok területén évek óta gyülekeztek a baljós jelek: Franciaország hagyományosan arabbarát országnak számított, amióta de Gaulle tábornok az olajkérdés miatt felülvizsgálta az Izraelhez fűződő viszonyt. Ez a politika egészen Chirac elnökig kitartott, Sarkozy alatt viszont fordulat következett be. Az ország több konfliktusba is beavatkozott Afrikában (Líbia, Mali, Közép-Afrikai Köztársaság). „A katonai akciók miatt az al-Kaida mellett más terrorszervezeteket is magára haragított Franciaország, bár az előbb említett jelenti és jelentette a legnagyobb veszélyt” – mondta Türke András.

A szakember hangsúlyozta: a francia belügyi szervek komolyan hibáztak a Charlie Hebdo megtámadása kapcsán, hiszen a merénylők ismertek voltak előttük, szerepeltek az adatbázisaikban. Az a tény is ismert volt, hogy az országban tevékenykedő (nem csak muszlim) bűnözők komoly fegyverekkel rendelkeznek, míg a rendőri egységek híján vannak az ilyen felszerelésnek. Az újság környékén lassan hónapok, évek óta készültség van, ezért is érthetetlen, hogy miért csak „egyszerű” rendőrök védték a szerkesztőséget, ráadásul a védelem szintjét 2014 augusztusában csökkentették. A Charlie Hebdo védelmére sokkal jobban felszerelt RAID egységeket – vagy FAMAS-szal felszerelt katonai járőröket – kellett volna alkalmazni. Ráadásul hónapok óta lehetett tudni, hogy a fenyegetés mértéke az ISIS célzott toborzóakcióival megnőtt. „Másrészt a merénylet az átszervezett hírszerző szervek, valamint a rendőrség közötti együttműködés teljes csődjének is tekinthető” – mutatott rá...

A teljes cikket elolvashatja a Honvédelem.hu-n

Soós Eszter Petronella és Türke András István, a Francia Politika Blog és az Europa Varietas Intézet közreműködésével
Origo.hu, 2015.01.09.

Nem lehet kizárni, hogy a már most is a legnépszerűbbnek számító radikális Nemzeti Front további erősödése várható Franciaországban, de a kormány sikeres válságkezelése, és a jelenlegi politikai elit összezárása gátat szabhat ennek – mondták el az Origónak Franciaország szakértők a párizsi terrortámadás várható hatásairól. Franciaországban 2017-ben tartanak legközelebb elnök-és parlamenti választást, a 2014-es európai parlamenti voksolást a Nemzeti Front nyerte.
Az iszlámon gyakran élcelődő párizsi szatirikus lap elleni szerdai támadás szinte biztosan erősíti majd a bevándorlásellenes mozgalmakat Európa-szerte, és mélyítheti a vallási és etnikai identitás társadalombeli helyéről szóló „kulturális háborút” – írta értékelésében a Reuters brit hírügynökség.

Hasonlóan vélekedett az AP amerikai hírügynökség is, amely azt írta: a támadás újabb támogatókat hozhat az Európa "iszlamizációjával" riogató mozgalmaknak, amelyek Dániától kezdve Németországon át Hollandiáig egyre nagyobb teret nyernek.

Le Pen népszavazást akar a halálbüntetésről
Marine Le Pen, a francia Nemzeti Front vezetője, a halálbüntetés visszaállítása mellett foglalt állást abban az esetben, ha megnyeri a 2017-es elnökválasztást. „Személyes meggyőződésem, hogy a halálbüntetésnek szerepelnie kell a jogi arzenálunkban.” „Mindig azt mondtam, én a francia állampolgároknak megadnám a lehetőséget, hogy elmondják a véleményüket egy népszavazás keretein belül” – tette hozzá.

A bejelentéssel kapcsolatban Soós Eszter Petronella politológus, Franciaoszág-szakértő az Origónak elmondta, 2012 végén a megkérdezettek 45 százaléka támogatta a halálbüntetést Franciaországban, és a tendencia a korábbi évekkel összevetve növekvő volt. A szakember a kezdeményezéssel kapcsolatban arra is rávilágított, hogy az alkotmány tiltja a halálbüntetést, így azt módosítani kéne, de erre csak a képviselőház és a szenátus háromötödös többségének az egyező szavazatára lenne szükség...

A teljes cikket az Origón olvashatja.

