Biztonságpolitika.hu

A XXI. században a környezettel és általában a minket körülvevő természettel kapcsolatos kérdések rendkívüli módon felértékelődtek. Így a földrajzi adottságok vizsgálata is az államok különböző tényezőinek vonatkozásában, akár csak a nemzetek egymással fenntartott kapcsolataiban. A világ egyik legismertebb helye a Szahara, amely számos veszély mellett potenciált is tartogat a jövőben. A következőkben a Szaharát érintően e két utóbbi tényezőit fogom vizsgálni. Mindennek keretén belül azon vonatkozásaira fogok fókuszálni, amelyeknek a jövőben nagy szerepük lehet, s kötődnek a földrajz tudományához, azaz a vízbiztonság, az energiabiztonság, illetve a közlekedéssel kapcsolatos körülmények.

A Szaharáról általában

A Szahara a világ legnagyobb kiterjedésű sivatagja, majdhogynem egész Észak-Afrika területét lefedi: kelet-nyugat irányban kiterjedése 4800 kilométer, míg észak-dél irányi kiterjedése 1300-2000 kilométer. Ez a szám természetesen állandóan változik, mivel a Szahara kiterjedése hol nő, hol csökken. A Szahara területe tehát 8,6 millió km2, amely megközelíti Európa területi kiterjedését. Ezen a hatalmas területen tizenegy ország osztozik: Algéria, Csád, Egyiptom, Líbia, Mali, Mauritánia, Marokkó, Niger, Szudán, Tunézia, illetve Nyugat-Szahara. A Szahara határvonalai tehát nyugaton az Atlanti-óceán, északnyugaton az Atlasz-hegység, északon a Földközi-tenger, keleten pedig a Vörös-tenger. A Szahara déli határvonalának a Száhel-övezetet tartjuk, amely egy átmeneti  övezet a sivatag, illetve a szavanna között.

A Szahara felszíne meglehetősen változatos, s jórészt nehezen járható: közel négyezer méternyi szintkülönbség van a legmagasabb és a legmélyebb pontja között. Legmagasabb pontja a Csádban található, 3415 méter magas Emi Koussi, vulkáni eredetű hegy, míg legmélyebb pontja Egyiptomban van 135 méterrel a tengerszint alatt, a Kattara-mélyföld. Felszíne tehát változatos és nehezen járható, körülbelül 25 százalékát homoklepedők és dűnék borítják. Ezek a dűnék meglehetősen változatosak, s elérhetik akár a 300 méteres magasságot is, emellett különféle földrajzi képződmények találhatóak területén, mint medencék, mélyedések, hegyek, tehát a régió nagy részét sziklák vagy homok borítja. Mindezen körülményeket nehezítik a különböző éghajlati és időjárási viszontagságok, így a homokviharok, amelyek sokszor akkora méretűek, hogy Európát is elérik, illetve a Szahara időjárása, amely meglehetősen szélsőséges: az éves csapadékmennyiség néhány régióban 5 milliméter alatti, illetve mindezt rontja a hatalmas forróság és a hőingadozás. A világ egyik legforróbb régiójaként számontartott Szahara éves átlagos hőmérséklete ugyanis meghaladja a 30°C-ot. A legmelegebb hónapokban a hőmérséklet 50°C fölé emelkedhet, télen pedig fagypont alá süllyedhet. Előfordulnak olyan napok is, amikor éjszaka -0,5°C, míg nappal 37,5°C a hőmérséklet. A Szahara emellett rendkívül szeles, amely az előzőekben említett homokviharok kialakulásához is hozzájárul.

A Szahara vízbiztonsága

A Szahara vízbiztonságának mértéke meglehetősen alacsony. Egyrészt az országok többnyire fejlődőek, így nem áll rendelkezésükre a megfelelő infrastruktúra a szélsőséges körülmények közötti hatékony vízgazdálkodáshoz. A vízhiány okai főképpen az alacsony éves csapadékmennyiségben és a magas hőmérsékletben keresendőek. A Szahara kevés felszíni vízforrással rendelkezik, számottevő csupán a területén kismértékben kanyargó Niger, az Egyiptomot éltető Nílus vagy a kiszáradófélben lévő Csád-tó. A felszín alatti vizei azonban jelentősek, mivel a Szahara területén kilencven olyan nagyobb oázis található, amely jelentős mértékben hozzájárul a térség vízellátásához. A legjelentősebb felszín alatti víztározó a 60 millió évnél is idősebb núbiai homokkő víztározó rendszer, amely Egyiptom, Szudán, Csád, Líbia területe alatt található, s a becslések szerint több mint 150 millió köbkilométernyi vizet foglal magában. A Szaharában emellett kisebb, fúrt kutakkal is lehet találkozni, azonban ezek többsége gyakran nem üzemel, ahogy azt a Maliban végrehajtott 2009-es felmérés is alátámasztja, ezáltal megvonva a lakosságot a vízellátás biztonságától és folyamatosságától.

Mindez már jelenleg is hatalmas gondokat és számos belső konfliktust okoz a falvak között. A vízhiány kérdésének megoldására azonban számos megoldási lehetőséget dolgoztak már ki, mint például az elsivatagosodás, globális klímaváltozás, vízhiány problémakörét célzó Nagy Zöld Fal Kezdeményezés. A Kezdeményezés a nyolcvanas években merült fel, s a klímaváltozás miatt délre terjeszkedő Szahara megállítására szolgál. A kérdésben azonban a nemzetközi támogatás ellenére jelentős előrelépés napjainkig nem történt. A Kezdeményezés keretében a Szahara déli sávjába fákat ültetnének, amely olyan mikroklímát hozna létre, amely hozzájárulna az elsivatagosodás és a talajerózió megállításához, és lehetővé tenné például a kontinens vízforrásainak védelmét, többek közt a Csád-tó kiszáradásának megakadályozását.

Megállapítható tehát, hogy széleskörű regionális összefogással a vízhiány mértékét csökkenteni lehetne. Mindez meglehetősen sürgető hiszen a globális klímaváltozás hatásai a következő években egyre szélsőségesebbé fognak válni, további gondokat okozva, amelyek további konfliktusokhoz, illetve még nagyobb migrációs nyomáshoz vezethetnek. Mindemellett a víz stratégiai nyersanyag, amely nem csak az emberi élet fenntartásához szükséges, hanem különböző ágazatok működéséhez is, így a térség fejlődéséhez is elengedhetetlen.

A Szahara energiabiztonsága

A Szahara az energiabiztonság területén hatalmas potenciállal rendelkezik, mivel területe rendkívül szeles és napos, ami jó alapot nyújt a megújuló energiaforrásokra való áttéréshez. A térség országai energiaellátásának fenntarthatóvá és folyamatossá, biztonságossá tétele szintén kulcs a térség általános fejlődéséhez. Azonban az energiabiztonság fokozása olyan követelményeket is magában foglal, mint az energiatakarékosság, az energiahatékonyság vagy a kritikus infrastruktúrák sérülékenysége, illetve védelme. Tehát csupán a Szahara időjárása nem elegendő a térség energiabiztonságának fokozásához, hanem elengedhetetlen annak infrastrukturális fejlődése is. Az átfogó prosperitásban fontos tényező az energia, és az azzal való ellátottság, mivel az energia szükséges az élet minden területéhez, s a társadalmi és humán biztonság megteremtéséhez elengedhetetlen, hogy a lakosság is hozzáférjen. Sajnos, ez egyelőre nem teljesül a vizsgált országok mindegyikében, amelyet a következő ábra szemléltet:

A Szahara területén elhelyezkedő országok lakosságának energiaellátásának mértéke. (Forrás: Világbank)

A térség hasznosítható potenciálja a napenergia, amelyből nincs hiány, lévén, hogy a Földön itt a legmagasabb a napsütéses órák száma évente, emellett a szélenergiát is lehet hasznosítani. A Sahara Forest Project elnevezésű kezdeményezés ugyan nem a térségre, hanem a Földközi-tenger keleti partvidékére, Jordániára koncentrál, azonban jó példaként szolgálhat a térség államai számára is hasonló földrajzi adottságai miatt. Mindezen kezdeményezésnek azonban nem csupán az energiabiztonság fokozására van hatása, hanem közvetetten például a termőterületek növekedését is eredményezheti. Mivel a koncentrált napenergia elvére épülő erőművek az energia mellett sok hőt termelnek, amelyet az üvegházakban párologtatásra lehet hasznosítani.
A tengervízben található ásványi anyagokkal a növényeket táplálják, a megmaradt, szinte teljesen desztillált víz felhasználható az erőmű tisztántartására. A megújuló energiákra való átállásra tehát az egész térségben megfontolandó lenne, mivel akár energiaexportra is képesek lennének az országok. Mindezzel hozzájárulva gazdasági fejlődésükhöz, illetve a környezeti biztonsághoz a megújuló energiaforrásra való átállás okozta szén-dioxid kibocsátás csökkenésével. A Szahara ugyanis 22 milliárd GWh energiát tudna termelni csak a napenergia hasznosításával, amely Európa éves energiafelhasználásának hétezerszerese. A megújuló energiaforrások tekintetében meg kell még említenünk a vízenergiát, amely létrehozására szolgáló vízerőművek elsősorban a Níluson létesülnek, hatalmas vitákat generálva (pl. Etiópia és Egyiptom között).

Természetesen a térségben találhatóak fosszilis energiaforrások is, a régió államai ugyanis fontos tranzit-, illetve forrásországok. Mindez azonban nem minden esetben a térség, illetve más importrégiók energiabiztonságát erősíti, hiszen a Szahara országai többnyire instabilak, s egy-egy konfliktusban (pl. Líbia) számos esetben használják ki, fordítják saját hasznukra a szemben álló felek az energetikai kérdéseket, így például az energiaellátás akadályozását. A legnagyobb fosszilis energiát előállító országok a térségben Algéria és Líbia, azonban a régióban számos vezeték halad át más országokon is, például Nigeren, amelyek Európába szállítják a különböző energiaforrásokat. Éppen ezért lenne elengedhetetlen ezen útvonalak biztonságossá tétele.

Közlekedés

A közlekedési hálózat tekintetében a Szahara térsége meglehetősen visszamaradott, noha a kiépített közlekedési infrastruktúra és összekötöttség globalizált, új évezredünkben a fejlődés egyik sarokköve. Utak inkább az észak-afrikai országokban épültek, s a Szahara központi részén csekély az összekötöttség, amelyet a következő ábra szemléltet a leginkább:

Úthálózatok a Szaharában. (Forrás: Google Maps)

A kiépített közlekedési hálózat évezredünkben tehát kiemelt fontosságú, s ez a Szahara területén is így van. Itt a közlekedést nehezítik a rossz időjárási viszonyok, illetve az utak megépítése és karbantartása is kihívást okozhat, amelyek – az földrajzi és időjárási viszontagságok mellett – szintén az országok alacsony fejlettségi szintjének tényében keresendőek. Mindezek ellenére már évek óta napirenden van egy nagy terv az afrikai kontinensen, amely épp az úthálózatok kiépítését célozza meg Afrika-szerte. Az épülő útvonal a Transz-afrikai útvonal nevet kapta, amely a tervek szerint behálózza majd egész Afrikát, amely közül több folyosó is a Szaharán át fog vezetni: Fokváros-Kairó, Dakar-Kairó, Algír-Lagos, Tripoli-Fokváros, Dakar-Ndjamena és Ndjamena-Dzsibuti. Jelenleg a Szaharán keresztülfutó utak közül a Transz-szaharai útvonal a leginkább kiépített.  1962-ben létesült, és ezzel a kontinens egyik legrégebbi aszfaltozott transznacionális útvonala. Algéria északi területeit köti össze Nigéria tengerpartjával Nigeren keresztül. A 4500 km hosszúságú útvonalat a régi kereskedelmi utak figyelembe vételével építették meg. Számos szakasza a mai napig hiányzik, s a karbantartás hiánya, az útonálló fegyveresek és a kéregetők miatt több a már készen lévő szakasza is járhatatlan. A tömegközlekedés kapcsán a vasútvonalakat érdemes megemlíteni, azonban ezek is csupán a fejlettebb országokban épültek ki, s ezeken belül is elsősorban Egyiptomban.

Összegzés

A Szahara tehát lehetőséget, ámde veszélyt is hordoz magában. Egy dolog azonban biztos: széles körű összefogással a fejlődés pályájára kell állítani a térséget. Mindez nem lehetetlen, mivel – ahogyan az előzőekben is bemutattam – van lehetőség, amely nem csupán a Szahara országainak, hanem szomszédos régiók fejlődéséhez és a biztonságuk növeléséhez is hozzájárulhatna. Mindemellett a térségben a radikalizmus, s a különböző konfliktusok állandóak, amelyek csökkenéséhez hozzá lehet járulni azzal, hogy a nélkülözés mértékét egyre inkább csökkentik a vízbiztonság, az energiaellátás, illetve a közlekedés fejlesztése által kiváltott közvetett és közvetlen hatásokkal.

Címlapkép: Égő gáz- és olajfáklyák egy a Szaharában lévő kitermelőhelynél. A felvétel készítésének pontos helye ismeretlen. (Forrás: MTI Fotó: Fényes Tamás)

 

Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-20-2-II-NKE-65 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

 

A A Szahara geopolitikai jelentősége bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Közel-Kelet

Izrael-Palesztina

Izrael és Koszovó diplomáciai kapcsolatot létesített egymással

Izrael és Koszovó a koronavírus-válság miatt virtuálisan létesített diplomáciai kapcsolatot egymással. Az Egyesült Államok közvetítésével létrejött megállapodás magában foglalja, hogy a muszlim többségű ország nagykövetséget fog nyitni Jeruzsálemben.

A videokonferencia híváson keresztül tartott aláírási ceremónia során Gabi Ashkenazi izraeli külügyminiszter elmondta, hogy az új kapcsolatok „történelmi” jellegűek, és tükrözik az utóbbi időben tapasztalt arab (és) muzulmán világ Izraelhez fűződő viszonyának változását.

Meliza Haradinaj-Stublla koszovói külügyminiszter szerint Koszovó és Izrael mindketten „hosszú és kihívásokkal teli utat tettek meg a népként való lét és az állammá válás során”.

Egyiptomi-francia-német-jordán találkozó az izraeli-palesztin békefolyamat folytatására

Kairóban, látta vendégül Egyiptom Németország, Franciaország és Jordánia külügyminisztereit, hogy megvitassák közösen az izraeliek és palesztinok közötti béketárgyalások újjáélesztésének módjait.

Az egyiptomi külügyminisztérium szerint a találkozó célja az volt, hogy arra ösztönözze a palesztinokat és az izraelieket, hogy folytassák a tárgyalásokat egy „igazságos és átfogó politikai rendezésről” a kétállami megoldás alapján, így egy palesztin államot létrehozva Kelet-Jeruzsálem központtal.

A francia külügyminisztérium szerint a megbeszéléseken megvitatták az izraeli és a palesztin tárgyalások megkezdésének módját, építve a közelmúltbeli normalizációs megállapodásokkal kapcsolatos „pozitív regionális helyzetre”.

Katar háromszázhatvan millió dolláros támogatást ígér a Hamász által uralt Gázának

A katari kormány közölte, hogy 360 millió dollár értékben nyújt támogatást a Gázai övezet számára az elkövetkező év során, felelevenítve egy programot, amely az Izrael és a Hamász közötti konfliktus csökkentésének elősegítésére jött létre.

Katar, az Öböl energiahordozókban gazdag ország, 2018-óta havonta 20 millió dollárt utal Gázának. Ez az összeg hivatott fedezni a villamosenergia ellátást, a Hamász tisztviselőinek fizetését és havonta további 100 dollárt rengeteg elszegényedett családnak. Katar ezenfelül forrásokat biztosít olyan fejlesztési projektekhez, amelyekből például új utak és kórházak épülnek.

A katari bejelentésnek köze lehet ahhoz, hogy a Hamász és a Palesztin Hatóság hosszú évek óta először választásokat próbál tartani az általuk uralt területeken.

Irak

Kettős öngyilkos bombamerényletben több tucat ember vesztette életét Bagdadban

Az iraki egészségügyi minisztérium szerint a Bagdad központjában egy piacon történt kettős robbantásban, legalább 32 ember vesztette életét. A támadásban további 110 ember sebesült meg – közölte a minisztérium. Többen kritikus állapotban kerültek kórházba.

Az ilyen jellegű merényletek az iraki fővárosban ritkák voltak az Iszlám Állam iraki veresége óta. A halottak magas száma miatt a támadás, a legsúlyosabbnak tekinthető az elmúlt három évben.

Növekszik az iraki elégedetlenség a választások elhalasztása miatt

Irak vezető politikusai a parlamenti választások elhalasztása mellett döntöttek, mivel a választópolgárok elégedetlenségtől tartva a hatalmuk elvesztésére számítanak – állítja egy az iraki kormányhoz több szállal kötődő elemző. Musztafa al-Kadhimi miniszterelnök, Barham Salih elnök és Mohammad al-Halbusi parlamenti elnök az újraválasztási kilátásaikkal kapcsolatos aggályok miatt, időt akarnak vásárolni a választások eltolásával – mondta Mohammad Bakhtiar,

Az iraki Független Választási Bizottság kérésére a kormány a múlt héten jelentette be, hogy a parlamenti választásokat június 6-a helyett október 10-ig halasztják.

Al-Kadhimi után tavaly májusban hivatalba lépett megígérte, hogy előrehozott választásokat fog tartani az ország politikai rendszerének átalakítását követelő tüntetők megnyugtatására. A választási késedelem hűvös fogadtatásra talált számos iraki részéről. A tömeges tüntetések 2019 októberében kezdődtek, amikor is százezrek vonultak utcára az olajban gazdag országban, hogy tiltakozzanak a gazdasági lehetőségek hiánya, a korrupció és a külföldi befolyás miatt.

Szíria

Eredmény nélkül zárultak a szíriai alkotmányról szóló genfi tárgyalások

Az Egyesült Államok szíriai különmegbízottja csalódottságának adott hangot, miután a szíriai kormány, az ellenzék és a civil csoportok tárgyalóküldöttségei öt napig tartó egyeztetéseken nem tudtak megegyezni, amelynek célja a háború sújtotta ország alkotmányának felülvizsgálata lett volna. Pedersen utalt rá, hogy a szíriai kormány delegációja a hibáztatható elsősorban a kudarcért. Az Egyesült Királyság követe elmondta, hogy javaslatot nyújtott be a damaszkuszi kormány és az ellenzék vezetőinek, kezdeményezését a kormány küldöttek elutasították, míg az ellenzékiek elfogadták.

A szír választási törvény szerint az elnökválasztásra április 16. és május 16. között kellene sort keríteni – legalább kilencven nappal Aszad jelenlegi hétéves hivatali mandátumának lejárta előtt.

A közel tíz éve tartó polgárháborúban eddig több mint félmillió ember vesztette életét és több millióan kényszerültek elmenekülni otthonukból.

Észak-Afrika

Egyiptom

Sikertelen tárgyalások a Nílus-folyóra épített gát ügyében

Egyiptomnak, Szudánnak és Etiópiának nem sikerült áttörést elérnie az Afrikai Unió által szervezett tárgyalásokon, amely az Etiópia által a Kék-Nílusra tervezett gát körüli viták feloldására szolgált volna.

A tárgyalások során továbbra is kulcsfontosságú kérdés maradt, hogy Etiópia mennyi vizet enged át egy többéves aszály esetén, továbbá a három ország hogyan rendezi a jövőben felmerülő vitás helyzeteket. Egyiptom és Szudán jogilag kötelező érvényű egyezmény aláírását követeli Etiópiától a gát működésével kapcsolatban.

Fontos látni, az Etiópia által a Kék-Níluson (amely Szudánban a Fehér-Nílushoz csatlakozik és a Nílus-folyóvá válik) épített gáttal kapcsolatosan, hogy a Nílus-folyó vízének mintegy 85%-a Etiópiából származik. Etiópiában remélik, hogy a gát, amelynek már több mint háromnegyede elkészült, 2023-ban eléri a teljes kapacitását, és így emberek millióit fogja kiemelni a mélyszegénységből.

Tunézia

Tüntetések Tunéziában az arab tavasz évfordulóján

A hónap elején Tunéziában kirobbant tüntetések tovább folynak. A tömegekben egyre több sérelmet hoz felszínre a koronavírus okozta gazdasági visszaesés, ami teljes mértékben lebénította az ország motorjaként szolgáló turizmust. A járvány kiváltotta kétségbeesésen túl a tunéziaiak felismerték a hatalmas társadalmi különbségeket, amelyek egzisztenciális szinten jelentkeznek, a szegényebb rétegekben sokkal erőteljesebben és hamarabb, mint a tehetősebbek körében. A 2011-es arab tavasz kiindulópontjaként ismert országban a történelmi esemény évfordulója előtt a tunéziai közvélemény úgy látta, hogy az új korszak és kormányzás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A 36% körüli munkanélküliség és a politikai korrupció a népet az utcára vitte. A főként fiatalokból álló és a jövőjüket féltő vagy éppen a kilátástalanságtól frusztrált fiatalok többször is összecsaptak a rendőrökkel, amelynek eredményeképpen a Tunéziai Emberjogi Liga (LTDH) jelentése alapján 1400 főt tartóztattak le. Az új kormány létrehozásáról tárgyaló parlament jelenleg csak a rendvédelmi szervek és a hadsereg segítségével képes megőrizni a rendet.

Marokkó

Nem jó, de nem is tragikus: Nyugat-Szahara helyzete

A független Szaharai Demokratikus Arab Köztársaság létrejöttéért küzdő Polisario Front újabba támadást hajtott végre a Marokkó és Mauritánia közötti határon, ütközőzónaként szolgáló Guerguerat városa ellen. A marokkói hadsereg propaganda háborúnak nevezte a Polisario tavaly novemberben kezdődött alacsony intenzitású támadásainak sorozatába illeszkedő mostani incidenst. November elején a már említett Guerguerat térségében futó kereskedelmi utat zárták le a lázadók, és erre válaszul 13-án a marokkói hadsereg bevonult a demilitarizált területre, ahonnan kiszorította a Polisario erőit.

Az újra aktivizálódó, korábban egy befagyott és az ENSZ által is mellőzött önrendelkezési kérdést tovább terheli az Egyesült Államok nyilatkozata, amelyben elismerte Marokkó uralmát a nyugat-szaharai területek felett, tette mindezt az ország és Izrael között zajló kapcsolatmélyítési folyamatok részeként. 2021 januárjában megkezdődtek az előkészületek Dakhla városában egy amerikai konzulátus létrehozására, amely egy újabb gesztus Marokkó joghatóságának elismerésére.

Írta: Hende Olivér és Kovács Ádám

Szerkesztette: Halasi Gábor

Címlapkép: Koszovói rendőr egy videokonferencia tiszteletére leterített vörös szőnyegen megy át a koszovói fővárosban, Pristinában 2021. február 1-jén. A koronavírus-járvány miatt digitálisan megtartott találkozón az izraeli és a koszovói külügyminiszter aláírta a két ország közötti diplomáciai kapcsolatok felvételéről szóló egyezményt Jeruzsálemben, illetve Pristinában. (Forrás: MTI/EPA/Valdrin Xhemaj)

A MENA 03 – MENA térség hírfigyelő, 2021. január bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Hatalomátvétel Mianmarban

Február 1-én, hétfő hajnalban a Mianmari Fegyveres Erők (Tatmadaw) katonái őrizetbe vették az ország államtanácsosát (ez a miniszterelnöki posztnak felel meg), az 1991-ben Nobel-békedíjjal is kitüntetett Aung Szán Szú Csít és mellette több vezető politikust, ezzel megszakítva a törékeny, alig tíz éve tartó demokráciát. A főváros, Nepjida (Naypyitaw) utcáit katonák lepték el, és hogy a lakosság körében ne alakuljon ki szervezett ellenállás, minden internet és telefon-összeköttetést lekapcsoltak. A hatalomátvételt Min Aung Hlaing tábornagy-vezérkari főnök a katonaság saját televíziójában, a Myawaddy TV-ben jelentette be. Az akciót azzal indokolták, hogy szerintük a 2020. november 8-ai választásokat magas fölénnyel nyerő Nemzeti Liga a Demokráciáért Párt (NLD) elcsalta azokat, és a hadseregnek közbe kellett lépnie a demokrácia biztosítása érdekében. A hadsereg az egész hatalomátvételt ideiglenesnek igyekszik feltüntetni. Állításuk szerint egy évig vészhelyzeti kormányzás várható, majd újra kiírják a választásokat. Az 54 milliós ország történetében nem ez az első ilyen eset. A hadsereg 1988-ban hasonló ígéretet tett, majd figyelmen kívül hagyva a következő évi választásokat további 25 évig irányította az országot. Habár az Amerikai Egyesült Államok mellett több ország is elítélte a puccsot, a Mianmart is magába foglaló ASEAN, illetve a szomszédos Kínai Népköztársaság nem kíván a konfliktusban állást foglalni. A mianmari hadsereg nemzetközi megítélését tovább súlyosbítja a 2016-2017-ben a muszlim rohingya közösség ellen elkövetett erőszakhullám, amelyet a Min Aung Hlaing tábornagy vezette mianmari hadsereg kezdeményezett. Az üldözések következtében több mint 700 ezer rohingya kényszerült elhagyni az otthonát, és menekült a szomszédos országokba, elsősorban Bangladesbe.

Írta: Szomolányi Szabolcs

 

Erőszak a Köztársaság Napján Indiában

Erőszakba torkollott az indiai mezőgazdászok Köztársaság Napi tüntetése, felvonulása. A január 26-ai ünnep és a három mezőgazdasági törvény okán felvonuló gazdák letértek a felvonulásukhoz biztosított útvonalról, és a Vörös erődbe vonultak be, ahol rendőrökkel csaptak össze. Az incidens egy halálesetet és többszáz sérültet eredményezett, illetve újabb törést a tüntető gazdák csoportjai között.

Már a szeptemberi hírfigyelőben beszámolt három mezőgazdasági törvény által gerjesztett tüntetések körüli események nem lassultak a hónapok folyamán. A törvénycsomag ellenzői számos közlekedési útvonalat zártak le, éhségsztrájkba kezdtek, felvonulásokat szerveztek a törvények visszavonását követelve. December során elindult a központi kormánnyal való tárgyalássorozat, amely eleinte nem hozta a várt sikert. A farmerek tovább folyattatták protestálásukat, és a Legfelsőbb Bírósághoz fordultak. A 2020 év utolsó napjaiban a kormány engedményeket tett a január folyamán a tárgyalások újból holtpontra értek.

A kormány január 20-án felajánlotta a törvények felfüggesztését a következő 18 hónapra, mely megosztotta a gazdákat képviselő szakszervezeteket, de a legtöbb főt tömörítő Samyukta Kisan Morcha nevű ernyőszervezet ezt visszautasította. A három törvény teljes visszavonását, további követeléseik kielégítését kérték. A kormánynak több időszerű érdeke is megbújt az törvények felfüggesztésének ajánlata mögött.

A Legfelsőbb Bíróság negatív megjegyzéseket tett a kormány a helyzet kezelésére felsorakoztatott eszközeit illetően. A kormánypárt Bharatiya Janata Párt befolyásos „anyaszervezete” a Rashtriya Swayamsevak Sangh egyik tisztviselője is a kölcsönösen előnyös álláspontok kialakítását és a megbékélést szorgalmazta, ebből kifolyólag a BJP egységén is repedések kezdtek kirajzolódni, mely tovább rontja a helyzetet az államháztartási tervezet elfogadásának ülései előtt. Végezetül pedig az ünnepi parádé fényét csorbította volna a grandiózus traktoros felvonulás és tüntetés, melyet végül megtartottak párhuzamosan zavartalanul.

Ebben a politikai zsákutcában virradt a Köztársaság Napja, mely az indiai alkotmány hatálybalépésének 72. évfordulója volt idén. A mezőgazdászok felvonulása a rendőrség által jóváhagyott útvonalról letért, és a történelmi fontosságú Vörös Erőd irányába indultak. Az út során számos rendőri barikádot törtek át, és végül magába az erődbe is behatoltak. Az erőd átvétele után kitűzték a Khalsa lobogót, mely a szikh vallásközöség egyik jelképe, az indiai trikolor mellé.

A rendőrség és félmilitáris egységek nagy erőkkel léptek fel a tüntetők ellen és estére sikerült visszaállítani a rendet a helyszínen. A fentemlített Samyukta Kisan Morcha elhatárolódott a történtekről és a tüntetések erőszakba torkollásától és vizsgálatot indít. Az események szerencsétlen végkifejlete kapóra jöhet a kormánynak a helyzet kezelésében és a tüntetések gyors elzárásában, a törvény keresztülvitelében. Az erőszakos ünnepnapot követően a tüntetők által lezárt útvonal egyike körül élő helyiek felszólították a tüntetőket a helyszín elhagyására, mivel barikádjaik és jelenlétük lényegesen megnehezítik mindennapi életüket. A tüntetők pedig eleget is tettek kérésüknek és elhagyták az Új-Delhitől délnyugatra lévő hidat.

A Vörös Erődben történeteket követően elindult a tettesek letartóztatásai, illetve a politikai frakciók igyekeznek az incidenst saját narratíváikba illeszteni. A tüntetők azonban valószínűleg elvesztették a lehetőségüket céljaik elérésében. Ha a tárgyalások folytatódnak céljaikban és követelésikben nagymértékben engedniük kell majd.

Indiában az utóbbi két évben nem volt hiány tüntetésekből. Míg a 2020-as év első fele az új állampolgársági törvények körüli tüntetésekről szóltak, 2019 augusztusát követően az Alkotmány 370. (Dzsammu és Kasmír autonómiájáról szóló) cikkelyének visszavonása váltott ki széleskörű társadalmi nyugtalanságot.

Írta: Kertai Zoltán Péter

 

Hongkong

Peking az elmúlt egy évben végleg bekebelezte a különleges közigazgatási területként működő, autonóm státuszú városállamot. A kereken 20 éve Kínához visszakerült Hongkongban 2020 nyarán bevezetett nemzetbiztonsági törvény nagymértékben korlátozza a kommunista rendszert kritikusainak vélemény és szólásszabadsághoz való jogát, valamint lehetővé teszi a központi kormányzathoz köthető nemzetbiztonsági szolgálatok szabad tevékenységét a város területén. London jelezte, hogy kész segítséget nyújtani volt gyarmata polgárainak, ha Peking a jövőben is folytatja agresszív integrációs politikáját.

Az angol belügyminiszter Priti Patel bejelentette, hogy minden olyan hongkongi lakos, aki rendelkezik Brit Nemzeti Tengerentúli státusszal (British National Overseas status-BNO), 2021 januárjától kezdve jogosulttá válik speciális vízum igénylésére. A távozás mellett döntők kedvezményesen, 5 év tartózkodás után juthatnak letelepedési engedélyhez az Egyesült Királyságban, illetve további egy év elteltével kaphatnak angol állampolgárságot. A kínai kormányzat a londoni bejelentést politikai indíttatású cselekedetnek értékelte, amellyel egy más ország – a nemzetközi normákkal és joggal ellentétesen – beavatkozik Hongkong belügyeibe, ezzel aláásva Kína szuverenitását a terület fölött. Zhao Lijian a kínai külügyminisztérium szóvivője figyelmeztetett, a brit intézkedésekre válaszul, a BNO útleveleket az ország területén nem fogják a továbbiakban hivatalos okmányként számon tartani az erre illetékes kínai hatóságok. London becslései szerint, 2,9 millió ember élhet az új letelepedési lehetőséggel, azonban egyelőre 300.000 indítványozóval számolnak.

Írta: Zernig Csombor

 

Kiáll Japán mellett Joe Biden új védelmi minisztere

Telefonon egyeztetett Lloyd Austin, az Egyesült Államok újdonsült védelmi minisztere japán kollégájával, Kisi Nobuoval január 24-én. Ez volt az első miniszteri szintű megbeszélés Washington és Tokió között, mióta a Biden-adminisztráció hivatalba lépett. Austin megerősítette, hogy az Amerikai–Japán Kölcsönös Együttműködési és Biztonsági Egyezmény 5. cikke, amely külső támadás esetén kötelezi az Egyesült Államokat a Japánnak való katonai segítségnyújtásra, kiterjed a Szenkaku-szigetek védelmére is. Hasonló ígéretet tett novemberben Joe Biden megválasztott elnök Szuga Josihide japán miniszterelnöknek. A Kelet-kínai-tengeren található apró szigetcsoportra Kína és Tajvan is igényt tart, ők a Tiaojü-szigetek névvel illetik. A közelmúltban egyre sűrűbbé váltak a kínai behatolások a szigetek körüli japán fennhatóság alatt álló vizekbe, egyes elemzők szerint Kína így próbálja hozzászoktatni Tokiót jelenlétéhez. Bonyolíthatja a helyzetet, hogy a pekingi vezetés által nemrég elfogadott jogszabály feljogosítja a kínai parti őrséget, hogy fegyveres erőt alkalmazzon, amennyiben illegális tevékenységet végző idegen hajók a Kína által magáénak tartott vizeken nem engedelmeskednek parancsaiknak.

Az amerikai miniszter kifejtette, hogy az Egyesült Államok ellenez minden egyoldalú próbálkozást, amely a Kelet-kínai-tenger status quo-jának felborítására irányul. Kisi rendkívül bíztatónak nevezte Austin kijelentéseit, valamint szerinte amerikai kollégája erős érdeklődést mutat az ázsiai biztonsági környezet felé, és rendkívül fontosnak tartja a japán-amerikai szövetséget. A két fél elkötelezte magát egy szabad és nyitott indo-pacifikus régió fenntartása és megerősítése mellett. Többek közt további együttműködés várható az észak-koreai nukleáris leszerelés kérdésében. Kifejezték szándékukat egy megállapodás gyors tető alá hozataláról a Japánban állomásozó amerikai csapatok fenntartási költségei kapcsán, Austin jelezte, hogy amint lehetséges, szeretne Japánba látogatni. Pozíciója elfoglalása előtt Austin a szenátusi bizottság előtti meghallgatásán úgy fogalmazott, alig várja, hogy „felfrissíthesse” az amerikai szövetségeket az indo-pacifikus térségben.

Írta: Varga Domonkos Bálint

 

Kazahsztán és Üzbegisztán partnersége

2021. január 26-án Askar Mamin, Kazahsztán miniszterelnöke bejelentette, hogy megkezdik az ország két déli régióját, Symkentet és Türkisztánt Üzbegisztán fővárosával, Taskenntel összekötő nagysebességű vasút kiépítését. A projekt fő célja a turisztikai ipar közös fejlesztése, amely a nagymúltú Türkisztánt az üzbég Szamarkand és Bukhara történelmi nevezetességeivel köti össze. Az infrastruktúrafejlesztési tervnek azonban több aspektusa is van, ami megerősíti a kapcsolatokat és a két ország együttműködését.

Kazahsztán gazdaságilag hasznosnak tekinti a projektet, amely következtében – a becslések szerint – az idegenforgalom az ország GDP-jének 5,2%-ra növekedhet. A beruházás 22.000 új munkahelyet teremtene az idegenforgalmi iparban, ami 50%-os növekedést jelent, valamint 100.000 munkahelyet a gazdaság kapcsolódó ágazataiban. Várható ennek megfelelően a belföldi turistaáramlás mintegy 22%-os növekedése.

Az országok stratégiai partnersége egyre erősödik, a közös vasúti projekt az erős gazdasági és politikai együttműködés fényében az kapcsolatok további mélyítését jelenti. A közép-ázsiai régióban Üzbegisztán és Kazahsztán a terület két legnagyobb államaként megteremtheti a hosszútávú stabilitás alapjait, mivel elismerik a másik jelentőségét és szubkomplexumban betöltött szerepét, hajlandóak a közös cselekvésre.

Írta: Györgyi Dominika

Címlapkép: A megbuktatott Aung Szan Szú Kji mianmari államtanácsos (kormányfő) képe előtt mutatják az ellenállás jelképének tekintett háromujjas kézjelet a puccs ellen tüntetők Rangunban 2021. február 9-én. Az öt főnél nagyobb gyülekezést betiltó rendelet ellenére folytatódnak a tüntetések, miután a hadsereg február 1-jén átvette a hatalmat és szükségállapotot hirdetett ki Mianmarban. (Forrás: MTI/EPA/Lynn Bo Bo)

A Ázsia 05 – Ázsia hírfigyelő, 2021. január bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Ciprus az utóbbi években geopolitikai értelemben felértékelődött a Földközi-tenger keleti térségében. A 2000-es évek közepétől kezdve a különböző, nemzetközi vállalatok által a ciprusi Különleges Gazdasági Övezetben (EEZ) lefolytatott vizsgálatok egyre több földgázlelőhelyet tártak fel. Az addig sem túl békés helyzetet ezen felfedezések tovább rontották, újabb konfliktusforrást adva a szigetben érdekelt államoknak. 2019 tavaszán Törökország – az EU és az Egyesült Államok tiltakozása ellenére – fúróhajókkal jelent meg a ciprusi EEZ-ben, amely egyfajta nemzetközi válságot generált a régióban. Immáron nemcsak egy történelmi-etnikai alapú biztonságpolitikai kérdésként értelmezhető Ciprus megosztottsága, hanem mint egy nemzetközi válság gócpontjaként is, avagy a térség államainak nemzetközi erőkivetítő képességének színtereként.

Történelmi előzmények

Ahhoz, hogy a jelenleg is zajló problémákat jobban megértsük, mindenképp ismernünk kell Ciprus történelmét, illetőleg az azt meghatározó fordulópontokat. A szigetről több évezredre visszamenőleg vannak ismereteink. Tudjuk, hogy már az ókori Közel-Kelet világában is nagy jelentőséggel bírt, egyfajta „stratégiai alapkőként” funkcionált. 1571-ben a 60 000 fős oszmán flotta elfoglalta Ciprus szigetét a Velencei Köztársaságtól, majd az még további 300 évig maradt az Oszmán Birodalom kezén. Ezalatt az idő alatt számos török telepedett le főleg Anatóliából, amelynek következtében török etnikai kisebbség jött létre a szigeten, felbontva  a görög lakosság addigi viszonylagos homogenitását.

A 19. század közepétől az Oszmán Birodalom meggyengült, számos belsőés külső gonddal küszködött. Ezzel párhuzamosan Cipruson nacionalista törekvések kezdődtek el, melynek megoldása, és az esetleges konfliktus elkerülése érdekében az oszmánok 1878-ban éves díjért cserébe „bérbe adták” a szigetet a Brit Birodalomnak. Az első világháborúból Törökország vesztesként került ki, így az 1923. július 24-én aláírt lausanne-i békeszerződés által elveszítette többek között a Ciprus feletti fennhatóságát. A sziget 1925-ben brit koronagyarmat lett, de az 1930-as évektől kezdődően újult erővel terjedtek el a nacionalista törekvések, melyeket a britek nem tudtak megakadályozni. A ciprusi görögök egy jelentős csoportja, Makáriosz érsek vezetésével az úgynevezett enóziszt szerették volna megvalósítani, azaz Ciprus Görögországgal történő egyesítését. A mozgalom egyre erőteljesebb lett, melynek keretében 1955-ben létrejött a Ciprusi Harcosok Nemzeti Szervezete (EOKA), amely már fegyverrel szállt szembe a brit csapatokkal. A helyzetet tovább rontotta, hogy a kialakuló zűrzavart kihasználva a ciprusi török vezetők – természetesen Ankara támogatásával – pártot alapítottak, és létrehozták a Török Ellenállási Szervezetet (Turkish Resistance Organisation, TRO). Céljuk először a brit fennhatóság megtartása volt, később a sziget megosztása (taksim) vált prioritásukká. Ettől kezdve a harcok már nemzetközi konfliktussá fejlődtek.

A konfliktus esetleges polgárháborúba torkollását, vagy épp nemzetközi válsággá történő eszkalálódását megelőzendő, már az 1955-ös évtől kezdődően tárgyalási kísérletek sorára került sor a sziget státuszát illetően. 1959-ben fogadták el a zürichi és a londoni egyezményt, amelyben kimondták Ciprus függetlenségét (1960). Az egyezmény aláírásával és Ciprus függetlenedésével egyértelműen az volt a cél, hogy a szigetet senki se ne egyesíthesse, se ne oszthassa fel. Erre a három közrejátszó hatalom (Egyesült Királyság, Görögország és Törökország) garanciát is vállalt. A megállapodás tartalmazta ezen felül például azt is, hogy a brit csapatok kivonulnak az újonnan alakult országból (miután megépítettek egy katonai támaszpontot), valamint rendelkeztek arról, hogy a mindenkori államfőnek görögnek kell lennie, míg az alelnöknek töröknek. Hogy ezen pozíciók gyakorlati jelentőségét növeljék, mindkét személy vétójoggal rendelkezett. Ami a parlamenti képviselőhelyek elosztását illeti, a törökök a török kisebbséghez képest (20%) aránylag sok mandátumot kaptak. A Legfelsőbb Bíróságban (High Court of Justice) pedig két görög, egy török, valamint egy „semleges” személy kapott helyet – aki a bíróság elnökeként két szavazati joggal is bírt, s akit az elnök és az alelnök közösen nevezett ki.

