Air Base Blog

A napokban befejeződött az amerikai, a japán és az ausztrál légierő közös, egy héten át tartó, Christmas Drop elnevezésű művelete. Régi hagyományról van szó, amely 1952-ig nyúlik vissza. Ekkor dobott először csomagot egy időjárás felderítésre átalakított WB-29 Superfortress személyzete a mikronéziai Kapingamarangi atoll lakosainak.

A Mikronéziai Szövetségi Államokat, az Észak-Mariana szigeteket és Palaut érintő művelet során a C-130 Hercules szállítógépek rakteréből idén közel 20 tonna adomány jutott el a szigetlakókhoz. Az ejtőernyővel földre juttatott csomagokban ruhák, gyógyszerek, játékok, tanszerek, szerszámok és tartós élelmiszerek voltak.   

Amerikai és japán C-130H és egy ausztrál C-130J Guamon, az Andersen légierő bázison. A dobásra kijelölt szigetek Guam körül helyezkednek el, ezért települtek a résztvevő szállítógépek az amerikai bázisra.

A műveletnek természetesen saját logója van.

Az amerikai légierő C-130-asa Japánból, a Jokota légibázisról települt Guamra.

Az amerikai navigátorok utoljára repültek Christmas Drop feladaton. A jokotai alakulat jövőre C-130J-re cseréli a jelenleg használt H változatot és a modernebb Hercules fedélzetén már nincs szükség navigátorra.

Szigetlakók, csomagokra várva.

Pontos célzás kell, hogy a csomag ne a fák közé vagy a vízbe érkezzen, hanem a keskeny tengerparti sávra. A szigetlakók gyakran a homokba kirakott THANK YOU felirattal köszönik meg az ajándékot.

* * *

Fotó: U.S. Air Force

Az Admiral Kuznyecov orosz repülőgép-hordozó fedélzetén bekövetkezett és egy Szu-33-as elvesztésével járó kötélszakadásos baleset nem ismeretlen az amerikai haditengerészetnél sem. Amint az az alábbi történetből is kiderül, az ilyen eseteknél nem mindig a kötél a hibás.

1981. december 19-én a USS Constellation VF-24 Fighting Renegades századának Renegade 205 hívójelű F-14-ese, egy 2-2 elleni elfogó gyakorlat után a leszálláshoz közelített. A pilóta a század parancsnoka, Bill Switzer volt, hátul, a RIO ülésében Dave Baranek ült. A századparancsnok gond nélkül végrehajtotta a megközelítést és a leszállást is. A RIO a leszállás pillanatában érezte, hogy baj van. Az első tengeri bevetését teljesítő Baranek mögött 79 hajófedélzeti leszállás volt már és tudta, hogy a vállhevedereknek kellene feszülnie, ahogy a gép a fékezőkötélbe kapaszkodva hirtelen lassul. Most csak egyenesen ült a helyén.

A Renegade 205 néhány nappal a baleset előtt. A fotót Dave Baranek készítette.

Ő is megtapasztalta azt, amit mások, hogy az ilyen helyzetekben az idő „kitágul”, a test és az agy működése különválik, az előbbi lelassul, az utóbbi gyorsan dolgozik. Látta, ahogy a Constellation felépítménye jobbról elmarad, hallotta a fedélzeten guruló kerekek zaját, és a csendet a sisak hangszórójában. A kétfős személyzet csendben igyekezett megérteni a helyzetet miközben Baranek már az alsó katapultfogantyút markolta.

Valamennyi lassulás volt, de nem a megszokott, ami megállíthatta volna a gépet. Normál helyzetben a fékezőkötél elfogása és a megállás között két másodperc telt el. A RIO még érzékelte, hogy valami furcsa történik, aztán egy gyenge rántás után tovább gurultak. Sebességük 90 km/ó volt – túl gyors, hogy megálljanak, túl lassú, hogy repüljenek.

Switzer felkiáltott: katapult, katapult! A hangja sürgető volt, szinte türelmetlen, amolyan „mire vársz még?” Az ő keze a boton volt, és a RIO dolga volt, hogy a katapultálásukat indítsa. 

Még ki sem mondta a szavakat, amikor a RIO reagált és megrántotta a fogantyút. A folyamat a biztonságos katapultálás határán indult el. A fülkét szürke füst töltötte meg, ahogy a kabintető illesztésénél végigfutó robbanószál működésbe lépett és megsemmisítette a kabintetőt rögzítő zárakat. Miután a kabintető elrepült, friss levegő söpört végig a fülkén.

Elsőként a RIO ülése indult el. Baranek érezte a gyorsulást, aztán a 20 g-s túlterhelés hatására pár másodpercre elsötétült előtte minden. A következő tudatos gondolata meglehetősen zavart volt, azt kérdezte magától, hogy hány éves. Aztán gyorsan helyreállt minden, az agya újra fogott, visszatért a jelenbe. Emlékezett, hogy egy F-14-esből katapultált és érezte, hogy a levegőben van.

A USS Constellation fedélzeti kamerája rögzítette, ahogy a Renegade 205-ös a fékezőkötelet maga után húzva lerobog a fedélzetről. A kabintető még a helyén van, Baranek ebben a pillanatban húzhatta meg a katapult fogantyúját. Fotó: Department of Defense

A leszállásirányító tiszt, az LSO annyit látott, hogy a Renegade 205-ös eltűnik a fedélzet szélén. Egy pillanattal később megjelent Baranek ülése és nagyjából a fedélzeten parkoló gépek függőleges vezérsíkjának magasságáig repült. Ez azt jelentette, hogy ezután már lefelé zuhan majd és az ernyő nem fog kinyílni. A RIO annak köszönhette az életét, hogy a katapultáláskor a Tomcat, amely éppen legurult a fedélzetről, balra kezdett dőlni. Ha nem így történik, Baranek a repülőfedélzetre zuhan.

A Martin-Baker GRU-7A ülés szenzorai érzékelték, hogy kismagasságú katapultálás történt, a leválasztó rendszer azonnal elvágta a hevedereket és a RIO levált az ülésről. Ugyanabban a pillanatban az ernyő nyílása is megkezdődött, a kupola rendben kinyílt és a hajózó az óceánba csapódott.

Hogy a két ülés ütközését megakadályozzák, a pilóta ülése 0,4 másodperc késleltetéssel indult. Ezt az időt Switzer nem akarta kivárni és felnyúlt a fej feletti fogantyúhoz, de a már elindított folyamatnak köszönhetően ekkor az ő ülése is elindult, egy pillanattal azelőtt, hogy a Renegade 205 a vízbe esett. A gép még inkább a bal szárnyára dőlt, mint amikor Baranek ülése indult, ezért Switzer ülése a vízszinteshez közeli helyzetben hagyta el a gépet. Az LSO későbbi elmondása szerint az ülés többször is elpattant a felszínen.

Baranek a Renegade 205 közelében lebegett, miután a sós víz hatására aktiválódó eszköz automatikusan felfújta a mentőmellényét, amely kiemelte a víz alól és a felszínen tartotta. A RIO azonnal levette az oxigénmaszkját. A Tomcat szintén a felszínen lebegett. A hiányzó kabintető miatt vonalvezetése megtört, függőleges vezérsíkjai uszonyként álltak ki a vízből. A Constellation karnyújtásnyira haladt el. A hajóról tengerészek keresték a Tomcat személyzetét. A RIO feltartott hüvelykujjal jelezte, hogy jól van és nekilátott a tennivalóknak.

Először is leoldotta magát az ejtőernyőről. Az ugyanis nem úszik a felszínen, hanem elsüllyed miután átázott és az ember nagyon gyorsan olyan helyzetben találhatja magát, hogy az ernyő lehúzza a mélybe. Lerázta hát vizes kesztyűit és kioldotta a hevederzárakat. Ekkor újabb problémával találta szembe magát: az ejtőernyő körbevette és mindenfelé zsinórok voltak. Próbált a kezével lapátolva kievezni közülük, de nem sikerült. A túlélőmellényből elővette a kést, hogy elvágja a zsinórokat. A kiképzésen arra tanították, hogy ez legyen az utolsó, amit csinál. Egy zsinór elvágva két zsinór lesz – figyelmeztette az oktatója.

A RIO még a zsinórokkal bajlódott, amikor megérkezett a helikopter. A Sea King a repülőüzem alatt folyamatosan a hordozó mellett repült, hogy baleset esetén azonnal menthessék a személyzetet. Az ajtajából lenéző vízimentőnek Baranek jelezte, hogy rendben van és a gép máris fordult a pilóta irányába. Bill Switzer nagyjából 30 méterrel távolabb lebegett és látta, hogy Baranek a zsinórokkal küzd, ezért visszaintette a helikoptert a RIO-hoz, aki közben igazolva látta egykori túlélő-oktatója intelmét; az őt körbevevő zsinórok megduplázódtak.

A sértetlen Baraneket a fedélzetre csörlőzték és elindultak a pilótáért, aki közben távolabb sodródott. A vízimentő a vízbe ugrott, hogy segítsen a pilótának, aki megsérült a katapultáláskor. Végül mindkettejüket a fedélzetre csörlőzték, és a Sea King elindult a Constellation felé. A hordozó fedélzetén több száz tengerész csoportosult és várta a helikoptert. Elsőként a VF-24-esek századparancsnok-helyettese fogadta a katapultált hajózókat, akiket azonnal orvosi vizsgálatra vittek.

Egy tapasztalt veterán, Bill Switzer (balra) és egy fiatal hajózó, Dave Baranek. Fotó: Dave Baranek

*

A következő napokban kiderült, hogy mi okozta a balesetet. A repülőfedélzeten négy fékező drótkötél van. A fedélzeten keresztül feszülő kötél - ezt fogja el a gépek horga - mindkét végén egy-egy csatlakozóval kapcsolódik a fedélzet alá futó drótkötelekhez, amelyek a fedélzet alatt elhelyezett fékező berendezéshez kapcsolódnak – mindegyik kötél a saját berendezéséhez. A négy fékező berendezés hidraulika rendszerét mindig az érkező gép súlyához kell állítani, amelyet a fedélzetről adnak meg a berendezések mellett dolgozó kezelőknek, akik beállítják és visszaigazolják, hogy a berendezés kész az adott gép fogadására. A visszaigazolás két tartalék műszerről olvasható le, amelyek mutatják, hogy a kezelő milyen súlyhoz állította a fékező berendezést. Az egyik tartalék műszer a leszállás irányító tisztek platformjával szemben, a repülőfedélzet jobb szélén van elhelyezve, ahol az oda beosztott tengerész figyeli. A másik fent, a felépítményen lévő helyiségben. Ez a Pri Fly-nak (Primary Flight Control) nevezett helyiség a torony funkcióját tölti be, ahonnan a repülőfedélzet jól átlátható. Itt a Pri Fly személyzete és az adott század oda beosztott pilótája ellenőrzi a műszer jelzését.

A USS Constealltion testvérhajója, a USS Kitty Hawk fékezőberendezésénél dolgozó tengerész. A berendezés beállítását a bal oldalon látható műszeren ellenőrzi. Fotó: U.S. Navy

Történetünk idején a Constellation négy fékező berendezése közül a negyediknek nem működtek a tartalék műszerei. A fedélzetre és a Pri Fly-hoz beosztott emberek az egyes, kettes és hármas fékező berendezés beállításait leolvashatták, de a negyedik berendezés esetében csak a kezelő szóbeli visszaigazolására hagyatkozhattak.

Az előző fotón látható műszer közelebbről. A műszer kopott mutatója 43 000 font (19 500 kg) értéket mutat, ennyi lesz a következő leszálló gép súlya, ehhez van beállítva a berendezés. A későbbi hordozókon nagyobb tárcsával, majd digitális kijelzővel készültek ezek a műszerek. Fotó: U.S. Navy 

A negyedik fékező berendezéshez beosztott kezelő kezdő volt még és nem volt teljesen kiképezve a berendezés kezelésére. Amikor a másik három berendezés kezelője jelentette, hogy készen áll a Renegade 205-ös fogadására, a negyedik kezelő is jelentette ugyanezt, anélkül, hogy beállította volna a berendezést az érkező Tomcat súlyához. A berendezés az előző gép 6350 kilogrammos súlyához volt beállítva és ott is maradt, a másik három - helyesen - a Renegade 205-ös 23 590 kilogrammos súlyához. Mire a gondatlan kezelő supervisora észrevette, hogy baj van, már késő volt.

Aznap a Renegade 205-ösnek jutott a negyedik kötél. A leszálló Tomcat fékezőhorga átugrott a harmadik kötélen és elkapta a negyediket. A negyedikhez tartozó fékező berendezés 6350 kilogrammos beállítása csak arra volt jó, hogy egy kissé lelassítsa a vadászgépet, de nem állította meg. A kötél teljes hosszában kifutott, túlterhelte a fékező berendezés mechanizmusát és elszakadt, szerencsére mindkét végén egyszerre. Így nem csapkodott ostorként maga körül, hanem a Tomcat maga után vonszolta a fedélzeten és magával rántotta az óceánba.

*

Bill Switzer és Dave Baranek volt a második és harmadik amerikai hajózó, aki az automatikusan felfújódó mentőmellényben repült. Ha a baleset egy hónappal korábban következik be, akkor még a régi felszerelésben repülve, manuálisan kellett volna aktiválni a felfújást, ráadásul a víz alatt, a katapultálást követő sokkhatás alatt. Baranek nem sérült meg a balesetben, így néhány nap múlva újra repülhetett, Switzer viszont 30 napos pihenésre kényszerült a katapultáláskor elszenvedett csigolyarepedés miatt.

A Renegade 205-ös három percig maradt a felszínen, azután elsüllyedt. A Navy nem foglalkozott a kiemelésével, ma is a déli szélesség 5. fok, 26 perc és a keleti hosszúság 73. fok, 39 perc koordinátán fekszik, nagyjából 4000 méter mélyen az Indiai-óceán fenekén.

* * *

Forrás: Topgun Days / Dave Baranek engedélyével

1976 szeptemberében Skócia közelében rendezték meg a Team Spirit ’76 tengeri hadgyakorlatot, amelynek a USS John F. Kennedy repülőgép-hordozó is részese volt. A hordozón azon a bizonyos szeptember 14-i napon átok ült, mert amellett, hogy összeütközött a USS Bordelon rombolóval, még az egyik F-14-esét is elvesztette.

A "Big John" 20 évvel később, egy 1996-os fotón.

A Kennedy fedélzetén rendben zajlott a repüzem, a katapulton éppen felszálláshoz készülődött a VF-32 Swordsmen század egyik F-14A Tomcat vadászgépe. A gép hajtóművei egyszer csak felsivítottak és a Tomcat a kiszolgáló személyzet döbbenetére végigrobogott a fedélzeten majd a vízbe zuhant. A kéttagú személyzet még időben katapultált.

Les Seymour, a szerencsétlenül járt F-14-es operátora volt. Így emlékezett vissza a baleset pillanataira:

„Egy szokásos hétköznapi feladatra indultunk. A felszállás után egy KA-6-os tankerrel kellett volna találkoznunk, hogy feltöltsük az üzemanyagkészletünket. Ezután egy kijelölt légtérben gyakoroltuk volna az elfogásokat más hajók gépeivel együtt. A hármas számú katapulton álltunk, de még nem voltunk rácsatlakoztatva és a fegyveres szakág emberei ellenőrizték a fegyverzetünket. A pilótám, Lew Kosich az előírás szerint felemelt kezekkel várakozott. Így a fegyveresek látták, hogy a keze nincs a kezelőszerveken. Azonban anélkül, hogy a pilóta a gázkarhoz nyúlt volna, a hajtómű az utánégető nélküli maximális teljesítményre pörgött fel. Annak ellenére, hogy a kerekek be voltak fékezve, a gép egyre gyorsulva csúszott a fedélzeten.

A katapultülések kapcsolója „hátsó ülés” helyzetben volt, azaz én indíthattam a katapultálást. Mindig így repültünk, a pilóta rám bízta, hogy vészhelyzetben hogyan döntök. Amikor láttam, hogy a gépet nem tudjuk a fedélzeten tartani, elindítottam a katapultálást. A kabintető leválása után először az én ülésem ment ki, utána a másodperc töredéke után a pilótáé is. 

A gép a szögfedélzet elé zuhant és mi pillanatok múlva már az ejtőernyőn lógtunk és a hajó fedélzete felé sodródtunk. Én a hármas katapult indítózónájánál értem le, Lew, a pilóta pedig tovább sodródott és az ernyője fennakadt egy A-6-os vagy A-7-es felhajtott szárnyán. Ő az arcán sérült meg, én pedig térdsérülést szereztem, amellyel azután hetekig bajlódtam. Az esemény hatással volt a pályafutásomra is. Ezután már sosem éreztem magam igazán jól a katonai repülésben. Azok a barátaim, akik balesetben vesztették életüket, többnyire a második vagy harmadik balesetüknél haltak meg. Addig úgy gondoltam, hogy az ilyen dolgok mindig mással történnek, de a balesetünk után már nem akartam sokáig kísérteni a sorsot és 1978-ban abbahagytam a repülést”

A VF-32-esek F-14-esei a hetvenes évekre jellemző színes festéssel.

A U.S. Navy gőzerővel igyekezett megtalálni a vízbe zuhant F-14-est. A sietség egyik oka a szovjet flotta volt, amely nyilván szívesen fogott volna olyan zsákmányt, mint egy Tomcat és a rajta lévő AIM-54 Phoenix rakéta. A másik ok az időjárás volt, amely szeptemberben az Atlanti-óceán északi részén már kezdett igen zord lenni. Amíg a mentésre alkalmas hajók a térségbe érkeztek, az amerikaiak P-3 Orion járőrgépekkel ellenőrizték a helyszínt, hátha megjelenik ott egy szovjet „halászhajó”. Az akció határidejét november végében határozták meg, ha megvan a Tomcat, ha nem.

A kutatást, amelyet a viharos időjárás miatt többször is fel kellett függeszteni, a felszíni egységek és civil specialisták kezdték meg. Az F-14-est még meg sem találták, de már a kiemelésről folytak a viták. Az egész akcióra a szakmai presztízsharc és a tapasztalatlanság volt jellemző. Roger Sherman mérnök volt az, aki átlátta a helyzetet és egy barátjához fordult segítségért, aki az Electric Boat-nál dolgozott. Felvázolta a problémát, amire egy megoldás ígérkezett elfogadhatónak: az NR-1-es tengeralattjáró.

A kisméretű titkos jármű ideális volt a feladatra. Nukleáris hajtóműve révén korlátlan ideig maradhatott a víz alatt akár nyolcszáz méter mélyen is. Személyzete a megfigyelőállás vastag üvegén keresztül vizsgálhatta a feneket, miközben a jármű tandemelrendezésű gumikerekein lassan gördülhetett az óceán fenekén. A tengeralattjáró előtt nagy erejű fényszóróval világíthatták meg az utat, és amit találtak, azt egy robotkarral foghatták meg.

1986-os fotó az NR-1-esről.

A barát felhívta hát az amerikai atom-tengeralattjárók atyját, a nyers modoráról ismert Hyman Rickover tengernagyot. Perceken belül égtek a vonalak Rickover irodája és a Pentagon között. Az eredmény borítékolható volt: az NR-1-est felkészítették a bevetésre. Szerencsére alig száz kilométerre, Skóciában volt. 

Az NR-1-es tisztjei először az F-14-est gyártó Grumman embereivel találkoztak, hogy megbeszéljék a géppel és a rakétával kapcsolatos tudnivalókat. A tengeralattjárósok biztosak voltak abban, hogy nem azt találják a tengerfenéken, amit a felszínen elképzeltek. Tudták, hogy a tengeráramlatoknak és alakjának köszönhetően a Tomcat eltávolodott attól a helytől, ahol a vízbe esett. 

A tengerfenék hatszáz méter mélyen volt, az NR-1-es ott kezdte a kutatást. Amikor a szonár jelzett valamit, közelebb mentek és ellenőrizték, de többnyire csak egy nagyobb szikláról volt szó. Nagyon lassan lebegtek előre, amikor az orrkamera képén feltűnt egy halászháló. Annak kiderítésére, hogy miben akadt el a háló, az NR-1-es lemerült a fenékre. Amit ott talált, az nem volt más, mint a VF-32-esek F-14-ese. A tengeralattjáró fényszóróinak fényében ott hevert a Tomcat, a hátán fekve, összetörve, beleragadva az iszapba. Egy gond volt csupán, az AIM-54 Phoenix rakéta hiányzott a fegyvertartóról.