A franciák csak most ocsúdnak a szörnyű támadásból. Ha az első sokk véget ér, rengeteg kérdésre kell majd válaszokat keresni és találni. Még nem tudjuk felmérni, hogy ami ma történt, mekkora jelentőségű és merre viszi a francia (és európai) politikát, de az biztos, hogy a Charlie Hebdo-merénylet nagy hatással lesz mind a társadalomra, mind pedig a következő hetek és hónapok politikai eseményire. Soós Eszter Petronella Közös elemzése dr. Türke András Istvánnal, biztonságpolitikai szakértővel, az Europa Varietas Intézet igazgatójával a Francia Politika Blogon.

A tények

2015. január 7-én délelőtt, 11:30 körül két fegyveres behatolt a Charlie Hebdo nevű baloldali, szatirikus hetilap szerkesztőségébe és – célzottan, tudatosan – megölt 12 embert, köztük a lap közismert illusztrátorait, igazgatóját, illetve két rendőrt. A fegyveresek valószínűleg tudták, hogy mikor és hogyan kell támadniuk, mivel az áldozatokat arcról felismerték, illetve pontosan abban a pillanatban érkeztek, amikor a szerkesztőség a szokásos heti értekezletét tartotta. A mintegy öt percig tartó támadás után a fegyveresek elmenekültek a helyszínről. A rendőrség azonosította az elkövetőket és jelenleg is keresi őket.

A helyszínre érkező François Hollande köztársasági elnök terrortámadásnak nevezte a gyilkosságokat, amit megerősít a szemtanúk azon beszámolója, mely szerint a támadók “Allah Ahkbar!”, illetve “Megbosszultuk a prófétát!” felkiáltásokkal léptek fel, és az al-Kaida nevű ismert terrorszervezetet is emlegették.

A francia kormány szerdán 14 órakor válságmegbeszélést tartott az illetékes miniszterek részvételével, illetve a legmagasabb, további támadást valószínűsítő szintre emelte a Vigipirate antiterrorista terv szint-besorolását. A köztársasági elnök azonnali konzultációkat kezdett a francia politikai élet szereplőivel, ideértve a volt köztársasági elnököket, a pártelnököket, illetve azon politikai erők vezetőit, amelyek nem rendelkeznek nemzetgyűlési képviselőcsoporttal (gondolva itt különösen a Marine Le Pen vezette Nemzeti Frontra). A csütörtöki napra az elnök továbbá nemzeti gyásznapot rendelt el, amire 2001. szeptember 11. óta nem került sor Franciaországban....

Folytatása a Francia Politika Blogon olvasható, az anyagot folyamatosan frissítjük.

Az alábbi írás szigorúan a szerző magánvéleményét tükrözi és nem tekinthető az Europa Varietas Intézet hivatalos véleményének.
Megjelent a Kitekintő.hu-n

Mert a Charlie Hebdo szerkesztői – bár kiváló grafikusok - gyakran olyan színvonalat képviselnek, amivel nem tudok közösséget vállalni.

A mészárlást természetesen minden jólelkű ember elítéli, jómagam is, mint ahogy a sajtó szabadsága is elsődleges fontosságú érték, amit meg kell védeni és ami mellett ki kell állni. Állást foglalni azonban a lap tevékenysége és hatása kapcsán nagyon nehéz kérdés. Nincs bajom a szatírával, se a politikaival se a kulturális-vallásival, még akkor sem ha "malac" (v.ö. Boccaccio), de csak akkor, ha tényleg ütős, és megvan benne a szatíra sine qua non-ja, a humor. A Charlie Hebdo számos karikatúrájában az öncélú blaszfémia mellett ezt nem nagyon lehet felfedezni.

A magam részéről nem értek egyet azzal a tipizálással, amit most ránk próbálnak kényszeríteni a politikusok és véleményvezérek, hogy egyfelől a Charlie Hebdo, azaz a "mi", a "jók" a demokraták, a művelt Nyugat és "ők", a "rosszak" a barbár-fanatikus, terrorista (=iszlám) oldal, és én most csak e kettő közül választhatok. Ha lehet még harmadik véleményt képviselni akkor azt választanám.

A szatírikus lap karikatúrái a vallásokból csinálnak öncélú, kicsit sem vicces blaszfémiát. Persze, ehhez joguk van, joguk kell hogy legyen, de a magam részéről nem tudom sajnálni azokat, akik eleve céltáblát akasztva a nyakukba provokálják a sorsot és megteszik azt a szívességet a radikális iszlamistáknak, hogy "igazolják" azok tanait a fiatal és fogékony francia (vagy bármilyen más) muszlim fiatalság körében.