A zürichi és a londoni egyezményben foglaltak összességében azonban nemhogy békét teremtettek volna, inkább fokozták a görög-török feszültséget, amely „robbanással” fenyegetett. 1963-ban a török kisebbség megerősítette enklávéit Cipruson, s Törökország katonai beavatkozására csak az USA heves tiltakozása miatt nem került sor: Lyndon B. Johnson amerikai elnök 1964 januárjában közölte a török államfővel (Johnson-levél), hogy egy ciprusi török invázió esetén könnyen háborúba kerülhetnek Görögországgal – ekkor már mindkét állam NATO-tagállam is volt, mely újfajta értelmet adott a leendő szemben álló felek tükrében. Törökország helyzetét tovább rontotta Johnson azon kijelentése, miszerint a Szovjetunió valószínűleg nem hagyná annyiban a török agressziót, Ciprus török megszállása esetén közbeavatkozna, s akkor hiába a NATO 5. cikkelye, Johnson nem ígérte, hogy a törökök segítségére lennének. A török intervenció tehát elmaradt.

Ugyanezen esztendőben, 1964-ben a még Cipruson tartózkodó brit csapatok – a konfliktus súlyosbodását megelőzendő – tűzszüneti vonalat (Green line) hoztak létre a szigetország északi harmadánál, kettéosztva az országot: északon „Török Ciprus”, délen pedig a „Görög Ciprus” jött létre. A felosztás a fővárost, Nicosiát is érintette. A Buffer-zónaként is elhíresült vonal az 1974-es török inváziót követően tovább szélesedett (300 km), az ellenőrzést ezen területen napjainkig az ENSZ békefenntartó erői végzik. Miután a török invázió véget ért, Ciprus két részre szakadt: a Ciprusi Köztársaságra (Republic of Cyprus) délen, míg északon az ún. Megszállt Ciprusra (Occupied Cyprus).

A britek által 1964-ben meghúzott Zöld vonal, mely Ciprus későbbi két részre szakadásának alapjául szolgált. (Forrás: cyprusalive.com)

1974-ben történt egy puccskísérlet, melynek folytán Athén támogatásával az EOKA B nevű görög ciprióta fegyveres csoport elűzte Makáriosz érseket, és átvették a hatalmat Ciprus fölött. Az új kormány erősen nacionalista volt, legfőbb céljuk az enózisz megvalósítása lett. Az erőszakos hatalomátvételre válaszolva Törökország – miután a britek elutasítottak a részükről történő mindenfajta beavatkozást a zürichi egyezmény ellenére – kidolgozta az ún. Attila-tervet a sziget töröklakta részének katonai megszállása végett. A terv értelmében először egy hídfő kiépítésére volt szükség Kyrenia régióban (Észak-Ciprus). A partraszállás, s ezzel együtt a művelet 1974. július 20-án kezdődött el. A pár napos hadművelet eredményeként Törökország Ciprus 36%-át szerezte meg, az elfoglalt területeken 170 ezer görög kényszerült elhagyni lakhelyét. Ezzel párhuzamosan a sziget görögök lakta területein 44 ezer törököt űztek el. A görög katonai junta nem számított ilyen volumenű török hatékonyságra, és nem is tudott érdemben reagálni. Végül a menekülés mellett döntöttek. Érdekesség, hogy ez nagyban hozzájárult Görögország diktatúrájának felszámolásához is. Sem az első, sem a második genovai konferencia nem hozott pozitív eredményt, melyre kiváló bizonyíték lehet, hogy az utóbbi véget érése után két órával Törökország megkezdte Ciprus elleni második invázióját. A hadművelet török részről sikeresnek volt tekinthető, hiszen annak végén a török csapatoknak immáron a sziget 37%-a felett volt fennhatósága.

1983-ban kiáltották ki a török részen az Észak-ciprusi Török Köztársaságot (Kuzey Kıbrıs Türk Cumhuriyeti, KKTC), amelyet azonban mindmáig csak Törökország ismer el. A biztonságért mintegy 30 000 török katona felel. Törökország nem mint csatlós államra, sokkal inkább mint Törökország részeként tekint a KKTC-re. Erre ékes példaként szolgálhatnak egyaránt a török betelepítési programok (Észak-Ciprus mai lakosságának mintegy 30%-a), egyetemek létesítése a szigeten, valamint a magas, vezetői pozíciókba való, kizárólag török származású személyek megválaszthatóságáról szóló rendelkezések.. Törökország mindmáig nem ismeri el a Ciprusi Köztársaságot, így a megbékélési törekvések eleddig kudarcot vallottak. A Ciprusi Köztársaság 1997-től, míg Törökország 1999-től vált az Európai Unió tagjelöltjévé. Ciprus történelmében óriási fordulatként értékelhető, hogy 2004-ben a sziget az EU teljes jogú tagjává vált. A tagsággal nemcsak egyfajta biztosítékot kapott nyugati szövetségeseitől, hanem politikai fegyvert is, hiszen csatlakozása óta folyamatosan vétóz mindenfajta török csatlakozási kísérletet. Az azóta eltelt 16 év során sem tudott a két fél dűlőre jutni, az újraegyesítési tárgyalások folyamatosan zátonyra futnak.  Legutóbb Svájcban, Crans-Montanában ültek össze, s bár szervezésügyileg mindent megtettek a törökök kérésének (az EU csupán megfigyelő lehetett a tárgyalásokon, az ENSZ BT tagjai részt sem vehettek, míg a Ciprusi Köztársaságot nem képviselhette senki, csupán az ott élő görög cipriótákat). A törökök által javasolt új Konföderáció elfogadhatatlan volt a görög ciprióták számára, arról nem is beszélve, hogy az – miképpen etnikai diszkrimináción alapulna – alapjaiban sértette volna meg az Emberi Jogok Európai Egyezményében foglaltakat. Ezeknek tudatában nem is meglepő, hogy a felek végül nem tudtak megállapodni egymással. Az pedig, hogy a 2010-es évektől egyre több földgázmezőt fedeznek fel a ciprusi EEZ-ben, gyakorlatilag ellehetetlenített bárminemű megegyezést a két ország között.

Ciprus és régiói. (Forrás: Mappr)

Ciprus a geopolitika tükrében

A történelem folyamán földrajzi szempontból stratégiai jelentőséggel bíró Ciprus geopolitikailag a 2000-es évek második felétől kezdett felértékelődni a környezetében feltárt hatalmas földgázmezők következtében. De nemcsak Ciprus EEZ-jében találtak földgázlelőhelyeket, hanem szerte a Mediterrán-térségben. A legjelentősebbek közülük: Zohr-mező (Egyiptom, 850 milliárd m3), Leviathán (Izrael – 605 milliárd m3), Tamar (Izrael – 305 milliárd m3), és hogy Ciprust is megemlítsük: Aphrodité-mező (129 milliárd m3), Glaucus-mező (140 – 227 milliárd m3) és a 2018-ban felfedezett Calypso-mező (170 – 230 milliárd m3). Az összesen mintegy 550 – 650 milliárd m3 földgázkészlet mágnesként vonzotta a nemzetközi szereplők, így az EU figyelmét is, s nagyban fölértékelte Ciprus geopolitikai helyzetét. Az egyre jelentősebb multinacionális befektetéseknek köszönhetően 2019-től Ciprus folyamatosan áll át kutatásokról energiatermelésre, amelynek következtében hamarosan a térség egy meghatározó energiaközpontjává válhat.

Potenciális szövetségek és élesedő ellentétek

A felfedezések számos kérdést vetettek fel a régióban elhelyezkedő, és a talált földgázból részesülő államok vonatkozásában. Az egyik leglényegesebb kérdés az volt a 2010-es évektől, hogy ezen lelőhelyek mit jelentenek egyrészt a térségre nézve, másrészt Európára, tágabb értelemben pedig a globális energiapiacra. Legalább ennyire fontos kérdésként merült fel, hogy vajon ezen felfedezések a Kelet-Mediterráneumban mennyire hozzák össze, késztetik kooperációra az egyébként merőben különböző kultúrájú és értékekkel rendelkező államokat. Óriási lehetőség tárult a régió országai számára: energiaimportőrökből immáron exportőrökké válhattak (Egyiptom, Ciprus, Izrael). Egyiptom nemzetközi presztízse tovább növekedhet azáltal, hogy két cseppfolyósított földgázterminállal (LNG) is rendelkezik. Ez lehetővé teszi számára, hogy vezeték nélkül szállíthassanak földgázt Európába. Ciprus tekintetében ez azért is lehet lényeges, mert LNG-terminál híján nem lenne képes a felesleget exportálni, végső soron hasznot szerezni. A gazdasági nyereség mind Egyiptom, mind Ciprus (s ugyanez Izraelre is elmondható) vonatkozásában óriási lehet a közeljövőben, így a három ország 2015 óta folyamatosan javított kapcsolatain, mára pedig már – energiabiztonság szempontjából legalábbis – szövetségeseknek lehet őket tekinteni. Várhatóan 2021 körül fog tudni teljes kapacitáson működni a két egyiptomi LNG-terminál, amely lehetővé teszi az előbb felsorolt partnerállamok földgázkészletének feldolgozását is, majd Európába (Izrael esetében Jordániába) történő szállítását.

Athén ezzel párhuzamosan igyekezett részt venni az új Földközi-tengert érintő energiapolitika kidolgozásában, s mint lehetséges tranzitország Európa és a Közel-Kelet / Észak-Afrika között, a többi fél (Ciprus, Egyiptom, Izrael) is pozitívan állt közeledéséhez. Ebből kifolyólag nem kellett sokat várni a megállapodásokra sem: előbb Görögország-Ciprus-Izrael, majd Görögország-Ciprus-Egyiptom között köttetett meg háromoldalú szerződés. Ciprust mindkét egyezményt tekintve egyfajta nyertesként is el lehet könyvelni, hiszen előbbi esetében már titkárságot is létrehoztak Nicosiában (a háromoldalú egyezmények intézményesülése felé ez óriási lépésnek tekinthető), míg utóbbi vonatkozásában Afrika felé leltek biztos támaszt.

2019 januárjában újabb mérföldkőhöz érkezett a regionális energetikai együttműködés: Kairóban hét aktor, a Ciprusi Köztársaság, Egyiptom, Görögország, Izrael, Jordánia, Olaszország és a Palesztin Hatóság részvételével megalakult az ún. Eastern Mediterranean Gas Forum avégett, hogy az energetikai ügyeket érintő együttműködést koordinálhassák. Számos ország, így Szíria, Líbia, Libanon és Törökország (no és természetesen a KKTC) is kimaradt az egyezményből. Ennek legfőbb oka az a tény, hogy mindegyiknek van területi nehezményezése valamelyik aláíró állammal szemben (tekintsük például Libanont, amelynek Ciprussal és Izraellel szemben is vannak tengeri határvitái).  A Fórum sikerességét jól mutatja, hogy 2020 szeptemberében a hat állam (Palesztin Hatóság nem vett részt benne) az ugyancsak Kairóban tartott találkozójukon aláírt egy olyan dokumentumot, amely a Fórum regionális szervezetté történő felfejlesztéséről hivatott dönteni. Ezen lépéssel egyrészről Törökország agresszív gázpolitikája ellen szeretnének fellépni, másrészről viszont abban reménykednek az aláíró felek, hogy a regionális szervezeten keresztül a különböző, földgázt érintő fejlesztések (például: tengerfenék alatti vezeték-építés) terén is együtt tudnak majd működni, csakúgy, mint a hat érintett állam egyéb, energetikát érintő kérdésköreiben.

A képen Ciprus különleges gazdasági övezete, a fúrás blokkjai, valamint az ezeken tevékenykedő nemzetközi vállalatok származásuk szerinti besorolása figyelhető meg. (Forrás: Andreas Vou/ VoxEurop/ Observatorio balcani e caucaso transeuropa)

Ciprus tekintetében az egyik legnagyobb gondot az okozza, hogy a fennálló észak-déli ellentét a feltárt földgázlelőhelyekre is kiterjedt. A Ciprusi Köztársaság – mint a független sziget jogos örököse – ellenez minden olyan kutatási akciót a Különleges Gazdasági Övezetében, amelyhez nem adta beleegyezését: az ilyen tevékenységeket saját szuverenitásának megsértéseként értelmezi. Ennek szöges ellentétét hangoztatja a KKTC török lakossága: szerintük ugyanis, mivelhogy legitim államként vannak jelen, részesedniük kell a feltárt gázkészletekből. Egyfajta harmadik szereplő közvetítéséért lobbiznak (ENSZ, EU), aki majd jogosan elosztja a tengeri blokkokat. Bár voltak erre kísérletek (2011-ben, 2012-ben és 2019-ben egyaránt), mind zátonyra futott, a döntő faktor pedig az volt, hogy ha ez megvalósulna (elsősorban az EU-s közvetítés), az jogi státuszt adna az Észak-Ciprusi Török Köztársaságnak, amelyről Nicosia hallani sem akar. A feszültséget fokozza, hogy Törökország is jelentős méretű területet követel magának. Ankara nem írta alá az 1982-es ENSZ Tengerjogi Egyezményt, így nem is tartja magára vonatkozónak az abban foglaltakat, többek között a kizárólagos gazdasági övezetet (200 tengeri mérföld) sem. Szerinte Ciprus, mint sziget nem is rendelkezhet ekkora gazdasági övezettel. Mivel nem aláírója az egyezménynek, Törökország nem is próbálja betartani a tengerfenék ásványi nyersanyagainak kutatására vonatkozó szabályokat. A törökök vitatják továbbá Ciprusnak az Izraellel és Egyiptommal kötött megállapodásait is, hiszen szerintük azok a Cipruson élő törökök megkérdezése nélkül történtek.

A török fenyegetés új dimenzióban

Ciprus körül az utóbbi években egyfajta fegyverkezési verseny jött létre. A ciprusi részről licenszjogot szerző nemzetközi vállalatok (pl. Noble Energy) 2008-tól folyamatosan küldenek kutatóhajókat Ciprus EEZ-jébe. Csakhogy Ankara ezt nem hagyja annyiban, és már többször is előfordult, hogy ezen hajókat török hadihajók tartóztatták fel, nemzetközi felháborodást váltva ki. Mindemellett a törökök erőteljes hajóépítési programba kezdtek a Földközi-tengeren, feltett szándékuk pedig a fellelt földgázmezők mielőbbi elfoglalása, majd a fúrások megkezdése. A török agresszió ellen Nicosia tiltakozott, és az EU-hoz fordult segítségért. Bár az Európai Unió szankciókkal sújtotta a törököket (előcsatlakozási alap megvágása, magas szintű tanácskozások szüneteltetése), az volumenében nem volt akkora, hogy térdre kényszerítse (vagy legalábbis tárgyalóasztalhoz ösztönözze) Törökországot. Ankara tehát folytatja a fúróhajók építését és azoknak az általa követelt blokkokba történő küldését. Az is igaznak bizonyulhat, hogy Törökország, bármennyire is erőlködik, jelenleg nem képes felvenni a versenyt a másik oldal államaival, s úgy a nemzetközi közösség egészével, hiszen eszközeit tekintve még van hova fejlődnie. Szándékáról azonban nem mond le, melyet jól mutat, hogy 2020-ban már három fúróhajót és további két szeizmikus kutatóhajót tudhat magáénak, mellyel immáron a világ élvonalába tartozik. Törökország tengerpolitikáját kitűnően szemlélteti az utóbbi években meghirdetett „Mavi Vatan” (Kék haza) programja, melynek célja egyrészről a török hadiflotta kapacitásának növelése annak érdekében, hogy a Kelet-Mediterráneumban meghatározó szereplővé tudjon válni, másrészről pedig – a különböző kutatómunkálatok és fúrások révén – elérni, hogy Törökország energiafüggősége minél kisebb legyen, végeredményben pedig nettó energiaexportőr lehessen. A Mavi Vatan keretében 2019. február 27. és március 8. között megrendezték az ország modern kori történelmének legnagyobb haditengerészeti gyakorlatát. A gyakorlaton mintegy 103 hadihajó, tengeralattjáró és egyéb hajó, valamint drónok vettek részt. 2020 nyarára elkészült Törökország első repülőgép-hordozója (TCG Anadolut), amellyel növelheti nemzetközi presztízsét a Ciprust érintő kérdésekben is. A feszültség tehát fokozódik a térségben, melyre jó precedensként szolgálhat az ez év augusztusában történő görög-török incidens, melynek során egy görög fregatt ütközött össze Rodosztól 125 kilométerre egy török hadihajóval, amely egy kutatóhajót kísért. 2020 szeptemberében Törökország újabb hadgyakorlatot folytatott a KKTC területén (mint ahogy azt az utóbbi években is tette), mintegy elrettentésként címezve azt a régió államainak.

Lehetséges forgatókönyvek a ciprusi földgáz exportját illetően

I. EastMed gázvezeték megépítése

Törökország tehát elszigetelődött, a régióban magányosan próbálja érdekeit érvényre juttatni a nemzetközi rendszerben. Az elszigetelődés egyik lényegi következménye az energiapolitikában is megtalálható, ezen belül is azon leendő földgázvezeték (EastMed) kiépítésénél, amely összekötné a Kelet-Mediterráneum térséget Európával. Törökország ugyan azt szeretné, hogy a vezetékek rajta keresztül jussanak el Európába, mellyel nemcsak az orosz energiafüggőséget tudná csökkenteni, de gazdasági téren is komoly bevételekre tehene szert. Arról már nem is beszélve, hogy ennek esetleges megépülésével politikai-gazdasági „fegyverként” is képes lenne azt használni, elsősorban az Európai Unióval szemben. Ankara nem bízik semmit a véletlenre: 2019 decemberében Líbiával kötött szerződést egy „különleges gazdasági övezet” létrehozása érdekében, amely Törökország Déli, jóval a ciprusi felségvizeket is érintő gazdasági övezetét kötné össze Líbia Északkeleti-övezetével.

Az EastMed gázvezeték megépítéséről szóló megegyezést 2019 márciusában írták alá a másik oldal államai (Görögország, Olaszország, Ciprus és Izrael). Ennek az lenne a lényege, hogy az izraeli-ciprusi felségvizekről származó földgázt Görögországon és Olaszországon keresztül juttatnák el Európába, összesen 1900 kilométer távolságot megtéve. A vezeték az izraeli Leviathan földgázmezőtől indulna, majd a ciprusi Aphrodité mezőt érintve jutna el Krétára, ahol egy 120MW-os kompresszort terveznek építeni. A vezeték elkészítését 2025-re tervezik, s úgy számolnak, hogy évente 10, néhány éven belül pedig évi 20 milliárd m3 földgázt tudnak majd szállítani rajta keresztül Európába. Ezen törekvést az Európai Bizottság is támogatja csakúgy, mint az Egyesült Államok. A projekt megvalósulásával Európa energiabiztonsága is növekedni tudna, hiszen az diverzifikálná a földgázimportját. Mindemellett, Ciprus vonatkozásában fontos megemlíteni, hogy a szigetország végre összeköttetésbe kerülhetne Európával, s tranzitállamként hatalmas bevételre tehetne szert. Bár elméletben és az eddig ismertetett információk alapján kivitelezhetőnek tűnhet az EastMed gázvezeték, számos problémát kell még megoldaniuk az ebben érdekelt feleknek, amire az elkészül. Ilyen gondok lehetnek például a piacok nagyságai, vagy éppen a nemzetközi viták.

Az ábrán az EastMed gázvezeték tervezett szakaszai láthatók. (Forrás: idcommunism.com)

II. Ciprus és az LNG viszonya

A második fennálló lehetőség, hogy Ciprus maga épít egy LNG-terminált. Erre viszonylag kicsi az esély, hiszen egyrészt igen költséges, másrészt jelenleg kérdéses a kitermelhető földgázkészlet nagysága is.

III. Ciprus és Egyiptom közös érdekei

A harmadik, gyakorlatban talán a legkivitelezhetőbb alternatíva kétségkívül az lenne, ha a Ciprus környékén kitermelt földgázt Kairóba szállítanák, ahol a már meglévő LNG- terminálok cseppfolyósítanák a ciprusi földgázt. Innen természetesen hajóval szállítanák át az így átalakított természetes gázt Európába. Az ötlet komolyságát jelzi, hogy a két fél erről 2018-ban aláírt egy megegyezést is. Azóta folyamatosan találkoznak, s 2020-ban már a munkálatok is javában zajlanak. A vezeték előreláthatólag 2022-ben fog elkészülni.

Mi várható a jövőben?

Láthatjuk tehát, hogy Ciprusnak napjainkban több biztonsági kérdéssel is meg kell küzdenie. Már nem a szigetország etnikai megosztottsága körül zajlanak a fő viták, s ez valószínűleg a közeljövőben is így lesz. Az is igaz és lényeges lehet megjegyezni, hogy a török-ciprusi konfliktus alapját továbbra is a sziget megosztottsága, illetőleg a török ciprióták védelmében tett török lépések fogják meghatározni. A törökök mindenáron megpróbálják majd megszerezni az általuk követelt, de jogilag Ciprushoz tartozó gázmezőket. Elsődleges céljaik között fog szerepelni, hogy a kelet-mediterráneumi együttműködésre és a ciprusi kutatásokra nyomást gyakoroljanak, továbbá megvédjék a KKTC török lakosságát, valamint késleltessék a nemzetközi cégek fúrásait. A török agresszió ellen az EU szankciókat vethet be, bár az eddigieknél súlyosabb gazdasági megszorításokra lesz szükség Törökországgal szemben a jövőben, amennyiben érdemben segíteni szeretnék Ciprus helyzetét. Ez viszont egy, az EU számára egyáltalán nem kellemes helyzetet szülhet, nevezetesen azt, hogy Ankara zöld utat nyit a több millió szíriai menekültnek Európa felé. Egy másik lehetséges megoldás az USA beavatkozása lehetne, aki maga is érdekelt a kelet-mediterráneumi térségben, és többek között Ciprus szövetségeseként jelenik meg. Az eddigi tapasztalatokból azonban kitűnik, hogy egyedül ők sem képesek maradandó megbékélést elérni. Természetesen Oroszország is egyre nagyobb érdeklődést mutat a régiót illetően, s bár a török agressziót és flottafejlesztést egyaránt elítélte, számára előnyösek lehetnek a NATO-n belüli érdekellentétek.

Érdemes lehet még megemlíteni egy olyan javaslatot is, amely talán a legjobb megoldás lenne a kialakult konfliktus mérséklésére. Eszerint, amennyiben az érdekelt felek (Görögország, Törökország és Ciprus) megtiltana mindenfajta fúrást a Hellén-árokban és úgy egyáltalán a Földközi-tenger keleti térségében, az nemcsak a kapcsolatok javulásához, de a Párizsi klímakonferencián 2015-ben az általuk is elfogadott Fenntartható Fejlődési Célok mihamarabbi megvalósulásához is vezethet. Amennyiben az eddigi, Földközi-tengert érintő mélytengeri kiaknázások tilalmáról szóló rendelkezések tapasztalatait vesszük alapul, egyáltalán nem tűnik kivitelezhetetlennek az ötlet: a Földközi-tenger nyugati és középső részén már bevezették a fúrások általános tilalmát, de Franciaország esetében ez igaz az Atlanti-óceánra is. Egyes források szerint a mélytengeri földgázkészletek gazdaságilag alapból nem kifizetődőek, arról nem is beszélve, hogy egy-egy baleset esetén a tengeri ökoszisztéma egésze kerülhet veszélybe. Mindhárom állam érdeke, és kötelessége is az éghajlatváltozás elleni küzdelem, melyhez elengedhetetlen lenne, hogy a feltárt készleteket ne aknázzák ki. Ezen elképzelés azonban – elsősorban Törökország aktuális külpolitikájának következtében – a közeljövőben bizonyára nem fog megvalósulni a gyakorlatban.

Elmondható tehát, hogy a látottak tükrében eléggé valószínűtlen, hogy az egyesítési tárgyalások sikerrel végződjenek. Minden bizonnyal maradni fog a kialakult patthelyzet, melynek eredményeként Ciprus északi gazdasági övezetében a törökök, míg délen Ciprus, illetve az általa feljogosított államok, NGO-k fognak majd tevékenykedni. A kialakult konfliktust nagymértékben enyhíthetik, vagy éppen súlyosbíthatják az elkövetkező évek mérései, különösképpen a két ország által vitatott területeket nézve.

Címlapkép: Az olasz haditengerészet ITS Durand De La Penne rombolóhajója és a TCG Goksu, valamint a TCG Fatih elnevezésű török hadihajók tengeri hadgyakorlatot tartanak a Földközi-tenger keleti részében 2020. augusztus 26-án. Ezen a napon közös hadgyakorlat kezdődött Görögország, Ciprus, Franciaország és Olaszország részvételével a Földközi-tenger keleti medencéjében. Törökország augusztus 10-én jelent meg Oruc Reis nevű kutatóhajójával és az azt kísérő hadihajókkal a térségben, amelyre válaszul Görögország, illetve szövetségesei is megerősítették katonai jelenlétüket a területen. (Forrás: MTI/AP/Török védelmi minisztérium)

Felhasznált irodalom, források:

1. Aljazeera, https://www.aljazeera.com/news/2020/9/7/turkey-begins-military-exercises-in-northern-cyprus, Letöltés dátuma: 2020. 11. 02.
2. Befagyott a történelem Európa utolsó kettéosztott fővárosában, https://www.origo.hu/tudomany/20180703-a-ciprusi-konfliktus-tobb-mint-negyszaz-eves-tortenelmi-multra-tekinthet-vissza.html, Letöltés dátuma: 2020. 10. 31.
3. com: https://www.bp.com/en/global/corporate/news-and-insights/press-releases/egypts-super-giant-zohr-gas-field-begins-production.html, Letöltés dátuma: 2020. 11. 01.
4. Center for Strategic and International Studies, https://www.csis.org/analysis/what-does-calypso-mean-cyprus-and-eastern-mediterranean-gas, Letöltés dátuma: 2020. 11. 01.
5. Conference on Cyprus, https://www.embargoed.org/wp-content/uploads/2018/02/1959_London_and_Zurich_-Agreements.pdf, Letöltés dátuma: 2020. 10. 31.
6. Construction of Turkish Navy’s TCG Anadolut o complete, https://www.maritimebusinessworld.com/construction-of-turkish-navys-tcg-anadolu-to-complete-1449h.htm, Letöltés dátuma: 2020. 11. 02.
7. Cyprusprofile, https://www.cyprusprofile.com/sectors/energy-and-environment, Letöltés dátuma: 2020. 11. 01.
8. Delek Drilling: Aphrodite Gas Field, https://www.delekdrilling.com/project/aphrodite-gas-field, Letöltés dátuma: 2020. 11. 01.
9. Delek Drilling: Tamar Gas Field, https://www.delekdrilling.com/natural-gas/gas-fields/tamar, Letöltés dátuma: 2020. 11. 01.
10. Egeresi Zoltán: Kelet-mediterráneumi gázkincs: a ciprusi válság új dimenzióban, http://real.mtak.hu/106490/1/nemzet_es_biztonsag_2019_02_5_egeresi.pdf , Nemzet és Biztonság, 2019/2. szám, 50–63.
11. Enterprise, https://enterprise.press/stories/2020/09/01/egypt-cyprus-talking-extensively-about-moving-ahead-with-gas-pipeline-21048/, Letöltés dátuma: 2020. 11. 02.
12. com, https://foreignpolicy.com/2020/09/10/turkey-greece-cyprus-no-gas-no-war-in-the-mediterranean/, Letöltés dátuma: 2020. 11. 02.
13. GreekNews, https://www.greeknewsonline.com/cyprus-the-crans-montana-deadlock-and-the-next-steps/, Letöltés dátuma: 2020. 11.01.
14. Global Energy Monitor wiki, https://www.gem.wiki/Egyptian_LNG_Terminal, Letöltés dátuma: 2020. 11. 01.
15. International Institute for Migration and Security Research, https://iimsr.eu/2020/03/31/turkeys-maritime-strategy-ambitions-the-blue-homeland-doctrine-mavi-vatan/, Letöltés dátuma: 2020. 11. 02.
16. com, https://www.janes.com/defence-news/news-detail/greek-and-turkish-warships-collide-in-the-aegean-sea, Letöltés dátuma: 2020. 11. 02.
17. Metric Conversions, https://www.metric-conversions.org/volume/cubic-feet-to-cubic-meters.htm, Letöltés dátuma: 2020. 10. 31.
18. NS Energy, https://www.nsenergybusiness.com/projects/eastern-mediterranean-pipeline-project/#, Letöltés dátuma: 2020. 11. 02.
19. NS Energy, https://www.nsenergybusiness.com/projects/leviathan-gas-field-mediterranean-sea/, Letöltés dátuma: 2020. 11. 01.
20. The 1974 Turkish invasion on Cyprus. http://acta.bibl.u-szeged.hu/30734/1/mediterran_022_055-064.pdf, Letöltés dátuma: 2020. 11. 01.
21. The arab weekly, https://thearabweekly.com/east-med-gas-forum-turns-regional-organisation-blow-turkey, Letöltés dátuma: 2020. 11. 01.
22. The Green Line that „divides” the island of Cyprus. https://www.cyprusalive.com/en/i-prasini-grammi-pou-xwrizei-to-nisi-tis-kyprou, Letöltés dátuma: 2020. 10. 31.
23. The New York Times, https://www.nytimes.com/1966/01/16/archives/johnson-in-stern-64-letter-warned-turkey-on-cyprus.html, Letöltés dátuma: 2020. 10. 31.

Képek forrásai:

1. https://www.balcanicaucaso.org/eng/Areas/Cyprus/Gas-in-Cyprus-blessing-or-curse-191948, Letöltés dátuma: 2020. 11. 02.
2. https://www.cyprusalive.com/en/i-prasini-grammi-pou-xwrizei-to-nisi-tis-kyprou, Letöltés dátuma: 2020. 11. 01.
3. https://www.ephotopix.com/political-maps/cyprus-regions-map/, Letöltés dátuma: 2020. 11. 02.
4. http://www.idcommunism.com/2020/05/eastmed-pipeline-position-of-kke.html, Letöltés dátuma: 2020. 11. 02.
5. https://www.arkansasonline.com/news/2020/sep/03/turkey-urges-us-not-to-remove-arms-embargo-on/, Letöltés dátuma: 2020. 12. 06.

A Fokozódó feszültségek a Kelet-Mediterráneumban: Ciprus geopolitikai és geostratégiai jelentőségének alakulása bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A Kongói Demokratikus Köztársaság (Kongó, KDK) Földünk egyik legszegényebb országa. Ennek részben történelmi, részben természetes geopolitikai okai vannak. Az ország földrajzára alapvetően jellemző az, hogy csak egy nagyon kis része éri el az Atlanti–óceánt (ez mintegy negyven kilométer tengerpartot jelent), illetve keleti oldalon a Tanganyika–tó határolja. Így összességében inkább belső magterületről beszélhetünk.

Kongó a Belga Királyság gyarmata volt – Kongói Szabadállam, majd Belga Kongó néven – amely időszak súlyos kizsákmányolással járt együtt az ország lakossága számára. II. Lipót (1878-1909) uralma alatt a rablógazdálkodás egyes becslések szerint az ország lakossága felének életét követelte. Ennek a maga groteszk módján jogi alapjai is voltak – az uralkodó egy küldött útján kötött tulajdonjogi szerződéseket az analfabéta törzsfőnökökkel, megszerezve így a földjük feletti uralmat. Emellett állami monopóliummá nyilvánították a legértékesebb árucikkek kereskedelmét, vagyis a kaucsuk és az elefántcsont árusítását, ebből is a kaucsukra fektettek nagyobb hangsúlyt. Utóbbi olyannyira fontossá vált II. Lipót számára, hogy külön rendfenntartó erőt létesített a gumibeszolgáltatások biztosítására, amelynek elsődleges feladata a lakosság megfélemlítése volt. Groteszk érdekesség, hogy a termelés biztosítása céljából a legelterjedtebb büntetés a kéz levágása volt, ezzel egyfajta verseny alakult ki a katonák között. Mivel a törzsek számára egyre nehezebbé vált a gumikvóta teljesítése, gyakran egymásra támadtak. A lakosságszám egyre csökkent, a túlélők élete egyre inkább nehezedett, a kötelező munkavégzés pedig megakadályozta őket saját földjeik megművelésében.

A történelem a későbbiekben sem hozott jobb sorsot az ország számára – 1960–ig gyarmati sorban volt, majd az autoriter rendszerből fakadó nehézségek, polgárháborúk és belső viszályok akadályozták a fellendülést.

Az ország lakossága közel kilencven millió fő, ezzel Közép–Afrika legnépesebb állama. Az egészségügyi infrastruktúra hiányosságai és a fertőző betegségek markáns jelenléte nagy terhet rónak az országra. Magas a HIV–fertőzöttek aránya, a maláriában és a vissza–visszatérő ebolajárványokban megbetegedők száma, valamint hiányoznak az alapvető védőoltások. A gyermekhalandóság csökkenőben van, de a csecsemők több mint 5%-a még mindig nem éri meg a felnőttkort. A termékenységi ráta 6, így a népességszám az egészségügyi nehézségek ellenére is folyamatosan emelkedik.

Napjainkban a kizsákmányolás, bár új formában, továbbra is folytatódik, ennek oka Kongó némiképpen szerencsétlen geopolitikai helyzete, amely azzal jár együtt, hogy az ország területe alatt rejtőzik a világ még elérhető kobaltmennyiségének jelentős része. Ugyanígy jelentős például a gyémánt, az arany, az ón, a cink, a mangán, a réz és a nikkel az országban. Ugyanakkor a belső problémák miatt Kongó a világ egyik legrosszabb helyzetben lévő államának tekinthető, a népesség 72%-a él a létminimum alatt, ők naponta kevesebb, mint 2 dollárból élnek. Ez többek között a külföldi tőkebefektetések alacsony hányadából adódik.

Ennek nyomán elmondható, hogy – Friedrich Ratzel és Rudolf Kjellén nyomán – Kongó számára nem feltétlenül volt gyümölcsöző a gazdasági–társadalmi fejlődését illetően az a tény, hogy a területén megtalálható nyersanyagok szempontjából a világ egyik leginkább diverzifikált országának számít. Ez a szociáldarwinista irányzat egyik alapelvének – melynek része, hogy a földrajzi fekvés hatással van az államok gazdasági-társadalmi fejlődésére-, a tökéletes negatív példája, mivel a fejlődés hiánya éppen a földrajzi fekvésből és a bőséges ásványkincsekből adódik. Részben ebből fakad, hogy Kongó nagy területi kiterjedése – 2267050 m2 területtel a világ 11. legnagyobb országa – ellenére sem tudott igazán komoly súlyt szerezni magának a világpolitikában. Ez az oka annak, hogy a klasszikus geopolitikában nem sűrűn jelenik meg Kongó, mint befolyásos nagyhatalom. Jól mutatja csekély súlyát például az egy főre eső GDP-je is – 2017–ben a világ országai között a 182. helyet sikerült megszereznie. Ezen mutató fényében, a nominális GDP–t alapul véve ez fejenként 462 dollárt jelent.

Az ország felfedezése elhelyezkedéséből fakadóan sokáig váratott magára a nehéz terepviszonyok és a sűrű esőerdők miatt. A földrajzi elhelyezkedéssel kapcsolatban nem elfelejtendő, hogy a Kongói Demokratikus Köztársaság határos Ugandával, ahol 1994 óta aktív a Lord’s Resistance Army nevű, gyerekkatonákat is alkalmazó terrorszervezet. Ez a tényező mind közvetlenül, mind közvetetten érinti Kongót, hiszen a támadások, összecsapások időnként erre a területre is átterjednek, csakúgy, mint a menekültek tömegei.

Kongó földrajzát illetően alapvető információ, hogy területének nagy részét a Kongó–medence adja, emellett a trópusi éghajlatából adódóan főként esőerdőkkel borított. Ezen kívül magaslatok, fennsíkok, dombok is jellemzőek a térségre, nehezítve így például az olyan alapvető szolgáltatások kiépítését, mint a megfelelő úthálózat vagy a telekommunikációs csatornák. Így lehetséges az, hogy összesen 4007 kilométernyi vasútvonal szeli át az országot – elsősorban teherszállítási céllal épültek ezek a vonalak – azonban a beruházások hiányából fakadóan az infrastruktúra rendkívül rossz állapotban van, sok helyen legfeljebb 35 km/h átlagsebességgel képesek haladni a szállítmányok. Ezzel hetekig is eltart, mire a nyersanyagok Angolába érnek, vagyis képesek bekapcsolódni a nemzetközi, azon belül is elsősorban a vízi úton történő kereskedelembe.

A belső konfliktusok is főleg a földrajzi jellemzőkkel állnak összefüggésben – harcok dúlnak az olyan alapvető erőforrások megszerzéséért, mint például az ivóvíz, amelyhez a lakosság mintegy fele nem tud hozzájutni a megfelelő minőségben és mennyiségben. A másik értékes dolog természetesen az ásványkincseket rejtő területek feletti uralom. Akié a föld, azé a pénz.

Különösen az ásványkincsekben gazdag területeken élő emberek vannak kitéve a támadásoknak, szexuális erőszaknak, kényszermunkának, valamint az elsődleges megélhetést jelentő termések ellopásának. Az egészségügyi ellátás romokban hever, mivel a fegyveres csoportok ezekről a területekről szerzik be a saját tagjaik számára szükséges kötszereket és gyógyszereket.

Amivel Kongó valóban geopolitikai szereplővé tud válni, az a nyersanyag, ezzel képes magának szövetségeseket szerezni. Sajnálatos módon azonban ennek a fordítottja is elmondható, a rossz életkörülmények elől külföldre menekülő embertömegek miatt ellenségeket is nagyon könnyen szerez magának az ország. Nem beszélve arról, hogy a szomszédos országok szívesen megszereznék a kongói bányák kincseit. A bányászat nem tekint vissza túlságosan hosszú múltra, inkább a világ technológiai fejlődésével (hiszen a kobalt az egyik alapvető összetevője az akkumulátoroknak) és a mezőgazdasági termelési hatékonyság csökkenésével van összhangban. Részben ez is magyarázatul szolgálhat arra, hogy miért nem sikerült még biztonságos munkakörülmények közé helyezni a kitermelést, illetve a jelenleg használt technológia miért nem képes elérni a termelési lehetőségek határát. A legtöbb esetben a bányászok – felnőttek és gyermekek egyaránt – kezdetleges eszközökkel ásnak, majd puszta kézzel hordják fel az akár tíz méter mélyen rejtező kincseket.

Talán némi fejlődést jelent az az intézkedés, amellyel Kongó – felismerve egyik legnagyobb erősségét – stratégiai eszközzé nyilvánította a kobaltot és megháromszorozta a kitermelés díját. Ennek oka, hogy az állam felismerte, mivel képes sakkban tartani az őt zsinóron rángató gazdasági nagyhatalmakat: ez pedig az az alapvető tény, hogy kobalt nélkül nagyon sürgősen kellene innovációkat kitalálni az akkumulátorok felépítéséhez. Az így szerzett többletbevételek alkalmasak lehetnek mind a technológiai fellendülés finanszírozására, mind a munkások bérének, így életszínvonalának emelésére.

Az „Afrika Első Világháborújaként” elhíresült két kongói háború körülbelül húsz fegyveres csoportot és kilenc állam geopolitikai státuszát érintette. A háborúk háttere elsősorban a hiányzó állami szuverenitásból fakadt: a kivonuló Belgium magára hagyta a fiatal országot, amely nem volt képes megbirkózni a hirtelen rá szakadt feladatok tömegével. Ezt követte a diktatórikus rendszer kiépítése, majd a kilencvenes években a ruandai népirtás elől menekülő emberek áradata, amely nagyon leterhelte a kongói állam ellátási képességeit. Ezzel együtt a ruandai hutuk megtámadták a KDK területén élő tuszi közösségeket, így a genocídium Kongó területére is átterjedt. A Kongó és Uganda között dúló háborúnak 2004–ben békeszerződéssel vetettek véget, ez azonban nem jelentett teljes csapatkivonást az ellenséges területekről.