A legfontosabb tennivaló a repülőgép kiemelése volt. Először az orrfutóhoz akarták rögzíteni a drótkötelet, mivel úgy gondolták, hogy, ha az a katapultos indítást kibírja, akkor megfelel a kiemeléshez is. Végül a főfutónál próbálkoztak. A felszínről leeresztett drótkötelet az NR-1-es robotkarjával ráhurkolták a vadászgép futóművére, majd az ugyancsak leeresztett második kötelet rácsatlakoztatták a futóműre hurkolt kötél bilincsére. Ez a hosszú, kiemelő kötél, a rendkívül rossz időjárás miatt csak napok múlva jutott le a géphez.

A felszínen mit sem változott a helyzet. A közelben szovjet hadihajók várakoztak, az óceán viharos volt. Emeléskor a kötél lassan megfeszült és a Tomcat felemelkedett a fenékről. Az volt a terv, hogy sekélyebb vízbe vontatják. A mentőhajó a hatalmas hullámok között annyit emelkedett és süllyedt, hogy a kötél nem bírta és elszakadt. Az F-14-es visszazuhant a tengerfenékre, igaz már „csak” négyszázötven méter mélységben.

Meg kellett ismételni az egész procedúrát, de az óceán ragaszkodott ahhoz, amit egyszer már megszerzett. A drótkötél ismét elszakadt és a Tomcat visszasüllyedt hullámsírjába. Mialatt a kiemelési kísérlet zajlott, az NR-1-es tovább kutatott, immár a Phoenix után. A rakéta kutatásának kiindulópontja az F-14-es volt. Valójában fogalmuk sem volt, hogy mekkora rakétát keresnek. 1976-ban a Phoenix „Top Secret” volt, ráadásul a szakemberek elképzelhetetlennek tartották, hogy leszakadjon a repülőgépről, ezért semmiféle információt sem adtak az NR-1-es személyzetének a rakéta méretéről és súlyáról. A tengeralattjárósok ezért egy Sidewinder méretű rakétát kerestek és attól tartottak, hogy az eltűnt az iszapban. Az NR-1-es tehát elkezdte a tengerfenék tüzetes átkutatását, vagy ahogy a személyzet nevezte, a „fűnyírást”. A kis hajó megfigyelő ablakaiban hasaló tengerészek a fényszórók fényében vizsgálták az óceán kihalt fenekét. Ekkor feltűnt valami. A fényszórókat és a kamerákat ráállították. Az AIM-54 Phoenix ott hevert előttük, a rajta lévő feliratok jól kivehetőek voltak. Megvolt hát a rakéta, de hátra volt még a kiemelése. Félő volt, hogy megsérült az a biztonsági rendszer, amely a rakéta robbanását volt hivatott megakadályozni egy bizonyos sebesség elérése előtt.

Jól látható a Phoenix és a Sidewinder közötti méretbeli különbség.

Újra beindult a felszíni okoskodás, mindenkinek volt valami ötlete. A feladatot végül ismét az NR-1-es és személyzete oldotta meg. A tengeralattjáró a Phoenix fölé állt és emelővillájával megfogta azt. A rakétát rögzítették, majd az NR-1-es megvárta az éjszakát. Az amerikaiak nem akarták, hogy a szovjet hajókról meglássák a rakétát. A tengeralattjáró valamivel éjfél előtt ért a felszínre, hasa alatt az AIM-54-essel. A rakéta alá egy bölcsőt úsztattak, majd egy hajó fedélzetére emelték. A Phoenix megvolt tehát, de az F-14-es még mindig az Atlanti-óceán fenekén hevert. Esély sem volt arra, hogy a tervezett módszerrel a felszínre emeljék. Úgy döntöttek, hogy erőből oldják meg a dolgot.

Két hajó között drótkötelet feszítettek ki, majd a vízbe engedték és elindultak. Amint a kötél beleakadt a vadászgépbe, az egyik hajó megállt, a másik pedig körözni kezdett és a kötelet a Tomcatre tekerte. Ekkor egy bilincset engedtek le és szorosra zárták a repülőgépre tekert kötelet. Egy másik hajó 160 méteres mélységbe emelte az F-14-est és a sekélyebb, nyugodtabb vizek felé indult vele. Miután 130 kilométeren keresztül vonszolta a gépet, elérte a sekély vizeket. Ott búvárok segítségével emelték ki azt, ami az F-14-esből megmaradt. A sok vontatás, vonszolás és a tengeráramlatok hatására a gépre rá sem lehetett ismerni, gyakorlatilag egy rakás roncs maradt belőle. A 2,4 millió dolláros műveletet végül sikeresnek értékelték, mivel sem a gép, sem a rakéta nem került a szovjetek kezébe. Mindez az NR-1-es atom-tengeralattjárónak és ötfős személyzetének volt köszönhető. 

A  USS John F. Kennedy még 31 évig járta a tengereket, végül 2007-ben, 38 évi szolgálat után kivonták a szolgálatból. A VF-32-esek 2005 végén váltottak az F/A-18F Super Hornet típusra. Az NR-1-est 2008 végén vonták ki az aktív szolgálatból.

* * *

Fotó: U.S. Navy

Víz alatti képek: Frank Smith

A börgöndi helikopteres alakulat 1974 és 1991 közötti működése során, némi átfedéssel három típust üzemeltetett, Mi-1-eseket, Kamov Ka-26-osokat és Mi-2-eseket. A Csapatrepülő Parancsnokság (CSRP) alárendeltségében működő alakulat röviddel a rendszerváltás után megszűnt.

Gróf István 1973-ban végzett a szolnoki Kilián György Repülő Műszaki Főiskola sárkány-hajtómű szakán. Rajtechnikusi beosztásban az akkor még Szentkirályszabadján üzemelő Ka-26-os századhoz került. Meg sem szokhatta a szentkirályi légkört, amikor a könnyű helikopterek a Velencei-tó és Székesfehérvár közelébe, a börgöndi repülőtérre költöztek. Gróf István is ott folytatta a munkát, rajtechnikusból csoportparancsnok lett, majd a Mérnök-Műszaki Szolgálat Műszaki Ellenőrző Szolgálatának főnöke lett. Ebben a beosztásban szolgált az alakulat megszűnéséig. Visszaemlékezése nyomán egy mozgalmas, feladatokkal teli mindennapokat élő, könnyű helikopteres alakulat képe rajzolódik ki.

- Amikor 1973. szeptember elsején pályakezdő műszakiként megérkeztem Szentkirályszabadjára, a helikopterezrednél egy-egy Mi-1-es és Kamov Ka-26-os század repült. Ekkor már tudott volt, hogy a következő év tavaszán diszlokálni fog az alakulat. Börgöndön akkor még nagyon elhanyagolt körülmények uralkodtak, szinte mindenből újat kellett építeni.

1974 elején három hónapos típusátképzést kaptam a Kamovra. Meg kellett ismernem a gép kilenchengeres egysoros csillagmotorját is. Ez azért volt érdekes, mert a belsőégésű benzinüzemű motorokról még a főiskolán is csak említés szintjén tanultunk, csak a Mi-8-as gázturbinájában mélyültünk el, azon tanultunk, azon voltak a gyakorlati foglalkozások és abból államvizsgáztunk.

Amíg Börgöndön az építkezés zajlott, addig Szentkirályszabadján megkezdődött a készletek összeállítása a repülőanyag raktárban. Amikor elkészült minden, kijelölték a fogadóbizottságot, akik jó előre átmentek Börgöndre előkészíteni a fogadást. A helikopterek századkötelékben repültek át, a személyi állomány közúton települt Börgöndre. Ami addig nem készült el, az folyamatosan alakult ki.

A családos emberek az első időszakban Veszprémből naponta ingáztak busszal, a nőtlenek Börgöndön a nőtlen szállón laktak. Aztán Székesfehérváron elkészültek a lakások és kiosztották azoknak, akik vállalták a költözést. Nem mindenki vállalta, voltak, akik visszamentek Szentkirályszabadjára a Mi-8-asra. Nagyon nem lehetett ugrálni, de mindenhol voltak változások, akadt egy-egy szabad beosztás.

Kamov Ka-26-os

Miután ’74 áprilisában Börgöndre diszlokált az alakulat, az osztályból ezred lett, egy Mi-1-es és egy Kamov századdal. A dugattyús motoros, 1982-ben kivont Mi-1-esek helyére ugyanabban az évben Mi-2-esek érkeztek, azután átmenetileg kivonták és lekonzerválták a Kamovokat. Két Mi-2-es század lett, de másfél év után visszaállították a Ka-26-osokat.

Eredetileg az a döntés született, hogy a típust kivonják a rendszerből és a gépeket átveszi a Repülőgépes Szolgálat (RSZ), amely egyébként is üzemeltette a Ka-26-ost mezőgazdasági repülésre. A Magyar Televízió is kapott egy Kamovot. Aztán kiderült, hogy a harminchat Mi-2-es kevés a feladatokhoz. Ezért a Ka-26-ost vissza kellett állítani azokra a feladatokra, amelyekre nem jutott Mi-2-es. A Kamovval ráadásul bárhova le lehetett szállni, egyrészt a mozgékonysága miatt, másrész a koaxiális elrendezés miatt, mert nem volt faroklégcsavarja, ami megsérülhetett volna.

Ezután lett egy vegyes Kamov és Mi-2-es század és egy tisztán Mi-2-es század. Egy évre rá még egy század alakult és ezzel lett két Mi-2-es és egy Kamov század. Ez a felállás maradt az alakulat 1991. novemberi megszűnéséig.

*

- A Ka-26-os a koaxiális elrendezése miatt különlegesnek számított. Kezdetben rengeteg meghibásodás volt a motorokon. Egysoros csillagmotorról van szó, amelyhez a hűtést egy ventilátor biztosította. A ventilátorokon szegecsek rögzítették a lapátokat az agyhoz és ugyancsak szegecselt volt a ventilátort körbeölelő bandázskoszorú is. A szegecsek elgyengültek és a lapátok a nagy fordulatszám miatt szétrepültek. Két alkalomra is emlékszem, amikor a kiszakadó lapátok beleálltak a gép oldalába éppen személyszállító repülés előtt.

Érdeklődő civilek a terepen álló Ka-26-os mellett

A szovjetek ezres nagyságrendben adtak ki bulletineket. Ők egészen 1990-ig ott voltak Börgöndön, folyamatosan ellenőrizték a gépeket. A Ka-26-osok ipari nagyjavítására az RSZ-nek megvolt a jogosultsága, a mi gépeinken is ők végezték a budaörsi bázisukon.

Az alakulat rendeltetéséből adódóan a Kamovon mindig fent volt az a fülke, amelyben hat utast vagy négy ejtőernyőst lehetett szállítani. A fülkét hat csavar rögzítette a helikopterhez és elég félelmetes volt, ahogy repülés közben rezgett-mozgott. A fülkét hátulról két ajtó zárta, amelyeket az ejtőernyős ugratáskor levettünk. Ha az ajtókat nem zárták be rendesen, a rezonancia miatt kinyílhatott, amire volt is példa.

Munkaigényesség szempontjából a Mi-1-es és a Kamov azonos szinten volt. Talán a Mi-1-essel több gond volt, főleg a héthengeres motorral. Amikor az állóhelyen állt, akkor mindig alá kellett tenni egy nagyméretű tepsit, mert állandóan folyt belőle az üzemanyag vagy az olaj. Ráadásul a napi első indítás előtt az alsó hengerekből ki kellett venni a gyertyákat és átforgatni a motort a hidraulikus ütés elkerülése miatt, mivel az alsó hengerekben összegyűlt az olaj. Utána visszatettük és lehetett indítani. Ez főleg télen volt kellemetlen. Amikor azután a Mi-2-es a nyolcvanas évek elején bejött, sokat egyszerűsödött a munkánk.

*

- Mindegyik századnak volt saját épülete, önállóan tevékenykedtek, élték a maguk életét az ezred terve szerint. A műszakiak ehhez készítették fel a helikoptereket. Hétfőn heti előkészítést végeztek, ami egy egész napos munka volt, aztán a keddi, csütörtöki és szombati napokon, később kedden, szerdán, csütörtökön és pénteken volt délelőtti vagy délutáni, többváltásos repülés.

Műszaki vonalon úgy épült fel a század, hogy volt a századparancsnok technikai helyettese, volt egy főtechnikus és a csoportparancsnokok a sárkány-hajtómű, az elektromos-műszer-oxigén (EMO) és rádió szakágakhoz. Fegyveres nálunk nem volt, mivel fegyvertelen gépeink voltak. Minden szakágnak voltak mechanikusai. A sárkányosoknál például annyi, ahány gépe volt a századnak. Minden 6-8 mechanikusra jutott egy technikus tiszt. A sorállományból kerültek ki a sorszerelők, akik a gépet reggel kitakarták, előkészítették a levegőpalackot és a kenőanyagokat. Ők a gép illetve a gép mechanikusai mellé voltak rendelve.

Kamovok földközelben

A mechanikus a gép saját készletével készítette elő a gépet. A szerszámok számozva voltak, aszerint, hogy melyik század hányadik és milyen szakághoz tartozó mechanikusáé volt a készlet. Egy helikopterhez két készlet tartozott, egy hajtómű és egy sárkánykészlet. A ládában minden szerszám sziluettje pirossal volt felfestve, és amikor a munkafázisnak vége volt, akkor a készletet ellenőrizni kellett. A piros sziluettről azonnal látszott, ha valami hiányzott – csavarhúzó, villáskulcs – és amíg nem került elő, a munkafolyamat nem volt befejezve, mert a szerszám bent maradhatott a gépben.

Miután a mechanikusok elvégezték a konkrét munkát, a technikus tisztek ellenőrizték, aztán a csoportparancsnok egy áttekintő ellenőrzést végzett és aláírta a dokumentumokat. A végén aláírta az ügyeletes mérnök is, aki engedélyezte ezzel a gépnek a repülésen való részvételét.

A repülési nap hatórás startidővel működött. Öt órát repültek plusz egy óra tartalék volt, például az időjárás felderítésre, ami általában 30-40 perces repülés volt. Azután a torony előtt egy repelőtti eligazítás tartott a repülést szervező parancsnok vagy a repülésvezető és az ügyeletes mérnök, aztán indult a repülés.

Külön repüzemanyag és gépjármű-üzemanyag telephelyeink voltak üzemanyagos tisztekkel, tiszthelyettesekkel és sorállományú beosztottakkal. A helikoptereinket 7000 és 14 000 literes MAZ tartálykocsik szolgálták ki. Minden repülés előtt mintát kellett venni az üzemanyagból. Öt szűrőn keresztül ellenőrizték, dátumozták, majd az ellenőrző személy aláírásával leragasztva egy literes üvegben tárolták a bevizsgált üzemanyagot.

A rendszerváltásig nem volt gond az üzemanyag-beszállítással. A Mi-1-esek 91-es benzinnel, a Kamovok 78-assal, az egyik legócskább benzinnel üzemeltek. Repüléskor egy benzines, egy kerozinos és egy 3-3,5 tonnás olajos autó állt ki, mert a Kamovokba kellett az MSZ 20-as olaj rendesen.

A műszakiak nyűgöző szolgálatot is adtak, ami a helikopter-állóhelyek nappali őrzés-védelmét biztosította. Ezt a szolgálatot egy tiszthelyettes vezette 2-4 fegyveres sorkatonával. Éjszakára a laktanya őrség átvette az őrzést, aztán munkakezdés előtt egy órával, a munkakezdés időpontjától függetlenül ismét átvette a nyűgöző ügyeletes.

Egyéb feladatunk volt a havi katonai kiképzés ezredszinten, alaki foglalkozással, tereptan harcászattal vagy évente a lövészet pisztollyal és géppisztollyal.

Gróf István egy Mi-2-es mellett

Minden évben jött a műszaki tiszti, tiszthelyettesi utánpótlás. Műszaki pályára azok mentek, akik a technikát szerették, és mindent megtettek az általuk üzemeltetett gépért. Emellett kellett a repülés szeretete is, mert elég sokat kellett repülni is. Az egy jó érzés volt, hogy előkészítettem a gépet, és repülhettem is rajta. Ami kimaradhatott volna az életünkből, az a perzselő nyári forróság és főleg a kemény téli hideg, amiből akkoriban bőven kijutott nekünk.

*

- Az éves tervben szinte napra pontosan meg volt határozva, hogy mikor milyen gyakorlaton veszünk részt és az is, hogy hány géppel. Volt olyan gyakorlat, amelyre csak a mechanikus ment a pilótával, a nagyobbakra pedig egy teljes előkészítő állomány. Ez azt is jelentette, hogy akár a bázisreptéren, a gyakorlaton is rendelkezésre kellett állnia az üzemanyagos, a műszaki mentő és a tűzoltó szolgálatnak is. A helikopter saját szerszámkészlete - ami a gépben volt – mellett volt egy települő láda, amit egy platós kocsi szállított a település helyszínére. Ebben olyan szerszámok voltak, amelyek a napi élethez nem kellettek, de a helyszíni hibaelhárításhoz igen.

A CSRP szervezésében is voltak repülő harcászati gyakorlatok, és a szárazföldiek szervezésében is nagyobb gyakorlatok. Gyakran települtünk Várpalota és Öskü környékére. Felderítés, személy-, posta-, és futárszállítás volt a feladatunk, így a pilóták igen jól ismerték az országot kis magasságból.

A HA-BCM lajstromjelű Mi-2-es 2003-ban Kalocsán. Valaha Börgöndön repült terepszínben, 9414-es oldalszámmal.

Amíg a Kamov századnál voltam, két gyakorlat maradt emlékezetes. Árva József őrnagy, az ezredparancsnok-helyettes, szervezett egy repülő harcászati gyakorlatot. Az egész századunk részt vett rajta. Kitelepültünk Zámoly határába, egy erdőbe és folyamatosan repültünk éjjel-nappal. Azért volt érdekes, mert az Árva Józsi a felderítőket is bevonta a szárazföldiektől.

Megvolt a táborhelyünk az őrséggel és ő megszervezte, hogy a táborhelyet támadják meg a felderítők. Nagyon kevés embert vont be, teljes volt a meglepetés. Hatalmas volt a káosz, mert mindenki komolyan vette, hogy megtámadtak minket. A felderítők élvezték az biztos. A Józsi célja az volt, hogy érzékeltesse az éberség fontosságát, és tesztelte a műszaki állományt is, hogy bizonytalan körülmények közepette képes-e ellátni a feladatát.

A másik gyakorlat Veszprém mellett, Vilmapusztán volt. A Mi-2-esekkel közösen települtünk ki a Zámolyihoz hasonló körülmények közé.  Kitelepült a híradó és a hadtáp század is. Itt már éjszakai repülés is volt, LUCS lámparendszerrel, amelyek működését a híradók biztosították aggregátról működtetve. A fényekkel kirakták, hogy mi a leszállóirány és a leszállóhelyet is megjelölték. A helikopterek a leszállásnál mindig használták a saját irányítható fényszóróikat. Száz méterről már pásztázták a területet, és ahogy süllyedtek, maguk előtt világítottak. A műszakiak elemlámpa mellett szolgálták ki a helikoptereket, ami nem volt egyszerű, tudniuk kellett, hogy hova nyúlnak.

A kiskőrösi vegyivédelmi alakulat is gyakran igényelte a helikoptereinket, azokról szórtak vegyi anyagokat a meghatározott területre, mentesítő jelleggel. Olyan is volt, hogy a helikoptert mentesítették megfelelő öltözetben és eszközökkel egy tartálykocsiból. Ezt sűrűn gyakorolták a kiskőrösiek és ilyenkor a hajózók és a műszakiak is beöltöztek vegyivédelmi felszerelésbe.

A nyolcvanas években volt egy olyan gyakorlatunk, amit „intenzifikálás” címen Schmidt István vezérőrnagy, a CSRP parancsnoka talált ki. Ez egy teljes héten át zajló repülés volt nappal, nappalból éjszakába, éjszaka, éjszakából nappalba. Hajózó, műszaki, és gép egyaránt csúcsra lett járatva egy héten át.

