Balkáni Mozaik Blog

Az Il-18-as típusú repülőgép Malév flottába állításának 60. születésnapját ünnepeltük egykori malévesek, pilóták, légiutaskísérők, szerelők, rampások és forgalmisták, kereskedők és a repülés iránt érdeklődők július 26-án az Aeroparkban. Volt olyan látogató, aki azt mondta, muszáj volt jönnie, mert élete első repülőútja a MOAladárral volt, és ez olyan, mint az első szerelem. Nem lehet elfelejteni.A valódi születésnap április 2-án volt, aznap állította forgalomba 1960-ban az akkori szocialista országok közül elsőként a Malév az Il-18-as légcsavaros-gázturbinás repülőgépet. A szakemberek egybehangzó véleménye szerint ez a repülőgép egy jól sikerült konstrukció volt, 1958-ban a brüsszeli Világkiállításon aranyérmet kapott. 

A nemzeti légitársaság 1960-1967 között nyolc ilyen típusú gépet vásárolt a Szovjetuniótól, ezzel a típussal teljesítették 1966. február 1. és március 1. között a magyar miniszterelnök afrikai, közel-keleti és indiai körútját. Összesen harmincezer kilométert repültek, az út során első alkalommal haladt át magyar utasszállító repülőgép az Egyenlítőn. 1978-ig szállított utasokat, utána áruszállításra használták, míg 1989. januárban végleg kivonták a forgalomból.Három Il-18-ast veszítettünk el. 1962. november 23-án a HA-MODénest Párizsban, 1971. augusztus 28-án a HA-MOCecilt Koppenhágában és 1975. január 15-én a HA-MOHelént Ferihegyen.

A születésnapi ünnepségen is egymást követték a vidám vagy éppen kevésbé vidám sztorik, ahogyan a könyvemben is gyakran említjük az Il-18-ast.

„Ezek a gépek mindenhova el tudtak menni. Kétszer voltam velük például Dél-Vietnámban. A leghosszabb út Maputo, Mozambik fővárosa volt. (…) A MOIlonka „D” típus volt, volt egy 6,6 tonnás tankja a törzsben. Azzal a géppel Budapestről egyhuzamban lementünk a nigériai Kánóba. Volt egy francia légitársaság, ők DC-8-assal jártak oda. Egyszer utánuk szálltunk le, emlékszem a tigrismintásra festett gépükre, jöttek, nézték a mi gépünket, azt kérdezték, hogy honnan jövünk? Mondtuk, Budapestről. Na, ne hülyéskedjetek! Ezzel, onnan? Azt szoktuk mondani, hogy a szovjet elvtársak ezt az Il-18-ast elnézték, mert ez nagyon jól sikerült.

-        Azért ezekkel a polgári gépekkel meglehetősen meleg helyzeteket éltek át.

K.L.barátom két hétig volt Bejrutban, nem tudtak visszajönni, a gépünk ott állt aknatűzben. Ez a MOIlonka volt. Már két hete várakoztak, amikor is itthon az a döntés született, hogy induljanak el hajóval Ciprusra és onnan jöjjenek haza. A gép ott maradt egyedül, a személyzet eljött, majd hirtelen Bejrut engedélyezte egy másik személyzet kiutazását, hogy hazarepülje. Így is történt. Kiment az új személyzet, hazajöttek a MOI-val, K.L.-ék meg még valahol hajóztak a tengeren. A Bábolna is nagyon várta itthon a gépet, itt voltak a kiscsirkék, azokat vinni kellett, de lehűtöttem a várakozást, mondtam a képviselőjüknek, hogy ez a gép két hétig ott állt az aknatűzben, ki tudja, milyen sérüléseket szenvedett. Nyugalom és türelem. Amikor megérkezett a gép, kértem egy kosaras kocsit, hogy az aknasöpredék nyomait megnézzem, és amikor a negyedik lyukat találtam meg a törzs tetején, akkor már láttuk, hogy ezt a gépet sokkal jobban át kell vizsgálni. (…) És nem ment szét a gép, pedig lyukas volt, és fölmentek vele 9000 méterre. Sokat kibírt, pedig repeszgránátok tépte sebek voltak, amik nem szabályosan roncsolták a törzset.”Amikor a hajózó emlékezik:

„A MOIlonka Budapestről lement Kánóba, a többiek, az Elemér, az Aladár vagy a Géza Tuniszban dobbantottak és úgy mentek tovább. Kánóban Luanda felé technikai leszállás volt, a gépet Budapestről hozó személyzet elment pihenni és a kitelepült személyzet csinálta meg a Kánó-Luanda-Kánó útvonalat. A váltószemélyzetet előre telepítették Londonon keresztül a Nigéria Airways járatával és ott várták a mi gépünket. Ha jól emlékszem, havonta egyszer volt ilyen járat.

-        Mi volt más a MOI-n?

Neki volt egy hattonnás törzstartálya, ami plusz három óra repülési időt jelentett. Így tudott Kánóig snúrban, közbenső leszállás nélkül repülni. Az összes többiben nem volt ez a központi tartály. Képzeld el, úgy mentünk oda, hogy itthon odaadtak nekünk jó néhány ezer dollár készpénzt, hogy abból fizessünk mindent. Kánóban a repülőtéri „terminál” egy koszos, büdös épület volt. Ahogy beléptünk, ott volt egy kb. 70x30 cm-es tábla, az volt ráírva, hogy 500 dollárnál több készpénzt bevinni tilos és veszélyes, nekünk meg ott volt a kitömött pénztárca. Ezzel együtt végül is soha nem volt problémánk, az ügymenet nem volt mindig olajozott, de mindent meg tudtunk oldani, és általában az engedélyek is rendben voltak.

-        Olyan is volt, hogy a váltószemélyzet utasként ment a járattal?

Igen, ha nem volt előre telepített személyzet. Volt a fedélzeten ágy, az Aeroparkban kiállított gépen meg is lehet nézni. Síneken voltak az ágyak lerögzítve, ott aludtunk. Volt a Taskent-Tbiliszi-Larnaca járat, egy személyzet csinálta a Taskent-Tbiliszit, mi meg az utolsó szakaszt, a Larnaca-Budapestet. Nyolc ágy volt fent, ott aludtunk. A kabuli járathoz Taskentbe telepítettek személyzetet, ők repülték le a Kabul-Taskent-Kabul szakaszt.

-        Tiszta hotel fotel a fedélzet…

Az volt a Malév Il-18-as hotel.”

Forrás: Öt évtized szárnyakon (Malév kiadvány), VFZS: A repülést szolgálták, a repülést szolgálják 

Szinte egy hónappal a szarajevói merénylet után, 1914. július 23-án este 6 órakor a belgrádi osztrák-magyar nagykövet, Giesl von Gieslingen báró jegyzéket adott át Lazar Paču szerb külügyminiszter-helyettesnek, melyben a merénylet kivizsgálását követelik pontokba szedve.

A „júliusi ultimátumként” ismert jegyzékben Szerbiát nem vádolják közvetlenül a merénylet megszervezésével, de azt állítják, hogy "tolerálta a Monarchia ellen szerveződött társaságok és egyesületek ténykedését, a sajtó nem megfelelő nyelvezetét, a katonák és a hivatalnokok részvételét felforgató agitációban."

A jegyzék tíz pontban sorolta fel a Monarchia követeléseit:

1. Az Ausztria-Magyarország iránti gyűlöletet és ellenségeskedést szító publikációk megakadályozása.
2. A "Narodna odbrana" (Népi védelem) szervezet és a hasonló , Ausztria-Magyarország elleni propagandát terjesztő szervezetek azonnali feloszlatása.
3. Az Ausztria-Magyarország elleni propaganda ösztönzésének megszüntetése a közoktatásban.  
4. A hadseregből és a közigazgatásból eltávolítani mindenkit, akik részt vesznek az osztrák-magyar kormány elleni propagandában, és az osztrák-magyar hatóságok közlik a tisztviselők nevét.
5. Fogadja el az osztrák-magyar hatóságok részvételét Szerbia területén Ausztria-Magyarország területi épsége ellen irányuló felforgató mozgalom elleni vizsgálatban.
6. Bírósági eljárás indítása a szarajevói merénylet szerb területen tartózkodó bűntársaival szemben az Osztrák-Magyar hatóságok segítségével és útmutatásaival.
7. Vojislav Tankosić és Milan Ciganović azonnali letartóztatása (az osztrák-magyar nyomozás szerint a gyilkosságban részt vevő személyek).
8. A fegyverek és robbanóanyagok tiltott, határokon átnyúló illegális kereskedelmének megakadályozására hatékony intézkedések életbe léptetése, valamint azoknak a hatóságoknak „elbocsájtása és szigorú megbüntetése”, akik segítették a három gyilkos határátlépését.  
9. Magyarázat küldése Ausztria-Magyarországnak magasrangú szerb tisztviselők nyilatkozatairól Szerbiában és külföldön, melyek ellenségeskedést fejeztek ki Ausztria-Magyarország iránt.
10. Ausztria-Magyarország haladéktalan tájékoztatása e kötelezettségek teljesítéséről.

Az ultimátum szövegét az európai hatalmakkal nem ismertették azonnal, nem tudott róla Ausztria-Magyarország szövetségese, Olaszország sem. Amikor a világ megismerte a dokumentumot, már dörögtek a fegyverek a Balkánon.  

A brit külügyminiszter, Sir Edward Gray az ultimátumot elolvasva azt mondta az osztrák-magyar nagykövetnek, hogy "ez a legfélelmetesebb dokumentum, amelyet egy állam valaha átadott egy másik államnak." Hasonlóan reagált Winston Churchill is, aki azt írta: „egyértelműen ultimátum volt, de olyan ultimátum, amit a modern időkben soha nem írtak még.”

A szerb választ Stojan Protić és Nikola Pašić miniszterelnök írta, és azt rendkívül enyhének, de méltóságteljesnek minősítették. Nikola Pašić – a visszaemlékezések szerint a gyász jeleként fekete öltönyben – személyesen adta át a nagykövetnek. A tíz követelést Szerbia a hatodik pont kivételével elfogadta. Az azt jelentette volna, hogy osztrák-magyar nyomozók és rendőrök érkeznek Szerbiába, hogy nyomozást folytassanak a területén.

A történészek között vannak viták arról, hogy Szerbia valóban elfogadta-e az ultimátum összes követelését, valóban annyira kompromisszumkész volt-e. Egyes történészek szerint igen, kivéve a hatodik pontot, mások viszont azzal érvelnek, hogy ilyen ultimátumot akkoriban egyetlen állam sem fogadhatott el függetlensége elvesztése nélkül, és a szerbek a válaszukat úgy fogalmazták meg, hogy jelentős engedmények benyomását keltsék, de valójában a legtöbb pontban „szépen becsomagolt” elutasítás volt.

A szerb válasz:  

1. A szerb királyi kormány vállalja, hogy a Nemzetgyűlés első rendes ülésén napirendre tűzi egy olyan rendelkezés beillesztését a sajtótörvénybe, amely súlyosan bünteti a gyűlöletre ösztönzést és a Monarchia megvetését, valamint minden olyan írást, amely Ausztria-Magyarország területi integritása ellen irányul. Megállapodás született arról, hogy a közelgő alkotmánymódosítás során módosítják az Alkotmány 22. cikkét oly módon, hogy a fent említett kiadványokat elkobozhassák, mert az nem lehetséges a jelenleg hatályban lévő 22. cikkely szerint.
2. A szerb kormánynak nincs bizonyítéka, és a Monarchia kormánya sem adott át olyan jegyzéket, hogy a „Narodba odbrana” és a hozzá hasonló szervezetek eddig bármilyen ilyen bűncselekményt követtek volna el. Annak ellenére, hogy ilyen nem létezik, a szerb királyi kormány teljesíti a kérést, és feloszlatja a "Népi Védelem” társaságot és minden mást, amelyik Ausztria-Magyarország ellen tevékenykedik.
3. A szerb királyi kormány vállalja, hogy haladéktalanul eltávolítja a közoktatásból mindazt, ami az Ausztria-Magyarország elleni propaganda létrehozására szolgál vagy szolgálhat, amennyiben azt a Monarchia kormánya tényekkel és bizonyítékokkal támasztja alá.
4. A szerb királyi kormány beleegyezik abba, hogy eltávolítja a hadseregből és a közigazgatásból azokat a tiszteket és tisztviselőket, akiknél bebizonyosodik, hogy bűnösek olyan cselekedetekben,  amelyek túllépik az Osztrák-Magyar Monarchia területének határait, és elvárja, hogy azt a Monarchia kormánya tegye közzé névvel és az elkövetett cselekedettel.
5. A szerb királyi kormánynak el kell ismernie, hogy nem egyértelmű az osztrák-magyar kormány azon követeléseinek jelentősége és terjedelme, amelyek szerint Szerbia vállalja, hogy elfogadja a területén a Monarchia intézményeinek együttműködését, de kijelenti, hogy elfogadja a nemzetközi joggal és a büntető igazságszolgáltatással, valamint a jószomszédi kapcsolatokkal összhangban álló együttműködést.
6. A szerb királyi kormánynak természetesen kötelessége, hogy nyomozást indítson minden olyan személy ellen, akik részt vettek, vagy részt vehettek a június 28-i bűncselekményben és a Szerb Királyság területén tartózkodhatnak. Ami az említett nyomozásban való részvételt illeti, a szerb királyi kormány nem tudja elfogadni, hogy abban az Ausztria-Magyarország kormánya által delegált osztrák-magyar hatóságok testületei részt vegyenek, mert ez sértené az alkotmányt és a bűncselekmények bírósági eljárásáról szóló törvényt. Ennek ellenére bizonyos esetekben a vizsgálat eredményét közölhetik az osztrák-magyar tisztviselőkkel.
7. A szerb királyi kormány azonnal, még aznap este letartóztatta Vojo Tankosić őrnagyot, és az osztrák-magyar állampolgár Milan Ciganović ellen, aki június 15-ig a vasúti igazgatóság tisztviselője volt, elfogatóparancsot adott ki, mert mostanáig nem találják. Felkérjük a Monarchia kormányát, hogy a szokásos módon tegyék közzé kétségeiket Szarajevóban, a további eljárás céljából.
8. A szerb királyi kormány megerősíti és bővíti a fegyverek és robbanóanyagok határokon átnyúló tiltott átadásának megakadályozására hozott intézkedéseket. Magától értetődik, hogy azonnal vizsgálatot rendelnek és súlyosan megbüntetik a Šabac-Loznica vonalon lévő határőrizetet, akik vétettek a szolgálatukban és átengedték a szarajevói merénylet elkövetőit.
9. A szerb királyi kormány örömmel megmagyarázza hivatalnokai kijelentéseit, amiket az országban és külföldön a merénylet után tettek és amik az osztrák-magyar kormány szerint ellenségesek voltak a Monarchiával szemben, amint az osztrák-magyar kormány megjelöli  ezeket a nyilatkozatokat, és amint megállapítást nyer, hogy a használt kifejezések valóban az érintett tisztviselő kifejezései.
10. Ami a fenti pontok végrehajtását illeti, amennyiben azt nem teszik meg jegyzékkel, akkor a szerb királyi kormány haladéktalanul jelentést tesz Ausztria-Magyarország kormányának, mihelyt minden intézkedést elrendelnek és végrehajtanak.

Amikor a kormányfő a válasz átadása után visszatért az irodájába, már megérkezett az osztrák-magyar kormány jegyzéke a két ország közötti diplomácia kapcsolat megszakításáról. Giesl nagykövet ennek nyomatékot adva a teljes misszióval elhagyta Belgrádot és Zimonyba költözött. A nagykövet ilyetén reagálása után még aznap, július 25-én megjelent a szerb kormány közleménye, amelyben tájékoztatta az embereket a helyzetről és a háború lehetőségéről. A háború pedig határozottan kopogtatott a Szerb Királyság, de szinte az egész világ ajtaján.

1914. július 28-án érkezett meg Ausztria-Magyarország válasza, soha, korábban elő nem forduló formában, mindenki által szabadon olvasható normál táviratban:  

"Mivel a szerb királyi kormány nem adott kielégítő választ az osztrák-magyar nagykövet 1914. július 23-án Belgrádban átadott jegyzékére, a császári és királyi kormány szükségesnek tartja jogainak és érdekeinek önálló érvényesítését és ahhoz fegyveres erő igénybevételét. Ausztria-Magyarország ennélfogva ettől a pillanattól kezdve háborúban áll Szerbiával.

Gróf Berthold, Ausztria-Magyarország külügyminisztere ”A hadüzenet érkezésének szokatlan módja miatt sokan nem hittek annak hitelességében, ezért történhetett meg, hogy a Politika c. napilap rendkívüli kiadása teljes első oldalas hirdetéssel jelent meg, miszerint „A háborút még nem hirdették ki”. Aztán éjszaka az osztrák-magyar hadsereg bombázni kezdte Belgrádot, az első világháború elkezdődött.

A „nagy háborúból” Szerbia a győztesek oldalán került ki, de ez a féktelen pusztítás és káosz mellett lakossága egyharmadának, 1.247.000 katonának és civil polgárnak az elvesztésébe került.

Sok emlék fűz a szarajevói Holiday Inn szállodához. A kétezres évek elején itt szálltak meg az éjszakázó Malév járat személyzetei, az akkori menedzser fia volt a gyerekek teniszedzője, így a papával is közelebbi kapcsolatba kerültünk, és nem utolsó sorban a szállodában volt a lányom érettségi bálja. 

Nekünk már a béke éveiből vannak emlékeink, de sokaknak van a háború idejéből, az ostrom négy évéből.A szállodát a XIV. téli olimpia „előestéjén”, 1983. októberben adták át, a kanárisárga épületet egy neves bosnyák építész,  Ivan Strauss tervezte és építette 1982-1983-ban. Az építkezés során a külseje számos vita forrása volt, sokan aggódtak a vastag sárga, okker, barna és szürke külső elemek miatt. Az építőmunkások Strauss szerint "viccnek tartották". Ilyen „viccesen” lett a város emblematikus, a balkáni háború egyik legjelentősebb épülete.