A konfliktus 2016–ban ismét erőre kapott, ezzel összefüggésben például a válság kezdete óta az éhínségben szenvedők száma mintegy 750%-ra emelkedett. Habár Kongóban jelenleg is körülbelül tizennyolcezer ENSZ-békefenntartó van jelen, a belpolitikai konfliktusok felszámolása még várat magára. Így napjainkban sem jutott még nyugvópontra az ország – 2020 októberében Észak-Kivuban lángoltak fel ismét az ellentétek. Az Egyesített Demokratikus Erők csoportja (Allied Democratic Forces- ADF) a hónapban legalább negyvenkét halálesetért volt felelős.

Emellett a 2018–ban kitört újabb ebolajárvány is több mint kétezer áldozatot szedett, amíg 2020 júniusában véget ért. Ez már a tizedik alkalom volt, hogy ez a betegség az országot sújtotta. A járvány kezelését nagyban megnehezítette, hogy 2018 óta körülbelül 420 alkalommal érte támadás az egészségügyi intézményeket, ezek hátterében főleg kormányellenes erők állnak.

A 2019 elején kitört kanyarójárvány tovább súlyosbította az egyébként is nagy nyomás alatt álló egészségügyi ellátórendszer helyzetét – összesen mintegy 310 ezren kapták el a betegséget, az áldozatok száma már meghaladja a hatezer főt. Mindezt úgy, hogy az UNICEF és a WHO 2019–ben körülbelül 18 millió gyermekhez juttatta el a szükséges védőoltásokat.

Nem elfelejtendő a szomszédos Uganda területén működő Lord’s Resistance Army tevékenysége sem – a földrajzi közelségből fakadóan előfordul, hogy az LRA közvetlenül vagy közvetve érinti Kongót, úgymint gyerekkatonák toborzásával, vagy támadásokkal.

A nemzetközi közösség számára figyelmeztető jel lehet, hogy a konfliktus további eszkalálódása esetén könnyedén előfordulhat, hogy az továbbterjed Burundi, Ruanda és Uganda területére, a közvetlen hatások mellett például menekültek áradatával terhelve a szomszédos, egyébként sem kifejezetten stabil és erős államokat. Ezen felül Kínának lenne különösen nagy érdekeltsége abban, hogy Kongó egy valóban stabil kereskedelmi partner lehessen, hiszen a tizennégy legnagyobb kongói kobaltbánya közül nyolc kínai cégek tulajdonában van.

Kongó bátran nevezhető az ellentmondások földjének: egy olyan országnak, amely számára a fent leírt minőségben és mennyiségben áll rendelkezésre a nyersanyagok széles tárháza, miközben az állami szféra kudarca és a belső konfliktusok okozta általános kiszolgáltatottság és alacsony életszínvonal miatt a bányászatból fakadó előnyeit nem tudja megfelelően kihasználni. A 80 milliós lakosság mintegy hetedének – ennek mintegy fele gyermek – szüksége lenne valamiféle humanitárius támogatásra.

Címlapkép: A Kongói Demokratikus Köztársaságban tartott elnökválasztás ellenzéki győztese, Felix Tshisekedi támogatói ünnepelnek a fővárosban, Kinshasában 2019. január 20-án, miután az alkotmánybíróság reggelre virradóra megerősítette Tshisekedinek a december 30-i választáson aratott győzelmét. (Forrás: MTI/EPA/Hugh Kinsella Cunningham)

 

[1] Besenyő János: Országismertető – Kongói Demokratikus Köztársaság, 2010, 119-122. oldal

[2] Bozzay Zoltán: Népirtások a XX. században, Scolar Kiadó, 2019, 19-31. oldal

[3] Besenyő: Országismertető

 

További felhasznált források:

Besenyő János: Országismertető – Kongói Demokratikus Köztársaság, 2010. 119-122. o.

Bozzay Zoltán: Népirtások a XX. században, Scolar Kiadó, 2019. 19-31. o.

 

 

 

 

 

 

 

A Kongó, az ellentmondások földje bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A szélesebb közvélemény részéről is közkedvelt gondolat egy, az Amerikai Egyesült Államokkal szemben szerveződő orosz-kínai katonai szövetség a XXI. században. Noha a két hatalom közötti együttműködésnek valóban vannak nagyon jelentős védelempolitikai elemei, és a nemzetközi biztonsági környezet aktuális dinamikái a kooperáció erősítését indikálhatják, az orosz-kínai viszonyrendszerben számos olyan negatív metszéspont van, amelyek kétségessé teszik formális tekintetben egy robosztus eurázsiai katonai tömb létrejöttét. Az alábbi elemzésben röviden áttekintem az együttműködés védelempolitikai dimenziójának a fejlődését, valamint bemutatom azokat a tényezőket, amelyek gátolhatják egy formalizált katonai szövetség létrejöttét.

Az általános közvélekedéssel szemben az orosz-kínai viszonyrendszer fejlődése közel sem tekinthető egy kiegyensúlyozott folyamatnak. Az imperializmus korában egymás természetes ellenfelei voltak, a társadalmi szempontból meghatározó kínai történeti tudatban Külső-Mandzsúria a mai napig idegen (orosz) megszállás alatt áll. Noha a Kínai Népköztársaság létrejöttét követően a közös kommunista ideológia alkalmas volt arra, hogy közös platformra kerüljön a Szovjetunióval, a hagyományos geopolitikai és reálpolitikai tényezők azonban a hatvanas évekre már felülírták a mesterséges politikai kohéziót – a két atomhatalom közötti feszültségek egy rövid lefolyású, határmenti fegyveres konfliktushoz vezetett 1969-ben, az enyhülés pedig csupán a nyolcvanas években kezdődött meg.[1] A hidegháborút követően az Oroszországi Föderáció több lépésben (1991; 1995; 2003; 2008) rendezte a fennálló határvitáit a Kínai Népköztársasággal, valamint 2001-ben megkötötték a barátsági szerződést.[2]

A kapcsolatok rendezésével párhuzamosan fejlődött a két állam közötti együttműködés a biztonság különböző dimenziójában. A védelempolitikai vonatkozású együttműködést a kilencvenes és kétezres években a fegyverrendszerek kereskedelme határozta meg: a kétezres évek eleji csúcsán az orosz fegyverrendszerek exportja a két ország közötti teljes kereskedelem negyedét tette ki.[3] Ezzel szemben az országok fegyveres erőinek együttműködése elhanyagolható volt[4], az első jelentősebb közös hadgyakorlat a Shanghai Együttműködés Szervezet által szervezett 2005-ös „Béke Művelet”-nek (Peace Mission) elnevezett közép-ázsiai terrorizmus elleni gyakorlat volt.[5] Ráadásul a kétezres évek végén a fegyverrendszerek exportjában is negatív változás következett be, miután a hadiipari komplexumok és más kiemelt gazdasági szereplők hatására Vlagyimir Putyin orosz elnök informálisan megtiltotta a fejlett orosz technológiák exportját Kínába, tekintettel a Kínai Népköztársaság hírhedt, „visszafejtő fejlesztés” gyakorlatára, azaz a megvásárolt termékek és technológiák lemásolására.[6]

A napjaink szorosabb orosz-kínai viszonyrendszerét meghatározó dinamika a 2014-es ukrajnai konfliktus és az abba való aktív orosz beavatkozás volt. A lépés az elérhető nyílt források szerint a Kínai Népköztársaság vezetése számára is meglepő volt, azt egyaránt kihívásnak és lehetőségnek tekintették.[7] Ezen lépésével Oroszország nyíltan megkérdőjelezte a posztbipoláris nemzetközi rendet, ezzel megszakítva a stratégiai szintű együttműködését a transzatlanti közösséggel. A transzatlanti-orosz kapcsolatok mélypontra zuhanásával Moszkvának új stratégiai partnerre volt szüksége, így került még hangsúlyosabban az eurázsiai gondolat, azaz a Kínai Népköztársasággal való stratégiai együttműködés.[8]

A partnerség erősítésének céljából Moszkva felülvizsgálta az álláspontját a fejlett technológiát képviselő fegyverrendszerek exportját illetően és az orosz védelmi ipar csúcsát jelentő eszközöket, az S-400-as légvédelmi komplexumot és az Su-35 típusú nehéz vadászbombázókat adtak el a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg számára.[9] A megnevezett haditechnikai eszközök jelentősen hozzájárulnak a Kínai Népköztársaság légifölényének biztosításához a tajvani-szoros tekintetében, amely komoly kihívást jelent a Kínai Köztársaság, valamint az Egyesült Államok számára a műveleti szabadságot illetően.[10] Az elemzők azonban úgy tartják, hogy az orosz exporttevékenység helyett a jövőben a közös fejlesztések dominálhatják a védelmi ipari együttműködést, az orosz kutatási-fejlesztési, valamint műveleti tapasztalatokra és a kínai gazdasági erőforrásokra együttesen építve.[11]

A védelempolitikai együttműködés egyik legfontosabb eleme a közös hadgyakorlatoknak a végrehajtása. 2016-tól kezdődően intenzív fejlődésnek indult ezen kooperáció mind a szárazföldi, mind pedig a haditengerészeti műveletek tekintetében. Az orosz és kínai haditengerészet a két ország geopolitikai törekvéseit támogatandó együtt gyakorlatozott a Balti-tengeren (2017), valamint a Dél-kínai-tengeren (2019), aggodalmat keltve ezzel az Egyesült Államokban és szövetségeseiben.[12] A kínaiak, ha csupán egy alacsonyabb létszámú kontingenssel (ellenben páncélos és forgószárnyas eszközökkel felszerelve), de rendszeresen részt vesz az Oroszországi Föderáció éves ázsiai hadszintéri hadgyakorlatain (Vosztok és Centr).

Ezzel lehetőségük nyílik tanulniuk az ukrajnai és szíriai művetekben éles harci tapasztalatot szerzett parancsnokoktól és alakulatoktól, amely kiemelt jelentőséggel bír a Kínai Népköztársaság számára, lévén a hidegháborúban vett részt utoljára ténylegesen, az alacsony intenzitású konfliktusokat meghaladó fegyveres összetűzésben.[13] Fontos szempont azonban, hogy a hadgyakorlatok során nem kerül sor közös vezetési-irányítási struktúra kialakítására.[14]

Az együttműködés 2017-ben fejlődött tovább, amikor a Trump-adminisztráció ellenséges magatartásának következtében Peking számára is felértékelődött az orosz partnerség.[15] Ekkor került aláírásra a két ország közötti katonai együttműködésről szóló 3 éves (2017 – 2020) útiterv, amely egy fontos lépés volt a formalizált katonai együttműködés irányába.[16] A kölcsönös biztonságpolitikai bizalom és függőség erősödésének, valamint az orosz-kínai együttműködés fokának meghatározó tényezője, hogy a 2019-es Valdaj Klub-on elhangzott Vlagyimir Putyin részéről, hogy támogatni fogja Kína ballisztikus rakétavédelmi előrejelző rendszerének kifejlesztését. Ez magában foglalja olyan súlyosan érzékeny technológiai információk átadását, amely a kooperáció és bizalom rendkívül magas szintjét feltételezi – noha pontos részleteket nem közöltek az együttműködésről.[17] Ez az együttműködés lehetővé teszi a rakétavédelmi előrejelző rendszerek integrálását, azaz Oroszország lefedné Kína számára az északról, Kína pedig Oroszország számára a déli irányból érkező esetleges fenyegetéseket, ez a szintű együttműködés pedig már megegyezne azzal, amely az Egyesült Államok és legszorosabb szövetségesei között áll fent.[18]

Mindezektől függetlenül nem beszélhetünk tényleges, formális katonai szövetségről. Az orosz-kínai viszonyrendszerre a kínai fél az „átfogó partnerség”, Oroszország pedig a „stratégiai partnerségen keresztül megvalósuló szövetség” kifejezésekkel hivatkoznak.[19] Noha a formális szövetségre Moszkva részéről lenne hajlandóság, Peking ettől elzárkózik. 2019-ben, egy Dél-Korea közelében lévő vitatott területek felett végrehajtott közös berepülést követően a kínai védelmi minisztérium nyilvánosságra hozott egy dokumentumot, amely leszögezte, hogy Kína továbbra sem kíván egyetlen katonai szövetség részévé válni – ugyanakkor kiemelte az Oroszországgal fennálló stratégiai partnerség fontosságát.[20]

A katonai szövetség létrejötte az eddigiekben kifejtett együttműködés intenzitása és mélysége ellenére is alacsonynak tekinthető. Ennek oka, hogy az országok stratégiai érdekei a felszín alatt erősen különbözőek, az együttműködésüket nem a közös célok, sokkalta inkább a közös félelmek határozzák meg[21], mégpedig az USA és szövetségeseinek jelenléte a két ország perifériáján.[22]

A nagyhatalmak alapvetően eltérő geostratégiai törekvésekkel rendelkeznek: amíg Kelet-Ázsiában Kína revizionista hatalomként, addig Oroszország a status quo támogatójaként van jelen, Európában pedig fordítva.[23] Oroszország destruktív magatartása a nemzetközi intézmények tekintetében szintén ellentétesek Kína érdekeivel, hiszen Peking a jelenlegi nemzetközi intézményrendszerben való befolyásszerzésen keresztül próbálja erősíteni globális hatalmi szerepét.[24] A geostratégiai törekvéseiknek is megvannak azok a földrajzi (Közép-Ázsia és az Északi-sarkkör) és politikai (Oroszország és India kapcsolata) metszéspontjaik, amelyek meghatározó konfliktusforrásokká válhatnak a jövőben.[25] A két ázsiai hatalom eltérő elképzelésekkel rendelkezik az átfogó eurázsiai együttműködésekről is: gazdasági szempontból Moszkva az Eurázsiai Gazdasági Unió, Peking pedig az Egy Övezet, Egy Út projekten keresztül kívánja integrálni az ázsiai országok gazdaságát. A Shanghai Együttműködési Szervezetet – amelyet sokan prognosztizáltak egy lehetséges ázsiai katonai tömbnek – illetően is különböző a két ország álláspontja, Oroszország elsősorban védelempolitikai együttműködésként, míg Kína átfogó integrációs szervezetként tekint rá.[26]

A formális szövetségi szerződés hiánya ellenére az orosz-kínai együttműködés kiemelt kihívást jelent az Egyesült Államok számára. Önmagában, anélkül hogy bármilyen katonai műveletet végrehajtanának, a közös fejlesztések és az innovációs szinergiák kihasználása könnyedén egy fegyverkezési versenybe hajszolhatja az Egyesült Államokat. Ugyan a nagyhatalmak közötti képességbeli paritás rövidtávon még elképzelhetetlen, de Washingtonnak jelentős pénzügyi forrásokat kellene fordítani a védelmi költségvetésének tekintetében, hogy ne szűküljön be túlságosan az olló a felek között.[27] A legnagyobb kihívást természetesen az jelenti, hogy a két nagyhatalom koordinációja ne tudja úgy megosztani az Egyesült Államok erőforrásait, hogy valamelyik színtéren (Kelet-Ázsia, Európa) alulmaradjon a kihívó nagyhatalmakkal szemben.

Ahogyan az elemzők is felhívják rá a figyelmet, a jelenlegi tendenciákat alapul véve, az Egyesült Államoknak gyökeres változtatást kell eszközölnie a XXI. századi hatalmi vetélkedést illető stratégiájában, hiszen, ha mindkét hatalommal ellenséges kapcsolatban áll, úgy az természetszerűleg közelebb hozza egymáshoz az ellenfeleit.[28] Ehhez azonban egy sokkalta kifinomultabb diplomáciára van szükség és bizonyos fokú politikai deeszkalációra Washington részéről, hogy kiaknázhassa az Oroszország és Kína között meglévő geopolitikai ellentéteket és megakadályozza egy eurázsiai katonai tömb kialakulását.

Címlapkép: Az orosz elnöki sajtószolgálat által közreadott képen a háromnapos hivatalos látogatáson Oroszországban tartózkodó Hszi Csin-ping kínai államfő (balra) és Vlagyimir Putyin orosz elnök két kínai óriáspanda átadásán a moszkvai állatkertben 2019. június 5-én. Kína a két óriáspandát 15 évre adja kölcsönbe az állatkertnek. (Forrás: MTI/EPA/Szputnyik/Alekszandr Vilf)

Felhasznált források:

Aliyev, Nurlan: Military Cooperation Between Russia and China: The Military Alliance Without an Agreement? RKK ICDS, 2020. 07. 01. Elérhetőség: https://icds.ee/en/military-cooperation-between-russia-and-china-the-military-alliance-without-an-agreement/ (Letöltés dátuma: 2020. 12. 11.)

China and Russia Sign Military Cooperation Roadmap. The Diplomat, 2017. 06. 30. Elérhetőség: https://thediplomat.com/2017/06/china-and-russia-sign-military-cooperation-roadmap/ (Letöltés dátuma: 2020. 12. 11.)

Gabuev, Alexander: Friends With Benefits? Russian-Chinese Relations After the Ukraine Crisis. Carnegie Moscow Center, 2016. 06. 29. Elérhetőség: https://carnegie.ru/2016/06/29/friends-with-benefits-russian-chinese-relations-after-ukraine-crisis-pub-63953 (Letöltés dátuma: 2020. 12. 11.)

Gorenburg, Dmitry: An Emerging Strategic Partnership: Trends in Russia-China Military Cooperation. Marshall Center for Security Studies, 2020. 04. Elérhetőség: https://www.marshallcenter.org/en/publications/security-insights/emerging-strategic-partnership-trends-russia-china-military-cooperation-0 (Letöltés dátuma: 2020. 12. 11.)

Isachenkov, Vladimir: Putin: Russia-China military alliance can’t be ruled out. APNews, 2020. 10. 22. Elérhetőség: https://apnews.com/article/beijing-moscow-foreign-policy-russia-vladimir-putin-1d4b112d2fe8cb66192c5225f4d614c4 (Letöltés dátuma: 2020. 12. 11.)

Kainikara, Sanu: Russia’s Return To The World Stage: The Primakov Doctrine – Analysis. Eurasiareview, 2019. 11. 05. Elérhetőség: https://www.eurasiareview.com/05112019-russias-return-to-the-world-stage-the-primakov-doctrine-analysis/ (Letöltés dátuma: 2020. 12. 11.)

Kashin, Vasily: Russia and China Take Military Partnership to New Level. The Moscow Times, 2019. 10. 23. Elérhetőség: https://www.themoscowtimes.com/2019/10/23/russia-and-china-take-military-partnership-to-new-level-a67852 (Letöltés dátuma: 2020. 12. 11.)

Kendall-Taylor, Andrea – Shullman, David – Mccormick, Dan: Navigating Sino-Russian Defence Cooperation. War on the Rocks, 2020. 08. 05. Elérhetőség: https://warontherocks.com/2020/08/navigating-sino-russian-defense-cooperation/ (Letöltés dátuma: 2020. 12. 11.)

Kofman, Michael: The Emperors League: Understanding Sino-Russian Defence Cooperation. War On the Rocks, 2020. 08. 06. Elérhetőség: https://warontherocks.com/2020/08/the-emperors-league-understanding-sino-russian-defense-cooperation/ (Letöltés dátuma: 2020. 11. 11.)

Kuczyński, Grzegorz: Russia-China: a limited liability military alliance. Warsaw Institute, 2020. 05. 18. Elérhetőség: https://warsawinstitute.review/issue-2020/russia-china-a-limited-liability-military-alliance/ (Letöltés dátuma: 2020. 12. 11.)

[1] Személyes megjegyzés: a kárpátaljai születésű édesapám a nyolcvanas években Vlagyivosztokban töltötte a sorkatonai szolgálatát tüzérként, az enyhülés ellenére az elmondása szerint a szovjet alakulatok mindvégig magas készültségben álltak, a gyakorlatok pedig nyíltan egy kínai konfrontációra készítették fel őket. Elmondása szerint szórványosan kínai területre is végrehajtottak tűzcsapásokat, de ezt nem tudom megerősíteni.  

A Az orosz-kínai védelmi együttműködés bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Mostar egy kis lélekszámú város Bosznia-Hercegovinába déli részén, a Hercegovina-Neretva kantonban, mely egyben az ország egyik fő turisztikai célpontja is. Becsült népessége nagyjából 105 ezer fő, a legfőbb problémát azonban a délszláv háború óta kialakult etnikai és vallási ellentét okozza: egy 2013-as cenzus szerint akkor az össznépesség 49,1%-át horvátok, 44,8%-át bosnyákok, és 4,2%-át szerbek tették ki. A várost a Neretva-folyó vágja ketté, mely egyben természetes határvonalként is szolgál: a muszlim bosnyákok a keleti, a katolikus horvátok a nyugati oldalon élnek, azonban nem csupán területi szegregációról van szó. Mindkét félnek külön tűzoltósága, hulladékkezelője, kórháza, postaszolgálata, focicsapata, autóbusz-állomása, társasági élete van. Az iskolákban az oktatás is etnikailag elkülönítve történik, csak úgy, mint az ország nagy részében.

A délszláv háborútól napjainkig

Az 1992 előtti város akár a különböző népek békés együttélésének mintapéldája is lehetett volna, amikor a horvátokon és bosnyákokon kívül nagyobb létszámban szerbek, jugoszlávok és más népek is gyarapították a lakosság létszámát. Az éves házasságkötések közel egyharmada eltérő etnikumok között történt. Miután Szlovénia és Horvátország után Bosznia és Hercegovina is bejelentette függetlenségét Jugoszláviától, a boszniai szerbek a Jugoszláv Néphadsereggel támogatva támadást intéztek ellenük. A délszláv háború boszniai szakaszának kezdetén a horvát és bosnyák csapatok még vált-vállvetve harcoltak a Boszniai Szerb Köztársaság ellen, és együtt verték vissza az ostromlókat Mostar térségéből, 1992 végére azonban az előbbiek nagy-horvát nemzeti törekvései a Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság létrehozásával megpecsételték a szövetség sorsát.

Az új állam fővárosának Mostar-t jelölték ki, melyet 1993. május 9-én körülzártak és megtámadtak a horvát csapatok, a nyugati oldal elfoglalása után pedig tovább lőtték a bosnyák pozíciókat a folyó túloldalán, miközben a térségben etnikai tisztogatást hajtottak végre. A több mint 400 éves Stari Most („öreg híd”) is a harcok áldozata lett, miután november 9-én, feltehetőleg Slobodan Praljak boszniai horvát tábornok parancsára lerombolták. Praljak 2017-ben tett szert nemzetközi hírnévre, amikor a hágai Nemzetközi Törvényszék ülésén a délszláv háború alatt elkövetett emberiség ellen elkövetett bűntettei következményeként hozott ítélettel szemben, tiltakozásképp megitta a becsempészett méregpoharat. A washingtoni tűzszüneti egyezmény után az EU adminisztráció alatt 1996-ban ideiglenes statútum született a város önkormányzati működéséről, mely etnikai alapon hat (3 horvát – 3 bosnyák) adminisztratív kerületre osztotta fel azt, melyek határai a háborús helyzet alatt kialakult frontvonalat tükrözték.

Slobodan Praljak jelenete a hágai bíróságon. (Forrás: YouTube/RNZ)

A város fejlődéséért felelős ENSZ-főképviselő belátta, hogy minden jószándék ellenére az évek során csupán elmélyíteni sikerült az etnikai megosztottságot, emellett a hatalmasra duzzasztott bürokrácia magával hozta a rendszerszintű korrupciót és a hatalommal való visszaélést, így a statútum 2004-es módosításával próbált reformokat bevezetni, többek közt a város önkormányzásának egységesítésével.

A daytoni békeszerződés után több mint 25 évvel a népcsoportok polarizációját továbbra sem sikerült feloldani. A két legnépszerűbb, etnikai alapon szerveződött jobboldali párt, a horvát HDZ BiH (Bosznia-Hercegovinai Horvát Demokratikus Közösség) és a bosnyák SDA (Demokratikus Akciópárt) dominálják a városi döntéshozást, és a délszláv háború óta fenntartják az identitáspolitikát vívó két szekértábor állandó küzdelmét.

Tizenkét évnyi patthelyzet

Mostarban 2008 óta nem tartottak helyhatósági választásokat, mivel egy 2010-es alkotmánybírósági határozat megsemmisítette a 2004-es statútumban foglalt választási törvény egyes rendelkezéseit, amiért a kijelölt választókerületek nem biztosítottak népességarányosan elég helyet a képviselő-testületben. A városvezetésnek mandátuma hátralévő részében ki kellett volna egyeznie a választási törvény helyrehozásáról közösen az országgyűléssel, azonban a két vezető párt, a horvát HDZ BiH, és a bosnyák SDA nem tudott kompromisszumra jutni.

Mivel nem sikerült idejében megteremteni a szükséges jogi alapokat, a 2012-es és 2016-os választásokat egyszerűen nem tartották meg. Az utolsó megválasztott polgármester, Ljubo Bešlić ideiglenesen pozícióban maradt az állami parlament rendkívüli meghatalmazása által, a képviselő-testület mandátuma lejártával azonban feloszlott, ezzel a település egyfajta politikai szellemvárossá változott. A polgárok nem tudtak érdemben beleszólni a közügyek eldöntésébe, ezzel csorbult a képviselethez való joguk. Bešlić és Izet Sahovic, a pénzügyi osztály vezetője és az SDA tagja gyakorlatilag teljhatalommal rendelkeztek a városi költségvetés felett, mivel nem tudta senki elszámoltatni őket annak felhasználásáról, a korrupciós ügybe keveredett pénzek aránya éves szinten nagyjából 30 millió euróra rúgott. A lakók életét közvetlenül befolyásolta, hogy az önkormányzat egyáltalán nem, vagy csak igen hiányosan tudta ellátni feladatait, így a közművek működését sem tudta felügyelni. Az egyik legsúlyosabb problémát a hulladékkezelés jelentette: a városban öt hulladékkezelő cég működött, melyek nem mindig tudtak megállapodni az általuk kezelt terület határairól, ezért a vitatott részeket egyszerűen elhanyagolták. A túlcsordult szemetesek nyomában elszaporodtak a patkányok, melyeknek kiirtását sem sikerült koordinálni, ezzel városszerte közegészségügyi problémát okozva.

Egy nő csatája a demokráciáért

Irma Baralija filózófiatanár és a balközép Mi Pártunk (Naša stranka) alelnöke az Emberi Jogok Európai Bírósága elé vitte az ügyet, azzal az indoklással, hogy a fennálló jogi hiányosságok miatt sérült a választáshoz és a közvetlen képviselethez való joga. A Bíróság 2019 októberében megállapította Baralija jogsérelmét, és hat hónapos határidőt szabott ki a választások lebonyolítására. A HDZ BiH és az SDA pártok vezetőinek az Egyesült Királyság és az Európai Unió nagyköveteinek közvetítésével sikerült kiegyezniük az új törvény rendelkezéseit illetően, a következő választás időpontját pedig 2020. november 15-re jelölték ki az országos helyhatósági választásokkal egyidőben, azonban a lebonyolításához szükséges források hiánya miatt elhalasztották december 20-ra.

Baralija nagy sikerként élte meg a döntést: „Évtizedekig abban a hitben tartottak minket, hogy az egyén tehetetlen. Csak akkor változtathatsz a dolgokon, ha egy etnikai csoport, vagy egy párt tagja vagy. A strasbourgi testület ítélete bizonyítja, hogy nem így van. Bárki képes lehet változást elérni egyedül is” – mondta. Baralija maga is indulni készült kerületi képviselőként a Mi Pártunk színeiben, célja a háború előtti, szegregációtól mentes Mostar visszaállítása volt. Valóban, a voksolás nagy kérdése az volt, hogy vajon az új politikai tömörülések képesek lehetnek-e számottevő eredményt elérni a két legerősebb párttal szemben.

A választás eredményei

A választási rendszer alapján a voksolók 6 választókerületi listán és egy központi, városi listán szavazhattak az induló képviselőjelöltekre. A kerületi listákról összesen 22, a központi listáról 13 képviselői mandátum volt megszerezhető. A polgármester személyét a képviselő-testület választja először kétharmados többséggel, együtt nem értés esetén a harmadik fordulóban a jelenlévők egyszerű többségével. A 100 864 választóból 56 072 adott le szavazatot, vagyis valamivel több, mint a jogosultak 55%-a ment el voksolni.  A választáson 38 politikai párt és 9 független jelölt képviseltette magát. Az induló pártok nagy száma kétségeket vetett fel a választás tisztaságával kapcsolatban, egyes elméletek szerint valamennyi induló mögött a domináns pártok álltak, ezzel nagyobb irányítást szerezve a választási bizottságokban, mindenesetre a független megfigyelők nem rögzítettek komolyabb problémákat a választás napján. A két legtöbb szavazatot kapott párt, a horvát HDZ BiH összesen 13 (a kerületi listáról 8, a központi listáról 5) képviselői helyet szerzett, az SDA koalíció összesen 11 (a kerületi listáról 7, központi listáról 4) helyet kapott a képviselő-testületben a megszerezhető 35-ből. A Mi Pártunk és a szociáldemokraták koalíciója 6 mandátumhoz jutott. A polgármesteri széket a HDZ BiH jelöltje, Mario Kordic foglalhatta el. Irma Baralija a 2. választókerületben sikeresen mandátumot szerzett Sanel Zuljevic mellett a Mi Pártunkkal.

Nem mertek nagyot álmodni

Az eredmények megmutatják, hogy Mostarban a háború óta továbbra is a két nagy, etnikai alapon szerveződő párt a legnépszerűbb a lakosság körében, ezzel nem sok remény maradt a megosztottság megszüntetésére. Valamennyien rezignáltan vették tudomásul a választás eredményét: „Azt hittem, hogy adunk majd egy esélyt a fiatalabb, tanultabb jelölteknek. Úgy látszik, itt tényleg semmin sem lehet változtatni.” – mondta sajnálkozva egy 40 éves szavazó a Balkán Nyomozásjelentési Hálózatnak (BIRN). „Nagy változások előtt áll az ország. Tudom, hogy ezzel nincs vége a nacionalizmusnak vagy a nacionalistáknak, de meggyőződésem, hogy ez már a vég kezdete.” – nyilatkozta optimizmussal a Mi Pártunk elnöke, Pedja Kojovic.

Ettől függetlenül a legfontosabb eredmény azonban, hogy tizenkét év után sikerült helyreállítani azokat a törvényi alapokat, melyek lehetővé teszik ezután is a rendszeres választások megrendezését, illetve sikerült újraindítani a mostari önkormányzat intézményét, így idővel talán sikerül teljesen felszámolni az ebből fakadó problémákat városszerte. Az Európai Bizottság is üdvözölte az eseményeket, mely szerint ez egy fontos lépés volt az európai uniós csatlakozás felé vezető úton Bosznia-Hercegovina számára. Az ország 2003 óta egy potenciális tagjelöltnek számít, mely csatlakozási kérelmét 2016-ban nyújtotta be hivatalosan.

A cikk a Balkán Műhely cikksorozata keretei közt valósult meg.

Címlapkép: Magyar katona a mostari Öreg hídnál 2013. szeptember 12-én. A mostari városháza mellett egy emlékkő áll azoknak a magyar katonáknak a tiszteletére, akik 1997 és 1999 között részt vettek a híd újjáépítésében, amelyet egy horvát harckocsi lőtt szét 1993 novemberében. (Forrás: MTI Fotó/Koszticsák Szilárd)

A Mostar, ahol 12 évig lehetetlen volt választásokat tartani bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Rekordmagas Japán védelmi költésvetése 2021-ben

A japán kormány rekordmagas, 5,34 billió jenes (51,7 milliárd amerikai dolláros) védelmi költségvetést hagyott jóvá az áprilisban kezdődő 2021-es pénzügyi évre. Az előző évhez képest ez egy 1,1%-os növekedést jelent, így már kilenc éve folyamatosan emelkednek Japán védelmi kiadásai. A kormánypárt által dominált törvényhozás várhatóan az év elején megszavazza a tervezetet. A cél nem más, mint hogy az ország megfelelő képességekkel rendelkezzen Kína és Észak-Korea potenciális fenyegetéseinek elhárítására.

Egy új, saját lopakodó vadászgéptípus, az F-X létrehozására 706 millió dollárt szánnak, amely az F-2-es gépeket cserélné. A projekt teljes költségét 40 milliárd dollárra becsülik, és a 2030-as évekre várják az elkészültét. A főkivitelező a Mitsubishi Heavy Industries lesz, az amerikai Lockheed Martin cég segítségével. Ezen felül 630 millió dollárból további két F-35B és négy F-35A vadászbombázó repülőgép kerülhet beszerzésre Japán által.

323 millió dollárt költenének egy új, nagyhatótávolságú rakéta kifejlesztésére, amelynek Okinava prefektúra védelmében lehet kiemelkedő szerepe. Az elképzelések szerint a fegyver képes lenne az ellenséges hajókat azok fegyverzetének hatótávolságán kívülről megsemmisíteni. Az Aegis program keretein belül 16 millió dollár juthat két új hadihajó építésének megkezdésére, melyeknek működtetése a tervek szerint kisebb legénységet igényel majd, mint az eddigi rombolóké.

A világűrbe telepítendő képességekre 1,15 milliárd dollárt különítenének el. A tervek között szerepel, egy optikai teleszkóp, amely ismeretlen objektumok megfigyelését végezné, valamint egy műholdrendszer, amely hiperszonikus fegyvereket lenne képes észlelni, mint amilyeneket Kína és Oroszország jelenleg is fejleszt. A kibertérre 291 millió dollár juthat, melyből a védelmi erők egy új, körülbelül 540 fős kibervédelmi egységét állítanák fel. További 27 millió dollárt pedig egy nagyteljesítményű lézer kifejlesztésére fordíthatnak, amelyet többek közt drónelhárításra lenne alkalmazható.

Írta: Varga Domonkos Bálint

 

Japán a jövő légiharcaira készül

A japán védelmi minisztérium tervei szerint az ország F-X néven új, 6. generációs pilóta nélküli vadászrepülőgép fejlesztésébe kezd. Elsősorban a 2035-től fokozatosan kivonásra kerülő F-16C típuson alapuló Mitsubishi F-2 vadászgépeket kívánják az új típussal leváltani. A fejlesztések során arra törekednek, hogy közeljövőben minőségben tudják ellensúlyozni a Kínai Népköztársaság fegyveres erői által jelentett mennyiségi erőfölényt. Kína jelenleg több mint 1000 db bevethető 4. generációs harci géppel rendelkezik, amely mintegy háromszorosa a Japán Légi- és Tengerészeti Véderő rendelkezésére álló eszközök számának. Ezen felül Kína folyamatos erőfeszítéseket tesz a hazai gyártású 4+ illetve 5. generációs típusok hadrendbe állítása terén.

A felvázolt követelményeknek megfelelően az új vadászgépet már alacsony észlelhetőségűnek tervezik. A pilóta nélküli eszközök nélkülözni fogják a pilótafülkét, amely révén jelentős súlyt takaríthatnak meg, valamint kisebbre építhetik őket. Az emberi tényező hiánya lehetővé teszi, hogy olyan helyzetekben és olyan módon vessék be őket, ahol azt a pilóta által vezetett eszközöket egyébként nem lehetne.

A jövő vadászrepülőgépének megtervezése 2010-ben kezdődött, amikor felvázolásra került egy magas szinten digitalizált, intelligens és azonnali válaszadásra képes, un. „i3 FIGHTER” koncepciója. Ezt követően épült meg 2016-ban a Mitsubishi X-2 tesztrepülőgép, amelyet számos új technológia kipróbálására használtak. A Védelmi Minisztérium tervei szerint 2024-ben kerülhet sor az első tesztrepülésekre, majd 2025-ben választanák ki a sikeres prototípust, amit végül 2035-ös határidővel állítanának hadrendbe. Egyes becslések szerint teljes program több ezer milliár yenre rúghat.

Japán három lépcsőben tervezi a pilóta nélküli eszközök bevezetését: 1) egyéni távvezérléssel, 2) egy ember vezette repülőgép irányítása alatt álló drónrajok (teaming), valamint 3) teljesen önállóan működő négygépes drónrajok formájában. Az autonóm fegyverek biztonságos alkalmazásához nélkülözhetetlen a fejlett mesterséges intelligencia (MI) megalkotása. A japán fejlesztések első körben a „teaming” technológiára fognak koncentrálni 2035-ös határidővel.

A pilóta nélküli repülőgép tervezését és gyártását elsősorban a hazai erőforrásokra támaszkodva tervezik megvalósítani, de nem tartják kizártnak a külföldi (elsősorban amerikai és angol) vállalatokkal történő együttműködést sem. Hazai oldalon elsősorban repülőgépek tervezésben már jártas Mitsubishi Heavy Industries, a Mitsubishi Electric, valamint a Subaru fog részt venni a programban. A lehetséges külföldi vállalatok között az amerikai Lockheed-Martin, a Boeing, valamint az angol BAE Systems lett megnevezve. Ezek közül a Lockheed-Martin már komoly tapasztalatokkal rendelkezik 5. generációs repülőgépek fejlesztésével kapcsolatban. Erről várhatóan 2021 nyaráig születik majd döntés.

Írta: Szomolányi Szabolcs

 

India oltása

Zajlanak a COVID-19 járvány elleni tömeges oltások megkezdésének főpróbái. A dél-ázsiai országban január 2-án 4 államban tesztelték a tömeges oltások megkezdéséhez szükséges képességek tesztelését. Ezen alkalomból kinevezett oltók és oltandók bevonásával követték végig, hogy az oltóanyag megfelelő feltételek teljesülésével kerül kiszállításra, a célhelyen tárolásra, majd beadásra. Az oltóanyag állandó és megfelelő hőmérsékleten való tartásán túl komoly hangsúlyt kap egy ilyen eljárásban az oltásra jogosultak igazolása, az oltás beadása, a használt oltótűk és további elhasználódó orvosi eszközök megfelelő kezelése, illetve az egész folyamat hátterében álló logisztika megszervezése. Az első alkalom tanulságai közé tartozik, a távoli helyszínek megfelelő lefedésének biztosításának fontossága, az események gyors és széleskörű jelentésének fokozása és a személyzeti képzések gyorsításának szükségessége. Hasonló teszt vette kezdetét január 8-án is.

Indiában kettő oltóanyagot fognak használni. Az első a Covaxin a Bharat Biotech India által kifejlesztett oltóanyag melynek tesztelését már 2020 nyarán átfogóan megkezdtek, és egy feszített eljárásban kapta meg a megfelelő engedélyeket a tömeges oltásokhoz való felhasználáshoz. A második pedig a Covishield, ami az Oxford AstraZeneca egyik variánsa, melyet a Serum Institute of India fejlesztett ki. Mindkét oltóanyag feszített tempójú eljárásban kapta meg a megfelelő engedélyeket a tömeges oltásokhoz való felhasználáshoz.

Indiában január 6-ig több mint 10 millió igazolt fertőzöttje volt a vírusnak, melyből 224 ezer a jelenleg is aktív beteg, míg összesen 150 ezer elhunytat követelt. A vírus Egyesült Királyságban mutálódott verzióját 73 főnél mutatták ki. A COVID-19 által kritikusan értintett déli államok esetében érdekes módon Új-Delhinek kellett felszólítania a helyi vezetést a járványügyi intézkedések fenntartásáért bizonyos esetekben. Ezen túl, Pandzsáb és Gudzsarát államokban a kislétszámú osztályok (előbbinél 5-12 fő, utóbbinál 10-12 fő) számára újranyitják az iskolákat.

Az indiai miniszterelnök Narendra Modi Angela Merkellel is tárgyalt, mely során Modi beszámolt az Indiában fennálló helyzetről, illetve előre vetítette az indiai képességek nemzetközi szolgálatba állítását, a belső viszonyok rendezését követően.

Írta: Kertai Zoltán Péter

 

Az IDF betiltása Indonéziában

Az indonéz kormány betiltotta az Iszlám Védelmi Front (Islamic Defender’s Front-IDF) nevű, jelentős politikai befolyással rendelkező fundamentalista csoport működését A szervezet nevéhez számos olyan terrorcselekmény fűződik, amellyel ellentétet próbáltak szítani az ország többségi népességét adó muszlimok és más kisebbségi csoportok között. Omar Sharif Hiariej igazságügyi miniszter kiemelte, a főbb jelenlegi és korábbi vezetők közül 30 személyt terrorizmussal vádoltak meg, valamint az IDF vezetőjét, Rizieq Shihab-ot 455 támogatójával együtt december 18-án őrizetbe vették, miután a koronavírus-járvány következtében tiltott tömegrendezvényen vettek részt.

A szervezetet hivatalosan már a tavalyi évben feloszlatták, ennek ellenére továbbra is működött, az utóbbi időben támogatásának növelése érdekében jótékonysági programokat is szervezett. A csoport 1998-ban jött létre, legfőbb céljukként a saría törvények bevezetését tűzték ki. A 2016-os, Jakartában kirobbanó tüntetéshullám fő résztvevőjeként tagjai fontos szerepet játszottak a város akkor keresztény kormányzója, Basuki Tjahaja Purnama megbuktatásában, aki egy beszédében kifogásolta, hogy a Korán nem tesz említést a nem iszlám vallásúak politikai szerepvállalásáról.