*

- A börgöndi alakulat felszámolása 6-9 hónap alatt ment végbe. A Fejér-megyei Hírlapból tudtuk meg, hogy megszűnik egy helikopteres alakulat, bár Börgönd konkrétan nem volt megnevezve.

A Mi-1-es "külső függesztményként" sebesültet is szállíthatott

Nem sokkal ezután Für Lajos honvédelmi miniszter lejött Börgöndre egy kiképzési repülésre. Nem hivatalos látogatás volt, egyszerűen kíséret nélkül, csak a sofőrrel megjelent. A kapuszolgálatot adó sorkatona és a tiszthelyettes beengedte, mivel a kocsinak volt behajtási engedélye. A miniszter nem sokat vacakolt, egyenesen lement az állóhelyekhez, ahol éppen kiképzési repülés zajlott. Szóba elegyedett az emberekkel, nagyjából úgy mintha régi ismerősök lennének. Utána volt nagy kapkodás a CSRP és az ezredparancsnokság részéről.

A CSRP korábbi nagy tervei, például, hogy építenek egy 2500 méteres betont és odajönnek az ugyancsak a csapatrepülőkhöz tartozó Szu-22-esek is, már nem jöhettek szóba. A rendszerváltással a tervek bedőltek és 1991 novemberében megszűnt az alakulat is.

* * *

Fotó: Gróf-archív, Szórád Tamás

Az elmúlt hetekben több olyan bejegyzés került fel az Air Base blogra, amelyek tíz évvel ezelőtti pillanatokat idéztek fel - gyakorlatokat, közös kiképzési repüléseket vagy egy új típus fogadását. Most húsz évet lépünk vissza az időben, 1996 novemberéig, amikor a magyar légtérben végrehajtott feladata után hazaindult Tökölről az amerikai légierő OC-135-ös megfigyelő-felderítő gépe.

Az Eisenhower-kormányzat által az ötvenes években sikertelenül kezdeményezett, majd 1989-ben újraélesztett és 1992-ben egyezményben rögzített Open Skies elnevezésű program lehetővé teszi a résztvevő államoknak, hogy egymás területei felett megfigyelő-felderítő repüléseket hajtsanak végre. Az Egyesült Államok az OC-135B típussal vesz részt a programban. Húsz évvel ezelőtt a nebraskai Offut légierő bázis 55. felderítő ezredének egyik ilyen gépe repült Magyarország felett és használta bázisul a tököli repteret.

Még Kennedy volt a Fehér Ház lakója, amikor a 61-2672-es számú gép rendszerbe állt. Az 55 éves gép legutóbb nyáron került a hírekbe, amikor kényszerleszállást hajtott végre Habarovszkban.

Egy OC-135-ös fedélzetén a pilótákon, navigátorokon, műszakiakon, szenzoroperátorokon, szenzortechnikusokon, a váltásparancsnokon és helyettesén kívül az Open Skies programban résztvevő nemzetek képviselői is repülhetnek. 

A műszaki a kecses, ám kerozinfaló és zajos Pratt & Whitney TF33-as hajtómű gondoláját törölgeti. 

Az OC-135-ös operátorai a függőleges tengelyű és a panoráma kamerák felvételei mellett a szintetikus apertúrájú radarral is alkothattak képet a gép alatt látottakról. A térdelő hajózó mögött az OC-135-ösön azóta már megszüntetett SAROS (Synthetic Aperture Radar for Open Skies) radar antennaburkolata látszik.

A hajózók az útleveleiket teszik el az ellenőrzés után. Az OC-135-öst egy atmoszféra kutatásra és elemzésre használt WC-135-ösből alakították át, a nagyméretű ajtón lévő ablakok abból az időből maradtak. 

A törzs ajtajának bezárása és a lépcső elvétele után a pilótafülkébe vezető behúzható létrán szállhat be a személyzet. Utolsóként általában a crew chief száll be, aki kintről felügyeli az indítást. 

1996-ban Szolnokon kívül még Tökölön, a 93. vitéz Háry László Vegyes Repülőosztálynál is üzemeltek An-26-osok. A 407-es valószínűleg szolnoki gép volt.

Az OC személyzete távolabbról fotózza a gépük felett áthúzó An-26-ost. 

Az amerikai crew chief az indításhoz készülődik, fejhallgatója hosszú vezetékét már a géphez csatlakoztatta. A törzs alján az üzemanyag leeresztő rendszer hosszú csöve vezet hátra.

Mindenki a fedélzeten, járnak a hajtóművek és a crew chief is feltekeri fejhallgatója vezetékét.

A guruló OC-135-ös azt a korszakot idézi vissza, amikor a Boeing 707-esek még mindennaposak voltak a közforgalmi repülésben. 

A négy hajtómű a 32-es pályavégre tolja a gépet, ahol megfordul majd a felszálláshoz.

Levegőben az OC-135-ös. A 2500 méter hosszú beton bőven elég volt a nekifutáshoz. 

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Budapesttől alig 15 kilométerre, Solymár közelében helyezkedik el a brit katonai temető, 211 katona végső nyughelye, akik a Royal Air Force Magyarország fölött lelőtt bombázóin vesztették életüket 1944-ben. A lezuhanás helyén vagy annak közelében eltemetett holttesteket 1947 után kezdhették exhumálni, miután a brit nemzetközösség hadisírokkal foglalkozó bizottsága (CWGC - Commonwealth War Graves Comission) engedélyt és területet kapott a temető létrehozására. 

A bejárat mellett angol és magyar nyelvű tábla hirdeti, hogy a Solymár községtől 1946-ban vásárolt földet katonai temető létesítésére a brit kormánynak ajándékozták.

A nemzetközösség 173 katonája - ausztrálok, britek, dél-afrikaiak, kanadaiak, új-zélandiak - mellett egy francia és 37 lengyel nyugszik.

A temetőben négy parcellát alakítottak ki.

Őszi csend és nyugalom. A parcellákat övező fákról egyre több elsárgult levél kerül a gondozott gyepre.

A 21 éves ausztrál Lawrence Geoffrey Robertson RAF egyik kétmotoros Vickers Wellington közepes bombázóján szolgált bombacélzóként. Szombathelyi célpontot támadó gépét német éjszakai vadászok lőtték le 1944. október 21-én.

Az új-zélandi Donald Ansley Sandman ugyanazon a Wellingtonon szolgált pilótaként, amelyen Robertson.

Néhány sírnál képet hagytak a hozzátartozók, így a 24 évesen elhunyt új-zélandi bombacélzó, Frederick George Stowell sírjánál is. 1944. augusztus 8-án éjszaka Stowell Wellingtonja egy nagyobb kötelék részeként a szombathelyi repteret támadta. Miután találat érte, az ötfős személyzetből négyen kiugrottak, de Stowell nem élte túl az ugrást; a kis magasság miatt ejtőernyője nem nyílt ki.

Samuel Noah Kwinter szintén bombacélzó volt. A 23 éves kanadai már túl volt 22 bevetésen, amikor 1944. augusztus 22-én négymotoros Halifax bombázója Magyarország fölé repült és többé nem tért vissza olaszországi támaszpontjára. 

A dél-afrikai W.B. Kewley hadnagy a maga 31 évével idősnek számított a repülők között. Lövészként szolgált egy olyan B-24 Liberator fedélzetén, amelyen csak tisztekből állt a személyzet.

Mind a négy parcellában találunk lengyel sírokat.

Akinek nevét csak Isten tudja. Solymáron három ismeretlen katona nyugszik.

A brit katonai temető egyetlen francia halottja. Marcel Tilmont a Royal Air Force önkénteseként repült lövészként. A 148. századnál szolgált, amelynek Halifax gépei Lengyelországba és Jugoszláviába szállítottak ügynököket, hírszerzőket. Tilmont gépét valószínűleg egy német éjszakai vadász lőtte le 1944. július 4-én éjjel Kaposvár közelében. A roncsok között csak a nyolcfős személyzet maradványait találták meg, a gépen szállított négy utas már korábban kiugrott. 

Henry James Cullimore képesített matróz az egyetlen a temetőben nyugvók közül, aki nem a második világháborúban halt meg. 1919. november 24-én a Dunán őrjáratozó királyi gyorsnaszád fedélzetén keletkezett tűzben vesztette életét. Rajta kívül még három brit haditengerész nyugszik magyar temetőkben.

A temető bejáratának belső oldalán ajtóval zárt falfülkét alakítottak ki.

A falfülke csak kilincsre van zárva, itt tartják a látogatók könyvét, a temető leírását és néhány írást az elhunytakról.

A fedélzeti lövészeknek emléket állító vers is a falfülkében található. A brit bombázókon a távírász lövész is volt egyben (WOP/AG - Wireless Operator / Air Gunner).

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Adatok: www.cwgc.org, www.rafcommands.com, www.cjhn.ca

November elején ünnepelte a lengyel légierő az F-16-os fogadásának tizedik évfordulóját. Lengyelország 2002 végén döntött a típus rendszeresítéséről. A 36 darab együléses F-16C és 12 darab kétüléses D legyártásáról szóló szerződést 2003 márciusában írták alá, a program a Peace Sky nevet kapta. 

Egy lengyel repülőmagazin szavazást hirdetett az F-16-osok lengyel nevére. A beérkezett javaslatok alapján a Jastrzab (Héja) lett a befutó. A név nem ismeretlen a lengyel légierő történetében, hiszen a hazai ipar közvetlenül a második világháború előtt már gyártott ezzel a névvel egy vadászgépet, a csillagmotoros PZL-50-est.

Az F-16-osok ünnepélyes átadására 2006. november 9-én a Poznan melletti 31. légibázison került sor.

Jóval a ceremónia megkezdése előtt érkezik a varsói 36. Különleges Légiszállító Ezred szalon kivitelű Mi-8P helikoptere.

Megérkezett és begurul a lengyel elnököt, Lech Kaczynskit és kíséretét szállító kormánygép. A 101-es oldalszámú Tu-154M 2010-ben Szmolenszk mellett szenvedett katasztrófát, amelyben 42-en vesztették életüket, köztük az elnök, a felesége és számos kormánytag.

A 4042-es F-16C a Spangdahlemben töltött éjszakát követően egy F-16D kíséretében érkezett a Poznanba. A tervek szerint a két gépet MiG-29-esek kísérték volna a poznani leszállásig, ahogyan az előző napon érkezett géppárt is. Az F-16-osok azonban késtek, így a MiG-eknek üzemanyaguk fogytával vissza kellett térniük bázisukra.  

A ceremóniához beállított 4043-as - és a 4044-es - érkezését november 6-ra tervezték, de mindkét gép radarja meghibásodott, ezért az Atlanti-óceán felett visszafordultak Amerikába. Másnap a légi utántöltő rendszer meghibásodása miatt Izlandon és Skóciában kényszerültek közbenső leszállásra, végül a ceremónia előtt egy nappal, november 8-án szálltak le a poznani légibázison.

Az átrepülés idejére a lengyel F-16-osokra amerikai felségjel került. 

Az év végéig összesen nyolc Block 52+ változatú F-16C/D-t adtak át Poznanban.

A kétüléses F-16D-t az első lengyel Jastrzab század parancsnoka repülte haza. A fülke és a függőleges vezérsík között a törzs gerincén egy avionikai rekesz húzódik.

Az átadás és a névadó ceremónia után a gépeket fedett helyre vontatják.

A 4042-es átrepülését egy légi nemzeti gárdás amerikai pilóta hajtotta végre.

Ázik a Jastrzab a szakadó esőben. 

*

Az F-16-osok átadását követő hétvége egyben nyílt nap is volt, az adófizetők az új gépek mellett megnézhették a légierő statikus bemutatóját is. Impozáns sor volt, gazdag típusválasztékkal.

Az M-28 Bryza az eredeti hajtóművek helyett kanadai PT6-osokat és a háromágú légcsavarok helyett ötágúakat kapott.

A PZL SW-4-es könnyű kiképző helikoptere egy nyomott, rövidre sikerült AS350-esre emlékeztet. Forgószárnyát és faroklégcsavarját egyetlen Rolls-Royce gázturbina forgatja. Az ezredforduló után állt rendszerbe a lengyel légierőnél.

Csörlővel, fényszóróval és FLIR toronnyal felszerelt kutató-mentő feladatú W-3 Sokol helikopter. 

Egy érdekes Mi-8-as változat, a Mi-8PD légi vezetési pont.

A légcsavaros-gázturbinás PZL-130 Orlik TCII-es változata Pratt & Whitney PT6-os gázturbinával és modernizált avionikával repül. 

Az F-16-osok rendszeresítése nem jelentette a MiG-29-es üzemeltetés végét Lengyelországban, sőt! Eddig mind a hat Baltic Air Policing rotációjukat a kétfarkúval teljesítették a lengyelek.

A MiG-15UTI-t SB Lim-2 jelzéssel Lengyelországban is gyártották. A statikus soron a 761-es gép emlékeztetett a múltra.

A kissé bizarr formájú Szikra vagyis a TS-11 Iskra sem mai darab. A kiképzőgépre az erősen szeles időben faroktámaszt, magassági- és oldalkormány rögzítőt tettek.

Ez a tigrismintás MiG-21UM korábban Poznanban üzemelt.

A Szu-22-es a mai napig rendszerben áll Lengyelországban, de a 9409-es oldalszámú M4-es változat már a deblini múzeum Szuhoj gyűjteményének darabja.

A CASA C-295-öst 2003-ban az An-26-os leváltására rendszeresítették a lengyelek. A két típus éveken át párhuzamosan üzemelt. Az egyik CASA 2008 januárjában a miroslawieci légibázis megközelítése közben lezuhant. Utasai repülőbázis, dandár- és századparancsnokok voltak, akik egy repülésbiztonsági konferenciáról tértek vissza alakulatukhoz.

Az An-26-os ma már nem repül a lengyel légierőben, a típus üzemeltetését 36 év után 2009 januárjában fejezték be. 

A Mi-2-es forgószárny-agyát az esőben takaróval védik a gondos lengyelek.

A program végén szinte az egész törzset betakarták a műszakiak az Iskrán és a mögötte álló Szuhojon.

A szmolenszki katasztrófa után, 2011-ben átszervezték a kormányzati repülést. A lengyel kormány tagjai ma már két Embarer 175-össel repülnek, a gépeket a nemzeti légitársaság, a LOT pilótái vezetik. A Jak-40-esek is kivonásra kerültek, ez a 045-ös számú gép ma már múzeumi darab, Deblinben látható.

Az ünnepélyes pillanatok a hangárban folytatódtak.

Jastrzab torta, avagy marcipán futópálya, marcipán F-16-os.

A lengyel F-16-os pilóták első csoportja a MiG-21-esről ült az F-16-osra. 

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Az AS350 Ecureuil típusú könnyű helikopterek május vége óta vannak Szolnokon. Megtörtént a műszakiak átképzése, a gépek a nyár vége óta zöld színben repülnek és befejeződött az első oktatói csoport átképzése is. Ami egyelőre biztosan látható, az a 2017 végéig tartó bő egy esztendő, amely alapvetően a képzésekkel telik majd.

A honvédség első helikoptervezető csoportja a légimentők illetve a rendőrség oktatópilótáitól kapta az átképzést az AS350B-re. A három oktató folyamatosan Szolnokon volt, és képezte az új típusra azokat a hajózókat, akik a honvédség első saját AS350-es oktatói lettek. A négy kiképzett oktató közül három a helikopterbázis állományához tartozik, egy fő pedig a Nemzeti Közlekedési Hatósághoz, ő az AS350-es hatósági főpilótája.

A három szolnoki helikoptervezető egyenként ötven repült órás kiképzése szeptember 27-én befejeződött, a hajózók egy vizsgát követően gépparancsnoki szakszolgálati engedélyt kaptak. További tíz órát az oktatói képesítés megszerzése céljából töltöttek a levegőben. Jelenlegi jogosításuk szerint oktató-gépparancsnokok, akik nappali és éjszakai repülést hajthatnak végre, látva repülési (VFR) szabályok szerint. Ez volt az első lépés.

2016 júliusa. A 101-essel hatósági berepülésre indulnak.

A következő lépés a többi helikoptervezető átképzése, amelyet tekintélyes mennyiségű adminisztráció előzött meg. Számos okmányt kellett kidolgozni, többek között a honvédségen belüli kiképzési kézikönyvet. Miután jóváhagyásra került, szeptember 26-án a kéthetes elméleti tanfolyammal megkezdődhetett a következő csapat kiképzése. A műszaki részt - a típus szakalapozó tantárgyait - az első héten a helikopterbázis mérnökei tartották, akik már rendelkeznek az AS350-es szakszolgálati engedéllyel. A hajózók ezután a hangárban ismerkedtek a francia típussal, hajtóműindításokat hajtottak végre és az első hét zárásaként szeptember 30-án, záróvizsgát tettek a helikopter földi üzemeltetéséből. A második héten, október 3-án repüléssel folytatódott a kiképzésük.

Az első gyakorlórepülés eligazítása.

Az első olyan csoport, amelyet már saját oktatók képeznek az AS350-esre nyolc főből áll. Ketten harci helikopteres repülési és oktatói tapasztalattal rendelkeznek, hatan pedig a fiatalabbak közül kerülnek ki. Ők azok, akik akkor kezdték a pályájukat, amikor már nem volt olyan alapképzés, amely egyébként a pilótaképzés fokozatosságát figyelembe véve kívánatos lett volna. A kanadai NFTC-t végzett helikoptervezetőkről és egy átképzett fedélzeti technikusról van szó, akik az alapoktól szállító helikopteren kezdték a helikopteres képzést, ami nem éppen ideális és gazdaságos megoldás. A helikopterek száma nem tette lehetővé, hogy teljes értékű kiképzést kapjanak, márpedig „ami jár, az jár”, ugyanazt a képzést kell kapniuk, mint azok, akik egy szerencsésebb időszakban, Mi-2-es könnyű helikopteren kezdhették a szakmát. Ők most ezt pótolhatják az AS350-es képzéssel.

A cél, hogy mindannyian még az idén kirepüljék az 50-50 órát, amit remélhetőleg az időjárás is támogat majd. Jelenleg csak a három oktató jogosítású hajózó repüli a típust, leterheltségük nagy, hiszen más feladatok is adódnak az oktatás mellett. Ezekbe a feladatokba tudnak majd besegíteni a most átképzés alatt álló fiatalok. A két, szintén átképzés alatt álló tapasztalt helikoptervezető később oktató lesz.

Akik megkapják az AS350-est, a Mi-8/17-esen is folytatják a repülést, tehát kettős jogosításuk lesz. Ha egyszer új típust kap a honvédség, ők lesznek azok, akik elég tapasztalat birtokában átülnek arra. Addig a könnyű AS350-esen a reptechnikájukat fejlesztik, a szállító helikopteren pedig tovább folytatják eddigi feladataikat. Más megoldást a jelenlegi létszám sem tesz lehetővé.

*

A kiképzés tekintetében az út elején jár a csapat. A pilóták az alap repüléstechnikai készségeket szerezték meg, amelyek az alaprendeltetésből eredő feladatokra elegendőek. A műveleti feladatrendszer viszont egy másik dolog és ebből egyelőre még keveset tudnak teljesíteni a szolnoki AS350-es pilóták. A Brave Warrior 2016 és Black Swan 2016 gyakorlatokon például az alaprendeltetésből eredő személyszállítási és megfigyelői feladatokat hajtottak végre a könnyű helikopterekkel. A komplex műveleti feladatokat egy Mi-17-es és az amerikai hadsereg Black Hawk helikopterei repülték.

Ezután következnek majd a bonyolultabb feladatok, például amikor levett ajtónál a különleges műveleti katonák bekötve, jobbra-balra oldalirányban lőnek majd. Egy ilyen igény beérkezése esetén a módszertani-biztonsági tanács ülése keretében megbeszélik, hogy az igény teljesíthető-e, a bekötési pontok elbírnak-e egy felszerelésével együtt kb. 130 kilós katonát. Ezután jön a módszertani repülés, amikor kipróbálják az adott repülési feladatot. Ha minden rendben, akkor beemelik a kiképzésbe. Az AS350-es esetében ez még messze van.