A háború kezdetén a Holiday Inn a politikai elit találkozási helyévé is vált, a Radovan Karadžić vezette Szerb Demokrata Párt számos találkozót tartott itt, ideiglenes válságközpontot rendezett be, sőt egy időre az egész Karadžić család beköltözött. 1992. április 6-án, amikor a tüntetők a parlament elől megindultak a szálloda felé, Karadžić emberei lőttek rájuk az épületből. A szállodát ezután a bosnyák kormány erői átvették, az orvlövészeket letartóztatták, addigra Karadžić és kísérete elmenekült.

A szállodáról Kenneth Morrison, a leicesteri De Montfort Egyetem délkelet-európai modern történelem professzora könyvet is írt "Szarajevói Holiday Inn: A politika és a háború frontvonalán" címmel. 1992-1995 között a szálloda legfontosabb vendégei az újságírók, tv stábok voltak, számos nemzetközi hírügynökség alakította itt ki irodáit.

A szálloda és a környéke az "orvlövészek sugárútján” a frontvonal közvetlen közelében a város egyik legveszélyesebb része volt. 1992 tavasza és nyara volt a legrosszabb időszak, az akkori menedzser becslése szerint az ostrom első heteiben több mint száz találat érte, mégis, a szomszédos épületekhez képest viszonylag jó állapotban maradt, ezért több helyi újságíróban felmerült a gyanú, hogy a bosnyák kormány és a támadó szerbek valamiféle megállapodást kötöttek a szálloda megőrzéséről, ám erre nincs semmiféle bizonyíték.

Megállapodás ide, megállapodás oda, a Holiday Inn gyakran volt támadások célpontja. "Úgy képzeljék el, hogy a szállodának egyetlen ép ablaka sem volt. Emlékszem, hogy egy gránát keresztülment két falon, egy fürdőszobán és itt a lépcsőn robbant fel. Gondolhatják, micsoda rombolást végzett”- emlékezett egy pincér.

A szállodában tartózkodók rövid idő alatt megfelelő „háborús” tapasztalatra tettek szert és mindig tudták, hogy az épület melyik része biztonságos. A Nemzeti Múzeumra és a Grbavica kerület felé néző elülső oldal teljesen elpusztult, az ott lévő szobákat nem használták, az oldalsó és a Marijin Dvor felé néző szobákat lehetett igénybe venni, de gyakran előfordult, hogy tudósítók és a személyzet együtt aludtak a földszinten, mert az emeleteken sehol nem voltak biztonságban.

A személyzet a rettenetes körülmények ellenére igyekezett megfelelően kiszolgálni a világ minden tájáról érkező újságírókat. Kidolgozták saját túlélési stratégiáikat a normalitás látszólagos megőrzése érdekében. A vendégek ételeit gyakran nyílt tűzön főzték a konyhában, a generátorhoz az újságírók által hozott valutából vásároltak olajat a feketepiacon.  

Az újságírók maguk is tanúsítják a Holiday Inn munkatársainak találékonyságát. Zoran Stevanović, a Reuters tudósítója azt mondta róluk, hogy tökéletesek. „Nem tudok mást mondani. Azt hiszem, hogy a legjobb szállodai személyzet voltak, akiket életemben láttam. Abban a légkörben, amikor egy mesterlövész két órán keresztül lőtte a zászlótartó rudakat a szálloda előtt, bent a személyzet mosolyogva dolgozott, miközben kint teljes volt a káosz.”                            A szállodai személyzet 1993. szilveszterkor 

„A szállodából nem te mentél a háborúba, a háború jött be hozzád” – mondta Martin Bell volt BBC tudósító.

„A Holiday Inn nagyon furcsa hely volt, olyan, mint egy erődítmény az ostrom közepén”- mondta róla Paul Lowe fotoriporter. Elmondta, hogy soha nem tudták hogyan, de a szállodában szinte végig a háború alatt a napnak legalább egy részében volt víz és villany, amivel lehetővé vált, hogy dolgozhassanak. "Nagyon szürreális volt. Kimész, fényképezel, zuhannak a gránátok. Aztán visszamész a szállodába, ott emberek kávéznak, vacsoráznak, néha gyertyafénynél, ha nincs áram. És pincérek szolgálnak fel elegáns egyenruhában.  A szálloda és a kinti világ között járni olyan volt, mint egy párhuzamos világegyetemben utazni. Mint a Casablanca filmben. Igazi háborús szálloda volt.”

A szállodában lakott többek között Christiane Amanpour, a CNN nemzetközi riporterstábjának vezetője és Kurt Schork amerikai haditudósító. Ő volt az, aki elment a kb. negyven kilométerre lévő Kiseljakba, szerzett két karton tojást, amit aztán odaadott a szakácsnak, hogy vigyázzon rá. Schork vegetariánus volt, és amíg kitartott, addig ebből készítettek neki rántottát, amikor elfogyott, a személyzettel együtt ette a rizst szafttal, ha szaft sem volt, akkor a humanitárius segélyből kapott paradicsommal. A személyzet és a vendégek úgy segítettek egymásnak, ahogy tudtak.

A háború alatt az élet a Holiday Innben egy hamis normális élet képzetét mutatta, ahol az újságírók természetszerűleg kollegiálisak voltak. Nem volt verseny közöttük, megosztották egymással az információkat gyorsan és egyszerűen. Elég volt, ha valaki az előcsarnokban sípolt egyet: Hé, megy valaki a TV székházba? Munka után pókereztek, időről időre leült valaki a zongora mellé, és volt egy nagyon szokatlan szórakozásuk: kötélen ereszkedtek le a legfelső emeletről az előcsarnokba.                                      Ahova hegymászó kötélen érkeztek...

Paul Marchand francia haditudósító egy nap azzal az őrült ötlettel állt elő, hogy van hegymászó kötele, és azzal leereszkedik a Momo és az Uzeir felhőkarcolókról. Ez a beceneve a közelben lévő, ugyancsak Ivan Strauss tervezte két felhőkarcolónak. Persze mindenki mondta, hogy ez őrültség, egy mesterlövész azonnal leszedi, mire aztán a szálloda előcsarnokában másztak.  

A daytoni békeegyezmény aláírása után 1996. februárban érkeztek az első „hétköznapi” vendégek. 2013-ban a franchise szerződés lejárta után a szálloda nevét Hotel Holidayre változtatták.

Kenneth Morrison professzor szerint a Holiday Inn több mint egy szálloda. Habár csak harminchét éves, gazdag és lenyűgöző története van. "Ezt el kell mondanom. Amikor a könyvhöz kutatásokat végeztem, sehogy nem sikerült megtalálnom az 1984-1992 közötti bejelentőkönyvet. Eltűnt az ostrom alatt. Egyszer csak jelentkezett egy amerikai újságíró, aki mondta, hogy 1992 augusztusában ő csempészte ki és aztán megfeledkezett róla. Elküldte nekem, és én személyesen adtam át Hajra Rovčaninnak, aki 1984 óta dolgozik a szállodában. Csodálatos érzés volt valamit visszaadni a szállodának. Olyan volt, mintha a város történelmének egy darabját adtam volna vissza.”

Ma a világjárvány miatt a Holiday Hotelben egyetlen vendég sincs. A személyzet tagjai álmukban sem gondolták, hogy valaha ilyen történik. Túlélte a háborút és most lehet, hogy a veszteségek miatt bezárják. Pedig Szarajevó szinte elképzelhetetlen nélküle.  

 fotó: bbc.com

Albánia miniszterelnöke megerősítette, hogy koszovói kollégája, Avdulah Hoti néhány héttel ezelőtti látogatásakor megállapodtak abban, hogy Durres kikötő egy része Koszovó tengeri kikötője lesz, ezzel a kis nyugat-balkáni ország kijárást kap az Adriára. A megvalósulás körülményeit még nem tették közzé. 

A kérdés évek óta napirenden van, Priština és Tirana minden kormánya a háború vége óta igyekszik találni egy elég nagy szimbólumot, ami minden albán egységét mutatja. 2009-ben, egy évvel azután, hogy Koszovó egyoldalúan deklarálta Szerbiától való függetlenségét, Sali Berisha akkori albán miniszterelnök kijelentette, hogy Koszovó megkapja a Shengjin kikötőt, ami akkor használaton kívül, de a legközelebb volt. Koszovónak azonban nem volt elegendő pénzügyi forrása a beruházáshoz, a kikötőnek teljesen új infrastruktúrára, bővítésre lett volna szüksége. Az új koszovói kormány hivatalba lépésével az ügy újabb lendületet kapott. Koszovó tengeri importjának egyelőre kevesebb, mint egyharmada érkezik Albánián keresztül, a legtöbb áru Bar, Thesszaloniki és Várna kikötőin át jön, ezért is fontos a saját kikötő. 

Durres Albánia és a régió legnagyobb, az Adriai-tenger egyik legjelentősebb kikötője, éves forgalma 1,5 millió utas. Albánia 2019-ben megállapodott Koszovóval, és a koszovói vámhatóság fiókot nyithatott a kikötőben. Edi Rama miniszterelnök akkor ezt az "első lépésnek" nevezte a Priština és Tirana közötti vámunió létrehozása felé, és kijelentette, hogy Durres kikötője nemcsak Albánia, hanem Koszovó vámhatósága is lesz. A mostani döntéssel a kikötő koszovói részét a környező országok is használhatják, lesz választási lehetőségük. Ennek akkor van jelentősége, ha olyan államról van szó, amelyik nem ismeri el Koszovót és ezzel annak vámhatóságát sem. A térség fejlesztésére rövidesen elkészülnek a kikötőkhöz vezető Niš-Priština-Tirana autópálya építésére, valamint a Belgrád-Bar vasútvonal  rekonstrukciójára és kiterjesztésére irányuló szerb-albán projektek első tervei is. Szerbia érdeklődése az albániai kikötők közül Durres és Vlora felé irányul. Ezzel együtt a jelenlegi döntést a szerbiai média erősen kifogásolja, elemzők szerint Hoti miniszterelnök egy értelmetlen gazdasági szimbólumot készít elő azzal, hogy Koszovó számára kikötőt, kijáratot szerez a tengerhez. Azt mondják, hogy ezek sem nem természetesek, sem nem indokoltak, sem nem megvalósíthatóak, mert nem lehet két kudarcokkal teli gazdaságot egyesíteni. Szerintük a hír főként arra irányul, hogy elvonja a figyelmet a súlyos belső problémákról, és a hágai különleges bíróságról.

Koszovó elnöke, Hashim Thaci négy napig volt Hágában, hogy amerikai ügyvédje, az ismert Pierre-Richard Prosper jelenlétében a Különleges Ügyészségen tanúvallomást tegyen az ellene felhozott vádakkal kapcsolatban. Az Ügyészség június 24-én adta át a Koszovói Különleges Tanácsnak a tízpontos vádiratot, melyben gyanúsítottként jelölték meg Hashim Thacit, Kadri Veseljit és másokat több, emberiség elleni, és háborús bűnök elkövetésében, beleértve a gyilkosságot, az eltűnés kikényszerítését, üldöztetést és kínzást. A vádirat szerint felelősek közel száz gyilkosságért, akiknek személyazonossága ismert. Az áldozatok szerbek, romák és más nemzetiségűek, „kollaboráns” albánok, valamint politikai ellenfelek. Thaci és Veselji a Koszovói Felszabadítási Hadsereg  (UCK)  főparancsnokai között voltak az 1990-es évek végén a szerbekkel való összecsapások, háború idején. Korábban mindketten tagadtak bármilyen háborús bűncselekményben való részvételt, ugyanakkor a különleges ügyészi hivatal szerint megpróbálták folyamatosan akadályozni a munkájukat.A hágai székhelyű Koszovói Különleges Tanács és a Különleges Ügyészség ideiglenes szervezetek, konkrét mandátummal és jogkörrel rendelkeznek az emberiség elleni bűncselekmények, háborús és egyéb bűncselekmények elleni eljárásban, amelyet 1998. január 1. és 2000. december 31. között indítottak vagy követtek el Koszovóban koszovói vagy jugoszláviai állampolgárok által vagy ellen. 

Az Ügyészség és a Tanács meghatározott rend szerint működik. Miután az ügyész benyújtja a vádiratot a Különleges Tanácsnak, a kamara elnöke kinevez egy előzetes bírót, aki a Különleges Tanácsról és a Különleges Ügyészségről szóló törvény alapján jogosult a vádirat felülvizsgálatára, megerősítésére vagy elutasítására. Jelen esetben a bíróság elnöke Nicolas Guillou francia bírót nevezte ki előzetes bírónak, aki már a februárban, és az áprilisban benyújtott első vádemelések előzetes bírája is. Ezekről még nem született döntés, az előzetes bírónak hat hónap áll rendelkezésére a vád teljes, vagy részleges megerősítésére, vagy elutasítására. Ez alatt az idő alatt az előzetes bíró végzéseket és elfogatóparancsokat adhat ki, beidézhet a Különleges Tanács elé, vagy hozhat bármilyen más intézkedést a vizsgálat lefolytatására és a tárgyalás gyorsabb előkészítésére. 

Hashim Thaci 1968-ban született a Drenica-völgyi Burojban egy kilencgyerekes földműves család hetedik gyerekeként. A pristinai egyetemi évei alatt csatlakozott egy illegális politikai szervezethez, a Koszovói  Népi Mozgalomhoz (KNP), aminek célja a koszovói és az albániai albánok egyesítése volt. Később ezt a célt tűzte ki egyebek mellett a Koszovói Felszabadítási Hadsereg is. 1993-ban elhagyta Jugoszláviát, politikai menedékjogot kért és kapott Svájcban, ahol a Koszovói Felszabadítási Hadsereg egyik alapítója lett. 1997-ig vezette az UCK politikai szárnyát, kulcsszerepe volt a koszovói albánok politikai ambícióinak megfogalmazásában. 1999 februárban részt vett a fegyveres konfliktust lezárni szándékozó sikertelen rambouillet-i béketárgyaláson. Onnantól kezdve napjainkig megszakítás nélkül jelen van a koszovói politikai porondon. Kétszer volt miniszterelnök, egyszer külügyminiszter és 2016 óta államfő. Több mint húsz évig állt a Koszovói Demokratikus Párt (PDK) élén, ezt a tisztséget elnökké választása miatti lemondása óta mostani vádlott társa, Kadri Veselji tölti be.                                           Középen Hashim Thaci 

Thaci megítélésében a közvélemény meglehetősen megosztott. A koszovóiak számára ő Európa legfiatalabb államának alapítója, mások szerint egy korrupt politikus. Megbízható partnere a nemzetközi közösségnek, és háborús bűnös a szerbek számára. Ellene emeltek először vádat háborús bűnök elkövetéséért szerb bíróságon és ellene adott ki Szerbia 2000-ben elfogatóparancsot, amit azonban Belgrád nyilvánvaló torzításai miatt nemzetközi körökben soha nem vettek komolyan. A háború befejezése után a volt Jugoszláviával foglalkozó Nemzetközi Büntetőtörvényszék (ICTY) politikai vezetők, katonatisztek, rendőrök és katonák ellen emelt vádat az egykori közös állam összes országából,  de a Koszovói Felszabadítási Hadsereg vezetői közül mostanáig senkit nem ítéltek el, Thaci neve sem volt soha egyetlen listán sem annak ellenére, hogy állítólag folytattak ellene nyomozást.   

Carla Del Ponte, a hágai Nemzetközi Törvényszék egykori főügyésze a Vadászat: én és a háborús bűnösök című könyvében azt írja, hogy a függetlenségüket hirdető koszovói vezetők szerb hadifoglyok belső szerveivel kereskedtek. Azt írja, hogy a Koszovói Felszabadítási Hadsereg vezetői, köztük Hashim Thaci is, olyan felháborító bűncselekményeket követtek el, mint a Harmadik Birodalom koncentrációs táboraiban. Az ügyésznő című emlékirataiban az UCK harcosok elleni nyomozás sikertelenségéről azt írja, hogy az „sokkal frusztrálóbbnak bizonyult, mint az ICTY által végzett összes nyomozás". Ő volt az első, aki nyíltan beszélt a tanúk megfélemlítéséről, amivel társaival együtt szembesült ezekben az ügyekben. "A tanúk annyira féltek és annyira megfélemlítettek voltak, hogy még az UCK létezéséről sem mertek beszélni, nemhogy az általuk elkövetett bűncselekményekről. Azokat, akik hajlandók voltak tanúskodni, a családjukkal együtt másik országba kellett költöztetni és sok ország nem volt hajlandó befogadni őket.” Az 1999-es háború után Koszovóban nem volt rendõrség, a KFOR és az UNMIK pedig nem tudtak megfelelő biztonságot nyújtani. "Biztos vagyok abban, hogy az UNMIK és a KFOR tisztviselői féltették a saját és a missziótagok életét. Úgy gondolom, hogy a hágai ​​Bíróság egyes bírói is tartottak attól, hogy albánok célpontjává válnak" - írta del Ponte. 

A június végi vádirat benyújtásának híre bombaként robbant a régióban, a koszovói elnök már korábban kijelentette, hogy azonnal lemond tisztségéről, ha a vádak bebizonyosodnak, de azt állítja, hogy talán követett el politikai hibákat békében, de háborús bűnöket soha. A négynapos meghallgatás után is úgy nyilatkozott, hogy „ha a bírók és az ügyészek pártatlanul és őszintén végzik a dolgukat, könnyen arra a következtetésre jutnak, hogy nem követtem el semmiféle bűncselekményt és állítólagos jogsértést." Hozzátette, hogy "harcunk mindenképpen indokolt, a szabadságért folytatott küzdelem volt." 

Kadri Veselji úgy reagált, hogy "a vádak teljesen megalapozatlanok, és az sem igaz, hogy megfenyegettük a bíróságot." 

