Diplomacy & Defense Think Tank News

The 30th edition of this eight month international training course in security policy is designed to increase the knowledge and skills of high-performing professionals, who seek to enhance their career and engage in leadership positions in solving the world’s most pressing security challenges. Participants can also opt to take part in the concurrent  Master of Advanced Studies in International and European Security , jointly run with the Global Studies Institute of the University of Geneva.

Myanmar is currently undergoing rapid changes to its political and economic systems .The three-week training course brings together 20-25 selected persons from Myanmar’s administration, parliament, political parties and civil society organisations, to explore key issues in democratization and international relations. It promotes a vision of strong democratic institutions and support for the rule of law and human rights.

What does the interdisciplinary nature of political advising mean to you? Political advisors are instrumental actors in the decision-making processes of peace and security efforts. Their effectiveness is of fundamental importance both on the ground and at an international level. Their duties require them to synthesize information rapidly, to develop a comprehensive understanding of the context and key issues at hand, and to convey their understanding and analysis to their institutions at varying levels while building and nurturing meaningful relationships.

This course builds the political advisors’ skill sets and networks needed to carry out their work more efficiently and effectively.

The Annual Middle East and North Africa training course on new issues in security policy provides training and fosters capacity-building in nontraditional security challenges. The course addresses the important transition underway in Middle East and North Africa countries and the impact on the security challenges in the region.

17/12/2014
Carmen González Enríquez y José Pablo Martínez Romera
El objetivo del análisis del Sistema de Indicadores de la Distancia entre Imagen y Realidad (SIDIR) es identificar los aspectos positivos de la realidad española, que son insuficientemente conocidos por la opinión pública internacional. Tras la realización en 2014 del primer informe, el Observatorio de la Imagen de España (OIE) ha elaborado esta segunda edición con algunos cambios metodológicos.

Die Notwendigkeit einer besseren Koordinierung der Entwicklungszusammenarbeit (EZ) der Europäischen Union (EU) wird von den meisten Akteuren aus Wissenschaft und Praxis nicht in Frage gestellt. Sie ergibt sich aus der Frag­mentierung und Proliferation der öffentlichen EZ, die in jüngster Zeit trotz der Rufe nach einer stärkeren Harmo­nisierung und Arbeitsteilung deutlich zugenommen hat. In den vergangenen zehn Jahren hat die EU eine Reihe guter technischer Lösungen zur Überwindung der Frag­mentierung entwickelt. Die größten Herausforderungen der unge­nügenden Koordinierung sind allerdings nicht technischer Art, sondern stehen im Zusammenhang mit einem klaren poli­tischen Bekenntnis und der Formulierung einer Marsch­route für weitere Verbesserungen.

Bei den bestehenden Verpflichtungen der EU zur Koordinierung der EZ und der aktuellen Mechanismen ist kein einheitliches Kosten-/Nutzen-Bild erkennbar. Die Bemühun­gen der EU im Zusammenhang mit der internationalen Debatte über die Wirksamkeit und insbesondere die Aspekte der Koordinierung der EZ gehen nicht immer mit Verbes­serungen auf der nationalen Ebene einzelner Mitgliedstaaten einher. Bereits bestehende Koordinierungsbemühungen für die drei Hauptbereiche (Politik, Programmplanung und Umsetzung) müssen auf den Prüfstand gestellt werden, um die europäische Entwicklungspolitik auf die Herausforderun­gen abzustimmen. Das erfordert eine Überprüfung von Instrumenten wie Arbeitsteilung, gemeinsame Planung und programmbasierte Ansätze.

Einsparungen und sonstige Vorteile einer verbesserten oder verstärkten Koordinierung der europäischen EZ müssen sowohl qualitativ als auch quantitativ bewertet werden. Insgesamt gibt es drei zentrale Erklärungen für die EU- Koordinierungsdefizite:

1. Es besteht kein Konsens darüber, welches das richtige Maß für die Koordinierung sein sollte.
2. Die politische Ökonomie der Geberkoordinierung ist komplex; es gibt starke Anreize, die einer verstärkten Koordinierung entgegenwirken (z. B. das Interesse von Mitgliedstaaten an "Sichtbarkeit").
3. Die politische Ökonomie der Partnerländer hinsichtlich des Umgangs mit Gebern ist ebenfalls komplex und begünstigt nicht immer eine verstärkte Koordinierung (Frag­mentierung von Gebern als Strategie zur Risikostreuung, z. B. in Fällen politischer Konditio­nalität).

Geringere Transaktionskosten gehören zu den potenziellen Vorteilen der Koordinierung, die einfach zu erzielen und sichtbar sind. Darüber hinaus kann die Koordinierung der EZ auf EU-Ebene größere entwicklungspolitische Wirkungen entfalten. Die Quantifizierung aller mögli­chen Vorteile ist allerdings schwierig, weil es nahezu un­möglich ist, den "Wendepunkt" zu identifizieren, an dem der Nutzen die Kosten überwiegt, und weil qualitative Vorteile schwer zu beziffern sind.

Es lassen sich verschiedene Szenarien für die Gestaltung der künf­tigen EU-Entwicklungspolitik identifizieren. Für die EZ der EU wäre ein voll integrierter Ansatz zumindest theoretisch der beste Weg zur Überwindung der Frag­mentierung und der damit verbundenen Kosten. Allerdings ist nicht zu erwarten, dass die Mitgliedstaaten das tatsächlich anstreben und umsetzen wollen.

With the wrapping up of the United Nations' Open Working Group (OWG) on Sustainable Development Goals (SDGs) at the end of July 2014, the international process towards the adoption of universal sustainable development goals has entered its decisive phase. Established in the wake of the 2012 "Rio+20" summit on sustainable development, the OWG has arguably fulfilled its task by tabling a substantive proposal that represents "an integrated indivisible set of global priorities for sustainable development" with "aspi¬rational global targets." Crucially, the OWG's proposal re¬flects the global level of ambition as well as attention to national circumstances.
It is now up to UN Secretary-General Ban Ki-Moon and, ultimately, the UN General Assembly (UNGA) to follow up on the OWG proposal and to foster consensus at the global level. Concomitantly, the SDGs also need to be anchored within an institutional system that facilitates progressive implementation and ensures accountability. The OWG has come a long way in paving the ground, but deliberations will continue before the UN General Assembly eventually adopts a consolidated set of SDGs in 2015. This defines the political space to promote improvements as the international community strives for a set of goals that is pragmatic enough to ensure broad ownership across the North-South divide and ambitious enough to actually make a difference vis-à-vis business as usual. Four issues deserve particular attention from policymakers and negotiators:

1. Negotiators should not let themselves be diverted by the quest for a smaller number of goals. The total number of SDGs is of little concern for each SDG to deliver on its promises. The substance and the feasibility of individual targets matters, not the memorability of the set of goals as such.
2. A consolidated set of SDGs should further emphasise the potential of integrated approaches wherever this is reasonable, for example with regard to targets relating to water, food security and energy provision. The goals tabled by the OWG could do better to overcome the silo approach that has characterised the Millennium Development Goals (MDGs).
3. The goals need to be ambitious both in terms of substantive targets and in terms of sharing the burdens of implementation in the envisaged 'global partnership'. Now is the time to specify who is expected to be doing what, by when, and with which means.
4. The goals are supposed to be universal and hence need to be relevant and fair for developed countries and developing countries, as well as within all countries. The notion of 'leaving no one behind' should be reflected more consistently across the eventual set of goals.