A tét óriási. Ugyanis a teljes politikai és társadalmi kiállás a provokatív lap elleni támadással szemben felveti a kérdést, hogy akkor most ezáltal teljesen egyetértünk az ilyen Charlie Hebdo lapokban képviselt "eszmeiséggel" is? Az egyébként indifferens, szekuralizálódott muszlimok Párizsban, Londonban és másutt meg csak pislognak, hogy lám-lám akkor mégis a radikálisoknak van igaza a "Nagy Sátán" kapcsán? Mégis a lefejezős dzsihádistákank kell hinni, akik szerint a Nyugat visel háborút ellenünk, ahol az egész társadalom iszlám ellenes? Mindenkinek szíve-joga, hogy hova áll. Ne feledjük, 2001. szeptember 11-e egyik következménye az lett, hogy a muszlim vallásúakat potenciális terroristaként kezdték el kezelni a hatóságok. Ahelyett, hogy mérsékelt iszlámmal karöltve együtt vette volna fel a harcot a Nyugat a szélsőségek ellen.

Mindezek miatt sokkal, de sokkal cizelláltabban kéne ezt a kérdést a politikusoknak és az értelmiségnek kezelnie. Zajlik a civilizációk (vagy inkább a kultúrák) harca és az a tét, hogy a mérsékelt iszlámot meg tudjuk-e tartani szövetségesnek vagy az - kényszerűségből - a szélsőségesek térfelére sodródik.

És éppen azt nem vesszük észre, hogy pont ez a vallási fanatikusok célja : Hogy mi sorakozzunk fel a blaszfémek mellet mind, legyen végre egy jól látható egyenlőségjel köztünk - a mérsékeltek - és a "vallásgyalázók" ("iszlám-gyalázók") között. Mi – mármint az "én vagyok Charlie" hősei – pedig lényegében az ő elképzelésük szerint "táncolunk", az ő kalkulált reakcióik szerint lépünk és ezzel pont mi leszünk azok, akik megerősítjük a támogatottságukat.

Ez a cél?

Türke András István Ph.D
Europa Varietas Intézet
www.europavarietas.org

PS: És ha már választani kell : "Nem vagyok Charlie, "francia" vagyok!

Éditorial de Pascal Lorot paru dans le n°40 (décembre 2014) de la Lettre d’information de l’Intelligence Economique des Ministères économiques et financiers IE Bercy

Retrouver ici l’article complet :

Objectif Afrique, maintenant !

 

 

var hupso_services_t=new Array("Twitter","Facebook","Google Plus","Linkedin");var hupso_background_t="#EAF4FF";var hupso_border_t="#66CCFF";var hupso_toolbar_size_t="medium";var hupso_image_folder_url = "";var hupso_title_t=""Objectif Afrique, maintenant ! ", Pascal Lorot, La Lettre de l'IE Bercy (décembre 2014)";

À l’occasion du cinquième dîner du Club Choiseul 100 – qui s’est tenu le 10 décembre 2014 au Cercle de l’Union interalliée, l’Institut Choiseul a reçu Cédric Villani, mathématicien, lauréat de la médaille Fields (2010).

Retrouver ci dessous la vidéo (1.56 min) de cette soirée exceptionnelle ainsi que l’interview de Cédric Villani.

 

 

var hupso_services_t=new Array("Twitter","Facebook","Google Plus","Linkedin");var hupso_background_t="#EAF4FF";var hupso_border_t="#66CCFF";var hupso_toolbar_size_t="medium";var hupso_image_folder_url = "";var hupso_title_t="Dîner du Club Choiseul 100";