Ramush Haradinaj tavaly lemondott miniszterelnök egy tv interjúban azt mondta, „a vádak ugyan konkrét személyekre vonatkoznak, de a cselekedeteket automatikusan Koszovónak és az albánoknak tulajdonítják. Nem akarom Thacit vagy Veseljit védeni, de ha bebizonyosodik, hogy ezeket a cselekedeteket elkövették, az nagyon rossz lesz az albánok és Koszovó számára.”                       Thacit és Veseljit éltető plakát Pristinában

Thaci tegnap este hazaérkezett Koszovóba. „Éppen most érkeztem meg repülőgéppel Hágából Tiranába és még ma megyek Koszovóba. Szombaton este 8 órakor tájékoztatom a közvéleményt a hágai négy napról. Szép hétvégét kívánok mindenkinek. Biztosíthatom önöket, hogy senki nem írhatja át a történelmünket” – írta facebook oldalán.

forrás: AJB, BIRN, Anadolija

fotó: b92

„Nincs jogunk csendben maradni arról, ami történt, mert ha a tanúk hallgatnak, azok fognak beszélni, akik a bűnöket elkövették, és elkezdik átírni a történelmet úgy, ahogy nekik megfelel” - mondta Dr. Pilav.Dr. Ilijaz Pilav a boszniai háború mind a négy évét Srebrenicában töltötte. 1995. július 11-én az utolsó csoporttal hagyta el a várost. A 28 éves háziorvos a hadikórházban minden lehetséges sebesülést kezelt, lőtt sebeket, súlyos, taposóakna okozta sérüléseket, végtagot amputált, hasi műtéteket végzett. A város elestének napjaiban megszervezte a sebesültek átszállítását Potočariba, a holland békefenntartók táborába, és csak ezután, együtt a katonákkal, a helyiekkel indult el az erdőn keresztül a szabad területek felé. 

Amikor Szarajevóban befejezte az orvosi egyetemet, úgy döntött, visszamegy szülővárosába. A professzora azt mondta neki, hogy ott, ahova megy, nincs szükség leendő sebészorvosra. Alig két év múlva a történelem brutálisan megmutatta, mekkora szükség volt rá.

Ez az ő története. 

Srebrenicát 1992. április 17-18-án a szerbek elfoglalták, én 17-én az Egészségügyi Központ sürgősségi osztályán voltam egy asszisztenssel. Egész nap ott voltunk az üres kórházban, nem volt sem beteg, sem személyzet. Láttuk, ahogy az emberek elhagyják a városközpontot. Késő délután, amikor a terület szinte teljesen kiürült, észrevettem, hogy a közelben levő házak ablakainak függönye mögött egyenruhások figyelnek. Minden valószínűség szerint valami jelre vártak, hogy a helyi szerbek egyenruhába öltözve, felfegyverezve kijöjjenek az utcákra.  

Májusban a bosnyák hadsereg felszabadította Srebrenicát. Sokan elfelejtik, hogy a város egyike volt az elsők között felszabadítottaknak Bosznia-Hercegovinában. Én katona voltam és orvos. A háború első napjától voltak sebesültek, betegek, akiknek szükségük volt a segítségemre. 

Az egészségügyi személyzet nagy része a háború elején elhagyta Srebrenicát. Az eredetileg 45 orvos, gyógyszerész és fogorvos közül csak négyen maradtak a városban. Később egy bratunaci doktornő, és egy éppen végzett medika csatlakozott hozzájuk. 1992 nyarán az egyik orvos, Dr. Nijaz Džanić meghalt. A város teljesen el volt vágva a külvilágtól, amatőr rádiósokkal tartották a kapcsolatot Szarajevóval, ahonnan a szóbeli támogatáson kívül más nem érkezett. Decemberben önkéntesek szerveztek egy csoportot Tuzlában és elindultak Srebrenicába. Abban a csoportban volt két orvos is. Az egész csoportot elfogták és megölték Vlasenica és Han Pijesak között, így a megmaradt öt orvosra  - Ilijaz Pilav, Avdo Hasanović, Fatima Dautbašić, Branka Stanić és Ejub Alić – hárult a városban tartózkodó ötvenezer ember gondozásának minden terhe. Srebrenica felszabadításával megteremtődtek a feltételek a hadikórház létrehozására. A volt kórházépületben alakítottuk ki, kezdetben csak a puszta épület volt, aztán szereztünk betegágyakat, de nem volt gyógyszer, nem voltak műszerek, ugyanakkor az orvosi ellátás igénye napról-napra nőtt. A kórház mindig tele volt sebesültekkel. Lepedőből, ágyneműből készítettünk kötést, ezeket egy fatüzelésű kályhán sterilizáltuk, függetlenül attól, hogy július volt, mert nem volt áram. Fertőtlenítőket készítettünk ipari jódból és hidrogénből, amit megfelelő arányban hígítottunk, hogy megtisztítsuk a nehéz, piszkos és fertőzött sebeket.

A trágya szagát a kórházban egy kilométerről is érezni lehetett, de sokkal távolabbra lehetett hallani a sebesültek sikoltozását, mert nem volt fájdalomcsillapító, nem volt semmi, amivel enyhíteni lehetett volna ezeket a fájdalmakat. Teljesen magunkra voltunk hagyva, improvizáltunk olyan kollégáimmal, akiknek velem együtt addig semmilyen sebészi tapasztalata nem volt. Az egészségügyi személyzet, akiknek normális esetben ápolóknak, ápolónőknek, szakszemélyzetnek kellett volna lenni, többnyire egészségügyi szakközépiskolások voltak, egy, két, a legjobb esetben három elvégzett osztállyal. 

Egy csapat voltunk, tapasztalat, felszerelés, logisztikai támogatás nélkül, mégis nagyszerű eredményekkel. Csak érzékeltetésként, hogy hogyan dolgoztunk. Az asztalon fekszik egy súlyos sérült, akinek a karját vagy a lábát amputálni kell és nincs mit adni érzéstelenítéshez. És akkor kérd meg, hogy legyen türelmes, tűrje még a szinte elviselhetetlen fájdalmakat. Sokan elviselték. Nemcsak amputációkat, hanem nagy hasi műtéteket is végeztünk, ami ennyi idő távlatából szinte elképzelhetetlennek tűnik. Pedig megcsináltuk. 

Így telt el 1992 és 1993 tavasza, amikor Srebrenicát védett övezetté nyilvánították. Jöttek a városba az ENSZ Menekültügyi Szervezete, az UNHCR humanitárius segélyei, de az első néhány konvojjal semmilyen orvosi ellátmány nem érkezett, nem jöttek gyógyszerek. Jött élelmiszer és egyéb dolgok, de az orvosi ellátáshoz szükséges anyagok nem jöttek. Az orvosi segítség az Orvosok Határok Nélkül (MSF) önkénteseivel érkezett. Az MSF képviselőit sokkolta, amit a kórházban tapasztaltak Érkezésükkel a hadikórházban a helyzet nem lett jó, de legalább elviselhető. Első alkalommal kaptunk gyógyszereket, fájdalomcsillapítókat, egyfajta érzéstelenítőt is. Áprilisban végeztük az első operációt altatásban. Addig minden műtétet ébren lévő betegen végeztünk el. Sebesültek ezreit. Örömünkre nagyon sokan túlélték. Ennek a szervezetnek én személyesen és Srebrenica összes túlélő polgára nagy hálával tartozunk. 

1995. július 6-án kezdődött az átfogó támadás. Addig is voltak szórványos támadások, de erről tudni lehetett, hogy ez kifejezetten a védett övezet elfoglalására indult. A kórház a normál üzemmódban is szinte mindig tele volt, de július 6-11 között nagyon sok volt a sebesült. 

Ha Srebrenicáról beszélünk, nem lehet kihagyni a holland zászlóalj szerepét. Az alakulatnak önálló orvosi részlege volt, műtő, egy sebész, egy radiológus, altatóorvos, műszerek, komplett műtéti team. A támadás idején két teljes sebészeti csapatuk volt. Ezt azért mondom, mert egy július 9-i heves lövöldözés során nagyon sok sebesültünk lett, több mint ötven súlyos sérültet hoztak be a kórházba. Azt nem tudom, hogy a helyszínen hányan vesztették életüket, sokan délután haltak meg a kórházban, műtétre várva. Abban a pillanatban a kórházban én voltam az egyetlen, aki műteni tudott. Szóltam az egyik nővérnek, hogy rádión kérjen hivatalosan segítséget a holland zászlóalj orvosi csapatától. Július 6-ig  jó együttműködés volt közöttünk. Operáltunk is közösen, néha az ő, néha a mi műtőnkben. Erre apellálva kértem őket, hogy segítsenek, mert nagyon sok a műtétre váró sebesült, és sokan a várakozás közben meghalnak. A kérés a zászlóalj parancsnokhoz és az orvosi csapat parancsnokához érkezett, akik készek voltak segíteni, de a parancsnokhelyettes, Franken őrnagy elutasította. Amikor ez kiderült, egy sebész kolléga, Gary Kremer megpróbálta elhagyni a zászlóalj táborát, hogy gyalog eljöjjön, de letartóztatták. Nem engedték meg neki. Ezt a segítségnyújtási felkérést  megőriztük, és egyes esetekben fel is használták a holland zászlóalj szerepének vizsgálatában.

A támadásban a kórház elsőszámú célpont volt, de az ott dolgozók már úgy hozzászoktak, hogy szinte meg sem rezdültek. Egy alkalommal Dr. Pilav olyan beteget műtött, akinek robbanás okozta sebek voltak a karján és az arcán, a felkarjában a fő artéria sérült. Erős robbanás rázta meg a műtőt, az ablakok betörtek, a sebész még csak nem is mozdult, a keze még mindig a sebben volt, a tűt még mindig tartotta. Amint a por leülepedett, folytatta, mintha semmi sem történt volna.

A város eleste előtti hat napot a kórházban töltöttem, szinte állandóan a műtőben. A kórház tele volt. A holland békefenntartók parancsnoka, Karremans ezredes július 10–11 éjszaka arról tájékoztatott, hogy július 11-én hajnalban a NATO légiereje támadást fog intézni a szerb állások ellen, és azt tanácsolta a mi parancsnokainknak, hogy vonják ki katonáinkat a megjelölt övezetekből. Ezen a tájékoztatón jelen voltam, tanú vagyok rá. Még a térképen is megjelölte a megsemmisítendő zónákat, és azt tanácsolta, hogy az embereinket vonják ki onnan. Eljött a reggel 6 óra, és elviselhetetlen volt a csönd. Aztán 11 óra lett és azt az információt kaptuk, hogy ebben a csöndben a szerb hadsereg megérkezett a város központjába. 

Sem a városnak, sem a kórháznak nem volt semmilyen terve az evakuálásra. Amikor úgy dél körül teljesen világossá vált számomra, hogy magunkra hagytak minket, hogy elvesztünk, hogy a szerbek kénye kedvére hagytak, egy dologban biztos voltam. Nem fogom, nem tudom és nem szabad elhagynom a betegeket a hadikórházban. 

                                 Thomas Karremans tábornok, a DUTCHBAT parancsnoka 

Úgy döntöttem, hogy megpróbálom megszervezni a sebesültek evakuálását a holland zászlóaljhoz. Nem azért tettem ezt, mert bíztam az UNPROFOR-ban és a holland zászlóalj katonáiban, hanem azért, mert ez volt az egyetlen parányi lehetőség a megmentésükre. Elmentem egyeztetni a hollandokkal, ahol először be sem akartak engedni a bázisra. Amikor elmondtam, mit akarok, azt mondták, hogy ezt semmiképpen nem lehet, ők – idézem -  nem akarnak beavatkozni a muszlimok és a szerbek közötti konfliktusba. Sem időm, sem idegem nem volt tárgyalgatni, beszélgetni, és azt mondtam, hogy a sebesültekkel teli teherautók néhány perc múlva odaérnek a kapuhoz, ha nem nyitják ki, akkor áttörnek. Azt hiszem, komolyan vették a fenyegetést, és amikor a megérkeztünk a teherautókkal, kinyitották a kaput és beengedték a sebesülteket. A bázison nem kezelték őket sebesültként, néhányan ott haltak meg, voltak, akiket kiadtak, azokat éjszaka ölték meg.  Voltak ápolónők is velük. A szerbek néhányat kiválasztottak közülük és Bratunacba, az Egészségügyi Központba vitték. Tanuk szerint sebesülteket is elszállítottak Bratunacba, akiket később fogolyként a Batković táborba vittek, ahonnan csak néhányan kerültek ki élve. Akik még mindig Potočariban maradtak, őket végül Tuzlába szállítottak. 

Dr. Pilav és az orvosi személyzet úgy döntött, hogy csatlakoznak a közel ezerfős csoporthoz és az ostromlott enklávéból megpróbálnak áttörni az ellenséges vonalakon és elérni a mintegy száz kilométerre lévő, a boszniai kormány által ellenőrzött területet. Néhány száz fegyverrel, a hároméves ostrom után fizikailag teljesen legyengült emberek hat nap és hat éjszaka tették meg az utat a sűrű erdős dombokon, hegyeken, aknamezőkön át, rettenetes hőségben, miközben a szerbek folyamatosan tüzérségi támadást indítottak ellenük, támadtak hallucinogén gázokkal. A bosnyák hatóságok szerint az ellenséges vonalakon áttörni próbálók száma 12 000 és 15 000 között van, de a pontos számot nem lehet tudni. Azok közül, akik július 11-én indultak el Srebrenicából, mindössze háromezer-ötszázan érkeztek a szabad területre július 16-án. A többieket elfogták és megölték, vagy Srebrenica bukása után eltűntek az erdőben. Néhányuknak hetekkel később sikerült elérnie Tuzlába, másokat elfogtak, megint mások önmagukat adták fel.

Már késő délután volt, mire evakuáltam a kórházat és visszatértem az üres épületbe. Az orvosi személyzet utolsó megbeszélését már egy üres hadikórházban tartottuk. Megpróbáltam rájuk parancsolni, és kifejezetten követeltem, hogy a lányok és az asszonyok menjenek a potočari bázisra, és mi férfiak menjünk a katonákkal együtt az erdőn át. Néhányan nem engedelmeskedtek, voltak nők, akik velünk tartottak. Bementem a postahivatalba, ahol a védelmi központ működött, még volt ott a katonáknak egy csoportja, kb. tizenöten, velük együtt utoljára hagytuk el Srebrenicát, csatlakoztunk a menetoszlophoz és elindultunk az erdőbe. Akkora volt a káosz, hogy az áttörés egyre elképzelhetetlenebbnek látszott. Általános volt a reménytelenség, a teljes pesszimizmus és a pánik. A bátyám, aki korábban azt mondta, velem jön, úgy döntött, hogy inkább Potočariba megy. Az elválás számomra huszonöt éve tart. Nem tudom, hogy mondtam-e valamit neki abban a pillanatban, vagy csak hittem, hogy mondok. Huszonöt éve nem telik el nap, hogy ne emlékeznék arra a kereszteződésre, ahol a testvérem úgy döntött, a másik irányba, Potočariba megy. Abban a pillanatban nem lehetett senkit befolyásolni, azt mondani, hogy bármelyik választás jobb, mert abban a pillanatban nem volt jó választás. Volt rossz és rosszabb, de ki tudhatta, melyik a rosszabb. Én az erdőbe mentem, ő az ellenkező irányba. Piliciben találtuk meg egy tömegsírban. Lelőtték. 2005. március 31-én temettük el Potočariban.                                               Útközben...

A kórházi személyzet, akik az erdőn át menekültek, nagyrészt túlélték, de voltak veszteségeink. Ez a hat nap és hat éjszaka tartó menetelés egy külön történet. Menetoszlopba álltunk és Tuzla, a szabad terület felé indultunk. Hogy miért azon az útvonalon? Nincs helyes válasz, valószínűleg azért, mert volt valaki, aki legalább az út nagy részét ismerte. 

Már az út elején hevesen támadtak minket gránátokkal, a legnagyobb mészárlásra ezen az úton július 12-én került sor Kravica felett, az erdőben. Ott voltam, láttam, tanúja voltam. Senki nem tudja biztosan mondani, hány embert öltek meg azon a kis helyen olyan rövid idő alatt. Szó szerint halottak voltak halottak hátán egy hatalmas területen. Több száz, talán több ezer holttest. És voltak, akik azt is túlélték.

A menetoszlop támadására vegyi fegyvereket is használtak, felismerem a mérgezések tüneteit. Olyan mérgeket használtak, amitől az emberek tömegesen hallucináltak, néhányan agresszívvé váltak. Ezeket a hallucináló embereket elfogták, gyűjtőhelyre vitték Kasabiba, a  futballpályára, vagy Kravicába, a mezőgazdasági szövetkezet raktárába. Emberek ezreit gyűjtötték így össze, akiket később teherautóval vittek Zvornikba és megölték őket. 

A Srebrenicáról szóló könyvek elsősorban a boszniai szerb erők által több mint nyolcezer bosnyák férfi és fiú lemészárlásáról szólnak. Sheri Fink amerikai újságíró a város hadikórházáról, az ostromolt orvosok bátorságáról, kitartásáról írt könyvet, akik a lehető legnagyobb szakmai, etikai és személyes kihívásokkal szembesültek. A könyv címe: Hadikórház: A műtét és a túlélés igaz története, a főszereplője Dr. Pilav. A szerző 2010-ben Pulitzer-díjat kapott.

"Ha ki kell emelnem a legrosszabb emlékeket abból az időszakból, akkor azok a műtétek, amiket érzéstelenítés nélkül végeztem - mondta Dr. Pilav a közelmúltban. - Beszélnem kellett azokkal a sebesültekkel, akiket operáltam, és könyörögtem nekik, hogy még egy kicsit tartsanak ki, miközben tudtam, hogy én azt a fájdalmat nem bírnám elviselni.” 

A háború után Dr. Pilav tenni akart valamit, hogy tisztelegjen azoknak a barátoknak, rokonoknak emléke előtt,  akik életüket vesztették a tuzlai „halálmenetben” és 2005-ben elindította a Békemenet ötletét. Azóta minden júliusban külföldről és Bosznia minden részéből többezer ember járja végig az utat Tuzlából Srebrenicába,  ugyanazon az úton haladva, amin 1995-ben meneteltek a bosnyákok a szabad területre, csak az ellenkező irányba. Az út végén minden július 11-én összegyűlnek Potočariban, hogy részt vegyenek a Srebrenica népirtás áldozatainak temetésén. Dr. Pilav eddig három alkalommal vett részt a Békemeneten, de egészségügyi okokból már nem képes erre.                                               Potočari

"Én a népirtás túlélőinek többségéhez hasonlóan az évet július 11-től július 11-ig számolom. Nincs más hely a világon, ahol azon a napon lehetnék, kivéve Srebrenicában."