Írta: Zernig Csombor

 

Női elnökjelölt a mongol választásokon?

Január 2-án Oyungerel Tsedevdamba, a mongóliai parlament korábbi képviselője bejelentette, hogy indul a Demokrata Párt elnökjelölti pozíciójáért. Mongóliában 2021 júniusában rendezik az elnökválasztást, az ország történetében ezt megelőzően egyszer, 2013-ban láthattunk női elnökjelöltet, Udval azonban nem járt sikerrel.

Az idén 55 éves Oyungerel közgazdász diplomáját a Szovjetunióban szerezte, 2004-ben a Stanford Egyetemen végzett, majd 2011-ben részt vett az Eisenhower Fellowship Programban, illetve ő írta a „A zöld szemű láma” című bestsellerkötetet is. Az 1990-es és 2000-es években különböző közalkalmazotti pozíciókat töltött be, a korábbi elnök (Elbegdorj) tanácsadójaként az emberi jogokkal és az állampolgárok részvételével kapcsolatos politikákkal foglalkozott. a parlamentben 2012-től képviselő. Amellett, hogy emberi jogi aktivista, a Mongóliai Demokratikus Nőszövetség vezetője is, publikációival nemcsak a társadalom legfontosabb kérdéseit érinti, hanem a szociális jóléttel kapcsolatos kezdeményezésekben is élenjár – ehhez köthető a Local Solutions Foundation szervezettel történő köztisztasági kezdeményezése.

Az elnökjelöltséggel kapcsolatban felmerültek bizonyos kérdések Oyungerel személyét illetően. Egyrészt mivel a korábbi elnök, Elbegdorj tanácsadója volt, feltételezik, hogy még mindig része holdudvarának, másrészt kritikusai azt hozzák fel ellene, hogy férje amerikai állampolgár (a külföldiekkel való házasságkötés vitatott kérdés Mongóliában).

Nem garantált, hogy Oyungerel valóban eljut az elnökválasztásig, mivel elsőként a Demokrata Párt jelölését kell megkapnia – ehhez azonban a jelenlegi elnököt, Battlugát kéne legyőznie – ezt követően pedig a Mongol Néppárt jelöltjével kellene versenyeznie (aki feltehetően a jelenlegi miniszterelnök, Khurelsukh lesz).

Írta: Györgyi Dominika

Szerkesztette: Györgyi Dominika

Címlapkép: A Japán Önvédelmi Erők (JSDF) egyik egysége a Tokiótól északra fekvő aszakai támaszponton rendezett katonai díszszemlén 2018. október 14-én. (Forrás: MTI/EPA/Franck Robichon)

A Ázsia 04 – Ázsia hírfigyelő, 2020. december bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Az Oroszországi Föderáció minden évben rotációs elv alapján nagyszabású hadgyakorlatot tart: 2017-ben az ország nyugati részén került rá sor (Zapad 2017), ezt követte a keleti területek mozgósítása (Vosztok 2018), majd tavaly az ország középső részén szervezték meg (Centr 2019). Jövőre az egész rendszer újraindul a Zapad 2021-gyel. Idén pedig 2020. szeptember 21-26. között került megrendezésre az ez évi legnagyobb orosz hadgyakorlat, a Kaukázus 2020. Így az idei hadgyakorlat jelentősége véleményem szerint abban keresendő, hogy a korábbiaktól eltérően az orosz egységeken kívül – összesen tíz ország – stratégiai partnerek és szövetségesek is részesei voltak az eseménynek. A résztvevők – még India és Azerbajdzsán visszalépése mellett is – igen impozáns listáján olyan államok szerepelnek, mint Kína, Pakisztán, Irán vagy Fehéroroszország.  

Jelen elemzésem célja, hogy részletes összefoglaló anyagot készítsek a Kaukázus 2020 hadgyakorlatról, annak információiból kiindulva pedig megállapítást tegyek arra nézve, hogy mennyire képes ellátni a Déli katonai körzet az Oroszországi Föderáció dél-nyugati védelmét, illetve megválaszoljam a külföldi katonai erők részvételét a gyakorlaton.

A Déli katonai körzet és Asztrahán régió

A téma részletekbe menő elemzése előtt az átláthatóság érdekében fontosnak tartom tisztázni az orosz katonai közigazgatás egy alapfogalmát. A katonai körzetek az Oroszországi Föderáció fegyveres erőinek földrajzi-adminisztratív egységei, amelyek védelmi szempontból az országot öt részre osztják. Az öt egység: a Nyugati Katonai Körzet, a Központi Katonai Körzet, a Keleti Katonai Körzet, az Északi Flotta és a Déli Katonai Körzet.

Mint korábban említettem az éves orosz hadgyakorlatokat rotációs elv alapján szervezik, így idén a Déli katonai körzet került sorra. A katonai közigazgatási egység az ország dél-nyugati felén terül el, így határos Ukrajnával, Georgiával, Azerbajdzsánnal és Kazahsztánnal. Továbbá olyan területeket ölel fel, mint például a Csecsen Köztársaság, és az Észak-Oszét Köztársaság. A Kaukázus 2020 helyszínéül a körzeten belül, az Európa és Ázsia határán és a Kaszpi-tengeri torkolatához közel fekvő Asztrahán régió szolgált.

A terület számos ok miatt jelentős Oroszország számára: kedvező geopolitikai fekvés, stratégiai jelentőség, instabil régió. A kedvező geopolitikai fekvésének köszönhetően innen kiindulva könnyen elérhető mind a Közel-Kelet, mind pedig Nyugat-Ázsia. Továbbá a tengeri közelsége fontos kereskedelemi lehetőségeket rejt magában. Emellett köztudott, hogy a terület stratégiai jelentőségű a Déli katonai körzethez kapcsolódó műveletek – védelem és támadás – tekintetében, amit jól igazol, hogy 2015-ben Oroszország innen indított sikeres rakétatámadást Szíria ellen. Azonban véleményem szerint a legfontosabb az, hogy a Kaukázus Oroszország leginstabilabb területe. Ezt igazolja az elmúlt évtizedekben a régiót jellemző számos vallási és etnikai ellentét, illetve a területen található két befagyott konfliktus is: az Örményország és Azerbajdzsán közötti hegyi-karabahi háború, valamint a Georgiától elszakadt abháziai és oszétiai területek helyzete. Ezek alapján nem véletlen a hadgyakorlat igen magas részvételi száma és az sem, hogy a Déli katonai körzetben állomásoznak a legmagasabb harcértékű csapatok.

Miért éppen a Kaukázus?

Ahogyan azt már a korábbi fejezetekben említettem az Oroszországi Föderációban az éves hadgyakorlatokat rotációs elv alapján szervezik: egyik évben a Nyugati, majd a Déli és így sorban a Keleti a Központi katonai körzet vagy az Északi flotta került sorra.
Így a tavalyi Centr 2019 után, idén a Déli katonai körzet következik.

A hadgyakorlat helyszínéül a Kaukázus szolgált, melynek országon belüli területei köztudottan Oroszország leginstabilabb régiója. Emellett pedig szomszédos terület, így az orosz „közel-külföld” külpolitikai nézetre alapozva fontos a Föderáció számára az ingatag térség stabilizálása. Másrészt pedig az sem titok, hogy Oroszország úgy tekint a Dél-Kaukázusra, mint amely természetes érdekszférájára. Bár a katonai gyakorlat nagy része Észak-Kaukázusban zajlik, Oroszország a helyszínválasztással valójában rejtett üzenetet is küld a Dél-Kaukázusnak – különösen Azerbajdzsánnak és Grúziának.

A részes felek és a két lemondó: India és Azerbajdzsán:

Mint a bevezetésben említettem, a hadgyakorlat résztvevőinek listája és száma egyaránt igen impozáns. Hiszen Oroszország mellett, további hat ország hadseregének mintegy 80.000 tagja gyakorlatozott együtt.  Jelentőségét továbbá igazolja, hogy az észak- és dél-kaukázusi régióban, illetve a fekete-tengeri vizeken rendezett hadgyakorlaton közel 250 harckocsit, majdnem 500 páncélozott szállítóeszközt, mintegy 200 darab tüzérséget, valamint az orosz és az iráni haditengerészet hajóit is bevonták. Ezekkel a számokkal a Kaukázus 2020 lett – a Zapad 2018 után – a második legnagyobb orosz hadgyakorlat a 21.században.

A nagyszabású orosz hadgyakorlat részes állama lett volna India, illetve Azerbajdzsán is, ezek az országok azonban az utolsó pillanatban lemondták a részvételt. A hivatalos álláspont szerint ennek oka a COVID-19-hez kapcsolódó aggály volt. Vélhetően azonban Azerbajdzsán azért maradt távol, mert a szeptemberben újra felerősödő Hegyi-Karabahban zajló konfliktusban Oroszország Örményországot támogatta. Indiának alapvetően két oka is volt a visszalépésre. Hivatalosan azzal indokolta távolmaradását, hogy Azerbajdzsánhoz hasonlóan aggódik a jelenlegi pandémiás helyzet miatt. Azonban a feltételezések szerint az igazi ok az volt, hogy kiéleződött a határvita az ország és – a szintén részes fél – Kína között, így nem kívánta lekötni csapatait a gyakorlaton. Emellett India közelmúltban tett külpolitikai lépéseit tekintve az a be nem vallott ok is szerepet játszhatott a lemondásban: az elmúlt időben látványosan javította kapcsolatát az Amerikai Egyesült Államokkal.

A gyakorlatot megelőző felkészülés

Az orosz gyakorlatokra való felkészülés jóval szeptember előtt megkezdődött, és három fő szakaszból állt. Az első, június közepén az orosz déli katonai körzet erőinek – 150 000 katonai személyzet, 400 különböző típusú légi jármű, több mint 26 000 katonai felszerelés és több mint 100 különböző típusú hajó a Fekete-tengeri flottából és a Kaszpi-tengeri flottából – magas szintű harckészültségbe állításával kezdődött meg. A második szakaszban július végén, több mint 10 000 katona vett részt előkészítő gyakorlatozáson Volgograd, Rosztov, Dagesztán, Krím, valamint Abházia és Dél-Oszétia tesztterületein. Az augusztus 21-én indított, „speciális kiképzésnek” minősített harmadik szakaszban mintegy 6000 fő és 750 különböző katonai eszközt alkalmaztak a már említett területeken.

A gyakorlatok megkezdése előtti hivatalos tájékoztatón Alexander Fomin védelmi miniszterhelyettes két fontos szempontról tett nyilatkozatot. Először is a közelgő esemény „szigorúan védekező jellegét” hangsúlyozta. Másodsorban kitűzte a Kaukázus 2020 fő célkitűzéseit „az orosz fegyveres erők harci készültségének értékelése a dél-nyugati szárnyon” és a „terrorizmusellenes akciók ennek megoldások tesztelését”.

A gyakorlat legfontosabb elemei

Úgy gondolom, hogy a Kaukázus 2020 hadgyakorlat kapcsán öt kiemelten fontos aspektust és tényt lehet elkülöníteni, melyek a következők:

1. A helyi és regionális konfliktusokban szerzett tapasztalatok felhasználása. Amint azt Oroszország vezérkari főnöke, Valerij Geraszimov tábornok megjegyezte, „a gyakorlat alapjául a modern fegyveres konfliktusok tapasztalatai szolgáltak, ideértve a Szíriában szerzetteket is”. Egészen pontosan az alakulatok egy új elhelyezkedését – az úgynevezett „mobil echelont formation” – mutattak be működés közben. Továbbá a szíriai és líbiai konfliktusokban szerzett tapasztalataiból kiindulva különös nagy figyelmet fordítottak a cirkáló rakéták és a pilóta nélküli légi járművek (UAV) elleni küzdelemre
2. A pilóta nélküli légijárművek (UAV) használatának hangsúlyozása. A gyakorlatok során három, egy csoportban működő drón modellt – Forpost, Orlan-10 és Eleron-3 – alkalmaztak a Kapustin Yar teszttartományban. Egyes orosz források szerint az orosz erők először használták fel a drónok rajtechnikáját „ellenséges” erőkkel szemben.
3. A haditengerészet különleges szerepe. Az augusztus 3–31-i Ocean Shield 2020 haditengerészeti gyakorlattól eltérően a haditengerészetnek nem volt döntő szerepe a Kaukázus 2020 során, de ennek ellenére jelentőségét nem szabad leértékelni. A Fekete-tengeri flotta, több mint 20 hajójával vett részt első sorban megelőző terrorizmusellenes feladatokban. Mindez magában foglalta a fegyverek és felszerelések, nemzetközi terroristákhoz történő eljuttatására irányuló kísérleteket a Krasznodarszk határterületen.
4. Az olyan komplex rakéta- és légvédelmi rendszerek, mint az S-400, a Buk-M2 és a Pantsir-S tömeges alkalmazásának fontossága. Ezt a következtetést elsősorban az Ashuluk tesztterén végzett gyakorlatok alapján állapították meg. Fontos kiemelni, hogy a szárazföldi platformokon kívül, a tengeren is végeztek műveleteket a Moszkva névre keresztelt cirkálóval, a Visnyij Volochek és Orekhovo-Zuyevo korvettekkel, valamint négy rakétahajóval.
5. A precíziós légicsapások fontossága, melyek alapvetően a Fekete-tengeri flotta erőin alapulnak. Ezt igazolandó egy Kilo osztályú, főként tengerhajózási és tengeralattjáró-ellenes műveletekre szánt dízel-elektromos tengeralattjáró, elindított egy Kalibr cirkálórakétát, amely 185 kilométeres távolságban megsemmisített egy parti célt. Hasonlóképpen a Bal és a Bastion rakétarendszereket használták az „ellenséges” erők elleni csapásokra a gyakorlat során.

A gyakorlatból levonható megállapítások

Úgy gondolom, hogy a Kaukázus 2020 hadgyakorlat kapcsán három fő konklúzió állapítható meg.  Az első, hogy az esemény – diplomáciai szempontból – alapvetően megosztotta a nemzetközi közösség véleményét. Egyrészt Oroszországnak sikerült igen impozáns erők összefogását véghez vinni, amely magában foglalta – mindenki legnagyobb meglepetésére, tekintettel az ország „állandó semlegességére” – Türkmenisztánt.

Ezt Ashgabat növekvő megértéseként értelmezték, miszerint Moszkvával fenntartott kapcsolatai komoly javulást igényelnek, hiszen az Oroszországgal fenntartott kapcsolat lehetne a kiút a társadalom és a gazdaság fenntarthatatlan állapotából, melyben jelenleg az ország a folyamatos gazdasági válság következtében van. Ugyanakkor Szerbia részvételének elutasítását a vezető orosz katonai szakértők aggasztó jelként tartották számon implicit módon arra utalva, hogy Oroszország helyzete a Balkánon romlik, és az Egyesült Államok túllépheti Moszkvát ebben a stratégiai régióban.

Másodsorban, a gyakorlatok utolsó szakasza, amelynek csúcspontja az „ellenséges” erők veresége volt, világosan megmutatta, mely Oroszországokat tekinti szövetségeseinek a katonai-politikai területen: Kína, Fehéroroszország és Örményország.

Végül a hivatalos kijelentéssel ellentétben, amely szerint a gyakorlat „szigorúan védekező” jellegű volt, inkább ellentámadó műveletek kiképzésének tekinthető. Ez egyértelműen megmutatkozott az utolsó szakaszban, amikor „a védelem ellentámadásos műveletekké alakult át”, ami a koalíciós erők ellentámadását eredményezte.

Erődemonstráció, szövetségi rendszer erősítése és stabilizáció

Véleményem szerint a Kaukázus 2020 hadgyakorlatot hiba lenne csupán az ország bizonyos területének katonai képességeit ellenőrző gyakorlatként értelmezni. Ismerve Oroszország expanzív külpolitikai hozzáállását, a gyakorlat kitűzött célrendszere három szóval fémjelezhető a legjobban: erődemonstráció, szövetségi rendszer, stabilizáció.

Napjaink konzisztensen változó biztonsági környezetben az Oroszországi Föderációnak számos területen van szüksége az erődemonstrációra. A média elmondásai szerint az egységek védelmi taktikákat, hadszíntéri irányítást és bekerítést fognak gyakorolni. Véleményem szerint azonban a gyakorlatot részben az Amerikai Egyesült Államok nagyhatalmiságának és Kína gazdasági, katonai és már egyre erősebb politikai pozíciójának ellensúlyozására rendezték meg. Hiszen a Kaukázus 2020 hatóköre széles: éles lőgyakorlatokat tartottak a harckocsik és a tüzérség bevonásával, ejtőernyős ugrásokat végeztek, tesztelték a legújabb drón technológiákat, valamint a Fekete-tengeren és a Kaszpi-tengeren is sor került manőverekre.

Ezek alapján elmondható, hogy a hadgyakorlat méretei és a haderőnemek széles spektrumára való kiterjedése bizonyítja Oroszország igyekezetét a fegyveres képességének bemutatására. amelyet akár a Déli katonai körzet dél-nyugati határán fekvő Ukrajna is közvetett üzenetként értelmezhet. Hiszen a nagyszabású gyakorlatra főként Oroszország déli katonai körzetében kerül sor, amely az oroszok által elfoglalt Krímtől nyugaton, a Kaszpi-tengerig terjed, és középen az ingatag Észak-Kaukázusig terjed. Az említett elképzelést igazolja az ukrán államfő a médiának tett nyilatkozta is, miszerint az orosz hadgyakorlat kérdését megvizsgálta és megvitatta a hadseregparancsnokkal, a vezérkari főnökség és a Védelmi Minisztérium képviselőivel. Továbbá ennek nevében azt hangoztatta: „Készen állunk erre a kérdésre, semmitől nem félünk, teljesen fel vagyunk készülve”. Véleményem szerint Ukrajna felkészültsége megalapozott, ismerve az orosz expanzív külpolitikai törekvéseket és a Krím-félsziget 2014-es annektálásának tényét.

Ezen kívül a Kaukázus vagy oroszul a Kavkaz 2020 gyakorlat ténye riasztóan hathat Azerbajdzsán számára is. Hiszen a hadgyakorlat egy része Oroszország határain kívülre került – Örményországba – számos nemzet csapatainak bevonásával. Így mintegy 1500 orosz és örmény katona gyakorolt együtt az Azerbajdzsán határtól nem messze fekvő területeken.

A szeptemberben eszkalálódó Hegyi-Karabah konfliktus és a Moszkva-Baku kapcsolatok közelmúltbeli felszínessége nyomán egy ilyen katonai gyakorlat felhívja magára Azerbajdzsán figyelmét.

A hadgyakorlat egyúttal arra is lehetőséget biztosított az Oroszországi Föderáció számára, hogy felvonultassa a nemzetközi közösség előtt milyen széleskörű szövetségi rendszerrel rendelkezik. Például Irán, mint potenciális atomhatalom, illetve Kína, a világ egyik legnagyobb gazdasági befolyással rendelkező országa. Emellett képes volt megerősíteni a szövetségi rendszeren belül fennálló politikai-katonai kapcsolatokat. Úgy gondolom, hogy ennek reményében akarta Oroszország bevonni többek között Indiát, Azerbajdzsánt, Iránt, Szíriát, Törökországot, Mongóliát, további öt közép-ázsiai államot, valamint két de facto államot (Abházia és Dél-Oszétia). Ezzel a lépéssel -amely jóval meghaladta a gyakorlatok hivatalosan deklarált célkitűzéseit– és így erősítse saját imázsát, mint erős geopolitikai közvetítő az eurázsiai régióban. Így kimondható, hogy a gyakorlatok kezdeti vagy rejtett, illetve valós orosz céljai egyesítették a katonai és a geopolitikai célkitűzéseket.

Konklúzió

Összefoglalva tehát kimondható, hogy a Déli katonai körzet képes ellátni Oroszország dél-nyugati részének védelmét. Mi több ezen területen összpontosul az orosz hadsereg legmagasabb harcértékű csapatainak jó része, hiszen egy stratégiailag fontos és egyben instabil régióról van szó. Nem csak a Kaszpi-tengerhez fekszik közel, hanem számos olyan területhez is, amelyeket Oroszország az elmúlt években – a nemzetközi közösséget erősen megosztó módon – csatolt országához vagy vonzáskörzetéhez.

Ezzel a lépéssel Vlagyimir Putyin elnök nemcsak megerősítette saját belpolitikai pozícióját, hiszen egy nemrégiben „bővített” régiót stabilizált, egyúttal Oroszország szövetségi rendszerén belüli vezető pozícióját is, mert mindezt az orosz állam széleskörű szövetségi rendszerének segítségével tette. Ezzel pedig képes volt a politikai, katonai és gazdasági kapcsolatait, továbbá biztosította geopolitikai pozícióját a területen, mindemellett erőt is demonstrált az Amerikai Egyesült Államok és Kína mellett, olyan aktuális szemben álló országoknak, mint Azerbajdzsán vagy Ukrajna.

Címlapkép: Vlagyimir Putyin orosz elnök (középen), Szergej Sojgu védelmi miniszter (jobbra) és Valerij Geraszimov, az orosz hadsereg vezérkari főnöke (balra) a Kavkaz-2020 fedőnevű nemzetközi hadgyakorlatra érkezik az Oroszország Asztraháni területén lévő Kapusztyin Jar gyakorlóterén 2020. szeptember 25-én. (Forrás: MTI/EPA/Szputnyik/Mihail Klimentyev)

A Kaukázus 2020 – demonstratív hadgyakorlat a Déli katonai körzetben bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A vízbiztonság fenntartása a XXI. században a nemzetközi közössége globális érdeke. A víz amellett, hogy az emberi élet egyik alapfeltétele, stratégiai nyersanyag is. Mindezek ellenére, a globális vízhiány problémaköre jelenkorunk egyik legégetőbb kihívása, amely a prognózisok szerint nem hogy javulni, hanem csak súlyosbodni fog az idő előrehaladtával. A vízforrások kérdése így az államok közötti viták fókuszában vannak, s már most olyan, hatalmas vitákat generálnak, amelyekre a nemzetközi jog nem tud megoldással szolgálni. Mindez megkérdőjelezi az ilyesfajta viták békés megoldásának lehetőségét. Hasonlóan van ez az észak-afrikai Nílus folyó esetében is, amely körüli vitáknak az egyik legforróbb pontját az Nagy Etióp Reneszánsz Duzzasztógát (Grand Ethiopian Renaissance Dam, a továbbiakban: GERD) építése, valamint víztározóinak feltöltése jelenti. A duzzasztógát építése ugyanis egy olyan kihívás, amely alapvetően egy olyan területet érint, amelynek jelenleg is számos aggasztó tendenciával kell számolnia, amelyet a duzzasztógát csak fokoz, továbbá nincs a helyzetre pontos szabályozó sem. A téma rendkívüli mértékben releváns, hiszen a jövőben számos, hasonló konfliktussal kell számolni, amelyek a vízszűkösség mértékének növekedésével várhatóan sokkal intenzívebbek is lesznek.

 

A Nílus

A Nílus talán az emberiség egyik legmeghatározóbb folyója, ugyanis az emberi civilizáció bölcsőjének számító Egyiptomot gyakran emlegetik úgy, mint a Nílus ajándékát. Mindez tény, hiszen Egyiptom élete valóban a Nílustól függ még napjainkban is. Azonban a Nílus nem csupán ezért meghatározó. A világ egyik leghosszabb folyójaként is számon tartja a közvélemény, amely címért az Amazonasszal verseng. Hossza 6650 kilométer, s a világon egyedülálló, dél-észak irányultságú a folyása. Mindemellett, tizenegy afrikai államot éltet vízével: Tanzánia, Uganda, Ruanda, Burundi, a Kongói Demokratikus Köztársaság, Kenya, Etiópia, Eritrea, Dél-Szudán, a Szudáni Köztársaság és Egyiptom területén is kanyarog a Nílus. Vízgyűjtő területe 3 millió 400 ezer km2, ez Európa területének harmadát jelenti, tehát meglehetősen nagy kiterjedésű a folyó. Mindezt támasztja alá, hogy öt éghajlaton is keresztülér: a sivatagi éghajlattól a trópusiig. Vízhozama átlagosan 2830 m³/s, amely nem számít olyan magas értéknek, azonban a terület tulajdonképpen csak sivatagból áll, így a Nílusnak nagy szerepe van a lakosság, az ipar és a mezőgazdaság vízellátásában. Összehasonlításképpen. az Amazonas vízhozama 209 ezer m³/s, míg a Dunáé 6500 m³/s. A Nílus eredetét tekintve nincs egységesen kialakított tudományos álláspont, számos kutató szerint legtávolibb forrása Közép-Afrikában található, legtávolabbi forrása Ruandában ered.

A Nílus két fő mellékfolyója a Fehér-Nílus, illetve a Kék-Nílus. A két folyó a szudáni Kartúm városánál folyik össze, s válik eggyé a Nílussá, hogy folytassa útját Egyiptomba. A Fehér-Nílus a Viktória-tóból ered, s azért nevezik fehérnek, mivel színe világosabb a benne található agyag hordaléknak köszönhetően. A Fehér-Nílus a lomhább folyó, azonban hosszabb is, mint a Kék-Nílus. 3700 km hosszú, s vízhozama 878 m³/s, mindezek ellenére a Fehér-Nílus tekintendő a főfolyónak. A Kék-Nílus a gyorsabb, amit egyrészt az okoz, hogy az Etióp-felföldről ered, tehát folyása alatt lejtse nagy, s mindezek okán területén számos duzzasztógát és vízerőmű található. A Kék-Nílus az etióp Tana-tóból ered, 1800 méterrel a tengerszint felett, s azért nevezik kéknek, mert az agyagnál sötétebb színű iszapot szállítja az Etióp-felföldről. Az 1460 km hosszú Kék-Nílus vízhozama körülbelül 5663 m³/s, így ez a mellékfolyó a Nílus vízhozamának fő forrása, amely csapadékosabb időben a Nílus összes vízhozamának akár 80 százalékát is kiteheti.

A Nílus hasznosítása rendkívül széles körű, s számos ágazat működésének mozgatórugója a folyó. A Nílust például szállításra is használják, s igen könnyűvé teszi a szállítást, emellett turisztikai célú hajózásra is tökéletesen hasznosítható a folyó, elsősorban Egyiptom területén. A lakosságot is ellátja, például a háztartásokat vízzel, illetve számos halászfalu található a folyó mentén. A lakosság táplálásához nem csupán a halászaton keresztül, hanem a térségben nagy hagyományokkal bíró öntözéses földműveléssel is hozzájárul. Továbbá, a folyó mentén számos duzzasztógát és vízerőmű épül, amely nagy mennyiségű villamos-energiát termel. Vizét emellett nem pusztán a lakosság és a mezőgazdaság, hanem az ipar is hasznosítja.

A Nílus-völgy sajátosságai

A Nílus-völgyében tehát tizenegy ország helyezkedik el több, mint 250 millió fő népességgel, de az országok teljes népességét vizsgálva ez a szám 450 millió főre is rúghat egyes becslések szerint. Mindez tehát rendkívüli terhet ró a folyóra, amely különösképpen igaz Egyiptom esetében, amely ország népességének 97-99 százaléka közvetlenül a folyó völgyébe koncentrálódik, amelyet a következő ábra szemléltet:

A Nílus völgyének népességmegoszlása. (Forrás: Reddit)

Mindezen terhek a jövőben csak növekedni fognak, mivel az előrejelzések szerint a vizsgált régió lakossága robbanásszerűen fog növekedni a következő években. Mindez fokozottan igaz a városi lakosság arányára is: 2050-re a városi népesség százaléka várhatóan meghaladja az összlakosság 50 százalékát a tizenegy Nílus-medencei parti állam közül négyben. Hét országban a városi népesség a teljes népesség több, mint 40 százalékát teszi majd ki. Mindezek által az urbanizációs ráta növekszik. Ez pedig megnöveli a jobb vízellátás, szennyvízelvezetés, áram, kommunikáció és egyéb szolgáltatások iránti igényeket, amelyek más, jelentős vízforrás híján mind a Nílus fokozottabb igénybevételét fogják jelenteni. Az urbanizáció várhatóan növeli a természeti erőforrásokra és a környezetre nehezedő nyomást, fennáll a veszélye a vízkészletek fokozott szennyezésének is, amely jelen időnkben is súlyos, mivel metállal, kemikáliákkal és mikroműanyaggal szennyezett a folyó.

A népesedési mutatók előrejelzései, illetve a fokozódó szennyeződés azért is veszélyes, mert Nílus országai jelen korunkban is vízhiánnyal vagy vízszűkösséggel birkóznak meg, amelyet a globális felmelegedés hatásai csak tovább fognak rontani. Emellett, a globális éghajlatváltozás okozta tengerszint növekedés szintén Egyiptomot sújtja, amelynek leglakottabb területét, s „élelmiszerkosarát” a Nílus-deltát pusztítja. A Nílust, illetve annak országait tehát számos veszély fenyegeti, amelyet nem tudnak kellőképpen kezelni, s a következőkben bemutatott gátépítések is rontják a helyzetet. Emellett, a folyó vize nincs kellőképpen szabályozva, növelve a fegyveres konfliktusoknak kitörését a térségben.

A Nílussal kapcsolatos nemzetközi szerződések

A Nílus geopolitikai jelentőségét mi sem támasztja alá jobban, hogy már a XIX. század óta számos szerződést kötöttek a folyóból való részesedés vonatkozásában, így az 1929-es Nílus Egyezmény, az 1959-es Egyiptom-Szudán Bilaterális Egyezmény, az 1993-as Kairói Együttműködés Keretrendszere, az 1999-es Nílus-völgyi Kezdeményezés, illetve a 2015-ös Alapelvekről Szóló Nyilatkozat.

A Nílus Egyezményt 1929. május 9-én kötötte meg Nagy-Britannia, illetve Egyiptom. Az Egyezmény számos jogosultságot adott az észak-afrikai országnak a Nílust illetően. Elsősorban, a vízhozam elosztása tekintetében Egyiptom 48 milliárd köbméterre volt jogosult, míg Szudán 4 milliárd köbméterre évente. Mindez jelentős különbséget jelentett a két ország között. Egyiptom pozícióját tovább erősítette a folyón a vétójog, amelyet szintén ezen Egyezmény utalt hatáskörébe, s birtokában minden olyan beruházást megvétózhatott a Nílus felső részén, mely érinti vízhozamát. Mindez azt is jelentette, hogy például Szudánnak minden öntözéssel kapcsolatos projektjét Egyiptomnak jóvá kellett hagynia, továbbá Egyiptom hatáskörébe használati jogot utalt a Viktória-tó, illetve a Nílus környékén található egyéb vízképződmények tekintetében.

Az 1959-ben, Szudán és Egyiptom között köttetett Egyiptom-Szudán Bilaterális Egyezmény ugyan már felülvizsgálta az 1929-es Nílus Egyezményt, azonban jelentősen új rendelkezéseket nem hozott. Mindössze a két ország között a vízmegosztás arányát módosította: Egyiptom vízhozamát 48 milliárd köbméterről 55,5 milliárd köbméterre, Szudánét pedig 4 milliárd köbméterről 18,5 milliárd köbméterre emelte. Emellett az egyezmény előírta, hogy az átlagos vízhozam növekedése esetén, a megnövekedett hozamot egyenlő arányban kell megosztani a két alvízi részes állam, Egyiptom és Szudán között. Szembeötlő, hogy a két egyezmény, sem az 1929-es, sem az 1959-es nem említ más részes államot. Ugyan ekkora a mai tizenegy Nílus-völgyi államok nagy része nem volt még független, azonban Etiópia, ahonnan a Nílus vízének nagy része származik már független volt, mindezek ellenére sem szerepelt a szerződésekben, amely nagy hiányosság volt már ekkoriban is.

A következő, nagyobb megállapodásra majd négy évtizedet kellett várni, ekkor azonban az afrikai államok függetlenné váltak, s Etiópia szerepe is egyre jelentősebbé vált, valamint ekkora datálható az afrikai egységmozgalmak kibontakozása is, így Egyiptom számára elkerülhetetlenné vált, hogy megállapodjon Etiópiával a Nílus vize tekintetében. A két afrikai állam 1993-ban dolgozta ki a Kairói Együttműködési Keretrendszert. Mindennek keretében, megállapodtak arról, hogy a Nílus hasznosításának kérdéskörét a későbbiekben mélyreható részletességében kell kidolgozni a nemzetközi jog elvei alapján. Ami ennél is lényegesebb, hogy rendelkezett a Keretrendszer arról, hogy mind a két fél elhatárolódik bármely olyan tevékenység folytatásától, amely érezhetően sértené a másik fél érdekeit. Mindezen rendelkezés a mai gátépítésekkor rendkívül jelentős, mivel a GERD megépítése nagyrészt sérti Egyiptom érdekeit. Problémás továbbá, hogy még 1993-ban is csupán három Nílus-völgyi ország állapodott meg a Nílussal kapcsolatban, s a többi hét továbbra sem tagja ekkor a különböző kezdeményezéseknek.

A leginkább széleskörű egyezmény 1999-ben lépett életbe, ugyanis az összes Nílus-parti állam részese a Nílus-völgyi Kezdeményezésnek Eritreán kívül. A Kezdeményezés célja, hogy kooperatív formában hozzájáruljon a Nílus és országai fejlődéséhez, s hogy mindez jelentős társadalmi-gazdasági előnyökkel járjon. Célja továbbá, hogy elősegítse a regionális békét és biztonságot, valamint egy olyan intézményi mechanizmust, olyan közös jövőképet és olyan politikai iránymutatásokat biztosítson, amelyek létrehozzák az együttműködés alapszintű kereteit. Azonban, Etiópia és Egyiptom vitáját vizsgálva, megállapítható, hogy az entebbei székhelyű Kezdeményezés nem érte el fő célkitűzését. A Kezdeményezés keretében, 2010-ben hasonló célkitűzésekkel kötötték meg az Együttműködési keretmegállapodást az igazságos vízelosztás és vízbiztonság fokozása érdekében, emellett tartalmazza a Nílus-medence más államai számára okozott jelentős károk megelőzésének elvét is. Mindezek ellenére sem írta alá a két alvízi ország, Egyiptom és Szudán sem.

A helyzet további szabályozása érdekében, 2015-ben Szudán, Egyiptom és Etiópia megkötött egy újabb egyezményt a Nílus vize kapcsán, az Alapelvekről Szóló Nyilatkozatot, amely elsősorban a Nagy Etióp Reneszánsz Gát beruházás miatt köttetett meg. A Nyilatkozat rendelkezik a károk megtérítéséről, továbbá egy konfliktuskezelési mechanizmus felállításáról, illetve arról, hogy elsőbbséget kell biztosítani az alvízi országoknak a gát által termelt villamos energia tekintetében.

Megállapítható tehát, hogy a Nílus tekintetében számos szerződés született az elmúlt évszázad során, azonban egyik megállapodás sem rendelkezik egyértelműen a Nílus vizének felhasználása kapcsán, sem a Nílussal kapcsolatos beruházások tekintetében sem. A következőkben a gátak építésének problematikáját mutatom be, mivel azok jelentős károkat okoznak, így az alvízi országok rendszerint tiltakoznak ezen gátak megépítése ellen, s általában a számukra leginkább kedvező szerződéssel példálóznak az előzőekben bemutatottak közül. A szerződések szabályozatlansága tehát számos vitát generál, s így megfontolandó a jövőben egy átfogó és széles körű nemzetközi szabályozás létrehozása, a következőkben bemutatott, „forró helyzetek” elkerülése érdekében.

Gátak a Níluson

A Nílus tehát igencsak jelentős a térség országai számára, mivel számos állam tekintetében megállapítható, hogy gazdasága, akár csak népessége szorosan függ a folyótól, emellett a Nílus vizét és annak országai számos olyan regionális és/vagy globális kihívás éri, amelyre mielőbbi válaszlépések lennének szükségesek, hogy elkerülje a völgy a lehetséges katasztrófát, amelyet az előzőekben bemutatott folyamatok okozhatnak. A térség országai azonban elsősorban nem a kihívások megválaszolására fókuszálnak, hanem a gátépítésekre a Níluson, amely destruktív hatással van mind a folyóra, mind az országok közötti kapcsolatokra. A Nílus tehát e tekintetben is kihívást jelent, mivel az előzőekben bemutatott szerződések jó táptalajul szolgálnak a Nílus-völgy országainak különböző vitás helyzeteihez, mivel nem tartalmaznak olyan rendelkezéseket, amelyek a jelenkori helyzethez igazíthatóak lennének, s így számos ország sajátosan értelmezi ezeket, elsősorban a gátépítések vonatkozásában. A gátépítések azonban nem csupán az országok kapcsolataira nézve terhesek, hanem magára az ökoszisztémára, s a környezetre is. Mindezek ellenére, számos gát található a Níluson, s jó néhány megépítése van még tervben. A jelenlegi gátakat a Níluson az alábbi ábra szemlélteti:

Gátak a Níluson. (Forrás: Neszmélyi György Iván: A Nílus vízhozamának megosztása – regionális együttműködés vagy konfliktus?, Tér és Társadalom, 28. évfolyam, 1. szám, 2014.)

Az ábra jól szemlélteti, hogy számos ország szeretné kihasználni a Nílus vizét a gátak jelentette előnyökkel. A duzzasztógátaknak ugyanis számos pozitív következményük van az építő ország számára. Elsősorban, a vízenergia olcsó, környezetbarát és fenntartható energiaforrás, s számos esetben akár energiaexportra is képessé válik az adott ország. Emellett, a különféle, gátak által létrehozott víztározók víz-erőforrást jelenthetnek olyan területek számára, amelyek nem rendelkeznek vízforrásokhoz való hozzáféréssel, így biztosítva a folyamatos öntözést a mezőgazdaság számára, illetve a lakosság és az ipar vízzel való ellátást. A gátak továbbá szabályozzák a folyók vízhozamát, így védnek az árvizektől is, illetve biztonságosabbá teszik a hajózást. A gátaknak ezzel számban rendkívül káros környezeti hatásai is vannak, amelynek következtében teljesen átalakítják az ökoszisztémát. A folyó szállította hordalék csökken, s így a Nílus-delta építését nem teszi lehetővé, valamint a folyó által szállított hordalék számos olyan anyaggal rendelkezi, amely a területeket termékennyé teszi, így a különböző földekre a gátépítés által nem jutnak el ezek a pozitív hatású hordalékok, lejjebb rontva a talaj minőségét, amelynek a szikesedés és különböző élőlények eltűnése is következményei lehetnek. Emellett, a duzzasztógátak a halállomány csökkenéséhez is hozzájárulnak, amely a Nílus esetében igen veszélyes, mivel a folyó mentén számos halászfalu található. A duzzasztógátaknak klimatizációs hatásai is lehetnek, mivel a megnövelt vízfelület miatt erősebb a párologtató hatása, így a duzzasztógát lokálisan képes növelni a légkör vízgőztartalmát, ami üvegházhatású tulajdonságot mutat. Emellett, a lassú, vagy épp álló víz iszapjában keletkezett többlet metántermelés is problémás, mivel a globális felmelegedést okozó üvegházhatású gátak egyike. A duzzasztógátak építése emellett csökkenti a folyók vízhozamát, s drasztikus mértékben csökkentheti az alvízi országok vízből való részesedésének mértekét, amely a Nílus, s Egyiptom tekintetében hatványozottan igaz. Emellett, olyan etikai és morális kérdéseket is felvetnek a duzzasztógátak építései, hogy a termelt energiából a lakosság részesedik-e, ami meghozza a szükséges áldozatokat például a halállomány és termőterületek csökkenése által, vagy messzi területek, esetleg a gazdaság? Mindezen problémák mellett, az olyan kihívások, mint a történelmi, régészeti, geológiai vagy topográfiai kincsek eltűnése (pl. Asszuáni-gát) már csupán járulékos veszteségnek tűnhetnek.

Összefoglalván, a gátak építése, s ezáltal a vízenergiát hasznosító erőművek építése számos előnnyel, azonban ugyanannyi hátránnyal is járnak. Mindez a Nagy Etióp Reneszánsz Gát építésére hatványozottan igaz, mivel az előnyök Etiópiában, míg a hátrányok az így is a Nílus vizére nagy mértékben támaszkodó, s egyre nagyobb vízhiánnyal küzdő Egyiptomban fognak érvényesülni. Ez hatalmas konfliktust generál a két ország között, s az előbbiekben bemutatott szerződések egyike sem dönti határozottan egy oldalra a mérleg nyelvét. Mindezt fokozza, hogy a konfliktusban részt vesz Szudán is, emellett olyan nagyhatalmak is, mint az Amerikai Egyesült Államok, Kína vagy Oroszország.

