You are here

Közép-európai Elemző Központ

Subscribe to Közép-európai Elemző Központ feed
Updated: 6 years 10 months ago

Vigyázzunk – hamis a tét!

Thu, 04/05/2017 - 12:38

Miközben Budapesten a Nyugatról hazaszaladt (vagy küldött?) felső-középosztályi hátterű fiatalok  „haza kívánják zavarni az oroszokat”, a világban éppen ellentétes tendencia bontakozik ki. Sokan vettek irányt Oroszország felé. Az utóbbi hetekben az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője, Federica Mogherini először járt Moszkvában és szorgalmazta az együttműködés újra indítását! Majd az olasz államfő, Sergio Mattarella biztosította az orosz vezetést arról, hogy feleslegesnek tartja a szankciókat. Azután az osztrák  energetikai kolosszus az OMV vezérigazgatója, Rainer Seele tette tiszteletét Putyinnál és hívta meg Bécsbe, az OMV és a Gazprom együttműködésének 50 éves ünnepi „aranylakodalmára”. A japán miniszterelnök, Abe Sinzó pedig ebben az évben már fogadta országában az orosz elnököt, majd maga jelent meg orosz földön, hogy a Kurill-szigeteken megvalósítandó közös projekteket megállapodásait aláírja. Május különösen érdekes vendégjárással és tárgyalásokkal kezdődött. Már 2-án fontos vizit zajlott Szocsiban, hiszen 2014 óta először köszönt be Putyinhoz a német kancellár Angela Merkel, hogy még a választások előtt tisztázzák álláspontjaikat a rendezetlen kapcsolataikról (az ukrán, szír, NATO ügyek mellett még a „csecsen melegek” problémáját is felvetette Merkel!). Ennek a látogatásnak a pikantériáját fokozza, hogy a folytatásaként este telefon beszélgetésen egyeztettek ezekről a kérdésekről (a csecsen melegeket kivéve) az orosz és az amerikai elnökök. Megjegyzendő, hogy a várt Trump-Putyin találkozóra, a G-20 tanácskozáshoz kapcsolódóan, júliusban a németországi Hamburgban kerül sor. Szocsiban közben a német zászló helyét már a török foglalta el, mert érkezett május 3-án Recep Tayyip Erdoğan, Törökország elnöke. Ezen az elnöki tárgyaláson is a világ sorsát meghatározó kérdések szerepeltek – kiemelten az iszlámista terror elleni együttes fellépés – amelyek fontosságát hangsúlyozza az a körülmény, hogy Erdoğan az orosz elnöktől az USA elnökéhez vette azonnal az útját.

Mindezt azért tartottam szükségesnek ilyen részletességgel – és még nem is említettem a szinte mindennapos orosz-kínai felsőszintű, valamint a posztszovjetuniós országok egyeztető munka-találkozóit – közzétenni, mert a magyar sajtó ezt elhallgatja; és a közvéleményt számos politikai kalandor másra hangolja. Ahhoz, hogy eligazodjunk a világban kialakuló folyamatokban és a meghatározó tendenciákra tudjunk figyelni, minden oldalú és lehetőleg nem manipulált információval kell rendelkeznünk. A hazai állapotok hideglelősek. Választásra készülünk, de manipuláltak az eddig napirendre került tétek. A jelenlegi hatalom érzékelhetően veszíti el a politikai legitimációját, de minden adminisztratív, financiális eszközt felhasznál a rezsim bebetonozására. Az elszegényedett, a felemelkedését meggátló egészségi és oktatási és egyéb szociális körülményekkel kizsigerelt többségi társadalom számára választási esélyt kíván nyújtani a szocialisták programja, élén Botka Lászlóval. Ugyanakkor a jelenlegi rezsimmel elégedetlen polgári értelmiség és leszakadóban lévő középosztály politikai szervezetei - mint történelmünk menetében rendesen – most sem állnak a szocialisták mellé. A helyzetet bonyolítja a „fokozódó nemzetközi hatás”. Az USA-ban vereséget szenvedett, de Európában szinte valamennyi struktúrában meghonosodott neoliberális-neokonzervatív ideológia képviselői itt akarják megvetni a lábukat, kivárni-kibekkelni, hátha Trump megbukik, s akkor ismét a világ élére visszakerülhetnek. Ez a politikai-ideológiai kör találta ki a magyar választás alternatív tétjét: Brüsszel vagy Moszkva. Ugyan hamis a beállítás, hiszen a jelenlegi hazai helyzetért a felelősség egyértelműen az orbáni-rezsimé, amely 2010 óta „zárvány-országgá” formál bennünket. Ezzel az alternatívával azonban az „új-neokonok” igyekeznek elodázni a rendszer leváltását, kivárva a pillanatot – a Momentumot – amikor ismét az ő-amerikájuk uralja a trendeket.