This briefing paper elaborates on these priorities as it critically appraises the outcome of the OWG with a view to forthcoming sessions of the UN General Assembly. It also identifies challenges for implementation, notably regard¬ing the responsibilities of Germany and the European Union. It concludes that all countries will be well advised to devise national road maps that facilitate the incorporation of the SDGs into domestic policy. These should be fashioned in a manner that is in itself aspiring and flexible enough to allow for progressive adjustment as the global partnership for sustainable development evolves beyond 2015.

Im vergangenen Jahrzehnt ist die Wasserkraft auf die globale Agenda zurückgekehrt, nachdem sie aufgrund der heftigen Kritik an ihren sozialen und ökologischen Wirkungen kaum noch eine Rolle spielte.
Die Befürworter von Wasserkraft argumentieren, sie sei ‚sauber‘ und ‚grün‘ und könne deshalb eine kohlenstoffarme Entwicklung unterstützen. Der Kampf gegen den Klimawandel erfordere eine Stromerzeugung aus Quellen mit niedrigen Treibhausgasemissionen (THG), und weil Wasserkraft ein geringer Emittent ist, hat sie das Potential, zum Schutz eines globalen öffentlichen Gutes beizutragen: des globalen Klimas. Zugleich fördere sie Wirtschaftswachstum und soziale Entwicklung. Dieses Potential hat die Wasserkraft wieder in den Mittelpunkt des Interesses gerückt.
Trotz der positiven Rolle, die Wasserkraft beim globalen Klimawandel spielen kann, bleibt das Dilemma bestehen: Ist Wasserkraft wünschenswert, weil sie kohlenstoffarme Energie liefern kann, oder nicht wünschenswert, weil sie lokal problematische ökologische und soziale Auswirkungen hat? Die Antwort ist nicht einfach, denn es müssen schwierige Abwägungen vorgenommen werden.
Zweifellos ist die globale Erwärmung eine der größten Bedrohungen dieses Jahrhunderts. Dennoch bleiben die lokalen sozialen und ökologischen Auswirkungen von Wasserkraftanlagen bestehen, und die positivere Sicht auf Wasserkraft läuft Gefahr, die negativen Wirkungen – auf Menschen und auf Ressourcen – zu übersehen. Diese Wirkungen sollten ob der Vorteile kohlenstoffarmen Wachstums nicht leichtfertig hintangestellt werden. Die neuerliche Aufmerksamkeit für Wasserkraft bietet auch eine entscheidende Möglichkeit, nämlich sozial und ökologisch verträglichere Projekte / Anlagen zu entwickeln. Damit die positive Rolle der Wasserkraft bei der Bereitstellung von erschwinglichen, flexiblen erneuerbaren Energien zum Zuge kommt, sollte es das übergeordnete Ziel sein, die Optionen mit den geringsten negativen sozialen und ökologischen Auswirkungen zu wählen. Nationale Behörden sollten dabei unterstützt werden, zu gut begründeten und ausgewogenen Entscheidungen zwischen globalen und lokalen Nutzen und Kosten zu kommen
Ob es einem gefällt oder nicht, eine Energiewende ist ohne Wasserkraft nicht denkbar, und sie wird in vielen Ländern eine Rolle bei der Eindämmung des Klimawandels spielen. Wir sollten das Momentum nutzen und einen nachhaltigen Weg einschlagen.

Western donors attempting to promote democracy across the globe face a dilemma. Democracy is a highly valued policy goal, but they are fearful that the path to democ¬racy will undermine another highly valued goal – political stability – and potentially cause widespread violence in the recipient countries or beyond. We ask whether these fears have empirical support and how donors can balance the potentially conflicting objectives of democratisation and stability when intervening in governance matters.
Recent research at the German Development Institute shows that fears about the destabilising effects of democratisation do indeed have some empirical support (Leininger et al 2012; Ziaja 2013). But these fears deflect attention from the bigger problem of “getting stuck in the middle”. Hybrid regimes that exhibit authoritarian traits under a façade of formal democratic institutions constitute, in the long run, a larger security risk than attempts to make these countries more democratic. Hybrid regimes also hamper economic development, thus constituting an additional, indirect, risk of violent conflict.
The promotion of democracy is hence a laudable effort, but it may itself carry risks. A recent DIE study of 47 African countries suggests that support for democracy increases popular mobilisation in the short run, leading to increased demonstrations and riots. However, the same study produced no evidence that democracy support is likely to spark civil wars. Increased mobilisation is thus rather a sign of aid effectiveness than a reason to worry.
Yet, to be effective in the long run and to help steer popular demands into peaceful channels, democracy support must assist domestic actors in building institutions that fit the needs of their society. In the past, the potentially de¬stabilising consequences of popular participation have seduced would-be engineers of social change into re¬stricting competition in young democracies. This is a bad idea, as our recent research shows: narrow, elite pacts have, on average, led to worse political outcomes than open competition.
The best contribution that donors can make from the out¬side is to enable marginalised groups to participate in crea¬ting the institutional setup. This is best achieved when many donors promote democracy simultaneously. Only then can they avoid the “blueprint trap”, which snaps shut when donors try to impose – advertently or inadvertently – an institutional setup on the partner country that does not fit its society’s needs. Diversity on the donor side increases the chances of finding a context-adequate institutional design.
These findings suggest that an overly cautious sequencing approach to democracy promotion – stability first, only then democracy – has little empirical support. Most countries in the world embarked on a (formally) democratic path more than two decades ago. A gradualist approach that builds institutions while at the same time encouraging mobilisation is thus the more viable approach.
Recommendations in brief:

•     Promote democracy now
•     Keep democracy aid diverse
•     Encourage endogenous, inclusive polity design
•     Enforce conditionality on conflict resolution mechanisms in institutional design
•     Balance trade-offs of democratic transitions.

Entern oder Kentern? Das war die Frage für die Stipendiaten auf dem diesjährigen Fachforum Medien vom 1. bis 3. September 2014 zum Thema „Journalismus zwischen den Wogen der Datenflut“. In Hamburg betraten sie das virtuelle Piratenschiff und segelten von der Community-Welt der sozialen Netzwerke zu den Büros des „Spiegels“ bis zum Dschungel der Datenjournalisten und Analytiker.

Date de publication: Jeudi 28 Août 2014Couverture: Type de publication: OuvrageRésumé long: Dans la continuité de la publication de Et la confiance, Bordel ? par l’Institut Montaigne et Financi’Elles en septembre 2014, des dirigeants de grandes entreprises en France s’engagent en signant la charte Confiance & Croissance.

Wenn das Sprichwort „Übung macht den Meister“ auf eine journalistische Disziplin besonders zutrifft, dann ist es womöglich die professionelle Fotografie. Das war kurzum die Erkenntnis der Teilnehmer des JFS-Projektseminars „Digitale Fotografie“ im Juli 2014 in Wildbad Kreuth. Eine Handvoll Jungjournalisten war angetreten, um sich von den Referenten die richtigen Kniffe an der Kamera abzuschauen.