A Nagy Etióp Reneszánsz Duzzasztógát

A gátépítés és vízerőmű létesítésének problémakörét leginkább Nagy Etióp Reneszánsz Duzzasztógát vagy Nagy Etióp Újjászületés Duzzasztógát megépítése szemlélteti a térségben, ugyanis hatalmas port kavart a régió államai között. A Gát építését 2011-ben kezdték meg több, mint 5 milliárd amerikai dollár értékben, tehát már az összegből megállapítható, hogy a Duzzasztógát építése megaberuházás. A Duzzasztógát az előbbiekben is ismertetett negatív következményekkel járna, amelynek legnagyobb károsultja Egyiptom lenne.

Az észak-afrikai köztársaság már az építés kezdetétől hevesen tiltakozott, s a két ország kapcsolata meglehetősen terheltté vált az elmúlt évtizedben, gyakran a fegyveres konfliktus kitörésének határvonalára sodródva. Például, 2013-ban Mohammed Morsi, Egyiptom korábbi elnöke kijelentette, hogy „minden lehetőség nyitva áll” az ország vízellátását fenyegető, a GERD által okozott bármilyen veszély kezelésére, mindezzel kilátásba helyezve a fegyveres konfliktus lehetőségét is. Morsi ugyan elutasította a fegyveres erők bevonását a konfliktusba, azonban mondatai meglehetősen ezt sugallják, mivel több ízben kifejezte, hogy nem engedi, hogy veszélybe kerüljön Egyiptom vízellátása. Emellett, egy egyiptomi TV véletlenül levetített egy kormányülésről egy olyan felvételt, amelyen az egyik politikus a fegyveres akció lehetőségét ajánlja Etiópia ellen. A két ország viszonya viszonylagosan nyugodtabb talajra került El-Sziszi hatalomra lépésével, s több két- vagy többoldalú egyeztetést is folytattak az afrikai országok a GERD vonatkozásában, azonban mindez csak a felszínen és nyíltan volt így. A háttérben ugyanis Egyiptom tovább igyekezett gyengíteni Etiópia pozícióját, s számos esetről tudomást is szerzett a nemzetközi közösség, például igyekezett szorosabbra fűzni kapcsolatait Eritreával, de számos súlyosabb vád is felmerült az észak-afrikai köztársasággal kapcsolatban, például, hogy Dél-Szudánba, az etióp határhoz közel katonai támaszpontot kezdett el építeni. 2020-ban például az egyiptomi kibertámadás érte az etióp kormányzati weboldalakat. A konfliktusnak tehát meglehetősen forró pontjai is vannak, a következőkben a gát megépítésével kapcsolatos egyiptomi és etióp (ellen)érdekeket tekintem át.

A Nagy Etióp Reneszánsz Duzzasztógát, ahogy elnevezése is mutatja Etiópiát igyekszik újjáéleszteni. A gát építése egy hatalmas beruházása az afrikai országnak, ugyanis ez a gát a tizedik legnagyobb a világon, s a kontinensen az első, míg víztározójának területe Kairó méretének többszöröse. Az afrikai országban ugyanis hatalmas mértékű a szegénység, s az infrastrukturális helyzete is meglehetősen szegényes. A GERD egyfajta lehetőséget kínál a szegénység mértékének csökkentésére, illetve a fejlődés útjára való lépésre. Az etióp vízierő-termelés ugyanis 6145 GWh fog évente nőni, ami szintén növeli a Nílus keleti részének energiatermelését is 33 százalékkal. A Duzzasztógát víztározóinak feltöltése után Etiópia nettó haszonélvező lesz, az éves energiatermelés átlagosan 300 százalékos növekedésével, tehát energiaexportra is képes lesz, tovább növelve gazdaságát. Mindez tehát az ország fejlődése szempontjából kulcsfontosságú, hiszen az etióp emberek 55 százaléka jelenleg nem fér az elektromos áramhoz.

A Duzzasztógát megépítése azonban Szudánra és Egyiptomra destruktív következményekkel jár. Szudán ugyan még tud kamatozni a gátépítésből azáltal, hogy a területén gyakori árvizeket csökkenti a Duzzasztógát, azonban a vízhiánnyal küzdő Egyiptomra nézve a gátépítés visszafordíthatatlan károkat okoz, mivel csökken vízhozama, amelyre az egész ország támaszkodik, s így sem elegendő, emellett a csökkenő vízhozam visszaveti Kairó vízenergia termelését is. Emellett, a csökkenő hordalék hozzájárul az egyiptomi termőföldek további szikesedéséhez, illetve a Nílus-deltát sem építi tovább, amely a globális éghajlatváltozás következményeként a Földközi-tenger növekedő tengerszintje miatt így is nagy veszélyben van. A GERD emellett Egyiptom energiaellátásra is negatív hatással lehet, egyrészt csökkenti a vízhozamot, amelyek a vízerőművek teljesítményének növekedésével járhatnak, akár az Asszuáni gát működését megnehezítve. A Duzzasztógát megépítése azonban az egyiptomi kísérletek ellenére sem hiúsult meg, s 2020 júliusára megépült. A Duzzasztógát hatalmas víztározójának feltöltésének menete azonban még kérdéses. Jelenleg a Duzzasztógát feltöltésének menete okozza a legnagyobb vitákat, mivel Egyiptomra meglehetősen más hatással van ha a víztározót 3 vagy 21 év alatt töltik fel. A következő ábra a potenciális forgatókönyveket mutatja be, s a termőterületek, illetve vízhozam százalékos csökkenését mutatja a víztározó feltöltésének ideje függvényében:

A víztározó megtöltésének ideje Mezőgazdasági terület Vízhozam 21 év 2,5 % 5 % 10 év 18 % 14 % 7 év 30 % 22 % 5 év 50 % 37 % 3 év 67 % 50 %

 

1. 1. táblázat – A GERD víztározó megtöltésének ideje, s annak következményei (saját szerkesztés, az Al Jazeera prognózisai alapján)

Összegezvén, a Nagy Etióp Reneszánsz Duzzasztógátnak számos pozitív, de ugyanannyi negatív következménye is van, s a nagy kérdés már nem a gát és vízerőmű megépítésének ténye, hanem annak víztározójának feltöltésének ideje. Véleményem szerint, Etiópiának figyelembe kellene venni az alvízi országokat, hogy nekik sem okozzon rövid távú, visszafordíthatatlan károkat, s így a víztározónak legoptimálisabb, 21 év alatti feltöltési idejét kellene választania, hogy mind a további konfliktusokat, mind az esetleges humanitárius katasztrófát megelőzze.

Konklúzió

A Nílussal kapcsolatban tehát számos, égető problémával kell szembesülnie nem csupán a medence lakóinak, hanem a környező régiókban élőknek is, mivel ha a Nílus kimerül, az esetben az itt élő, s folyton növekedő embertömeg várhatóan meg fog indulni a jobb megélhetés reményében. Hogy mindezt megelőzzük, fontos lenne nem csupán a Nílus-völgyét érő kihívásokra válaszokat adni, hanem minden vízforrás tekintetében menteni a menthetőt, s mihamarabbi akcióterveket, végrehajtható megoldási javaslatokat kidolgozni. Mivel a jövőben a vízhiány mértékének növekedésével kell számolni, ezen kihívások tovább fognak mélyülni, s egyre hevesebb és egyre intenzívebb válaszlépésekkel kell majd számolni. Különös tekintettel a vízhozam országok közötti megosztásának és a folyón létesítendő építmények szabályozásának tekintetében, amely nem csak a Nílus vonatkozásában, hanem globálisan igaz, mivel számos más folyó estében találkozhatunk ilyen problémákkal (pl. Kína gátépítései a Mekongon).

 

Címlapkép: A Nílus folyó vizén siklik egy vitorlás a délutáni napsütésben Kairó közelében 2017. szeptember 14-én. (Forrás: MTI/EPA/Mohamed Hoszam)

 

Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-20-2-II-NKE-65 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.

 

 

A A víz geopolitikai jelentősége, azaz az észak-afrikai életforrás, a Nílus jövőjének kérdései bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

2020-ban szinte minden hétre jutott egy olyan esemény, amiről valamiért fontos volt megemlékezni, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A pandémiás helyzet alakulása, az Iszlám Állam feléledése vagy a bejrúti robbanás mind olyan folyamatok, amelyek legalább említés szintjén helyet érdemeltek a történelmet alakító tényezők között.

Május 25-e is minden bizonnyal meg fog jelenni a kronológiákban, ugyanis ezen a napon olyan történések zajlottak Minneapolisban, amelyek az USA-t, illetve közvetve vagy közvetlenül az egész világot érintő láncreakciót indítottak el. Cikkemben igyekszem bemutatni a folyamatot, ami egy afroamerikai férfi halálától indult, azonban a végét még most sem látjuk, de már rengeteg változás írható a számlájára.

A kezdet kezdete

2020. május 25-én az esti órákban négy Minneapolis-i rendőr eltúlzott intézkedése következtében életét vesztette a 46 éves afroamerikai férfi, George Floyd. Az eljárás jogszerűsége megkérdőjelezhető.

A rendőrséghez este nyolc óra környékén érkezett hívás szerint egy férfi hamis 20 dolláros bankjeggyel fizetett egy doboz cigarettáért, és amikor az eladó ezt jelezte irányába nem volt hajlandó visszaadni az árut. A férfit később George Floyd-ként azonosították, aki az eladó szerint az incidens pillanatában ittas és öntudatlan állapotban volt.

A helyszín egy olyan terület volt, ahol Minneapolis három főként feketék által lakott kerülete találkozik. Ezek Bryant, Powderhorn és Central közigazgatási egységek.

A bejelentést követő 10 percen belül már két rendőr próbálta megbilincselni a pár sarokra parkoló autójából kirángatva a feltételezett elkövetőt, aki ellenállt. Az egyik rendfenntartó, Thomas Lane már az említett jármű megközelítése során elővette és a férfira szegezte fegyverét.

Floyd reakciója a fegyverre és az erőszakos fellépésre a PTSD-vel magyarázható, ugyanis George Floyd korábban kisebb ügyek (kábítószer-birtoklás és lopás) miatt már kapcsolatba került a rendőrséggel és egy intézkedés alkalmával lövés is érte.

Miután Floydot megbilincselték, a férfi nem mutatott hajlandóságot beszállni a rendőrautóba, amelyet klausztrofóbiájával magyarázott. Eddigre már négy rendőr tartózkodott a helyszínen, köztük az a Derek Chauvin is, aki közvetlenül felelős a túlkapásért. Miután a gyanúsított ellenkezett Chauvin földre vitte, ahol nagyjából nyolc percig térdelt a nyakán, amely elég volt ahhoz, hogy a megbilincselt férfinél fulladásos halál álljon be.

A környéken tartózkodó járókelők közül többen is felvételt készítettek az esetről mobiltelefonjaikkal, amelyeken jól kivehető, hogy a földön fekvő férfi könyörög az életéért és többször is jelzi a rendőrnek, hogy nem kap levegőt. Ezeken a felvételeken hallható először az azóta ikonikussá vált mondat, amely az esetet követő események egyik jelmondata lett: „I can’t breath!” (Magyarul: „Nem kapok levegőt!”)

Érdekesség a jelmondattal kapcsolatban, hogy nem ez volt az első feltűnése. A Black Lives Matter mozgalom már 2014-ben is használta és használja az óta is. Az a 2014-es eseménysorozat, amely során elhangzott az ominózus mondat kísértetiesen hasonlít George Floyd esetéhez. New Yorkban egy fiatal fekete férfi vesztette életét egy rendőr fojtófogásában.

Az esetről készült rendőrségi jelentés nem tesz említést a rendőrtisztek magatartásáról. Csupán annyi szerepel benne, hogy a gyanúsított ellenállt és ennek következtében súlyos sérüléseket szenvedett. Azonban mire a jelentés napvilágot látott, a közösségi médiát ellepték a járókelők által készített felvételek, amelyeken jól kivehető minden mozzanat. Ez hatalmas lökést adott a városban régóta fennálló ellentétnek a rendőrség és az afroamerikai lakosság között, amely az incidenssel tetőpontjához ért.

Közvetlen következmények

Az említett tetőpont eleinte csak békés tüntetésben nyilvánult meg. Május 26-án ezres nagyságrendekben mérhető tömeg gyűlt össze az előző esti események helyszínén, ahonnan délután öt óra környékén a megközelítőleg 4 kilométerre (2,5 mérföld) található minneapolisi rendőrkapitányság harmadik körzetének kirendeltségéhez vonultak.

A békés jelleg hét óra környékén kezdett megváltozni, amikor a tüntetők betörtek egy ablakot. Erre válaszul rohamrendőrök érkeztek és könnygázzal, illetve gumilövedékkel próbálták visszaszorítani az embertömeget. Éjfél környékére kaotikus helyzet alakult ki, amely során többen megsérültek és rendőrség-ellenes szlogenek is előkerültek.

A másnapi események már egyáltalán nem nevezhetőek békésnek. A tüntetők ezen a napon már az egész 3. körzetben tevékenykedtek, több üzletet is kifosztottak zavargáshoz hasonló hangulatot keltve. Ezek az események hasonlóan az előző napokhoz az esti órákban történtek. Ezen a napon indult meg a rendőrkapitányság épületének ostroma is, ami az első éles lövések eldördülését is jelentette. Ezen az estén már tüzeket is gyújtottak a rendőrállomás előtt.

Május 28-ára a rendőrség feladni kényszerült az épületet, amely még aznap éjszaka porig égett. Az Egyesült Államok történetében eddig nem volt példa arra, hogy tüntetők elfoglaljanak egy rendőrőrsöt.

Az elkövetkező napokban már országszerte tüntetések zajlottak a rendőri brutalitás és a rasszizmus ellen, június 7-ére pedig Ausztráliában is megmozdultak az emberek. Ott a bennszülött lakosságot érő diszkrimináció ellenében vonultak utcára, ami egyeztethető az amerikai célokkal. Európa számos országában is demonstrációk zajlottak ezen a napon, ahogyan ezt követően a fejlett világ nagy részén. Eddigre a korábban már említett Black Lives Matter (a továbbiakban: BLM) már beállt a tüntetések mögé.

Rendőri brutalitás és túlkapások az USA-ban

A következmények további szemléltetése előtt rövid betekintést szeretnék nyújtani az előzményekbe. A tüntetések célja részben a rendőri brutalitás elleni fellépés szorgalmazása, illetve a túlkapások számának csökkentése.

A rendőri brutalitás igen széles skálán mozog az egyszerű, kis sérülést okozó tettlegességtől egészen a súlyos testi sértésig, illetve nem egyszer a gyilkosságig, de néhány szakértő már a felemelt hangot is ebbe a kategóriába sorolja.

Kétségtelen, hogy ugyan bármelyik lakos szembesülhet a jelenséggel, rassztól, vallástól, kortól és egyéb tényezőktől függetlenül, de az afroamerikaiak és az egyéb nem europid rasszhoz tartozó személyek nagyobb veszélyben vannak a tapasztalatok alapján. Szakértők szerint ennek magyarázata lehet az a rasszista attitűd, amely generációról generációra száll a többnyire fehér rendőrök között, mivel az újoncok igyekeznek elsajátítani azt a hozzáállást, amelyet idősebb társaiktól látnak.

Az USA-ban napi szinten három ember hal meg egy rendőr pisztolyából leadott lövés miatt, ez a szám megközelíti a teljes fejlett világban évente összesen regisztrált ilyen eset számát. Meglepő módon a jelenséget azonban csupán néhány éve kutatják és ellenére annak, hogy nincs konszenzus a tudósok között minden téren, az vitathatatlan, hogy az amerikai rendőrök jelentősen többször használják fegyverüket, mint a világ más részein szolgáló kollégáik.

Ennek vezető oka az ún. ráutaló magatartás gyakorlata. Mivel az Egyesült Államok alkotmánya, néhány állam lakóinak kivételével minden polgárnak engedélyezi a fegyvertartást  a rendőrök kiképzésében az szerepel, hogy lőjenek, amint a gyanúsított bármilyen fegyverhez hasonló tárgyat vesz elő, vagy olyan mozdulatot tesz, amellyel ruházata alól vagy annak zsebeiből lőfegyvert tud rántani. 2019 óta az FBI részletes nyilvántartást vezet a rendfenntartó szervekhez köthető beavatkozásról az USA területén. A kezdeményezs támogatottsága azonban egyelőre viszonylag csekély az amerikai rendőrök körében, a kapitányságok nagyjából fele szolgáltat adatot.

A BLM célkeresztjét a rendőrség költségvetése sem kerülhette el. Petíciót indítottak a támogatás csökkentése és az így felszabaduló források más területeken történő befektetése érdekében, ami hamar megosztó erővé vált a politikában is. Nyáron az egyik legfontosabb kérdés ez volt a republikánusok és a demokraták harcában is. A költségvetés csökkentését többnyire a demokrata oldal támogatja, sőt New York demokrata vezetője, Bill de Blasio egymilliárd dollárt (a teljes éves büdzsé hatod részét) vont el a rendőrségtől június végén. Ez a lépés ugyanakkor azt jelenti, hogy azt az egymilliárd dollárt a város működésének egyéb területeinek fejlesztésére fordítják. Ilyen terület például az ifjúsági központok fejlesztése, amely lépéstől a bűnözés visszaszorulását várják.

Joe Biden, az USA 46. elnöke is gyanúba keveredett nyári kampánya során, miszerint támogatja a leépítést, azonban magyarázata szerint ez hamis információ. Terveiben nem a költségvetés csökkentése, hanem az elosztás optimalizálása szerepel. Véleménye szerint a rendőrök szociális érzékenységének fokozása különböző tréningek formájában megoldaná a visszaélések problémáját.

Az ötödik hatalmi ág tetten érve

A három hagyományos hatalmi ág (törvényhozás, végrehajtás, bírói) mellett a 2000-es évektől kezdődően megfigyelhető a média felemelkedése, mint a negyedik fontos terület, amely képes egyfajta hatalmat jelenteni. Ennek magyarázata, hogy rengeteg emberhez, nagyon gyorsan juttat el hatalmas mennyiségű információt, így alkalmas a közvélemény formálására, annak átalakítására.

Napjainkra már egy ötödik ág is egyre aktívabb, ez a pénzhatalom. Kétségtelen, hogy a monetáris eszközök a világ mozgatórugójává váltak az elmúlt évtizedekben, így akinek megvannak az anyagi forrásai, annak megvan a lehetősége is, hogy befolyásolja az eseményeket. Széles skálán mozog az ágazatok listája, az egyházaktól a bankokig minden ide tartozik, amely jelentős vagyont kezel, vagy folyamatos profitot termel, ezáltal tőkét teremtve. A világmárkák vagy ún. brand-ek is egyre inkább ebbe az irányba haladnak, reklámkampányaikkal képesek befolyásolni a társadalom véleményét és szponzorációik révén bizonyos alrendszerekben (pl.: sport, tudomány) is egyre nagyobb befolyást szereznek.

A brand-ek térnyerése nagyon jól tetten érhető az idei eseményekben. A nyári hónapokban több olyan eset is történt, amelyek folyamán egy-egy nagy márka kiállt a BLM ügye mellett, ezzel igyekezve visszaszorítani a rasszizmust. A következő néhány bekezdésben két szignifikáns esetet mutatok be ezek közül részletesebben.

Az első esetek egyike volt a CrossFit nagyvállalat, amelyhez világszerte több ezer edzőterem tartozik. A vezetés nem fejezte ki szolidaritását, illetve támogatását az afroamerikai sportolók felé a május 25-i eseményeket követően, ahogyan a társaságok nagy része. A helyzetet rontotta Greg Glassman vezérigazgató június 7-i Twitter-bejegyzése, amelyben George Floyd halálával viccelődött. Ezt követően a partnerségben álló edzőtermek százai döntöttek a szerződésbontás mellett, illetve a főtámogató, a szintén világmárka Reebok is elhatárolódott a CrossFit-től. Glassman másnap ugyanazon a platformon elnézést kért bejegyzéséért és kijelentette, hogy sem ő, sem a vezetőség más tagja, sem maga a szervezet nem támogatja a rasszizmust, azt negatív jelenségként értékeli.

Az utóbbi időben branddé fejlődött National Football Leauge (NFL) is átment néhány változáson, bár az előző esethez hasonló botrány itt elmaradt. A folyamat legnagyobb mértékben a ligában játszó egyik csapatot, a volt Washington Redskinst érintette. A sportcsapat nevet kényszerült váltani, ugyanis a Redskins (rézbőrűek) sértette az amerikai őslakosok önérzetét.

Az elnevezés kérdése régebbre nyúlik vissza. A megnevezés 1933 óta létezett, a csapat 1937 óta játszik Washingtonban.  Az elmúlt 87 évben többen is kifogásolták a nevet. 1992-ben és 2006-ban is petíciót nyújtottak be a Szabadalmi és Védjegy Irodához, amelyben a névváltást szorgalmazták. Végül idén júliusban, a Minneapolis-i események hatására olyan nyomás nehezedett a csapat vezetőségére, amelyet már nem tudtak másként kezelni, csak a több évtizedes hagyományra visszatekintő név megváltoztatásával. Ez a nyomás a szponzorokon keresztül, azok befektetőitől érkezett, akik kérték, hogy a FedEx, a Pepsi és a Nike a továbbiakban állítsa le a csapat támogatását. Bár ez ebben a formában nem történt meg, a FedEx, a washingtoni stadion névadója kérte a csapatot a név újragondolására, hogy folytathassák a közös munkát, a Nike pedig eltávolította kínálatából a csapat logóival ellátott termékeit. Július 13-ától kezdve a csapat hivatalos neve a Washington Football Team, bár ezt csupán ideiglenes elnevezésként jelentette be a csapat.

Az NFL ligaszinten is tett lépéseket. A pályák szélén a 2020-as szezonban az „End racism” és az „It takes all of us” feliratok olvashatóak, amelyek magyarul így hangzanak: „Állítsuk meg a rasszizmust” és „Mindenkit érint”. Ezen túl a játékosok sisakjának hátulján, a tarkópárna tartóelemén saját csapatuk neve helyett olyan afroamerikaiak neveit tüntetik fel, akik a rendőri túlkapások áldozatai, ezzel egyszerre emléket állítva ezeknek az embereknek és tiltakozva az ilyen jellegű események ellen. A felírt nevet minden játékos egyénileg választja.

Az NFL egyébként viszonylag régóta kampányt folytat elnökválasztást megelőző hetekben, 2020-ban szintén így tettek. Ezzel céljuk, hogy a lehető legtöbb állampolgárt az urnákhoz tudjanak csábítani, igyekeznek meggyőzni a sportrajongókat szavazatuk értékéről. Mivel a liga népszerűsége folyamatosan növekszik egyre inkább a közvéleményt formáló tényezővé válik.

A két kiemelt eseten kívül rengeteg hasonló példát lehetne hozni. Sok olyan márka, amelyek logójában vagy nevében eddig szerepelt bármilyen rasszra utaló passzus bejelentette, hogy változtatni fog. Ezek a lépések egyértelműen hatással vannak a fogyasztókra, akik között jó eséllyel sokan egyet is értenek a változásokkal.

Konklúzió

Az USA nagyhatalmi helyzetéből adódik, hogy ami ott történik, az nem fog ottmaradni. A globalizáció hatásaként a rasszizmus elleni harc mára világméretűvé nőtt, szépen lassan a mindennapok részévé válik. Kétségtelen, hogy 2020-ban olyan változások mentek végbe, amelyek eredményei permanens hatást gyakorolhatnak a jövőre és a jövő emberére.

Összefoglalva a leírtakat, a 2020-as események rávilágítottak számos problémára. Az események hátterébe tekintve tetten érhető az ötödik hatalmi ág, a pénzhatalom fejlődése, amely az általa generált figyelmet kihasználva képes tömegeket elérni és befolyásolni. A tavalyi nyár történései jó eséllyel hatással voltak az Egyesült Államok elnökválasztásának alakulására is.

 

Címlapkép: A Black lives matter (Fekete életek számítanak) mozgalom támogatói a rasszizmus és a rendőri erőszak ellen tiltakoznak New Yorkban 2020. június 15-én. Az Egyesült Államokban ekkor már három hete tartó tüntetéshullámot egy afroamerikai férfi, George Floyd halála váltotta ki, aki egy brutális rendőri intézkedésben vesztette életét május 25-én Minneapolisban. (Forrás: MTI/EPA/Justin Lane)

A Minneapolistól Washingtonig – a BLM-tüntetések eredményei bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Ugyan a világban nem ritkák az előző amerikai elnök, Donald Trump nevével ellátott épületek, a Golán-fennsíkon megtalálható Trump-magaslatnak elnevezett izraeli település mindenképpen különleges helyet foglal el az üzleti szférából érkezett elnök brand-portfóliójában. Az izraeli kormányzat így kifejezett hálájának oka, hogy a Trump-adminisztráció 2019. március 25-én elismerte Izrael Állam integráns részeként a Golán-fennsíkot, amelyet az 1967-es hatnapos háborúban, a Szíria felett aratott győzelem óta tart megszállás alatt a zsidó állam és amelyet egy 1981-es törvénnyel egyoldalúan annektált. Ezt a jogi aktust nemzetközi közösség (az ENSZ Biztonsági Tanácsa egyhangúlag fogadta el az álláspontját azzal kapcsolatban, hogy az izraeli döntést nem ismerik el) és természetesen Szíria is illegálisnak, a nemzetközi joggal ellentétesnek tekinti. Ettől függetlenül – noha voltak törekvések a terület visszaadására a „területet a békéért” elv szerint – Izrael mereven ragaszkodik a terület megtartásához a jövőt illetően.

A terület iránti elkötelezettség mögött fontos geopolitikai okok és megfontolások állnak. A terület relatív alacsony kiterjedésének (1.800 km2, amelynek kétharmadát Izrael ellenőrzi) és lakosságának (hozzávetőlegesen 50.000 fő, fele-fele arányban zsidók és arabok) ellenére jelentős gazdasági potenciállal bír. A vulkanikus eredetű föld rendkívül termékeny, különösen erős a helyi gyümölcstermesztés, valamint a borkészítés. Nagyon jelentős továbbá a turizmus, hiszen itt található a Galileai-tenger vagy a napjainkra közkedvelt síparadicsomként működő Hermont-hegy. Az elmúlt években a Golán-fennsík alatt található jelentős olajtartalékok felfedezéséről is megjelentek hírek a sajtóban.

A Jordán-folyó völgyének északi vízgyűjtő területe. (Forrás: Slideshare/ zeitounm/ Upper Jordan River Hyropolitical Baseline (ZeitounEidSabbaghDajaniTalhami)

Az olajtartalékok megléte mindenképpen előnyös a területet ellenőrző ország számára, a Golán-fennsík azonban egy olyan másik erőforrásban is gazdag, amelynek előfordulása kevésbé gyakori a Közel-Keleten, ez pedig a víz. A Galileai-tenger, valamint a térség további édesvíz-forrásai elengedhetetlenek a történelmi Palesztina tartomány, így Izrael Állam és lakosságának vízellátásának szempontjából. A vízforrások feletti ellenőrzés a hatvanas évek elején már egy alacsony intenzitású fegyveres konfliktushoz vezetett Izrael és Szíria között, amikor Damaszkusz a Golán-fennsíkon található folyókat megpróbálta eltéríteni, hogy ezáltal térdre kényszerítse a zsidó államot. (Ugyan a vízkonfliktusok elmélete egy vitatott kérdéskör a nemzetközi kapcsolatok elméletében, de a kutatók ezt az összetűzést tekintik az egyik legközelebb állónak ahhoz.)

A Golán-fennsík izraeli megszállás alá eső területei. (Forrás: Le Monde diplomatique/ U.S. State Department/ Tufts University/ Council on Foreign Realtions)

A terület erőforrásai mellett azonban leginkább a katonai szempontok a meghatározóak. A Golán-fennsík mind hadászati, mind pedig harcászati tekintetben rendkívül fontos az izraeli biztonságpolitika szempontjából. A hadászati jelentőség megértéséhez Izrael geopolitikáján keresztül vezet az út. A történelmi Palesztina tartományt alapvetően három, egymástól jellegében erősen elkülönülő térségre lehet osztani: délen a Negev-sivatagra, nyugaton a partvidékre, északon és keleten pedig a hegyvidékre. Nyugaton a Földközi-tenger, délen pedig a Negev-sivatag természetes védelmet biztosít az ország magterületei számára. Keleten Ciszjordánia hegységei, valamint a Jordán-folyó völgye látják el ezt a feladatot – az izraeli döntéshozók számára többek között ez a stratégiai megfontolás indokolja a katonai megszállás fenntartását.

Északon azonban a sík partvidék sűrűn lakott és gazdaságilag kiemelt jelentőségű (például Haifa kikötője) területei az 1967-es határok szempontjából kitettek az északról érkező konvencionális fenyegetéseknek. A térség természetes határai (Litáni-folyó, Golán-fennsík) a történelmi Palesztina tartomány határain túl, a politikai határok pedig közel esnek a lakott területekhez. (A természetes és védhető határokra való törekvés egy általános geopolitikai jelenség, amely tetten érhető a Golán-fennsík elfoglalásában vagy a hajdani dél-libanoni izraeli megszállási zóna kialakításában.) Ezen síkvidék fölé magasodik a Golán-fennsík, amely magaslatról gyakorlatilag a teljes térség belátható – és belőhető. A hatnapos háborút megelőzően általános kihívást jelentett Izrael számára, hogy a szíriai tüzérség állandó nyomás alatt tartotta az északi területek lakosságát a támadásaival.

A Golán-fennsík jelenlegi status quo-ja. (Forrás: english.alaraby.co.uk)

A terület birtoklásával azonban Izrael Állam került stratégiai előnybe Szíriával szemben, mégpedig azért, mert Damaszkusz légvonalban mindösszesen 60 kilométerre található a Golán-fennsíktól. Ez egyrészt kiemelkedő hírszerzési lehetőséget biztosít a zsidó állam számára, hiszen a terület magaslati pontjairól modern felderítő eszközökkel pontos képet kaphatnak a térségben zajló esetleges csapatmozgásokról és más katonai tevékenységekről, mint például az Irán által finanszírozott milíciák jelentette fenyegetésről vagy fegyverszállítmányokról.

A felek szétválasztására az 1973-as jom kippuri háborút követően ENSZ békefenntartó misszió települt, ezáltal pedig egy 80 km hosszú, 05-10 km széles ütközőzóna jött létre az izraeliek és a szírek között. A művelet felfüggesztése több alkalommal is felmerült, tekintettel a magas biztonsági kockázatokra, különösen a szíriai polgárháború kezdete óta, ugyanis a szír kormányellenes felkelők több alkalommal hajtottak végre rajtaütéseket a békefenntartók ellen, túszokat is ejtve.

A Golán-fennsíkról való kivonulás és a terület visszaszolgáltatása Szíriának már több alkalommal is felmerült a „területet a békéért” elv alapján. Ezt a törekvést azzal szokták alátámasztani, hogy a rakéta- és műholdtechnológia fejlődésével a konvencionális hadászati elvek a háttérbe szorulnak, napjainkban már nem kellene számolni azzal, hogy szír harckocsioszlopok hatolnak be meglepetésszerűen Izrael Állam területére, ahogyan történt az a Jóm Kippuri háborúban. Ezzel szemben azt az ellenérvet állítják, hogy a terület feladását követően sokkalta nagyobb véráldozattal járna a fennsík visszafoglalása, mint a hatnapos háborúban. (Közkedvelt részlete a hatnapos háborúnak, hogy a hatvanas években a szír államigazgatásban mélyfedésben lévő legendás izraeli hírszerző, Elijah Cohen eukaliptusz fákat vásárolt a szír beásott bunkerek katonái számára az erős napsütés ellen, ezek a fák pedig nagy szolgálatot tettek a háborúban az izraeli erőknek a célpontok azonosítása során. „Eli” után egy telepet is elneveztek a Golán-fennsíkon, Eliad néven.)

Mindaddig azonban, ameddig az Iráni Iszlám Köztársaság közvetlen katonai és politikai befolyással rendelkezik a szír központi kormányzat felett, a békének, ezáltal pedig a Golán-fennsík visszaszolgáltatásának sincsen realitása. A perzsa állam ugyanis ezzel egy jelentős hídfőálláshoz jutna Izrael Állammal szemben. A terület megtartásával kapcsolatos izraeli álláspont is stabilnak mondható, mert belső jogrendszerük alapján az ország integráns részeként tekintenek rá, csakúgy, mint Jeruzsálemre egységes és oszthatatlan fővárosra. Ezen előreláthatólag az sem fog változtatni, ha a Joe Biden vezette adminisztráció szakít elődjének egyoldalú Izraelt támogató külpolitikai álláspontjával. Noha a Trump-magaslat jövője még kérdéses lehet, a Golán-fennsík minden bizonnyal izraeli ellenőrzés alatt fog maradni a továbbiakban is.

Az írás a Geopolitika Műhely cikksorozatának keretei közt valósult meg.

Címlapkép: Izraeli katonák az Izraelt és Szíriát elválasztó határsávon, a Golán-fennsík izraeli részén tartott éjszakai gyakorlatozáson 2016. július 17-Én. (Forrás: MTI/EPA/Atef Szafadi)

A A Golán-fennsík geopolitikai jelentősége Izrael szemszögéből bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Észak-Macedónia pozitívan nézhetett 2020 őszének elébe: október 6-án az Európai Bizottság közzétette az integrációs előrehaladást értékelő éves jelentéseit, emellett közzétették egy, a Nyugat-Balkán államaira specializált Gazdasági és Beruházási Terv tartalmát is. Továbbá Észak-Macedónia bizton számíthatott arra, hogy az év végéig sikerül megtartani az első kormányközi konferenciát az Európai Unióval, azaz sikerül elkezdeni a csatlakozási tárgyalásokat – Bulgária elutasító álláspontja miatt azonban mindez máig nem valósulhatott meg. Ezen írás célja röviden, de átfogóan felvázolni a macedón-bolgár konfliktus fő mozgatórugóit.

A macedón-bolgár ellentétek történelmi gyökerei

A mai Észak-Macedónia területe a történelem folyamán számos alkalommal kapcsolódott Bulgáriához, illetve a bolgár identitáshoz. A Balkán-félszigetre betelepülő bolgár szláv törzsek Macedónia területén is megjelentek, letelepedtek, habár a terület csak a IX. század első felében vált a bolgár állam részévé – ezzel, főként a kereszténység felvétele után, a macedón területek lakói is a bolgár fejlődési pályára léptek. A bolgár állam uralma a területen azonban nem volt tartós: a XI-XIII. század között több ízben is bizánci, majd szerb fennhatóság alá tartozott a terület, az 1390-es évekre pedig – Bulgáriával egyetemben – oszmán fennhatóság alá került. A bolgár függetlenségi mozgalom 1870-re ért el egy jelentős eredményt: megalakult a gyakorlatilag független vallási központ, a Bolgár Exarchátus, amely jelentős szerepet játszott a bolgár nemzettudat terjesztésében – Macedóniában is. Az 1877-78-as orosz-török háborút követően, az orosz érdekeket szolgáló san stefanói békeszerződéssel hozták létre Nagy-Bulgáriát, amely magába foglalta a mai Macedónia teljes területét. Néhány hónappal később azonban, a nagyhatalmak berlini konferenciáján Nagy-Bulgáriát szétdarabolták: létrehoztak két bolgár kisállamot (melyek 1885-ben egyesültek), Macedónia területe pedig az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt maradt. Ezzel a bolgárok és a macedóniai lakosok (akkoriban őket is bolgároknak nevezték) más-más fejlődési pályán kezdtek el haladni. A XX. század háborúi során Bulgária számára végig elsődleges fontosságú volt Macedónia visszaszerzése – ennek elveszítése számukra igen fájó pont. Párhuzamot szokás vonni a bolgár és a magyar történelemben bekövetkezett nagy területveszteségek között – tudományos igényesség nélkül mondhatjuk, hogy Nagy-Bulgária szétdarabolása a bolgárok „Trianonja”. Mindenesetre sem a Balkán-háborúk során, sem a két világháborúban nem sikerült visszaszerezni a területet – köszönhetően annak, hogy Bulgária mindkét világégés során a vesztesek oldalán harcolt.

A macedón identitás kialakulása és az ezt vitató bolgár álláspont

A mai Észak-Macedónia területén élő szláv népcsoport nemzeti fejlődése a többi balkáni néphez képest jelentős késéssel indult meg. Az évszázadokon át tartó oszmán uralom természetesen nem segítette elő a nemzetté válás folyamatát, ráadásul a környező, jóval előrehaladottabb nemzeti fejlődést átélt népek – bolgárok, görögök, szerbek – a XIX. századtól gyakorlatilag versenyt futottak egymással azért, hogy a macedóniai szlávokat a saját etnikumukhoz tartozónak ismertessék el. Természetesen az itt élőknek a bolgárokkal volt/van a legszorosabb kapcsolatuk, történelmi, kulturális és nyelvi téren is – a XIX. században a lakosság többsége valóban bolgár identitással rendelkezett. 1878 után ezért is támogatta Bulgária jelentősen az oszmán uralom alatt maradt Macedóniában a függetlenségi mozgalmakat (például a Belső Macedón Forradalmi Szervezetet, rövidítve: VMRO), remélve a terület mielőbbi visszaszerzését – ebben az időszakban azonban már kialakulóban volt egy különálló, macedón identitás, illetve a bolgár öntudaton belül egy erős regionalista felfogás is. Az önálló macedón nemzet elismertetését külső szereplők is szorgalmazták, elsősorban a cári Oroszország és Szerbia – feltehetően Oroszország a szerbek a bolgárok gyengítésére irányuló tevékenységét akarta ezzel támogatni. A Macedón Irodalmi Társaság Szentpéterváron működött – egyik jeles képviselője, Krste Misirkov fektette le a különálló, sztenderdizált macedón nyelv alapjait 1903-ban. A két világháború között, mikor Macedónia a délszláv állam keretei között semmifajta autonómiával nem rendelkezett, fokozódtak a bolgár identitás kigyomlálására irányuló törekvések – erőszakos szerbesítés által. Az 1930-as évektől azonban a nemzetközi kommunista mozgalomban egyre inkább teret nyert az önálló macedón nemzet gondolata – ezt a nézetet osztották a jugoszláv kommunisták is. Így, miután a második világháború végén Tito kommunista partizánjai megszerezték a hatalmat, 1944-45-ben sor került a nyelv kodifikálására és hivatalossá tételére Misirkov munkája alapján (a sztenderd bolgár nyelvtől legtávolabbi, nyugati-bolgár nyelvjárást vették alapul), továbbá létrehozták az autonóm Macedón Népköztársaságot Jugoszlávián belül. Ennek megfelelően továbbra is üldözték a bulgarofil érzelműeket, akik közül nagy számban menekültek Bulgáriába. Az új hatalom megszilárdulásával megkezdődött Macedóniában a felülről vezérelt identitásépítés folyamata: létrehozták a macedón nyelv tudományos hátterét (szótárak, nyelvtani szabálykönyvek), illetve jelentős lépések történtek az önálló macedón történelem megalkotására is.

A Bulgáriával folytatott viták középpontjában éppen a nyelv és a történelem körüli problémák állnak – a bolgárok főleg a történelmi személyek és helyszínek, illetve a kulturális örökség „kisajátítását” sérelmezik, emellett nem ismerik el az 1945 előtti önálló macedón nyelv létét – egyesek szerint a macedónok által beszélt nyelv ma sem tekinthető különálló nyelvnek. Ennek megfelelően a macedón nemzet voltát is kétségbe vonják – nem is ismerik el nemzeti kisebbségként a területükön élő macedónokat (akik főként a macedón-bolgár határ mentén, a pirini körzetben élnek). Érdekességképpen érdemes megemlíteni, hogy a második világháborút követő években igen szívélyes volt a viszony Bulgária és Jugoszlávia között: terítéken volt egy jugoszláv-bolgár államszövetség megalakítása és a pirini körzet a jugoszláviai macedón tagköztársasághoz való csatolása is, emellett a Georgi Dimitrov vezette kommunista bolgár vezetés elismerte a macedón nyelv és identitás létét. A szovjet-jugoszláv viszony rohamos elmérgesedése azonban véget vetett a baráti viszonynak: a szovjet irányvonalat követve a bolgár állam – és pártvezetés az 1950-es évektől kezdve radikálisan szembefordult a korábbi politikával, és határozottan elutasította a macedón nyelv és nemzet elismerését. A bolgár-jugoszláv viták végigkísérték az egész hidegháború időszakát – azonban a rendszerváltozást követően sem szűnt meg a probléma, annak ellenére, hogy Bulgária volt az első állam, amely elismerte az önálló Macedón Köztársaságot 1992-ben, emellett a még kezdeti fázisban lévő euroatlanti integráció terén is szorosan együttműködött a két ország. 1999-ben egy közös deklaráció keretében igyekeztek rendezni a bilaterális kapcsolatokat – azonban, amennyiben ennek tartalma maradéktalanul meg is valósult volna, akkor sem oldotta volna meg végleg az identitás és nyelv körül kialakult évtizedes vitákat. A 2000-es évek végétől Bulgária, a NATO és az EU teljes jogú tagjaként, határozottabban kezdte el képviselni érdekeit – 2012-től több ízben vétózta meg Macedónia uniós csatlakozási tárgyalásainak elkezdését, Görögországgal együtt. Bulgária különös hangsúlyt fektetett egy kétoldalú, jószomszédsági szerződés aláírásra, amely által közös bizottságot állítottak volna fel a történelmi és kulturális különbözőségek megtárgyalására. Erre végül több évig tartó huzavona után, 2017-ben került sor. Emellett Bulgária sérelmezte a macedón közéletben tapasztalható bolgárellenes hangulatot, továbbá a két állam közötti közlekedési infrastruktúra fejlesztésére való macedón hajlandóság hiányát.