The need to find a suitable alternative to our present carbon-based production pattern is currently the subject of international discussion, not least because economic growth usually goes hand in hand with increased resource consumption. As part of such an alternative, all economic decisions would have to take into account environmental concerns and the value of natural assets. The discussion is mainly focused on different concepts of green growth, now a buzzword. The hope is that we can find a solution to our world's most pressing issues, one that enables us to achieve economic growth while conserving ecosystems, preventing environmental degradation and contributing to the aims of climate stability and poverty reduction.
In addition to the important debate on the different ways of achieving this, it is also essential to discuss how we can effectively map the achievement of green growth. A number of international organisations have proposed sets of indicators for measuring green growth, and initiatives such as the Green Growth Knowledge Platform (GGKP) have been set up to pool existing knowledge, identify gaps in knowledge and provide a platform for discussion.
In this context, finding a standardised way of measuring green growth is far less trivial than it may appear at first glance, as there are at least two sources of heterogeneity that need to be taken into account: the different concepts of green growth that exist and the specific conditions of each country that require different priorities to be set. Differing income levels mean that countries will have varying degrees of scope for action and will set different policy priorities. Furthermore, there are often fundamental structural differences between economies, with implications for environmental impact and the use of natural resources. There must also be a certain degree of political stability for green growth strategies to be planned and implemented properly. Finally, it is necessary when measuring green growth to (be able to) distinguish between cyclical and structural changes in the economy.
This results in several sets of indicators for measuring green growth. However, the goal should not necessarily be to develop one sole set of universally valid indicators.
If we are to clearly delimit the concept of green growth to prevent its arbitrary use, then we need firstly to come up with a comprehensive way of defining it and secondly find overarching key indicators for measuring it that reflect central categories. At the same time, the different baseline conditions in developing countries, emerging economies and industrialised nations mean that green growth strategies must be adapted to individual situations. Accordingly, sets of indicators for measuring green growth need not only to allow a certain degree of flexibility, but also to be capable of reflecting this diversity.

Reducing gender gaps in education, employment and political decision making, among other dimensions, has long been an important development objective. This is confirmed by the international consensus reached over Millennium Development Goal 3 (MDG 3): “Promote Gender Equality and Empower Women”. Ensuring equal access to education, in particular, is a central component of this effort, as reflected in the goal’s target, which is to eliminate gender disparities in education by 2015.
Are countries that have adopted democratic political institutions more successful at reducing the gender gap in education? And can higher levels of political representation of women contribute to achieving this objective?
Democracy advances the cause of women’s education in the absolute, although there is no conclusive evidence on whether it improves women’s situation relative to men’s. When it comes to political representation, the evidence is clear: larger numbers of women in politics and elected office improve overall educational outcomes and reduce the gender gap in education.
What lessons can be learnt regarding the linkages between democratic institutions, women’s political representation and the gender gap in education?

- The fact that democracies have a better track record than autocratic regimes when it comes to education and development provides additional justification for development cooperation policies that support gradual political opening in autocracies as well as the stabilisation and consolidation of democracy in countries that have chosen to go down this path. Moreover, it suggests that the adoption of specific democratic institutions, such as allowing women to run for office, can make a difference, even in countries that are not formally democratic.

- Multiple policy objectives could be reached with one policy tool: women’s political representation. Progress in this dimension improves not only girls’ education but also health and political participation, among other outcomes.

- Policy-makers and international donors should exercise caution in adopting and supporting the implementation of quick fixes to increase women’s political representation, such as gender quotas. In countries with high levels of gender inequality, such as India, quotas alone are likely to have limited effects. Instead, these should be integrated into a larger set of interventions aimed at diminishing gender gaps in employment, assets and decision making.

Overall, these arguments speak directly to the current debate on the post-2015 agenda. The ratio of girls to boys in education and the proportion of seats held by women in national parliament are two indicators for MDG 3. As these topics are also likely to be central in the post-2015 agenda, it is important to consider the studies showing that making progress in the second indicator advances the first one. This, in fact, can help when analysing the feasibility of these objectives and in the planning of the resources required to achieve them. Moreover, these findings point to the importance of including governance in the global develop¬ment agenda.

Recent intellectual history has made considerable strides in acknowledging certain forms of institutionalized discrimination as well as the unjustifiable privilege of certain cultures over others. Our epistemology, however, has in general continued as if its schools—predominantly empiricism and rationalism—are preoccupied with the nature of knowledge  per se , rather than the  nature  of knowledge as conceptualized within a specific society or cultural tradition.

Consequently, epistemology has been slow to see its own limitations as well as in acquiring a kind of basic understanding of our shared cognitive architecture.  The outcome of improved understanding in this regard would go far beyond academia. It would serve as a more profitable and equitable foundation for international relations. Two crucial features of this new edifice will be humility and an appreciation for underestimated commonality.

The classical positions of both the empiricist and the rationalist schools remain well-entrenched. Empiricism continues to praise sensory experience and the data gathered from such experience. The purists of the rationalist school, for their part, emphasize the role of reason in all knowledge acquisition, as they remind us of the frequent fallibility of our sensory apparatus. This dichotomy has served as the subject matter for long-standing philosophical controversies. Happily, there are now tools to bridge this conceptual chasm. Neuro-Rational Physicalism (NRP) provides a basis for understanding how sensory experience, emotionality, and rational inference are much more intimately related than has previously been appreciated. The relevance of these epistemological debates is not only scholarly but also political. A better understanding of the foundation of knowledge is critical to affirming the role of our limitations and consequently in demonstrating that all “truths” must be respected.