A 101-es Mókus Szolnok felett, a különleges erők és a terrorelhárítók közös gyakorlatának bemutatóján.

Egyelőre az elmúlt években a repült időben és a reptechnikai készségek fejlesztésében felhalmozódott lemaradást igyekeznek bepótolni, és ehhez a két Ecureuil nyújtotta kiegészítő képesség bizony jól jön. Az AS350-esekkel szerzett tapasztalatok nagyon jók, a honvédségnél október közepéig repült 300 óra alatt meghibásodás nem volt.

Az első csoport még a gyakorlati átképzés alatt áll, de a következő csoport október 17-én már megkezdhette kéthetes elméleti tanfolyamát. A harmadik csoport december elején kezd és közben az oktatók számát is növelik. A Resolute Support Mission (RSM) Afganisztánból visszaérkező hatodik váltásában lévő egyik tapasztalt hajózó például oktató lesz az AS350-esen. A missziós feladatról hazaérkezők visszailleszkedési rendjétől eltérően csak egy nagyon rövid pihenésre lesz módja, mielőtt típus- és oktatói átképzése elkezdődik.

*

A jövő egyelőre 2017 végéig bezárólag látható. A két géppel addig a légiüzemeltetési utasításban engedélyezett VFR szerinti repüléseket hajtanak végre, bár hozzá kell tenni, hogy a két Ecureuil műszerezettsége lehetővé teszi a VOR és NDB irányadókra, valamint az ILS műszeres leszállító rendszerre történő műszeres repüléseket is. Ez lehetőséget ad arra, hogy az átképzés kiegészüljön egy alap műszerrepülési felkészítéssel, jó időben, tehát a napi üzemeltetés során továbbra sem repülnek a műszerrepülési szabályok (IFR) szerint, de gyakorolni jó, ahogy ezt eddig is tették a Mi-8/17-esekkel.

A műszerfal világítása alkalmassá teheti a gépeket az éjjellátó szemüveggel (NVG) való repülésre is, de ez még a (távoli) jövő zenéje. A nagyjavításig semmi változtatás nem lesz, az addig hátralévő időt kitölti a kiképzés és a lemaradás pótlása.

* * *

Fotó: MH 86. Szolnok Helikopter Bázis, Szórád Tamás

Véget ért a kecskeméti repülőbázis hajózóinak október második felére tervezett kéthetes éjszakai kiképzési repülése, amely a nyugati és keleti országrészben található légtereket egyaránt érintette. A második héten ismét lehetőség nyílt kilátogatni a „partvonalra” vagyis a zóna szélére és figyelemmel kísérni a kiképzési repüléshez kapcsolódó földi mozzanatokat, a Gripenek indítását, fogadását, előkészítését; a zóna mindennapi életét.

Az első sor délután szállt fel és még a levegőben van. A zónában csend honol, a vontatórudak és kabinlétrák sorba rendezve jelzik az egyes gépek állóhelyét. 

Az elsőnek visszaérkező géppár már leszállóban van, amikor a második géppár a bázis fölé érkezik.

A lemenő nap fényében fürdik a táj és benne az érkező Gripen.

A 43-as Delta érkezik vissza a zónába ...

... és fordul az állóhelyre.

A műszakiak a kétüléseshez való kétrészes kabinlétrával várják a visszaérkező 43-ast.

Újabb Gripen érkezik, a zóna ismét benépesül.

Ketten az orrfutónál dolgoznak, a harmadik műszaki tisztára törli a szélvédőt.

A fűben a gurulóút szakaszokat jelző tábla világít.

A mikrobusz meghozta a 18 órás felszállás hajózóit. Az éjjellátó szemüveg, az NVG használatára ebben a két hétben nem került sor. 

A sárkány felületének ellenőrzése is része a repülés utáni előkészítésnek. A sérülést könnyebb észrevenni fentről, mint a földről ágaskodva.

Az állóhely és a gurulóút illesztésénél megállt egy kis víz; a jobb oldali helyzetlámpa fénye ezen tükröződik.

Műszakiak figyelik a járó hajtóművel várakozó 34-est. Akárcsak a többi Gripenen, ezen is egy törzs alatti póttartály van függesztve.

Indulásra kész együlésesek. Felszállásukra szürkületben került sor.

*

Tankerek sorakoznak a zónában, tankolják a 20 óra előtt felszálló harmadik sor gépeit. Az elsőből már folyik a kerozin az egyik Gripenbe, a mögötte állótól most húzzák a tömlőt a géphez.

Az éjszakai repülés azt is jelenti, hogy a repülést kiszolgáló valamennyi szolgálat - üzemanyagosok, műszakiak, a hajózók öltözékét előkészítők, irányítók, sofőrök - az éjszakába nyúlóan dolgozik.

A műszakiak felszerelésével megpakolt Volvo fényszórói a szélső állóhelyen álló Gripenhez adnak plusz fényt.

A 43-as Deltában már bent ülnek a hajózók, a 36-os Charlie pilótája még a műszakival egyeztet.

 Reflektorfényben a helyzetfényekkel színesített 43-as.

A gurulás megkezdése előtti percek a zónában, a féktuskó még a kerék előtt van.

A két szélső Gripen villogója éppen egyszerre villan. A három gép szoros egymásutánban indul, a negyedik majd később.

A 36-os fordul a zónából a gurulóra. Felszállását ezúttal nem sikerült elfogadható minőségben megörökíteni. Sebaj, majd legközelebb!

*

Még egy éjszakai kép, de az ezen szereplő vadászgép mozdulatlanul tör az ég felé. A repülőbázis melletti körforgalomban felállított oszlopokra közel egy éve került a MiG-21-es.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Október 25-én tartották Szolnokon az MH 2. vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Ezred és a Terrorelhárítási Központ közös gyakorlatához illesztett bemutatót. A mozzanatok több helyszínen zajlottak, helyszínenként más-más szituációt modellezve és bemutatva a honvédség, a rendőrség és az Országos Mentőszolgálat együttműködését egy esetleges valós helyzetben. A bemutatón - ahogy a gyakorlaton is -  az MH 86. Szolnok Helikopter Bázis, az MH 1. Honvéd Tűzszerész és Hadihajós Ezred és az MH Katonai Rendészeti Központ katonái is részt vettek. 

*

Az első helyszín a tiszaligeti Városi Sportcsarnok előtti tér volt. A modellezett szituáció szerint civilek várják, hogy beléphessenek a sportcsarnokba, amikor robbantásos terroristatámadás történik.

A bombát egy szemetesbe rejtették a terroristák, így közvetlenül a várakozó civilek mellett robban.

A téren tartózkodók közül a szerencsések el tudják hagyni a helyszín, a sérültek azonban ott maradnak és a robbanásnak egy áldozata is van.

Művér és segélykérő kiáltások; a sérülteket alakító statiszták meglehetősen élethűen alakítják szerepüket. 

Elsőként a városban járőröző rendőrök érnek a helyszínre, felmérik a helyzetet és biztosítják a helyszínt.

A rendőrök után megérkeznek a mentők is és azonnal elkezdik a sérültek ellátását.

A járóképes sérülteket a rendőrök a tér átellenes oldalára kísérik, ellátásuk is ott történik rövidesen. 

A helyszín biztosítását a honvédség különleges erőinek katonáival erősítik meg. 

A levegőben megjelenik egy AS350-es könnyű helikopter, amely az ilyen helyzetekben légi megfigyelési vagy vezetési pontként használható.

A tűzszerészek keresőkutyával kutatnak további robbanószerkezet után. 

A honvédség egyik géppuskatornyos Mercedes terepjárója is a helyszínre érkezik. 

A honvédség és a rendőrség egészségügyi szakképesítésű emberei elindulnak az első súlyos sérülttel.

A másik súlyos sérülttel az OMSZ emberei sietnek a mentőautó felé; ahogy teszik ezt nap mint nap az ország különböző pontjain.

Civil és katonai mentőkocsi. Mindkettő Mercedes, utóbbi páncélozott.

A tűzszerészek a kutya jelzése alapján egy könnyű, távirányítású robotot küldenek a szemeteshez. A robot karján lévő kamera segítségével látják, hogy pontosan milyen tárgyról van szó, hogyan lehet megfogni és elmozdítani azt. 

A szemetesben talált gyanús zsákot a robot elszállítja a helyszínről.

*

A Thököly úti volt laktanya már egy túszmentő akció helyszíne volt. A forgatókönyv szerint az egyik épület emeleti helyiségeibe fegyveresek hatoltak be és túszul ejtettek néhány embert. Többeknek sikerült elbújniuk a túszejtők elől, akik egy rendőrségi behatolástól tartva eltorlaszolták a bejáratot. A túszok kiszabadítását a Terrorelhárítási Központ és a Különleges Rendeltetésű Ezred emberei közösen hajtják végre. 

A TEK emberei páncélozott szállító járműveken érkeznek a helyszín közelébe és az épületet gyalogosan közelítik meg. 

A behatolást az egyik földszinti ablakon kezdik meg.

A levegőben megfigyelési feladattal egy AS350-es köröz.

Túsz és túszejtő az emeleti ablakban.

A támadás két irányból történik, a földi behatoló csoport fentről kap erősítést. Az épület tetejéhez egy Mi-8-as közelít, hogy gyorsköteles módszerrel kirakja a különleges erők katonáit és a terrorelhárítók embereit.

A gép mozdulatlanul függeszkedik az épület felett, a kötelet leengedték, a tető felől behatolók megkezdik a leereszkedést. Közben az épületben lövések dörrennek. 

A külső gyűrűt biztosító katonák egy Humvee segítségével "megnyitják" a kijáratot, amelyen keresztül a kiszabadított túszok és a behatoló csoportok elhagyhatják majd az épületet. 

A menekülési útvonal egy ablakon át vezet, a kijutást a TEK-esek segítik.

A különlegesek is elhagyják az épületet, az akciónak vége. 

A különleges rendeltetésű ezred géppuskatornyos, páncélozott Humvee járműve elhagyja a helyszínt.

BTR-80-as a Terrorelhárítási Központ színeiben.

A Terrorelhárítási Központ embere protektoros kesztyűben markolja az MP5-öst. 

A Humvee tornyában egy 12,7 mm-es géppuska van, a különleges erők katonái M4A1-es gépkarabélyt fognak.

*

A közös gyakorlaton Szolnok kiemelt fontosságú intézményeinél és helyszínein is megjelentek a honvédség és a terrorelhárítók eszközei és emberei.

A helyszín a vasút- és autóbusz állomás alkotta csomópont, ahova a honvédség egy Humvee-t állított.

A Terrorelhárítási Központ egyik BTR-80-asa az autóbusz végállomás mellé települt.

A TEK másik BTR-je a vasútállomás bejárata mellett kapott helyet. 

A vasútállomásra történő belépés csak a különleges erők és a terrorelhárítók közösen végrehajtott ellenőrzése után lehetséges. Először a bal oldalon álló katona ellenőrzi a belépni szándékozót, aki a további vizsgálat idejére a földre teszi csomagját. Mialatt a személyi ellenőrzés megtörténik, a terrorelhárítók kutyája is végigszimatolja a csomagot. Ha minden rendben, az illető beléphet az állomás területére. 

Géppuskás Humvee a Tisza felett átívelő közúti hídnál.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

2006 októbere több érdekességet is tartogatott a kecskeméti repülőbázis számára. A hónap egy olaszországi gyakorlattal kezdődött és francia vendégek fogadásával zárult. Egy évvel a Super Etendard repülőgépek látogatása után az Aeronavale két Rafale M (Marine) gépet küldött Kecskemétre. A francia F-8 Crusaderek 1999-es kivonásakor megszűnt 12F századot a Rafale M üzemeltetésére szervezték újjá Landivisiau-ban (Bretagne, Északnyugat-Franciaország). Ezzel a tíz évvel ezelőtti látogatással első alkalommal szállt le magyar repülőbázison a franciák új típusa.

A hajófedélzeti üzemelés miatt a Rafale M futóműveit megerősítették, az orrfutót meg is hosszabbították, ezért az M egy kissé magasabban hordja az orrát, mint a szárazföldi változat. A módosított orrfutó miatt a törzs alatti első függesztési pontról le kellett mondani.

2005-ben a Super Etendard pilóták még darázsmintás festéssel láthatták a 119-es Albatrost.

A kanadai NFTC elvégzése után hazatérő kecskeméti pilótáknak az L-39-es volt a hazai fogadótípusa.

Két héttel korábban még Olaszországban repült a 18-as MiG-29-es, a hónap végén pedig saját bázisán, éles R-27-es rakétákkal adott készültségi szolgálatot.

Egy D és egy C alkotta Gripen géppár felszállása. A 14 gépből ekkor még csak hat volt Kecskeméten.

Felszállás. Utánégetőn dübörög a két SNECMA M88-as hajtómű, a futók is elindulnak befelé.

Laposan gyorsít a napokkal korábban, hatodikként érkezett Gripen.

A bázis fölé érkezik a magyar és a francia gép.

A Nagyvas fordulóba kezd, a gépek egyenként szállnak le.

A természet és a technika szépsége: sárguló erdő és a MiG-29-es.

Még a gumik sem füstölnek, olyan finoman ér földet a Rafale. Ennél jóval nagyobb terhelés éri a gépet a hajófedélzeti "becsapódáskor".

A Rafale a póttartályt és a Magic II rakéta imitátorait vitte magával a feladatra.

Fékező Gripen Kecskeméten. 2006-ban ez a látvány még újnak számított.

A gépekről hiányoztak a szárny alatti függesztési pontok. Az egycsövű 30 mm-es gépágyú a jobb szárnytő alá került, nyílása a szívócsatorna pereméhez szerelt elektronikus ellentevékenység antenna felett látható.

Először áll Rafale a kecskeméti zónában. Francia műszakiak ezúttal nem jöttek Kecskemétre, a gépek előkészítését a pilóták végezték, az indításnál a magyar műszakiak segítettek. 

A lehajtható vonórúd és a visszatartó rúd zárja feleslegessé tette a régi, drótköteles módszert. Ennek köszönhetően a Rafale M az amerikai hordozókról is üzemelhet. 

Fényszóró és a leszállásirányító tisztet segítő háromszínű fény az orrfutószáron.

A fékezőhorog csuklós bekötése a horog függőleges és minimális oldalirányú mozgását teszi lehetővé.

Kesztyű, térdblokk és a sisak a maszkkal.

Közös képen a gyakorlat egyik magyar szervezője, a két francia pilóta és MiG-29-esen repülő kecskeméti kollégájuk.

A 29 fokban döntött Martin-Baker Mk16F ülés helyzete miatt a gép egy oldalt elhelyezett joystickkal irányítható, a két hajtóművet egy gázkarral lehet szabályozni.

Bár tengerészeti gép, de a Rafale M szárnyát nem lehet felhajtani. Ezzel kényesebb mozzanattá vált a hajófedélzeti gurulás és kevesebb gép fér el a Charles de Gaulle hordozón. 

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Amint az a honvédség által kiadott közleményből is ismert, október 18. és 28. között éjszakai kiképzési repülést hajtanak végre a kecskeméti repülőbázis pilótái. Nem feltétlenül a késő éjszakai órákra kell gondolni, hiszen 18 óra körül már napnyugta van. Különösen azokon a napokon áll be gyorsan a sötétség, amelyeken zárt felhőzet takarja a földet.

Bár látogatásom célja ezúttal más volt, de sikerült némi időt eltölteni az éjszakai kiképzési repülés második napjának második felszállására készülő Gripenek zónájában is.

A két együléses egy kétülésest fog közre. A hajózók a fülkékben ülnek, a segédhajtóművek már járnak.

A 43-as Delta előtt térdelő műszaki tisztet vezeték köti össze a Gripennel, így szóban is tud kommunikálni a személyzettel.

A 39-es Charlie másodikként indul majd.

A zóna sötétebbik részéből elindul a 43-as, a telepített fényszóró fénye ide már nem ér el.

A vörös helyzetfény a kacsaszárnyról verődik vissza, előtte-mögötte a kötelékfények csíkjai látszanak.

 A 35-ös orrfutója mellett a helyzetfények festik vörösre és zöldre a betont.

Elindul a 39-es, amelyre ezúttal Litening konténert is függesztettek.

Egy időre elcsendesül és elsötétül a 35-ös, hogy azután ismét életre keljen és a második sor harmadik gépeként elinduljon.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

1979 tavaszán a kilenc hónapos bevetésre készülő USS Nimitz repülőgép-hordozó egy extra feladatot kapott. Az akkor még az atlanti-óceáni flottához tartozó hajó repülőezrede részt vett annak a filmnek a forgatásán, amely azután Végső visszaszámlálás címmel került a mozikba. A felvételek többsége a Nimitz fedélzetén készült, kisebb részük pedig szárazföldi bázisokon, Norfolkban és Key Westen. Norfolkban, a Nimitz honi kikötőjében a film zárójelenetét forgatták, a Key West tengerészeti légibázisra (NAS Key West) pedig néhány F-14-es, A-6-os és SH-3-as helikopter települt a forgatás idejére.  

Az áttelepült gépekkel természetesen repülőműszaki tengerészek is érkeztek a floridai bázisra. Egyikük, a VF-84 Jolly Rogers század műszakija, a fiatal Jim Force fényképezőgépet is vitt magával és megörökítette a szárazföldön töltött napok egyes pillanatait. A fotókat Jim Force engedélyével adom közre. A nyitókép a USS Nimitz 1979-80-as bevetését megörökítő Cruise Book-ban jelent meg.

 Jim Force a Tomcat előtt vár az indításra, a háttérben a japán Zeróvá alakított Texanok készülődnek.

A kéthetes floridai forgatás alatt több gépre azonos oldalszámot festettek. Természetesen csak a forgatás kedvéért, hiszen egy században csak egy-egy 202/203 oldalszámú gép volt.

Florida szubtrópusi klímáján Jim Force izzadságtól foltos ingben figyeli az indítás előkészületeit. A Tomcat oldalára felkerült a két japán gép lelövését igazoló jelzés, a Japán Birodalmi Haditengerészet lobogója.

A film nyitó képsoraihoz összesen hat, maximális teljesítménnyel végrehajtott felszállást vettek fel. A Tomcat pilótája a VF-84-esek századparancsnoka, Emory Brown volt. A vadászgép ezen az üzemmódon úgy falta a kerozint, hogy a harmadik és a negyedik felszállás között utántöltésre volt szükség.

A szinte mindennapos floridai felhőszakadásban elázott Key West-i zóna, F-14-esekkel, Intruderekkel és az egyik T-6 Texannal.

Légi felvételekhez gurul ki a két Texan. A gépeket eredetileg a Pearl Harbor elleni támadásról szóló 1970-es Tora! Tora! Tora! című filmhez alakították át a japánok legismertebb vadászgépévé.

Jim Force az egyik Texan fülkéjében. A gépet Archie Donahue repülte, aki a tengerészgyalogságnál F4U Corsairt repült a második világháborúban és 14 légigyőzelmet ért el a japánok ellen.

A Frank Tallman és Paul Mantz által alapított Tallmantz Aviation filmforgatásra átalakított B-25-öse. A gép oldalára a korábbi forgatási helyszíneket festették és azokat a filmeket sorolták fel, amelyek elkészítéséhez a gépet is használták.

Mivel a Key West-i légibázison nem volt a B-25-ös dugattyús motorjaihoz való benzin, a tankoláshoz át kellett repülni egy másik reptérre. Ezt használták ki a tengerész-műszakiak, hogy egy jót repüljenek a B-25-ös fedélzetén.

Chapman szenátor, a titkárnője Laurel és Harvey, a pincér, a Zerók által megtámadott és felrobbant jacht roncsai között. Ami a filmben Hawaii közelében volt, azt a valóságban egy floridai öbölben forgatták. 

A szenátor titkárnőjét alakító Katharine Ross a vízi forgatás helyszínén. A háttérben a stáb tagjai állnak valamint Charles Durning (Chapman szenátor) és Neil Ronco (Harvey). 

*

A Key West-i forgatáson mások is fotóztak, de nem csak a légibázison készültek képek, hanem a külső helyszínen is, ahol az egyik helikopteres jelenetet forgatták a filmesek.

