Diplomacy & Defense Think Tank News

The Geneva Centre for Security Policy has been bridging knowledge and experience for 20 years and 2015 will mark the 20th anniversary for the Geneva Centre for Security Policy (GCSP).

This article originally appeared in ISN.

Strong statist positions and a fixation on state sovereignty once inhibited progress toward more just and effective models of global governance. However, there can be no denying that globalization has not only led to the unprecedented transformation of our societies, but also the role that states play in the international system. Yet, even as states gradually share more responsibilities with corporations, sub-national entities and international organizations, their structural significance still remains indisputable – particularly when it comes to finding near-term solutions for better modes of global governance. This should result in a more equitable and representative international state system to which global governing structures will remain accountable.

The Existing Structure and Its Limitations 

Traditional paradigms typically reserved almost unequivocal attention to the narrow interests of states, even around issues that were global in nature. This understanding gradually grew obsolete and many of the post-war multilateral institutions were formed to address those challenges which cannot be solved by unilateral state decisions. With its numerous funds and programs, the United Nations is the best known and furthest reaching of these institutions – even though important work is increasingly being undertaken by a variety of Non-Governmental Organizations (NGOs) that are not directly influenced by national interests. Yet, such developments have by no means guaranteed a significant improvement in global governance as it is currently practiced.  UN Resolutions continue to be violated and international laws are regularly breached. To take the most straightforward example, the UN Security Council (UNSC) remains structurally tethered to the interests of its five permanent members. And because these five states retain formidable veto powers, the threat of unilateral decision making remains very much in place.

Accordingly, the veto system in its current form is a major impediment to more effective forms of global governance and is ill-suited for the economic and political realities of our times. Moreover, international failure to reform the system is solidifying global governance around a paradigm that better reflects the power balances of the mid-20thcentury rather than the present day.  Without immediate and profound reform, the credibility of the international community continues to be severely hamstrung. In order to overcome this, the effectiveness and influence of the UNSC can be enhanced in several ways, and states will have to reach a consensus over how it should be amended. Options include shifting to gaining the majority consensus of the five permanent members, extending veto powers to additional states and regional blocs, and abolishing the veto altogether.

Without meaningful reform, the present veto system will continue to impede timely prevention and/or intervention against large-scale human rights violations and war crimes.  However, evidence has shown that making such changes will occur slowly over an  indeterminate length of time [DA1]  , despite  intense political pressure . The call for reform of the UNSC  was subtly initiated in the ‘90s and hit its stride in the last decade. It has concentrated around the efforts of groups like “Uniting for Consensus”, the G4 or the African Union’s Ezulwini Consensus which consecutively put forward proposals for a more representative UNSC. The process of reform remains to date  “painfully slow”  and a decisive structural change has yet to materialize. Consequently, it might be more realistic to push for changes within the existing system, such as those recently suggested by  France . Earlier this year, Paris urged its fellow permanent Security Council members to refrain from using their veto powers in situations involving mass atrocities. In doing so, France has merely reconfirmed that the status quo might not only be harmful to the UN’s standing and legitimacy, but for humanity as well.

Creating the Right Conditions

A further challenge involves ensuring and enhancing the accountability of existing global governance institutions. Entities such as the International Monetary Fund (IMF) and the World Trade Organization (WTO) continue to implement policies with far-reaching effects, whereas those most adversely affected by them quite often have little means of recourse. As Thomas Pogge has argued,  WTO policies  have systematically reinforced global inequality and thus exacerbated global poverty rather than ameliorating it. Poverty, marginalization, and huge gaps in socio-economic development all raise barriers to good global governance. Financial institutions and mechanisms have an important role to play in addressing these issues, but only greater levels of accountability and increased respect for human rights will overcome them. Quite often even NGOs, while not under the direct control of states, do an inadequate job of representing the most vulnerable members of society and instead take directives from its most favorably positioned members.

These considerations beg for the creation of two principal amendments to the current system. The first involves the creation of a universal citizens’ charter that guarantees human dignity  regardless of ethnic, religious or national affiliations. The second is that states’ internal representational structures will have to be improved so that the fundamental rights of all sections of society are better protected. Because radical economic disparity within a nation compromises the capacity for representation and hence  good internal governance , global governance will also subsequently be debilitated. Accordingly, improved internal governance within states will result in less economic disparity, and be a  sine qua non  for improved global governance and the upholding of human rights.

Setting Minimum Criteria

While attempts to promote human rights beyond the nation-state predate it, the 1948 UN Charter has led the way in formal efforts to recognize and protect them. Yet, it is only in more recent times that crises occurring outside of the spectre of warfare have been recognized as a fundamental challenge to global human rights. However, economic policies that systematically reinforce global disparities and actions that threaten global economic stability (like those leading up to the financial crisis of 2008) have always compromised human dignity and should be constrained by the aforementioned universal citizens’ charter. Cultural arrogance, marginalization and exclusionary practices also add to what is effectively a cluster of problems.

Historically entrenched divisions and transcultural misunderstandings perpetuate problems whose solutions must go beyond the national level. Such challenges to human welfare and dignity throw into stark relief the interconnectedness of all peoples and the remote consequences of local actions, as well as the need for efficient institutional solutions that are able to bypass long-standing power struggles between select nations. At its minimum, good global governance, as implemented by multilateral institutions, must work by a set of criteria that are general enough to allow for distinct cultural interpretations to coexist. A sustainable agenda for global governance must be clearly guided by:

1. Effective multilateralism
2. Effective multilateral institutions
3. Representative multilateral decision-making structures
4. Dialogue
5. Accountability
6. Transparency
7. Burden-sharing
8. Stronger partnerships between multilateral organizations and civil society

Global governance suffers from both ineffectiveness and a crisis of legitimacy. Credible and sustainable global governance requires that institutions cease to work predominantly to the advantage of those groups or nations already in positions of power. It must create the conditions for those in less fortunate positions to have stable and meaningful social lives. Progress has begun on these fronts with the partial integration of multilateral agencies and non-state governing bodies. However, progress continues to occur at a rate far slower than that of globalization and is inadequate to address the emerging global challenges. Placing these criteria at the centre of developing forms of global governance will assure that such institutions and partnerships do not lose sight of their intended purpose.

 

 

>> Back to GCSP Staff Publications

Zoltán Fehér : The New Faces of an Old Art: Creative Diplomacy in the 21st Century
Charles University, Jinonice, room J2080
Prague, 17 h

For centuries, the often uneasy and war-burdened relations between countries were not only conducted on the formal governmental level - in fact they were mostly shaped through backdoor dealings. The gradual democratization of most countries in the world has brought about an opening of diplomacy towards the wider public. With the help of the digital revolution, many governments have engaged in new, experimental forms of diplomacy in recent years. Drawing on his own experience of rising through the ranks of the Hungarian diplomatic corps, Zoltán Fehér will identify and define the pioneering new forms of transatlantic diplomacy ranging from the representations of national cultures through art events to the creative use of the potential of the mass media for cultural diplomacy to the diplomatic use of the "new media" such as social networks and blogging. In his presentation, Fehér hopes to challenge his audience to think outside the box of conventional diplomacy and identify and pursue alternative and new forms of cultural ties – for a new understanding of international relations in the 21st century.

Zoltán Fehér has just stepped down as Hungary's Chargé d'Affaires in Ankara, Turkey. He served as Hungary’s deputy ambassador in Ankara, Turkey since 2011. He previously served at the Embassy of Hungary in Washington D.C. as Chief Creative Officer and Foreign Policy Analyst (2005-2009), and held various positions in the Ministry of Foreign Affairs since 2002. He holds Master’s degrees in Political Theory and American Studies from Eötvös Loránd University (ELTE) and a Law degree from Pázmány Catholic University. In 2001/2002, he studied International Relations at Bard College (New York State) as a Kellner Scholar. He has taught International Relations and European Studies at ELTE, Pázmány Catholic University and King Sigismund College while his scholarly work has also been published. From 2009 to 2011, he served as President of the Young Diplomats Club in Budapest. His work and achievements have been written on in various publications, including the Diplomatic Pouch, The Washington Times, CBS News, The Georgetowner, Népszabadság, Fraternity Magazine, Forbes Magazine and Ankara Scene.

This article  originally appeared  in the Global Policy Journal.

 

Nayef Al-Rodhan argues for a globally inclusive educational program that promotes cultural security and understanding.

There are all kinds of moral truths that see the world from different perspectives, and none of them have to necessarily be more right than the others. This underscores the significance of education: alongside family structure and cultural context, education has the capacity to influence every aspect of how we think about the world. It is crucial in our context of unprecedented globalization to put this powerful tool to use in the interest of tolerance and cultural understanding in ways that foster harmonious co-existence, and cultural synergies. When the fundamental importance of education becomes fully appreciated, it can be revitalized and adapted to encourage open-mindedness, inclusion and cooperation.