Ende 2014 besteht die Möglichkeit, dass sich die Entwicklungsminister der Organisation for Economic Co-opera¬tion and Development (OECD) auf eine neue Definition von öffentlicher Entwicklungszusammenarbeit (EZ bzw. Official Development Assistance – ODA) verständigen. Die laufenden Diskussionen hierüber sind nur auf den ersten Blick „technischer Natur“. Einerseits gibt es zwar eine Reihe von konkreten fachlichen Aspekten, wenn es um das Verständnis und die Weiterentwicklung von ODA geht. Andererseits wird offensichtlich, dass die Debatte über eine angemessene neue Definition die gesamte Bandbreite von strukturverändernden entwicklungspolitischen Themen umfasst.
Die stattfindende ODA-Debatte spiegelt deshalb die unterschiedlichen Betrachtungsweisen des gesamten Politikfeldes wider. Brauchen wir lediglich einige systemimmanente Anpassungen des ODA-Konzepts? Oder sehen wir derzeit sogar den „Beginn der Endphase“ der Entwicklungszusammenarbeit, wie wir sie insbesondere seit Beginn der 1960er Jahre kennen? Ist die externe Unterstützung armer Länder ein „Auslaufmodell“ der internationalen Politik?
Es gibt zwei wesentliche Gründe, warum sich die OECD-Länder überhaupt international darüber verständigt haben, was unter ODA zu fassen ist. Zum einen erlaubt eine solche Vereinbarung, Standards und damit qualitative Anforderungen festzulegen, um ODA von anderen Kooperationsansätzen unterscheidbar zu machen – etwa von Instrumenten der Außenwirtschaftsförderung oder der militärischen Zusammenarbeit mit anderen Staaten. Zum anderen wird es dadurch möglich, Leistungen für Entwicklungszwecke sowie Vergleiche zwischen Ländern, die zu globalem kollektiven Handeln beitragen, quantitativ zu erfassen. Die Erfahrungen der letzten Jahrzehnte zeigen, dass die Bereitstellung von internationalen Vergleichsdaten tatsächlich einen gewissen Druck auf Regierungen und Parlamente ausüben kann, Anstrengungen in der EZ zu unternehmen oder zu verstärken. So hat sich das größte Geberland, die USA, nie konkret dazu verpflichtet, das von den Gebern grundsätzlich akzeptierte Ziel – die Bereitstellung von 0,7 % ihrer Wirtschaftsleistung für ODA – zu erreichen. Die Länder der Europäischen Union haben etwa durch einen Stufenplan versucht, dieses Ziel zu konkretisieren; allerdings wurde es mehrheitlich nicht erreicht. Lange Zeit galten die skandinavischen Länder und (bis 2012) die Niederlande bei der Erreichung des 0,7 %-Ziels als Vorbild; Großbritannien sieht sich neuerdings ebenfalls in einer Vorreiterrolle, da es das 0,7 %-Ziel mittlerweile gesetzlich verankert hat. Die Diskussionen um dieses Ziel zeigen, dass es dank der statistischen Erfassung durchaus einen internationalen Anreiz gibt, höhere Input-Leistungen zu erbringen.

Dr. N. Rózsa Erzsébetet, a Magyar Külügyi Intézet tudományos igazgatóját az "Irak újra napirenden - az Iraki és Levantei Iszlám Állam előretörése" c. kiváló elemzése kapcsán kérdeztük.

Egyes, főként francia(-szíriai) források azt állítják, hogy az általánosan elterjedt adatok tévesek (10.000 fegyveres Irakban és 7-8000 Szíriában) és az ISIS (vagy ISIL) valójában ennek jó háromszorosával, összesen kb. 60.000 harcossal rendelkezik.

- Szerintem nincs pontos szám, új beérkező információk függvényében az adatok gyakran változnak. Lényegében az ISIS-nek – talán a belső magot kivéve - nincs szervezett szervezeti struktúrája sem, egyes csoportok saját döntésük alapján mérlegelik, hogy csatlakoznak bizonyos műveletekhez. De utána könnyen leválnak a szervezetről. Főleg a helyiekre és más olyan csoportokra igaz mindez, akik kihasználják a helyzetet a felkelésre, mint például a szaddámista csoportok, volt vezetők. De ettől nem válnak az ISIS tényleges tagjává hosszabb távon. Éppen ezért az összlétszám félrevezető lehet, egyik pillanatban még ennyi, de egy másik akcióban már teljesen eltérő. Mindez akkor lesz jobban látható, ha bázisterületeiken túlra irányuló műveleteket vezetnek. Ekkor kiderülhet hányan tartanak velük olyan területre, ahol nincs közvetlen érdekük. Továbbá a szekuláris-vallásos ellentétek is hozzájárulnak az ISIS tagjainak leválásához.

Némi előzmény után a 2006-ban megalakult ISIS 2013 áprilisáig csak ISI-ként létezett (Levantera való utalás nélkül). Milyen területeket ért az ISIS Levante alatt, illetve milyen területekre tarthat még igényt Szíria és Libanon mellett?

- Levante, vagy arabul Sám történelmi fogalom, a "Nagy-Szíria", de inkább még azon túl is egy kicsit, pontosan talán sosem definiált határok között. Libanon tehát mindenképpen benne van. Ennek ellenére úgy vélem, Libanonra az ISIS nem fogja kiterjeszteni a fennhatóságát, mégpedig éppen az ottani társadalmi viszonyok, egyensúlyok miatt nem. Egyrészt a libanoni társadalom identitása kozmopolita, az emberek a vallásos identitásukat is megdöbbentően "lazán", vagy inkább pragmatikusan kezelik.
Libanonban a radikálisabbnak látszó vallási elem pedig síita, akik várhatóan egy emberként fognak felkelni az ISIS betörése ellen. Valamint e kérdésben vélhetően a libanoni társadalom is a Hezbollah mögé állna. Csekély tehát a valószínűsége, hogy az ISIS megpróbáljon errefelé is terjeszkedni, de ha mégis nekiindulna, hamar visszavernék.
A szíriai helyzet is hasonló, ahol a sokféleség a vonzerejüket nagyon korlátozza. 2013-ig a szervezet neve azért volt csak ISI, mert addig Irakban terjeszkedtek, akkor kezdtek el úgy vélekedni, hogy "van mit keresniük Szíriában", de szemmel láthatóan ebben tévedtek. A szíriai szunniták ugyanis inkább a Muszlim Testvérek körül fogalmazzák meg magukat, történetileg is, ami azt jelenti, hogy várhatóan az ISIS túl konzervatív lehet nekik.

Kép forrása : http://multimedia.thenational.ae/interactives/flat-graphics/isil.jpg

A 2012 elején létrejött Dzsabhat al-Nuszrát (Nuszra front) egyes elemzések szerint az ISIL hozta létre, mint a szerezet szíriai ágát, de akkor még al-Káida szövetségesként, annak kifejezett kérésére. A helyzet "pikantériája", hogy e fiókszervezetük a szakítás után viszont nem az alapító ISIL-t, hanem az Al-Káidát választotta. Szintén ezen elemzések szerint az ISIL és az Al-Káida 2014 májusában szakítottak egymással (Szíria miatt) és kvázi egymás ellen fordultak. Az ISIS számára a "globális iszlám állam" al-kaidai célja túl utópisztikus volt és ők sokkal realistábban álltak hozzá a kérdéshez. Hogyan látja az al-Káida és az ISIL kapcsolatát?