Fotó: Dale M. McDonald / a State Archives of Florida engedélyével

Sidewinder-Sparrow-Phoenix kombinációval függesztett F-14-esek Key Westen.

Ami manapság számítógéppel készül, ahhoz 20-30 éve még valós légi felvételeket kellett készíteni. A Tallmantz Aviation "Lively Lady" nevű B-25-ösének orrát az ilyen légi felvételek elkészítéséhez alakították át. A gép végét a forgatásokon nyitva hagyták és az ott kuporgó operatőrt hevederrel rögzítették.

A japán felségjeles Texan mögött a VA-35-ösök A-6-osa látható, a háttérben egy Tomcat és a helyi agresszor század A-4-ese áll. A fiatal hajózók körében kedvelt volt a NAS Key West, ahova az F-14-es személyzetek gyakran települtek légiharc gyakorlás céljából.

Hidraulikus állványon az egyik Texan.

Az állványt mozgató tömlőrengeteg.

Készülődés a közeli felvételekhez.

A japán pilótát alakító Son-Tek Oh a forgatás szünetében.

A hidraulikus állványt a NAS Key West tűzoltó szolgálatának kocsija működtette. A háttérben egy P-3 Orion látszik.

A forgatást biztosító Oshkosh tűzoltó kocsi. A kisebb járművek megjelenéséig ilyenek is voltak a hordozók fedélzetén.

Mr. Lasky (Martin Sheen) a történet szerint helikopteren jut ki a USS Nimitz fedélzetére. A stáb ennek a jelenetnek a forgatására készül.

A Sea King kabinszemélyzete az Arizona emlékművet mutatja Mr. Lasky-nek. Legalábbis a filmben, mert itt csak a stáb van a helikopter mellett.

- Ez nem Pearl Harbor! - mondta Chapman szenátor a filmben. Valóban nem az volt, a külső helikopteres helyszín Smathers Beach volt, a Floridai-szorosba nyúló szigetlánc legdélebbi szigetén.

Sea King érkezik.

A stáb a pilótafülkében zajló párbeszédek forgatására készül.

Tenger, napfény, pálmafák - és egy kis szünet a forgatáson.

*

A tavaszi és nyári felkészülési időszakot követően a Nimitz szeptember elején indult útnak. Négy hónapig volt a Földközi-tengeren és több ízben is megállt a spanyol, olasz, tunéziai, egyiptomi és görög kikötőkben. 1980 januárjában indult tovább az Indiai-óceán felé, de nem a Szuezi-csatornán és a Vörös-tengeren keresztül. Gibraltárnál visszatért az Atlanti-óceánra, majd Afrikát megkerülve jutott az Indiai-óceánra. Április 24-én a Nimitz fedélzetéről indultak az Iránban fogva tartott amerikai túszok kiszabadítására indított, de balul sikerült Eagle Claw / Evening Light műveletben résztvevő RH-53-as helikopterek. 1980 januárja és a májusi hazaérkezés között a Nimitz 144 napot folyamatosan úton volt, kikötőt nem keresett fel. 

* * *

- Kérnek egy kávét? Nem amerikait, hanem egy jó olasz kávét! - Ezzel a kérdéssel fogadta az olasz repülőtiszt a cerviai légibázisra belépő nemzetközi újságíró csapatot. A fekete ital elfogyasztására már a bázis repülőgép-alkatrészekkel és relikviákkal berendezett kávézójában került sor. A kávézást egy rövid tájékoztató, majd a zónában eltöltött nap követte. A sajtó rendkívüli érdeklődése az olasz és a magyar légierő Long Step 2006 elnevezésű gyakorlatának, azon belül is elsősorban a Dongó század MiG-29-eseinek szólt. A kecskemétiek maroknyi csapata nemcsak a vendéglátó 5. Stormo (ezred) / 23. Gruppo (század) F-16-osaival harcolt a levegőben. Az Adria felett kijelölt légtérben AMX és Tornado csapásmérők, illetve a Eurofighterek ellen vagy mellett is küzdöttek, attól függően, hogy az olasz tervezők az egy-egy délelőtti és délutáni felszállásra milyen feladatot szántak a magyar géppárnak. 

Az éppen tíz éve megrendezett Long Step 2006-ot a magyar MiG-29-esek utolsó külföldi gyakorlataként jegyezhetjük fel.

Az olaszokkal közös gyakorlat még 2004-ben került szóba, de csak a 2005-ös repülési tervbe kerülhetett bele - tartalékként. Mivel 2006-ban nem került sor a NATO Air Meet-re, a kecskeméti pilóták október 2. és 13. között két együléses és egy kétüléses géppel Szlovéniát átrepülve, Velencét érintve Cerviába települtek.

A kéthetes gyakorlaton, heti váltással 30-30 fő, ezen belül 8-8 hajózó részére nyílt lehetőség a külföldi tapasztalatszerzésre. A műszaki- és váltószemélyzet szállításáról az An-26-os század gondoskodott.

A MiG-29-eseknek 1-1 elleni manőverező légiharc, 2-2 elleni, látóhatáron túli légiharc, csapásmérők előtti söprögető feladat és közvetlen kíséret formájában támadó és védekező feladat egyaránt jutott.

A magyar MiG-29-esek iránt folyamatos volt a külföldi érdeklődés, a típus képességeire még az ezredforduló után is sokan voltak kíváncsiak. Ez az igény hosszabb távon biztosíthatta volna a magyar Fulcrumok jövőjét. Az olaszok is régóta érdeklődtek egy közös gyakorlat lehetőségéről, hogy légierejük, az Aeronautica Militare Italiana (AMI) pilótái ne csak elméleti ismeretek formájában találkozzanak a MiG-29-essel, hanem közös gyakorlatok során a levegőben is.

A 18-as és a 21-es MiG az Adria felett légiharcol, a 26-osra nem terveztek feladatot. A kétüléses UB mellett csak a zónaügyeletes olasz katona van. A betonra a szívócsatornák előtti biztonsági területre figyelmeztető vörös csíkokat festették. 

Az egyik magyar műszaki a fékernyővel foglalkozik a fedezék előterében. A fedezéknek hála, legalább az egyik MiG fedett helyre állhatott éjszakára.

Állj jelzés az állóhelyre beguruló Nagyvas pilótájának. Ezen a gyakorlaton is bebizonyosodott, hogy a MiG-29-es alkalmazása a védekező szerepkörben az igazi. A típus hátrányai változatlanok maradtak: a korszerűbb típusokhoz képest kisebb volt a radar felderítési távolsága, kevesebb információt nyújtott a pilóta számára, a rakéták hatósugara is kisebb volt. A navigációs rendszer hiányosságai is változatlanok voltak: nem volt ILS, TACAN és integrált GPS. 

A magyar pilóták sisakcélzót is használtak a repüléseknél. A közeli légiharcok során a gépek a szétválás után kialakították a szemberepülést, majd egymás mellett elrepülve, a vizuális kontaktus megléte után kezdődött a manőverezés. Az F-16-osok ellen vívott manőverező légiharcoknak nagyjából a felénél sikerült elérni a gépágyú használatához vagy a rakétaindításhoz szükséges feltételeket.

Nagy kiterjedésű vízterület felett repülni a szárazföldhöz szokott pilóták számára mindig újszerű élmény. A feladatok technikai végrehajtása változatlan, azonban száz kilométerre a parttól, az összefüggő vízfelület felett nehéz megbecsülni a magasságot. Az ilyen repüléseknél kötelező a mentőmellény. A cerviai kutató-mentő szolgálatot 2006-ban még HH-3F Pelican helikopterrel biztosították. 

A Starfighterek kivonásával keletkezett űrt az olaszok nem kívánták a RAF-tól lízingelt, problémás Tornado ADV-vel kitölteni, ezért az amerikaiakkal 2001-ben kötött lízingszerződés (Peace Caesar) értelmében 34 F-16-ost választottak ki az arizonai Davis-Monthan légierő bázis sivatagi tárolójából illetve további négy Falcont tartalék alkatrésznek. A kiválasztott repülőgépeket a feljavítást (Falcon-Up) követően 2003 júliusa és 2004 novembere között átadták az AMI-nak. A régi-új F-16A ADF-ek és a kétüléses B változatok egy része a szicíliai Trapaniba került, a többi pedig Cerviába.

A Long Steptől függetlenül is zajlik az élet a bázison; az egyik ilyen feladatra készítenek elő egy F-16-ost. 

A kecskeméti hajózóknak számos alkalommal volt lehetőségük F-16-osok ellen gyakorolni és az olasz pilóták repülésében sem volt jelentős különbség más Falcon üzemeltetőkhöz hasonlítva, így az F-16-os különösebb meglepetést nem okozott. A bevetések közös kiértékeléséhez az olaszok rendelkezésre bocsátották az egyes gépekre függesztett adatrögzítő információit. 

Az MM7238-as az elsőnek átadott olasz felségjelű F-16A volt. Itt az egyik feladat után gurul vissza a zónába. A gép 2010. február 11-én lezuhant, pilótája sikeresen katapultált. Ez volt az olasz légierő hatodik F-16-os vesztesége.

Az F-16-os üzemeltetésébe civil amerikai mérnökök is besegítettek.

Apró startkocsi az F-16-oshoz szükséges szerszámos ládával és tartalék kerekekkel. A kocsit a bázison mindenfelé futkosó, kisméretű vontatók húzták az adott géphez. 

A cerviai F-16-os pilóták grossetói kollégáik Typhoon-jait vezetik a bázis fölé.

Műszakiak és hajózók az amendolai AMX és a Typhoon előtt. 2006-ban még egy olasz bázison is sokan megnézték az AMI legújabb típusát. 

Csoportkép a zseb-Tornadónak is nevezett AMX könnyű csapásmérő előtt. Az "igazi" Tornadók a gyakorlat második hetében kerültek sorra. 

Csendélet a Typhoon körül, ebédidő van, a zóna gyorsan kiürült. A típus nemcsak bivalyerős, de fedélzeti rendszerei is korszerűek, az egyik légiharcból mégis a magyar pilóta került ki győztesen.

A 23. század 1973 és 2003 között repülte a Starfightert, 68 024 repült órát teljesítve a legendás típussal. Más üzemeltetőkkel szemben, az olaszoknak "bejött" az F-104-es.

Pengevékony és kis felületű szárnyak állnak ki az F-104G törzséből. A típus a Spillo, a Tű becenevet kapta az olaszoknál.

F-86D Sabre, csak úgy mellékesen a parkolóban. 

Ahogy a bázis legtöbb épületében, a műszakiak pihenőjében is az ezred sárga színére festettek egy falat. A közösségi élet nem csak az ilyen helyiségekben zajlott, hanem munkaidő után a szabadtéri grillezőknél is.

Minden olasz bázishoz tartozik egy könnyű repülőgép vagy helikopter, amit többnyire futárfeladatokra - és kedves gesztusként a vendégek sétarepültetésére is - használnak. Cerviában ebben a szerepben egy S-208-as légcsavaros, négyüléses repülőgép üzemelt.

*

Fotó: Szórád Tamás

A magyar MiG-29-esek utolsó külföldi gyakorlata váratlan kihívás elé állítja a kitelepült műszaki állományt. A három gép közül a két harci okoz komoly fejtörést. Hogy mivel, azt az egyik érintett, Simon Róbert akkori lokátor mechanikus főtörzsőrmester idézi fel.

- A kéthetes gyakorlatra két részben készültek a hajózók és a műszakiak. A három repülőgép és az első hét személyzete rendben kiérkezett Olaszországba. A második hétre kiutazó műszakiak itthon készültek fel a gyakorlatra. Katapultos szakember kivételével minden szakág képviseltette magát a kint lévő állományban is, és a következő hétre kiutazó állományban is. Pénteken kapták az információt, hogy a 18-as oldalszámú repülőgépen, az egyik AZK (kismegszakító), éppen a katapulté, két egymást követő feladaton is kiolvadt. A kint lévő műszaki parancsnok letiltotta a gép további repüléseit. A második hétre kiutazó állományból kihúzták a fékernyő hajtogatót, helyére a katapultműhely parancsnoka került.

A vasárnapi kiérkezés után az új állomány öt fő kivételével elfoglalta a szállását. Az öt ember azonnal nekilátott a repülőgépen a hibakeresésnek. Érdekes volt az egész. Ha nincs a magyar repülőműszaki leleményessége, talán még mindig ott lenne a gép.

Nem volt elég magas a daru, és ez már a kabintető leemelésekor kiderült. Végül nagy nehézség árán kijött az ülés is. A katapultos kolléga azonnal nekiállt szétszedni, hátha az ülésben ment valami tönkre, ami zárlatot okozott. Két műszaki bemászott a kabinba és rajz alapján elkezdték lebontani a szóba jöhető elektromos kábeleket. Csapatkörülmények között az AZK vezérlődobozt sosem bontották meg az EMO szakág szakemberei, ott erre is sor került. Négy óra kemény munka után az EMO-s szakember korróziót talált az egyik 32 tüskés csatlakozóban és ez okozta a hibát. Nem volt tökéletes az érintkezés és a hirtelen fellépő áramingadozást nem bírta az AZK. A műszakiak összerakták a gépet, majd teljes rendszerellenőrzést hajtottak végre. Végül jelentették Pető tábornok úrnak, hogy a gép harcfeladatra előkészítve, üzemképes.

*

- Keddi repülés. A 18-as oldalszámú géppel szállt le Zsámboki Tibor ezredes. Elmondta, hogy az elfogást nem tudta végrehajtani, mert a lokátor hibát jelzett. Így elmaradt Kékesi Röfi tervezett feladata is.

Előkerült az EKRAN szalag, a lokátoros szakember először azt vallatta, majd elkezdődött a földi ellenőrzés. Többszöri teljes földi kontroll után sem mutatkozott semmi hiba. Szerencsére a műszakiak nem adták fel! A kint lévő rádió mérnök (korábban lokátor mérnök) tanácsára néhány perces elméleti megbeszélés után folytatódott a hibakeresés. A lokátornak a középső műszerfalon, alul van egy „megbízhatatlansági” kontroll lámpája. Ha az felvillan, akkor megbízhatatlanul működik az NO-19. A lokátoros műszaki tapasztalatból tudta, hogy most már arra a lámpára kell koncentrálni. Hosszas hbakeresés után felvillant a lámpa. Megvan a hiba! Amikor ez a lámpa világít, az a számítógép hibáját jelzi. Szerencsére a műszakiak minden eshetőségre felkészültek és az otthoni próbapadi ellenőrzés után, a 08-as repülőgép teljes lokátorát feltették az An-26-osra. A lokátor mérnök és a második hétre kiutazó lokátoros főtörzsőrmester megérezte, hogy szükség lesz rá. Gyanús volt, hogy az első héten nem volt hiba…

Estébe nyúló javítás a cerviai betonon. A kép jobb oldalán a második hét műszaki parancsnoka, a 2007-ben fiatalon elhunyt Homoki Szabó Tibor őrnagy áll.

Megtörtént a számítógép cseréje, többszöri teljes ellenőrzés következett. Hiba nélkül dolgozott a lokátor. Minden visszakerült a helyére, már csak az orrkúp visszarakása maradt hátra. Egy utolsó ellenőrzés következett, de a rendszer addig bírta a hűtés nélküli ellenőrzéseket, mert hibakódot adott. Kisokos elő és elkezdtek „kártyázni”. Szerencsére hamar rátaláltak a hibás egységre. Újabb többszöri önkontroll, majd az orrkúp is felkerülhetett a helyére. Este 22.00-kor jelentették az üzemképességet a parancsnoknak. A gép 15.10-kor szállt le.  De legalább jólesett utána, az igazi olasz pizza!

*

- Következő nap, szerda. Géppár-géppár elleni harcra készültek a Fulcrumok az olasz Falconok ellen. A 21-es MiG-29-esben Kékesi Röfi ült. Rendben kigurultak a starthoz, elől az F-16-os pár, mögöttük a MiG-ek. Az F-16-osok felszálltak, de a MiG-ek közül csak a 18-as ment el, a 21-es visszagurult. Szegény Röfi, az aznapi feladata is elmaradt. Leállítás közben a szemével hamar megtalálta a lokátoros műszakit, aki abból a pillantásból már tudta, hogy ez a gép is az övé lesz. Rövid eszmecsere, az EKRAN szalag, majd a földi ellenőrzés következett. Mint ahogy előző nap is, másnap sem jött azonnal elő a hiba. Ekkor már több időt hagytak a hűtésre, nehogy megismétlődjön az előző napi malőr. Ahogy lenne szokott, ezen a gépen is a megbízhatatlansági lámpa villogott, tehát a számítógép adta meg magát. De mivel az egy darab tartalék előző nap be lett építve a 18-as gépbe, nem maradt más választás, mint a 18-asból kivett számítógép próbája a 21-esben. Sajnos valóban rossznak bizonyult a berendezés. Kezdtek megjelenni a ráncok a homlokokon, hogy ezt hogy adjuk be a tábornoknak! Telefon haza, hogy indítsanak útba egy Ancsát egy számítógéppel? Nem nagyon láttak más kiutat. Azután eszükbe jutott, hogy a fegyverrendszert vezérlő számítógép is hasonló felépítésű, mint a lokátoré, több kártyájuk azonos. Szerencsére a fegyvereseknél is volt csereszámítógép, így volt még egy lehetőség az „akasztás” előtt. Borítólemezek le, kártyák ki, csere, próba. Mivel addig soha nem tapasztalt ábrák jelentek meg a kijelzőkön, a rendszert kikapcsolták. Most mi van? Kiderült, hogy a számítógép egyik csatlakozójában néhány tüske elhajlott felrakás közben. Akik üzemeltették a MiG család bármelyik tagját, jól tudják, hogy néha hihetetlen helyekre kellett odaérnie a kéznek. Számítógép ki, tüskék visszaállítása az eredeti állapotba, majd újabb próba, és jó lett a lokátor!

Gyors összerakás, teljes rendszerellenőrzés, majd jelentés Pető tábornoknak. Ez is hétórás javítás volt. Azért ment haza a telefon, hogy az állományért érkező Ancsák egyikére tegyenek fel egy számítógépet, mert az ördög nem alszik! Szerencsére, nem volt rá szükség. Az EMO szakágnak volt még egy hibája, a robotpilóta egyik jelzőfénye égett ki, de a feladat akkor nem maradt el. Eseménydús második hetet töltöttek el a műszakiak. Egy katapult, két lokátor és egy EMO hiba volt mögöttük.

Fotó: Simon Róbert

 * * *

Az MH 86. Szolnok Helikopter Bázisra május 26-án érkeztek azok az AS350B Ecureuil (Mókus) helikopterek, amelyeket a légimentők adtak át a honvédségnek. A műszakiak nemcsak az új típussal ismerkednek, hanem az eddig megszokottól eltérő üzemeltetési kultúrával is.

Tavaly késő ősszel lebegtették meg, hogy a honvédséghez kerülnek azok az AS350-es helikopterek, amelyeket egy hajtóműves kialakításuk miatt a légimentők nem üzemeltethetnek tovább. Tárcaszinten már korábban is szóba került, hogy a honvédség esetleg átveszi a gépeket, de a végleges döntés csak az után született meg, hogy a légimentők leállították a két Ecureuil helikoptert. Mivel a gépek eddig is állami tulajdonban voltak, tárcaközi átadás-átvétel keretében kerültek a honvédséghez.

Ahhoz, hogy a katonák üzemeltethessék a két helikoptert, típusátképzés és szakszolgálati engedély kellett. A típusra kiválasztott repülőműszakiak részére mindaddig nem indult típustanfolyam, amíg a gépek átadás-átvétele nem zajlott le, és nem tisztázódott, hogy ki és milyen formában tartja majd a tanfolyamot, melyik kiképzőszervezetet ismeri el a légügyi hatóság, és milyen jogosítások meglétét kérik a műszakiaktól.

A szakszolgálati engedély megszerző és megújító tanfolyamokra a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) jogosult, így a típusátképzés is az általuk összeállított tematikával, az általuk felkért típus-oktató állománnyal történt, akik a Légimentő Nonprofit Kft. üzemeltető szakemberei voltak. Az oktatás az NKE szolnoki karának tantermeiben és a helikopterbázis hangárjában zajlott le. A légimentők a mai napig rendelkeznek azokkal a jogosításokkal, amelyek birtokában üzemeltethetik és karbantarthatják az AS350-eseket. Szakembereik annak idején a gyárban szereztek képesítést. Műszaki vezetőjük jogosult akár nagyjavítást is irányítani, ha az adott szervezetnél megvannak a feltételek.