Educational Hurdles to Overcome

It is worth pausing to consider the reasons for a lingering lack of emphasis on education. Its general importance has not, of course, been lost on intellectuals through the ages:  Plato made  a (rather infamous) strict educational regime fundamental to his Republic. Bentham and  Mill , despite their differences, both recognized education as the most direct route to realizing the utilitarian goal of maximizing happiness for the greatest number of people.  John Dewey  argued at length that education is crucial to democracy. The notion of a global education that considers globalization, its impacts, its promises and its challenges as its main subject matter—remains seriously underdeveloped; there are two principle issues that should first be confronted. The first is a debilitating form of parochialism in which parties fails to see the value in learning the ways of the “other”. The second issue is a naïve conception of personhood, which fails to appreciate the all-encompassing influence of environment, including education, in the development of a human being.

From a purely theoretical point of view, a position that embodies these two issues is untenable.  As philosophers have remarked  for some time, the lack of external influence simply leaves a void needing to be filled by some sort of pure internal causation, perhaps of the sort Aristotle had in mind when he claimed that a stone that moves is moved by a stick, and in turn the stick is moved by a man. But what moves the man? This is a question often-posed by contemporary thinkers and materialists in particular.

Theories of psychology, and neurochemistry as well as theories of mind and emotions have been especially interested in answering this question. My account of a predisposed  tabula rasa   — a “mind” equipped with a minimal suite of survival instincts demanded by natural selection and otherwise open and liable to be determined by circumstances — harmonizes with contemporary neuroscientific research, and suggests that what motivates a human being is greatly dependent upon his or her experience and exposure. Neuroscience also informs us that  our knowledge  is mediated by neurochemistry and that it is not fixed or objective, but alterable and incomplete, shaped by both our interpretations and our environment. Thus, education plays a central role both in determining our social dispositions as well as in global affairs: it teaches us to uncover the many biases in our respective forms of knowledge, appreciate our own limitations and respect the ‘truths’ of others.

The Content of Education for a Globalized World

The premise that we learn the most about ourselves by learning about others might sound like a platitude but the significance of the idea continues to be underappreciated and the concept remains under-applied. When students first encounters different mythologies not only do they come to understand others more thoroughly, but they also becomes capable of assessing the role that mythology—as well as dogma—has played in their own culture. Such multicultural study simultaneously creates the premises for more tolerant and self-critical attitude, while instilling a greater understanding of the ways that cultures have evolved. However, this outcome does not occur often enough because in order to assimilate mythology in this way, students should also be cautioned against the false but pervasive view of essentialism. A diverse cultural education must also emphasize intra-cultural variety, and the malleability of individual human beings when their cultural and social contexts shift. Such learning is enriching on another level as well: it teaches us that our histories are intertwined,. Furthermore, it shows that our ‘civilizations’ are not as separate as popular discourse would have us believe but rather that they developed through  constant mutual borrowings . Most importantly, transcultural education reveals that human history is a cumulative effort, where no culture can claim monopoly over another but instead is indebted to others for their contributions. We need to move towards an educational paradigm that promotes an ‘ ocean model of civilisation ’: a metaphor for human civilization conceived as a whole, like an ocean into which different rivers flow and add depth.

Perhaps most significantly of all, education must be updated to be more objective and to present information in a fair and balanced manner. As is well-known, education has too often been the venue for indoctrination in which half-truths or outright falsehoods are perpetuated. Familiar cases include the inferiority of the “other” manifested in the language used to characterize intercultural relations. More insidiously, and ubiquitously, facts relating to violent conflict have long been distorted or blatantly suppressed. For example, the Gulf of Tonkin incident involved deliberate deception regarding the presence of North Vietnamese boats and false claims that the NVM later initiated hostilities. While it is now a well-documented case, at the time the situation was less clear. The dissemination of this type of disinformation is widespread and badly skews our understanding of history.

Beyond such deception and mischaracterization with regard to specific episodes in history and international relations, education in its current form is woefully inadequate concerning certain types of information crucial to global coexistence. The general notion that many wars are just, and perhaps that there is even a kind of nobility to many wars, is not sufficiently confronted. Were it more widely taught that the wars of the last 100 years have killed far  more civilians  than combatants—roughly three innocent bystanders for every two soldiers — justifications for war would be far fewer. Furthermore, the statistics of modern warfare show a  far worse ratio  of civilian to combatant deaths, in spite of all the advances in battlefield technology and bluster about “targeted drone strikes”. This is, of course, only one very specific example, but it demonstrates that education is the best means for altering people’s perspectives and in so doing challenge the many unjust features of the status quo.

More generally, education holds the key to greater empowerment of women and marginalized populations, and will be the principle weapon in the fight against global concerns such as poverty, injustice and inequality. Providing individuals with the requisite understanding of their place in our contemporary, globalized world and giving them the autonomy to have greater control over their own lives should figure high on our list of enshrined social and political rights.
Education has the capacity to both foster tolerance and a cooperative mentality essential to the future of humanity, as well as to build psychological barriers between peoples and reinforce divisive dogmas,. It is for this reason that it is of the utmost importance that education programs get the attention they deserve. As the rate of globalization accelerates, the de-emphasis of nationalist agendas and parochialism alongside the emphasis of mutual understanding and appreciation of cultural diversity will be crucial.

Sustainable security for humanity can only be achieved if education is made a priority by states and their societal institutions. These institutions include educational bodies, the media, the entertainment industry and political discourse. These electioneering sound bites are meant to unite and excite the electorate, and are thought of as temporary, but in fact they leave significant, lasting, and harmful negative attitudes in the minds of the electorate on various domestic and global issues.

The way forward

An ideal  educational program  that protects the national identity and heritage of states while being globally inclusive and promoting cultural security and understanding should include the following eight features:

- Empowerment and development of inclusive national narratives
- Global knowledge of cultures and histories
- Cultural respect and understanding
- Communication, exchange and exposure
- Global citizenry through responsible media and political statements
- Global values and equality
- Avoidance of dehumanization of the other and abuse of knowledge
- Other moral truths and views.

Educational practice must be updated to track and promote current and emerging challenges. It is the single most powerful tool for pushing back against an always-looming state of nature, and for promoting a more just, secure, equitable, prosperous and sustainable global order.

 

 

>> Back to GCSP Staff Publications

Providing agile and innovative solutions in executive education in the field of international security policy

  

Sommaire et résumés des contributions du Géoéconomie 72

Commander le numéro, s’abonner à la revue

var hupso_services_t=new Array("Twitter","Facebook","Google Plus","Linkedin");var hupso_background_t="#EAF4FF";var hupso_border_t="#66CCFF";var hupso_toolbar_size_t="medium";var hupso_image_folder_url = "";var hupso_title_t="Géoéconomie 72";

This briefing paper proposes a Global Framework for Climate Action (GFCA), a comprehensive and collaborative programme to build advantageous linkages between the multilateral climate regime and non-state and subnational climate initiatives.
Global climate governance features a great diversity of institutions, state and non-state stakeholders, and their plethora of actions aimed at mitigation and adaptation. The United Nations Framework Convention on Climate Change (UNFCCC) and the Kyoto Protocol remain the most important elements of the multilateral climate regime. However, these state-centred regimes and their ongoing negotiations have been criticised for being cumbersome and insufficiently effective. The multilateral regime leaves governance deficits regarding implementation (of adaptation and emission-reduction policies), regulation (new international agreements, norms and standards) and legitimacy (effective output, as well as engagement by underrepresented stakeholders). These deficits could partially be addressed through a growing number of non-state and sub-national initiatives. For instance, cities have adopted emission-reduction targets and cooperate on adaptation, and industries are setting their own targets to reduce emissions. These kinds of initiatives have the potential to make concrete and solution-oriented contributions towards realising a climate-resilient and low-carbon future and also improve the effectiveness of the UNFCCC process. The groundswell of initiatives has, however, not reached its full potential as – until now – it has been uncoordinated and not well documented.
The proposed GFCA aims to catalyse non-state and subnational initiatives, grant recognition to initiatives that make substantial contributions, and inspire governments to raise mitigation and adaptation ambitions by scaling-up innovative solutions and successful methods. To achieve this, a layered design is proposed that allows for the recording of a wide array of initiatives while ensuring measurability of progress in terms of output (visible activities and products), outcome (behavioural change) and impact (changes in environmental indicators). Periodic overall assessments of participating initiatives will strategically inform where initiatives could complement the multilateral process and where links could be built.
We envisage a GFCA as a collaborative programme, oper¬ated and administered by a network of experts, think tanks as well as public and private organisations. Such a network yields the strengths of existing efforts and pools resources from multiple organisations while retaining legitimacy through a partnership with an international body, such as the UNFCCC secretariat or the United Nations Environment Programme (UNEP).
The proposed GFCA could become an important element in the future global climate governance architecture. It would strengthen coordination capacity within the UNFCCC to steer non-state and subnational actions towards greater ambition and the implementation of international targets and agreements on the ground. It would also give recognition to initiatives that substantially contribute to low-carbon and climate-resilient develop¬ment, and it would motivate reputation-conscious non-state stakeholders to develop such initiatives.