- A Dzsabha frontot jelent, mondhatni a Győzelem Frontja, de én úgy tudom, hogy nem az ISIL hozta létre. Azt elképzelhetőbbnek tartom, hogy az AQI (al-Kaida in Iraq), amiből létrejött az ISI, küldött át fegyvereseket Szíriába, vagy csak néhányan átmentek "szerencsét próbálni", és belőlük lett aztán a Dzsabha. A szíriai helyzet is annyira folyamatos változásban van, hogy igen nehezen követhető. Az ISIL és az al-Káida szakításáról azt írják, hogy az al-Káida csak az ISIL "L-betűjével" szakított, azaz a Levanttal. Ez igazolja fenti érvelésemet is, mely szerint az ISIL nem egy állandó struktúrával rendelkező szervezet, inkább ilyen-olyan csoportok laza öszzefogása, amiben az esetiségnek is komoly szerepe van. A globális iszlám állam létrehozásától pedig nagyon messze vannak.

Úgy hallottuk, hogy török titkosszolgálati segítséggel (feltételezve a NATO hallgatólagos tudtát) kapott az ISIS 2014 májusban fegyvereket Ukrajnából, mégpedig szaúdi közvetítéssel, mely utóbbiak ukrán fegyvergyára(ka)t vásároltak fel. A repülőgépeken érkezett fegyvereket egy török reptéren speciális vonatkora tette át és szállította le a MIT. Konkrétan felmerült szaúdi nevek : Abdul Rahmán al-Fejszál ésTurki al-Fejszál.

- Nem feltételezem, hogy pusztán azért, mert a törökök NATO-tagok, a NATO tudott erről, sőt! A törökök mára rájöttek, hogy rossz lóra tettek. Óvatosan visszahúzódnak, de valamennyi elkötelezettségük megmaradt, politikailag is, morálisan is. Mára csak a törökök és a szaúdiak támogatják az ellenzéket, tehát lehet a hírnek igazságtartalma. Ugyanakkor Prince Turki részvétele meglepne, ő A merika-barátként ismert és nem hinném, hogy exponálná magát.

Francia források egyfajta Irán-Szaúd-Arábia (nagy)hatalmi szembenállásnak próbálják az ISIS körüli dolgokat pozícionálni. Ezt a külügyi intézeti elemzés is taglalja. De mennyire mozgatja az szaúdiakat például az USA, illetve mennyire "önjáróak"?

- Szerintem ebben a kérdésben a szaúdiak "önjáróak" és ez vissza is fog ütni, amikor ezeknek a fegyvereseknek egy része majd megjelenik Szaúd-Arábiában. A szaúdiak nagyon tartanak az Egyesült Államok és Irán kiegyezésétől. Ennek ellenére az ISIS a szaúdiaknál is hivatalosan terroristalistán van. Az ISIS elürenyomulását nem is tekintem proxy war-nak a két ország között.

Úgy tudjuk, létezik egy 2006-os USA vezérkari térkép, mely csupa "homogén államot" fest a térségre, többek között független Kurdisztánnal, mely jelentős részt szakít ki Törökországból is. Vannak akik úgy vélik, hogy lényegében a jelenlegi folyamatok megfelelnek az amerikai héják terveinek és a felszínen álvita zajlik a demokraták és a republikánusok között. Tényleg "többkulacsos" amerikai politika folyik a térségben, mint amilyet például Franciaország folytatott Koszovóban? (1) Mennyire feszül egymásnak a török és az amerikai érdek? Egyesek "Kurtlar Vadisi II"- Farkasok Völgye : Irak (2) - szituációról cikkeznek, főként, hogy a fenti fegyverszállítás ellenére az ISIL török diplomatákat ejtett foglyul (túszok?)

- Ha ma létezik Kurdisztán térkép, akkor azon Iraki Kurdisztán, esetleg a szomszédos szíriai kurd területekkel kibővítve szerepelhet. Nem feltételezem, hogy az USA papírra vetne olyan térképeket, ahol Kurdisztán török területeket is magába foglalna. Véleményem szerint jelenleg a török belpolitika nem itt tart, hanem a – Törökországon belüli ún. - békefolyamatot támogatja. Mindez persze semmit nem zár ki, de azt tudjuk, hogy óriási pénzek mennek Törökországon belül az ottani kurd területek fejlesztésére, amit egy új kurd állam nem tudna biztosítani. Biztos, hogy léteznek többtényezős forgatókönyvek, de rengeteg a térséget érintő konspirációs elmélet is. Az ISIS-nek viszont semmi köze a kurdokhoz, sőt, meggyőződésem, ha kurd területre merészkednek, azt a kurdok véresen meg fogják torolni. Az ISIS-nek végképp nem érdeke a kurdok függetlensége, vagy akár a létezése sem.

Mekkora az Irakba segítségül küldött iráni katonák "harcértéke"? Francia-szíriai források szerint ezek direkt nem harcoló egységek, csak katonai tanácsadók - az ígért paszdarán (iszlám gárdista) egységek még nem érkeztek meg (?) és nem is fognak (?)

- Úgy tudom az irániak közben óvatosabban kezdtek fogalmazni és nem érdekük egy esetleges vallásháborúnak beállítható konfliktus. Ráadásul az iraki síitákkal sem teljesen felhőtlen a viszony, azaz ha nem muszáj, nem fognak odamenni, csak akkor, ha a szent helyeket kell védeni vagy az iraki síiták nem tudnák magukat megvédeni.

Egyes elemzések szerint a kurdok fontos szövetségesei Izraelnek és konkrét izraeli segítséget feltételeznek Kirkuk bevétele mögött. Igaz az, hogy Kirkuk körzetében találhatóak a legfontosabb iraki kőolajtartalékok, tehát az egész szakadásból a kurdok járnának a legjobban? Az amerikai politika pedig mögéjük állna, mint a koszovói albánok esetében?

- Igen, állítólag van kapcsolat az iraki kurdok és Izrael között, de Kirkuk bevételével kapcsolatban én nem láttam ilyesmit. Kirkukot szerintem egyszerűen átvették a kurdok. Azt hiszem, hogy a déli olajmezőkben több olaj van, ráadásul az kiszállítható, míg az északi szállítás problematikus. Ugyan mára adtak el a kurdok Törökországon keresztül olajat – a bagdadi kormányzat kihagyásával – de úgy tudjuk a Baku-Ceyhan vezetéket lezárták. Mindenesetre akár több, akár kevesebb tartalékot jelent, akár politikai szakadással, vagy anélkül, a kurdok mindenképpen jól járnak vele, mert ők adják el. És ebben Törökország partner, így a központi iraki kormányzat nem tud a problémával mit kezdeni. [Sőt, időközben megérkezett az első iraki kurd olajszállítmány Izraelbe.]

A Dzsabhat al-Nuszrát 2012-ben az USA feltette a terrorista csoportok listájára. Erről a franciák Laurent Fabius külügyminiszter révén próbálták intenzíven lebeszélni az amerikaiakat, merthogy a Front Franciaország egyik legfontosabb szövetségese Aszad ellen.