A jószomszédsági szerződés és az azt követő fejlemények

Mint az előző bekezdésben említésre került, Macedónia és Bulgária 2017. augusztus 1-jén írta alá a barátsági, jószomszédi és együttműködési szerződést. Az egyezményben a felek elismerik a két ország közös történelmének valódiságát, ugyanakkor fenntartják a jogot az egymástól eltérő vélemények, nézőpontok formálására. A szerződés aláírásakor a felek a lépést történelminek nevezték, és igen sokat vártak tőle. Ezt az is jelzi, hogy augusztus 1-jét választották az aláírás időpontjának, ugyanis egy nappal később ünnepli mindkét ország az 1903-as, törökellenes ún. Ilinden-felkelés évfordulóját – többek között e felkelés vezéralakja, Goce Delcsev személye is a történelmi viták kereszttüzében áll. A közös történelmet vizsgáló kétoldalú bizottság ugyan megkezdte munkáját, azonban az igen eltérő álláspontok miatt máig nem fejezte be működését. Az utóbbi időben bolgár részről több keményebb hangvételű nyilatkozat is napvilágot látott, például Krasimir Karakachanov védelmi miniszter egy rádióinterjúban elmondta, hogy a hadsereg bevetésével eltávolítana minden szobrot és műemléket Szkopjéből, hiszen azok egy hamis történelmet szimbolizálnak. Mindkét oldalon problémát jelent a túlzott nacionalista hozzáállás, amely nem segíti elő a megegyezést, inkább újabb frontokat nyit a vitában.

Az egyezmény fontos hozadéka volt ugyanakkor, hogy Bulgária elméletileg támogatja nyugati szomszédját az euroatlanti integrációban, és nem gördít további akadályokat Macedónia NATO- és EU-tagsága elé. Észak-Macedónia NATO-tagsága így sem bolgár, sem görög részről nem ütközött már ellenállásba. 2020 márciusának végén, mikor az Európai Tanács végül megadta a „zöld utat” az Észak-Macedóniával való csatlakozási tárgyalások megkezdésére, a jelenlegi patthelyzet közeli állapot nem volt előrelátható, tekintve, hogy a bolgár kormány is támogatta a döntést. Azonban miután az Európai Bizottság júliusra kidolgozta az előzetes tárgyalási kereteket, Bulgária belengette a vétót, ugyanis értelmezése szerint az észak-macedóniai nemzetépítési folyamatban továbbra is semmibe veszik a közös történelmet, illetve a közös etnikai és nyelvi gyökereket. 2020 novemberében, az EU Általános Ügyek Tanácsában Bulgária be is váltotta fenyegetését, így Észak-Macedóniával máig nem indultak meg a csatlakozási tárgyalások. 2020 második felében az EU Tanácsának elnökségét betöltő Németország erőteljesen próbálta a megegyezés felé terelni a feleket – nem mellesleg azért is, hogy az Angela Merkel kezdeményezésére 2014-ben elindított Berlini Folyamat – amely a nyugat-balkáni államok integrációjának elsőszámú koordinációs mechanizmusa lett – ne rekedjen meg. Az intenzív és folyamatos macedón-bolgár egyeztetések ellenére sem közeledtek azonban érdemben az álláspontok.

2021 első felében, a portugál elnökség alatt vélhetően nem várható áttörés a csatlakozási tárgyalások elkezdésének ügyében – egyrészt, Portugáliának sokkal kevesebb érdeke fűződik a nyugat-balkáni régióhoz, illetve kevesebb nyomásgyakorlási eszközt tud felvonultatni, másrészt pedig a jelenlegi prioritások egyértelműen a koronavírus elleni védekezésen és a vakcina beszerzésén vannak.

 

Címlapfotó: Várhelyi Olivért, az Európai Bizottság bővítésért és szomszédságpolitikáért felelős tagját (jobbra) fogadja Zoran Zaev észak-macedón miniszterelnök Szkopjéban 2020. október 7-én. (Forrás: MTI/EPA/Georgi Licovszki)

 

Felhasznált források:

ADAMCZYK, Artur – KARADZOSKI, Mladen (2014): Macedonia and Her Difficult Neighbours on the Path to the EU. Yearbook of Polish European Studies, 17/2014. 223. Forrás: https://www.ce.uw.edu.pl/pliki/pw/17-2014_karadzoski.pdf (2021.01.12.)

ARDAY Lajos (2002): Reformok és kudarcok. Jugoszlávia utolsó évtizedei és ami utána következett. Budapest, Books in Print Bt. 185-186.

DEMETER Gábor (2007): Kisállami törekvések és nagyhatalmi érdekek a Balkán-háborúk idején (1912-1913). Budapest, Hungarovox Kiadó. 178., 219-220., 303., 307.,317-321., 383

KLEIN András (2014): Bolgár szempontok az aktuális bolgár-macedón vitában. Külügyi Szemle, 2014. ősz.   44-46.  Forrás: https://kki.hu/assets/upload/Klein.pdf (2021.01.09.)

NIEDERHAUSER Emil (1999): A két Balkán-háború és előzményei. In: KRAUSZ Tamás szerk.: A Balkán-háborúk és a nagyhatalmak – Rigómezőtől Koszovóig. Budapest, Napvilág Kiadó. 18-19.

MAZOWER, Mark (2004): A Balkán. Budapest, Európa Könyvkiadó.140-143.

PAVLOV, Plamen – JANEV, Jordan (2005): A bolgárok rövid története (A kezdetektől napjainkig). Budapest, Cédrus Alapítvány – Napkút Kiadó. 17-39., 55-58.

PRÉVÉLAKIS, George (2007): A Balkán. Kultúra és geopolitika. Kozármisleny, Imedias Kiadó. 168-169.

A Észak-Macedónia – veszélyben az uniós csatlakozás? bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Október 16-án Párizs külkerületén, Conflans-Sainte-Honorine városában fényes nappal Abdullah Anzorov 18 éves csecsen származású menekült brutálisan megölt, majd lefejezett egy középiskolai tanárt. Tettét vallási megfontolásból tette, mivel az áldozat, Alexander Paty tanóráján Mohamed-karikatúrákat mutatott be a véleményszabadság szemléltetése céljából. A próféta ábrázolása az iszlám tanítások szerint tilos a bálványimádat elkerülése végett. Öt évvel ezelőtt, 2015. január 7-én két fegyveres férfi vérfürdőt rendezett a közismerten vallásellenes és az iszlámot gyakran kifigurázó Charlie Hebdo hetilap szerkesztőségében, mely egyben egy párizsi támadássorozat első állomása volt. A fegyveresek magukat Mohamed próféta védelmezőjeként nevezték meg, és az ő személyét ért sértések miatt, bosszúvágyból öltek. Emmanuel Macron megemlékezési beszédében kiállt a karikatúrák védelmében,          mivel azok szerinte elválaszthatatlanok a véleménynyilvánítás szabadságától, amit azonban a muszlim világban tiltakozásokkal fogadtak. Ennek az írásnak célja az események fényében röviden bemutatni Franciaország sajátos szekularizmus-koncepciójának létrejöttét, illetve a muszlim kisebbség helyzetét és vallási harcát a francia törvényhozással, így jobban megérthetjük a mostani események mögött húzódó társadalmi törésvonalakat is.

Laïcité: a francia szekularizmus sajátos formája

A Harmadik Köztársaság idején, a katolikus egyházzal való több évszázados ellentétet követően a republikanizmus eszmerendszere szellemében döntöttek az egyházi- és államügyek rendezéséről. Az 1905-ben elfogadott törvény az állam és egyház elválasztásáról lett a francia szekularizmus sarokköve, melynek legfőbb céljai a véleményszabadság és szabad vallásgyakorlás megerősítése volt az 1789-es Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata szellemében, illetve a vallási közösségek szabályozása, különös tekintettel az oktatás terén. Kimondta többek közt az egyházak és felekezetek közti egyenlőséget, szabályozta a vallási közösségek létrehozását, működésüket és finanszírozási lehetőségeiket. Ezen rendelkezések alapján is kaphatott teret a francia jogalkotásban a vallások kritikus véleményezése, amíg az nem sérti azok híveinek alapvető emberi jogait. A francia laicizmus azonban többet jelent annál, mint az állam semlegessége az egyházi ügyek iránt: a társadalom integráló eszmerendszere is, mely összefogja a Köztársaság polgárait. A „laïcité” később bekerült a francia alkotmányba is, mint a Köztársaság egyik alkotmányos alapelve: „Franciaország oszthatatlan, laicista, demokratikus és szociális köztársaság”.

Bevándorlás a huszadik századi Franciaországban

A második világháború után Franciaországnak munkaerőre volt szüksége gazdasága felfuttatásához. Eleinte nagy számban érkeztek a környező országokból, mint Spanyolország, Portugália és Olaszország, az általános európai életszínvonal növekedésével azonban a gyarmatbirodalom akkori és egykori országaiból, különösen az észak-afrikai Maghreb régióból érkezők tették ki a bevándorlók többségét, akik gyakran az egész családjukkal települtek be. Az immigránsokat a nagyvárosok rossz lakhatási körülményekkel rendelkező peremterületein (banlieues) helyezték el, ahol vallási és nemzetiségi közösségek jöttek létre.

1975-re az összlakosság 7,4%-a bevándorló volt (megközelítőleg 3,89 millió fő). Az első olajválság okozta gazdasági recesszió és munkanélküliség következtében elsőként a betelepült munkavállalókat bocsátották el, ami tovább mélyítette a társadalmi ellentéteket, és fokozta az iszlamofób nézetek terjedését. Világossá vált, hogy az az asszimilációs politika, ami egy egységes, köztársasági eszméken alapuló nemzeti identitás kialakítását szorgalmazta, most kudarcra volt ítélve, ettől fogva a francia kormány szigorított a bevándorlási szabályokon. A legsúlyosabb korlátozásokat az 1993-ban Charles Pasqua belügyminiszter által előterjesztett ún. Pasqua-törvények tartalmazták, bár ezekből valamennyit a következő, szocialista kormány visszavont, vagy kedvezően módosított. Egy 2016-os felmérés szerint a francia lakosság 8.8%-a (megközelítőleg 5,720,000 ember) vallotta magát muszlimnak, és ez a szám azóta csak nőtt. Ez az is jelenti, hogy jelenleg Nyugat-Európában Franciaország területén él a muszlimok legnagyobb része.

A laicizmus és az iszlám konfliktusai

A francia állam egyik leghosszabb és legemlékezetesebb ügye az iszlámmal az ún. fátyol-vita (l’affaire du voile) volt. 1989-ben három muszlim diáklányt kitiltottak középiskolájukból, amiért nem voltak hajlandóak levenni a hidzsábjukat. Lionel Jospin akkori oktatásügyi miniszter határozata alapján több mint tíz évig az iskolák egyéni döntése volt a hidzsáb és egyéb vallási jelképek viselésének szabályozása. Jaques Chirac elnök előterjesztésére 2004-ben törvénybe iktatták a muszlim fejkendők és más feltűnő vallási jelképek viselésének megtiltását az általános- és középiskolákban, majd 2010-ben a burka, nikáb és más arcot elfedő ruházat hordását is közterületen. Az indokok mindkét esetben a közbiztonság védelme és a vallási szélsőség elleni fellépések voltak a szekularizmus jegyében. Az intézkedésekre válaszul a muszlimok , hasonlóan, mint az elmúlt fél évben. Fellángoltak a laicizmus eszméjének iszlámellenes és politikai haszonszerzésre való felhasználása körüli viták, a francia lakosság nagy része azonban kedvezően fogadta őket: sokan a vallási elnyomás alóli felszabadulást látták bennük.

A tanárgyilkosságra adott reakciók és ellenreakciók

Samuel Paty halálát országszerte megemlékezések kísérték, Emmanuel Macron francia elnök beszédében Paty-t a köztársasági értékrend megtestesítőjének nevezte, és elítélte az iszlám radikalizmust. Kijelentette egyúttal, hogy továbbra sem lesznek korlátok közé szorítva a vallási karikatúrák, mivel azok a véleményszabadság részei. Néhány nappal a gyilkosság után a francia hatóságok bezárattak egy mecsetet, és több iszlám vallási szervezetet feloszlattak, mivel azok iszlamista retorikát terjesztettek. Macron már a terrorcselekményt megelőzően is felszólalt a Charlie Hebdo-ügy vádlottjai tárgyalásának apropóján az iszlám szeparatizmus ellen, és egy olyan törvényjavaslat benyújtását helyezte kilátásba, ami többek közt nagyobb állami befolyást tenne lehetővé az imámok alkalmazásának feltételei és a vallási szervezetek bevételei fölött.

Macron iszlámkritikus kijelentéseire válaszul több arab országban tüntetést szerveztek, és a francia áruk bojkottjára szólították fel az embereket, Recep Tayyip Erdogan török államfő pedig beszédében mentális kezelésre szorulónak nevezte őt. A franciaországi muszlim közösségből többen aggodalmukról számoltak be a terrortámadások utáni előítéletek fellángolása miatt, köztük Otman Aissaoui nicei imám és Abdallah Zekri, a Muszlim Hit Francia Tanácsa testület tisztviselője is felszólaltak a stigmatizálás ellen.

Köztársasági értékrendre szabott vallás?

A Harmadik Köztársaság alatt létrehozott szekuláris eszmerendszer óta az ország vallási és kulturális összetétele megváltozott: egy évszázad során egy szinte kizárólag keresztény és európai társadalomból multikulturális, vallásukban változatos közösségek születtek. A francia törvényhozás eddig szigorúan ragaszkodott az 1905-ös törvény értékeinek megtartásához, azonban azt még nem tudhatjuk, az októberi terrortámadás milyen társadalmi változásokat fog elindítani. Emmanuel Macron mindenesetre világossá tette álláspontját, miszerint az iszlám jelenleg globálisan válságos időkön megy keresztül, és személyes célja a szeparatizmus elleni harc, valamint egy „felvilágosult iszlám” felépítése Franciaországon belül, amely kompatibilis a köztársaság eszmerendszerével. Két évvel ezelőtt Christophe Castaner akkori belügyminiszter is hasonlóan nyilatkozott a Le Pointe hetilapnak: a francia állam és társadalom közös összefogásával egy külső befolyásoktól mentes, radikális eszméket nélkülöző iszlám kialakítását jelölte meg célként.

 

Címlapfotó: A Charlie Hebdo szatirikus magazin egyik karikatúráját vetítik egy ház falára az öt nappal korábban megölt Samuel Paty történelemtanár emlékére Montpellierben 2020. október 21-én. Október 16-án egy 17 éves csecsen fiú késsel megölt, majd lefejezte a történelemtanárt Párizs északnyugati elővárosa, Conflans-Saint-Honorine egyik utcáján. A tettest a rendőrök agyonlőtték. Korábban a tanár az óráján Mohamed prófétáról készült karikatúrákat mutatott a diákjainak, amikor a szólásszabadság felelősségéről beszélt. (Forrás: MTI/EPA/Guillaume Horcajuelo)

A A francia laicizmus modern válsága bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Észak-Afrika

Algéria

Egy új vezér

Abdelmalek Droukdel júniusi megölését követően, az Észak-Afrikai al-Kaida (AQIM) új vezetőt választott az algériai származású, Abu Obaida Yusuf al-Annabi személyében, aki eddig a szervezet egyik tanácsában és a médiájuk irányításában töltöttbe vezető szerepet. 2015-ben került fel, az Amerika által számontartott nemzetközi terroristák listájára.

Az algériai csoport, amelynek tagja volt 2011-ben esküdött hűséget az al-Kaidának és azóta részt vettek több, a Száhelben végrehajtott terrortámadásban. Többek között a 2016-os Burkina Fasoban elkövetett hotel elleni támadásban, ahol 30, főleg nyugati származású személy halt meg. Korábban, mint azt pozíciói is jól mutatják al-Annabi inkább egy háttérszereplőként teljesített jól, nem pedig gyakorlatias, műveleti helyzetekben.

Abu Obaida Yusuf al-Annabi egy propagandaképen. (Forrás: Wikipedia)

Egyiptom

Emberjogi aktivistákat vádolnak terrorizmussal

Emberjogi aktivisták és az egykori elnökjelölt is a 28 ember között van, akiket egy egyiptomi bíróság felvett az állam által terroristának tekintett személyek listájára. Abdelmoneim Aboul Fotouh, aki 2012-ben pályázott az elnöki posztra, és Alaa Abdel Fattah, baloldali aktivista, aki évek óta tartózkodik háziőrizetbe, a Kairói Büntetőbíróság által megnevezett a legkiemelkedőbb két személy a listára kerültek közül. Aboul Fotouh-t 2018-ban a legutóbbi elnökválasztás előtt tartóztatták le, és korábban szerepelt már a terrorista listán. A 69 éves férfi majdnem két éve előzetes letartóztatásban van, terrorista csoport vezetésének és finanszírozásának vádjával.

A Szíszi kormány 2015-ben kezdte el használni a terrorista listát, és azóta előszeretettel alkalmazza a politikai ellenfeleivel szemben (Muszlim Testvériséggel elsősorban). Noha a megnevezettek között vannak terroristák és fegyveresek, a listára került emberek túlnyomó többsége békés aktivista, politikus és emberi jogi ügyvéd, vagy egyszerűen csak velük kapcsolatban álló ember.

Abdelmoneim Aboul Fotouh egy 2011-es választási plakáton. (Forrás: Facebook/ عبد المنعم أبو الفتوح)

Helikopter-szerencsétlenség a Sínai-félszigeten

Az Egyesült Államok hadserege azonosította azt az öt amerikai katonát, akiket Egyiptomban helikopter-balesetben meghaltak. Az incidens egy békefenntartó misszió során következett be az érintettek a Multinational Force and Observers (MFO) kötelékében szolgáltak, amely nemzetközi misszió feladata  megfigyelni és felügyelni az izraeli-egyiptomi békeszerződésben foglaltak betartását.

Mike Pompeo külügyminiszter nyilatkozatában elmondta, hogy a helikopter szerencsétlenségben egy francia és egy cseh katona is életét vesztette. A cseh védelmi minisztérium megerősítette az információt, továbbá a balesetet okaként technikai hibát említettek.

Hárman a Sínia-félszigeten elhunyt öt amerikai katonai közül. (Forrás: Facebook/ WFLA News Channel 8)

Szudánba látogatott az egyiptomi elnök

Első egyiptomi elnökként Dél-Szudánba látogatott Abd el-Fattáh esz-Szíszi. Nyilatkozatában kifejtette, hogy Salva Kiir elnökkel megvitatták a regionális biztonságot érintő problémákat és a Nílus vizének felhasználását, ami szerinte a reményt és nemzeti fejlődést kell jelentenie mindkét ország számára. Érdekes módon Szíszi nem említette a kérdés középpontjában álló országot, Etiópiát.

Kairó korábban Etiópia gátprojektjét egzisztenciális fenyegetésként jellemezte Egyiptom számára, amely vízellátásának döntő részében a Nílusra támaszkodik.

Esz-Szíszi (jobbra) és al-Burhan egy korábbi találkozó alkalmával. (Forrás: Facebook/ Farhan Jimale)

Líbia
Tömegsírok Líbiában

A 2014 óta zajló második líbiai polgárháborút lezáró tárgyalások kezdődtek meg augusztusban, amit egy szerződésbe foglalt fegyverszünet, és a közös kormányzat kialakításáról szóló tárgyalássorozat követett. A fegyverszüneti megállapodás egyik fontos eleme volt a helyi milíciák beazonosítása és felszámolása, vagy esetleges beolvasztása a majdani közös haderőbe. A konfliktus során mindkét felet támogatták ilyen formában működő csoportok. A milíciákat kiemelten kezeli a szerződés, mivel sok esetben ezek opportunista jelleggel jönnek létre. Sokszor a velük szövetséges hatalom se tudja kontrol alatt tartani őket.

Január közepén a Fáiz asz-Szarrádzs vezette, nemzetközileg elismert kormány (Government of National Accord – GNA) elfoglalta Tarhúna városát, ahol tömegsírokat fedeztek fel, amelyek 15 testet tartalmaztak, olykor teljes családokat. A GNA azonnal nyomozást indított az ügyben és az elkövetkező hónapokban további, 230 testet exhumáltak a városban és annak környékén. A nyomozás során a gyanú végül a helyi Mohamed al-Káni-ra, és az általa vezetett al-Kánijat milíciára terelődött, akik a megszállás alatt felügyelték a területet. A Káni család Halifa Haftár tábornok csapatait (Libyan National Army – LNA) támogatta a harcok során. Az ENSZ líbiai missziójának (UNSMIL) és emberi jogi szervezetek jelentései alapján is ez a csoport tehető felelőssé az elkövetett atrocitásokért.

Az Egyesült Államok és Németország a teljes családra és a milícia tagjaira vonatkozó beutazási tilalmat, és a külföldi vagyonuk befagyasztását javasolta az ENSZ 15 tagú Biztonsági Tanácsának. Ezt azonban, a szintén Haftárt támogató Oroszország megvétózta arra hivatkozva, hogy még nem áll rendelkezésre elegendő bizonyíték a bűnösség megállapítására, de Moszkva nem zárkózott el a kezdeményezés későbbi támogatásától. Az USA azonban sikeresen kijátszotta a vétót, a 2012-ben elfogadott Magnitsky határozattal, amelynek 2016-ban-a Kongresszus döntése nyomán-globálissá vált hatálya lehetővé teszi az Egyesült Államok számára, hogy az emberi jogokat megsértő egyéneket és országokat kereskedelmi szankciókkal súlytsa, valamint zárolja az elérhető számláikat.

A török félhold árnyéka Líbia felett

Hulusi Akar török védelmi miniszter látogatást tett Tripoliban, ahol reagált Haftár tábornok azon kijelentésére miszerint addig nem lehet béke Líbiában, amíg a gyarmatosítókat el nem űzik. Utalva ezzel arra, hogy Törökország Miszráta kikötőjében és az al-Watiya légi bázison kíván állomásoztatni csapatokat. A miniszter bármilyen agresszív lépésre elsöprő megtorlást ígért. A nyáron a török katonai támogatásnak köszönhetően, az ENSZ által is elismert GNA-nek sikerült feloldani a 14 hónapja tartó ostromgyűrűt Tripoli körül és visszakényszerítenie Haftár által vezetett Líbiai Nemzeti Hadsereget Szirt városáig.

Szarrádzs (balra) és Erdogan egy korábbi találkozó alkalmával. (Forrás: Facebook/ Anadolu Agency)

Marokkó

Egy hanyagolt konfliktus

November 13-án egy újabb befagyott konfliktus olvadt fel. 1000 Marokkói katona lépett be az ENSZ által ellenőrzött Guerguerat ütköző zónába. Az ezen keresztül vezető fontos kereskedelmi utat, október 21 óta tartott blokád alatt a Nyugat-Szaharai térség autonómiája céljából szerveződő Polisario Front, amely a szomszédos Algéria támogatását élvezi. A bevonuló marokkói erők sikeresen biztosították a területet, azonban erre válaszként a Polisario felmondta az 1991-ben megkötött tűzszünetet. A lázadó erők Szaharai Demokratikus Arab Köztársaság területéről indítottak támadásokat, a 2700 km hosszú homokfal mentén, ami elválasztja egymástól a Marokkó és a Polisario által uralt területeket. A Polisario önkéntesek toborzásába kezdett, és bár marokkói közlések szerint az ellenük indított támadások sikertelenek voltak a harcok továbbra is folynak alacsony intenzitással. A konfliktus fellángolását kiváltó okként a Polisario azt az utat nevezte meg, amely összeköti Marokkót és Mauritániát mivel megépítése szerintük sértette a 91’-es egyezményt. A kép ennél kissé árnyaltabb. A ENSZ missziója (MINURSO), ami 1997-ben népszavazást igyekezett lebonyolítani megbukott, ugyanis Marokkó nem volt megelégedve a szavazásra jogosultak körével. Az ezt követő nemzetközileg indított kezdeményezések is, sorra az egyes felek elutasításával találkoztak. Marokkó a Nyugat-Szahara legértékesebb területei tartja felügyelete alatt, ahol jelentős foszfát lelőhely található és amely régió hozzáférést biztosít az Atlanti óceán halászható vizeihez. Horst Kohler a régióba delegált ENSZ követ lassan egy éves lemondása óta, a nemzetközi szervezet nem nevezett ki utódot. Így a Polisario és a függetlenedést támogató szaharai őshonos nép jogosan érezheti azt, hogy nemzetközileg az ügye elvesztette a támogatást, így az erőszakhoz nyúlva próbálják ügyüket sikerre vinni. Ezzel párhuzamosan az ENSZ szerepe és befolyása az eseményekre erodálódik, így az eszkalálódás veszélye megnő a külső kontrol hiányában.

Nyugat-szaharai zászló és ENSZ-helikopter valahol a sivatagban, melyet magának követel Marokkó. (Forrás: Facebook/ World Politics Review)

Megújuló izraeli-marokkói kapcsolatok

2020 december 13-én Donald Trump amerikai elnök bejelentette, hogy Marokkó, idén harmadik országként rendezni kívánja kapcsolatait Izrael álammal és a diplomáciai valamint kereskedelmi kapcsolatok kiépítése felé kíván elmozdulni, a 2000-ben kezdődött második intifáda mozgalom kapcsán befagyott nyilvános dialógus terén. Bár a két ország kapcsolata koránt sem volt ellenségesnek nevezhető annyira, mint a korábban Izrael felé nyitó Emírségeké. Tekintve a hírszerzés terén folytatott, egymást segítő közös tevékenységüket és Algéria mindegyikükkel szembeni ellenséges magatartását, a két nemzetben több közös van, mint bármelyik más arab ország és Izrael viszonylatában. Közel milliós azon zsidók száma Izraelben, akik marokkói gyökerekkel rendelkeznek és jelentős az izraeliták száma az észak-afrikai országban is. A zsidó közösséget a marokkói alkotmány is megemlíti, mint az ország kultúráját gazdagabbá tevő kincset. December 22-én földet érett az első kereskedelmi repülőjárat a rabati reptéren, amelynek fedélzetén utazott Meir Ben-Shabbat nemzetbiztonsági tanácsadó, az izraeli delegáció vezetője és Jared Kushner Trump elnök veje, aki a korábbi Ábrahám-egyezmény megkötésében játszott közvetítő és kezdeményező szerepet. Ugyanezen a napon született meg az együttműködési szándékról szóló egyezmény, amely a kereskedelmi és politikai kapcsolatok mellett a turisztikára is nagy hangsúlyt fektet, figyelembevéve, hogy a közös vallású lakosság között aktív kulturális viszony jöhet létre.

A közös társadalmi alapot képző zsidő közösség mellett azonban létezik egy réteg, amelynek tagjai ellenzik a két ország közeledését. A Adl Wal Ihssane csoport, akik a társadalom iszlamizációját tűzték ki célul tüntetést szerveztek, amit a helyi hatóságok sikeresen megfékeztek.

Az egyezség másik fontos eleme a Nyugat-Szahara feletti marokkói autoritás elismerése amerikai részről, ami egy hatalmas lépés a királyság régió béli tevékenységének, és a régió függetlenségéért küzdő Polisario front megítélése szempontjából.

Közel-Kelet

Irak

Választójogi reform Irakban

Irak elnöke ratifikálta az új választási törvényt, amelynek célja, hogy a függetlenek jelöltek számára nagyobb esélyt biztosítson a parlamenti helyek megszerzésére, ezzel utat nyitva a jövő évi előrehozott választásoknak. Barham Saleh elnök hangsúlyozta a szabad, tisztességes és átlátható szavazás szükségességét, amely helyreállítja az iraki nép bizalmát a választási rendszer és az állam iránt.

Az új törvény az ország 18 tartományának mindegyikét több választási körzetre szabja, és megakadályozza, hogy a pártok egységes listákon induljanak, ami a múltban segített nekik abban, hogy könnyedén elnyerjék egy adott tartomány összes mandátumát. Helyette az kapná a mandátumot, aki a legtöbb szavazatot kapja az adott választási körzetben.

Választási biztosok ellenőrzik a szavazatokat Irakban 2018-ban. (Forrás: Facebook/ Metin Feyzioğlu)

Amerikai csapatkivonások Irakban és Afganisztánban

A Fehér Ház 2500 katonát hoz haza az év végéig Afganisztánból és Irakból a Pentagon legrangosabb tisztségviselőinek tanácsa ellenére. A parancs értelmében az Afganisztánban állomásozó katonák létszáma 4500-ról 2500-ra az irakiaké 3000-ről 2500-ra csökken, tehát a jelenlegi mintegy kétharmadára apad az amerikai katonai jelenlét a két országban.

Nem sokkal a bejelentése után a szenátus legbefolyásosabb republikánusa, Mitch McConnell kifejezte, hogy ellenez minden változtatást az elkövetkező néhány hónapban az USA védelmi és külpolitikájában – ideértve az afganisztáni és iraki jelentős csapatkivonásokat is. McConnell az újságíróknak elmondta, hogy „Afganisztánban és Irakban a katonai erők számának csökkentése, hiba”.

Amerikai katona Afganisztán Kandahár régiója felett. (Forrás: Facebook/ U.S. Department of Defense (DoD))

Trump kegyelmet adott négy elítélt Blackwater tagnak

Karácsony előtt kegyelmet adott Trump elnök két olyan embernek, akik korábban bűnösnek vallották magukat Robert Mueller különleges ügyész vezette orosz beavatkozás körüli nyomozás során, továbbá a Kongresszus három korrupció miatt elítélt republikánus képviselőjének. Trump kegyelmi listáján négy amerikai veterán is szerepelt, akiket iraki civilek meggyilkolása miatt ítéltek el, miközben 2007-ben a Blackwaternek dolgoztak.

Bagdadban, a Nisour téren történt mészárlás, a háború egyik legismertebb eseményévé vált az Egyesült Államokban, és mély nyomokat hagyott mindkét oldalon.

A Blackwater katonai magánvállalat zsoldosai. (Forrás: Faceboook/ Thawka Aung)

Török-iraki megállapodás a radikálisok ellen

Törökország és Irak megállapodtak abban, hogy folytatják együttműködésüket a szélsőséges szervezetek, köztük az Iszlám Állam terrorcsoport és a kurd lázadók elleni harcban – közölte Recep Tayyip Erdogan török ​​elnök.

Musztafa al-Kadhimi az Ankarába látogató iraki miniszterelnökkel folytatott találkozó után, újságíróknak nyilatkozva Erdogan azt is elmondta, reméli, hogy az iraki-török ​​kőolajvezetéket, amely megsérült az Iszlám Állam elleni konfliktus során, hamarosan megjavítják, és folytatódhat rajta keresztül az olajszállítás a világpiacokra.

Törökország számos határain túlnyúló földi és légi támadást hajtott végre a szomszédos Észak-Irakban a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) fegyveresei ellen, akik bázisokat tartanak fenn a régióban. A legutóbbi júniusi offenzíva, a Claw Tiger művelet során, hogy a török kommandósok repültek be, hogy végrehajtsák a műveleteket a PKK ellen, amely 1984 óta harcol a török ​​állammal (Törökország, az Egyesült Államok és az Európai Unió is terrorszervezetnek tekinti).

Török és iraki katonák valahol a két ország határszakaszán. (Forrás: Facebook/ Star Gazete)

Izrael

Izraeli miniszterelnök Szaúd-Arábiában (?)

Benjamin Netanyjahu izraeli miniszterelnök titokban Szaúd-Arábiába utazott Moszad kémfőnökével, Yossi Cohennel, hogy találkozzon Mohammed bin Salman szaúdi koronaherceggel és Mike Pompeo amerikai külügyminiszterrel, több izraeli sajtóorgánum szerint is. Ha igaz, akkor ez volt az első ilyen találkozó az izraeli és a szaúdi vezetők között, amelyről széles körben beszámoltak az izraeli médiában. Úgy tűnik Izrael, Szaúd-Arábia és a Trump-adminisztráció igyekszik összehangolni álláspontját Iránnal kapcsolatban, mielőtt Joe Biden megválasztott elnök hivatalba lépne. Szaúd-Arábia külügyminisztere cáfolta, hogy a találkozóra Netanyahuval sor került volna, mondván, hogy „a jelenlévő tisztviselők egy amerikai és egy szaúdi volt”.

Szaúd-Arábia lehet a következő ország, mely békét köt Izraellel és elismeri függetlenségét? (Forrás: Facebook/ StandWithUs)

Elnapolt tárgyalások Izrael és Libanon között

Libanon és Izrael között a tengeri határ ügyében tervezett tárgyalásokat elhalasztották, és az amerikai közvetítők most külön-külön veszik fel a kapcsolatot a két féllel – közölték izraeli és libanoni tisztviselők A tárgyalásokat októberben kezdték, a delegációk az Egyesült Államok katonai bázisán gyűltek össze, hogy megpróbálják megoldani a tengeri határokkal kapcsolatos vitát, amely eddig visszatartotta az olaj- és földgázkutatást a vitatott vonal közelében. Yuval Steinitz izraeli energiaügyi miniszter szerint az amerikaiakkal megállapodtak abban, hogy a tárgyalásokat néhány hétre elhalasztják.

Az előkészítés Washington diplomáciájának három évbe telt, és a tárgyalások megkezdése Jeruzsálem és Bejrút közt jelentené a csúcspontot.

Szabadlábon az izraeli kém

Benjamin Netanyjahu izraeli miniszterelnök üdvözölte az Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériuma által kiadott feltételes szabadlábra helyezés korlátozásainak feloldását Jonathan Pollard, az amerikai haditengerészet volt elemzője ügyében, akit az 1980-as években ítéltek el, amiért Izraelnek kémkedett. Pollard azt nyilatkozta, hogy hamarosan Izraelbe költözik. Netanyahu közleményében elmondta, hogy évek óta dolgozott Pollard szabadon bocsátásáért. „A miniszterelnök arra számít, hogy hamarosan találkozni fog Jonathan Pollarddal Izraelben, továbbá minden izraelivel együtt kifejezi jókívánságait neki és feleségének, Eszternek” – közölte Netanyjahu irodája.

Márciusban Izrael két év alatt a negyedik választását tartja

Izrael parlamentje feloszlatta magát, miután a Benjamin Netanyahu miniszterelnök vezette kormánykoalíció nem tudta elfogadtatni a jövő évi költségvetést. Az ország két év alatt a negyedik választását fogja tartani előreláthatólag március végén.

Netanyahunak új kihívóval kell szembenéznie a befolyásos jobboldali, Gideon Saar személyében, aki a Likud elhagyását követően megalapította saját Új Remény névre hallgató pártját. Több közvélemény-kutatás is azt sugallja, hogy Saar jelentős támogatást vonhat el Netanyahutól és a Likudtól. Mindeközben Gantz politikailag ellehetetlenült. Az általa vezetett Kék-Fehér megrendülése akkor kezdődött, amikor megkötötte a koalíciót Netanyahuval, a közös kormányzás pedig csak ráerősített erre, a közvélemény kutatók szerint ez előreláthatólag csak néhány parlamenti hely elnyerésére lesz elegendő.

A 2015-ös izraeli választás plakátjai. (Forrás: Facebook/ Reading The Pictures)

Letartóztatták Ester Horgan gyilkosát

Elfogták az a férfit, akit Esther Horgen múlt vasárnapi meggyilkolásával gyanúsítanak, a gyanúsított személy állítólag már beismerte tettét és vallomást is tett a bűncselekmény részleteiről. Az 52 éves, hatgyermekes anya, Horgen egy vasárnap délután indult futni a Reihan erdőbe a háza közelében, Tal Menashe településén, és nem tért vissza, mire férje, Benjamin értesítette a rendőrséget. Az erőszak jeleit hordozó holttestét másnap hajnalban találták meg az erdőben.

A palesztin média a gyanúsítottat egy 36 éves férfiként azonosította Turából, aki mintegy 2,5 kilométeres autóútra lakott Tal Menashe-tól. A híradások azt is tudni vélték, hogy különböző bűncselekmények miatt ült már korábban is egy izraeli börtönben.

Az Izraeli Védelmi Erők feltérképezték a gyanúsított ciszjordániai otthonát, felkészülve annak esetleges jövőbeni lebontására.

Ester Horgan. (Forrás: Facebook/ Yishai Fleisher ישי פליישר)

Szíria

Bashar Asszad szíriai elnök új külügyminisztert nevezett ki, Faisal Mekdad külügyminiszter-helyettes személyében. A döntés azután született, hogy miután több mint egy évtizedig töltötte be a posztot Walid al-Moallem november 16-án, 79 éves korában elhunyt. Az elmúlt évtized Aszad ellenes felkelés és polgárháború során az ország egyik legismertebb arca volt a külvilág felé.

Elődjéhez hasonlóan Mekdad is karrierdiplomata, közeli bizalmasa Asszadnak és kemény kritikusa az ellenzéknek az elmúlt tíz év alatt. A polgárháború közel félmillió ember halálát okozta, és az ország lakosságának felét lakhelye elhagyására kényszerítette.

Írta: Hende Olivér és Kovács Ádám

Szerkesztette: Halasi Gábor

Címlapfotó: A marokkói amerikai nagykövetség által közreadott képen megérkezik az El Al izraeli légitársaság Tel-Avivból indult, első közvetlen járata fedélzetén Jared Kushnerrel, Donald Trump amerikai elnök vejével és közel-keleti főtanácsadójával, valamint a zsidó állam nemzetbiztonsági tanácsának vezetőjével, Meir Ben-Sabbattal és az amerikai-izraeli békedelegációval a marokkói főváros repülőterére 2020. december 22-én. (Forrás: MTI/EPA/Marokkói amerikai nagykövetség)

 

A MENA 02 – MENA térség hírfigyelő, 2020. november-december bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

A líbiai polgárháború több fordulaton is keresztülment az elmúlt időszakban. Ezen változások epicentrumában a katonai és politikai megfontolások mellett, a gazdaság és annak alapköve az olajipar áll. A kérdés nem csak belügy, hiszen a legtöbb európai energetikai vállalatnak befektetései vannak az országban. A cégek anyaországainak pedig prioritást képez Líbia stabilizálódása, így igyekeznek a lehető legnagyobb támogatást biztosítani Észak-Afrika háború szaggatta országának. Ennek egyik lehetséges útja az olajipar és a benne rejlő potenciál kiaknázása.

Az olajcsap blokádja

A líbiai konfliktus egy kevésbé ismert, de Európára is nagy hatást gyakorló összetevője a gáz-és olajkitermelés és annak exportjának kérdése. Az ország kiemelkedő mennyiségű olajkészlettel bír. Az OPEC 2019-es adatai alapján 48,363 millió hordónyi bizonyított olajtartalékkal és 1,505 milliárd köbméternyi gázzal rendelkezik, amelyek az ország gazdaságának alapját biztosítják.

Ez év január 17-én, amíg a berlini béketárgyalások zajlottak az ország jövőjéről, a Halifa Haftárt támogató törzsek és a Petroleum Facilities Guard nevű olajcég és milícia elfoglalták a főbb kikötőket és termelői létesítményeket, melyek az energiaexport motorjai voltak. A Haftár párti erők azzal indokolták a műveletet, hogy az ENSZ által elismert Nemzeti Egységkormány (GNA) arra használja a nyugati központú, ez által a Fájez esz-Szarrádzs kormány területén működő Nemzeti Olajtársaságot ( National Oil Corpotation), hogy az abból származó bevételekből török és szíriai zsoldosokat fizessen, akiket Ankara biztosít. Ezt az érvet alátámasztotta a tény, hogy Törökország egy Pentagon jelentés alapján 3700 szíriai zsoldost küldött a térségbe. A megszállók emellett pedig követelték az olajból származó haszon egyenlő elosztását is. A létesítmények őrzését hosszabb távon az oroszországi Wagner Csoport, katonai magánvállalat biztosította, akik a második líbiai polgárháború kihagyhatatlan szereplőivé váltak, mint az orosz proxy tevékenység eszközei.