Dr. Ilijaz Pilav a Szarajevói Egyetem Klinikai Központ mellkasi sebészetének vezetője. Még csak 56 éves.

fotók: Anadolija, depo.ba (Ahmet Bajric Blicko) Sheri Fink 

A negyedszázaddal ezelőtt Srebrenicában történtekre emlékezik a világ néhány nap múlva. Ismét és újra elmondják a népirtás kronológiáját, a holland békefenntartók szerepvállalását, a hágai nemzetközi bíróságon hozott ítéleteket, a rideg számokat az áldozatokról. Mind a 8372 bosnyák áldozat sorsa egy-egy külön szívszorító történet, de nem kevésbé szívszorító és elgondolkoztató a túlélők története. 

Omer Dudić 2002-ben tért vissza szülőfalujába, Osmačeba, akkor háromhónapos kislányával. Ma is ott él, három gyermeke van, építőmesterként dolgozik, és ha kérdezik, emlékezik és elmondja a történetét. Huszonöt évvel ezelőtt történtekre sokszor nem könnyű emlékezni, Omer Dudić számára azonban olyan, mintha tegnap lett volna. "Ez olyan, amit nem lehet elfelejteni, nem lehet kitörölni még akkor se, ha akarnám."

1993-ban a családjával Osmače faluból Srebrenicába menekültek, ahol többezer környékbeli sorstársával együtt kevés élelemmel, állandó félelemmel megpróbálták túlélni a Szerb Köztársaság hadseregének támadásait. Két nővérét és az öccsét egy konvojjal elküldték Tuzlába, ő az apjával és idősebb bátyjával, annak terhes feleségével és a család sok más tagjával a városban maradt. A nagymamájával ők ketten élték túl a népirtást. 

1994-ben a nemzetközi közösség szorgalmazására, az UNPROFOR garanciájára, hogy megvédik őket, a környékbeli bosnyákok, köztük Omer és a hozzá hasonló fiatalok átadták a náluk lévő fegyvereket. „Biztonságban éreztük magunkat, hittünk Philippe Morillon (az UNPROFOR francia parancsnoka) tábornoknak. Megígérte nekünk, hogy meg fog minket védeni. Az élet, bár nem volt elég élelem, visszatért a hétköznapokhoz.”  

Egy átmeneti szünet után a szerb hadsereg elkezdte tesztelni az ENSZ erőket. Időnként lőttek rájuk, amire azok visszalőttek. Dudić azt mondja, hogy  abban az időben Srebrenicában nagyon sok kutya volt. A támadás előtti éjszakán annyira üvöltöttek, hogy szinte megfagyott a vér az emberekben. „Az idősebbek mondták, hogy ez nem jelent jót. Az állatok mindig megérzik, ha valami rossz készülődik.”

És aztán megnyílt a pokol.  

A Szerb Köztársaság hadserege összevont támadást indított a városka ellen, a katonák lőttek mindenre, ami mozgott. Fiatalra, öregre, gyerekre, ENSZ katonára, mindenre, mindenkire válogatás nélkül. A nemzetközi erők megpróbáltak visszavágni, de a támadók jelentős erőfölényben voltak. Elfogták és túszként tartották az UNPROFOR tagjait, megakadályozva ezzel a nemzetközi erőket, hogy légitámadással állítsák meg a támadást. "Mi egyáltalán nem védekeztünk. Néhány puska kivételével, amiket valaki el tudott rejteni, üres kézzel álltunk ott. Az összes fegyvert átadtuk az ENSZ-nek."Emberek ezrei menekültek a városból, a menetnek nem lehetett látni az elejét, a végét, pedig még senki nem tudta, nem gondolta, hogy mi fog történni. "Többezer ember volt a menetoszlopban, azt gondoltuk, hogy átengednek minket, hiszen nincsenek fegyvereink, sok volt közöttünk az idős ember, nők, gyerekek. És hát itt van az ENSZ is, azt gondoltuk, hogy nem fogják megtenni azt, amit megtettek.”

A támadások nem álltak le, ahogy a menetoszlop megmozdult, a szerbek azonnal tüzeltek rájuk, egyre több embert öltek meg. "Sorban megöltek mindenkit, senkit nem hagytak életben. Nem volt az, hogy elvigyék a gyerekeket, hogy megkíméljék őket, vagy ilyesmi. Csak öltek és öltek. A legelejétől” - mondta Dudić lassan, mintha minden kimondott szó elszorította volna a torkát. Azt mondja ugyan, hogy nem nehéz beszélni róla, de időnként megáll, hogy kicsit levegőhöz jusson, hogy erőt gyűjtsön, hogy tovább tudjon beszélni a borzalmakról, amiket Srebrenicában és a környékén az emberek átéltek. „Mindennel lőttek, amijük csak volt. Tüzérséggel, könnyű fegyverekkel, ami jött.” 

A szerb katonák semmilyen aljasságtól nem riadtak vissza. Konjević Poljenál elkobozták az UNPROFOR tankjait és felszereléseit, és a nemzetközi erők egyenruhájába öltözve bíztatták a menekülőket, hogy jöjjenek utánuk, biztonságban lesznek. Sokan hittek ennek a megtévesztésnek, és azt remélték, hogy menedéket találnak az ENSZ-nél. "Soha többé nem láttuk őket.” A menekülők éheztek, ami miatt sokan egyszerűen nem tudtak járni, és elképzelhetetlen félelemben voltak. "Ez a bizonytalanság, hogy nem tudod, honnan fog jönni a halál, nem tudod, hová mentek, nem tudod az utat, nem tudod, mi van a családoddal… Akkor már tudtam, mi vár ránk, ha elkapnak. Már láttam, hogy mit csinálnak a népünkkel, azokkal is, akiket átadtak. Halottak voltak mindenütt. Halottakon tapostak. Nem volt kegyelem.” 

Omer eljutott a menettel a hírhedt Kameničko hegyre Konjević Polje közelében. Emberek ezrei gyűltek ott össze. "Nem tudom miért, de nagyon sok ember volt egy helyen, és emlékszem, hogy ez furcsa volt nekem. Ha már mélyen szerb területen vagyunk, azt gondoltam, jobb lenne kisebb csoportokra oszlani, hogy lássuk, ha a Szerb Köztársaság hadserege támad.” Emlékszik arra, hogy rossz érzése volt a tömegben, ahol ott voltak a közvetlen családtagjai, rokonai, barátai, és úgy érezte, menekülnie kell, ahogy csak lehet. 

És este megindult a támadás. 

"Ma sem tudok aludni azon éjszaka miatt. Soha nem hittem, hogy az emberek annyira sikoltozhatnak és nyöghetnek, és olyan hangokat adhatnak. Olyan sikolyok és hangok, amiket életemben soha nem hallottam, és el sem tudtam képzelni, hogy valaha hallani fogok. Amikor emlékezek rá, ahogy ma is, rettenetesen érzem magam – mondja remegő szájjal. - Olyan sok ember megsebesült, hogy nem tudtuk, mit tegyünk. Bármerre mozdultam, valaki megsebesült, valaki meghalt, valaki segítséget  kért, más könyörgött, hogy öld meg, hogy megrövidítsd a szenvedését... És nekünk nem volt semmink, nem tudtunk nekik semmilyen módon segíteni.”                                 Genocid Srebrenica-Tarik Samarach

A támadás elején olyan gránátokat lőttek ki a menetre, amik mérges gázokat engedtek ki. „Akik belélegezték a füstöt, szinte pillanatok alatt elvesztették az eszméletüket, vagy hallucinálni kezdtek. Nekem szerencsém volt, a sógorom, aki a jugoszláv néphadseregben szolgált, ismerte ezeket a szereket, levette a pólóját, vízzel átitatta, az arca elé szorította, és nekem is mondta, hogy csináljam ugyanezt. Ez mentett meg."

A hegyről menekülve, a srebrenicaiak egy iskolához érkeztek, amiről úgy gondolták, hogy talán az épület nyújthat valamiféle biztonságot. Dudić emlékszik, ült az iskola előtt, próbált lélegzethez jutni, de megint csak úgy érezte, hogy valami nincs rendben. 

"Ismered ezt a mondást: 'Nož, žica, Srebrenica? (Kés, huzal, Srebrenica? - Ezt a mondást gyakran használják a srebrenicaiak, de általában a bosnyákok provokálására). Ezt csak azok tudják, akik ott voltak. Ültem és láttam, hogy a tömegben hogyan tekertek drótot egy ember nyakára, meghúzták, és a szerencsétlen szó nélkül elzuhant. Aztán a következő és a következő. És az emberek, akik éhesek, fáradtak, sebesültek voltak, nem is voltak tudatában annak, hogy mi történik. A Szerb Köztársaság katonái már ott voltak köztünk, nem akartak lőfegyvert használni, hogy ne tudjuk, mi történik. Elvegyültek közöttünk, és ezekkel a drótokkal fojtották meg az embereket, késsel vágták le róluk a drótot. És az emberek csak zuhantak el jobbra, balra. És senki nem volt tisztában azzal, hogy mi történik. Azt hitték, hogy a kimerültségtől esnek össze. Így lett az üzenet: kés, huzal, Srebrenica." Amikor megértették, hogy mi történik, az emberek újra menekülni kezdtek, maga sem tudja, hogyan, honnan volt még erejük. 

Dudić emlékszik, hogy voltak pillanatok, mikor szerencsések voltak, például amikor a szerb katonák a hegyekben és az erdőben csapdát állítottak, ők meg váratlanul kijöttek az erdőből és az aszfaltútra futottak. "Ott nem számítottak ránk, máskülönben mindannyiunkat megölték volna, ha az erdőn megyünk keresztül, ahol vártak ránk." Még egy alkalommal beszélhetnek a szerencséről, akkor az időjárás segítette a menekülőket. "Feküdtem a páfrányok között, már nem tudtam járni. Nem volt erő, nem volt élelem, nem volt víz… Levettem a csizmámat, ami tele volt vérrel. Megpróbáltam levenni a zoknimat is, de a vértől, sártól és víztől beleragadt a sebbe. Sírni kezdtem a fájdalomtól, ömlött a vér minden irányba.” Egyszer csak az egyik menetparancsnok a távolba mutatott és azt mondta, az már a szabad terület. "Aki elér odáig, az biztonságban van, Tuzlába érkezett”- mondta. "Csak feküdtem, folytak a könnyeim a fájdalomtól, felnéztem az égre és azt mondtam: Drága Istenem, add, hogy biztonságban elérjünk Tuzlába. Dél körül volt, tiszta, napos idő, egyetlen felhő sem volt az égen. Aztán gyülekezni kezdtek a felhők, előbb csak kicsi, mint egy hordó, aztán csak nőtt és nőtt és eleredt az eső, majd később tojás nagyságú jegek estek.” Az eső és a jég elrejtette a menekülőket, akik még egy heves összecsapás után megérkeztek a szabad területre.

Mindenki más örülne, hogy biztonságban van, miután a poklok poklán ment keresztül, Omer Dudić azt mondja, hogy azonnal vissza akart menni. „Megtudtam, hogy az enyéim mind meghaltak. Apám, testvérem, sógornőm, nagybátyám, nagyapám. Hogyan örülhetek, ha mindenkit megöltek? Nem éreztem magam élőnek." 

Omer bátyja is megpróbált elmenekülni hathónapos terhes feleségével. „Kétszer sebesült meg a lábán, de a bátyám nem hagyhatta ott, vitte egész idő alatt. Találtak valakit, akinek fizettek, hogy biztonságos helyre vigye őket. Az erdőben találtuk meg a bátyám, a terhes felesége és a vezetőjük holttestét. Csapdába estek és megölték őket. Nem tudom, hogy lehetett megölni egy sebesült, terhes asszonyt. Akkor értettem meg, hogy az emberiesség foszlánya sem volt bennük”- mondta fájdalmasan Omer Dudic. Ma köztiszteletben élnek szülőfalujában, és noha valószínűleg vannak olyan szerbek a környéken, akik megölték családtagjait, Omer azt mondja, senkit nem gyűlöl. "Együtt élünk és dolgozunk. Folytatnunk kell, senkit sem gyűlölök. Haladnunk kell." Időnként elmegy a Potočari Emlékközpontba, hogy bocsánatot kérjen a meggyilkolt családjától, hogy könnyítsen a lelkén.  Az 1995-ben hét napig tartó utat soha többet nem járta végig, pedig nem fél semmitől az életben. „Az összes félelmet, amit egy életen át megtapasztalhatok, akkor megtapasztaltam. Nincs több félelem bennem."  

fotó: DW

1990 óta a tizedik parlamenti választást tartják július 5-én Horvátországban. Ez alatt a harminc év alatt sokan megfordultak képviselőként a horvát parlamentben, a nők azonban mindig elenyésző kisebbségben voltak. A legmagasabb szinten nincs szégyellnivalójuk, volt női miniszterelnök, Jadranka Kosor, volt női köztársasági elnök, Kolinda Grabar Kitarović. A különböző kormányokban is töltöttek be nők jelentős tisztségeket, Vesna Pusić külügyminiszter vagy Martina Dalić, két alkalommal pénzügyminiszter. Ez azonban nagyon messze van néhány európai, különösen a skandináv példától, és sokkal közelebb áll azokhoz a balkáni országokhoz, ahol a politika szinte kizárólag "férfidolog".

Az utolsó parlamentben volt a nők aránya a legalacsonyabb, a 151 képviselőből csak húsz nő. Van ugyan törvény, ami előírja, hogy a választási jelöltlistán 40%-ban kell nőknek szerepelni, és akik nem tartják be, pénzbírságot fizetnek, de sok párt inkább a büntetést választja, mint a női kvóta tiszteletben tartását. Ha betartják is, a női jelölteket a listán olyan helyre sorolják, ahonnan szinte biztos, hogy nem jutnak be a parlamentbe.

Hogy ez miért van így, arról Višnja Ljubičić, a nemek közötti egyenlőség ombudsmanja többek között azt mondja, hogy a politikában való részvétel csak az egyik mutatója annak, hogy Horvátország még mindig milyen messze van a nemek közötti egyenlőség elérésétől. A nők részvétele az ország legmagasabb szintű képviseletében tükrözi a nők helyzetét a horvát társadalomban, ahol a parlament csak az egyik olyan terület, ahol jóval kevesebb a nő, mint a férfi. Szinte mindenhol ez tapasztalható, amikor valamilyen vezetői pozícióról beszélünk akár a politikában, akár a kormányzatban, akár a gazdaság területén. Minél magasabb a hierarchiában a betöltendő tisztség, annál hangsúlyosabb a nemek közötti különbség.

Jadranka Kosor volt miniszterelnök az első nő, aki betöltötte az ország legrangosabb politikai tisztét. Úgy véli, hogy a nők alulreprezentáltságának oka, hogy a horvát társadalom "nagyon konzervatív", és hogy a politikában való részvételt "kizárólag férfimunkának" tekintik.

"Szerintem sok nő gondolja így, még a politikában résztvevők is. Az úgynevezett „érzékeny” témákról, mint a nők emberi jogai, a nők elleni erőszak vagy az abortusz kérdése, a nők túlnyomó többsége hallgat, különösen a nagy konzervatív pártokban, mint például a HDZ. Ezen kívül a nők nem mutatnak szolidaritást egymással és azt hiszem, hogy a választásokon sok nő egyáltalán nem szavaz női jelöltre."

A női szolidaritás hiányáról példaként hozza fel a volt kormányfő Mara Tomašević, Požega-Szlavónia megye prefektusa feleségének esetét, aki levélben fordult az akkori elnök, Kolinda Grabar Kitarovićhoz, amiben leírta a férje vele szembeni erőszakoskodását, amiért később a prefektust felfüggesztették. Az elnök még csak nem is válaszolt a levélre, Nada Murganić korábbi család- és szociálpolitikai miniszter pedig az esetet azzal magyarázta, hogy: "Így van ez a családban." És most Alojz Tomašević ismét szerepel a HDZ választási listáján.

A legtöbb nő akkor volt a horvát parlamentben, amikor a női egyenlőséggel foglalkozó civil szervezetek aktívak voltak. Az 1995-ös választások előtt óriási kampányt indítottak azzal, hogy Horvátország lakosságának 51%-a nő, de a politikában teljesen láthatatlanok. Ennek köszönhetően a következő törvényhozásban a nők aránya elérte a 30%-ot. Akkor az aktivisták azt gondolták, hogy ezt a kérdést megoldották, de idővel rá kellett döbbenniük, hogy a helyzet ismét egyre rosszabb. Ezzel együtt azt is mondják, hogy a politikai pártokban a nők sem tudnak eléggé harcolni, gyakran megelégszenek azzal, hogy kávét főznek, pogácsát sütnek a megbeszélésekre, és ha valami komoly téma kerül sorra, akkor átadják a terepet a férfiaknak.  A változás szinte biztos, hogy nem a nagy, hagyományos pártoktól fog elindulni, hanem azoktól, amik a civil társadalomból nőttek ki. Például a zöld baloldali koalíció, ami több pártot és aktivista csoportot tömörít, a listáikon azonos számban vannak női és férfi jelöltek, a listavezetői helyeken több a nő, mint a férfi, ami eddig példa nélküli a horvát politikában.

A 2016. évi választásokhoz képest a helyzet most valamivel jobb. Akkor a nők aránya a választási listákon 40% volt, most 42%. Ez azonban önmagában nem garantálja a nők számára kedvező eredményt. A pártok túlnyomó többségét férfiak vezetik, a listaállítók 20%-a sértette meg a kvótatörvényt, és vállalja inkább a bírságot. A HDZ-nek több mint félmillió kuna büntetést kell fizetnie.  

Európa több országában alkalmazzák a „cipzárelvet”, melynek során a két nem felváltva követi egymást a pártlistán, vagy azt a megoldást, amikor minden harmadik pozíció a másik nem számára van fenntartva a listán. Belgiumban például a lista első két jelöltje nem lehet azonos nemű, Portugáliában a listán az egymást követőknél nem lehet több mint kettő azonos nemű jelölt.

Július 5-én reggel 7 órakor kezdődtek a választások Horvátországban. A 3 millió 860 ezer szavazásra jogosult hétezer választóhelyiségben, 2700 jelölt közül választhatja meg a 151 tagú parlament képviselőit.