- Úgy tűnik, a franciák megint lemaradtak egy lépéssel, mint Tunéziában az arab tavasz eseményei kapcsán...

Mennyire van/volt összehangoltság a kurd pesmergák és az ISIS akcióiban az iraki kormányzat ellen? Úgy tudjuk, hogy Moszul és Kirkuk bevétele össze volt hangolva. De a kurdok és az ISIS egymás ellenségei is. Akkor hogyan lehetséges mindez?

- Fentebb kifejtettem, szerintem nincs közöttük kapcsolat. De ugyanakkor az is lehetséges forgatókönyv, hogy létezik olyan megállapodás, mely szerint Kirkukot odaadják a kurdoknak és nem lépnek be kurd területre, cserében viszont együttműködnek a központi kormányzattal szemben. Ezzel az a probléma, hogy ha az ISIS valóban radikális szalafita szervezet, akkor a központi kormányzatot – helyesen – síitaként értelmezi, míg a kurd értelmezésben az arab elem a domináns. Ugyanakkor az ISIS is arab. Tehát lehet itt is pillanatnyi egybeesés, de ha az ISIS komolyan veszi saját feladatát, akkor a kurdokat is „meg kell térítenie” – ami megint csak azt jelenti, ha van is összefogás, az csakis ideiglenes lehet.

Meddig mehet az ISIL? Bagdad elfoglalását francia elemzők teljesen irreális célnak vélik.

- Szerintem is az. Egyrészt az iraki (síita többségű) hadsereg feláll és védeni fogja Bagdadot, ami stratégiai jelentőségű a baidzsai olajfinomító miatt is. Szunnita területen - az ISIL területén - miért akarná egy síita katona az életét áldozni? Ahhoz semmi köze, de ehhez igenis van. Bagdad 5 millió lakosából 2 millió síita, valamint Bagdad a síita többségű kormányzat székhelye, a síiták hatalomban létének záloga, valamint annak záloga, hogy a szuniiták bosszúhadjáratát megállítsák/megakadályozzák. Másrészt 10.000 fegyveressel nem lehet ekkora területet ellenőrzés alatt tartani. Erre is vonatkozik, hogy aki a helyi érdeke miatt állt össze az ISIL-lel, az nem fog velük menni Bagdadba, mert ahhoz nem fűződik semmilyen érdeke.

Egyesek szerint a logika azt diktálja, hogy az iraki kormányzat és Aszad összefogjon az ISIL ellen. Lehet ennek realitása?

- Ez az európai logika. De szerintem mind Aszad, mind Máliki magával van elfoglalva, és a „külföld” bevonása a saját konfliktusba mindkettő számára negatívan ütne vissza. Ne felejtsük el, hogy az utóbbi kb. 40 évet a két ország politikai vezetése – talán az utóbbi éveket kivéve - abban a hitben töltötte, hogy egymás ellenségei, annak ellenére, hogy az iraki menekültek tömegei Szíriába, a szíriaiak egy része Irakba menekült. Nincs tehát most olyan késztetés, hogy a társadalmak egyik pillanatról a másikra másként gondolkodjanak, még akkor sem, ha a rezsim-logika ezt kívánná.

Az interjút készítette: Dr. Türke András István

----
(1) Miközben a francia titkosszolgálat (DGSE) az UCK-t felfegyverezte és kiképezte, hivatalosan francia békefenntartókat is kiküldtek az UCK ellen harcolni.
(2) Kurtlar Vadisi Farkasok völgye : Irak címmel Magyarországon is forgalmazott török film. Az alaptörténet fikció, de számos momentuma megtörtént eseményeken alapul és sajátosan mutatja be a török-amerikai szövetséges viszonyt a Közel-Kelet térségében.

Feindbilder als Wahrnehmungs- und Deutungsmuster begegnen uns überall – sei es im politischen Diskurs, sei es in unserem privaten Alltag. Das diesjährige Fachforum Geisteswissenschaften verfolgte vom 20. bis 22. Juni 2014 in Wildbad Kreuth das Ziel, dem Phänomen des Feinbildes von verschiedenen Perspektiven aus, sowohl von theoretischer Seite als auch durch Berichte aus der Praxis, auf die Spur zu kommen.

Közép-Európának egy válság is kevés ahhoz, hogy összefogásra kényszerüljön. A térségben zajló dezintegrációs folyamatok felerősödtek, veszélyeztetve az EU biztonsági térségét. Általános a keletre való fordulás. A lengyelek nagyon kifelé tartanak a V4-ből.

A Kelet-Közép európai országok, főként Románia (és a balti államok) francia szemmel nézve komolyan aggódnak az ukrán válság miatt. Ugyanakkor egymástól jelentősen eltérően képzelik el a helyzet megoldását. Közös pont, hogy mindenképpen amerikai jelenlétet szeretnének és csak részben nyugodtak meg, hogy a varsói csúcson Obama biztosította őket, hogy "soha nem lesznek egyedül hagyva". A kelet-európai államok igencsak óvatosak abban a kérdésben, hogy a NATO jelentős csapaterősítést hajtson végre a kelet-európai térségben és főként, hogy szigorúbb politikát léptessenek életbe Oroszországgal szemben. Csehország például nyíltan ellenzi, hogy NATO csapatok lépjenek a területére és ezzel a szlovákok is egyetértenek. Ugyanakkor a politikai osztályok ezen országokban is megosztottak, és komoly viták zajlanak.

A Visegrádi Négyek maguk is nagyon megosztottak a NATO és az orosz-ukrán kérdésben. A V4 1991 óta képtelen volt komolyan vehető biztonságpolitikai egyeztetéseket folytatni és ennek súlyos következményével csak 2013 novemberében voltak kénytelenek először szembesülni. A totális csőd jele, hogy még abban sem tudtak megegyezni, hogy közös energiapolitikát léptessenek életbe a helyzet kezelésére, hogy csökkentsék az orosz-függést. A franciák úgy látják, hogy a csoportban komoly törésvonal van a lengyelek és a többi ország között, mely ha a V4 nem lenne ennyire soft szervezet, akkor már szakadást idézett volna elő. A lengyelek a kemény kéz politikáját akarják alaklamzni az oroszokkal szemben, míg a többiek a tárgyalásos megoldás hívei - NATO csapaterősítések nélkül.

Mára a régió országait összekötő közös pontok (volt VSZ tagság, hasonló demokratikus átmenet és NATO/EU-integráció) elhalványultak és inkább az egymással ütköző nemzeti érdekek léptek megint előtérbe. Ezt súlyosbítja, hogy egyes országok barátkoznak az oroszokkal - melyre magyarázat energiafüggőségük. Ez geopolitikailag jelentős veszélyt jelent az orosz érdekszféra peremvidékén. Másrészt jelzi az EU kudarcát is, hogy nem tud más energetikai alternatívát nyújtani saját tagállamainak, és olyan viszonylag biztos és stabil energiaforrásokat zúzott szét katonailag, mint amilyen pl. a Kadhafi-féle Líbia volt.