Az AS350-esre átképzett szolnoki műszakiak és a légimentőktől érkezett oktatóik.

Az oktatás június 6-án egy elméleti felkészítéssel kezdődött a műszakiaknak és a pilótáknak egy időben. A helikoptervezetők az első hét végén levizsgáztak abból, ami a műszaki részből rájuk vonatkozik. A műszakiak még egy hétig ismerkedtek az AS350-essel és 17-én összevont elméleti-gyakorlati vizsgát tettek. Azért sikerült ilyen rövid idő alatt megszerezni a jogosítást, mert egyrészt az állomány minden tagja rendelkezett már jelentős forgószárnyas tapasztalattal, másrészt a katonák részéről egyelőre egy csökkentett tartalmú üzemeltetés lesz bevezetve.

*

A típus katonai üzemeltetésével, karbantartásával kapcsolatban különböző elgondolások merültek fel. Az AS350-es elvileg lehetne pilóta üzemeltetésű, de vannak olyan műszaki-karbantartási feladatok, amelyek miatt senki nem így üzemelteti. Az is szóba jött, hogy legyen teljes körű az üzemeltetés, a szolnoki műszakiaknak legyen jogosításuk az összes lehetséges feladatra. Felmerült az ellenkezője is, hogy a hajózók repülnek és egy külsős cég pedig elvégzi a karbantartást és kiszolgálja a repülést. Végül egy hibrid megoldás született.

A műszaki üzemeltetést - mint minden repülő eszköz esetében - szét lehet választani line maintenance-re és base maintenance-re. A line maintenance a kitakarást, az adott repüléshez történő előkészítést, a repülések közötti átvizsgálást, végül a repülések után a részletes átvizsgálást, az esetleges egyszerűbb hibák javítását, majd a betakarást és az elzárást tartalmazza. A helikopterbázis műszakijai ezt végzik majd. A base maintenance már karbantartási szint, amiből egyelőre keveset vettek át a katonák. Ide tartoznak a napi repülés során szükségessé váló karbantartások, a 7 nap vagy 15 repült óra utáni hajtómű ellenőrzés, a 30 repült óra utáni hajtómű és sárkány átvizsgálás illetve az 50 órás átvizsgálás. A 100 és 150 órás átvizsgálásokat valamint a három illetve hat havi átvizsgálásokat a légimentők műszakijai végzik addig, amíg a hajózók típusátképzése tart.

Az első repülés az AS350-essel.

Addigra minden bizonnyal beérkeznek az ajánlatok arra a pályázatra, amelyet a karbantartási feladatok ellátására írtak ki. Az üzemeltetési rendszer felállításakor elsősorban a költséghatékonyság volt a szempont. A gépeknek ugyanis 2017 végén letelik a legutolsó nagyjavítás óta hátralévő naptári ideje (144 hónap) és vissza kell vinni a gyárba vagy gyári jogosultsággal rendelkező céghez. A felső vezetésnek döntést kell hozni, hogy mi lesz a helikopterek sorsa 2017 után, és hogyan folytatódik a karbantartás. Ha a honvédség veszi át a teljes körű karbantartást, az időszakos ellenőrzésekhez és a berendezéscserékhez több tízmilliós beruházásra lehet szükség.

Az üzemeltetési költségek számításánál a katonák a légimentők közel két évtizedes tapasztalatára hagyatkozhattak, ami azt mutatta, hogy a típus képességeit figyelembe véve az AS350-esnél olcsóbb megoldás jelenleg nincs. A típusnak nincs naptári időben meghatározott élettartama, állapot szerint üzemeltethető. Az erőátviteli berendezések és a forgószárny-rendszer egyes elemeit adott repült óra után cserélni kell, de a nagyjavítás közötti repült idő korlátlan, csak az időszakos ellenőrzéseket kell végrehajtani.

*

A légimentőknél használt sárga színben átadott két Ecureuil-t augusztus 4-én egyszínű zöldre festették. A Magyar Honvédségnél a vezérkar hadműveleti és kiképzési csoportfőnökségénél dől el, hogy a légijárművet mire használják majd és ahhoz milyen szín kell. Ezután a feladat lekerül az üzemeltetőkhöz.

Az AS350-esek esetében a kecskeméti Légijármű Javítóüzem kapta feladatul, hogy dolgozza ki a festési technológiát, a szín- és feliratozási tervet, ami azután visszakerült a fent említett főnökséghez. Miután ott jóváhagyták a technológiát és a tervet, a légügyi hatóságnak is áldását kellett adnia rá. Őket nem érdekli a légijármű színe, a fedélzeti azonosítók rendeletben szabályozott elhelyezése annál inkább. 

A kecskeméti festőket az a kb. nyolcvan oldalas leírás segítette, amelyet az Ecureuil gyártója adott ki a festés előkészítésével, a használható anyagokkal, a festéssel és az azt követő folyamatokkal kapcsolatosan. Például a kompozit forgószárny lapátokat nem szabad átfesteni, ezért kékek maradnak.

A Légijármű Javítóüzem emberei ennek alapján dolgozták ki a technológiát, a jóváhagyás után átköltöztek Szolnokra és a műszakiak segítségével előkészítették és elvégezték a gépek festését. A munka befejezését követően súlymérés és súlypont ellenőrzés következett. A könnyű légijárművek esetében szűk határok között van meghatározva a súlypont lehetséges helyzete és azt néhány kiló festék is elviheti - ha csak milliméterekkel is - valamelyik irányba. A mért adatok bekerülnek a helikopterek légiüzemeltetési utasításába és a gép repülhet tovább.

*

- Levegőben lóg egy új típus beszerzése és ezzel a két helikopterrel belépést kaptunk a nyugati üzemeltetési kultúrába – mondja Horváth Gábor őrnagy, a helikopterbázis repülőműszaki zászlóaljának szolgálatvezető mérnöke, az AS350-esek felügyelője. - Az üzemeltetési kultúrát tekintve nagy a különbség a kelet és nyugat között és itt nem csak a gép napi üzemeltetéséről van szó, hanem a háttérben lévő támogatásról is a gyártó részéről.

A kecskeméti festők a 101-esen dolgoznak, a háttérben a 102-es sárgállik.

- Ez a két gép nagyon jó arra is, hogy kis léptékben szokjuk egy nyugati repülőeszköz üzemeltetését. Át kell állítani a gondolkodást is, hiszen lassan ötven éve üzemeltetünk orosz technikát. A műszaki és kiszolgálási utasítások, az alkatrész katalógus, mind-mind papíralapú, ahogy azt félszáz éve megálmodták. Csak a Mi-17-es miatt változott valamennyit, de alapjaiban ugyanaz. Ha a gyártó át is állt az elektronikus adathordozókra, abból mi semmit nem érzünk. Csak azt, hogy a nyugati támogatás másképpen működik. Immár kapcsolatban vagyunk az Ecureuil gyártójával, ők pedig folyamatosan küldik az aktuális frissítéseket tartalmazó DVD-t.

Például jelenleg a 44-es számú revíziónál tartanak, ami a tárolástól a napi üzemeltetésig mindent tartalmaz, és ez rajta van egy DVD-n. Eddig ez szekrénnyi mennyiségű papíralapú dokumentációt igényelt. (Az őrnagy mondatait jól szemlélteti, hogy a szomszéd helyiségben a nagyjavításra kiválasztott Mi-17-esek előkészített dokumentációja borít mindent, asztalt és padlót egyaránt.) Gyári szám szerint kikereshetem a mi gépeink kapcsolási rajzát vagy a beépített berendezések üzemeltetési utasítását. Ugyanígy a hajtóműnél, például egy hétnapos ellenőrzésre kattintva már adja is a technológiai lapot, és az nyomtatható. Utána csak alá kell írni a munkapontokat, amelyeket elvégeztünk. Nem kell kitalálni dolgokat, azt már megtette a gyártó.

A bulletinek interneten érkeznek. A gyártó értesítést küld, rákattintva már adja is az aktuális bulletint akár napi szinten. Igaz, a nálunk is üzemeltetett AS350B-re már sok újat nem adnak ki, inkább az újabb változatokra. Szerencsére a légimentők minden módosítást naprakészen tartottak, úgy adták át a helikoptereket. Mivel nyugati típus, az EASA, az európai repülésbiztonsági ügynökség is folyamatosan adja ki a safety bulletineket. Ezeket fel kell dolgozni, és vezetni kell. Ezt az oroszoktól nem kapnánk meg soha. Ezért is jó, hogy belekóstolhatunk a nyugati üzemeltetési filozófiába, mert ha jön majd az új technika, akkor az így fog működni.

Nyomatékkulccsal húzzák meg a festés után visszaszerelt stabilizátor csavarjait.

- Más szempontból viszont figyelembe kell vennünk, hogy ezek a gépek civil felhasználásra készültek. A Mi-8-asokkal ellentétben nem bírnak ki mindent. Az AS350-esre jobban oda kell figyelni, vékony, könnyített anyagokból készült, kompozitból, a súlytakarékosság fontos szempont volt a tervezésnél. Szerelés és karbantarthatóság szempontjából felhasználóbarát gépről van szó. Minden könnyen elérhető, szerelhető, nincsenek összerohadt csapszegek, csavarok. Napi szinten szinte semmilyen speciális eszköz igénye nincs. Üzembiztos, nem jellemzőek a hibák. Persze azt sem szabad elfelejteni, hogy 25-26 éves helikopterekről beszélünk. Például ott, ahol a Mi-8-ason egy csatlakozó nem ázik be, nem lesz kontakthibás, amíg nincs megbontva, ezekben a gépekben egyszerűsített csatlakozók vannak. A francia autóipar is beszállított a gyártónak, helyenként Citroen és Renault elektromos alkatrészekkel találkozunk.

Az AS350-esre kiképzett 21 főből 12-13 fő kerül napi kapcsolatba a gépekkel. Nekik kettős jogosításuk van, megmaradt a Mi-8/17-es szakszolgálati engedélyük, átjárnak a szállító helikopterekhez üzemeltetni, besegíteni. Szükség is van rájuk, mert a határvédelmi feladatok a repülőműszakiakat is érintik. Azt viszont bevezettük, hogy ugyanazon a napon nincs átjárás a két típus között. 

* * *

Fotó: MH 86. Szolnok Helikopter Bázis, Szórád Tamás

A cikk nyomtatott változata az Aeromagazin 2016. szeptemberi számában jelent meg.

Az első, tavaly megrendezett Tobruq Legacy-n még csak öt nemzet vett részt. Magyarország, Szlovákia, Csehország, Litvánia és az Egyesült Államok mellé idén Lengyelország, Lettország és Szlovénia csatlakozott. 

LETTORSZÁG

A lett légvédelem RBS-70-ese.

A szétszerelt RBS-70-est terepjáró tetejére rögzítették a lettek.

A lett hadsereg Giraffe radarja az RBS-70-es alegységeket szolgálja ki.

*

LITVÁNIA

Litvániában öt Giraffe radar áll rendszerben, szintén az RBS-70-esekkel dolgoznak együtt.

Litvánia az RBS-70 mellett a Stinger "duplacsövű" változatát is rendszerben tartja.

A litván Stinger beszerzés része volt két Sentinel radar és több Humvee is.

*

LENGYELORSZÁG

Az egy személy által is hordozható és kezelhető lengyel PZR Grom. Az Iglával való hasonlósága nem a véletlen műve, a lengyel mérnökök újragondolták az orosz fegyvert.

Grommal felszerelt lengyel katonák porvédő sállal az arcuk előtt.

*

SZLOVÉNIA

Magasba emelhető izraeli ELM-2106-os radar teherautóra telepítve. 

A szlovén légvédelem is rendelkezik az Iglával. (A Magyar Honvédség 2011-ben lőtte el az utolsókat.) Puch terepjárójuk tetején két Igla tárolókonténer szállítható.

*

EGYESÜLT ÁLLAMOK

UH-60-asok a gyakorlótér helikopter-leszállóhelyén. A közelebbi szállító feladatot teljesít, a hátul álló egy MEDEVAC gép.

 Black Hawk géppár és a képbe lógó litván Giraffe radar.

A Black Hawk nyitott ablakából a crew chief figyel.

A Tobruq Legacy-n résztvevő egészségügyi katonák az amerikai MEDEVAC helikopterrel is gyakoroltak.

Az amerikai hadsereg Humvee-re telepített Avenger rendszere. A fegyver távirányítóját a járműtől 50 méterre lehet elvinni.

A távirányító FLIR képernyője a parkoló képét mutatja.

Az Avenger üveglap mögött ülő légvédelmi lövésze nyolc Stingert indíthat a légi célokra. Az indító alatt az optikai rendszert, a FLIR-t és a lézer távmérőt helyezték el. 

 Lett katonák ismerkednek az Avengerrel.

Az egyik jobbra, a másik balra. Egy összkerékhajtású Oshkosh FMTV és egy Avengert cipelő Humvee indul ellenkező irányba.

A Sz-300-as mellett a gyakorlat másik nagyágyúja az amerikai hadsereg Ramsteinből érkezett Patriot rendszere volt. Az indítót (LS) sajnos nem láttuk, de a radart (RS) igen. Mindkettő félpótkocsin van, amely elé a HEMTT vontatót fogták.

A Patriot rendszer harcvezetési központja (ECS) egy Oshkosh FMTV-re szerelve.

A radart és a harcvezetési központot az EPP nevű berendezés látja el elektromos energiával. Az EPP két dízelgenerátora közül normál üzemeléskor csak az egyikre van szükség, a másik a tartalék szerepét tölti be.

*

VEGYES KÉPEK

A pillekönnyű és a nehéz technika egymás mellett kiállítva. 

A nyolc emelőcsavaros drón a sajtót figyeli.

Megvagy! 

Egy amerikai Humvee és egy szlovák Mercedes terepjáró mentő változata.

A szlovákok minden évben megemlékeznek egy elesett bajtársukról. 2015 egy Afganisztánban elesett százados emlékéve volt.

Győri Mercedes a parkolóban, oldalán a 2. légvédelmi rakétaosztály (Mistral) jelvényével.

A lesti lőtér egyik célpontja.

A lesti kiképzőközpont egyik érdekes berendezéséről sajnos nem sikerült fotót készíteni, az azt ábrázoló tablóról viszont igen. A kiképzési célokat szolgáló tó partján áll ez a szerkezet és rajta egy Mi-8-as helikopter. Ebből a lecsupaszított forgószárnyasból gyakorolhatják a szlovák katonák a csörlőzést, a gyorsköteles leereszkedést vagy a kötéllétra használatát a gép és a föld között.

*

A Tobruq Legacy 2016 jelvénye. A nyitrai légvédelmi rakétadandár középen látható jelvénye mögött egy lokátorernyő és a második világháborús múltat (Tobruk, Észak-Afrika) idéző katonasziluett osztja ketté a kört. Körben a résztvevő nemzetek zászlóit helyezték el.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

Elcsendesült a szlovákiai Lest gyakorlótere, véget ért a Tobruq Legacy 2016 többnemzeti légvédelmi gyakorlat. A kéthetes gyakorlat első hetében a nyolc résztvevő nemzet – Magyarország, Szlovákia, Csehország, Litvánia, Lettország, Lengyelország, Szlovénia és az Egyesült Államok – fegyverrendszereit hangolták össze és felállították a védett adatkapcsolati hálót. A második héten három napon át gyakoroltak a résztvevők.  

A forgatókönyv szerint a béketevékenységből egy konfliktushelyzet alakult ki. Megérkeztek és települtek a NATO-erők, de a válságkezelés sikertelen volt, a helyzet háborús konfliktussá alakult.

A folyamatosan változó helyzet más-más eljárást, tűzmegnyitási szabályt kívánt. A célelosztás szerint először a nagy hatótávolságú rendszerek dolgoztak a célokra, majd sorra kerültek a rövid és a közeli hatótávolságú rendszerek. Az MH 12. Arrabona Légvédelmi Rakétaezred Kub és Mistral rendszerei a gyakorlat első napján nagyságrendileg harminc célt semmisítettek meg, a második napon hatvanat. A légvédelmi rakétások nappal valós, éjszaka szimulált célokra dolgozhattak.

A Tobruq Legacy 2016-on résztvevő eszközöket a gyakorlat zárónapján statikus és dinamikus bemutató keretében lehetett megtekinteni.

 *

MAGYARORSZÁG

A győriek egyik katonája és SzPU szállító-indító járműve a statikus bemutató kiemelt helyén. A lánctalpas járművek vasúton települtek Szlovákiába, a kerekes eszközök közúton.

A Mistral rendszer Mercedes Unimogra szerelt  MCP-je (Mistral Coordination Post) és Atlas indítója a statikus bemutatón. 

Amerikai érdeklődés a Mistral iránt.

Sok katonának csak a zárónapon volt lehetősége megnézni a többi résztvevő eszközeit. 

Az amerikai katonákat a lettek váltották az Atlas indítónál.

Győriek a lesti gyakorlótéren. 

SzURN-ok sora a statikus bemutatón. A magyar és szlovák jármű a cseh kollégák gépét fogja közre.

SzURN antennasor. A magyar jármű antennája mellett optikai és infra kamera is van. Ilyen irányú fejlesztés a cseh és szlovák járműveken nem lett végrehajtva.  

*

SZLOVÁKIA

A szlovák hadsereg Iglája egy litván katona vállán.

A légvédelmi ütegekkel együttműködő Astra-Tatrapan páncélvédett mobil harcálláspont a statikus soron. 

Az Astra-Tatrapan terepszínű példánya a terepről visszajövet. A dinamikus bemutatón a jármű az Sz-300-asokkal együtt települt.

A nyitrai légvédelmi rakétadandár Kub rendszerének SzPU-ja igyekszik a kijelölt helyére.

A porfelhőből az Sz-300-as rendszer tűzvezető radarjának hordozójárműve, egy MAZ-7910-es bukkan elő.

A megállás után a MAZ-t azonnal letámasztották, vízszintes szállítási helyzetéből kiemelték az antennát és teleszkópos adatátviteli antennája is kiemelkedett. 

Az Sz-300-as egyik hordozó-indító járműve - szintén egy nyolckerekű MAZ - elfoglalja a tüzelőállást.

Elindul az indítók függőleges helyzetbe emelése.

Tüzelési helyzetben a négy indító. A célokra először a nagy hatótávolságú rendszerek - mint az Sz-300-as vagy az amerikai Patriot - dolgoztak.

A szlovák légierő Mi-17LPZS helikoptere a lesti gyakorlótéren kijelölt leszállóhelyen. A kutató-mentő szolgálatra specializált gép a típusjelölésben is hordozza feladatkörét. 

Mi-17LPZS a levegőben. A gyakorlat során helikopteres és gépjárműves Medevac feladatok gyakorlására is sor került.

Szlovák MiG-29-es magyar Gripenek kíséretében. A Tobruq Legacy 2016-on bőven volt légi cél, a MiG-29-eseken és a Gripeneken kívül L-39 Albatrosok és L-159 ALCA-k is repültek.

*

CSEHORSZÁG

Érkezik a strakonicei 25. Légvédelmi Rakétaezred egyik SzURN-ja. 

A cseh katonák menethelyzetből nyitják az antennákat. A jármű oldalán nyitva van az energiaellátást biztosító gázturbina szívócsatornája és fúvócsöve. 

Antennák kiemelve, a cseh SzURN a háttérben látható szlovák SzPU-val dolgozik együtt.

A cseh SzURN modernizált küzdőtere. A jármű személyzete egy fővel csökkent.

Hazai cég, a Retia gyártmánya a ReVISOR radar, amely 30 kilométer sugarú körben, ötezer méter magasságig ellenőrzi a légteret. A strakonicei ezred 252. százada négy darabot üzemeltet, szorosan együttműködve az RBS 70-esekkel.

Egy RBS 70-es és álcázott kezelője.