Public Discussion: "U.S. Perspectives on the Opportunities and Challenges of Nuclear Disarmament"

VIP Luncheon "Big Data: Civil Liberties and the Need for a  New Social Contract", 8 December 2014

The GCSP offers a two-week professional training course on peacebuilding on behalf of the Swiss Federal Department of Foreign Affairs (FDFA) for members of the Swiss Expert Pool for Civilian Peacebuilding (SEP) and selected international participants. From 2001 to 2005, the course was run by the FDFA; since 2006, it has been conducted by the GCSP. This course will be run in partnership with swisspeace, the Swiss Peace Foundation, and SWISSINT, the Swiss Armed Forces International Command.

Az orosz nacionalizmus elméleti alapjai napjainkban - Alexandr Dugin neo-eurázsia elmélete

Alexandr Dugin, az orosz neo-eurázsiai ideológia egyik kidolgozója, a jelnlegi "orosz nagyhatalmi politika" ideológusa. Politikai útja ugyanakkor már a kezdetekkor elvált Putyinétól, de ahogy Putyin mozgástere egyre inkább beszűkül, annál inkább kiütköznek, sőt felerősödnek az átfedések kettejük elképzelései között. A dugini elképzelések szerint egy Eurázsiai Birodalomnak kell létrejönnie az atlanti birodalommal (értsd : USA) szemben. Az Eurázsiai Birodalomról szóló fejtegetéseiben nem teljesen világos, hogy ennek létrehozása mennyire békés, illetve erőszakos úton következne be és egyes területek akkor milyen függésben is lennének Oroszországgal.

A geopolitikus az adott államok többé-kevésbé demokratikus működését teljesen figyelmen kívül hagyja (esetleg már egy poszt-demokratikus korszakra gondol?) és meglepő könnyedséggel vonna össze egy országban történelmileg egymással nem éppen barátságos viszonyban élő országokat mint pl. Románia, Bulgária, Szerbia és Görögország, s mindez az egész koncepció komolyságát az elemző számára alapjaiban kérdőjelezi meg.

Oroszország legfőbb célja Ukrajna jelenlegi állapotának felszámolása (írja az 1990-es évek végén!) illetve annak a mesterséges cordon sanitaire-nek a felszámolása, mely Eurázsiát természetellenes módon kettéosztja, azaz az oroszokat és a németeket egymás ellenségeivé tette. Szerinte amíg az USA dominanciája létezik Európában, addig minden konfliktus és ellentét mesterséges jellegű és minden regionális hatalom az atlantisták érdekeit szolgálja – ami ha nyilvánvaló túlzás is, de azért kitapintható az erős amerikai jelenét mind az exjugoszláviai konfliktusban, mind a 2004-es és 2014-es ukrán események terén is.

Ezen a ponton Dugin szembefordul a szlavofil hagyománnyal, melynek geopolitikai alapvetése – szerinte alapjaiban elhibázott módon – Oroszország védelme ezen cordon sanitaire-eken keresztül. Innen elég hamar arra a következtetésre jut, hogy lényegében az Egyesült Államok a felelős mindkét világháborúért, mely a németeket és az oroszokat egymás ellen fordította, ami történelmileg megint csak nem állja meg a helyét. A szlavofil geopolitika további hibája, hogy Oroszországot angol és francia érdekek mentén öngyilkos háborúkba keverte saját természetes geopolitikai ellenfeleinek az oldalán (ld. Török háborúk, Japán ellenes háború). Ez az utópia Oroszországnak „a cárjába, az egyházába és a birodalmába került”.

Az anakonda-gyűrű : A SZU helyzete és az 1979-es afghanisztáni szovjet beavatkozás geopolitikai oka
- Forrás : Osnovy geopolitiki: geopoliticheskoe budushchee Rossii

Hogyan nézne ki az Eurázsiai Birodalom, melynek szinonímájaként néha az Orosz Birodalom szerepel? Oroszország sem Kelet, sem Nyugat, sem Európa, sem Ázsia, hanem Eurázsia. Az új Oroszországnak – mely nem a Nyugat által kreált regionális hatalmú, szeparatista kísérletek terepeként létrejött életképtelen Orosz Föderáció lenne – lételeme a birodalomépítés. Lényegében a FÁK államainak többsége korábban az orosz birodalom része volt és a „posztbirodalmi legitimitás” elvén alapulva felhasználtják azt a tényt, hogy a gyarmati adminisztráció örököseként a szovjet birodalmi kontextusban kialakult egységes irányítási rendszer maradványai vannak hatalmon. Ezen elit idegen az adott országok nemzeti-kultúrális tradícióitól és túlélésük alapfeltétele az anyaországtól való függőség megőrzése.

Oroszországnak egy új eurázsiai hatalmi blokkot kell létrehoznia, de tanulnia kell a SZU hibáiból. Nem akarhatja minden entitását teljes mértékben integrálni, hanem nagy arányú szuverenitást biztosítva számukra, lényegében csak a külpolitika és a védelem területeit kell szorosan a saját kezében tartania.
A SZU legnagyobb hibájának azt tartja, hogy nem teremtette meg természetes határait, azaz nem hódította meg Európát az Atlanti óceánig, valamit Dél-Ázsiát. Így Nyugat-Európa - az "amerikai gyarmat" - megakadályozta, hogy a térségben egy egészséges és életképes birodalom jöhessen létre. A nyugat-európai térség önmagában védelem és nyersanyagok nélküli életképtelen régió jött létre az USA cordon sanitaire-eként. Duginnál visszaköszön a Richelieu-i természetes határok koncepciója, de előbbinél csak a tengeri határok jelentenek alternatívát a jelenlegi mesterséges és nagyon hosszú, nem védhető szárazföldi határszakaszokkal szemben az eurázsiai kontinensen.

Eurázsia kiterjedése - Forrás : Wikipédia

Míg Keleten Irán, Indai és főként Japán (sic!) lennének az eurázsiai blokk pillérei, az Orosz Birodalom természetes szövetségese Nyugaton a Nyugati félsziget (ezalatt érti kb. a jelenlegi EU-t) lenne, melyek így a birodalom számára biztosítanák a természetes tengeri határokat minden irányból. Itt ismét némi logikai bukfenc következik, mert abban ugyan igaza van, hogy a nyugati térség egyes államai (főként Franciaország) időnként kritikus szemmel nézik a NATO-féle védelmet (ugyanakkor több pénzt már évtizedek óta nem akarnak ennek alternatívájára költeni). Mégsem világos, miért lennének hirtelen lelkesek az atlanti védelmet orosz védelemre felcserélni. Olyan helyzetben, mely nemcsak 2000-ben, de 2014-ben is meghaladná az orosz katonai potenciál képességeit, főként, hogy ez az orosz dominancia totális jelleget ígér...

Ugyanakkor az új helyetben Oroszország teljes kulturális, nyelvi, gazdasági és jogi autonómiát ígérne, de egyben politikai, stratégiai, geopolitikai és ideológikus szuverenitásban szigorú korlátozást, mely utóbbiak kapcsán őszintén szólva nem értjük, hogy miért kellene vonzónak lenniük a térség számára. Dugin azzal érvel, hogy Eurázsia egymástól való egészséges függése ennek az alapja, azaz az EU területe tőkét, technológiát és tudást biztosítana a keleti nyersanyagokért és védelemért cserébe. El kell ismerni, bár mindez a jelenlegi helyezetben politikai nonszensznek tűnik, ágazati szinteken – főként az energiaellátás terén - van azért benne itt-ott ráció, gondolva itt a német-orosz kőolajipari beruházásokra és vezetékekre, illetve a francia-orosz kezdeményezésű eurázsiai villamos energetikai ellátó rendszerre.

E politikai unió (?) együttműködés (?) szilárd geopolitikai pillére Közép-Európa. Dugin alighanem a teljes közép-európai értelmiséggel szembeszállva kifejti, hogy „Közép-Európa stratégiailag, kulturálisan és részben politikailag egyesített természetes geopolitikai képződmény”. Alapvetően a Drang nach Osten doktrinájára egyszerüsíti le az itteni történelmi viszonyokat, mert szerinte a térség hagyományos konszolodáló ereje Németország, sőt e politikai befolyás Olaszországra és Spanyolországra is kiterjedhetne...

Az együttműködés itt mindenesetre a Moszkva-Berlin tengelyen alapulna, abból a szintén inkább pontos konzekvenciából adódóan, hogy a francia-német tandemben (melyet megőrzendőnek és fontosnak tart) Berlin és Párizs már nagyon nem azonos súlycsoportot képvisel. Politikailag Berlinnek Párizst mintegy Moszkvával kéne leváltania.
Franciaország „általában véve az európai kontinentális hagyományok aláásásában mindig is élen járt, és sok esetben a francia politika jelentette a legagresszívabb altlantizmust". Ugyanakkor ez az ország politikailag még „menthető” – nem úgy mint Nagy-Britannia a legkevésbé európai állam, mely de facto csak az USA extraterritoriális tengeri bázisa. Mert a Napoléontól (!) De Gaulle-on keresztül Mitterrandig megjelent egy pozitív vonal, a kontinens integrációjának képviselete is. Ugyanakkor Németországnak nem valamiféle pángermán centrumot kéne létrehoznia, hanem nemzetek feletti, civilizált egységet, mely mentes bármely nép etnikai és nyelvi dominanciájától.