A térség országai (a lengyeleket kivéve) pacifisták és nem akarnak egy újabb hidegháború részesei lenni, egy újabb keleti vasfüggöny részeként. Még akkor sem, ha ezúttal a "jó oldalra" kerülnének. A csehek ugyanakkor racionális lépéseket is tesznek, védelmi büdzséjüket a GDP 1%-ról 1,4%-ra emelik és felpörgetik a cseh és szlovák hadsereg közös gyakorlatait - ez a magyarokról nem mondható el.

A külpolitikai prioritások is megváltoztak a térségben, erre a franciák szerint a legmarkánsabb példa Magyarország, mely lényegében az EU-val igencsak "hullámzó" kapcsolatot ápol, ugyanakkor évtizedekre eladósította magát az oroszokkal szemben. Csehországban Havel korábbi politikáját nagyon bírálják és várhatóan a gyökereitől felül fogják vizsgálni az emberi jogokra alapozott cseh külpolitikát.

Cseh-szlovák-magyar közös jellemző, hogy mindhárom ország dinamikusan erősíti kapcsolatait a volt keleti blokkban (főként Azerbajdzsánnal, Kazahsztánnal és Türkmenisztánnal). Lényegében a keletre való fordulás a közép-európai válasz a gazdasági-politikai krízis kezelésére, mely szintén nem a szorosabb európai integráció irányába hat.

Lengyelország helyzete speciális. Ez az egyetlen ország, amelyik lényegében örül a kialakult krízisnek és magának vindikálná a jogot az EU-ban és a NATO-ban, hogy megmondja hogyan is lépjenek fel. A helyzetben lehetőséget látnak egy "expanzív" lengyel politika beindítására. A franciák szerint a V4 szétrobbantását is bevállalnák azért, hogy a válságból hasznot húzzanak, és figyelemre méltóan manipulálják a francia, a német és a skandináv feleket valamint az amerikai szövetségest. A jövőre nézve nem zárható ki, hogy a lengyelek inkább egy svéd-finn tengely részévé vállnak és a balti államokkal vállalnak közösséget. Az EU helyett az atlantista vonal válik számukra (ismét) irányadóvá. A V4-nek el kéne gondolkodnia, hogy egy esetleges lengyel kilépés lehet, hogy több pozitívummal járna, mint negatívummal a kelet-európai közös fellépés tekintetében.

Dr. Türke András István

Líbia helyén évtizedes anarchia alakulhat ki, a központi hatalom teljes hiányával, 150 egymással harcoló törzzsel. A választások eredményétől nem várnak változást.

A líbiai törvényhozási választásokon (jún. 25) igen alacson volt a részvétel a 3,5 millió választásra jogosult szavazóból csak 630.000 regisztrált. A gyenge részvétel tovább csökkenti a Nemzeti Kongresszus legitimitását. Líbia Kadhafi bukása után a totális káosz állapotába került. Lényegében teljes kudarccal végződött a mílíciák lefegyverzését célul kitűző program. A nagy régiók, valamint a törzsek is jelentős fegyverraktárakat hoztak létre. Ráadásul jelentős nehézfegyver-készlettel rendelkeznek, mely lehetővé teszi, hogy gyakorlatilag a nagyobb régiókat a központi kormányzattól teljesen autonóm módon kormányozzák.

Az egységes Líbia állam utópisztikus koncepciója, új, közös, demokratikus intézményekkel, megbukott. Az iskolarendszer és a központi adminisztráció gyakorlatilag megszűnt működni. A helyzet lényegében Szomáliához hasonlatos, amely ország évek óta képtelen megteremteni a stabilitást és a tényleges hatalmat a felfegyverzett törzsek gyakorolják. A törzsek Líbiában megkezdték a háborút az olajforrások megszerzéséért.

A Nemzeti Kongresszus maga is megosztott, a "liberálisok" és az iszlamisták komoly ellentétei miatt. A két fél kompromisszumképtelen egymással, az ország, mely Kadhafi alatt a legmagasabb GDP/fő értékkel rendelkezett Afrikában, mára elszegényedett. A közbiztonság megszűnt, az ország a nemzetközi terrorizmus melegágya lett, ezért a külföldi tőke sem áramlik be. A viták miatt már a 2012-es választásokra elvesztette a Kongresszus a nép támogatását. Dióhéjban a nyugati beavatkozás eredménye a teljes csőd.

A forradalom pedig közben "felfalta gyermekeit". Pontosabban eltűnt a "fiatal líbiai nép", melyet a nyugati sajtó a demokratizálás erejeként próbált meg pozícionálni. Azok az elemek, akik nem rendelkeztek fegyverrel, vagy politikai tőkével elég hamar marginalizálódtak. A lakosság többsége egyszerűen hazament, és várja, hogy a dolgok jobbra forduljanak. Az országban 150 törzs (és TV-adás) van és mindegyik a saját "pecsenyéjét sütögeti", a saját céljait követi. Egyiknek sem áll érdekében az állam egységét fenntartani, egyik sem rendelekezik olyan vízióval, melyben a korábbi egységes Líbia szerepelne. Mára a Kadhafi rezsim korábbi kis- és középvezetői is magukhoz tértek és sikeresen veszik fel a harcot a "rendszerváltó törzsek" ellen.

Egyiptom, Algéria és Tunézia egyre jobban aggódik, de belső gondjaik miatt egyenlőre (?) nem tudnak erősebben beavatkozni. De már készülődnek: Az Afrikai Unió 23. csúcsán (jún 27-én Algériában) létrejött a hatok csoportja, melynek célja a líbiai helyzet kezelése. Tagjai : Algéria vezetésével Tunézia, Szudán, Csád, Egyiptom, Niger. Az afrikai államok teljes kudarcnak tekintik a nyugati közvetítést és az ENSZ (MINUL) beavatkozását.

Összességében elmondható, hogy a Magreb térségben 3 államalkotó tényező van : törzsi eredetű vezetés, hadsereg-alapú diktatúra és vallási alapú vezetés. Egy olyan országot, mint Líbia, mely csak "földrajzi fogalom" tetszik-nem tetszik az ottani viszonyok között csak egy erős kezű vezető diktatóriukus hatalma képes jelenleg összefogni. Különben jön a káosz, a véres törzsi küzdelmek, a terrorizmus és a vallási fanatizmus megerősödése. Közben a (nagy)hatalmaknak lehet a zavarosban halászgatni. De ez-e a Nyugat, illetve az EU érdeke?

Dr. Türke András István

Dank eines 3:0-Erfolgs gegen das Team der Friedrich-Ebert-Stiftung (FES) konnte sich die Hanns-Seidel-Stiftung beim StipendiatenCup 2014 am 21. Juni 2014 in Nürnberg den dritten Platz sichern. Im entscheidenden Duell spielte das HSS-Team ihre technische und spielerische Überlegenheit gegenüber der FES aus und siegte nach drei herausragenden Treffern – ohne Gegentor.

Über Jahrhunderte hinweg hat der Mensch in Deutschland wilde Tiere gejagt und zurückgedrängt. Bietet die Landschaft Deutschlands heute noch Raum für Wildtiere? Wie kann ein Miteinander von Menschen und Wildtieren gestaltet werden? Die Teilnehmer des Fachforums ABC vom 20. bis 22. Juni 2014 suchten Antworten.