Szintén a Retia gyártja a ReTOB nevű eszközt, amellyel azokat a területeket lehet ellenőrizni, ahol nincs radarlefedettség. A használat közben egy háromlábú állványra helyezett eszköz terepjáróval gyorsan áttelepíthető. A háttérben részben látható, álcázott teherautó szintén az RBS 70-essel és a ReVISOR-ral dolgozó strakoniceiek járműve.  

Közelkép a ReTOB-ról. A berendezés 3D-s képet küld a vezetési pontnak.

* * *

Fotó: Szórád Tamás

A második részben a többi résztvevő nemzet eszközeiről lesz szó.

Amíg a Magyar Néphadsereg harckocsiezredeinek légvédelme a lánctalpas Silka önjáró légvédelmi gépágyúval felszerelt ütegekre hárult, addig a lövészezredeket a járműre szerelt Sztrela-1-re és a vállról indítható Sztrela-2-re kiképzett alegységek oltalmazták a felülről várható támadás ellen. Kelemen Imre egy Sztrela-1-esen töltötte sorkatonai szolgálatát.

- Pécsiként 1984. február végén vonultam be a szintén pécsi MN 22. Gépesített Lövészezredbe. Csak ’85 augusztusában, leszerelésem után tudtam meg, hogy szüleim és egy nyugalmazott rendőrfőkapitány ismerősünk jóvoltából sikerült helyben maradnom.

Az egy hónap újonckiképzés ugyanúgy telt, mint más laktanyákban. Az ezred nem volt első lépcsős, így lazábbak voltak a szabályok, még a többi ilyen besorolású laktanyához viszonyítva is. Például egyetlen őrmestert kivéve senki nem követelte meg, hogy tisztelegjek. Az újonckiképzést követő eskü előtt pár nappal felsorakoztattak minket az alakuló téren és minden első időszakossal tudatták, hogy melyik alakulathoz kerül.

 Ezután az ütegparancsnoknál voltunk egy elbeszélgetésen, és megnéztük a leendő körleteket. El voltunk ámulva. Lazaság volt, saját tv-jük volt a körletben, éppen a Bors sorozatot nézték. Na, mondom magamban, jó helyre kerülök! De az öröm nem sokáig tartott, mert az eskü utáni hétfőn reggel közölték velünk, hogy három hónapra Nagyorosziba vezényelnek kiképzésre.

Nagyoroszi élmények

- Addigra már összeverődött egy kis csapat, amely pécsiként összetartott a száműzetésünk alatt. Nagy barátságok szövődtek, de szembesülnünk kellett azzal, hogy bizony abban a laktanyában szigorúbbak a szabályok még úgy is, hogy a tanüteg épülete nem tartozott a laktanya szigorúan vett területéhez. Viszont gyönyörű helyen volt a Börzsönyben. Itt adtam először őrséget és szembesültem a kora esti Börzsöny varázsával és élővilágával is.

Az őrtoronyból lemenni, járőrözni? Vaddisznók és vadmacskák közé? Én? Amikor viszont kénytelen voltam lemenni, szembesültem egy újabb meglepetéssel. Senki sem szólt, hogy a járőrözési területem összeér egy őrkutya területével. A dolog úgy derült ki, hogy elsétáltam a területem végéig, és a kerítésen át egy völgy felé elnézve, a háttérből furcsa suhogó hangot hallottam. Mire magam mellé néztem már ott ült mellettem egy nagy németjuhász kutya. Engem nézett, majd arra amerre előzőleg én, aztán megint rám, mintha azt kérdezte volna: mit láttál? Nekem viszont földbegyökerezett a lábam.  

A valaha jobb időket látott H 0975 jelű Sztrela-1 (NATO kód: SA-9 Gaskin) az azóta felszámolt zsámbéki múzeumban.

A három, Nagyorosziban töltött hónap alatt Sztrela-1-es főkezelői kiképzést kaptunk, de a harcjárművet csak egyszer-kétszer láttuk belülről, és tantermi foglalkozásaink is ritkán voltak. Azt viszont tudtuk, hogy a szomszéd építkezésen milyen anyagokat kell hordanunk, az erdőt hogyan tisztítsuk meg, Drégelypalánkon hogyan kell árkot ásni és a többi, és a többi. A faluban a helyőrségi klub melletti tisztáson sok facsemetét ültettünk, amelyek mára hatalmas fákká nőttek. Aztán ott voltak a légvédelmi tüzérnek tanuló mozambiki növendékek, akik a katonai fegyelmet csak hírből ismerték. Az őrületbe kergették ezzel az ÜTI-t (ügyeletes tiszt), ráadásul az étkezdében dobálóztak a szilvás gombóccal, mert nem tudták mi az.

Valójában a kiképzésünk gyakorlati részével nem igazán törődtek. Elég volt, ha a vizsgázó harchelyzetbe tudta hozni a jármű tornyát, illetve vissza. Az elméletet valamivel komolyabban vették. Ismerni kellett a rakéta felépítését, a rádióhangolást, a célfelismerést, vagyis a sziluettből meg kellett tudni állapítani a cél típusát és ismerni kellett a Nyugat-Európában állomásozó ellenséges gépeket.

Én például a Saab 105-öst húztam, arról kellett néhány szóban beszélnem. Hozzáteszem, hogy a legtöbbünk egy árva kukkot sem tudott, mert a tantermi foglalkozások során erre nem tértek ki különösebben.

Az egyik ilyen foglalkozás során magatartásbeli gondok adódtak velem, ezért az oktató feleltetett, amire addig nem volt példa. A Tornado vadászbombázóról kellett beszélnem. Gyerekkorom óta repülőmániás vagyok, és amikor soroltam a tulajdonságait, csak bámult rám tátott szájjal. Nem ezt várta. Aztán odahívott a táblához, hogy rajzoljam le az F-104-es sziluettjét. Ez meg is történt. Ekkor elmosolyodott, hogy most megfogott! Egy orosz kiadású füzetet mutatott ahol a gépnek nemcsak a két oldalára, de alura is szívócsatornát rajzoltak! Mondtam neki, hogy azt a füzetet el lehet dobni. Hálából a vizsgakor kiemelt figyelmet kaptam, az oktató bökdöste a vizsgáztató tisztet odasúgva, hogy „ő volt az”. Ez a vizsga volt a három hónapos kiképzés utolsó mozzanata, másnap utaztunk haza.

Célkövetés izomból

- A fegyvert hordozó BRDM-2 úszóképes harcjármű személyzete három fő volt: vezető, főkezelő, parancsnok. A fegyvertartóra négy, rakétát tartalmazó konténer volt szerelhető, amely alaphelyzetbe hátrahajtva ponyvázható volt, de a főkezelői ülésből, egy kurbli segítségével gyorsan harchelyzetbe tekerhettük.

Így fest a torony alaphelyzetben és leponyvázva. Balról: Kelemen Imre, Petz József, Szabó József

A gyakorlatok alkalmával a gyakorló rakétát és a gyakorló konténereket már indulás előtt feltettük. Háborús helyzetben az éles rakétákkal is így jártunk volna el. Éleslövészet előtt egy teherautó hozta az éles rakétákat egy elkülönített zónába, a harcjármű a lövészeti pozícióba állás előtt ide állt és itt szerelték fel a konténert.

A taposórácsra még két tartalék rakéta volt rögzíthető. Ennek a rácsnak három pozíciója volt. Lehajtva ezen álltunk a rakétafeltöltés és a ponyvázás során. Alaphelyzetben a harcjármű oldalához rögzült, és felhajtott állapotban az indító állást védte a konténerekkel. Így ponyváztuk le a fegyvert.

A rakéta a gyártáskor került a konténerbe és hozzá tartozott a kilövésig. Indításkor az elektromos vezetékeket egy kés vágta el, és a rakéta ettől a pillanattól önálló lett. A vezérsíkok giroszkópjai egy acélsodronnyal voltak a konténerhez rögzítve, kivetéskor ezek pörgették fel a stabilizátorokat. A stabilizátorok a vállról indítható Sztrela-2-vel ellentétben megakadályozták a rakéta hossztengely körüli forgását repülés közben. Lövés után a konténer eldobandó volt csakúgy, mint a Sztrela-2-esek tubusa.

Ha mind a négy rakéta elment, a főkezelő és a vezető feladata volt újratölteni, amire csak a harcjármű parancsnok adhatott parancsot, de ez csak az éles, háborús helyzetre értendő.

*

- Ennél a technikánál mindent izomból kellett működtetni. A torony oldalra forgatását lábbal, a rakéták függőleges szögét pedig kézzel. A jól kisúlyozott rakétakonzolt lazán lehetett fel-le mozgatni, az oldalirányú mozgatás a torony tömegéből adódóan viszont nehezebb volt. Ezzel a problémával később, a célkövetések alkalmával szembesültünk.

A kezelő körül egy gumírozott felületű taposó volt. Az ülés két oldalán lévő csőnek feszítettük a lábunkat, és kézzel is rásegítettünk a magassági karokkal. Semmilyen gépi rásegítésünk nem volt. A bal karon volt felül egy piros gomb. Ennek a megnyomására pörgött fel a rakéta feje, amit a fejhallgatóban egy sípoló hang is jelzett. Alatta volt egy ravasz-szerű kapcsoló. Ez a fékeket oldotta fel, amelyek megakadályozták a torony bármilyen irányú mozgását. Ha húzva tartottuk, szabad volt a mozgás. Ha indult a rakéta ez automatikusan befékezett. A jobb kar tetején volt egy kétállású nyomógomb, amely egyszeri megnyomásra nyitotta a konténer fedelét és tovább nyomva indította a rakétát. A rakéták sorrendje mehetett automatikus kiválasztással illetve kézivel, ha mondjuk egy rakéta beragadt.

1. girostabilizált célkövető fej 2. jelfeldolgozó, parancsközlő 3. a kormányok szinkronmotorjai 4. a közelségi gyújtó vezérlése és az akkumulátor 5. biztonsági végrehajtó mechanizmus és a 2,5 kg harci rész 6. közelségi gyújtó adó-vevő, 90 fokonként 2X4 db  7. rakétahajtómű  8. girostabilizált vezérsíkok

A 9M31M típusú légvédelmi rakéta a ’60-as éveket idézte a tranzisztoros vezérlésével, de 1,8 szoros hangsebességgel repült majd öt kilométer távolságra és négyezer méter magasra. Szembetámadásra nem volt alkalmas, de az alacsonyan repülő, távolodó célokat minden további nélkül utolérte. Ha valamiért mellette repült el, a közelségi gyújtójának köszönhetően a 2,5 kilogrammos töltet akkor is felrobbant és még így is végzetes károkat okozhatott ezzel a repülőgép szerkezetében. Viszont érzékeny volt a célkövető optikája, mert a jelfogó dióda az infravörös és a látható fény tartomány közötti sávban működött, így a gomolyfelhők szélei vagy bármi, ami nagyobb fényt bocsátott ki, mint a cél, az megtévesztette. Volt a kezelőpulton, egy többállású kapcsoló, amellyel ezt az érzékenységet állíthattuk az időjárás függvényében. E rakéta ellen még hatásos volt az infracsapda vagy a nap felé repülés. Az éleslövészeteket is azért tartották hajnalban, mert akkor még kevesebb volt a zavaró hatás. Ennek a rakétának a kisebb változata volt a vállról indítható Sztrela-2. Velük együttműködve védtük a lövészezredet és alkottunk önjáró csapatlégvédelmi rakétaüteget. Őket néhány UAZ terepjáró szállította, amelynek a hátsó részéből tudtak célt követni.

Hárman a járműben

- Az üteg felépítése ugyanaz volt, mint a Silkásoké. Négy harcjármű alkotta az üteget, két tűzszakaszra osztva, plusz egy BTR-60PU-12-es nyolckerekes vezetési pont és a két tűzszakaszhoz egy-egy Csepel teherautó. A PU-12 volt a kapocs egy távoli lokátor és közöttünk és innen kaptuk a céljaink irányát is. Saját felderítő, tűzvezető lokátorral nem rendelkeztünk, vizuálisan észleltük a célt, amelyet egy optikán keresztül tudtunk tűz alá venni, illetve ezen keresztül láttuk azt, amit a rakéta lát. Ez azért volt fontos, hogy tudjuk, hogy a rakéta ragad-e a célra, mert, ha nem, akkor újra be kellett fognunk azt indítás előtt. A toronyból a jó kilátást egy nagy, hét centiméter vastag páncélüveg biztosította, amely a lőfegyverek ellen is megvédte a kezelőt. Éjszaka nem volt hatásos a fegyver, ugyanis vizuálisan azonosítani kellett a célt, hogy barát vagy ellenség. Elviekben, ha az irányt megkaptuk és más tevékenység nem volt a légtérben csak ellenséges, akkor lőhettünk volna.

*

- A harcjármű vezetők éves ciklusban váltották egymást. A másfél év első félévében az ezreden belül kaptak kiképzést, utána leszerelésig vezetők maradtak. Egyszerű dolguk volt, ha csak tűzkésszé kellett tenni a harcjárművet, csak felkapcsolták a torony saját akkumulátorát. Menetben ugyanaz volt a feladatuk, mint más járművek vezetőinek. Az éjszakai vezetéshez az infra optika is a rendelkezésükre állt.

„Még másodidőszakos voltam, és egyszer az üteg kivonult egy kijelölt, úgynevezett kivonulási területre. A PU-12-es összedugható rádióantennája túlnyúlt a DÉDÁSZ által a házak és a villanypóznák között húzott két vezetéken. Mi mentünk utánuk és minden háznál csak egy szikrát láttam, ahogy az antenna a hátrahajlásával rövidre zárta a vezetékeket. Így áramtalanítottuk Pellérd falu főút melletti házait.”

Mi hárman az ütegtől, az egy hónap újonckiképzés után mentünk Nagyorosziba három hónapra. Aztán két hónapig, a harmadidőszakos („öreg”) katonák leszereléséig afféle gyakorló státuszban voltunk. Augusztusban leszereltek az öregek és ezzel a másodidőszakos főkezelők lettek a harcjármű parancsnokok, mi pedig megkaptuk a helyüket a toronyban. Ez egy csillaggal is járt, őrvezetőkké léptünk elő és az illetményben is egy kis pluszt jelentett.

Hárman lettünk főkezelők, a negyedik harcjárműben pedig egy öreg katona. Amikor mi lettünk az öregek, ketten harcjármű parancsnoki státuszt kaptunk, a harmadikunk maradt főkezelő, a három új főkezelővel együtt. Az üteg két tűzszakaszra volt osztva és a két szakaszparancsnoki harcjárműben egy, a felsőfokú tanulmánya befejezése után behívott sorállományú tiszthelyettes („rigó”) és egy hivatásos törzsőrmester tiszthelyettes volt a parancsnok. Tehát maradt két harcjármű, amiben a parancsnoki helyet mi foglalhattuk el. Harchelyzetben, mint harcjármű parancsnokoknak, a feletteseink a PU-12-ben lévő ütegparancsnok és a szakaszparancsnoki harcjárművek parancsnokai voltak.

A tornyok rögzített állapotban. A konténeren lévő fehér csík jelzi, hogy gyakorló rakéta van benne.

Beszálláskor egy kicsit nehézkes volt feljutni a toronyba, háthelyzetben kellett felhúznunk magunkat. Ha elhangzott a „harchoz” parancs és már előzőleg eltávolítottuk a ponyvát, akkor egy pedál benyomásával kioldottam az állvány rögzítését. A két oldalon lévő kurbli segítségével feltekertem az állványt harchelyzetbe, és a fejem felett lévő karral rögzítettem. Jobb oldalon egy másik kar segítségével nyitottam az optika takarópáncélját. Már csak az oldalra fordulást rögzítő kart kellett elforgatnom és szabad lett a torony minden irányba, csak a fékek fogták. Maradt két kapcsoló, amivel feszültség alá helyeztem a tornyot és a fegyvert. Mindez pillanatok alatt végbement. Ez után csak jelentenem kellett, hogy a harcjárművem tűzkész.

Baloldalon volt az irányzóskála, amely két adatot adott: azt, hogy merre néz a torony és, ha működött az inerciális navigáció, akkor a földrajzi irányt is leolvashattam. Kicsit zavaró volt, hogy nem szögben, percben, hanem a tüzérségtől átvett vonásban mutatott.

A parancsnok feladata volt a rádió bekapcsolása, ha kellett hangolása, a bejelentkezés, a navigáció indítása. Mint minden R-123-as rádióval felszerelt járműben, itt is két állása volt a beszédváltónak. Ha kifelé nyomtam, akkor az egész üteg hallott mindent, ami a rádióban elhangzott. A másik állás csak a harcjárműben volt hallható. Általában a parancsnok tartotta a kapcsolatot a PU-12-essel, de gyakran a főkezelők egymás közt osztották meg a szektorokat, és az észlelt cél irányát.

Éleslövészet évente egyszer

- A hétköznapok karbantartásokkal, az általános katonai és a Sztrelához köthető szakmai gyakorlatokkal teltek a laktanya melletti mezőn, főleg az első időszakban. A másodikban több volt az üteggyakorlat a harcjárművekkel. Harmadidőszakos korunkra a napi parancsban általában a harcjármű karbantartást kaptuk, ami úgy nézett ki, hogy a garázsokban aludtunk és a kijelölt első időszakos dolga volt felébreszteni minket ebédidőben. Szombat délelőttönként külsőkörlet takarítás, sövénynyírás, park rendberakás volt a feladat. Gyakran adtunk őrséget is. Szinte soha nem fordult elő, hogy valaki lőtt volna az őrségben, de nálam sikerült egy másodidőszakosnak.

„A Bakonyi hosszútávvezetés során a PU-12-es folyamatosan rádiózott, és amikor beszélt, a háttérben hallatszott a Petőfi rádió adása. Szóltam neki, hogy valószínűleg akik a Petőfi rádiót hallgatják a környéken azok minket is hallanak, gondolom nagy örömükre!”

Eljött 1985 és felperegtek az események. Februárban az ezredünk részt vett egy bakonyi hadgyakorlaton. Ha nagy hideg nem is volt, de néhol térdig érő sár az igen. Először tevékenykedtünk menetben, harckész toronnyal. Velünk párhuzamosan települtek ki a gyakorlatra a Veszprém mellett állomásozó szovjet T-64-es harckocsik is. Odaérkezésünk előtt két nappal semmisült meg az egyik harckocsijuk. Felrobbant a belső lőszerkészlete! Borzalmas látvány volt, így szétesve még nem láttam tankot!

Éjszakánként mellénk települtek az erdőszélre. Katonatársammal meglátogattuk őket, és mivel ő jól beszélte az orosz nyelvet, ő tárgyalt velük, hogy megnézhessük a harckocsijukat. Addig azt sem tudtam, hogy létezik T-64-es. Egy doboz cigarettámba került, de az egyikük elment a tankjához, felkapcsolta a belső világítást és otthagyott bennünket. Szájtátva néztünk szét a harckocsiban, mint a gyerekek.

Célkövetés szünetében. A harcjármű hátulján lévő motortér szellőző zsaluk a rakéta indításának pillanatában lecsapódtak és lezáródtak. A parancsoki búvónyíláson egy "rigó" hajol ki éppen. A tartalék rakétakonténer rögzítőivel ellátott taposórácsot a jármű oldalához hajtották.

Maga a gyakorlat egy nagyobb részt földúton végrehajtott hosszú távú vezetéssel, és egy vízi átkeléssel zárult Ercsi alatt. Nem tudom milyen megfontolásból, de mi nem vettünk részt a vízi átkelésen. Az Ercsi laktanyából jött több kétéltű, ők szállították át, amit tudtak például a Sztrela-2-es lövészeket az UAZ-okkal együtt. Normál esetben a vízi átkelés biztonsági okokból nyitott búvónyílásokkal történt. Ekkor a torony nem tudott forogni, de harchelyzetben lőhettünk volna vízről is.

Március végére már mi lettünk az öregek. Ismét bővültünk egy csillaggal, és mint tizedesek, megkaptuk a harcjármű parancsnoki beosztást. De aminek igazán örültünk az az volt, hogy ezzel járt az állandó kimaradás is.