A régi-új német és orosz befolyási övezetek
- Forrás : Osnovy geopolitiki: geopoliticheskoe budushchee Rossii

Az „új európai átmenet útját” illetőleg elég nagy bizonytalanságot hagy a szerző. Egyfajta összeurópai elégedetlenséget sugall, melyet Moszkvának nem kellene tétlenül szemlélnie. Illetve néhol kitűnik, hogy az ellenzőket nem éppen demokratikus úton kell majd elhalgattatni a „szent cél” érdekében. Német és francia tekintetben Dugin számol a hagyományosan atlantista-ellenes erők erejével, a keleti államokat tekintve pedig azzal, hogy e társadalmakban - ha eltérő mértékben is, de - mindig kitapintható a kelet és a nyugat felé tekintők ellentéte.

Az orosz geopolitikus felfogásában Nyugat-Európa az USA cordon sanitaire-e és ezen érvelése igencsak egybevág de Gaulle érvelésével, aki a McNamara által szorgalmazott flexible response NATO-doktrinát (atomfegyverek helyett az első válasz hagyományos erőkkel, Európa "kivéreztetése") hasonló érveléssel utasította el. Dugin szerint a SZU előtt két lehetőség állt :
- vagy az Atlanti-óceánig elfoglalni Európát,
- vagy kivonulni a keleti térségből, a NATO nyugat-európai kivonulásáért cserébe, egy semleges, esetleg korlátozott elrettentő atompotenciállal rendelkező térséget (Európai Blokk) létrehozva.
Ezt a változatot de Gaulle idejében komolyan mérlegelték.

A semleges cordon sanitaire-ek rendszerét Dugin szerint Ázsiában is alkalmazni kellett volna. Ott Afghanisztán, Irán, India (esetleg Kína) képezte volna ezek részét. Vagy Keleten, vagy Nyugaton erővel kellett volna fellépni, míg a másik helyen békével. Ez mindenképpen szükséges lett volna az anakonda szorításából való kitöréshez.
De a SZU nem szánta rá magát egyik térfélen sem a radikális lépésre, így az atlanti hatalmak „bedarálták”. A Nyugat legfőbb célja, hogy megakadályozza a kontinentális neoeurázsiai blokk létrejöttét. Oroszország biztonsága és szuverenitása – egyedüliként - az egész eurázsiai kontinens biztonságával és szuverenitásával egyenlő.
Mindenestre az ezredfordulón profetikusan arra is utal, hogy az euroatlanti integráció ki fog fulladni, és egyre nagyobb rétegek lesznek csalódottak az EU-ban.
Az eszközöket tekintve természetesen Dugin számba veszi a katonai hódítás útját is, mint teljesen irreális lehetőséget. Oroszországnak viszont nemcsak geopolitikai szükségszerűsége, hanem lételeme a birodalomépítés, különben az Európa-központ nyomul be a nyugat-orosz területekre, vagy Kína tör ki az észak-kazahsztáni vagy kelet-szibériai térségek felé.

Rövid konlklúzióként elmondható, hogy a 2000-es évek felének – Putyinhoz köthető - nagyhatalmi orosz törekvései azért nem feltétlenül követik a e sémát, még akkor sem, ha az ukrajnai események illeszkednek a dugini rendszerbe. Geopolitikailag mindeddig - legalábbis francia felfogás szerint - nagyjából egy orosz-kínai és egy indiai-USA szövetség kezdett kialakulni : Az oroszok 2006/2007-re konszolidálták a kapcsolatokat Kínával és rendezték az Amúr folyó menti konfliktusokat : Mindkét fél jól járt azzal, hogy a túlnépesedett észak-kínai területről az elnéptelenedő Szibériai területre átjöhettek a kínai bányászati beruházások és a hasznot megosztják. Szintén hasznosak a transszibériai gázvezetékek, melyek Oroszország számára alternatív export, Kína számára pedig alternatív import lehetőséget biztosítanak, miközben a dél-kínai tengeren 2014 októberében talált palagázmezők kalkuláltan akár helyettesíthetnék is az orosz beszállítást.

Dr. Türke András István
Az elemzés bővített változata francia nyelven 2014 végén fog megjelenni a CIEH (Université Paris III de la Sorbonne Nouvelle) Cahiers des études hongroises kiadványában :
Cahiers hongrois sur les populismes et les partis d’extrême-droite d’Europe centrale
CIEH Paris – Sorbonne Nouvelle Paris III
Az elmélet "megvalósulásáról" az ún. "orosz tavasz" fázisairól itt olvashat.

-
Forrás :
Alexandr Dugin, « A geopolitika alapjai – Oroszország geopolitikai jövője » (Osnovy geopolitiki: geopoliticheskoe budushchee Rossii, Moscou, Arktogeia 2000 (19971) in : Siselina Ljubov – Gazdag, Ferenc (ed) Oroszország és Európa – Orosz geopolitikai szöveggyűjtemény, Budapest, Zrínyi, 2004. pp. 333-376.

Introduction: 2014 – L’Europe au pied du mur : crise(s) du présent, défis du futur

La cinquième édition du Forum de Genshagen sera dédiée aux défis que rencontre aujourd’hui l’Europe, au sortir d’une crise financière et économique sans précédent. Pour en débattre et dessiner des pistes pour l’avenir, la Fondation Genshagen et l’Institut Montaigne initient durant deux jours un dialogue ouvert et interdisciplinaire.

Consulter le sondage
Consulter la note d'analyse des résultats

[POSITION_SLIDER]

2013 - L’Union européenne et la Méditerranée : Quelles attentes réciproques, quelles perspectives communes ?

Quelles sont  aujourd’hui les attentes de ces deux ensembles géographiques en matière de coopération économique, de processus de démocratisation, d’échanges entre sociétés civiles ou encore de collaboration stratégique ?
 
Le 4ème Forum de Genshagen poursuit trois objectifs : renforcer le dialogue franco-allemand sur les relations entre l’Europe et les Etats d’Afrique du nord et de la Méditerranée, identifier les intérêts communs des partenaires européens dans cette région, et explorer de nouvelles voies de coopération de part et d’autre de la Méditerranée.

Consulter le sondage
Consulter la note d'analyse des résultats

2012 - Croissance durable, compétitivité, solidarité : quelle stratégie énergétique pour l’Europe ?

La France et l’Allemagne ont une responsabilité particulière en Europe et leur engagement commun est déterminant pour renforcer le rôle de celle-ci dans la mondialisation. À cette fin, nos deux pays doivent poursuivre leurs efforts pour développer des stratégies communes. Leur coopération gouvernementale doit être nourrie par un dialogue élargi aux membres des sociétés civiles française et allemande, associant également des représentants d’autres pays.

Le Forum a porté sur le défi de la transition énergétique en France et en Allemagne : "Croissance durable, compétitivité, solidarité : quelle stratégie énergétique pour l’Europe ?".

Consulter le sondage
Consulter la note d'analyse des résultats

2011 - Flux migratoires et intégration : défis nationaux, enjeu européen

Le second volet du Forum de Genshagen pour le dialogue franco-allemand, qui s'est tenu les 9 et 10 novembre 2011 au Château de Genshagen près de Berlin, fut consacré au thème de l'immigration et de l'intégration en France, en Allemagne et en Europe.
Sur quelles politiques faut-il faire porter l’effort en priorité pour améliorer le processus d’intégration dans nos pays ? Comment concilier les objectifs de cohésion sociale, d’attractivité du marché européen de l’emploi et de solidarité internationale ? Quelle plus-value une européanisation de la politique d’immigration pourrait-elle apporter ? Quels défis soulève-t-elle ? Ces questions ne déterminent pas seulement la façon dont évolueront nos sociétés, mais également l’avenir de l’Union européenne.

Consulter le sondage
Consulter la note d'analyse des résultats

2014. november 12-e mérföldkőnek számít majd az űrkutatás, illetve a Naprendszer kutatása történetében: a Rosetta az európai űrügynökség (ESA) szondája Philae leszállóegysége simán leszállt az üstökösmag felszínére. A sikerben magyar mérnököknek és kutatóknak is jelentős része van.
Jó lenne, ha végre az európai GPS rendszer, a Galileo is hasonlóan átütő sikereket érne el...

Forrás, részletek

2014 november 15-én az ukrán válság újabb szakaszba lépett. Petro Porosenko ukrán elnök szombaton elrendelte minden közszolgálati intézmény kivonását az oroszbarát szeparatisták ellenőrzése alatt álló kelet-ukrajnai területekről.

Alexandr Dugin, az orosz neo-eurázsiai ideológia egyik kidolgozója. Putyin fő ideológusának tekintik, bár az orosz elnök politikai terveiben (még?) jelentősen "mérsékeltebb" annál, mint amit az eurázsia tanok megkövetelnének.