A helyezet igencsak összetett, Irak valószínűleg megszűnik. A térségben Irán és Szaúd-Arábia, mint regionális nagyhatalmak küzdelme is zajlik.

Az ISIL (vagy ISIS ; Iraki és Levantei Iszlám Állam, franciául EIIL)
- mint az Al-Kaida része
Az ISI 2006-ban jött létre, akkor még Iraki Iszlám Állam néven. E szalafista dzsihádista csoport arab rövidítése DAESH. A szervezet a mezopotámiai Al-Kaida ágból (vezetője : al Muhajer) és a volt baathista (szunnita), Szaddamhoz hű iraki hadsereg maradványaiból született. (Egyes vélemények ezt cáfolják, szerintük a baathista volt szaddami hadsereg nem vallásos és nem támogatna vallásos alapú dzsihádot, tehát lehet, hogy ők már nem tartoznak ide, illetve kiléptek.)
A kezdeti kereteket hamar kinőtte a mozgalom és mintegy 30 szunnita törzs csatlakozott hozzá Nyugat-Irak (Al Anbar) tartományban. Elterjedt becslések szerint kb. 10.000 fegyveressel rendelkeznek Irakban és 7-8000-el Szíriában. Francia elemzők ugyanakkor ezzel nem értenek egyet és összesen több mint 60.000 harcossal kalkulálnak, mert az ISIS számos zsoldossal rendelkezik és jelenleg kvázi ez a világon a legnagyobb privát hadsereg.
Már a kezdetektől saját maguk térségét tekintették az "igazi Iraknak", 2013 áprilisa óta pedig Szíriát is maguknak követelik. (Nevük akkor változott ISIL-re : Iraki és Levantei Iszlám Állam; Levante alatt pluszban Libanon is értendő!).
A szervezet vezetője al-Bagdadi.

- szakítás az Al-Kaidával és az al-Nosra
Az Al-Kaidával szövetségben kezdetben jól együtt tudtak működni. A 2013 eleji szíriai sikerek azonban az ISI tagjait nagyon felbátorították és az Al-Kaida által favorizált egyetemes (és utópisztikus) iszlám forradalom és állam megteremtése helyett egy sokkal realistább, lokális, új síita állam létrehozását határozták el, immár Szíriát is ide értve.
Ezen a felek jól összekülönböztek, valamint az Al-Kaidát zavarja, hogy az ISIL Szíriára is kivetette csápjait és ott "konkurrenciát képez". A szakításra 2014 májusában került sor. Az Al-Kaida Szíriában a 2012 elején létrehozott Jabhat al-Nosra Frontot tekinti a szervezet legitim képviselőjének : Ezt eredetileg éppen az ISI hozta létre, de az al-Nosra a szakításkor nem az ISI-t, hanem az al-Zavahiri féle Al-Kaidát választotta. Másrészt az Al-Kaida fő ellensége az USA és Izrael, míg az ISIL fő ellensége Irán és a többi síita lett.

- az ISIL nyugati és szaúdi kapcsolatai
2014 tavaszán az ISIL, előkészítve szakítását az Al-Kaidával, elengedte nyugati (német, francia, olasz, dán, amerikai) foglyait. Szír titkosszolgálati jelentésekből származó információk szerint ekkor még támogatták titokban az ISIL-t francia, amerikai és szaúdi magas rangú katonai tanácsadók. A CIA most mindhárom csoportot támogatja.

Al-Baghdadi mellett (egyesek szerint : felett) az ISIL koordinálásában nagy szerepet vállal a szaúdi Abdul Rahman al-Fejszal (Szaúd al-Fejszál herceg, szaúdi külügyminiszter fivére) és Turki al-Fejszál (titkosszolgálatokat felügyelő volt miniszter, volt washingtoni és londoni nagykövet).
2014 májusában a Fejszálok megvettek egy ukrán fegyvergyárat. Az itt felhalmozott nehézfegyver-készletet repülőkön egy török katonai reptérre szállították, ahol a MIT (török titkosszolgálat) speciális vonatokon szállította le a készletet az ISIL számára. Elemzők szerint lehetetlen, hogy a NATO egy ilyen akcióról ne szerezzen tudomást, illetve, hogy hallgatólagos beleegyezése nélkül kerüljön sor ilyesmire.

- az ISIL pénzügyi forrásai
Míg az ISIL nem fordult az Al-Kaida ellen és nem akarta Szíriát, addig legfőbb finanszírozója (az USA-szövetséges) Szaúd-Arábia (!) volt, egyéb öböl-menti államokkal. Azóta "hivatalosan" egyik öböl-menti állam sem támogatja, de továbbra is kapnak egy-egy ottani milliárdos üzletembertől támogatásokat, de adót is szednek, valamint lopásokkal, és emberrablásokkal egészítik ki büdzséjüket.

A szír felkelők sorai pedig még inkább megosztottak : ISIL-pártiak, Al-Kaida pártiak (al-Nosra) és azok, akik mindkét szervezetet visszautasítják. Az USA 2012 végéig vegyes érzelmekkel tekintett az al-Nosra-ra, amikor is feltette a terrorista csoportok listájára. Ezt a legjobban Franciaország ellenezte, mert Laurent Fabius szerint "ők a legjobb szövetségeseink Assad ellen".

Tikrit elfoglalása az ISIL-nek szimbólikus jelentőségű, hiszen Szaddam Husszein innen származott. Ugyan az ISIL vezetői videoüzenetekben Bagdad és egyéb iszlám városok elfoglalását tűzték ki célnak, de a szakértők ezeket nem tartják reális céloknak. Mindenesetre az iraki hadsereg bombázásai számos civil célpontot is értek, kontraproduktív hatást érnek el, a lakosságot az ISIL felé közelítik egyesek szerint. Mások szerint épp ellenkezőleg, az ISIL Szíriában véres hírnevet szerzett magának, a szunnita polgári lakosság körében végzett vérengzésekkel (torok-elvágások) míg a keresztény lakosságot "szimplán" keresztre feszítik. A dzsihád elől jelenleg már 550.000 iraki menekült el Irakból.

A Peshmergák
Az ISIL egyik fő ellenfelei a térségben. A peshmerga kifejezés a kurd harcosokat jelöli, valamint hivatalosan az iraki kurdisztán fegyveres erőit. Ezek inkább laikus (tehát nem vallásos) erők. Számukra Kirkuk városa szimbólikus jelentőségű, mint ősi fővárosuk, miközben ott találhatóak a legjelentősebb iraki kőolajtartalékok. A Peshmergák - miután az iraki föderális hadsereg elhagyta - elfoglalták a várost az ISIL-től és mivel eddig is a központi kormányzatra való tekintet nélkül, függetlenül termeték ki az olajat területeiken, most Kirkukban is ez várható. Kirkukot aligha ürítenék ki önszántukból, tehát jelenleg a legfontosabb iraki tartalékok kurd kézen vannak és csak belháborúval lennének visszaszerezhetők az iraki hivatalos kormány számára.