Hetvenhat éve fekszenek német hadihajó roncsok a Vaskapu-szorosban a Duna mélyén és akadályozzák a hajózást, különösen a folyó alacsony vízszintje esetén. Május végén Zoran Mihajlović szerb építésügyi miniszter 1,5 millió euró értékű megállapodást írt alá a hajók kiemelését célzó projekt beindítására. A több évig tartó munkára a miniszter becslése szerint Szerbia mintegy 23 millió eurót fog fordítani.Románia 1944. augusztus 23-i kiugrása után Paul-Willy Zieb, a náci Németország dunai-fekete-tengeri hadiflottájának admirálisa egy helyre rendelte valamennyi hajót az Alsó-Dunáról és a Fekete-tenger partjaitól. A célja az volt, hogy a Dunán felfelé Jugoszláviába jussanak. Huszonöt kilométeren szétszóródva 172 hajóval, folyami térképek nélkül, aláaknázott területen nyolcezer nőt, gyereket és sebesültet szállítva készültek a kétségbeesett akcióra a korábbi szövetséges, akkor már ellenség Románia területén úgy, hogy a Vörös Hadsereg szinte megállíthatatlanul tört előre. 1944. augusztus 25-re az összes lehetséges hajó összegyűlt Brailaban, indulhatott a Duna Elf művelet. Az első veszteség 194 tengerész volt, akik lekésték a csatlakozást a csoporthoz. Az oroszok a Duna-deltában elfogták a legénységet, a Szovjetunóba hurcolták hadifogolytáborba, ahonnan a túlélők Sztálin halála után, 1954-ben térhettek vissza Németországba.Az első nagy harcra két nappal később Csernavodánál került sor, ahol a román csapatok megpróbálták megállítani a németek visszavonulását. A támadásban több mint hatszáz ember meghalt, és tizenkét hajó elsüllyedt. A harcban a németek a csernavodai erődöt lerombolták. Más választásuk nem lévén, a megmaradt 163 hajóval folytatták az utat. Augusztus 27-én értek Ruszéba, ahol üzemanyagot és élelmiszert vásároltak, és ahol feltettek hétszáz nőt és gyereket, háromszáz súlyos sebesültet az utolsó kórházvonatok egyikére. Zieb admirális célja továbbra is az volt hogy összegyűjtse az összes német haditengerészeti egységet Prahovóban és kikényszerítse az utat a Vaskapuhoz.Szeptember 1-jén a nem túl jó állapotban lévő flotta megérkezett Prahovoba, ami akkor még német megszállás alatt volt. A kórházhajón 1600 sebesült volt, más hajókon körülbelül kétezer civil. Néhány hajó súlyosan sérült, a legénység mindenben hiányt szenvedett, a lőszertől az élelmiszeren át a gyógyszerekig. A civilek és a katonák egy része partra szállt és vonattal indult Németországba A legnehezebb rész előttük volt, a Vaskapunál a román csapatok és a jugoszláv partizánok várták a visszavonuló németeket, a szovjetek a Kazán-szorosban vettek fel pozíciót.Az admirális egy felderítő repülőgéppel Belgrádba repült, hogy beszéljen Weichs tábornokkal. A Wehrmacht harcolni akart a Kazán-szoros visszaszerzéséért, de Prahovónál nem tudtak áttörni. "Világos volt, hogy a Vaskapu felé vezető út halálos verseny lesz, amit az oroszok is megnyerhetnek" - mondta Dr. Aleksej Timofejev történész.Zieb admirális megparancsolta Stelter kapitánynak, hogy próbáljon áthaladni a Vaskapun a legjobb állapotban lévő hajókkal. Steltert azonban heves támadások fogadták, és Németország ismét sok hajót veszített. Zieb admirális ekkor más stratégia mellett döntött. Belgrádi felettese engedélyét kérte a flottilla elsüllyesztésére, és miután nem érkezett válasz, szeptember 4-én elrendelte az elsüllyesztést. Az admirális gondosan választotta meg a helyet ahhoz, hogy az ellenséges navigáció a lehető legnehezebb legyen, hogy megakadályozza az orosz flotta további előrehaladását. Amikor már szinte valamennyi hajó víz alá került, váratlanul megérkezett a válasz Belgrádból: azonnal hagyják abba a süllyesztést. Az admirális úgy döntött, hogy nem engedelmeskedik a parancsnak, és elsüllyesztette a maradék hajókat is, köztük a Bamberg kórházhajót. Korabeli szemtanúk azt mondták, hogy a kórházhajót a rajta lévő sebesültekkel együtt süllyesztették el, de sem erre nincs bizonyíték, sem arra, hogy az evakuálási parancsot végrehajtották volna.

A második világháború után Paul Zieb admirálist hadbíróság elé állították a hajók elsüllyesztése miatt, majd az eljárást megszüntették és Ziebet kitüntették. Megkapta az első és második osztályú vaskeresztet és a német aranykeresztet, a Deutsche Kreuzot, amit olyan katonáknak ítéltek oda, akik legalább hat alkalommal nagyszerű eredményt értek el a ellenség elleni harcban. Zieb admirális 1947-ben távozott a szolgálatból, haláláig, 1972-ig Koblenzben élt.

Noha a prahovoiak több mint 75 éve ismerték az elsüllyedt hajók történetét, csak az elmúlt húsz évben kezdtek el beszélni róla. Először 2003-ban került a figyelem középpontjába, amikor a rendkívül alacsony vízállás miatt a hajók a felszínre kerültek és Milun Vučinić dokumentumfilmet forgatott róluk. 2011-ben a Duna vízszintje történelmi minimumára csökkent, akkor ismét felszínre került az Duna Elf művelet.

Készült még egy dokumentumfilm, „A Duna Elf hadművelet titka” címmel, és a forgatás során kiderült, hogy sok hajóban robbanóeszközök vannak.  A kórházhajót keresve felfedeztek két aknakeresőt is, az UJ 109-et és az UJ 110-et, amelyek nagy mennyiségben tartalmaznak fel nem robbant aknákat. Az ilyen típusú aknakeresők a raktáraikban száz mélyaknát tudnak szállítani, ami összesen hét tonna robbanóanyag - mondja egy katonai szakértő. Különösen veszélyes, hogy az aknákat benőtte a vízalatti növényzet, ezért nagyon nehéz megtalálni, felismerni őket.

Német búvárok is érkeztek Prahovoba, akik ugyancsak megerősítették, hogy nem tudják garantálni, hogy a vízalatti aknák hogyan viselkednek, ha 75 év elteltével levegővel érintkeznek, ezért egy speciális módszer kidolgozása szükséges ezeknek az aknáknak az eltávolítására.Hogy ez mennyire fontos, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a nyolcvanas években Jugoszlávia Romániával együtt előzetes előkészítés nélkül elkezdte a hajók eltávolítását és történt egy robbanás, ami tíz embert megölt.  

Sokan gondolják, hogy a hajók tele vannak arannyal, a Szovjetunióból rabolt hadizsákmánnyal és más értékekkel, de eddig senki nem talált erre utaló nyomot. A történészek is úgy gondolják, hogy a németek minden értékesebb dolgot leszereltek, levittek a hajókról az elsüllyesztés előtt.

A német hajók az elsüllyesztéskor a Duna víziútját teljesen elzárták, a második világháború után a szovjet hadsereg körülbelül tizenöt hajót kiemelt, ezzel bizonyos részeken 50 méter széles hajózást tett lehetővé. A jugoszláv hadsereg is kiemelt további harminc hajót. Huszonhárom hajó van, ami a mai napig veszélyezteti a biztonságos hajózást, ezért azok kiemelése már nem várhat.Prahovotól lefelé a víziút 180 méterre szűkül, a hajóroncsok jelenléte ezt 100 méterre csökkenti. Az út ezen részét a navigációs térképeken fehér színnel jelzik, mint fel nem fedezett, hajózható  zónát. Itt akár több órát is kell várni a hajóknak az áthaladásra. "A hajózás keskeny csatornán hajtható végre, és csak egy irányba. A hajók negyven perctől négy óráig várnak, hogy elhaladjanak, mert a víziút szélessége hat kilométer hosszan ötven méterre csökken"- mondja a szerbiai folyami hajózási kapitányok szövetségének elnöke, Srećko Nikolić.

A hajóknak a prahovoi kikötői hatóság is segít, mert vannak olyanok, akik nem is hallottak róla, hogy az úton elsüllyedt hajók vannak. Szerbia évente ötmillió eurót veszít azzal, hogy ez a Duna-szakasz nem biztonságos és csak bonyolult navigációval hajózható.  Nem ez az első alkalom, amikor tervbe veszik a német hajók eltávolítását a Vaskapu-szorosból. A nyolcvanas évek tragikus végű kísérletein kívül az Európai Újjáépítési Ügynökség 2006 szeptemberben finanszírozta a szonártechnikával készült képalkotást, de a folyómeder tisztítása pénzhiány miatt nem történt meg. 2009-ben ugyanez az ügynökség a Duna és a Száva tizenegy helyszínén is finanszírozta a műszaki felderítést. Két évvel később megkezdődött a fel nem robbant lövedékek eltávolítása a prahovoi kikötőben, akkor huszonöt második világháborús bombát hatástalanítottak.

A 2020-ban kezdődő új projekt két szakaszból áll: a vízalatti fel nem robbant eszközök felderítése és helymeghatározása, majd ezt követően pályázatot írnak ki a hajók kiemelésére. A folyómeder megtisztítását a roncsoktól 2023-ra be kell fejezni, amire a most aláírt megállapodással van remény. Arról később döntenek, hogy a hajókat a kiemelés után kiállítják, vagy visszaadják Németországnak, ha ők fogadják.

fotók: es.paperblog.com, facebook.com

A Srebrenicában azon a végzetes napon, 1995. július 11-én történtekről soha nem lehet nem beszélni. Mindig újabb és újabb részletek kerülnek nyilvánosságra, mert vannak túlélők, akik ma is küzdenek az igazság bizonyításáért a bíróságokon.  

Beszélni kell róla, mert folyik a népirtás tagadása, a tények meghamisítása. Szerbiai, szerb köztársaságbeli vezető politikusok, parlamenti képviselők hangoztatják nyíltan, hogy a népirtás, amit a hágai nemzetközi bíróság kimondott, amiért súlyos börtönbüntetést rótt ki magasrangú katonai vezetőkre, az nem történt meg.                                                  A holland békefenntartók bázisa 

Nem ma történt, de Liesbeth Zegvelt holland emberjogi ügyvéd írása újra felhívta rá a figyelmemet. A holland Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy Hollandia felelős három bosnyák civil, Ibro és Mustafa Nuhanović és Rizo Mustafić haláláért Srebrenicában. A Srebrenicai Anyák egyesületének 2018-ban elhunyt elnökét, Hatidža Mehmedovićot akkor nagyon meglepte a döntés, a sok elutasított felelősség után nem számítottak pozitív ítéletre. "Jó, hogy Hollandia elismeri felelősségét, bár a családok nem kapják vissza szeretteiket - mondta. - Az ENSZ-nek ugyanezt kellene tennie.”

Hosszú utat tett meg 2013-ig Hasan Nuhanović és Rizo Mustafić családja. 2002-ban indított a két család pert a holland állam ellen, mert meggyőződésük volt, hogy Hollandia felelős szeretteik haláláért. 2012-ben a hágai bíróság megállapította az állam felelősségét, Hollandia fellebbezett, amit 2013. szeptember 6-án a Legfelsőbb Bíróság elutasított és egyértelmûvé tette, hogy a holland államnak kártérítést kell fizetnie a családok számára.                                                          Menekültek Potočariban 

1995. júliusban Srebrenica eleste után a környékről több ezren menekültek Potočariba, hogy menedéket kérjenek az ENSZ békefenntartók bázisán. A bázison belül is voltak néhány ezren, a bázison kívül körülelül harmincezer ember gyűlt össze. A Szerb Köztársaság hadseregének parancsnoka és a holland zászlóalj parancsnokai közötti „tárgyaláson” Ratko Mladić átadott egy listát azoknak a helybelieknek a nevével, akik munkavállalóként a bázison dolgoztak. Ők a hollandok felügyelete alatt maradhattak.   

Rizo Mustafić villanyszerelőként dolgozott a zászlóaljnál, így felkerült a listára. Egy fatális véletlen folytán a helyben toborzott személyzetért felelős holland tiszthelyettes tévesen arra utasította, hogy hagyja el a bázis területét. 

Hasan Nuhanović tolmácsként dolgozott az ENSZ Védelmi Erőinek (UNPROFOR) Dutchbat III kontingensnél. A város eleste után családja aközött az öt-hatezer polgári menekült között volt, akik menedéket találtak az ENSZ bázison Potočariban. Apja, Ibro Nuhanović egyike volt annak a három képviselőnek, akik a bázison kívül és belül lévő harmincezer menekült képviseletében részt vettek azon a bizonyos „tárgyaláson” Mladić-csal.   

A "tárgyalás" után a hollandok felszólították a menekülteket, hogy hagyják el a bázist. Hasan Nuhanovićot utasították, hogy mondja el a családjának, ki kell menniük. Hasan kérte a zászlóalj parancsnok helyettesét, hogy öccse, Muhamed is kerüljön fel a listára, amit az visszautasított attól tartva, hogy veszélybe sodorja az ENSZ legális tagjainak biztonságát olyan személyek bevonásával, akik nem felelnek meg a vonatkozó kritériumoknak. Muhamedet utasították, hogy hagyja el a bázist. Ibro Nuhanović, Muhamed és Hasan apja a „tárgyalás” résztvevőjeként fent volt a listán, de amikor a fiát, Muhamedet elküldték, úgy döntött, hogy vele megy. Másnap mindhárman, és Hasan édesanyja is halottak voltak. 

                                                   Hasan Nuhanović

Hasan Nuhanović apjának és testvérének holttestét tömegsírokban találták meg, anyja égett maradványait további hat áldozattal együtt egy szemetes konténerben Jarovlje faluban, kb. 1,5 km-re a család háború előtti otthonától. Testvérét és apját a Pilica közelében fekvő Branjevo farmon ásott elsődleges tömegsírba temették, amit a daytoni békeszerződés aláírása előtt buldózerekkel feltúrtak és a holttesteket másodlagos tömegsírokba temették a Kamenica hegyen, Čančariban lévő három egyikébe. Ma mindhárman a Potočari-i temetőben nyugszanak.                                                     Tömegsír Čančariban

2010. július 5-én a két család panaszt nyújtott be, amiben azt kérték, hogy indítsanak büntetőeljárást Thomas Karremans ezredes parancsnok, Rob Franken alezredes parancsnok helyettes és B. J. Oosterveen tiszthelyettes ellen, mert mindhárman tisztában voltak azzal, hogy a biztos halál vár azokra, akiket a bázisról elküldenek. Az ügyész a büntetőeljárás megindítását elutasította, a fellebbezésnek az Arnhem-Leeuwarden katonai Fellebbviteli Bíróság sem adott helyt, amiben semmi rendkívüli nincs, mivel az ENSZ abszolut mentelmi joggal rendelkezik, az ENSZ ellen semmilyen eljárás nem indítható. 

A tizenegy évig tartó polgári peres eljárásban a családokat képviselő Liesbeth Zegvelt holland emberjogi ügyvéd a bíróság előtt bizonyította, hogy Hollandia felelős a három bosnyák civil haláláért. Az ügyvédnő a tárgyalás során végig ragaszkodott ahhoz, hogy a holland zászlóaljnak kötelessége lett volna megvédeni a helyi alkalmazottjaikat és azok családtagjait. 

„A holland zászlóalj tagjai népirtást nem követtek el, de közvetlenül felelősek ennek a három embernek a haláláért, akiket a népirtás részeként megölték. Közvetett módon tehát felelősek. A hollandok nem öltek meg senkit, de sokkal többet kellett volna tenniük” -mondta.

Tény, hogy a holland zászlóalj katonái nem voltak képesek katonailag megvédeni a sokezer menekültet, a boszniai szerbek sokkal nagyobb erőt képviseltek. A tárgyalások során a holland kormány végig ragaszkodott ahhoz, hogy a holland zászlóaljat az ENSZ légitámogatása nélkül magára hagyták. A felelősségük azonban nem vitatható.                                Ítélethirdetés után Rizo Mustafić üzvegye és lánya 

A Nuhanović és a Mustafić család esetében a többi peres eljárással szemben az a különbség, hogy ők Hollandia alkalmazottai voltak, a rettenetes nap végén elhagyták a bázist, holott ott kellett volna maradniuk és a hollandokkal együtt távozniuk. Őket meg kellett volna védeni, a holland zászlóaljnak meg kellett volna védeni a Nuhanović család tagjainak és Rizo Mustafićnak az életét. Ezt a felelősséget mondta ki a holland Legfelsőbb Bíróság.

Az ítélet ellen fellebbezni nem lehetett. A per tizenegy év után végetért. "Tényleg készen vagyunk"- mondta Liesbeth Zegvelt.  

fotók: alexander walker, the guardian, nrc.nl

Sokan vagyunk, akik szeretjük a meséket, szeretjük a királyokról szóló történeteket a régmúltból, a közelmúltból vagy éppen a jelenből. Vannak időszakok, amikor szükség van arra, hogy az emberek jó híreket kapjanak, hogy ünnepeljenek. Így volt ez az első világháború, a Nagy Háború utáni Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban is. 1922. június 8-án I. (Karadjordjević) Sándor Belgrádban házasságot kötött Ferdinánd román király lányával, Mária hercegnővel.

Jugoszláviát és Romániát történelmük során többször fűzték össze szoros családi szálak. Az első uralkodói házasságot 1360-ban kötötte az utolsó szerb cár, V. Stefan Uroš, és Ana, I. Nicolae Alexandru havasalföldi fejedelem lánya. Ezután házasságok hosszú sora következett az évszázadok során, az ország modernkori történelmének első és utolsó uralkodó királynője, Natalija Obrenović és Maria Karadjordjević is román volt. Nem volt teljesen egyenes út a házasságig, pedig a román királyi pár 1918-tól mindent megtett, minden eszközt felhasznált, hogy lányai közül az egyiket a jugoszláv trónon lássa. A király nem titkolt szándéka volt, hogy a házassággal gyengítse a szerb csapatok által elfoglalt Bánság határait. Mária királynő még Zimonyba is elutazott, hogy személyesen győzködje a régens Sándort. A párbeszédnek a háborút lezáró békeszerződés, a Bánság területi hovatartozásának kérdése vetett véget. 