Dugin szerint az ún. "orosz tavasz" forgatókönyve a következő lépésekben fog megvalósulni az ukrajnai válság folyományaként. Valahol a 4. pont közepénél tartanak az események :

1. Kijev csapatait a Krím határán vonja össze, fenyegetőzik, de tényleges beavatkozásra nem kerül sor. Az Egyesült Államok erős nyomást gyakorol Oroszországra, számlákat fagyasztanak be. Intenzív kommunikációs háború veszi kezdetét, de az USA és a NATO végül is igyekszik elkerülni a közvetlen beavatkozást. Kijev jelentős támogatást kap nyugatról, most azonban leginkább a belső problémákra fordítja figyelmét. Lezárják az orosz határt. A népszavazás (amelyen a Krím félsziget Oroszországhoz való csatlakozásáról döntenek) szinte zavartalanul lezajlik. A többség az Oroszországhoz való csatlakozásra voksol. Oroszországon kívül egyetlen ország sem ismeri el a referendum végeredményét. A Krím annektálása estén felvetődik az Oroszországgal szembeni megtorló intézkedések kérdése is. A Duma mindkét háza azonnal ratifikálja a csatlakozást. A Krím visszatér Oroszországhoz és a félszigetre orosz csapatok vonulnak be. A Nyugat erős nyomást gyakorol Oroszországra. Az Észak-kaukázusi fegyveres csoportok, illetve Moszkvában az ötödik hadoszlop* is készültségben állnak. Putyint mindenki támogatja, népszerűsége a csúcson van. Ez segíti őt a belső kihívásokkal szembeni küzdelemben.

2. A következő szakaszban Kelet-Ukrajnában Kijev kemény megtorló akciókba kezd. Már egy nyíltan nacionalista diktatúráról beszélhetünk. Egyesek megpróbálnak támadásokat és szabotázsakciókat végrehajtani a Krímben. Mások bosszút akarnak állni az elvesztett Krím-félsziget orosz, illetve oroszajkú polgárain. Ez azonban egy ellenálláshoz kialakulásához vezet. Az ukrán dráma a második szakaszba lép: Harc az Új Oroszországért. Az emberek azonnal felébrednek. Ukrajna a "moszkvai agresszióra" hivatkozva, bevezeti a szükségállapotot. A demokrácia utolsó maradványi is eltünnek. A májusi választások már háborús légkörben zajlanak.

3. Oroszországban a nacionalisták több terrortámadást is végrehajtanak. De Oroszországon belül is változik a helyzet, felkészítik az "ötödik hadoszlopot".

4. Új-Oroszországban növekszik az ellenállás, amely fokozatosan átcsap a « kijevi bérencek » elleni nyílt lázadásba, véres polgárháború alakul ki. Moszkva hatékony támogatási rendszert épít ki, ezzel párhuzamosan a nyugat is segítséget nyújt Kijevnek. Egy adott pillanatban, válaszként a nacionalisták felforgató és egyéb véres cselekményeire, valamint az elnyomó kijevi apparátus civilek elleni Kelet-Ukrajnai akcióira, Oroszország csapatokat küld Kelet-Ukrajnába. A Nyugat atomháborúval fenyegetőzik. Mindez sorsdöntő pillanat Putyin számára, de őt ez a fenyegetés sem állítja meg. Nagy nehézségek (és valószínűleg súlyos veszteségek) árán felszabadítják Új Oroszországot. Ezzel egy új állam jön létre, Ukrajna, vagy Novorossia néven, de az is lehetséges, hogy a Krími forgatókönyv ismétlődik meg.

5. A Dnyepertől nyugatra nem ismerik el az elszakadást, (ahogyan Milosevics idejében Jugoszlávia, majd később Szerbia sem Koszovó függetlenségét) ezzel tulajdonképpen egy második Ukrajna jön létre. A NATO azonnal támaszpontokat épít ki a nyugati területeken, megakadályozandó egy esetleges - Kijev irányába történő - orosz előrenyomulást.

6. Az új - szélsőségesen nacionalista - ukrán vezetés hamarosan válságba kerül. Összecsapások kezdődnek a különböző etnikai csoportok között (ruszinok, magyarok, lengyelek, románok, és más kisebbségek) de politikai okok is szerepet játszanak a konfliktusban. (A központi hatalom meggyengülése miatt Ukrajna elveszti területeinek felét) Az állam egyre gyengébbé válik. A hatalomvesztés egy új fázisba lép.

7. Oroszország sem áll meg ezen a ponton, sőt fokozza tevékenységét Európában, ami már az Európai Konzervatív Forradalom kulcselemének tekinthető. Európa kettészakad: egyes országok az USA mögé állnak, míg mások egyre inkább Oroszországra kezdenek figyelni. A gazdasági válság elleni küzdelem közepette az orosz álláspont egyre vonzóbbá válik számukra. Oroszország védelmébe veszi a több pólusú világ, a kontinentalizmus és az újkonzervativizmus eszméjét (lásd: a dougin féle Negyedik Politikai Elmélet)

8. Nyugat Ukrajnában (második Ukrajna) Európa párti (értsd : német párti) erők kerülnek hatalomra, enyhülni kezd az oroszellenes politika, miközben egyre távolabb kerülnek az USA-tól.

9. Európában gyengül az amerikai befolyás. Egy NATO-tól független európai haderőt állítanak fel, amelyben a francia és német erők játsszák a vezető szerepet.

10. Egy nagy Kontinentális Szövetség jön létre, Eurázsia és Európa, az Európai Unió és az Eurázsiai Unió Konföderációja. Az oroszok, ukránok és az európaiak már a barikád egyazon oldalán állnak, míg az amerikaiak a másikon. Amerika és a dollár hegemóniája, akárcsak az atlantizmus és a liberalizmus, valamint pénzügyi körök uralma véget ér. Egy új fejezet kezdődik a történelemben. A szlávok újra egyesülnek, de nem Európa ellenében, hanem - egy többpólusú világrendszer keretein belül - vele szövetségben. Lisszabontól Vlagyivosztokig.

Az "orosz tavasz" doktrinális alapjairól itt olvashat.

Orosz eredeti forrása itt
Magyar fordítás forrása

A NATO által észlelt orosz csapatok behatolása Ukrajnába - Forrás : http://www.leparisien.fr/

Oroszul :
Русская весна, конец света или глобальный хаос
(сценарии развития украинского кризиса и ситуации вокруг Крыма на ближайшую неделю)

Отвлекаясь от эмоции, попробуем дать холодный геополитический и реалистский анализ возможных вариантов последующего развития событий.
Вначале рассмотрим самый оптимистичный (для нас) сценарий (в рамках реального). Это можно рассматривать как желательный горизонт, наше самосбывающееся пророчество (self-fulfilling prophecy).

Сценарий Русская весна

1. Киев занимает выжидательную позицию, сосредотачивает войска на границе с Крымом, угрожает, но к прямым действиям не переходит. США всячески давят на Россию, замораживают счета, ведут активную информационную войну, но сами и в рамках НАТО от прямых столкновений уклоняются. Киев получает существенную поддержку от Запада, но сосредотачивается на внутренних проблемах. Границы с Россией закрыты.
Референдум проходит успешно, сбои минимальны. Подавляющее большинство за вхождение в Россию. Референдума никто не признает, кроме России. Россия ставит вопрос о ответных действиях по приему Крыма в состав России. Обе палаты оперативно ратифицируют. Крым возвращен. В него входят российские войска.
Запад негодует, на Россию оказывается мощное давление. Активизация боевиков на Северном Кавказе, волнения пятой колонны в Москве. Путин все выдерживает, его популярность среди народа достигает кульминации. Это помогает справиться с внутренними вызовами.
2. На Востоке Украины Киев приступает к жестким карательным мерам. Прямая националистическая диктатура. Отдельные попытки нападения на Крым и диверсионные акты. Русским и русскоязычным на Востоке и Юге начинают мстить за потерю Крыма. Это приводит к началу сопротивлению. Начинается второй этап украинской драмы: битва за Новороссию. Народ просыпается не сразу и не быстро. В Украине в связи с тем, что определяется как «агрессия москалей», устанавливается чрезвычайное положение. Последние следы демократии упраздняются. Выборы в мае проходят в условиях военного времени.
3. Националисты устраивают ряд терактов на территории России. В самой России ужесточается режим, начинается чистка пятой колонны.
4. В Новороссии сопротивление нарастает и постепенно переходит к фазе прямого восстания против киевских ставленников. Кровь, гражданская война. Россия развертывает массированную эффективную структуру поддержки, симметрично Западу, поддерживающему Киев. На определенном моменте, в ответ на диверсии на территории России и кровавые действия националистов и репрессивного аппарата Киева против мирных граждан Востока и Украины, Россия вводит свои войска на Восток. Запад снова угрожает ядерной войной. Еще один экзистенциальный момент для Путина. Но он уже не может остановиться. Идет трудное (возможно с большими потерями) освобождение Новороссии. Левобережная Украина отвоевана, граница по Днепру. Там создается новое Государство: например, Украина или Новороссия. Либо повторяется вариант Крыма.
5. В Правобережной Украине, не признающий сецессий (как Югославия при Милошевиче и позднее Сербия в отношении Косово), формируется по факту новое Государство – Украина-2. На ее территории немедленно размещается военная база НАТО, останавливающая саму возможность русских двинуться на Киев.
6. Новое украинское Государство, жестко националистическое, довольно быстро приходит к кризису. Внутри начинаются прямые столкновения на этнической почве (русины, венгры, поляки, румыны, другие меньшинства) и на политической почве (власть обвиняют в потери половину территорий Украины). Государство слабнет. Начинается процесс новых сецессий.
7. Россия не останавливается на достигнутом, но переносит активность в Европу, выступая как главный элемент европейской Консервативной Революции. Европа начинает раскалываться: часть стран стоят за США, но часть начинает все больше прислушиваться к России. На фоне финансового кризиса, позиции России становятся более привлекательными. Россия берет на щит многополярность, континентализм и новый консерватизм (Четвертую Политическую Теорию).
8. В Западной Украине, Украине-2, в конце концов, к власти приходит проевропейская (прогерманская) политическая сила, которая начинает смягчать антироссийскую политику и дистанцироваться от США.
9. Во всей Европе начинается процесс деамериканизации, создается автономная система Еврокорпс, независимых от НАТО на базе ВС Германии и Франции.
10. Создается новая велико-континентальная Ассоциация, как конфедерация Европы и Евразии, Европейского Союза и Евразийского Союза. Русские, украинцы и европейцы оказываются по одну сторону баррикад, американцы – по другую. Американская гегемония и господство доллара, а также доминация атлантизма, либерализма и финансовой олигархии завершается. Начинается новая страница мировой истории. Славяне вновь соединяются не против Европы, но вместе с Европой в рамках многополярного полицентричного мира. От Лиссабона до Владивостока.