A kikötők blokádjának célja a nyomásgyakorlás volt a nyugati kormányra a párhuzamos adminisztráció által. Az eredmény azonban kontraproduktívnak nevezhető, annak ellenére, hogy augusztusban több tüntetés is zajlott Tripoliban a korrupció, a romló életkörülmények és az áramkimaradások miatt. Ezek a megmozdulások azonban lezajlottak a Haftári erők központjaként számon tartott Bengáziban és Al-Marjban is szeptember elején. Az események megmutatták, hogy bár az állami intézmények megosztottan, egymással párhuzamosan működnek, a gazdasági hatások nem ismerik az ilyen megosztottságot.

Nyitás és tárgyalások

Az események súlyát felismerve szeptember 18-án Haftár bejelentette, hogy hajlandó feloldani a blokádokat az energiaipari bevételek méltányos elosztásának feltétele mellett. A bejelentést az Ahmed Matiq, a GNA miniszterelnök helyettese által vezetett tárgyalások előzték meg, ahol közös bizottságokban egyeztek meg a költségvetésről és egyéb részletekről. Bár Fájez esz-Szarrádzs nem hagyta jóvá a végső egyezséget, a Wagner csoport tagjai és más zsoldosok elkezdték elhagyni posztjaikat, és a helyzet a rendezettség felé mozdult el.

Az ország olajtermeléséért a már említett National Oil Corporation felelős, amely több leányvállalattal rendelkezik, ezek nagy része a Haftár által uralt régióban üzemel. A termelő kutak és a kikötők megszállásakor az NOC kivonta munkatársait azok biztonsága érdekében, és leállította a termelést. A cég a feloldásokat követően is leszögezte, hogy csak azon telepein hajlandó újrakezdeni a termelést és a kivitelt, amelyeket mindenfajta militáns csoport elhagyott és ezután is politikától függetlenül kívánja folytatni működését. A társaság már több kikötőt és lelőhelyet is biztonságosnak minősített és feloldotta azok vis maior helyzetét. Elindította Szeptember 22-én Zuwaytinah városában működő leányvállalatát a javuló biztonsági helyzet eredményeként. Ez hatalmas előrelépésnek tekinthető a líbiai emberek helyzetének szempontjából, ugyanis ez a telephely biztosítja az ország északi partszakaszán történő gázszállítást Bengázi felé és ez látja el a helyi erőművet, amely a környező régiónak állítja elő az elektromosságot. Emellett Hariga és Brega tengerparti városaiban is újrakezdődött a szállítás a külföldi partnereknek. A megnyíló líbiai olaj és gázpiac kapcsán találkozott Mustafa Sanalla, az NOC elnöke Oliver Owcza Németország líbiai nagykövetével, akit tájékoztatott a konszolidálódott helyzetről, és egyeztettek a jövőbeli német cégekkel történő együttműködésről. Németországon kívül Olaszországnak is fontos befektetései vannak. Földrajzi helyzetét kihasználva az olasz Eni olaj- és gázvállalat kiépítettet a Zöld Áramlat elnevezésű gázvezetékét, ennek kapacitása 8 milliárd köbméter évente. Ebből 2018-ban 4,55 milliárdot, 2019-ben pedig 5,86 milliárdot használt ki a cég.   Ezek a tények és adatok jól mutatják, hogy az európai országok nagy érdeklődést mutatnak Líbia energiahordozói iránt és a kitermelés éves szinten növekszik. Szeptember 23-án Giuseppe Bocino Olaszország líbiai nagykövete az olasz érdekek fenntartása miatt találkozott Mustafa Sanalla igazgatóval, az NOC vezetőjével. Sanalla tájékoztatta a nagykövetet az egyes leányvállalatok által vezetett kitermelő létesítmények biztonsági helyzetéről és az ott érvénybe lépetetett COVID-19-el kapcsolatos megelőző intézkedésekről. Ezek alapján látható, hogy a jelenlévő vállalatok, illetve azok székhelyéül szolgáló országok felismerték a termelés felfutásában rejlő lehetőségeket. Jövőbeli energia stratégiájukban pedig a javuló biztonsági helyzet miatt fontos szerepet szánnak majd Líbiának.

A National Oil Corporation júliusi és augusztusi jelentése alapján a blokád 10 milliárd dollárnyi veszteséget okozott az államnak a 9 hónapos periódusban. Az előző év júliusához képest 2,1 milliárd dollárról 38,2 millióra esett vissza az olaj- és gázexport bevétel. Az adatokat vizsgálva azonban optimizmusra adhat okot, hogy az augusztusi hónapban 38-ról 90 millióra emelkedett a jövedelem.

Megdermedő frontok, majd támadás

Augusztusban váratlan fordulat következett be, ugyanis a kezdeményezést megszerző, és így támadó pozícióban lévő Nemzeti Egységkormány erők megálltak az olajmezők egyik mediterrán térség felé nyíló kapujánál, Szurtnál. A megállás egyik oka a város ostromára való felkészülés volt, amelynek földrajzi elhelyezkedése mellett a másik stratégiai jelentősége az El-Dzsufra katonai légi bázis közelsége. A főbb okok azonban a nemzetközi nyomás, amely az ENSZ részéről is a békés politikai megoldást hangsúlyozta, valamint az a rizikó, amit az akkor formálódó esetleges egyiptomi intervenció hordozott magában. Abdel Fatah asz-Sziszi elnök egyeztetett a Líbia keleti felén élő törzsekkel, valamint a támogatásukat élvező keleti Képviselőházzal (House of Representatives) a beavatkozásról.

Az egységkormány háborús üzenetnek tekintette asz-Sziszi bejelentését, aki vörös vonalkánt jelölte meg Szurtot és kijelentette, hogy a város megszállása és a további előrenyomulás Egyiptom határait is fenyegetheti, így teljes körű, összhaderőnemi támogatásról biztosította a haftári erőket. A kialakult patthelyzet és gazdasági instabilitás más pályára kényszerítette a feleket, amely az augusztusban mindkét fél részéről deklarált tűzszünethez vezetett. Líbiában már több fegyverszünet született, többek között a berlini konferencia előtt is, azonban ezeket sorra megszegték. Jelenleg valami egészen másnak lehetett szemtanúja a háború sújtotta ország, ugyanis a meghirdetett tűzszünet óta, egy átfogó tárgyalási folyamat vette kezdetét a regionális országok és az ENSZ segítségével.

Tárgyalások zajlottak Egyiptomban és Marokkóban, melyek főként az alkotmányos átmenetről és a jövőbeli választások lebonyolításának részleteiről szóltak. Ezt követte az október 23-i genfi találkozó, ahol az ENSZ kezdeményezte tárgyalási folyamatok részeként létrejött 5+5 Katonai Bizottság (JMC) írta alá a tűzszüneti egyezményt, amely így már megkötő erővel is bírt a szerződéses forma által.

A felek közti egyeztetéssel párhuzamosan folytatódott a további olajlétesítmények beindítása a szeptember 29-i hurghadai egyeztetésekre alapozva, ahol a Petroleum Facilities Guards (PFC) és a JMC vállalták, hogy együttes erővel biztosítják az állandó olajkivitel fenntartását. Ezen elköteleződés egyik eredménye volt az október 11-i El-Sharara mező megnyitása, amely az országban a legnagyobbnak számít, és ahonnan elsődlegesen a Závij-i finomítót fogják ellátni olajjal, jelentette be az NOC. Ugyan ez pozitív előrelépés és kiutat jelenthet az ország jelenlegi gazdaságai helyzetéből, azonban fontos kiemelni, hogy a Sharara a blokádot megelőzően csak magában napi 300 hordónyi olajat termelt, addig mostanra ez a szám napi 40 hordóra csökkent. A helyzet akkori pillanatnyi megítélését segíti a tény, hogy az október 12-i országos termelés 335 hordó volt. Egy lendületvétele után a termelés napi 150 hordóra emelkedett, a mielőbbi profit elérés kapcsán az NOC havi 600 hordónyi kivitelt irányzott előre.

Október 23-án további lezárt kikötők Ras Lanuf és Es Sider nyíltak meg, – részben a megkötött fegyverszünet hatására, amelynek központi eleme a külföldi harcosok kivonása – melyeken keresztül az olajexport folytatódhatott. Waha és Harouge termelőegységei is újraindultak, ennek eredményeképpen országosan napi 800 000 hordónyi termeléssel számolnak a szakemberek az NOC-nél, amit négy héten belül egy millióra kívánnak növelni. Haftár ígéretéhez hűen az őt támogató törzsek és az idegen zsoldosok elhagyták az utolsó lelőhelyet is, El-Feel-t, így október 26-ra már minden egyes blokád alá vont objektum biztonságossá vált a munkálatok megkezdésére.

A megjelent jelentés alapján a szeptemberi termelésből befolyt összeg 116.9 millió dollár volt, ezzel szemben 2019-ben az ezen hóra eső jövedelmek elérték 1.7 milliárdot. A következő október havi 230.2 milliós összeg felszálló ágat mutat, persze ez is elenyésző az elmúlt év októberi 2 milliárd dolláros teljesítményének tükrében. Az enyhe növekedés annak volt köszönhető, hogy a szeptember végén megnyitott Al-Hrega és Brega kikötőkbe el tudták szállítani a termelésbe már korábban visszacsatlakozott telepekről kinyert és addig ott felhalmozott olajmennyiséget. A kijelölt napi egymillió hordó november 7-re sikeresen el is érte Líbiát, ami valóban rendkívüli teljesítmény a több hónapnyi zárlat és a helyenként még mindig instabil biztonsági helyzet miatt, a kilátások azonban nem felhőtlenek.

A költségvetés jelentős részének kiesése kölcsönök felvételére kényszerítette a cégeket, hogy a gépek és felszerelések fenntartását el tudják végezni. Mivel a legtöbb helyen hónapokig sem munkások, sem pedig karbantartó személyzet nem tartózkodott, ezért az amortizáció komollyá vált. Az így keletkezett károk kijavítására fordított pénzt sajnos a munkások béréből kellett elvenni, így az ő kifizetésük is csúszott. Az NOC attól tart, hogy a frissen elért termelést nem tudják sokáig fenntartani, és szinte lehetetlennek tűnik a blokád előtti szintre emelni azt.

A líbiai olajszektor visszatérése a nemzetközi piacra negatívan hatott annak szereplőire és a piacra magára. A koronavírus járvány miatti csökkenő kereslet okozta veszteségeket a líbiai kínálat berobbanása tovább növelte és e két hatás 3 %-kal vetette vissza az árakat.

Olajipar szerepe a stabilizációban

Az épülő líbiai államban, amelynek következő választását 2021 decemberére írták ki, nagy szükség lesz olyan intézményekre, melyek nem átpolitizáltak, és hozzájárulnak a népesség jólétének kiépítéséhez, jelen esetben munkahelyek teremtésével. Az ország adottságait vizsgálva a turizmus-, a halászat- és az energiaipar fejlesztése lehet rövidtávon a megoldás. Ebben a folyamatban nem elhanyagolható a National Oil Corporation szerepe, amely igyekszik a lehető leginkább kivonni magát a politikai folyamatokból és a szektorán belül professzionálisan ellátni feladatát, emellett pedig A Tripoli központú cég megbélyegezhető azzal, hogy inkább a GNA felé húz, ennek főként gyakorlati okai vannak.

A GNA irányába mutatott simulékonyság annak tudható be, hogy ez az ENSZ által elismert a két frakció közül és a legtöbb nyugati kapcsolattal is az egységkormány rendelkezik, valamint Törökország szövetségese, amely nagy igényt mutatnak az energiahordozókra és a gazdasági együttműködésre Líbiával. Ennek egyértelmű jele volt a 2019 végén megkötött exkluzív gazdasági zóna létrehozása a Földközi-tengeren, amely összeköti a két országot. Bár ezt a fajta elfogultságot cáfolni látszik a cég állításai mellett az a találkozó is, ahol Mustafa Sannala és az egyes Európai Uniós államok- többek között Magyarország-nagykövetei tárgyaltak.

A résztvevők kölcsönösen köszönetet mondtak egymásnak. Sannala a biztosított támogatásokért, a nagykövetek pedig a társaság kitartó munkájáért. A találkozó lényeges eleme volt, hogy az EU-s követek hangsúlyozták az NOC úttörő munkáját, melyet az átláthatóság és a jó kormányzás érdekében végzett. A cég rendszeresen publikálja adatait a bevételek és a termelés kapcsán, tájékoztatva ezzel a líbiai népet. Sanalla maga is hitet tett amellett, hogy az NOC igyekszik kimaradni a politikai csatározásokból, és megmarad egy állami szervnek, aminek működését a líbiai törvények szabályozzák.

A blokád kialakulásának egyik oka a társadalom haragja volt az egyenlőtlen elosztások kapcsán. Erre reagálva az NOC egyik közleményében kifejtette, hogy a bevételek mind a Libyan Foreign Bank-be futnak be, és azok felhasználására a társaságnak nincs ráhatása. Ezzel a lépéssel igyekeztek kivédeni minden jövőbeli támadást, és felhívni a kormány figyelmét az elkövetkező átalakítások során a jobb transzparencia kiépítésére. A társaságnak nincsen félni valója és nyugodtan kihasználhatja lehetőségeit hiszen bármilyen összetételű is lesz az új kormány, az nem ignorálhatja a gazdaság motorját képző entitást.

Vitán felül áll, hogy az olajvállalatok munkáltatói szerepe megkerülhetetlen lesz Líbia jövőjében. A globálisan is válságot megélő olajágazat azonban itt tovább mutat és a társadalom szemléletének átformálására is hatással lehet a semlegessége és a stabilitás iránti elköteleződése okán akkor is, ha ezt önös érdekekből teszi a mellékes hatása előremutató. A gazdaság ugyan a politikától soha nem lehet teljesen független, azonban ne felejtsük el, hogy a kettészakadt Líbiában ez az állítás nem a teljes kivonódást jelenti a politika determináltsága alól, hanem a két frakció közötti szembenállásból való kimaradást. Ez egyfelől jó stratégia lehet arra, hogy a majdani kormány miként ítéli meg a szervezetet. Nem utolsó sorban pedig fent kell tartania az ország vonzerejét a külföldi befektetők előtt és ehhez egy semleges viszonyulás a belpolitikai ügyekhez legjobb választás.

Kilátások

A jövő kérdései közé tartozik, hogy milyen összetételű lesz majd a Petroleum Faciliteis Guard, amely mint fegyveres szervezet a genfi tárgyalások értelmében szintén át lesz alakítva.

Az is vitákhoz vezethet, hogy a két fél területén lévő létesítményeket hogyan osztják fel, valamint vegytisztán az LNA vagy a GNA kötelékeiből áll-e majd az olajkutakat védő biztonsági erő.

 

Címlapfotó: Fájez esz-Szarrádzs líbiai miniszterelnök a választási bizottság központi irodájához érkezik Tripoliban 2018. május 2-án. (Forrás: MTI/EPA)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A A líbiai energiaválság elkerülése bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Balkán mini-Schengen

Az úgynevezett Balkán mini-Schengen megállapodás első életbe lépő szakaszának köszönhetően az albán, szerb, és észak-macedón állampolgároknak kizárólag személyigazolvány szükséges a határátlépéshez, jelentették be az országok államfői november 9-én. Alekszandr Vucic szerb elnök közleményben erősítette meg, hogy az intézkedések eredményétől a turizmus növekedésére számítanak Albániában és Szerbiában. Emellett a három ország államfői aláírtak egy kooperációról szóló memorandumot is, amelynek értelmében együtt küzdenek a koronavírus járvány és annak következményei ellen. Első közös döntésként pedig lehetővé tették az országok közötti közlekedést PCR teszt nélkül.

A koszovói Önrendelkezés (Vetëvendosje) és elnöke Albin Kurti élesen elutasítják a mini-Schengenhez való csatlakozást.  A párt álláspontja szerint a megállapodás tovább veszélyezteti Koszovó határainak biztonságát, mivel annak államiságát Szerbia még mindig nem ismerte el. Emellett az Önrendelkezés szerint a megállapodás nem szolgálja az albán nép érdekeit. Albin Kurti volt koszovói miniszterelnök szerint egy Albánia és Koszovó között létrejövő Schengen övezetet lenne érdemes kidolgozni.

Albin Kurti volt miniszterelnök, a Vetëvendosje nevű koszovói párt vezetője. (Forrás: Facebook/ Lëvizja VETËVENDOSJE!)

Koronavírus és gazdaság

Az albán kormányzat újabb szigorításokat léptetett életbe a koronavírus járvány visszaszorítása érdekében. Az újonnan bevezettet rendelkezések betiltanak minden 10 főnél nagyobb gyűlést és összejövetelt. Emellett az este tíz és hajnali hat közötti kijárási tilalom továbbra is érvényben marad.

Az albán statisztikai hivatal közlése szerint az általuk vizsgált időszakban az ország külkereskedelmi mérlege 7,6%-kal csökkent. A szakértők számításai szerint az exportmutatók 12,2%-kal, míg az importmutatók 9,7%-kal csökkentek. Az elemzés szerint Albánia legfőbb kereskedelmi partnere továbbra is Olaszország.

Az Európai Tanács 103,3 millió eurós támogatást küldött Albánia számára, ezzel segítve az országot a további reformok bevezetésében, valamint a COVID-19 járvány okozta problémák megoldásában. A járványhoz kapcsolódó problémák kezelése mellett az új források lehetőséget biztosítanak az ország számára a jogállamisági reformok bevezetéséhez és a szervezett bűnözés elleni harchoz.

A német kormányzat 58,2 millió euróval tervezi támogatni Albániát, az ország gazdaságának fejlesztésében. Peter Zingraf, Németország albán nagykövete szerint a támogatás magában foglal több közös gazdasági és vízügyi infrastruktúra fejlesztő projektet.

A Nemzetközi Valutaalap (IMF) jelentés szerint Albánia a Nyugat-Balkán legfukarabb országa. A jelentés szerint az albániai bankbetétek összege az ország GDP-jének csaknem 70%-át teszi ki.  A bankbetétek magas összege összefüggésbe hozható a külföldön dolgozó albán vendégmunkásokkal, akik így juttatnak haza pénzt a családjaiknak. Az IMF prognózisa szerint a koronavírus miatti GDP csökkenésnek köszönhetően az arány még inkább eltolódhat.

Írta: Párducz Árpád

Albán orvosok egy tiranai kórház Covid-osztályán. (Forrás: Facebook/ U.S. Embassy – Tirana)

Bosznia-Hercegovina

Bosznia-Hercegovina egyik nemzeti ünnepe november 25-e, az ún. államiság napja. 1943. november 25-26-án ülésezett a Nemzeti Antifasiszta Tanács, amely határozatot hozott az ország náci uralom alóli felszabadításáról. Ennek az eseménynek igen nagy jelentőséget tulajdonítanak az ország fennállása, létezése kapcsán. Az idei évben az ünneplést természetesen beárnyékolta és némileg ellehetetlenítette a koronavírus-járvány, emellett azonban az ünnep megítélése körül is felfedezhetőek az országon belüli ellentétek és törésvonalak. Az államiság napját ugyanis csak a bosnyák-horvát Föderációban ünneplik meg – november 25-e itt munkaszüneti nap, az intézmények és boltok többsége zárva tart, a tömegközlekedés ünnepi menetrend szerint működik, emellett pedig Szarajevó nemzeti színekben pompázik, és számos megemlékezést tartanak. A Boszniai Szerb Köztársaságban (Republika Srpska, RS) ugyanakkor nyoma sincs az ünneplésnek, ez egy ugyanolyan munkanap, mint a többi. Sokatmondó, hogy idén Bosznia-Hercegovina hármas államelnökségének szerb tagja (a RS képviselője) nem vett részt az ünnep alkalmával tartott fogadáson.

2020. november 29-én Bosznia-Hercegovina szaúd-arábiai nagykövete, Mohamed Jusic, Szaúd-Arábia külügyminiszterével, Adil-al Dzsubeir-rel tárgyalt Rijádban. A találkozón természetesen szóba került a koronavírus-járvány és a gazdasági krízis kezelése, a Szaúd-Arábia által megrendezett G20-as csúcstalálkozó várható eredményei, illetve a két állam közötti hagyományosan jó és baráti kapcsolat továbbfejlesztése. A külügyminiszter megerősítette a nagykövetet abban, hogy Szaúd-Arábia kiáll Bosznia-Hercegovina területi integritása és függetlensége mellett. Fontos megjegyezni, hogy Szaúd-Arábia jelentős segítséget nyújtott a boszniai háborúban a függetlenségért küzdő bosnyákok számára, emellett napjainkban is számos fejlesztést és infrastrukturális projektet támogat, illetve egyre több beruházást hajt végre az országban.

Írta: Kőbányai Dénes

Egy boszniai szerb patrióta Banja Luka utcáin. (Forrás: Facebook/ Iva Zimova)

Montenegró

A szerb ortodox egyház vezetése kórházi ellátásra szorul a COVID-19-ben elhunyt montenegrói püspök temetése után.

A 90 éves Irinej pátriáka, a szerb ortodox egyház vezetője pozitív koronavírus tesztet produkált, majd egy vírusfertőzöttek ellátásra specializálódott belgrádi korházba szállították miután részt vett egy − koronavírusban elhunyt − montenegrói püspök temetésén. A Szerb Védelmi Minisztérium nyilatkozata szerint a vallási vezető jó egészségügyi állapotnak örvend és semmilyen tünetet nem mutat. Egyes hírforrások szerint azonban közepesen súlyos tüdőgyulladással küzd.

A pátriáka megfertőződésében feltehetően nagy szerepet játszik az ortodox egyházi szokásrend, hiszen a gyászolók védőmaszkok nélkül gyűltek össze az eseményen, és sokan megcsókolták a püspök testét, miközben egy nyitott koporsóban feküdt. Mindezt annak ellenére tették, hogy Szerbiában és Montenegróban is megugrott a koronavírus esetek száma, és a hatóságok arra figyelmeztettek, hogy az esemény komoly közegészségügyi kockázatot jelent. A pátriáka megfertőződésének esete jól mutatja, hogy az ortodox egyháznak milyen erőteljes pozíciója van Szerbiában, és Montenegróban. A két nemzetet nem csak történelmi és kulturális szál köti össze, de az ortodox egyházhoz való tartozásuk is, a történelemi hagyományokból fakadóan pedig a vallási vezetők fontos szövetségesei vagy éppen kritikusai lehetnek a politikusoknak, döntéshozóknak.

Ezt támasztja alá Alekszandr Vucic szerb elnök és Irinej pátriáka között kialakult nézeteltérés is, ugyanis az erősen nacionalista beállítottságú egyházi vezetők továbbra is határozottan ellenzik azt, hogy a szerb vezetés engedményeket tegyen Koszovónak, ami nem csak a szerb alkotmány, de az ő elvi meggyőződésük szerint is tartomány jogállású terület. Ezzel kapcsolatban, 2019 májusában néhány püspök felszólította a kormány tagjait, hogy ne hátráljanak meg az albán követelésekkel szemben, illetve ne egyezzenek bele a felvetődött területcserébe.

Írta: Haiszky Edina

Irinej pátriárka a koronavírus-járvány előtt. (Forrás: Facebook/ International Orthodox Christian Charities)

Észak-Macedónia

Bulgária elutasította az Európai Unió által Észak-Macedónia számára kidolgozott tagsági tárgyalási keretrendszert, ezzel gyakorlatilag megbénította a csatlakozási tárgyalások elindítását. Ekaterina Zaharieva bolgár külügyminiszter a közös történelmi és nyelvi kérdések rendezésének elmaradásával indokolta a döntést, hozzátéve, hogy további párbeszédre lenne szükség a két állam közt. Az észak-macedón kormány hivatalos nyilatkozata szerint Bulgária magatartása szembemegy a 2017-es barátsági megállapodásban foglaltakkal, és aláássa a két ország jószomszédi viszonyát.  Zoran Zaev macedón miniszterelnök állítása szerint a vétót részben a közelgő bolgár parlamenti választások is indokolhatták, mely sokkal inkább egy politikai kommunikációs manőver volt, semmint a bolgár nép akaratának kifejezése. Mindenesetre bízik a bilaterális tárgyalások sikerében, és az év végére komoly eredményekre számít a vitás kérdések megoldását illetően.

November 23-án tartották meg a 2020-as Macedóniai Energetikai Fórumot. A fórum egyik témája az energiafüggőség csökkentése volt, melynek kapcsán felszólalt Kate Byrnes, az Egyesült Államok észak-macedóniai nagykövete is. Byrnes felhívta a figyelmet arra, hogy a földgáz beszerzése miatt a balkáni államok erősen kiszolgáltatottak Oroszországnak, ami politikai befolyásolhatóságot is eredményez. Ebből kifolyólag üdvözlendőnek tartja Görögország és Észak-Macedónia tervét egy 55 kilométer hosszú rendszerösszekötő vezeték megépítéséről, ami növelheti majd például Koszovó, Szerbia vagy Albánia ellátásának biztonságát is.

Írta: Kocsis Máté

Bulgária és Észak-Macedónia határa. (Forrás: Facebook/ Harsha Telang)

Rombolóhajókkal helyettesítheti Japán az Aegis Ashore védelmi képességét

Június közepén a japán kormány hivatalosan is felfüggesztette a tervezett két Aegis Ashore szárazföldi ballisztikus rakéta-védelmi rendszer hadrendbe állítását. A döntés mögött álló okok közül kiemelték a rendszer által használt SM-3 légvédelmi rakéták elhasznált gyorsítórakétáinak esetleges lakott területre való zuhanását, amelyek így jelentős kárt okozhatnának. Az ezt kiküszöbölni képes változtatásokat Kóno Taró védelmi miniszter túl költségesnek találta. Emellett további akadályt jelentett, hogy az Aegis Ashore telephelyeinek tervezett területén, Akita és Jamagucsi prefektúrákban a helyi lakosság hevesen tiltakozott a projekt ellen, mivel attól tartanak, hogy a telepített rendszerek miatt otthonuk kiemelt célpont lenne egy esetleges konfliktus során.

A védelmi minisztérium két új Aegis romboló építésével kívánja kiváltani az Aegis Ashore rendszert. A hajók legénységének feltöltése azonban nehézkes lehet, ugyanis a japán haditengerészet létszámhiánnyal küzd, a minisztérium a tiszti nyugdíjkorhatár emelésével oldaná meg a problémát. A japán kormánypárt, az LDP védelmi ügyekért felelős döntéshozói támogatják az új tervet. Elkészültükkel Japán összesen 10 Aegis-rendszerrel felszerelt hadihajóval rendelkezne, ezek közül a két szóban forgó romboló lenne a legnagyobb. Azonban még így sem nyújtanák azt a szinte egész Japán területére kiterjedő védelmet, amelyet a két Aegis Ashore rendszerrel elérhetnének. Továbbá a költségek akár több mint 100 milliárd jennel magasabbak lehetnek, mint az eredeti szárazföldi telepítés esetén. Ezek nyomán több LDP képviselő is elutasítaná a rombolók építését.

Írta: Varga Domonkos Bálint

Az Aegis Ashore rakétavédelmi rendszer amerikai zászló alatt Romániában. (Forrás: DefenceTalk.com)

Nem lesz saját zászlaja és alkotmánya Nágaföldnek.

Nágaföld 1881-ben vált a Brit India részévé, és a függetlenségi törekvései párhuzamosan alakultak ki a nagy indiai és pakisztáni mozgalmakkal. A Nága Nemzeti Tanács (Naga National Council) 1947. augusztus 14-én kiáltotta ki Nágaföld függetlenségét (egy nappal India függetlenségének kikiáltása előtt), melyet az 1951-es népszavazással erősítettek meg. Ezt követően 1952. március 22-én megalakult az illetékes kormány és a hadsereg.

Ezt követően az indiai központi kormány bevonult a térségbe ezzel – elindult egy hosszan elnyúló fegyveres küzdelem. Az első béketárgyalások még 1964-ben kezdődtek, de azok eredmény nélkül 1967-ben szétestek, folytatva az erőszakot. A Shillong Egyezmény megkötésével 1975-ben részben le lehetett szerelni a Nága Nemzeti Tanácsot. Egy 140 fős frakció ezt elutasította és megalapította a Nágaföldi Nemzeti Szocialista Tanácsot (National Socialist Council of Nagaland) 1980-ban, majd 1988-ban itt is törés történt és megalakult az NSCN-IM és NSCM-K, melyek közül az előbbi kezdte uralni a felkelést.

Tűzszüneti megállapodás csak 1997 augusztusában lépett hatályba, folyamatos tárgyalásokkal egyszerre, majd 1998. szeptember 30-án találkoztak az NSCN-IM vezetői Atal Bihati Vajpayee indiai miniszterelnökkel.

A nágaföldi tárgyalófél aggodalommal fogadta az Indiai Alkotmány 370. cikkelyének visszavonását, mely Dzsammu és Kasmír széleskörű autonómiáját biztosította, ugyanis hasonló intézkedéseket fogalmaz meg a 371.(A) cikkely mely Nágaföldre vonatkozik. Ravi kormányzó azonban biztosította az embereket, hogy aggodalomra semmi ok e tekintetben. A jelenlegi miniszterelnök, Narendra Modi folytatja a Vajpayee által elindított tárgyalásokat.

Ezen tárgyalások folyamatában került kijelentésre, hogy az indiai zászló és alkotmány jelentőségét nem engedik csorbítani. Az Indiára jellemző heterogenitás egységbe rendezésének alapelemei ez a kettő állami szimbólum. Ezzel párhuzamosan viszont kimondatlan bebetonozást nyert a 371(A) cikkely, melynek esetlegesen egy későbbi visszavonása, komolyabb arcvesztést, és a Nága alkotmányosság kialakulásának fontos lépcsője lehet.

Írta: Kertai Zoltán Péter

T.R. Zeliang (balra), Nágaföld korábbi vezető minisztere találkozik Narenda Modival, India miniszterelnökével. (Forrás: Facebook/PMO India)

Aláírták a világ legnagyobb szabadkereskedelmi egyezményét

2020 novemberében 15 részes állam beleegyezésével létrejött a Regionális Átfogó Gazdasági Partnerség (Regional Comprehensive Economical Partnership-RCEP) nevű ázsiai szabadkereskedelmi megállapodás. A Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége (ASEAN) még 2012-ben kezdeményezte egy olyan átfogó integráció létrejöttét, amelynek legfőbb célja a részes felek közötti vámok fokozatos leépítése, majd megszüntetése. Az RCEP kiterjed az áruk és szolgáltatások kereskedelmére, a szellemi tulajdon védelmére, beruházási partnerségre és technológiai együttműködésre is. A 8 évig tartó tárgyalási folyamatot követően 2020. november 15-én létrejött az ASEAN 10 tagországa, Új-Zéland, Ausztrália, a Kínai Népköztársaság, Dél-Korea és Japán részvételével a világ legnagyobb szabadkereskedelmi megállapodása, lefedve a Föld lakosságának harmadát és a globális GDP 29%-át. Előrejelzések szerint, 2030-ig a globális nemzeti összjövedelem évente 186 milliárd dollárral, míg a gazdasági növekedés (tagországokra lebontva) 0,2%-kal emelkedhet az integráció keretein belül. Az eredeti tervek szerint a megállapodás 16. országaként India is csatlakozott volna, azonban – saját gazdaságát féltve a külföldi termékekkel szemben – Új-Delhi tavaly felfüggesztette a tárgylásokat. A megállapodás létrejötte az ASEAN országokhoz köthető, így anélkül csatlakozhatott a térség két jelentős állama, Kína és Japán is, hogy alárendelt szereplővé váltak volna. Az RCEP alternatívakét szolgálhat mind Peking, mind Tokió számára, hiszen a szabadkereskedelmi övezeten belül nemcsak gazdasági, hanem diplomáciai viszonyuk is javulhat, valamint multilaterális alapon kereskedhetnek a többi részes állammal.

Írta: Zernig Csombor

Az RCEP-t aláíró felek virtuális ceremóniája. (Forrás: Facebook/ Jacinda Ardern)

Ausztrál háborús bűnök Afganisztánban

Az Ausztrál Fegyveres Erők parancsnoksága november közepén hozta nyilvánosságra azt a jelentést, miszerint 2007 és 2013 között a különleges műveleti feladatokra létrehozott SASR (Special Air Service Regiment) katonái több gyilkosságot követtek el Afganisztánban. A négyévnyi vizsgálati anyagot tartalmazó Brereton-jelentés huszonhárom olyan esetet említ, amelyek során ausztrál katonák összesen mintegy 39 afgán foglyot és helyi lakost öltek meg. Az ügyben huszonöt katona érintett. A jelentés nyilvános verziója konkrétumokat nem említ, továbbá nem tartalmaz információkat arról a széles körben ismert esetről sem, amikor ausztrál katonák két 14 éves afgán fiúnak vágták el a torkát. A jelentés szerint a vizsgált eseteket egyértelműen nem a harc hevében követték el, sokkal inkább egyfajta beavatás keretében kényszeríthettek az alakulat újoncait gyilkosságra, az első „ölésük” megszerzésére. Több esetben utólag helyeztek fegyvereket és rádiókészülékeket a holttestek mellé, ezzel is próbálva indokoltnak beállítani a gyilkosságokat.

Az ausztrál ABC News 2017-ben „The Afghan Files” címmel hét részes cikksorozatban közölte a főként szivárogtatás útján szerzett információkat az ázsiai országban folyó gyanús esetekről. A hírek publikálása után alig egy évvel az ausztrál szövetségi rendőrség emberei „házkutatást” tartottak a szerkesztőségben, amely során több ezer kiszivárogtatott dokumentumot foglaltak le. Azonban a küszöbön álló botrányt nem lehetett sokáig visszatartani. November 12-én Scott Morrison ausztrál miniszterelnök bejelentette egy különleges nyomozóiroda felállítását, illetve figyelmeztette az ausztrál közvéleményt, hogy a rövidesen nyilvánosság elé kerülő jelentés „súlyos, és nehéz hírekkel fog szolgálni az ausztrálok számára.”

A Brereton-jelentés nyilvánosságra hozatala után a Human Rights Watch jogvédő szervezet felszólította a nemzetközi koalíció többi tagját – beleértve az Amerikai Egyesült Államokat és Nagy-Britanniát – hogy Ausztráliához hasonlóan vizsgálják ki a katonáik által elkövetett botrányos eseteket.

Ausztrália 2001-től van jelen az ázsiai országban az Egyesült Államok egyik fontos szövetségeseként. A jelentések szerint 2014-ig bezárólag mintegy 26 ezer ausztrál katona szolgált Afganisztánban, és ez idő alatt 41 katona esett el.

Írta: Szomolányi Szabolcs

Ausztrál katonák Afganisztánban. (Forrás: Facebook/ Royal Australian Navy)

A koronavírus-járvány hatásai a dél-koreai mesterséges intelligenciára

Az új koronavírus napjainkban a legjelentősebb közegészségügyi és gazdasági kockázat, több mint 65 millió embert fertőződött meg, és több mint 1,5 millió fő vesztette életét a betegségben. Dél-Korea a járvány, és a hozzákapcsolódó válságkezelés során alkalmazta a mesterséges intelligenciát: megbízható tesztek kidolgozásától kezdve a kezelési módszerek kutatására, gyorsabb diagnosztizálásra és a karanténba került személyek ellenőrzésére egyaránt használták a technológiát. A MI nemcsak a járvány kezelésében játszik jelentős szerepet, a Moon-adminisztráció Dél-Korea gazdasági jövőjével kapcsolatos terveinek is fontos részét képezi, az innovatív növekedés előmozdítását célzó kormányzati beruházások három stratégiai területének egyikeként azonosítható. A koronavírus-járvány kitörését megelőzően a kormányzat kiadta a Mesterséges Intelligencia Nemzeti Stratégiáját (National Strategy for Artificial Intelligence), mely a technológiát olyan területeken alkalmazná, amelyek közvetlenül befolyásolhatják az emberek életét, hogy a nyilvánosság megérezze a változásokat (tekintettel a környezeti biztonságra és a védelmi szférára). A nagyobb dél-koreai vállalkozások (LG, Samsung) nem zárkóznak el a mesterséges intelligencia alkalmazásától-fejlesztésétől, mivel a technológiába való befektetés nagyban növeli versenyképességüket. A MI dél-koreai jövőjének kihívásai közé sorolható a koronavírus gazdasági hatásai, illetve a nemek képviseletének aránytalansága is. A Moon-adminisztráció egyértelműen fókuszba helyezte a mesterséges intelligencia kutatását és felhasználási lehetőségeinek feltérképezését, azonban a sikerességhez további beruházásokra, képzésekre és fejlesztésösztönző légkörre van szükség.

Írta: Györgyi Dominika

Koronavírus-járvány Dél-Koreában. (Forrás: Facebook/ Anadolu Agency)

 

dr.Fehér Zoltán

dr.N.J.L.: Kérem, ismertesse eddigi szakmai pályafutásának legfontosabb állomásait!

1. F.Z.: Tanulmányaimat Magyarországon és az Egyesült Államokban végeztem. Mesterdiplomát szereztem az ELTÉ-n amerikanisztikából és politikatudományból, jogi doktorként végeztem a Pázmányon, majd később a Harvard Egyetemen folytattam tanulmányokat, amelyek végén mesterdiplomát szereztem közigazgatás-kormányzás szakon. 13 évig dolgoztam magyar diplomataként. 2005 és 2009 között Magyarország washingtoni nagykövetségén szolgáltam külpolitikai elemzőként, illetve sajtó- és kulturális attaséként. 2011 és 2014 között Törökországban, az ankarai magyar nagykövetségen dolgoztam a nagykövet helyetteseként, valamint két hosszabb időszakban Magyarország első számú képviselője voltam Törökországban ideiglenes ügyvivőként. Ezt követően a Miniszterelnökség EU Ügyek Államtitkárságán vezettem az EU koordinációs osztályt, amely összefogta Magyarországnak az EU intézményekben képviselt hivatalos álláspontjai kidolgozását. Immáron öt éve Bostonban élek, ahol a Harvard Egyetemen közigazgatás-kormányzás szakon végzett posztgraduális tanulmányaim mellett Joseph Nye asszisztenseként dolgoztam. Jelenleg a Fletcher School of Law and Diplomacy-ban doktori disszertációmat írom, mellette pedig a Stratégiai Tanulmányok Központja tudományos főmunkatársaként és a Tufts Egyetem Politikatudományi Tanszékének vendégelőadójaként dolgozom. Az évek során tanítottam politikatudományt és nemzetközi kapcsolatokat Magyarországon az ELTÉ-n és a Pázmány jogi karán, itt az Egyesült Államokban pedig a Harvard Summer Schoolban és a Massachusetts Institute of Technology-n (MIT) is. Mondhatjuk úgy is, hogy eddigi karrierem első szakaszában a diplomácia gyakorlati oldalán működtem, a mostani szakaszában pedig a diplomácia elméleti-tudományos oldalán, hiszen diplomáciát, nemzetközi kapcsolatokat oktatok és ezen a területen végzek tudományos kutatásokat.

dr.N.J.L.: Kérem, foglalja össze jelenlegi kutatásainak/tanulmányainak legfontosabb irányait és várható eredményeit!

1. F.Z.: Tudományos kutatásaimban mindig a szuperhatalmak stratégiái foglalkoztattak. Legelső kutatási projektemben a NATO hidegháború utáni átalakulásával foglalkoztam.[1] Ennek fontos része volt az ún. keleti bővítés, amelynek első hullámában hazánk Csehországgal és Lengyelországgal együtt része lett az atlanti szövetségnek. Ezt követően figyelmem az Egyesült Államoknak a Szovjetunióval szembeni, hidegháború alatti stratégiája, a feltartóztatás és annak szellemi atyja, George Kennan felé fordult.[2] Jelenlegi, doktori kutatásaim középpontjában pedig annak vizsgálata áll, hogyan alakult az Egyesült Államoknak Kínára vonatkozó stratégiája a Nixon-Kissinger-féle 1972-es nyitástól napjainkig. Különösen az érdekel, hogy miért követte Amerika a nyitás/együttműködés (engagement) stratégiáját a hidegháború elmúltával is, s mennyire igyekeztek az egymást követő amerikai kormányzatok az együttműködés mellett a kiegyensúlyozás (balancing) elemeit is beintegrálni stratégiájukba, amelyet az én álláspontom szerint a két hatalom nemzetközi rendszerben elfoglalt strukturális pozíciójának változása, a hatalmi átrendeződés (power transition) perspektívája indokolt volna.[3] Ezt Kenneth Waltz és Robert Gilpin neorealista elméleteinek segítségével vizsgálom, de kutatásaim alapján egyre inkább arra jutok, hogy mindennek megértéséhez a liberális Innenpolitik és a konstruktivista elméletek egyes elemeire is építeni kell.[4]

dr.N.J.L.: álláspontja szerint, milyen összefüggések ismerhetők fel/ fontosak a stratégiai kommunikáció és a nyilvános diplomácia között?