Az új állam, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság létrejöttekor I. Sándor már harmincéves volt és nőtlen. A dinasztia támogatói aggódni kezdtek az utódok és örökösök miatt, a korabeli fővárosi újságok Sándor minden utazásakor egy esetleges házasságkötésről cikkeztek. Ő maga korábban arra gondolt, hogy II. Miklós orosz cár négy lánya, Olga, Tatjana, Maria és Anastasia közül választ magának feleséget. Gyerek-és ifjúkorának jó részét Oroszországban töltötte, ott végezte iskoláit, nagynénjei Romanov nagyhercegek feleségei voltak, jelentős befolyással bírtak Szentpéterváron. A balkáni háborúk, az első világháború kezdete, a bolsevik forradalom kitörése és a Romanov család kivégzése azonban meghiúsította a terveit.  

A házasságkötés fontos állami üggyé vált, a jövendőbeli feleség kiválasztásában az újonnan alakult állam politikai vezetői is részt vettek. Komoly dilemmát okozott, hogy a királynőnek a nép soraiból valónak kell-e lennie, vagy jobb, ha egy hercegnőt választanak valamelyik európai királyi házból. A Karadjordjević dinasztiában addig a feleségek szerb asszonyok voltak, ezért azt gondolták, jobb lenne külföldről választani, kiterjesztve ezzel a dinasztiát és a királyság nemzetközi hírnevét. 

Időközben a román király a legidősebb lányát feleségül adta a görög királyhoz,  Máriát feleségül kérte ugyan Boris bolgár cár,  ám a hercegnő kikosarazta, mert fenntartásai voltak a bolgárokkal szemben, ezért a bukaresti udvar ismét Belgrád felé fordult, Mária királynő ismét a jugoszláv uralkodó meggyőzésére indult. Sándor király 1921. májusban Párizsban időzött, szinte valamennyi európai lap arról írt, hogy minden bizonnyal egy francia vagy angol hercegnővel kötendő házasság az utazásánal célja. A belgrádi újságok is bőségesen írtak a jelöltekről, de azt sem hallgatták el, hogy a francia és az angol hercegnők egyetlen ortodox uralkodó számára sem voltak elfogadhatók, ezen felül az egyik katolikus, a másik protestáns. Mária királynő Párizsban találkozott Sándor királlyal, aki végre elfogadta a bukaresti udvar meghívását, és 1922. februárban Sinaiara, a Peles kastélyba látogatott, ott látta meg először jövendőbelijét. A visszaemlékezések szerint Sándor és Maria sétálni mentek, ahonnan a hercegnő már eljegyzési gyűrűvel tért vissza. A román királynő kitartása meghozta gyümölcsét. A bukaresti udvarban Mignonnak becézett Mária az akkori Európa egyik legszebb és legképzettebb hercegnője volt elsőrangú származással. Ferdinánd király harmadik gyermekeként született, anyai nagyanyja III. Sándor orosz cár húga volt, anyai nagyapja Viktória angol királynő másodszülött fia. Férfiágon német ősei huszonhét generációra vezethetők vissza, a női ág „vérvonalát” követve huszonkilenc generáción át eljutnak III. Alexios Angelos bizánci császár feleségéig, Euphrosynáig, az első szerb király, Stefan anyósáig. Mária a legrangosabb iskolákban tanult, a román mellett folyékonyan beszélt angolul, németül és franciául.  

A király esküvője valódi nemzeti ünnep volt, az emberek vágyakoztak az örömre, ezért a belgrádi sajtó rendszeresen tájékoztatta a nyilvánosságot az előkészületekről. "Belgrád gyógyítja háborús sebeit"- írták. Az esküvőt 1922. június 8-án tartották, de napokig ünnepelték Belgrád, Zágráb, Ljubljana és más városok utcáin. A menyasszonyért és szüleiért a király saját hajóját küldte hatalmas kísérettel a dunai Orsova kikötőbe, a belgrádi partraszállást a Kalemegdan ágyúlövései adták hírül. Az esküvőre számos vendéget hívtak, képviseltette magát Perzsia és Japán urakolkodócsaládja, érkeztek vendégek az osztrák udvarból is, akikkel alig négy évvel azelőtt Szerbia még háborúban állt, egyedül a bolgár uralkodócsaládot nem hívták meg. Az első világháborúban a bolgár hadsereg szerbek ellen elkövetett bűncselekményeinek emléke még erősebb volt, mint a diplomáciai etikett. 

A jövendő királynő szerbül köszöntötte az egybegyűlteket: „Szeretettel üdvözöllek benneteket!”, amivel megalapozta később is töretlen népszerűségét. A székesegyházban lezajlott ceremónia és az ünnepi ebéd után katonai parádé következett, majd az ifjú pár részt vett a Jugoszlávia-Románia barátságos labdarúgó mérkőzésen, ami után Bledbe utaztak nászútra. Megszámlálhatatlanul sok ajándékot kaptak, de minden bizonnyal a legszokatlanabb egy albán főnemes ajándéka volt, 98 kos. 

Maria királynő és Sándor király harmóniában és békében éltek, három fiuk született. A legidősebb a szerb Petar, a másodszülött a horvát Tomislav nevet kapta. Kereszteléséhez a Vardarból, az Adriából és a Dunából hoztak vizet. A legkisebb fiúnak az Andrej nevet adták, ami nagyon gyakori Szlovéniában, így a trón mindhárom örökösének neve szimbolikusan a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot jelentette. A királynő rövid idő alatt belopta magát a belgrádi hölgyek szívébe eleganciájával, kifinomultságával, de rendkívül népszerű volt a hétköznapi, egyszerű asszonyok között is. Szerették. Szerették, mert nem fogadott fel udvari dajkát, maga szoptatta gyermekeit. Szerették, mert nagyon tiszteletben tartotta a szerb szokásokat, igyekezett mindent megtanulni. Abbahagyta a francia nyelv használatát, hogy tökéletesítse szerb tudását. Foglalkozott festészettel és szobrászattal is, de nem volt idegen tőle az autóvezetés sem. Húsz éves korában kapta meg a vezetői engedélyt, onnantól gyakran, gyorsan, de biztonságosan vezetett. Egyike, ha nem az egyetlen nő volt a térségben, aki abban az időben autót vezetett. A feléje irányuló szeretetet iskolák, kórházak, óvodák megnyitásával és jótékonysági szervezeteknek nyújtott adományaival viszonozta. Fővédnöke volt a Szerb Nővérek Körének, és szegénysorsú diákokat segített.

A harmincas évek elején a harmonikus életüket sötét események árnyékolták be. A király az alagsorban, a „suttogó szobában" tájékoztatta a királynőt az 1933. decemberi zágrábi gyilkossági kísérletről és arról, hogy merényletet terveznek ellene Franciaországban is, ahova hivatalos utazásra készült. A félelme valósnak bizonyult, 1934. október 9-én, franciaországi látogatása során Marseille-ben a Palais Bourse előtt délután 4.20 perckor gyilkos támadás áldozata lett. Közelről háromszor meglőtték, mellette meghalt Louis Barthou francia külügyminiszter is.                                                         A marseille-i merénylet

Mária 34 évesen három gyerekkel özvegyen maradt. Méltósággal viselte fájdalmát, azt mondta a férjéről, hogy „szolgálatban halt meg, és ez az a halál, amely méltó hozzá." Két évig viselte a gyászruhát, abban az időben teljesen fiai oktatásának és jótékonysági munkájának szentelte idejét. Az ezt követő években figyelemmel kísérte a Vöröskereszt munkáját, aláírta a Gyermekek Jogainak Alapszabályát és tucatnyi humanitárius szervezetnek adományozott. Személyes vagyonából támogatta a belgrádi Tirsova utcai gyermekklinika és az Onkológiai Intézet felépítését.

Jugoszlávia hadba lépése után 1941-ben a „nép királynője” elhagyta az országot, Londonba költözött. Fiaival együtt a Vöröskereszten keresztül Marija K. Djordjević álnéven ruhákat, cipőket és ételeket tartalmazó csomagokat, támogatásokat küldött a jugoszláv hadseregnek, a sebesülteknek. 1961. június 22-én halt meg. 2013. április 29-én földi maradványai Szerbiába érkeztek, és május 26-án az Oplenac királyi mauzóleumban fia, II. Péter mellé temették.  

Tomislav herceg emlékirataiban így írt róla: "Minden este, bárhová is ment, mindig jó éjszakát mondott nekünk. Nagyon csodálatos anya volt, de szigorú is. Ez jó volt. Csak neki és szigorának köszönhetően sikerült később túlélnem.”

fotók: wikipédia, mek.oszk.hu

Néhány nap múlva parlamenti választások lesznek Szerbiában, és ismét felmerül a kérdés: hány háborús bűnös ül majd a padsorokban? Az előző ciklusban egyedül Vojislav Šešelj képviselte őket a Szerb Radikális Párt elnökeként, de most többen is kandidálnak. Közülük a legismertebb Dragan Vasiljković, vagy ahogyan a háború alatt emlegették, Dragan kapitány. Ugyancsak a leköszönt parlament tagja volt Božidar Delić nyugalmazott hadseregtábornok, Šešelj pártjának szimpatizánsa, aki szintén újrajelölti magát. Ő nem került a vádlottak padjára annak ellenére, hogy a belgrádi Emberjogi Alapítvány szerint szilárd bizonyítékok vannak arra, hogy Delić egységei az 1999-es háborúban 885 albán civilt öltek meg Koszovó nyolc falujában. A jugoszláviai háborús bűncselekményeket kivizsgáló hágai nemzetközi bíróság utódja végzéssel keresi, de Belgrád mindannyiszor megtagadja kiadatását. Mellettük vannak még jelöltek, akik boszniai és koszovói háborús bűncselekményekhez köthetők.De nem az eddig említettek az első bűnözők, akik a szerb parlament tagjai lehettek. Željko Ražnatović Arkan is tagja volt az 1990-es években. A belgrádi Crvena Zvezda labdarúgó csapat szurkolói vezére a háború elején félkatonai alakulatokat szervezett, amiknek elsősorban szurkolótársai lettek a tagjai. Az egységek gyilkoltak és pusztítottak Horvátországban, Boszniában, Koszovóban. 1997-ben vádat emeltek ellene Hágában gyilkosságért, nemi erőszakért és más emberiesség elleni bűntettek elkövetésért Bosznia-Hercegovinában és Horvátországban, de bírósági tárgyalása nem volt, mert 2000-ben Belgrádban megölték.                                                    Željko Ražnatović Arkan

Szerbia jelenlegi vezető politikusai közül többen is jelentős politikai pozíciókat töltöttek be az 1990-es években a háborús bűnökkel vádolt Slobodan Milošević mellett. Aleksandar Vučić elnök Milošević kormányának információs minisztereként korlátozó intézkedéseket vezetett be az újságírók ellen, különösen a koszovói háború idején. Ivica Dačić külügyminiszter 1992-ben Milošević szóvivője volt, Aleksandar Vulin védelmi miniszter a Milošević felesége, Mirjana Marković vezette Jugoszláv Baloldal egyik alapítója, a párt ifjúsági szervezetének vezetője volt. Hágai vádlott volt Nikola Šainović Szerbia miniszterelnöke és Jugoszlávia alenöke, vádat emeltek Hágában Vlajko Stojiljković ellen, aki belügyminiszterként volt a kormány tagja.

Azt írja a svájci Tagesanzeiger, hogy „Vučić alatt felnőtt egy generáció, akiknek fogalmuk sincs a történelemről”. Mert kik is ezek a képviselőjelöltek?  

Vojislav Šešelj 2003-ban önként utazott Hágába, és adta fel magát az ügyészségen. A Törvényszék 2016-ban felmentette a háborús és emberiesség elleni vádak alól, mert nem tudták kétséget kizáróan bizonyítani, hogy felelős a Boszniában, Horvátországban és a Vajdaságban 1991-1994 között elkövetett bűncselekményekért. Ezt az ítéletet a Nemzetközi Büntetőbírósági Mechanizmus fellebbezési kamarája megsemmisítette, és 2018-ban tíz év börtönre ítélte a horvátok üldözéséért, erőszakos kitelepítéséért a vajdasági Hrtkovciban. Šešelj azonban már nem vonult rács mögé, mert ez a büntetés rövidebb volt, mint az előzetes letartóztatása, és továbbra is háborítatlanul lehetett parlamenti képviselő annak ellenére, hogy a hatályos törvények szerint a képviselők elveszítik mandátumukat, ha több mint hat hónap börtönre ítélik őket. A szerb igazságszolgáltatás és a kormány Šešelj esetében elfordította a fejét. A nagyszerb nacionalista háborús bűnös rendszeresen jelen van a médiában, nyíltan tagadhatja a srebrenicai népirtást, publikálhatja könyveit. A hágai ítélet után, 2018-ban a kormányzó Szerb Progresszív Párt képviselője, Dragan Shormaz azt nyilatkozta, hogy „engem zavar, hogy megosztom a parlamenti padot Vojislav Šešeljjel. Nem küld jó üzenetet, hogy a szerb parlamentben elítélt háborús bűnös ülhet. Nem volt jó üzenet két évvel ezelőtt sem, amikor belépett a parlamentbe, még ha ez is volt az emberek akarata.” Šešelj maga így kommentálta az ítéletet: „Büszke vagyok az összes elkövetett bűncselekményre és kész vagyok megismételni őket.”

Nos, ő az egyik képviselőjelölt. A másik Dragan Vasiljković, Dragan kapitány zavaros politikai programjával. Dícséri Ivica Dačić külügyminisztert Koszovó megvédéséért, Aleksandar Vučićot csak mint országépítőt említi. Zoran Đinđić miniszterelnök meggyilkolásáért elítélt Milorad Ulemek Legija és Zvezdan Jovanović feltételes szabadlábra helyezését szorgalmazza, mert úgy véli, "ideje szabadon engedni őket", mert "szerb egyenruhát viselve kockáztatták az életüket", és "itt az ideje, hogy életük utolsó részét szabadon töltsék", hiszen "mindaz, amit tettek, meggyőződésből tették.”                                                Dragan Vasiljković, Dragan kapitány

Dragan Vasiljković tinédzserként elhagyta hazáját és Ausztráliába emigrált. Ott katonai karrierje végeztével golf oktató lett, jachttal átszelte az óceánt, időzött az Emírségekben, Latin-Amerikában és Afrikában. Ő azt mondja, hogy biztonsági területen dolgozott Afrikában, ami meglehetősen enyhe leírása a zsoldosnak. 1991-ben egy maga vezette egymotoros repülőgéppel érkezett Rijekába, hogy a szerbek segítségére siessen megakadályozni a horvát függetlenséget. Onnantól már csak Dragan kapitánynak nevezték. 1991. júniusban és júliusban a Kninben követett el háborús bűnöket, horvát katonákat, rendőröket, a glinai rendőrség és a környező falvak elleni támadások során civileket gyilkolt meg. Megölte Egon Scotland német újságírót, a Süddeutsche Zeitung tudósítóját. A háború után a horvát bíróság 15 év börtönre ítélte. A háborús bűnöst idén március végén engedték szabadon és kiutasították Szerbiába, ahol a Crvena Zvezda szurkolói a stadion mellett falfestményt készítettek róla, a klub vezetése pedig egy direkt neki készített mezzel ajándékozta meg.                                                          Šešelj és Vasiljković

Sokak véleménye Szerbiában, hogy nem az a kérdés, és nem az a fontos, hogy ezek az emberek szereznek-e mandátumot a parlamentben? Ennél sokkal fontosabb, hogy vajon tényleg az erőteljes médiafigyelem, a hatóságok nyilvánvaló támogatása, a háborús bűnösök hősökké avatása a szerb társadalom valódi képe? Mert amíg a szerb igazságszolgáltatás teljesen passzívan figyeli az eseményeket, addig a bűnösökből tiszteletreméltó állampolgárok, nemzeti hősök lesznek.  

fotók: deutschewelle

A montenegrói szállodák készek a vendégek fogadására az egészségügyi előírások tiszteletben tartásával. Az ipari kamara legutóbbi ülésén az idegenforgalmi szakemberek azt sürgették, hogy minél előbb nyilvánosságra kell hozni a teljes határnyitás dátumát azokkal az országokkal is, mint például a Cseh Köztársaság, Szlovákia, Németország, Oroszország és a balti államok, akik még nem utazhatnak be szabadon. "A lehető leghamarabb meg kell tenni, mert attól tartunk, hogy ennek a bizonytalanságnak köszönhetően a hűséges vendégeink is feladják és a versenytársak mellett döntenek.”    Montenegróban idegenforgalmi szempontból a második negyedév a koronavírus és a határok bezárása miatt lényegében teljesen elveszett. Tavaly ugyanebben az időszakban az ágazatnak 207 millió euró bevétele volt. A jelenlegi becslések szerint a turistaforgalom várható csökkenése idén eléri a negyven százalékot. Az év második fele hagyományosan nagyon fontos, akkor realizálódik a teljes forgalom 75%-a. Az ágazatban dolgozók abban bíznak, hogy ha júniusban némileg normalizálódik a helyzet, akkor az segítheti az idegenforgalom júliusi beindulását és így csökkenhet a veszteség.Horvátországban az év első négy hónapjában hetven százalékkal kevesebb turista tartózkodott, mint 2019 azonos időszakában. A legkeményebb az április volt, amikor mindössze 758 külföldi vendég volt, ami kilencvenkilenc százalékkal kevesebb, mint tavaly ugyanazon hónapban. Az idegenforgalmi szálláshelyeket igénybe vevők jellemzően azok voltak, akik a járvány és a határok lezárása miatt Horvátországban rekedtek.  

Az országban jelenleg kb. 115 ezer turista van, ez a tavalyi időszak 20%-a. A leglátogatottabb régiók Isztria, Primorje-Gorski Kotar és Zadar megyék. Dubrovnik-Neretva megyében közel négyezren nyaralnak, ez a tavaly regisztráltak tíz százaléka. A legtöbb a hazai turista, őket követi Bosznia, Németország, Szlovénia, Csehország és Ausztria. A nyaralók többsége, több mint kétezren apartmanokban, magánszállásokon száll meg, mindössze kilencszázan vették igénybe a szállodai szolgálatásokat, háromszázhatvanan a kempingeket.Valami azonban megmozdult, az elmúlt 24 órában körülbelül húszezer turista érkezett Horvátországba miután Németország, Ausztria és Magyarország is feloldotta a hazai karantén kötelezettséget. A legnépszerűbb célállomások Rovinj, Vir, Mali Lošinj, Krk. Jönnek az olaszországi turisták is, egyelőre még főként a nyaraló- vagy hajótulajdonosok. Rijeka kikötőjében körülbelül egymilliárd euró értékű jachtok, vitorlások vannak már kikötve, hasonlóan Mali Lošinjban is. Indulnak a légitársaságok is Dubrovnikba, a Ryanair július 4-től Düsseldorfból Zadarba, és hetente háromszor érkeznek vonatok Csehországból.