Сценарий мировая война

1. США находится в таком чудовищном экономическом и политическом положении, что трезво осознает, что ситуацию спасет только Мировой Война. В этом случае, США постараются вести ее чужими руками, но все-таки вести.
2. В Крым в ближайшие дни подтягиваются ВС Украины, Киеву Вашингтон обещает поддержку НАТО и оказывает ее. В Черное море входят корабли 6-го флота ВМФ США из Средиземного моря. Перед лицом прямого военного давления Путин теряет решимость. Начинает делать шаги назад: не спешит с включением Крыма, предпринимает попытки начать переговоры с Киевом. Видя, что ядерный шантаж действует, американцы и украинцы переходят к захвату Крыма. В Крыму гражданская война в Югославском формате с активным участием сил НАТО (в первую очередь, поддержка с воздуха, бомбежки и т.д.)
3. Путин понимает, что обратного пути нет, и включается в войну полностью. Россия начинает оказывать отчаянное сопротивление в Крыму (оборона Севастополя-2). Российские войска с боями прорываются на Восток Украины и идут к Киеву.
4. Силы НАТО начинают бомбардировки российских территорий. Грузия вступает в войну и атакует с Юга. Китай возмущается, но напрямую в войну не ввязывается.
5. Поняв, что мы оказались в безысходной ситуации, Путин заявляет о готовности применить ядерное оружие. Украина уже не имеет никакого значения, значительная часть ее населения вообще уничтожена в битве ядерных держав. О том, что было причиной Третьей Мировой все забывают.
6. Мир застывает над бездной.
7. Дальше прогноз обрывается в силу понятных причин.

Сценарий мировой Майдан

1. На этой неделе давление Запада на Москву достигает кульминации. Стянутые украинские войска готовятся вторгнуться в Крым. Счета политической элиты России на Западе арестованы. Путин признан «диктатором». Паника начинается в верхах России. Либеральная агентура на высших этажах власти переходит к открытому саботажу. Все давят на Путина извне и изнутри, приводя тысячи аргументов, чтобы он не аннексировал Крым и начал переговоры с Киевом. Американские корабли в Черном Море. (Однако, США, на самом деле, не готовы к Третьей Мировой и все это только блеф). На Путина совершается покушение (неудачное).
2. Путин опускает руки. Дает обратный ход. На первый план выходит Медведев, устанавливающий отношения с Киевом.
3. Референдум остается подвешенным или вообще сорванным. Внутри Крыма начинаются волнения. Поднимается пятая колонна, отдельные территории и военные объекты присягают Киеву.
4. В это время все заложенные с 90-х годов проамериканские либеральные сети, включая террористов на Северном Кавказе, либеральную интеллигенцию столицы (Болотные) и управляемых из Вашингтона атланто-фашисты, а также часть мобилизованной украинской диаспоры переходят в фазу активизации. Начинается рост протестного движения. Патриоты разочарованы слабостью Путина, оппозиция этим пользуется и нагнетает обстановку, виня Путина в кризисе. Экономические санкции против России ухудшают положение дел. Начинаются перебои с зарплатами, взлетает инфляция. Информационная война достигает пика. Учащаются столкновения на этнической почве, которые искусственно раздуваются. Занимается междуособной войной Северный Кавказ.
5. Власть Путина начинает слабеть. Его окружение один за одним либо исчезает, либо переходит в оппозицию. Иностранные счета и эгоизм превращают «партию власти» в «партию регионов».
6. Наступает коллапс режима – в духе Горбачева. Хаос и гражданская война перекидывается на Россию.
7. Рикошетом все это сказывается на Европе. На фоне успехов украинских атланто-фашистов (шовинизм + ориентация на США как у «Правого Сектора» Яроша), начинается подъем европейских ультраправых группировок. На фоне растущей иммиграции и ультралиберализма европейских режимов атланто-фашизм в альянсе с анархизмом и революционным левачеством (а также либертарианством) становится силой, аналогичной салафитам и ваххабитам в исламском мире. Начинается европейский Майдан. Опыт некоторых практически неконтролируемых властью районов Афин переносится на другие европейские страны.
8. Мировой порядок рушится. Наступает хаос.
9. США продлевают свою гегемонию, так как на фоне глобального коллапса и во многом за счет его им удается списать на чрезвычайные обстоятельства все остальные проблемы и противоречия.
10. Старый мир, в котором мы живем еще сегодня, уступает новому, в котором не будет таких стран как Украина или Россия, и скорее всего, как Германия, Франция, Италия, Грузия, Турция, Греция, Венгрия, Румыния и т.д. Начнется глобальный Майдан с неопределенным исходом.

Реализм

Очевидно, что мы набросали только самые общие и грубые силовые линии вероятного будущего. Сами они альтернативны, и в каждом пункте могут быть раздвоения, осцилляции, отклонения или неожиданные повороты. В этом анализе нет ни предвидения, ни пророчества. Это, скорее, дедукция, просто продолжающая силовые линии того, что происходит сейчас с учетом того, что привело к такому актуальному состоянию. Если мы видим, что какое-то тело (вещь, существо) довольно долго движется скажем по прямой, мы можем прогнозировать, что оно и дальше будет так двигаться. А если по кругу, то и дальше продолжит кружиться. Это совсем не обязательно, история открыта. Но ее силовые линии более или менее постоянны и устойчивы, как колея.
Важно заметить: что в эпохи кризиса само содержания реализма становится иным. Если в мирное и предсказуемое время, катастрофа всегда мыслится как нечто исключительно, и следовательно, маловероятно, не реалистичное, то когда катастрофа разразилась, то самым нереалистичным сценарием является, наоборот, что мол все само как-нибудь постепенно устроится и главное – не поддаваться панике. Панике поддаваться не стоит, это верно. Это самое надежное и разумное пожелание барану, приведенному на скотобойню. Но не баранам, совершенно очевидно, стоит задуматься: ситуация сейчас критическая, и что-то из описанного выше, непременно реализуется – до какой степени, в какой форме, с какой быстротой? Это мы сказать не беремся. А дальше – каждый выбирает свой окоп, свою «партию», и активно или пассивно, в качестве субъекта или в качестве объекта участвует в мировой истории, вновь пронзительно и страшно давшей о себе знать.

Das Interview ist nicht nur eine Aneinanderreihung von Fragen, sondern ein komplexer Vorgang, der gute Vorbereitung und journalistisches Know-how voraussetzt. Praktische Übungen vor laufender Kamera oder im Tonstudio boten den Stipendiaten vom 14. bis 16. November 2014 in Kloster Banz die Möglichkeit, mit erfahrenen Interviewpartnern ihr erlerntes Wissen umzusetzen.

Die Beratungen der Vereinten Nationen (VN) über eine Post-2015-Agenda sind in vollem Gange. Aufgabe der Unter-händler ist es, Ziele und Indikatoren zu formulieren. Doch gleichzeitig stellt sich die grundsätzliche Frage: Wie wird die Umsetzung der nachhaltigen Entwicklungsziele (SDGs) überwacht und überprüft?
Dafür ist ein Post-2015-Überprüfungsmechanismus notwendig. Dieser Mechanismus soll sicherstellen, dass Akteure Verantwortung übernehmen, aus ihren Bemühungen lernen und so handeln, dass die SDGs transparent umgesetzt werden. Die Debatte um einen solchen Mechanismus hat gerade erst begonnen.