Egyesült Államok
Az USA "hivatalosan" az iraki központi erőket támogatja az ISIL ellen. A térségben ő viseli a politikai felelősséget, mert Szaddam bukásáig Irakban nem létezhetett az Al-Kaida, és az ISI(L) sem. Egyes szakértők szerint csapatokat kellene a térségbe küldeni, de ezt a döntéshozók kategorikusan kizárták, mint lehetőséget, és csak az ISIL bombázására hajlandóak. Ezzel az USA megsérti az Irakkal aláírt stratégiai szerződését (és rossz üzenetet küld szövetségeseinek) mely katonai beavatkozást ígért Iraknak olyan esetre, amikor külső támadás éri. (Szerintünk ez nem külső támadás.)

Mit lép Irán?
Ugyanakkor az amerikai szárazföldi beavatkozás több szempontból sem kívánatos : A síita Irán, Bagdad szövetségese kijelentette, hogy nem tűr meg (szunnita) dzsihádistákat a területén, de ha az iraki (síita) kormány kéri akkor átküldi a jól képzett és felfegyverzett pasdaran egységeit, és melyek vallásilag is "kompatibilisek" a sítia többségű iraki területek lakosságával. Eddig viszont csak fegyvereket és katonai szakértőket küldtek, harcoló egységeket nem. Irak szétesése a térségben Irán érdekét nem szolgálja, Szaúd-Arábiáét viszont annál inkább. Jelenleg a két fél a tárgyalásos megoldást szorgalmazza.
(Megj. Irakban Szaddam rendszere szunnita volt, a 2003-as megszállás óta az USA a többségi síitákra támaszkodik az "újjáépítésben", mely világosan kódolta előre a konfliktusokat. A síiták Irakban csak 1930 óta alkotnak többséget, és csak a XIX. sz-ban tértek át. Főként a szegény falvak lakóinak és a beduinoknak a vallása.)

Egy iráni beavatkozás akár dominó-effektust is okozhat, mivel nyílt provokációval érne fel a dzsihádista ISIL-t támogató államokkal (Szaúd-Arábia, Katar, EAA) szemben. Újabb erőre kapna a síita-szunnita háború, mely Irakban végérvényesen egymás ellen fordítaná a síita többséget a szunnita kisebbséggel és lényegében Irak megszűnne létezni. A szakértők még megemlítik a síita Szíriát, mely Iránnal jó kapcsolatokat ápol és szintén kész segítséget nyújtani Iraknak az ISIL ellen. Síita iraki önkéntesek eddig is érkeztek Damaszkuszba, hogy Assadnak segítséget nyújtsanak, illetve megvédjék a síita szentélyeket. A logika is azt diktálja, hogy Assad és Irak összefogjon az országukat destabilizáló ISIL ellen.

2001 óta az USA hadvezetése - az amerikai nagypolitikai tervekkel szembe menve - félig-meddig titkos terveket sző arról, hogyan lehetne a Közel-Keletet etnikailag homogén államokra bontani. 2006-ban publikáltak egy térképet, mely Irakot 3 részre : kurd-síita-szunnita osztaná fel. Mivel Izrael 2006-ban sikertelenül vette fel a harcot a libanoni Hezbollahhal szemben, és 2011 óta Franciaország és Nagy-Britannia is hiába próbálja a szíriai Assadot eltávolítani a célt az USA - egyesek szerint - közvetett módon, a dzsihádista szövetségesek révén tervezik elérni.

Jelenleg lényegében 1 hét leforgása alatt az ISIL mindent meghódított, ami elég lehet egy szunnita emirátus megalapításához és úgyszintén a kurdok is megszállták azokat a részeket, melyeket a független Kurdisztán alapjának tartottak.

Közben Irakban az amerikai hadsereg segítségével képzett iraki hadsereg és hadvezetési rendszer teljesen becsődölt (Megjegyezhetjük, nem először és nem utoljára történik ilyen, például Maliban pontosan ugyanez történt.). Plusz az iraki csapatmozgások minden fázisához miniszterelnöki engedély kell, mely mindenfajta önálló ötletet vagy gyors reakciót csírájában megfolyt. Ráadásul az iraki parlament nem szavazta meg a rendkívüli állapotot.
Így a hadsereg átengedte Ninivét az ISIL-nek (az ottani körzet pénztára 429 millió USD jelentett készpénzben, jól jött a zsoldosok kifizetéséhez; valamint számos Humwee-t és 2 harci helikoptert is szereztek) és Kirkukot a kurdoknak.

Az ISIL és a Pesmergák akciói régóta készülődtek és nem lepték meg a térségben Szaúd-Arábia barátait. 2003 óta a kurdok egyik legfőbb szövetségese Izrael és Kirkuk bevétele mögött is izraeli segítséget sejt a szakértő. Az USA és szövetségesei nyílt színen elítélik az ISIL-t, miközben a háttérben lényegében támogatják. Az USA-ban ugyan a színfalak előtt zajlik némi demokrata-republikánus műsor, utóbbiak a nyílt beavazkozás mellett vannak, míg a háttérben már nyugodtan zajlik a katonai héják forgatókönyve.

A török szál
A fentebb említett fegyverszállítási akción túl a török érintettség több vonása is érdekes. Az ISIL célja ugyanis, hogy megszerezze a Sülejman sah sírja feletti ellenőrzést Szíriában, a Raqqa körzetben s ez érzékenyen érinti a török diplomáciát : Ez a hely ugyanis az 1921-es ankarai szerződés értelmében extraterriotoriális jogokkal bír, és török felségterület, van is itt egy kis török laktanya. Ez a támadás tehát Törökország számára ürügyként szolgálhat egy esetleges szíriai beavatkozásra.
Ennél súlyosabb viszont, hogy Moszul elfoglalásakor az ISIL foglyul ejtett 15 török diplomatát családjaikkal együtt valamint katonai szakértőiket, a török speciális egységek 20 tagját. Mindez Ankarát igencsak bosszantja, és átverve érzik magukat annak a fényében, hogy lényegében "rajtuk keresztül" ment (megy?) az ISIL-nek a logisztikai segítség. (Megjegyezhetjük, a helyzet igencsak hasonlít az eddigi legsúlyosabb török-amerikai krízisre, amikor 2003-ban az USA 11 török katonát tartóztatott le és alázott meg Irakban, erről szól a Farkasok völgye : Irak c. film is.)

Mindez akár azt eredményezheti, hogy Törökországra az USA nem vagy kevésbé számíthat az "iraki rendezés" további fázisaiban. A törökök eddig is sérelmezték, hogy már 2003-ban az USA lényegében a független Kurdisztán létrehozását szorgalmazta, destabilizálva a dél-keleti török határvidék kurd kisebbségét. Plusz ez a Kurdisztán - a 2006-os amerikai vezérkari térkép szerint - tartalmazna Törökországból kihasított részeket is (!)
Egyes vélemények szerint az ISIL fellépése a török diplomaták szerint amerikai jóváhagyással történt és ezek most lényegében túszok, amivel az USA a törököket sakkban tartja, hogy ne tegyenek keresztbe. (Nincs rá bizonyíték, de ismerve a török-amerikai kapcsolatok hátterét, tudniillik a NATO-n belül az USA többször zsarolta azzal Törökországot, hogy adott krízishelyzetben "el tudja intézni, hogy ne vonatkozzon Törökországra, vagy csak nagyon is késleltetve a kollektív védelem paragrafusai" - egyáltalán nem lenne meglepő.)

Dr. Türke András István