Összességében az idegenforgalomból idén a tavalyi bevételek 30-35%-át, egyes részeken, például Isztrián 40%-át prognosztizálják.

Gyerekkorunk, ifjúságunk indián hősét, Winnetou-t a filmvásznon megelevenítő színész, Gojko Mitić nyolcvan éves. 

1940. június 13-án született Strojkovacban. Apja földművelő volt, a második világháborúban a partizánok között harcolt. Mitić és testvére a nagyszüleiknél nőttek fel, az iskolában német nevelést kaptak. Érettségi után a belgrádi Sport és Testnevelési Főiskolán tanult, ott került a jóképű, sportos hallgató először kapcsolatba a filmmel. 1961-től kaszkadőrként alkalmazták.Első kis szerepét Karl May adaptációjában, az Old Shatterhand-ben és a Winnetou II-ben kapta 1963-ban. A filmeket egy nyugat-német produkciós iroda forgatta Jugoszláviában. 1965-ben kapta meg az első főszerepét A Nagymedve fiaiban.   

A Nagymedve fiait a kelet-német mozikban kb. tizenegymillióan látták, az NDK filmtörténetének egyik legsikeresebb produkciója volt, de Karl May könyveinek filmadaptációi Nyugat-Németországban is slágerek voltak. Ez volt Mitić karrierjének kezdete. "Amikor visszatértem a premierről, még ki sem csomagoltam a bőröndömet, már hívott a producer és azt mondta: Ne fogadjon el semmit, mi készítjük a következő filmet!" 1975-ig évente egy filmet készített az indiánokról a Defa filmgyártóval. A filmeket Csehszlovákiában, Bulgáriában, Jugoszláviában és a Kaukázusban forgatták. Hosszú színészi pályafutása során játszott komédiákban, tudományos fantasztikus filmekben és gyerekfilmekben, jelen volt a színpadon és televíziós produkciókban is. Harminc játékfilmet, 25 televíziós filmet és sorozatot forgatott, olyan jelentős színházi szerepei voltak, mint Spartacus, d’Artagnan, Robin Hood, vagy Zorba. Mindazonáltal a legnagyobb sikert az indián szerepek hozták meg számára, de akármekkora siker vette is körül, szerénysége végig megmaradt.                                    Winnetou Bad Segebergben

A német egyesülés után szerepet vállalt az ARD egyik esti sorozatában és 1992-től minden nyáron Winnetou-t alakította Bad Segebergben a Karl May játékokon. Amikor 2006-ban elbúcsúzott, több mint ezer előadás volt mögötte. 

Keveset tudunk a magánéletéről, Berlinben él, egy 28 éves lánya van. Ismerik Szerbiában, de nem annyira, mint Németországban, igaz tesz is érte. Szinte soha nem utazik az országba, ha igen, nagyon rövid időre, amíg találkozik a bátyjával, sétál egyet Belgrádban és megy tovább Görögországba, vagy éppen vissza Németországba.

fotók: DW, Defa

Mirjana Marić 1992-ben tartotta utolsó divatbemutatóját, ezután az Egyesült Államokba költözött, akvarell festészettel foglalkozik. Nevét a divatszakmában a világ minden táján ismerték, modelljeit királyok és hercegek viselték, divatbemutatóin államfők és miniszterek, művészek és közéleti személyiségek ültek az első sorokban. 

De ki is Mirjana Marić? 1938. május 22-én született egy Nis melletti kis faluban. Még gyerekként Belgrádba költöztek, ott diplomázott 1960-ban az Iparművészeti Akadémia textil szakán.  Férje unszolására mesterképzésre jelentkezett Machesterbe, ahol kortárs jelmez, textil és divat mesterfokozatot szerzett. Életének erről a szakaszáról úgy beszél, mint egyedüálló lehetőségről. Óriási megtiszteltetés volt a háromszáz éves textilparral rendelkező angliai városban tanulni, ahol rögtön az első napon szembesült hiányosságaival. „A mesterképzésemre azzal a bolond gondolattal jöttem, hogy sokat tudok, közben… Ugyanbban az épületben volt a textil középiskola, ahol a kar is található. Tévedésből a nagy előadó helyett bementem egy osztályba, ahol tizenhét éves diákok ültek. Amikor láttam, hogy mit tanulnak, kétségbeestem, mert rájöttem, hogy ebből én semmit nem tudok…” A férje tanácsára elment a rektorhoz, aki engedélyezte, hogy párhuzamosan látogathassa a középiskolai és az akadémiai előadásokat. Az iskola elvégzése után visszatért Jugoszláviába, ám hiába volt egyedülálló végzettsége, nem volt könnyű munkát találnia. A legjobb divatszakemberek ajánlásai nem jelentettek semmit. Kényszerűségből elfogadta a babusnicai textiliskola igazgatójának ajánlatát és két évig tanárként dolgozott, ám ez nem elégítette ki, úgy érezte, nem tudja megmutatni a tehetségét. Olyan munkát akart, ahol a terveit meg tudja valósítani, kézbe tudja venni. Többször is említette azt az érzést, amikor az első modellje a rajzmappából a saját maga nyomott anyagon életre kelt. Az első időben jelentősen befolyásolta az angol divat, Mary Quant, a pop-art és a Beatles.  Egész pályája során példaképének tekintette Yves Saint Laurent és Roy Halstont.  Karrierje az 1970-es években kezdődött, amikor első munkáit felajánlotta a Jugoexportnak. A Jugoexport volt az ország legnagyobb cége, ami kiskereskedelmi üzleteiben importált termékeket értékesített. Mirjana kitalálta, hogy kötött darabokat készít, és díszítést varr rájuk. Meggyőzte a Jugoexport vezetőségét, hogy kezdjék el a termelést, és egy kis műhellyel elindultak. A műhely és a csapata egyre bővült, ő lett a felelős Jovanka Broz öltöztetéséért. Az ország első asszonya onnantól a hazai divattervezők közül csak Mirjana és Aleksandar Joksimović ruháiban jelent meg a nyilvánosság előtt. Modelljeit hamarosan a dán hercegnő és a belga királyi pár is viselte.Jelentős figyelem irányult már a munkájára, Pierre Cardin felkérte, hogy készítsen néhány modellt a benutatójára. Ezután a sikeres bemutató után nyilatkozott utoljára a sajtónak. Érzékenyen érintette, hogy a divatbemutatóról tudósító újságírónő összegyűjtötte az összes információt és elismerő véleményt a nyugati divatszakértőktől, majd a Politika c. lapban így kezdte a cikkét: „Franciaország le van nyűgözve, és MI azt gondoljuk erről…” A férje is arra bíztatta, hogy ideje kilépnie a „mi” státuszból és átlépni az „én” korszakba. És nem adott több interjút. 

1975-ben és 1976-ban Mirjana saját divatbemutatókat tartott Párizsban és hamarosan az összes európai nagyvárosban, valamint New Yorkban. Több mint hetven divatbemutatója volt szerte a világban. Munkáival átlépett a volt Jugoszlávia határain, bemutatóin királyi családok tagjai és miniszterelnökök vettek részt. Teljesen meghódította Párizst, a francia újságok elismerően írtak róla, ami lássuk be, nem kis dolog. Ő készítette Jugoszlávia téli olimpiai csapatának ruháit, és ő tervezte a JAT (jugoszláv légitársaság) egyenruháit is. MM márkanevű kollekcióját forgalmazták szerte Jugoszláviában. Ljuljanában, Belgrádban, Zágrábban és az összes jugoszláv nagyvárosban volt egy-két üzlete, ami kizárólag az ő modelljeit árusította.  Karrierje fordulópontjának tekinti az 1980-as éveket. Veliko Gradišteben megnyílt a Moda bőrgyár, és elkezdte gyártani Mirjana saját táskáit, bőrszoknyáit, bőrdzsekijeit Moda Mirjana Marić márkanév alatt. Termékei a hetente teherautóval Nápolyból érkező legmagasabb minőségű bőrből készültek. Egy-egy modellből csak 10-15 darab készült. Megkövetelte, hogy ugyanazt a modellt 38-astól 46-os méretig készítsék el. A nők nagyon hálásak voltak ezért.Az MM és a 3M címke a minőség, a divat, a jóízlés garanciája volt, de egyben az akkor  jól működő társadalom tagjainak presztízsét is jelentette. Abban az időben a jugoszláv divatipar sikeresen versenyzett a világtermeléssel annak ellenére, hogy a Jugoexport például nem fordított sokat Mirjana munkáinak marketingjére, a cégnél szó nélkül csak tudomásul vették, hogy modelljeit sejkek, gazdag közel-keleti ügyfelek, királyi családok vásárolják.Mirjana korát megelőzve nagy gondot fordított a munkái bemutatására. Fontosnak tartotta a tökéletes varrást, a megfelelő díszítést, de ugyanolyan fontosnak tartotta az alkotások kiállítását. Nagyon fontos volt számára a kirakat. Jugoszláv fotósokkal dolgozott együtt, katalógusokat készített, amikben ruháit az ország leghíresebb modelljei viselték.2014-ben meghívást kapott a Néprajzi Múzeumtól egy önálló kiállításra. Meglepte a felkérés, de örömmel tett eleget neki. Sokan tartják még mindig nagy becsben a táskáját vagy valamilyen ruházati cikkét, amit talán a nagymama vagy az édesanya vásárolt. Ezek nemcsak a minőséget képviselik, hanem egy darabot Jugoszlávia divattörténetéből.

fotók: plezirmagazin.net

Több nyugat-balkáni országhoz hasonlóan az osztrák kormány is úgy döntött, hogy mentőövet nyújt a koronavírus válság miatt súlyos pénzügyi helyzetbe került nemzeti légitársaságnak, az Austrian Airlines-nak (AUA). Az államtól kap 150 millió eurót, további 300 millió euró hitelt állami garanciával, és 150 millió euróval segíti a tulajdonos Lufthansa.  

Sebastian Kurz kancellár újságíróknak elmondta, hogy sikeres volt a tárgyalás a német Lufthansával. "Nagyon sok munkahelyet sikerült megmenteni, garanciát kaptunk arra, hogy az AUA központja Bécsben marad, és megállapodásra jutottunk a szükséges klímavédelmi intézkedésekről." Megállapodtak abban is, hogy a bécsi központ ugyanolyan mértékben nő, mint a frankfurti és müncheni belföldi Lufthansa repülőtér.

Bejelentették, hogy a kormány végrehajtja a repülőjegyárak reformját, és további 30 eurós adókat vezet be a 350 kilométernél rövidebb járatokra. Ennek konkrét következménye, hogy az AUA a Bécs-Salzburg járatát már nem is kínálja.  

Április végén az osztrák légitársaság 767 millió euró állami támogatást kért, a megállapodás szerinti támogatás némileg kevesebb lett.Közben megjelent a IATA (Nemzetközi Légi Szállítási Szövetség) becslése, miszerint a koronavírus válság rekordszintű, 84 milliárd dolláros veszteséget fog okozni, és „2020-ra, mint a repülési ipar történetének legrosszabb évére fogunk visszaemlékezni” – mondta Alexandre de Juniac, a szövetség  vezérigazgatója.A IATA arra számít, hogy a légi utasforgalom az ideihez képest jövőre 55%-kal növekszik. Frissített becslésükben azt prognosztizálják, hogy a repülési ágazat 2021-ben is legalább 15,8 milliárd dolláros veszteséget fog elkönyvelni, így a válság teljes vesztesége megközelíti a 100 milliárd dollárt.

fotó: index.hu

A jugoszláviai háborúk alatt elkövetett bűncselekményeket vizsgáló hágai nemzetközi törvényszék (ICTY) előtt bemutatott adatok szerint Bosznia-Hercegovinában a háborúban körülbelül százezer ember halt meg, az Eltűnt Személyek Intézete nyilvántartása alapján hétezer áldozat holttestét még nem találták meg. A felelősségre vonások a legsúlyosabb esetekben Hágában történtek, de sok ügyet utaltak az érintett országok igazságszolgáltatásának hatáskörébe. Ezek az intézmények azonban sem infrastrukturálisan, sem személyi összetételben nincsenek felkészülve, nincsenek erőforrásaik arra, hogy rövid idő alatt profivá váljanak háborús bűnök tárgyalásában. Ez is magyarázata annak, hogy Boszniában huszonöt évvel a háború után továbbra is nyitott 449 háborús bűncselekmény 4223 gyanúsítottal. Közülük százkilencvenet a Hágai Nemzetközi Büntetőtörvényszék nyomozói azonosítottak elkövetőként, és az ügyeket átadták a boszniai igazságszolgáltatásnak.                                  A hágai bíróság 

Elemzők úgy vélik, ha a háborús bűnök gyanúsítottjainak boszniai büntetőeljárása és tárgyalása továbbra is az ügyészség és a boszniai bíróság kizárólagos felelőssége marad, azzal azt kockáztatják, hogy sok gyanúsított meghal, mielőtt bíróság elé állítanák. Az ügyészek lassan nyújtják be a vádiratokat, a tárgyalás gyakran túl hosszú ideig tart. Jelenleg ötvennyolc ügyész dolgozik a háborús bűncselekmények ügyein, eddig nyolcszáz vádiratot nyújtottak be, ezek alapján a bíróság a vádlottakra összesen 3200 év börtönbüntetést rótt ki. Az elmúlt két évben azonban voltak olyan ügyészek, akik egész évben egyetlen vádemelést sem nyújtottak be. A nyugat-balkáni országban a háborús bűnösök elleni vádemelésről 2008-ban állami stratégiát fogadtak el iránymutatással, határidőkkel, amiket szinte egyáltalán nem sikerült betartani. Egy-egy ügyet a vizsgálat kezdetétől az ítélethirdetésig hét év alatt le kellene zárni, az összes bírósági eljárást 2023-ra be kellene fejezni, a legbonyolultabb ügyeket 2015-re le kellett volna zárni. A fenti számok ismeretében ezek a realitástól nagyon messze vannak. 2017 végére 473 háborús bűncselekményt dolgoztak fel, beleértve az „A” kategóriájú esetek többségét is. Ez utóbbiak a legbonyolultabb, legsúlyosabb esetek, mint a népirtás, vagy az emberiség elleni bűncselekmény. Gordana Tadić főügyész most azt javasolja, hogy fogadjanak el egy speciális stratégiát, ami szabályozza, hogyan lehet a háborús bűnökkel foglalkozó ügyeket alacsonyabb szintekre utalni, mivel ez az eljárás ma még kivételnek számít. Az elmúlt két évben mindössze három vádemelést utaltak az entitások szintjére, ezeknél ítélte úgy a bíróság, hogy nem elég bonyolultak ahhoz, hogy állami szinten kelljen kezelni őket.  Sokan ellenzik ezeknek az ügyeknek az átadását a helyi bíróságoknak, mert úgy vélik, hogy ott megvn annak a veszélye, hogy egyes gyanúsítottak enyhébb ítéleteket kaphatnak, hogy a helyi közösségek nyomására a vádlottat igazságtalanul felmentik. Egy civil aktivista, tábori túlélő szerint elképzelhetetlen, hogy a jelenlegi körülmények között „egyetlen elítélő határozatot is hoznának háborús bűnös ellen Prijedorban. Nagyon sokan, akik részt vettek az 1992-es prijedori mészárlásban, ma magasrangú pártaktivisták, vagy felelős beosztásban vannak.” 

A már meghozott ítéleteknek sem könnyű érvényt szerezni. Egyetlen kettős állampolgárságú elítélt sem kezdte meg börtönbüntetését, mert egyszerűen elhagyták az országot. Ők a boszniai mellett horvát, szerb, montenegrói állampolgársággal is rendelkeznek. Negyvenhét elfogatóparancs van érvényben. 

„Kezdetek óta az idő a legnagyobb ellenségünk. Egyszerűen mindent lekéstünk.” – mondta egy prijedori túlélő. 

Az 1960-as évektől az 1980-as évek végéig a jugoszláv építészek számos konferenciaközpontot, repülőteret, minisztériumi épületet, önkormányzatokat, egyetemeket, postahivatalokat, szállodákat, lakóépületeket építettek Afrikában és a Közel-Keleten, sőt már az ötvenes évek végén elkezdtek megjelenni jugoszláv, lengyel és szovjet építési cégek az afrikai piacon. A Szovjetúnió inkább nagy infrastrukturális projekteket – gátakat, töltéseket, kikötőket – indított, Jugoszlávia a városi építkezésekre összpontosított. 

Ezek az építkezések egybeestek az afrikai országok gyarmati uralom alóli függetlenedésükkel és az el nem kötelezettek mozgalmához tartozó országok gazdasági és politikai együttműködésével. Az afrikai építkezések egyik legaktívabb résztvevője a belgrádi Energoprojekt cég volt, de voltak montenegrói, szlovéniai építészek, cégek is. 