 

The Best Aspects of Two Traditions

Neuro-Rational Physicalism  and empiricism share the view that sensory data is a source of knowledge. Using contemporary neuroscientific research, however, NRP argues for a much more pervasive role for inference. This is because individual perceptions are colored by the sensory apparatus through which they are perceived, and this apparatus, in turn, is significantly formed by unique spatio-temporal and cultural influences.

NRP also diverges from those rationalists who claim that there is innate knowledge. Instead NRP advocates for  “a predisposed tabula rasa”   which implies that the human mind is minimally equipped with egoistic survival instincts. We are born without innate notions of good or bad, moral or immoral, yet what we do possess is a survival instinct coded in our genetics, which motivates us to act toward our survival at all (or most) times. As we are spatially and temporally situated beings, all knowledge gained is subject to the influence of the mechanisms of knowledge acquisition, and the character of these mechanisms is dynamic and influenced by circumstances .

As Jonathan Haidt has argued at length, even apparently direct sensory input and emotional experience has a  cognitive dimension ; knowledge is partially “given” by the world but also simultaneously worked upon by the mind of the individual to whom it is given. Because of this, what counts as knowledge by acquaintance will vary with the life narratives and resultant dispositions of each individual.

Members of the  ancient Stoical school  were thus closer to the truth than they realized in claiming the emotions to be judgments: whatever the case may be with regard to our capacity to control our emotions, neuroscientific research now demonstrates the inferential role in emotional experience. The ancients did not have the advantages of modern brain imaging and other contemporary tools for research, which led them at times to oversimplify consciousness and our mental processes.

It is now known that emotional “decisions” occur and inform behaviour prior to rational awareness of these decisions. Ground-breaking neuroscience experiments and research have proven in recent years that emotions are in fact dominant in our decision-making process. In this regard, modern neuroscience has been able to reverse postulations of philosophers from previous eras, including the idea that the human mind is incorporeal, distinct from the human body, as Descartes had famously argued. Quite the contrary,  neuroscientists like Antonio Damasio  have proven that some decisions are often picked by the brain after being marked as more “emotionally salient” than others. Through his experiments, carried out on people who missed the part of the brain where emotions were generated, he observed not only that they could not feel emotions, but also that they could not make decisions. Damage to the prefrontal cortex was detrimental to decision-making abilities due to the lack of the emotional machinery.

A dominant trend in philosophy and psychology since its earliest days has been to underestimate the ubiquitous nature of our  emotions , their inferential structure, and their functional efficacy. NRP addresses these oversights by giving a fundamental role to the sensory experience emphasized by empiricists, while arguing that this experience itself involves the process of inference focused upon by the rationalists. NRP further creates the conceptual space for emotions to play the powerful role they can be seen to take in neuroscientific research.

 

The Place of Presupposition

As explained above, inference is critical in how we acquire and manipulate knowledge. This premise gives significant weight to the sources from where our inferences are drawn. The conclusions we make are informed by certain presuppositions, which makes knowledge indeterminate since it is tightly dependent on the nature of those initial presuppositions. This is reminiscent of a relativist stance, yet this is not necessarily the case.

Our world is a world of fact, but our knowledge, which is unavoidably situated within particulars, always strikes a glancing blow at these facts. Put differently, while there are objective facts concerning the physical world, there is no non-perspectival knowledge of these facts. This carries the crucial implication that knowledge has a strong likelihood of being incomplete or containing inaccuracies.

As  Gettier  has famously shown, one can have a justified belief that the believer nonetheless seems only to have been right about through a kind of luck. The rhetorical question he raised was whether having the right conclusion—though inferred from a mistaken premise—should count as knowledge. The question of whether true opinion is sufficient for knowledge can be traced back to Plato. While debate goes on over so-called Gettier problems, the important upshot for NRP is the critical role played by premises in the acquisition of knowledge.

Because the sources of our inferences are always grounded in our respective particular conditions, the premises from which we operate should be thought of as eccentric to a certain degree, and hence subject to distortions that result in our knowledge being incomplete. Our knowledge is indeterminate, both temporally and spatially, and to a certain degree culturally constrained. It is a daunting task to prove our truths beyond any doubt – at least with the scientific methodologies we have to date; rather, some of our knowledge can be more accurately described as “possible truths subject to proof”.