Bisher haben VN-Mitgliedstaaten erst wenige allgemeine Elemente eines Überprüfungsmechanismus vereinbart. Wich¬tig dabei: Er wird freiwillig, unverbindlich und von Staaten gesteuert sein. Das wirft die Frage auf, wie sich Regierungen und andere Akteure zur Teilnahme motivieren lassen. Der stärkste Anreiz ist wohl der eigene Ruf: Staaten können ihr SDG-Profil schärfen und „Best Practices“ demonstrieren. Auch finanzielle Förderung, Unterstützung beim Capacity Development und Technologietransfer könnten Anreize sein, besonders für die am wenigsten entwickelten Länder.
Allerdings müssen Anreize durch Eigenverantwortung auf nationaler Ebene ergänzt werden. Der Mechanismus sollte in einem integrativen Bottom-up-Ansatz wurzeln, in dem jede Regierung ihr Ambitionsniveau selbst festlegt. Ferner sollten Regierungen ihre nationalen Anstrengungen mit SDG-Debatten auf regionaler und internationaler Ebene in einem Mehrebenen-Ansatz verknüpfen können.
Derzeit befasst sich eine lose Ansammlung internationaler Gremien mit Teilaspekten der vorgeschlagenen SDGs. Für jedes der 17 Ziele gibt es eine Unzahl von Institutionen, im VN-System sowie außerhalb davon. Alle behaupten von sich, globale Koordinationsfunktionen zu erfüllen, aber viele arbeiten bloß parallel. Wenn diese Inkohärenz bestehen bleibt, wird aus dem Überprüfungsmechanismus eine unkoordinierte Sammlung isolierter Bemühungen. Auf einem solchen Flickenteppich wird die Umsetzung einer ehrgeizigen Agenda sehr schwer werden.
Vor diesem Hintergrund bietet die Post-2015-Debatte eine einmalige Gelegenheit, einen Überprüfungsmechanismus zu schaffen, der Akteure institutionenübergreifend einbindet. Er würde Doppelungen verhindern und Synergien fördern. Seine größte Stärke aber bestünde darin, Hauptakteure in wenigen fokussierten Diskussionen zusammenzubringen, die wirksamer und legitimer wären als die momentan eher fragmentierte internationale Zusammenarbeit.
Ein kohärenter Mechanismus sähe ein im Vergleich zu den Millenniumsentwicklungszielen (MDGs) verbessertes Monitoring und Berichtswesen und damit eine verstärkte Überprüfung vor. Er sollte drei Komponenten haben: Hauptakteure (Regierungen, VN-System, andere Akteure), Verknüpfungen (inner- und außerhalb von VN-Strukturen) und Ambition (in Bezug auf Design und Verpflichtungen).
Die internationale Staatengemeinschaft sollte nicht länger zögern, einen Überprüfungsmechanismus zu diskutieren. Nur so bekommt die Post-2015-Agenda von Anfang an ein solides Fundament.

This article originally appeared in the World Economic Forum Blog.

 

The latest scientific advances will soon enable us to take charge of evolution itself. Synthetic biology is a new form of engineering that involves the creation of complex, new biological systems. It is the result of the confluence of knowledge in life sciences, engineering, and bio-informatics, and the most promising innovations in this new field – genetic design, protein manufacture and natural product synthesis – could have a revolutionary impact on our lives, particularly with regards to the production of energy and medicine. It brings with it gigantic opportunities and risks.

Early innovations may include personalized, genome-specific medications for the treatment of cancer and degenerative diseases such as Parkinson’s and Alzheimer’s, and pro-environmental bacteria designed to counter the effects of pollution; picture a microbe that ‘eats’ the toxicants in a contaminated body of water. As an alternative to existing, limited energy sources, we could also engineer the mass production of cellulosic ethanol – a renewable plant-based biofuel that produces very low carbon emissions.

On the other hand, synthetic biology could also prove to be extremely hazardous. Even among enlightened citizens and scientists, there’s a great deal of concern surrounding the field – and rightly so. These innovations have tremendous possibilities for good, but they could be devastating without proper regulation. Certain DNA products have huge capacity for virulence or pathogenicity: Mad Cow Disease is no more than a prion – a tiny little protein, smaller than a virus – but its effects are potentially devastating.

These new DNA products are quite consequential in terms of health and global security, but it wouldn’t require much for a rogue state or scientist to duplicate the technologies involved. The core knowledge isn’t difficult to acquire, and if an entity with an understanding beyond amateurish were intent on using or misusing it, they wouldn’t find it hard to do so. Even among engineers with positive intentions, working with nanomaterials is extremely risky: if you create tiny particles without the necessary oversight, sometimes the results are small enough to integrate into normal DNA sequences when they come into contact with them, producing unforeseen mutations.

In addition to these security threats, the rise of synthetic biology poses a series of ethical considerations. On a philosophical level, I believe that man is an emotional, amoral egoist. Our moral compass is steered by the frameworks in which we find ourselves, and we are governed primarily by self-interest and emotional motivations. These motivations, combined with biological innovations are now leading us towards personal enhancements, both physical and cognitive.

The cognitive enhancements are far more problematic, not least because the mind defines who we are. Within a decade or so we will have the ability to enhance our mental dexterity, not only in terms of mental ability, but also our emotionality (or lack thereof). While we might like to pretend otherwise, emotions are physical, cellular and subcellular neurochemical events; once we understand this better – we know quite a bit already – we should be able to influence mood.

The very concept of biological and cognitive enhancements poses significant questions. Who will be enhanced, and will this create a dangerous societal divide between the enhanced and the non-enhanced? With the chronic gap between rich and poor citizens now the top trend in this year’s  Outlook , could synthetic biology result in even more dangerous inequalities both within and across societies? Do parents have the ethical and legal right to design their babies the way they want to, or should there be bio-ethical oversight approval mechanisms? These are serious concerns, and they operate at the state level in addition to affecting individuals.

The protective response required is not easy, but necessary. We must aim at creating oversight mechanisms that mitigate risks without stifling innovation. Because of the diverse national and commercial interests involved, oversight can only be provided by a powerful multistakeholder organization – one that can hold states to account, as well as non-state actors, from biotechnology companies to individual scientists.

Above all, we should remember that human nature is an uncertain variable. The idea that we have innate morality competes with the brutality, inequality, and everything else that fills the history of our species. We must never be complacent about the virtues of human nature – thus the need for very stringent governance paradigms for these extremely powerful new tools.

The Outlook on the Global Agenda 2015 report  is now live.

Author: Nayef al-Rodhan is an Honorary Fellow of St. Antony’s College at Oxford University and Senior Fellow and Centre Director of the Centre for the Geopolitics of Globalisation and Transnational Security at the Geneva Centre for Security Policy.

 

 

>> Back to GCSP Staff Publications

Intézetünk függetlenségét megőrizve az utóbbi időben meglepődéssel tapasztalja a magyarországi külügyi és külügyi elemzői apparátus teljes átalakítását, mely számos nagytudású és évtizedes tapasztalatokkal rendelkező diplomata vagy elemző háttérbe szorulását is eredményezte. Csak reménykedhetünk, hogy az új apparátus hasonló nyelvismeretekkel, diplomákkal és főleg azzal az évtizedes tapasztalati és kapcsolati tőkével is rendelkezik, mely egy ország diplomáciájának alakításához alapvető fontosságú.

Az Europa Varietas Intézet projektjei révén számos külföldi, valamint európai uniós kül- és biztonságpolitikával foglalkozó intézmények, szakfolyóiratok (stb.) számára egyaránt készít elemzéseket. Magyarországon a mindig aktuális kormány szinezetétől függetlenül szintén számos minisztériummal dolgozunk, dolgoztunk együtt. Ugyanakkor ki kell jelentenünk a külügyek szempontjából jelentősen csökkent az utóbbi években a magas szintű elemzői anyagok iránti érdeklődés. A Magyar Külügyi Intézet megszünésével pedig lényegében végképp megszűnt az az intézmény, mely által jórészt ezen anyagok becsatornázódhattak.

A teljesség igénye nélkül szeretnénk felsorolni pár példát, melyben intézetünk sikeres prognózisokat adott ki
Hamarosan linkeljük a vonatkozó anyagokat

- A KDK-ban az ARTEMIS-hoz hasonló missziók gyakorlati eredménye csekély, permanens misszió kell, meg kell erősíteni az ENSZ misszió mandátumát (2003-2006). Releváns, közös uniós Afrika stratégia kell. > Megerősített ENSZ misszió MONUC>MONUSCO, segítségével az M23 lázadók legyőzése. Az EU "stabilizál" továbbra is melyből a legnagyobb hasznot Kína húzza. Továbbra sincs releváns Afrika-stratégiája az EU-nak. (2013-2014)

- A darfúri helyzet megoldását csak a Csáddal és a KAK-el közös csomagban lehet megoldani (2006) > Elindult az EUFOR Csád/RCA misszió 2008-ban, bár ahogy megjósoltuk nem a konfliktus megoldása, csak tüneti kezelése céljából.