A volt francia gyarmat, Gabon, 1960-ban nyerte el függetlenségét. Az Energoprojekt jelentős megbízása volt a fővárosban Libreville-ben építendő Konferenciapalota, amelyet sokan Afrika azon részének legfényűzőbb épületének tartottak.  A 12000 négyzetméteres konferenciaközpont nagyon drága munka volt. Az épület összes anyagát, a csempéket, a fürdőszoba felszereléseket, a burkolatokat jugoszláv gyárakban gyártották, a padló márvány burkolatát Brač-ból hozták. A központot hat hónappal a határidő előtt, 1976. júniusban adták át. Az építészek emlékeznek rá, hogy a franciák nem vették jónéven a megjelenésüket. „A bőrünkön éreztük, hogy a franciáknak nem tetszik, hogy hirtelen ilyen nagy munkát kapott egy jugoszláv cég.” Komoly problémák azért nem voltak, de az építkezés kezdeti időszakában többször repültek helikopterek az építkezés fölé, hogy megnézzék, mit csinálnak. A libreville-i konferenciapalotát 2014-ben lebontották, helyére új elnöki palotát építenek.                                Libreville konferenciapalota

1980. áprilisban vált függetlenné a brit gyarmat Rhodésia és változtatta a nevét Zimbabwéra, a főváros nevét Hararéra. Az ország első független miniszterelnökének Robert Mugabét választották. Az Energoprojekt jelentős munkákhoz jutott ezen az új piacon. Ők építették egyebek mellett a kongresszusi központot és a Sheraton hotelt. A volt gyarmatosítónak itt is már kész tervei voltak, de az új kormány nemzetközi pályázatot írt ki.                                     Sheraton Hotel Harare               

A jugoszláv építész házaspár, Dragoljub Bakić és felesége Ljiljana meglehetősen szokatlan módon jutottak a megbízáshoz. A makettjükkel együtt kiutaztak Hararéba, a jugoszláv nagykövetségen belecsöppentek egy kondoleálásba, ahol megjelent a zimbabwei külügyminiszter. Bakić mondta a nagykövetnek, hogy tisztában van vele, hogy az alkalom nem igazán megfelelő, de fel akarja hívni a politikus figyelmét a munkájukra, meg akarja neki mutatni a makettet. Így történt, a külügyminiszternek tetszett a terv, az építészeket meghívta másnapra Mugabe irodájába. A miniszterelnök megnézte és azt mondta, hogy "ilyet akar, de kétszer ekkorát”. Az eredeti tervben a szálloda egy 2500 férőhelyes konferenciateremmel készült. A terv átdolgozására tíz napot kaptak. 

Csak érdekesség, hogy ugyanabban a szállodában, ugyanakkor, ugyanazon az emeleten lakott Slobodan Milošević, aki a Beobank vezérigazgatója volt és a bank hararei képviseletét látogatta meg. Akkor még nem sok kapcsolata volt a politikával, gazdasági érdekek vezették. Az építkezésekhez szinte minden szükséges anyagot Jugoszláviából importáltak, a hitelt Jugoszlávia adta többek között a Beobankon keresztül a megvásárlásukhoz.                                           Sheraton hotel konferenciaterem 

A terveket elfogadták, az építkezés valamivel több, mint két évig tartott, Mugabe álma valóra vált, 1986-ban a hararei Sheraton hotelben fogadta az el nem kötelezett országok vezetőit. Amikor az ötcsillagos Sheraton megépült, az első volt a maga nemében, de a mai napig  az egyetlen és ugyanakkor a legnagyobb szálloda Zimbabwében, közel négyszáz szobával. A nevét 2005-ben Rainbow Towers-re változtatták. 

Dragoljub Bakić az első látogatása után Hararet a világ legszebb városának írta le.  "Derékszögben tervezett utcák, villákkal, úszómedencékkel. Az utcákon zsakarandafák, hatalmas lila virágokkal. A virágzás két hónapig tart és gyönyörű.” Nem zárták a házak kertkapuit, "nem volt lopás, nem volt félelem." A Bakić házaspár 1994-ben Hararéba költözött, hogy meneküljenek az országot szétdúló háborúból. Állást kaptak egy építészeti irodában, de az afrikai országokat is polgári nyugtalanságok, háborúk, kormányválságok sújtották. Zimbabwe egyre mélyülő gazdasági válságba süllyedt, miután a kormány úgy döntött, hogy beavatkozik a szomszédos Kongó háborújába. „Megtörtént, hogy betörtek az udvarunkba. Ebben a gyönyörű városban kis erődök nőttek ki, három-négyméteres kőfalakkal körülvéve. Milošević ellen menekültünk és Mugabe várt minket.” 

Nigéria, Lagos  – Nemzetközi vásár 1974-1977

A komplexumot az Energoprojekt építette, Zoran Bojović építész vezetésével. 1977-ben itt rendezték meg az ország első nemzetközi vásárát. A 40000 négyzetméteres építmény kör alakja a nigériai falvak kis közösségeit szimbolizálja. 

Zambia, Lusaka – FINDECO ház 1971-1974

A 90 méter magas, 23 emeletes, 8900 négyzetméter alapterületű épület Zambia legmagasabb és az ország egyik legnépszerűbb épülete. Az épület neve az eredeti tulajdonosokról, az Állami Pénzügyi és Fejlesztési Társaságról (FINance and DEvelopment COrporation) kapta a nevét. Egyedülálló érdekessége, hogy az emeletek szélesebbek, mint a központi oszlop. 

Uganda, Kampala – Nemzetközi konferenciaközpont 

Az Energoprojekt építette 1975-ben az Afrikai Egység Szervezet 13. csúcstalálkozójára. Az épület hatszögletű, dekoratív alumínium panelekkel bélelt, amelynek védelmet nyújtottak a trópusi nap ellen is. Uganda hírhedt elnöke, Idi Amin a központot használta minden személyes megjelenéséhez. 

Uganda, Entebbe- Nemzetközi repülőtér 1972-1973

A fővárostól 45 km-re található repülőtér 1976-ban vált világszerte ismertté, amikor a Tel-Avivból Párizsba tartó repülőgépet eltérítették. A gépeltérítők negyven palesztin militáns szabadon bocsátását követelték az utasok elengedéséért cserébe. Entebbe repülőterén szálltak le, mert Idi Amin ugandai elnök támogatta a géprablókat. A túszokat egy hétig tartották fogva, az Entebbe művelet nevű Moszad kommandó akcióban szabadították ki őket. Három évvel később a repülőtér egyes részei az Uganda és Tanzánia közötti háború során megsemmisültek. A montenegrói építész által tervezett repülőtéri épületegyüttes ma is működik, felújítását és korszerűsítését tervezik.  

Zambia, Lusaka – Mulungushi konferenciaközpont

Zambia adott otthont az el nem kötelezettek harmadik csúcstalálkozójának 1970-ben, ám az országnak nem volt az esemény lebonyolításához alkalmas helyszíne. Az Energoprojekt mérnökei néhány nap alatt a helyszínen tervezték meg az épületet, a központ négy hónap alatt elkészült. Kenneth Kaunda elnök több mint négyezer ülőhellyel és 65 környező villával várhatta vendégeit. A központ ma is használatban. 

Nigéria, Kano – Minisztériumi épületegyüttes 1978

Az erős napsugárzás miatt az építészek a fehéret használták uralkodó színként, felhasználva a hagyományos helyi építészettől kölcsönzött ablakok előtti rácsos nyílások technikáját. A létesítmény az Energoprojekt építménye, előregyártott elemekből készült, hogy növeljék az építés hatékonyságát és gyorsaságát. Az épület ma is működik. 

Etiópia, Addis Abeba – Főposta 1964

A projekt megvalósulása részben Hailé Selassie, Etiópia császára és Josip Broz Tito közötti szoros kapcsolat eredménye volt. A hatalmas, nyolcemeletes épület ma is eredeti funkciójában működik.  

Etiópia, Addis Abeba – Harar herceg Memorial kórház 1964-1973

A híres "Fekete Oroszlán Kórház" nyolcemeletes, 155 méter hosszú. Az építkezés során pénzügyi problémákkal küzdöttek, de amikor megnyitott, Etiópia legnagyobb és technikailag legfejlettebb egészségügyi intézménye volt, svájci orvosok vezették. Ma is kórházként működik.   

Kuwait, Kuwait City – Bayan konferenciaközpont 1987                                      Stojan Maksimović saját kezű rajza 

1979-ben a Sava Központ megtervezése után Stojan Maksimović Jugoszlávia egyik legismertebb építésze lett. A sikeres projekt eredményeként a kuwaiti kormány egy évvel később meghívta egy új konferenciaközpont építésére kiírt pályázaton való részvételre. Maksimović nyert, és az építkezés röviddel ezután kezdődött. Egyes források azt mondják, hogy nem ismert okokból a központ végleges alakja lényegesen különbözött Maksimović eredeti koncepciójától. Három évvel a megnyitása után a központ súlyos károkat szenvedett a háború alatt. Felújították, ma is működik. A legnagyobb ilyen típusú központ Kuwaitban. 

A felsorolás természetesen nem teljes, lehetne említeni még a nigériai parlamentet, az egyetemi kampuszt Ghanában, és sok más épületet. Jugoszlávia Tito halála után elvesztette vezető szerepét az el nem kötelezettek mozgalmában, az ország felbomlásával a nagy építész cégek is megszűntek, de építészeinek munkái továbbra is számos országot szolgálnak.

 fotók: gradnja.rs, blic.rs

1941. május 8-án halt meg a párizsi St. Denise kolostorban I. Milán szerb király felesége, Natalija Obrenović királyné. Az ország modernkori történelmének első királynője volt, miután Milan Obrenović herceg a szerb fejedelemséget 1882-ben királysággá tette és megkoronáztatta magát.  

A jövendő királyné 1859. május 14-én született Firenzében Natalija Petrovna Keško néven. Apja, Petar Keško, orosz őrnagy volt, az édesanyja, Pulherija Sturdza moldáv hercegnő. Korán árván maradt, apja hat éves korában, anyja tizenöt éves korában meghalt. Tizenhat évesen, 1875. október 5-én lett Milán király felesége. Egy évvel később megszületett a fiuk, Aleksandar, a későbbi I. Sándor király.

                              I. Milán király, Aleksandar herce és Natalija királyné 

A mesékben a herceg fehér lovon érkezik a kedveséért, összeházasodnak és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Az élet azonban egészen más volt Natalija Obrenović számára. Attól a pillanattól kezdve, hogy Milán Obrenović feleségül vette, és Szerbia királynéja lett, a nyugalmas élete megszűnt, pletykák és tragédiák sora követte egymást. A legszebb párnak tartották őket, de hamarosan megindult a szóbeszéd Milán király hűtlenségéről és a sok nővel folytatott viszonyáról. Ezek nem voltak alaptalanok, a pár között a feszültség egyre nőtt, egészen addig, hogy 1888-ban elváltak. A kiutasított királynő fiával együtt Németországba ment. Milán király, miután felfedezte tartózkodási helyét, kérte, hogy adja vissza fiát, pénzt is ajánlott érte, amit Natalija hosszú ellenkezés után meg is tett. Natalija Franciaországban, Biarritzban, a Sasino kastélyban folytatta életét. A kastély a fiáról, Alexanderről (Sasha) kapta a nevét. Abban az időben Draga Mašin, udvarhölgy kísérte. Az udvarhölgynek később jelentős szerepe lesz a családban.                                     Natalija királyné és az udvarhölgye Draga Mašin

A Bulgária elleni sikertelen háború után Milán királyt a fia javára lemondatták a trónról. Franciaországba utazott és igazi Casanovaként élte életét. Szerb állampolgárságáról is lemondott, 46 éves korában, 1901-ben Bécsben halt meg. Aleksandart 1889-ben, 13 évesen királlyá koronázták. Natalija a fia uralkodása alatt megpróbált fő tanácsadója lenni. Korábban a férjével a magánéleti viták mellett politikai kérdésekben sem értettek egyet. A király az Osztrák-Magyar Monarchiát, Bécset támogatta, míg Natalija orosz gyökerei miatt Oroszországot. Fia uralkodása alatt is ezt a vonalat követte, mert azt hitte, nélkülük nincs Szerbiában politikai stabilitás.

A királyné számára nagy csalódás volt a fia házassága. Aleksandar a nála 12 évvel idősebb, a királyné kíséretébe tartozó özvegy udvarhölgyet, Drago Mašint vette feleségül. Élesen ellenezte a frigyet, és ahelyett, hogy gratulált volna a fiának, egy levélben nyilvánosan lemondott róla. Esélyük sem volt a kibékülésre, mert I. Sándort és feleségét 1903-ban a májusi katonai puccsban brutálisan meggyilkolták.  

                I                      Sándor király és Draga királyné

Az egyetlen fia elvesztése mélyen érintette Natalijat, aki aztán visszavonult a közélettől. Megismerkedett és barátságot kötött egy spanyol családdal, áttért a katolikus hitre és apáca lett. Emellett a fia halála után, aki az Obrenović-dinasztia utolsó sarja volt, megörökölte a teljes vagyont, aminek nagy részét jótékonykodásra fordította. Bőségesen adományozott belőle a belgrádi egyetemnek, iskoláknak, egyházaknak, kulturális intézményeknek, különféle szervezeteknek. Még a válása után megalapította Belgrádban a Női Egyesületet és a Domaćica női újságot, aminek fővédnöke lett. Az ő kezdeményezésére alapították meg a Nemzeti Háztartási Kézműves Nők Szövetségét, és az első középiskolát lányoknak.

Natalija királynét Milán királlyal való nézeteltérései és gyakori vitái ellenére a nép megszerette és elfogadta királynőjének. Szerb anyának is hívták. Az 1885-ös Bulgáriával vívott háborúban sebesülteket ápolt, segített az embereknek és befolyását felhasználva javította Európában a szerbekről és Szerbiáról alkotott véleményt. Tele volt kisebb-nagyobb hibákkal, mint minden ember, de elsősorban királyné volt, aki sokat tett az emberekért és komolyan vette a felelősségét. Sokak szerint komolyabban, mint Milán király.                                    St. Denise kolostor Párizs

Nem kevesen vannak azok sem akik nem bocsájtották meg neki, hogy elhagyta az országot, a vallását és katolikussá lett. Élete utolsó 38 évét elfeledetten, magányosan élte a zárdában. Az európai sajtó többször is írt róla, mint a „legszomorúbb európai királynő”-ről, vagy mint „a koldus Natalija királynő”-ről. 1941-ben, 81 éves korában halt meg, a Parizs melletti Lardy temetőjében nyugszik. Emlékiratait, naplóit a Vatikánban őrzik.   

A koronavírus járvány miatti korlátozások, lezárások hatalmas károkat okoznak az idegenforgalomnak, a turizmusnak, ezen belül talán a legnagyobb vesztesek a légitársaságok. A kormányok szinte mindenhol keresik a megoldás lehetőségeit, hogy életben tartsák őket, a rigorózus előírások puhulnak, talán az egyik legjobb példa a Lufthansa, ahol a német kormány kilencmilliárd euró közvetlen támogatást szándékozik folyósítani, igaz, tulajdonrészért cserébe.

A nyugat-balkáni régió légitársaságainak működése az elmúlt hónapokban a Croatia Airlines kivételével, akik egész idő alatt üzemeltek Frankfurtba, szinte kizárólag a külföldön rekedt állampolgárok hazaszállítására és cargo járatokra korlátozódott. A régió légitársaságai már a járvány kitörését megelőzően is jelentős veszteségeket könyveltek el, fennmaradásukat elsősorban állami pénzekből fedezték.Németországhoz hasonlóan lehetséges megoldásnak tartja a tulajdonosi részesedés növelését a szerb kormány is. A szerbiai nemzeti fuvarozó 2013 óta 51%-ban az állam és 49%-ban az Egyesült Arab Emírátus-beli Etihad légitársaság tulajdonában van. A válság ideje alatti pénzügyi veszteségük elérte a 70 millió eurót. Ennek ellenére a szerb kormány és Aleksandar Vučić elnök világossá tette, hogy meg akarják őrizni a nemzeti légitársaságot, flottabővítést, új repülőgépek vásárlását jelentették be. Az illetékes minisztérium szerint ez lehetséges a jelenlegi kedvező piaci helyzetben, mert sokan elálltak a megrendelésektől, az eddigi évekig tartó várakozással ellentétben most szinte azonnal leszállítják a repülőgépet a korábbinál többszörösen alacsonyabb áron. Méginkább így van ez a használt repülőgépek esetében.  

Az Etihad részesedésének esetleges megvásárlásáról még nem hoztak végleges döntést, de az tény, hogy az öböl-menti légitársaság nagyon kevés beruházást hajtott végre az elmúlt években az Air Serbiában, a partnerség szinte már csak papíron létezik.  A végső döntést azonban minden bizonnyal a két ország vezetőinek egyetértésével hozzák meg.A horvát kormány az enyhébb uniós előírásokat figyelembe véve jelentős támogatást adott a Croatia Airlinesnak. A belföldi forgalom részleges helyreállítása után a társaság azt tervezi, hogy fokozatosan újraéleszti nemzetközi útvonalait, összhangban a járványügyi helyzet alakulásával és az illetékes közegészségügyi hatóságok és légiközlekedési intézmények döntéseivel. Az elmúlt években a horvát légitársaság súlyos pénzügyi gondokkal küzdött, kérdéses, hogy ez az enyhítés a pénzügyi támogatások tekintetében kihúzza-e a bajból. Minden esetre hosszútávú lízing konstrukcióban vásároltak egy új, 150 férőhelyes, nyolc éves Airbus A319-est. Ez a légitársaság legfiatalabb repülőgépe.  Flottafiatalítást és bővítést tervez az állami támogatásra biztosan számítható Montenegro Airlines is. A géppark négy repülőgépe közül egy tulajdon, három lízingelt. A társaság a flotta egységesítésére törekszik, hogy csökkentsék a költségeket.  Jelenleg két gépet a GECAS-tól (tőlük annak idején a Malév is bérelt repülőgépeket) lízingelnek, ezek szerződése 2023-ban és 2024-ben jár le, egy kedvező megállapodás esetén szeretnék ezt a két gépet a lejárat előtt megvásárolni.  

A FlyBosnia magántulajdonban lévő légitársaság, nem kap pénzügyi támogatást a boszniai kormánytól, a segítség abban állt, hogy a járvány alatti vészhelyzet idején állami intézményeknek végzett munkát.Vélhetően minden kormány meg fogja találni az eszközöket, hogy támogassa a légitársaságokat, különös tekintettel arra, hogy a volt Jugoszlávia több országában ez választási év, és nem szeretnék egy részben, vagy teljesen állami tulajdonú légitársaság csődjét. A pénzügyi segítésektől függetlenül ez a válság arra is figyelmezteti a légi fuvarozókat, hogy a beruházások megtérüléséhez egyes vállalatoknak változtatniuk kell a stratégiájukon és megfelelően kell tudni pozícionálni magukat a piacon. Ki kell használniuk a most kínálkozó lehetőséget a korosabb repülőgépek gazdaságosabb, fiatalabbra cserélésére, az erőforrások bölcsebb felhasználására. Egy zágrábi repülési elemző szerint „meg kell ragadni a lehetőséget, ami az utcán hever.”

foto: croatiaairlines.com