Nyár elején ismét vagoníroztunk és irány egy hétre a Nagyiváni lőtér, ahova éleslövészetre mentünk. Hegy mellett felnőtt emberként nehéz volt megszokni az alföldet. Nappal forróság volt, éjjel kőkemény hideg. Ott volt az MN minden Sztrela-1-es és Sztrela-2-es ütege. Találkoztunk a Nagyoroszi óta nem látott társainkkal, akik más lövészezredek Sztreláin szolgáltak. Az oroszok folyamatosan használták a lőteret a debreceni Szu-24-es és a kunmadarasi Szu-17-es vadászbombázókkal. A fejünk felett 100-150 méter magasan húztak el és repültek rá a célra. Nem kis meglepetést okoztak, mert az ember nem számított rájuk. Véletlen lett volna, hogy a táborunk pont ott volt? Az éleslövészet előtt gyakorlás és célkövetés volt minden nap. Eljött Pécsről a méltán híres Mohai István modellező, és ő reptetett célt a gépeivel nekünk. Volt, hogy kívülről néztem a sok egy vonalba állt harcjárművet. Fantasztikus látvány volt, ahogy az összes torony mintha össze lett volna kötve, egyszerre követte a célt. Mindaddig, amíg a modell közvetlenül a tornyok felett el nem repült, mert mire azok 180 fokkal megfordultak már messze járt a gép, így mindenki próbálta megkeresni. Az előző tökéletes szinkronból a tornyok között most a káosz lett úrrá!

Minden ütegnek egy lövésre volt alkalma, de két harcjárműnek kellett felvonulni, mivel így alkottak egy tűzszakaszt.  Az éleslövészetre Petz Józsi barátomat jelölték ki. Én a mellette álló, gyakorló rakétával felszerelt járműben ültem. Ez egy eredeti rakéta volt harci rész és hajtóanyag nélkül. Az indítás pillanatáig mindent tudtunk vele imitálni, még a cigaretta parazsat is követte kb. öt-hat méterről! Normál esetben a lövésre kijelölt katonának másodidőszakosnak kellett volna lennie, de mi, öregek ültünk a járművekben. A tüzelő harcjárműben a hivatásos tiszthelyettes szakaszparancsnok ült. Mégiscsak egy éleslövészet volt, és ha belegondolunk, évente egyszer volt erre alkalom és a továbbiakban eszerint értékelték az üteget!

Éleslövészet után, az indítást végző harcjármű előtt. Balról: Horváth Gergely harcjárművezető, Petz József főkezelő, Blaskó Zoltán a Sztrela-2-esektől, Kelemen Imre főkezelő, harcjármű parancsnok

Felvonultunk a lőállásba egymás mellé a két harcjárművel, háttal a célt indító zónának. Magát a célt egy sorozatvető rakéta adta, ha jól tudom az indítója erre a célra lett kifejlesztve Nagyorosziban. Az indítás tényét rádión jelezték és a harcjármű parancsnoka elkezdett visszaszámolni, ugyanis az volt az elmélet, hogy, ha egy időn belül nem indítjuk a rakétát, az már nem éri utol a célt.

Szóval a szakaszparancsnok számolt vissza a harcjárműben, csak hogy tudjuk, mennyi ideje van még Józsinak a sikeres indításig. A cél fénylő pontként haladt el felettünk és ekkor jöhetett a befogás.  A gyakorló rakéta nálam tette a dolgát, elsőre megfogta a célt, utána már csak Józsira összpontosítottam.

Négy, három, kettő, egy - aztán semmi, csak a nagy csend másodperceken át! Na, mondom ez beragadt, előfordult vagy kétszer már másokkal is aznap. Aztán egy nagy durranás és elindult a rakéta, de nem egyenes irányon, hanem mintha hullámvasúton követte volna célt. Úgy tűnt túl sokáig repül utána, már azt hittük nem éri utol, de aztán a cél fölé emelkedett, és fentről rácsapott! Az eredmény egy villanás volt a távolban! Nagy volt az öröm! Utána Józsi elmesélte, hogy minden simán ment, néhány másodperc alatt felpörgött a girostabilizált fej, a célt a rakéta látószögébe cserkészte, nyitotta a konténer fedelét, kis előretartást emelt, de a rakéta fejét imitáló kör az optika főkörében maradt, nem ragadt a célra! Sokan elkövették azt a hibát, hogy így indítottak, nem győződtek meg erről és a rakétájuk eltűnt a nagy semmiben! Aztán Józsi újra kezdte a procedúrát és ekkorra a fej már rajtamaradt a célon. Ezért volt a késés. Nagy bánatunkra az ütegünk ezzel csak „jó” értékelést kapott, holott a célt leküzdöttük, de ezt így ítélte meg az ottani bizottság. A lövészet során egyedül a bajaiak kaptak kiváló értékelést, igaz az ő rakétájuk úgy ment a cél után, ahogy az a nagykönyvben le volt írva. Ettől függetlenül meghívtak bennünket egy pohár pezsgőre a légvédelmi főnök sátrába.

*

- Sajnos az ezredet a ’80-as évek végén Gyöngyösre helyezték át és a laktanyába a Zrínyi Miklós tüzérdandár költözött.  A technika sem volt hosszú életű, kivonásra került és a helyét a korszerűbb Sztrela-10 lánctalpas harcjármű vette át.

Ezen a 2012-es fotón a zsámbéki múzeumban még egymás mellett áll a Sztrela-1-es és utódja, a Sztrela-10-es.

* * *

Fotó: Kelemen-archív, Szórád Tamás

Tíz éve múlt, hogy 2006 júliusában a németországi Geilenkirchenben magyar katonák csatlakoztak a NATO Repülőgép-fedélzeti Korai Előrejelző és Irányító Komponenséhez. Ezzel új fejezet nyílt a Magyar Honvédség történetében: öt és fél éves előkészítő munka után magyar tisztek és tiszthelyettesek is szolgálatba állhattak a NATO E-3A AWACS repülőgépének fedélzetén és földi beosztásokban is.

1999. november 5-én Magyarország akkori honvédelmi minisztere egy szándéknyilatkozatot juttatott el a NATO főtitkárához, Magyarországnak a NATO Repülőgép-fedélzeti Korai Előrejelző és Irányító Program Kezelő Szervezethez, a NAPMO-hoz (NATO Airborne Early Warning & Control Programme Management Organization) történő csatlakozására.

Az ezt követő időszakban a Magyar Honvédség képviselői megismerkedtek a szervezet céljával, felépítésével, működésével, tanulmányozták döntéshozatali eljárásait és mechanizmusát, valamint a gazdasági-pénzügyi lehetőségek és a Honvédelmi Minisztérium költségvetési terveinek ismeretében, 2004-ben nem hivatalos tárgyalásokat folytattak a NAPMO ügynöksége, a NAPMA (NATO Airborne Early Warning & Control Programme Management Agency) szakembereivel a Magyarország számára kedvező csatlakozási feltételek kialakítása érdekében.

A feltételek ismeretében a magyar kormány 2004. november 10-i ülésén hozott határozatában egyetértett a NAPMO-hoz történő csatlakozásunkkal, egyúttal felhatalmazta Juhász Ferenc akkori honvédelmi minisztert, a tárgyaló delegáció kijelölésére, valamint a csatlakozási dokumentumok aláírására.

A NAPMO Igazgató Tanácsának 2004. november 30. és december 2. közötti ülésén Magyarország hivatalosan is bejelentette elhatározását a szervezethez történő csatlakozásra. A NAPMA szakemberei erre az alkalomra elkészítették a kialkudott feltételeket tartalmazó hivatalos csatlakozási dokumentumok tervezetét, amelyet a NAPMO teljes jogú tagországai jóváhagyás előtti véleményezésre megkaptak. Esetleges véleményeik, javaslataik az Igazgató Tanács soron következő ülésén, 2005 februárjában kerültek megvitatásra.

A dokumentum-tervezetet az ülésen résztvevő magyar delegációnak is átadták. Ebben a tervezetben szerepelt az is, hogy a részesedésünknek megfelelően hazánk hány beosztást tölthet fel a Parancsnokság (NAEW&C FC – NATO Airborne Early Warning & Control Force Command), valamint a Komponens (NAEW&C C - NATO Airborne Early Warning & Control Component) állományában. Ennek ismeretében kezdődött meg a lehetséges beosztások kiválasztása és a Honvéd Vezérkar meghatározta a vállalható beosztások számát.

Ezt követően a Magyar Honvédség Légierő Parancsnokság hivatalosan megkérte a NAEW&C Komponens parancsnokától az akkori üres beosztásokat. A feltölthető beosztásokból került kiválasztásra a magyar kontingens, amelybe alapvetően a fedélzetre - de lehetőséget adva más szakterületeknek is földi beosztásra - terveztek beosztásokat. A beosztásokat szakaszonként négy év alatt töltöttük fel teljesen.

A Komponens parancsnoka által megküldött üres beosztásokkal együtt megküldték a beosztásokhoz tartozó munkaköri leírásokat is. A kiválasztásoknál a szakemberek alapvetően ezt vették figyelembe. A munkaköri leírásokban foglaltak nagyban leszűkítették azt a szakterületet, amelyből választani lehetett. A NAPMO-hoz történő csatlakozás 2005. december 22-én került hivatalosan aláírásra és 2006 júliusában a kiválasztottak megkezdték külszolgálatukat.

*

A 2006 nyarán kiutazók egyike és az AWACS-en dolgozó első magyar vadászirányító Soós Gabriella százados volt, aki 2000-ben végzett a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Szolnoki Repülőtiszti Főiskola vadászirányító-megfigyelő szakán. Első beosztása vadászirányító volt az MH 54. Veszprém Légtérellenőrző Ezred 1. Légi Irányító Központjában, a veszprémi „Sziklában”. 2002-ben a németországi Erndtebrückben, a német légierő szakiskolájában végzett el egy tanfolyamot, ahol az alapvető NATO irányítási formákat tanulta meg. Visszatérése után 2006-ig, mint vadászirányító-kiképző dolgozott tovább Veszprémben. 2007 januárjában már egy E-3A AWACS személyzetének tagjaként érkezett a kecskeméti repülőbázisra. Akkor még csak néhány rövid hónap tapasztalatairól kérdezhettük, most viszont egy összefoglalóra kértem a NATO AWACS közösségében végzett munkájáról.  

- Az első néhány hónapot a fedélzeten dolgozók a kiképző ezrednél (Training Wing) kezdik. Először hathetes elméleti oktatást kaptunk, amely során mindent megtanultunk egy AWACS repülőgép működéséről. Ezután egy körülbelül 6-8 hetes szimulátor képzés következett, ahol az irányítási folyamatokat gyakoroltuk, amolyan rendszerátképzés jelleggel. Az oktatás célja itt már nem a szakma elsajátítása, hanem az AWACS-en rendszeresített irányítási rendszer rutinszerű kezelése volt.

Ezután korlátozottan hadra fogható (Limited Combat Ready) vadászirányítóként kezdtem a 2-es századnál, majd az első két hónap a hadra fogható (Combat Ready) felkészültségi szint elérése céljából éles repülésekkel telt. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy már az AWACS fedélzetén éles napi kiképzési repüléseket irányítottam, de még oktatóval.

Ezután körülbelül másfél évig irányítóként repültem egyre bonyolultabb feladatokat. Először többnyire Németország, a Benelux államok és Anglia légterében irányítottam napi kiképzési repüléseket az adott ország vadászgépeivel együttműködve. Később komplexebb repülések irányításába is bevontak, főleg NATO gyakorlatok során. A TLP (Tactical Leadership Program) gyakorlaton, a kanadai Maple Flag gyakorlaton, de több törökországi Anatolian Eagle gyakorlaton is irányítottam úgynevezett COMAO (Composite Air Operations) feladatokat.

Egy COMAO feladaton nem ritka a 20-40 gépes kötelékek irányítása, természetesen megosztva, feladatra lebontva, külön ellenséges és saját kötelékekkel, légi utántöltéssel vagy a földi közelkörzeti irányítóval együttműködve.

Az utolsó másfél évben Fighter Allocator képzésben vettem részt. A Fighter Allocator összehangolja, irányítja és ellenőrzi az összes irányító munkáját, valamint a váltásparancsnok (Tactical Director) helyetteseként funkcionál, azaz a radaroperátorokból és a váltásparancsnokból álló váltás (Mission Crew) parancsnokhelyettese.

Minden repülési feladatot egy teljes felkészülési nap előzött meg. A reggeli eligazítás során mindenki kapott egy bevezetőt a repülési feladatról, majd a különböző szekciók információgyűjtést végeztek, telefonon koordináltak a feladatot elvégzőkkel és előkészítették a következő napra a repülési adatbázist. Ezután az egyes szekciók összeültek és összehangolták feladataikat. A nap végén a már összehangolt munka egy összegzésre került, ahol minden még megválaszolatlan kérdés a helyére került, és ezzel lezárult a felkészülés. A legnagyobb kihívás a komplex gyakorlatokon való részvétel volt azok bonyolultsága miatt. Ezeket élveztem leginkább, mert mindig tanítottak valami újat.

Összesen négy évig dolgozhattam az AWACS-en és mivel az afganisztáni támogató műveletek felkészülési repüléseiben is részt vettem, mint kiképzést segítő, a négy év alatt közel 1300 repült órát gyűjtöttem össze. Ez a külszolgálat először határozott időtartamra, három évre szólt, majd mindenkinek engedélyeztek egy év hosszabbítást, ezzel négy évig maradhattam kint, 2010 júliusáig. Ezután váltottak minket kollégáink.

A négy év alatt megtanulhattam az összes NATO-ban alkalmazott repülési-irányítási rendszabályt, az összes NATO-légtér szerkezetét, az együttműködést egy profi környezetben, más NATO-államok rendszeresített repülőgépeinek repülési paramétereit és még sorolhatnám a listát.

Hazatérésem után lehetőséget kaptam a székesfehérvári Összhaderőnemi Parancsnokságon és a Veszprémi MH Légi Vezetési és Irányítási Központba is visszamenni kiképzőtiszti állományba.

*

Az egykori vadászirányító tiszt továbbra is a katonai repülésben, azon belül a légiszállításban dolgozik. Munkája egy másik négy hajtóműveshez, a C-17-eshez köthető.

- 2010-ben az újonnan induló NATO Légiszállítást Segítő Programiroda civil állásokat hirdetett, ahova beadtam jelentkezésemet. Először végrehajtást segítő asszisztensként dolgoztam, majd végrehajtást segítő tisztként folytattam munkámat a programirodán. 2010-ben egy újonnan induló programot kellett a nulláról felépíteni, dokumentumokat, eljárásokat kiépíteni, valamint kapcsolatokat építeni a Nehéz Légiszállító Ezred támogatása és zavartalan működtetése céljából. Büszke vagyok arra, hogy része lehettem ennek a programnak a felépítésében, annak ellenére, hogy nagyon nehéz munka volt. A Smart Defence területén kiemelkedő sikereket ért el ez a kezdeményezés, amelyben feladatom a Stratégiai Légiszállító Képesség keretén belül megalapított Nehéz Légiszállító Ezred állománya átképzéseinek előkészítése-koordinálása, és szerződések kötése elsősorban az Amerikai Egyesült Államok kormányszerveivel, illetve más NATO és civil iskolákkal. Továbbá kiképzési repülések, deszant dobások előkészítésének segítése, de más, a C-17-es repülésekhez köthető feladatok segítése. Például dokumentumok előkészítése is a programon belül és más kapcsolódó intézményekkel, szervezettekkel, mint az MH Pápa Bázisrepülőtér vagy éppen a Boeing. A repüléshez köthető szakmai feladatokért vagyok felelős.

Szakmai álmom a NATO AWACS-en való szolgálatteljesítés volt, amiért nagyon hálás vagyok az engem támogató és lelkesítő elöljáróimnak és kollégáimnak. Arról pedig álmodni sem mertem, hogy egyszer egy Magyarországon települő NATO programiroda csapatát erősíthetem, amiért szintén hálás és büszke vagyok.

* * *

Fotó: NAEW&CF, Szórád Tamás

Az Aeromagazin 2016. augusztusi számában megjelent írásom átdolgozott változata.

Atlee "Pappy" Manthos vadászpilóta volt. Harcolt a második világháborúban majd Koreában, de nem csak repülni, fotózni is szeretett. Az általa készített színes diák hat évtizedig lapultak egy dobozban, amikor fiai megtalálták és így kiegészíthették a családi albumot. A lapozgatást a háború utáni években készült fotókkal folytatjuk.

Atlee G. Manthos 1946-ban ugyan leszerelt és tanult szakmája, a geológia felé fordult, de a civil élet nem sok sikert tartogatott a volt világháborús pilótának. Ezért 1947 nyarán csatlakozott az újjászerveződő, önállóvá váló légierőhöz. A szolgálati idő másfél éves kihagyása miatt háborús rendfokozatát nem kapta vissza, hadnagyként folytatta a repülést – és a fotózást.

1947 -  Biggs Field és Lawson Field, Texas

Az éjszakai feladatokra specializált 47. bombázó ezred A-26 Invader gépe, a feladatnak megfelelően fekete festéssel honi bázisán.

A-26-osok sora az ugyancsak texasi Lawson Fielden. Amikor Atlee Manthos ezt a képet készítette, 1947 októberét mutatta a naptár, a légierő egy hónapja már önálló haderőnem volt.

A-26-osok szoros köteléke 1947 szeptemberében.

*

1948-49 - Clark Field, Fülöp-szigetek

Egy második világháborús ikon, a P-47N Thunderbolt, valahol a Fülöp-szigeteket övező vizek felett. A megnövelt fesztávolságú N változat erősebb motort kapott, több fegyvert és több üzemanyagot vihetett. Kifejezetten a Csendes-óceán térségébe szánták.

A 15 683 legyártott P-47-es egyike. A gépen már az új, vörös sávos felségjel látható.

A Fülöp-szigeteken állomásozó P-47-esek többségét nose art díszítette. "Pappy" Manthos nemcsak a levegőben, de a földön is fotózta a gépeket és figyelmét a részletek sem kerülték el. Fotók azokból az időkből, amikor a repülés volt veszélyes és a szex biztonságos.

*

A negyvenes évek végén az F-15-ös típusjelzés még nem egy légifölény vadászgépet jelölt, hanem az utolsó dugattyús motoros felderítőt, a Northrop P-61 Black Widow-ból kifejlesztett F-15 Reportert. 

A csendes-óceáni térségben teljesített szolgálat alatt Atlee Manthos sok helyre eljutott, így Tajvanra is. A fél évszázados japán uralom alól alig négy évvel azelőtt felszabadult szigetország amerikai segélyként többek között P-47 Thunderboltokat is kapott.

A tajvani felségjel egyben az ország címere, kék háttérrel és a tradicionális tizenkét sugarú nappal.

P-47-esek sora. Amerika a legtöbb jelentős típusból szállított Tajvannak. 

Japán P1Y Ginga (amerikai elnevezése: Frances) bombázók immár tajvani felségjellel. 

A Felkelő Nap vöröse és a szélvédő előtti csillogásmentesítő felület matt feketéje az összes szín ezen a fémtiszta Nakadzsima Ki-43-ason. A japánok Hajabuszának, az amerikaiak Oscarnak nevezték a típust.

*

A Csendes-óceán után egy törzstiszti iskola és különböző parancsnoki beosztások vártak Atlee Manthosra a légierő hazai bázisain. Első sugárhajtású típusa az F-86 Sabre volt, amellyel még részt vett a koreai háború utolsó hónapjának harcaiban. Ezt követően egy évig az ázsiai országban maradt. 

*

Miután Koreából hazatért, az Illinois légi nemzeti gárdánál, majd az oklahomai Tinker légierő bázison repült. Pályafutása utolsó éveiben az F-84-es és F-100-as típusokat is repülte, majd 1959 és '61 között kétéves tanácsadói szolgálatot teljesített Törökországban. Ezekről az évekről sajnos nem maradt fenn kép, ahogyan az utolsó beosztásáról sem, amelyben F-106 Delta Darttal repült 1963-ig.

A 4300 repült órával nyugállományba vonult pilóta még egyszer öltötte magára az egyenruhát, amikor 1973 szeptemberében a legénységi állományú haditengerészeti hajózók aranyszárnyát tűzte fia, Jeff Manthos egyenruhájára. Atlee G. Manthos alezredes 1980 májusában hunyt el. 

* * *

Fotó: Manthos családi archívum / Jeff Manthos engedélyével