- Sarkozy elnök fölényes győzelmet fog aratni (2006 nov) > Sarkozy győz az elnökválasztásokon (2007)

- A Nabucco projekt nem biztosítja megnyugtatóan a magyarországi ellátást a Déli Áramlat hamarabb elkészülhet, de az oroszkat mindkét projekt esetében nehéz lesz kikerülni, mert Németországtól Algériáig felvásárolják a vezetékszakaszokat. Felül kell vizsgálni az orosz kapcsolatokat és felgyorsítani a tározóink kiépítését (2007) > A Nabucco projekt tetszhalott állapotban van, az ukrán válságok miatt a magyar ellátás kockázatos, de megépültek a tározók, a Déli Áramlat projektben is úgy tűnik részt vesz az ország. (2014)

- Már rövid távon nagyon visszaüthet, hogy nincs az EU-nak külön közös Ukrajna stratégiája a földrajzi Európa legnagyobb államára nézve, sürgősen ki kellene dolgozni (2007). > Orosz-ukrán konfliktus (2014), melyet az USA és Oroszország "menedzsel" az EU ismét csak statiszta.

- Az orosz beavatkozást Grúziában a Krím kisajátítása fogja követni, ha a NATO továbbra is Ukrajnában szeretne terjeszkedni, az oroszok csak a megfelelő alkalomra várnak a beavatkozáshoz. A konfliktusra fel kell készülni a kárpátaljai magyarok vonatkozásában. (2008) > Orosz-ukrán konfliktus, a Krím visszacsatolása Oroszországhoz (2014)

- Az EUSSR Guinea Bissau missziót sürgősen át kéne gondolni, mert jelen formájában az SSR szimplán az elnök politikai ellenfeleinek lefegyverzésére szolgál, mely megkönnyíti az elnöki milíciák számára a leszámolást az ellenfelekkel, s mindezt az EU legitimációjával. Az SSR elsietett a DDR nem végrehajtott (2009) > Az EUSSR misszió gyakorlatilag megbukik 2010 szeptemberében (nem hosszabbítják meg) és tényleges eredmény nélkül távozik az országból. (2010)

- Magyarországnak a PSC/COPS-ban fokozottabb figyelemmel kellene kísérnie az afrikai ügyeket (és ahogyan a szlovénok kezelik a kérdést), mert könnyen lehet, hogy afrikai konfliktusok ügyében is közvetítenie kell majd az Európai Unió Tanácsa 2011-es magyar elnökségének. > Líbiai konfliktus, a magyar nagykövetség marad csak Tripoliban, és sikeresen képviseli az EU-t.

- A líbiai krízis törzsi-területi alapú, az európai beavatkozás a "líbiai nép mellett" ellenjavalt, a nyugat-európai olajárak tartós emelkedéséhez vezethet, a líbiai olajinfrastruktúra évtizedekre leépülhet, megindul az ország szétszakadása, állandósul a belső zűrzavar, az Al-Kaida megerősödik, a térség államait destabilizálni fogja (2011) > Líbiai szecessziós mozgalmak, az AQMI megerősödése, a tuaregek felerősödése, szecessziós mozgalmak Maliban és Nigerben.

- Az ENSZ (OCHA) nem fogja jó szemmel nézni, hogy az EU humanitárius misszió álcája alatt próbál konkrét katonai segítséget nyújtani a líbiai felkelőknek, a tervezett misszió elbukhat (2011). > Az EUFOR Líbia missziót nem sikerül elindítania az EU-nak (2011)

- Sólyom László államelnök kitiltási ügye kapcsán a magyar diplomácia hibásan fordul nem megfelelő fórumhoz, az Európai Bírósághoz. A magyar keresettel nem érhetünk el pozitív eredményt és vissza kéne vonni (2011 nov.) > A magyar kereset megbukott, az EB állásfoglalása több mint 90%-ban a mi véleményünket tükrözte. (2012 március)

- Inkább Sarkozy elnök fogja elveszíteni, mint François Hollande fogja (igen szoros eredménnyel) megnyerni a francia elnökválasztást, a %-os arányok szorosak lesznek és az utolsó pillanatig bizonytalanok lehetnek (2011 nov.-dec.). François Fillon indításával (mely csak elvi lehetőség) az UMP akár újrázhatna is. > A szocialista elnök győzelme 2012-ben, majd népszerűsége gyorsan megdönti Sarkozy elnök negatív rekordjait is.

- A Front National erősödik és az élen fog végezni a regionális és az EP választásokon (2012-2013). Az UMP regionális győzelme csalóka, győzelmét csak annak köszönheti, hogy a PS százalékosan dupla annyi szavazót vesztett (10%), az igazi nyertes a FN még okozhat meglepetést. > Az FN megnyerte az EP választásokat (2014)

- ...
- Arab tavasz destabilizációs hatásai
- Szír helyzet megrekedése az orosz-amerikai nagyhatalmi érdekek miatt (Hidegháború 2.0, "második felvonás")
(folytatjuk)

Dr. Türke András István Ph.D
az Europa Varietas Intézet igazgatója

Das 32. Medienseminar in Kooperation des Cartellverbandes der katholischen deutschen Studentenverbindungen (CV) mit der Hanns-Seidel-Stiftung beschäftigte sich vom 7. bis 9. November 2014 in Kloster Banz mit Qualitätsanforderungen an den Journalismus. Diskutiert wurden die Rolle und Aufgabe der Medien am Beispiel zweier Medienkampagnen in jüngster Vergangenheit.

Die Ebola-Pandemie ist eine Krise globalen Ausmaßes und Anlass zu weltweiter Sorge. Räumlich konzentriert, verlangt sie lokale Maßnahmen mit globaler Reichweite. Ihr voraussichtlicher Verlauf ist Thema wechselnder Prognosen, widersprüchlicher Nachrichten, gefährdeter Maßnahmen und zunehmend auch großer Ängste. Ebola ist eine Gesundheitskrise mit gravierenden Folgen für die Wirtschaft sowie eine Bedrohung für Frieden und Sicherheit in der Region, aber auch darüber hinaus.
Eine Erfolg versprechende Reaktion auf die Ebola-Pandemie muss auf zwei Ebenen ansetzen:

• Die aktuelle Krise muss unter Kontrolle gebracht werden. Wir schlagen eine Reihe kurzfristiger Maßnahmen vor, die vor allem gekennzeichnet sein sollten durch eine bessere Koordinierung innerhalb der Staatengemeinschaft. Sie dienen dem Aufbau allgemein akzeptierter Führungsstrukturen für die globale Gesundheit: im System der Vereinten Nationen (UN) verankert und von wichtigen globalen Akteuren wie den USA und der EU unterstützt.

• Dieser Pandemie-Ausbruch sollte so bewältigt werden, dass zukünftige verhindert werden können. Dazu müssen internationale Akteure die herrschenden strukturellen Defizite bearbeiten. Entsprechende Maßnahmen müssen drei Aspekte berücksichtigen: Erstens ist die Ebola-Pandemie eine globale Krise. Neben den Folgen einer Infektion für den einzelnen, kann sie schnell eine Panik auslösen, die medizinische, soziale, wirtschaftliche und politische Kosten unkalkulierbar macht. Zweitens ist Ebola nicht nur für die betroffenen Menschen, sondern  auch für die betroffene Region eine Krise, die Gesundheit, Wirtschaft und Sicherheit bedroht (u. a. wo Menschen abseits der Ebola-Zentren medizinische Hilfe suchen). Drittens stellt die Infektion eine Gesundheits-, Wirtschafts- und Sicherheitskrise für Westafrika und darüber hinaus dar: Ihre Ausbreitung bedroht die zerbrechlichen Erfolge der Post-Konflikt-Gesellschaften von Guinea, Liberia und Sierra Leone. Darüber hinaus kennzeichnen den Großraum Westafrika und die Sahelzone fragile gesellschaftliche Strukturen. Angesichts von Quarantäne, Angst und einbrechendem Handel kämpft die Bevölkerung um ihre Existenz; sozioökonomische und politische Spannungen können unter diesen Bedingungen rasch zunehmen.

Ebola verdeutlicht Schwächen der internationalen Zusammenarbeit. Für die Herausforderung einer engagierten, koordinierten Reaktion ist Folgendes wichtig:

• Der Ebola-Ausbruch auf dicht besiedeltem Stadtgebiet zeigt, dass funktionsfähige lokale, nationale und globale Gesundheitssysteme überlebenswichtig sind. Zoonosen sind leicht übertragbar und werden auch zunehmend die Menschheit betreffen. Wir müssen vor allem präventiv agieren, und damit auch lernen, erste Anzeichen zu erkennen und zu reagieren. 
• Das macht deutlich, dass schwache lokale Systeme, gerade in Postkonfliktregionen, nicht nur eine lokales Risiko, sondern eine globale Bedrohung sein können.
• Das aktuelle Krisenmanagement der Staatengemeinschaft ist weder wirksam noch ausreichend. Ein Haupt-grund ist die chronische Unterfinanzierung von Kernaufgaben großer internationaler Institutionen. 
• Die Staatengemeinschaft sollte ihre Möglichkeiten systematischer nutzen, die Leistungsfähigkeit des (globalen) Gesundheitssektors zu steigern.