 

Physicalism and Knowledge in the World

Comprehending that the ways we acquire knowledge are culturally mediated would be a profound step in softening rigid  categories of “otherness”  present in our globalized world. The recognition that the situated nature of one’s own knowledge renders it incomplete creates conceptual space for accepting the validity of  knowledge formed in different cultural settings  and removes the temptation for ranking systems of thought hierarchically. This recognition is as important as it is difficult to promote, especially as numerous policy-makers or ideologues are keen to perpetuate ideas of otherness, garnering political capital or power from such divisions.

As an educational agenda, this legitimization of varying forms of cultural thought and the humility entailed by seeing one’s own knowledge as provisional rather than absolute could go a great distances towards cross-cultural understanding. Neuro-Rational Physicalism provides a deep justification for this process. The physical nature of mental events—traceable through brain chemistry imaging—implies that repeated experiences and emotional inputs become entrenched to the extent that the individual will become unwilling to disrupt them. This understanding has two weighty consequences.  First, the stimuli that make up our sensory experience and the ideas to which we are exposed are enormously influential in determining our comprehension and behavior patterns. Second, the entrenched chemical processes make us reluctant to question the premises we take on board and from which we do our reasoning. Therefore, in spite of the provisional,  best-available-explanation nature  of our knowledge, we are often tempted to take our premises to be objectively true.

Understanding the biases embedded in our ‘truths’, and the neurochemical foundations of our long-held beliefs has political and transcultural implications. Transcultural differences may exist, but those who believe they hold an “ultimate truth” are not only mistaken but also dangerous to peaceful coexistence. The long held animosities between the West and the Islamic world, the  persisting ‘national humiliation’ narratives embedded in Chinese strategic culture and perpetuated through national curricula are two resounding yet not isolated examples of how knowledge and prejudice are furthered at times with little critical reflexivity.

This epistemological project of deconstructing the foundations of knowledge and, subsequently, its limitations, needs to permeate the public space. The best way to achieve it is to start off precisely in those places where forms of knowledge are cultivated: schools, and to a lesser extent, the media and the entertainment industry. Revisited curricula and historical narratives which help promote a vision of our limited knowledge and of the plurality of truths is a promising start for greater transcultural understanding and a more functional and thus sustainable, peaceful and progressive global order.

 

 

>> Back to Staff Publications

Eine schwere Tür öffnet sich. Helle Blitzlichter flackern auf. Ein konfuses Durcheinander von Fragen bricht aus. Allein mit guter Präparation bewahrt man nun Ruhe. Um solche und ähnlich schwierige Situationen erfolgreich zu meistern, erhielten die Stipendiaten vom 12. bis 14. Dezember 2014 in Wildbad Kreuth Einblicke in die Presse- und Öffentlichkeitsarbeit.

L’Institut Choiseul et KPMG présentent la 3ème édition du Choiseul Energy Index, étude annuelle et indépendante qui mesure et analyse la compétitivité et la performance des politiques énergétiques de 146 États à travers un classement global, mais également selon la qualité de leur mix énergétique, leurs situations en termes d’accès et de disponibilité de l’électricité, et la compatibilité de leurs politiques énergétiques avec les problématiques d’environnement.

Télécharger le communiqué de presse

Télécharger l’infographie

Télécharger l’étude complète (26 pages)

Download the English version

var hupso_services_t=new Array("Twitter","Facebook","Google Plus","Linkedin");var hupso_background_t="#EAF4FF";var hupso_border_t="#66CCFF";var hupso_toolbar_size_t="medium";var hupso_image_folder_url = "";var hupso_title_t="Choiseul Energy Index 2015";

We frequently hear the terms “Cyber 9/11” and “Digital Pearl Harbor,” but we rarely discuss what they actually mean or how to handle the consequences and to manage this kind of crisis situation. The Cyber 9/12 Project explores how the international community should respond the day after a major cyber attack.

By closing the gap between tomorrow’s policy makers and technical operators, the Cyber 9/12 Student Challenge is a policy-centered student competition requiring a multi-sector and interdisciplinary approach. Whereas most cyber competitions focus on technical capabilities, the Cyber 9/12 Student Challenge forces competitors to answer critical questions concerning cooperation between military and diplomatic actors, public and private actors, and the need to calibrate responses to the international community.