1. F.Z.: A stratégiai kommunikáció államok vagy nemzetközi szervezetek esetén mindig magában kell foglalja a nyilvános diplomáciát. A NATO Stratégiai Kommunikációs Politikájáról szóló hivatalos állásfoglalás is úgy definiálja a stratégiai kommunikációt mint „a NATO kommunikációs tevékenységei és képességei koordinált alkalmazását”, s e kommunikációs tevékenységek és képességek körébe beleérti a katonai közkapcsolatok, az információs műveletek és a pszichológiai műveletek mellett a nyilvános diplomáciát is.[5] A nyilvános diplomáciának tehát illeszkednie kell egy állam vagy szervezet stratégiai kommunikációjába, annak fő céljait kell szolgálnia. Ez természetesen azt feltételezi, hogy az adott állam vagy szervezet stratégiai kommunikációját annak központjában (a miniszterelnök stábjában vagy a NATO esetében a főtitkár stábjában, de természetesen a tagállamok egyetértésével) megtervezik és koordinálják. Ez nem egyszerű feladat, ugyanis az államok esetében a stratégiai kommunikáció általában – ahogy fent is jeleztem – nem a diplomáciáért felelős szervezeti egységhez (Magyarország vagy az Egyesült Államok esetén a Külügyminisztériumhoz), hanem a végrehajtó hatalom feje mellett közvetlenül működő stábhoz kötődik (ez Magyarországon a miniszter által vezetett Miniszterelnöki Kabinetiroda, az Egyesült Államokban pedig a Fehér Ház kommunikációs igazgatója által vezetett csapat). A politikai kommunikáció központosításáról részletesen írtam „A kormányzás háttérintézményei” című kétrészes tanulmányomban a Politikatudományi Szemlében, amelynek első része a végrehajtó hatalom feje háttérintézményeinek egyes nemzetközi példáit mutatja be komparatív kutatásaim alapján (részletesen tárgyalva az amerikai elnök Fehér Házi Stábját),[6] a második része pedig a magyar Miniszterelnöki Hivatalról szól.[7] Számos ország kormányzatában sikerült úgy kialakítani a stratégiai kommunikációt, hogy a nyilvános diplomácia is annak a céljait szolgálja, a nyilvános diplomácia üzenetei össze legyenek hangolva a kormányzat stratégiai kommunikációjával. Ebben a Külügyminisztériumnak a miniszterelnök vagy elnök kommunikációs stábjával való együttműködése kulcsfontosságú. Ez szerintem Magyarországon vagy Németországban egy ideje már így működik, de az Egyesült Államokban nem minden időszakban sikerült ezt elérni. Különösen a most lezáródó elnöki ciklus alatt voltak zökkenők amiatt, hogy Trump elnök maga volt a „Communicator-in-Chief”, de a kormányzat egészén belül nem mindig sikerült koordinálni a nemzetközi tartalmú üzeneteket. Meg kell azonban jegyeznem, hogy Mike Pompeo külügyminisztersége alatt az üzenetek egységesülése lényegesen javult, a kormányzat stratégiai kommunikációja és nyilvános diplomáciája között nagyobb összhang jött létre.

dr.N.J.L.: Honnan ered és mi a tartalma a kreatív diplomáciának?

2006. F.Z.: Ahogy említettem, 2005 és 2009 között Washingtonban a magyar nagykövetségen teljesítettem külszolgálatot, Simonyi András és Somogyi Ferenc nagykövetek irányítása alatt külpolitikai elemzőként, valamint sajtó- és kulturális attaséként dolgoztam. Simonyi András nagykövet vezetésével fejlesztettük ki a nagykövetség új nyilvános kommunikációs megközelítését, amelyet én kreatív diplomáciának neveztem el. A kreatív diplomácia lényege, hogy a diplomácia és azon belül a nyilvános diplomácia hagyományos tárházán túl új eszközöket, új médiumokat is bevonunk egy ország nemzetközi kapcsolatépítésébe, ha úgy tetszik, az országimázs-építésbe. Három új eszközt vagy területet állítottunk a nyilvános diplomácia szolgálatába: (i) a populáris médiát, (ii) a populáris kultúrát, és (iii) a digitális média világát. Az elsőre, a populáris média alkalmazására példa a magyar nagykövet szereplése az egyik legnézettebb amerikai televíziós talk-showban, a Colbert Report-ban 2006-ban és 2007-ben is, amelyeknek nagy sikere volt az Egyesült Államokban, de komoly visszhangja volt odahaza is. A másodikra, a populáris kultúra mint diplomáciai médium alkalmazására példa a „rock and roll diplomácia”, Simonyi András nagykövet amerikai diplomatákból álló rockzenekarának koncertjei, szereplései, a rock and roll zenének mint összekötő kapocsnak a használata a két ország között. Egy másik példa, amely a kezdeményezésemre jött létre, a számos hollywoodi személyiség (Lucy Liu, Andy Vajna) bevonásával létrehozott egész estés dokumentumfilmnek, „A szabadság viharának” washingtoni premierje 2006. novemberben az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójának tiszteletére. A Colin Keith Gray és Megan Raney Aaron filmrendező-operatőr testvérpáros által rendezett, nagyhatású filmnek Washington legnagyobb filmszínházában, az Uptown Theater-ben szerveztünk hollywood-i stílusú premiert (vörös szőnyeggel!), amelyen a világhírű színésznő és egyben a film egyik producere, Lucy Liu mellett részt vettek kongresszusi képviselők és egykori 56-os szabadságharcosok is. Végül pedig a digitális médiának a diplomácia szolgálatába való állítására példa a nagykövet és a nagykövetség diplomatái által írott „Hungarian Diplomats in DC” nevű nyilvános diplomáciai blog. A mai olvasókban, különösen a fiatalabb korúakban persze felmerül, hogy mindebben mi az újdonság, hiszen ma már mindezek az eszközök (populáris média, populáris kultúra, Internet és közösségi média) részei a nyilvános diplomácia eszköztárának. Ez igaz, de ekkor, a 2000-es évek második felében még nem voltak azok, ebben mi magyar diplomaták úttörő jellegű munkát végeztünk. Hadd meséljek el ennek alátámasztására egy anekdotát. A „Hungarian Diplomats in DC” blog 2006-ban indult, és én 2007 nyarán felkerestem az amerikai Külügyminisztérium akkor még csak rövid ideje működő e-Diplomacy igazgatóságát. Az ottani amerikai diplomaták elmondták nekem, hogy egy ideje diplomáciai blogot indítottak, de az csak az amerikai nagykövetségek és konzulátusok diplomatái számára elérhető. Amikor meséltem nekik a magyar nagykövetség blogjáról, akkor ők mondták ki: a „Hungarian Diplomats in DC” a világ első nyilvános diplomáciai blogja volt. Az, hogy mindezek az eszközök, sőt különösen a digitális térből a Facebook és a Twitter azóta a diplomáciai kommunikáció fontos részeivé váltak, számomra nagy öröm, hiszen olyan folyamatnak voltunk az előfutárai, amely gyakorlatilag forradalmasította a diplomácia eszköztárát.

dr.N.J.L.: Hogyan látja a jövő nemzetközi viszonyait a meggyőzés és befolyásolás szempontjából?

21. F.Z.: Mentorom, Joseph Nye 1990-ben megalkotta a „soft power” koncepcióját, mivel Bound to Lead című könyvében szerette volna az egyes államok hatalmának, erejének (power) mérését valamilyen tudományos alapra helyezni.[8] A katonai erő és a gazdasági erő mérésével nem voltak gondjai, de úgy látta: ezek nem fedik le egy ország erejének összességét. Van minden országnak olyan ereje, erőforrása, amely elsősorban az adott állam presztízséből, politikai rendszerének vagy kultúrájának vonzerejéből fakad. A katonai és gazdasági erő „kemény” erőforrásai (hard power) mellé, amelyre a neorealisták kizárólagosan hagyatkoztak az államok erejének megbecsülésénél, Nye megalkotta a „soft power” koncepcióját, amely az egyes országok reputációs és kulturális erejét, kisugárzó hatását foglalta egybe. Nye koncepciója azóta világszerte elfogadott lett és alkalmazzák a nemzetközi kapcsolatok elméletében ugyanúgy, mint annak gyakorlatában, de én azt gondolom, hogy a „soft power” jelentősége a mai világunkban tovább növekszik. A nyilvános diplomácia és így a kreatív diplomácia is elengedhetetlen része a „soft power”-nek. A meggyőzés és befolyásolás szempontjából a „soft power” és a „hard power” egyszerre játszik szerepet, hiszen más országok nézőpontjából az egyes országok hitelessége befolyásoló tényező, de ilyen tényező lehet az adott állam katonai erejének elrettentő hatása (deterrence) is. Nye a kétféle erő hatékony együttes alkalmazását „smart power”-nek nevezi. Azt is fontos elmondani, hogy az ún. dezinformációs műveletek és az információs hadviselés nem tartoznak a „soft power” kategóriája alá, azok részei a katonai erő alkalmazásának. Úgy látom, a 21. század diplomáciájában az az állam lehet sikeres, amely sokféle erőforrását „smart power”-ként tudja összegezni és a nemzeti érdek szolgálatába állítani.

dr.N.J.L.: Miben látja az állam és haderő szerepét/jelentőségét a jövő nemzetközi kapcsolataiban?

dr. F.Z.: A nemzetközi kapcsolatok elméletében két domináns irányzatot láthatunk az elmúlt 40-50 évben az államok közötti kapcsolatok természetének alakulását illetően. Az egyik a realizmusból kinőtt neorealista iskola, amelynek követői – Kenneth Waltztól John Mearsheimeren át Stephen Waltig – alapvetően úgy látják, az állam központi szerepe a nemzetközi politikában megmarad, ahogy továbbra is meghatározó szerepe van és lesz a haderőnek mint az állam legfontosabb erőforrásának.[9] A neorealistákkal élesen szemben áll a Joseph Nye, Robert Keohane és Richard Rosecrance által fémjelzett elméleti iskola, amelyet a neorealizmussal való kontrasztja miatt neoliberalizmusnak neveztek el. Nye és Keohane elméletének lényege, hogy az államok és a katonai erő központi szerepét megváltoztatja a globalizáció révén felélénkült világgazdaság, létrejön a vezető államok között (akár egymással szembenálló hatalmak között is) egy nagyfokú kölcsönös függőség (interdependencia), megnő a nem-állami szereplők (pl. a transznacionális vállalatok) szerepe, és bizonyos szituációkban már a gazdasági erő és a gazdasági érdekek kezdenek dominálni a katonai erő és a biztonsági érdek felett.[10] Rosecrance ezzel egybevágó elméletének lényege pedig, hogy az ún. katonai-politikai és területi államok logikáját az ún. kereskedő államok logikája váltja fel, a katonai erő és a területi expanzió háttérbe szorul a gazdasági erő és a gazdasági expanzió javára.[11] Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a Harvard Egyetemen tanulhattam mind Stephen Walttól, mint Joseph Nye-tól és Richard Rosecrance-től, ráadásul a karrierem során tanúja lehettem annak, ahogy a hidegháború után a nemzetközi politikában háttérbe szorult a területi expanzió és előtérbe került a globalizáció és a kereskedelem, majd az elmúlt másfél-két évtizedben újra kiújult a nagyhatalmak versengése és ismét fontossá vált a katonai-területi expanziós politika. Külszolgálataim alatt is megtapasztalhattam mindezt, hiszen washingtoni éveim alatt még dominált a gazdasági terjeszkedés célja és a nyilvános diplomácia eszköztára, miközben már dúltak az újabb háborúk, majd törökországi diplomáciai szolgálatom alatt a „szomszédból” követhettem a szíriai háborút és a Krím-félsziget orosz annektálását is. Úgy látom, a globalizáció, az interdependencia és a világkereskedelem kiszélesedése révén eljutottunk egy olyan történelmi érába, amelyben a két elméleti irányzat által fókuszba helyezett két világ (nevezzük Rosecrance nyomán a területi államok világának és a kereskedő államok világának) egyszerre van jelen, egyfajta hibrid nemzetközi politikai univerzumot hozva létre. Visszatérve saját kutatási témámhoz, ha korunk legfontosabb nagyhatalmi versengését, az Egyesült Államok és Kína rivalizálását vesszük górcső alá, akkor azt láthatjuk, hogy miközben a két nagyhatalom gazdasága 1980 óta gyakorlatilag összefonódott, összenőtt, eközben Kína gazdasági felemelkedése természetszerűleg hozta el katonai és politikai ambícióinak növekedését, amely viszont legfőbb gazdasági partnerével, az Egyesült Államokkal állítja Kínát szembe. Kapcsolatukban jelen van a kereskedő államok együttműködése és a katonai-területi államok versengése is, utóbbi egyre növekvő mértékben. Az elmúlt évtizedben bekövetkezett változások – a nagyhatalmak versengésének kiújulása, a nemzeti alapú politikák előretörése, valamint a COVID-19 világjárvány gyakorlatilag teljes mértékben nemzetállami szintű kezelése[12] (a szakirodalom meg is alkotta az „oltás-nacionalizmus” kifejezést) – mind-mind rámutatnak arra, hogy a nemzetállam központi szerepe a nemzetközi politikában megmarad, sőt a nemzetközi együttműködések rovására még nőhet is. Másrészről viszont a mai nemzetállamoknak egy olyan időszakban kell nemzeti érdekeiket képviselniük a globális porondon, amikor a nemzetgazdaságok egymással összenőttek és a világ egyik pontján történő események sokkal közvetlenebb hatással vannak a világ akár legtávolabbi másik pontján élő emberek életére, mint bármikor a világtörténelem során. Mindennek megértéséhez az állam, a nemzeti érdek és a katonai erő központi szerepére építő realizmus, a nem-állami szereplők és a nemzetközi intézmények jelentőségét, továbbá a kereskedelem és az interdependencia fontosságát hangsúlyozó liberalizmus, végül pedig az ideák, ideológiák, eszmék nemzetközi politikát formáló szerepét hangsúlyozó konstruktivizmus elméleti koncepcióira egyaránt szükség lesz a 21. század további évtizedeiben.

[1] Fehér Zoltán: NATO’s New Place in the European Security Architecture. Bard Journal of Social Sciences 2001. ősz, 46-63. old.

[2] Fehér Zoltán: George F. Kennan: realista diplomata a hidegháborús amerikai stratégia alakításában. In: Frank Tibor (szerk.): Gyarmatokból impérium. Magyar kutatók tanulmányai az amerikai történelemről. Gondolat, 2007. 205-216. old.; Fehér Zoltán: Nekrológ: George F. Kennan. Egy realista diplomata az amerikai külpolitika alakításában. Kül-Világ – a nemzetközi kapcsolatok folyóirata II. évf. 2005/2-3. szám, 83-92. old.

[3] Fehér Zoltán: The Rise and Fall of U.S. Engagement toward China. Elephants in the War Room Blog – Center for Strategic Studies, 2020. augusztus 17. https://sites.tufts.edu/css/the-rise-and-fall-of-u-s-engagement-toward-china/

[4] Fehér Zoltán: A világrend átalakulása, az Amerikai Egyesült Államok nagystratégiája és Kína kihívása a 21. században. In: Káncz Csaba (szerk.): Változó világrend. A bizonytalanság kora a nemzetközi politikában. Kossuth, 2020.

[5] NATO Strategic Communications Policy SG(2009)0794. 2009. szeptember

[6] Fehér Zoltán: A kormányzás háttérintézményei. Amerikai és európai példák – I. rész Politikatudományi Szemle, 2002. évi 3-4. szám, 35-69. old.

[7] Fehér Zoltán: A kormányzás háttérintézményei. A Miniszterelnöki Hivatal 1990-2003 – II. rész Politikatudományi Szemle 2003. évi 1. szám, 105-154. old.

 

[8] Joseph Nye: Bound to Lead. The Changing Nature of American Power. Basic Books, 1990.

[9] Kenneth N. Waltz: Theory of International Politics. Waveland Press, 1979, 2010.

[10] Robert Keohane and Joseph Nye: Power and Interdependence: World Politics in Transition. Longman, 1977, 2001.

[11] Richard Rosecrance, The rise of the Trading State: Commerce and Conquest in the Modern World. Basic Books, 1986.

[12] Fehér Zoltán: „Realpolitik and Cooperation in the Age of COVID-19: How Can the World Escape Captivity?” Global Security Review, 2020. május 26.

„Ez a publikáció az  Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-20-5-NKE-108 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott és az MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíj szakmai támogatásávalkészült.”

(A portál következő cikkeiben a szakkollégium kettő tagjának olvasatán keresztül vizsgálhatja meg az olvasó az elmúlt hónap franciaországi eseményeit.)

Közeledve a Bataclan klubban történt mészárlás ötödik évfordulójához, kijelenthetjük, hogy 2015 után újra a radikális iszlamista szélsőségesek célpontjává vált Franciaország. Szeptember 25-én a párizsi szatirikus hetilap, a Charlie Hebdo egykori szerkesztőségénél végrehajtott késes merényletet követően, előbb az október 18-án lefejezett történelemtanár Samuel Paty esete, majd október 29-én a nizzai Notre-Dameban imádkozó (három halálos áldozatot követelő) hívek elleni terrortámadás rázta meg a francia és nemzetközi közvéleményt. Az ország államfője Emmanuel Macron ezt követő kijelentései az iszlámról aztán hatalmas felháborodást és népharagot váltottak ki szerte a világ muszlim közösségeiben és országaiban, melyek vezetői (sokszor igencsak durva és fenyegető hangvételben) megüzenték ellenérzéseiket az elhangzottakkal kapcsolatban. Macron terve azonban világos és a történéseket követő kiállása is azt tükrözi, hogy véghezvitelében semmi nem akadályozhatja meg: reformokra van szükség a békés együttélés előmozdítása érdekében, különben lehetetlen lesz elejét venni a további támadásoknak, a 2022-es választásokhoz közeledve, ezért egyre sürgetőbb számára, hogy megoldást találjon radikális muszlimok problémájára. A cél tehát nem más, mint egy felvilágosodott francia iszlám, amely békében él a köztársasággal, igazodik annak szabályaihoz és értékeihez.

Francia-muszlim együttélés, a „colonisation inversée” esete

Megállapíthatjuk, hogy a történelem folyamán Franciaország mindvégig nagy sikerrel asszimilálta a területén élő kisebbségeket, egészen addig amíg meg nem jelentek a ’60-as és ’70-es évektől főként az egykori észak-afrikai gyarmatokról beáramló muszlim vendégmunkások. A fiatal egyedülálló férfiak sok éves munkát követően megkapták az állampolgárságot, letelepedtek és családot alapítottak. Mint azt látni fogjuk az integrálásuk azonban korántsem ment úgy, ahogyan azt a franciák elképzelték. Nem kizárólagos okként, de nagyon jelentős mértékben ez a magukkal hozott, a leszármazottakra is tovább örökített iszlám vallásnak és kultúrának tudható be. A második, harmadik generációk identitásában és önmeghatározásakor sokkal nagyobb szerepet kap a származás (algériai marokkói, tunéziai stb.), mint az elsőnél volt, annak ellenére, hogy sokan jobban beszélik a franciát, mint az arab nyelvet. Nagyon sok esetben azonban a többségi társadalomtól elzárva, saját etnikumúakkal együtt nőnek fel, az ún. gettók miatt lehetséges az is, hogy jelenleg a bevándorló hátterű fiatalok kevésbé lettek integrálva a társadalomba, mint évtizedekkel korábban a szüleik és nagyszüleik. Mi sem bizonyítja ezt jobban egy friss Ifop (Institut français d’opinion publique) felmérésnél, mely szerint a jelenleg Franciaországban élő mintegy 5-6 millió fős muszlim közösség (amely egyébként jelentős szám, az összlakosság 7-9 százaléka) 25 évnél fiatalabb tagjai arra a kérdésre, hogy az iszlám vagy a köztársaság értékei fontosabb-e számukra, 74%-a azt a választ adta, hogy az iszlám felette áll és előrébb való a köztársaságnál. Fontos figyelembe venni azt a tényt is, hogy az elmúlt 25 évben a ramadánt megtartó muszlimok száma 30%-ról mára 70% fölé emelkedett. A vallás felé fordulás népszerűségének növekedése egyértelműen látható, ez pedig a már említett identitásválságban szenvedő bevándorló gyökerű fiatal muszlimoknál ugyan kiutat jelent az általuk tapasztalt bizonytalanságból, azonban egyúttal hajlamosabbá teszi őket a radikális eszmék befogadására is (gondoljunk csak az elmúlt hetekben végrehajtott merényletek elkövetőinek életkorára: 25, 18 és 21 év). Ha ehhez hozzávesszük a francia többségi lakossággal szemben kimutatható sokkal nagyobb gyermekvállalási kedvet a muszlimok körében, akkor könnyen eljuthatunk arra a következtésre, hogy jelenleg a társadalomban tapasztalható problémák és összeütközések a jövőben sem fognak csökkeni, sőt sokkal inkább a tovább erősödő negatív tendenciákra számíthatunk. Megjegyzendő ez nem a francia helyzet sajátossága minden olyan országnak szembe kell néznie ezzel, ahol elindult a „fordított gyarmatosítás” folyamata (többek között Belgium és Nagy-Britannia is ide sorolható).

2018-ban adott hangot aggodalmának az azóta már lyon-i polgármester (ekkor még belügyminiszter) Gerard Collomb, aki a francia népet sújtó közeli polgárháborút vizionált, amennyiben sürgősen nem történik változás. Nyilatkozatában felhívta a közvélemény figyelmét, hogy a mai „egymás mellett” élésből hamar átlehet csúszni az „egymással szemben” élés állapotába és ez nem csupán a jobboldali-szélsőjobboldali politikai erők riogatása, hanem a valós helyzet. A 2015-óta eltelt időszakot vizsgálva és mérlegre téve a több mint húsz terrortámadást, megközelítőleg 250 halottat és 1000 sebesültet kapunk, különösen napjaink történéseit elnézve igazat kell adnunk Collombnak. Az évtizedek alatt felgyűlt nagyon bonyolult, sokszor kényes és szerteágazó problémahalmaz megoldását az sem segíti elő, hogy az ügyben érintett francia muszlimok sokszor a reformoktörekvéseket a hitük elleni támadásként élik meg, így kontraproduktívan hatnak, továbbá fontos látni, hogy aki kiutat keres és próbál elérni valamilyen változást, annak nagyon gyorsan szembe kell majd néznie a személyére irányuló elutasítással és haraggal.

Iszlám hitoktató tanítja követőit a párizsi Eiffel-torony aljában. 2015.05.12. (forrás: Facebook/Sadiq Iqbal)

Macron fellép a szeparatista törekvésekkel szemben

Emmanuel Macron tervezete a francia iszlám átformálására korántsem az elmúlt hetek eseményeire reagál csupán, hanem már elnökségének első évében napirenden volt a gazdasági és szociális reformok mellett. Eredetileg az 1905-ös állam és egyház szétválasztásáról szóló törvény megszületésének 112-ik évfordulóján prezentálta volna a nyilvánosság előtt programját, azonban ez folyamatosan tolódott. Végül az Elysée-palotában kamerák és mikrofonok nélkül, zárt ajtók mögött folytatott tárgyalásokat az általa meghívott vallási vezetőkkel, mely beszélgetés hangvétele inkább tekinthető filozofikusnak, mint a gyakorlatiasnak: „Ez a francia stílusú szekularizmus, amely időnként meglepi szomszédainkat, egy hatalmas összetartó ereje hazánknak, amelyet annyi vallási háború szakított darabokra, ahol a vallás beágyazódott a szellemi, kulturális és társadalmi örökségünkbe. Az államnak ez döntőbírói szerepet biztosít, amely lehetővé teszi, hogy a szellemi viták idején is folyamatosan megőrizze politikai legitimitását. […] Soha nem fogom megmondani a francia állampolgároknak, hogyan éljék meg a vallásukat, de mindenkit folyamatosan arra kérek, hogy teljes mértékben tartsa be a Köztársaság összes jogszabályát.”

Macron figyelmét azonban lekötötték a többi reformötletével összefüggésben kialakult társadalmi megmozdulások és tüntetések, a sárga-mellényesek miatt így egészen idén februárig várni kellett rá, hogy újra napirendre kerüljön a téma. A bejelentés helyszínéül szimbolikusan Mulhouse-t választotta. Az elzászi város egyike annak az állam által még 2018-ban kijelölt 47 körzetnek, ahol a lakóközösségek megosztottak és az együttélés nehézségekbe ütközik a kulturális különbségek miatt. Megvitatását azonban ezt követően a kibontakozó koronavírus-járvány szorította háttérbe egészen őszig. Az ügy folyamatos halasztásának az is állhat a hátterében, hogy korábban megosztotta magát a kormányt is, a nyár közepén azonban Jean Castex lett új miniszterelnök és így személyében Macron szekuláris terveit mindenben támogató politikus került kinevezésre. Megjegyzendő sokan tartják úgy, hogy ezzel Macron a 2022-es elnökválasztásra készül már, és a lehetséges kihívó Marine Le Pennel szemben akar előnyre szert tenni az új iszlám megreformálását kitűző programjával, így kifogná a szelet a Nemzeti Front jelöltjének vitorlájából, aki a Politico legújabb méréseiben már beelőzte őt.

Szeptember 4-én a III. Köztársaság kikiáltásának évfordulóján a párizsi Panthéonban mondott beszédében a francia államfő bejelentette, hogy a következő hónapok során törtvénytervezetet fognak benyújtani annak érdekében, hogy az országot veszélyeztető szeparatizmusok ellen hatékony küzdelmet lehessen folytatni. Macron határozottan kiállt a szabad véleménynyilvánítás mellett, ideértve a blaszfémiához való jogot, mellyel muszlimok tömegeinek ellenszenvét váltotta ki. Sokak szemében Mohammed szent a mai napig, és a róla készült karikatúrák a Próféta meggyalázását jelentik, mint a világsajtót bejáró képsorok a tiltakozásokról is mutatják a koronavírus sem tartja vissza őket attól, hogy az utcára menjenek érte. A párizsi késes merénylet után egy héttel, október másodikán állt elő Macron az akciótervével. Mielőtt megnéznénk ezt részletesen, tegyünk egy európai kitekintést, természetesen a témánkhoz kötődően, ugyanis fontos látnunk a francia törvényhozó milyen példákat lát maga előtt a kontinensen, amelyekre támaszkodhat és követhet.

Vajon sikeres lesz Emmanuel Macron francia elnök (középen) kísérlete, hogy megreformálja a franciaországi iszlám rendszerét? 2020.10.28. (forrás: Facebook/CGTN)

Megoldási kísérletek Európában a radikális iszlám problémájára

Először is vizsgáljuk meg Ausztriát, ahol 2015 elején fogadták el az új, kizárólag az iszlámra vonatkozó jogszabályt, mely teljes mértékben megtiltja a muszlim szervezetek külföldi finanszírozását és előírja minden magukat az osztrák muszlimokat képviselő közösség számára, a Korán német nyelvű fordításának használatát. “Osztrák típusú iszlámot akarunk, és nem olyat, amelyet más országok uralnak” – mondta Sebastian Kurz, aki ekkor még csak külügyminiszter volt. A törvény Ausztria félmillió muszlimját érinti, a lakosság körülbelül 6 százalékát jelenti ez (túlnyomórészt török vendégmunkások és családjaik). Alapvető probléma volt, hogy sok osztrák imámot a török állam vallási ügyekben illetékes igazgatósága (Diyanet) küldött ki és finanszírozta tevékenységüket, ezzel gyakorlatilag Ankara akaratát érvényesítették az általuk irányított mecsetekben. Vezetője Mehmet Gormez a törvény elfogadása előtt ki is fejtette egyet nem értését: „ezzel a törvénytervezettel Ausztriában a vallásszabadság ügye száz évet ment vissza az időben”. 2018-ban Kurz (már, mint kancellár) vezetésével megkezdődött a külföldi imámok működésének felülvizsgálata, köztük több tucat kifejezetten Törökországhoz köthető személyt tartózkodási és működési engedélyének megvonásával fenyegetve. Bécsben bezártak egy a hírhedt török nacionalista csoport, a Szürke Farkasokhoz köthető illegálisan működő mecsetet, hasonló okokból hat másik arab kézben lévő mecsettel egyetemben.

Olaszországban is évek óta folyamatos a radikálisnak tartott imámok kitoloncolása, legutóbb egy 41 éves marokkói állampolgárt az Iszlám Állam támogatásának vádjával utasítottak ki. 2015-óta megközelítőleg 500 szélsőségessel szemben jártak el hasonlóan. Hollandiában idén januárban állítottak fel egy vizsgálóbizottságot a mecsetek körüli gyanús külföldi pénzmozgásokkal kapcsolatosan. A vizsgálat lezárultával hangot is adtak aggodalmuknak a bizottság tagjai, elsősorban a szaúdi, katari, kuvaiti és török forrásokból beáramló több tízmillió euró miatt, mely főként a szalafisták által dominált közösségeket erősítette, akik hírhedt fundamentalizmusa és demokrácia-ellenessége aláássa a holland állam normális működését.

Tavaly Németország is megelégelte a külföldi imámok túlzott befolyását a muszlim közösségeken belül (szintén törökökre kell elsősorban itt gondolni, akik a DITIB néven futó német ernyőszervezet alatt, mintegy 900 mecsetet irányítanak), ezért az osnabrücki egyetemen, a belügyminisztérium támogatásával imámképzést indítottak. Az ügyben illetékesek szerint egyelőre nem kell nagy elvárásokat megfogalmazni a pilot-programmal szemben.

Sebastian Kurz osztrák kancellár mécsest helyez el a novemberi bécsi terrortámadás helyszínén. 2020.11.05. (forrás: Facebook/Patti Chetwynd-Chatwin)

A francia iszlám

Az előbb ismertetett európai válaszlépések után nem ér meglepetés senkit, ha Macronék programpontjait vizsgálva rendre visszaköszönnek ugyanezen intézkedések, sokszor még a retorikán sem változtatva, nyilván mindezt a francia helyzethez igazítva. Visszaérkezünk tehát október másodikához, Les Mureaux városába, ahol a francia elnök éppen az iszlám globális válságáról beszél hallgatóságának, majd kifejti az iszlám szeparatizmus negatív hatásait Franciaországra nézve, különös hangsúlyt fektetve a párhuzamos társadalmak kialakulásának veszélyére. A Macron által javasolt jogszabály célja annak biztosítása, hogy a francia közélet tükrözze a laïcité, vagyis az állami szekularizmus értékeit, egy évszázados jogi alapelvet, amely elválasztja az egyházat és az államot, és utóbbi semlegességét írja elő a vallássokhoz való viszonyulásában.

A francia elnök szerint az első lépésként ehhez a muszlim vallású francia állampolgárokat meg kell szabadítani az őket érő külföldi befolyástól, amely a mecsetekben éri őket. Az országban körülbelül 300 külföldi imám (150 török, 120 algériai, 30 marokkói) prédikál a több mint 2 ezer mecset egyikében, a jövőben erre nem lesz lehetőség, továbbá az imámnövendékek számára minden külföldi résztanulmány is betiltásra fog kerülni. Összefoglalva tehát megszűnik az eddig jellemző „imám-import” és helyette kizárólagosan egy francia muszlim szervezet felügyelete alatt fog működni a hazai imámképzés, továbbá a beszédben megnevezett három ország, Szaúd-Arábia, Katar és Törökország felől áramló pénzcsapot is elzárják a mecsetek és elől.

A hivatalos álláspont szerint ugyanakkor az is igaz, hogy a francia muszlimok szélsőséges ideológiával való beoltásának helye egykor a mecset volt, de mára ez áttevődött az iskolákba. Macron Franciaország iskoláit „a szekularizmus (ahol a gyermekek állampolgárrá válnak) szívének nevezte”. Az erre vonatkozó szabályozás értelmében mindenki 3 éves kortól kezdve köteles lenne francia oktatási rendszer intézményeibe járni, és csak orvosi okokból engedélyeznék a magántanulást. Jelenleg 50 ezren tanulnak otthon (jelentős részük vallási okokból), továbbá 80-100 ezren diákok a Franciaországban létrejött közel kétezer muszlim magániskolában, a következő évtől kezdve ez utóbbiak működését is szigorúbban fogják vizsgálni. Az állami támogatásban részesülő egyesületeknek számot kellene adniuk kiadásaikról, és kénytelenek lennének visszafizetni azokat a hatóságoknak, amennyibben átláthatatlanok és visszaélés történik működésük során.

Macron hangsúlyozta, hogy az intézkedések nem a francia muszlimok megbélyegzésére vagy elidegenítésére irányulnak, hanem az együttélés képességének megerősítésére. Ezt követően az iszlám jobb megértését szorgalmazta, és elmondta, hogy a radikalizálódás problémája részben annak a francia városokra jellemző „gettósodásnak” az eredménye, ahol franciák a saját szeparatizmusukat építették fel. Szerinte a lakosság származása alapján koncentrálódik, nem kellőképpen sokszínű, vagy nincs biztosítva a megfelelő gazdasági és társadalmi mobilitás az elkülönült területeken. A radikális iszlamisták lecsaptak a kínálkozó lehetőségre: „kihasználták elvonulásunkat és gyávaságunkat” – tette hozzá Macron.

A laïcité alapját képező 1905-ös állam és egyház szétválasztásáról szóló törvény 115-ik évfordulóján, december 9-én fog a kormány ülésezni a törvényjavaslattal kapcsolatosan, és a tervek szerint jövő év elején fogják a Nemzetgyűlés elé terjeszteni.

Francia és olasz muszlimok együtt imádkoznak egy katolikus templomban, hogy közösen ítéljék el a 2016-os roueni terrortámadást, melyben egy pap is, Jacques Hamel is életét vesztette. 2016.08.02. (forrás: Facebook/Daily Rosary Family)

Muszlim reakciók a tervezetre

Azzal, hogy Macron szót emelt a radikális szeparatista iszlámmal szemben és muszlim világ válságáról beszélt, hatalmas felháborodást váltott ki. Leghangosabb kritikusa a muszlim vezetők közül mindenképp Erdogan volt, akivel viszonya eddig sem volt felhőtlennek nevezhető, elég ha a két fél Kelet-Mediterránumban való egymásnak feszülését vesszük, amikor is Macron a következőképp fogalmazott török kollégájával kapcsolatosan: „A nacionalizmust és az iszlamizmust vegyítve terjeszkedő politikát folytat, ami destabilizáló tényező, és ezt nem lehet összeegyeztetni az európai érdekekkel.” (Franciaország és Törökország egyébként rendre az ellentétes oldalon találja a másikat napjaink konfliktusaiban, legyen szó Líbiáról, a török-görög és azeri-örmény viszonyról, vagy a már említett Földközi-tenger medencéjében található földgáz mezők körül kialakult bonyolult több oldalú vitáról.) Az enyhülés folyamatát az sem segíti, hogy Erdogan nemrég nyilvánosan megkérdőjelezte a francia elnök elmeállapotát, mire Párizs hazarendelte konzultációra ankarai nagykövetét. Az egyik legnagyobb médiavisszhangot kapott reakció azonban egyértelműen az egykori maláj miniszterelnöktől, Mahathir Mohamadtól érkezett, aki mikroblogján azt írta: „A franciák történelmük során emberek millióit ölték meg. Sokan közölük muszlimok voltak. A muszlimoknak joguk van haragudni és francia emberek millióit megölni a múlt mészárlásai miatt.” A rangos egyiptomi szunnita iszlám egyetem (amely az arab világban hatalmas tekintéllyel bír) az Al-Azhar tudósai is elítélték Emmanuel Macron francia elnököt az iszlamista szeparatizmussal kapcsolatosan tett megjegyzései miatt, rasszizmussal és gyűlöletbeszéd terjesztésével megvádolva őt. Mások a Mohamed-karikatúrákra és Macron tervezetére válaszul a muszlim többségű országokban a francia termékek, márkák és vállalkozások bojkottjára szólítottak fel. Míg egyes helyeken már elkezdték a bojkottot nem-kormányzati szinten (például Kuvaitban és Katarban), addig Erdogan nyilvánosan is felszólította erre az embereket Törökországban. A helyzet komolyságát mi sem bizonyítja jobban, mint a francia külügy tárcavezetőjének nyilatkozata a nizzai terrortámadást követően a kormány által életbe léptetett intézkedésekről, melyben kiemelte a további terrorakciók megvalósulásának reális veszélyét: „A francia állampolgárok és érdekek mindenhol veszélyben vannak külföldön” – jelentette ki a védelmi tanács ülését követően Jean-Yves Le Drian. „A virtuális gyűlölettől gyorsan jutunk el a tényleges erőszakhoz, ezért úgy döntöttünk, hogy minden szükséges intézkedést meghozunk az érdekeink és az állampolgáraink védelmére” – tette hozzá. A bejelentés szerint a francia nagykövetségek utasítást kaptak, hogy erősítsék meg a biztonsági intézkedéseket minden francia érdekeltségű épület és intézmény körül (nagykövetségek, konzulátusok, iskolák). A tárcavezető emlékeztetett arra, hogy a nizzai Notre-Dame-bazilikában három áldozatot követelő dzsihadista támadás előtt két héttel Samuel Paty francia történelemtanárt azért ölte meg, majd fejezte le egy csecsen iszlamista, mert Mohamed-karikatúrákat mutatott diákjainak a szólásszabadságról szóló óráján. A nizzai támadást követően Emmanuel Macron államfő a helyszínen jelentette be, hogy az Őrszem (Sentinelle) művelet keretében 3000-ről 7000-re emelik a fontos létesítmények, imahelyek és iskolákat védő katonák létszámát.

Macron-ellenes muszlim tüntetés Franciaországban. A legközelebbi tábla felirata így szól: “Tiszteld Mózest, tiszteld Jézust, tiszteld Mohamedet!” 2020.11.14. (forrás: Facebook/Syed Ayleya)

Zárógondolatok

Macron tervét a francia iszlám megreformálására tekinthetjük előre mutatónak. Eddig nem szóltunk róla, de például a törvényjavaslat megtiltaná az orvosok által a muszlim nőknek házasság előtt kiadott „szüzességi bizonyítványokat” is. Macron, aki elnöksége prioritásává tette a nemek közötti egyenlőség megvalósulását, elmondta, hogy ezek a dokumentumok sértik a női méltóságot. A másik oldalon azonban a francia muszlimok érezhetik úgy, hogy a vallásukban újra korlátozni akarja őket az állam, márpedig, ha kívülről próbálnak valamit ráerőltetni egy közösségre és a belső akarat hiányzik, addig az biztosan nem fog működni. A burka betiltásával is hasonlóan jártak a franciák: született rá törvény 2011-ben, de a gyakorlatban már nem tudott teljes mértékben megvalósulni és félő a mostani szabályozással is megeshet ez. Nagyon sok fog múlni helyi szinten, az államot képviselő személyek hozzáállásán (orvosok, rendőrök, tanárok stb.), mindezt úgy, hogy a terhek jelentős része eddig is az ő vállukon nyugodott. Macron programjának sikeréhez kulcsfontosságú az együttműködés olyanokkal, mint Tareq Oubrou a Bordeux-i nagymecset imámja és teológusa: „A vallás feladata a reform megindítása és a köztársaság törvényeinek tiszteletben tartása […] A muszlim teológiának Franciaországban kell elvégeznie az iszlám adaptálását, a francia kultúrához igazítva. Lehetséges az iszlám egyszerűsítése és a muszlim hagyomány szempontjából fontos szokások megőrzése, valamint a francia törvények és kultúra tiszteletben tartása. Számos muszlim dolgozik az alkalmazkodás teológiáján, hogy az iszlámot a Nyugathoz és Franciaországhoz igazítsa. […] Figyelembe kell vennünk, hogy mennyi időbe telik az integráció. Ez nem történik meg egy pillanat alatt. Az iszlám olyan vallás, amely viszonylag nemrégiben honosodott csak meg Franciaországban. A teológia egyszerű adaptálása nem fogja az embereket rögtön megváltoztatni – időre van szükség ehhez.” – nyilatkozta egy interjú során.

Vajon Macron és Franciaország sikerrel fog járni az iszlám szeparatizmus elleni harcában? Az idő majd választ ad erre a kérdésre is, egy biztos, jelenleg még vannak radikálisok és minden bizonnyal lesznek is, egészen addig amíg meg nem történik az iszlám teljes integrálása a francia rendszerbe (amennyiben ez valaha be fog egyáltalán következni).

Írta: Hende Olivér