Nem és nem, valóban nem hagyhatjuk, hogy csapdába zavarják a magyar népet! A világ más forgatókönyv szerint működik és nekünk arra kell figyelnünk.  

Érdemes elolvasni pl. a szakértő ukrajnai politológus véleményét is (oroszul tudóknak).   

 https://regnum.ru/news/polit/2270610.html       


Categories: Biztonságpolitika

Az Oroszországi Föderáció civil társadalma - II

Fri, 21/04/2017 - 23:21

A szociális piacgazdaság oroszországi patrióta módra történt átalakításának – miként bemutattuk – egyik lényegi eleme a civil társadalom felfogásának a szervesítése ehhez a rendszerhez. Azt követően, hogy a 2011-s parlamenti, majd a 2012-s elnökválasztási előkészületek során megvívták a harcot a rendszeren kívüli ellenzékkel, és elnyerték a társadalom többségének bizalmát, a továbbiakban a saját civil szféra megerősítésén tevékenykedtek. Ebbe a folyamatba tartozott a soron következő Állami Duma választások előkészítése is.

A 2016-s parlamenti, az első olyan választás az újjászületett Oroszországban, amelynek nem a rendszer megdöntése (visszaváltása: jelcinire, vagy szovjet-szocialistára), ill. megtartása és megerősítése volt a tétje. Oroszország ekkor már belső viszonyaiban nyugodt körülmények között, konszolidált társadalmi-gazdasági rendszerű országként, konszolidált többpárt-rendszerű demokratikus parlamenti választásra készült. Természetesen nem hagyható figyelmen kívül, hogy közben felerősödött a nemzetközi küzdőtéren a geopolitikai szembenállás. Megnehezítették az állam működtetését az ukrajnai események, majd a Krím-félszigeten lezajlott népszavazást követően, annak visszafogadása Oroszország részévé, s a mindezzel kapcsolatban indult szankciók, elszigetelési akciók, az energiahordozók árának zuhanása és következtében a rubel árfolyam drasztikus változásai. Ugyanakkor – főként a civil társadalom érettségének köszönhetően – valóságos egység, népi-front őrizte és lendítette előre a hazai viszonyokat. A civil társadalom szervezettsége szülte a „Krím Miénk (Крымнаш)” egységfront ideológiáját, s vele az elkötelezettséget a kiállásra a putyini-rendszer mellett. Ez a rendszer ekkortól lett az oroszországi népek sajátja, amelyet közös, demokratikus részvételűk döntéseinek eredményeként fogtak fel. 

Oroszország állama megengedhette magának, hogy a civil társadalommal közösen szervezett, minden szempontból szabad, átlátható és tiszta választások döntsék el a képviseleti demokrácia alapelemét, a választásokat. A politikai rendszer elérte azt a minőségi szintet, hogy kiforrottnak tekinthető, semmiféle mesterséges akadályokra nincs szükség a választási folyamat egyik szakaszában sem. Ebből adódóan a céljai is nyíltak és rejtett szándékoktól mentesek: vagyis olyan politikai erők alkossák a törvényhozást, amelyeket a választópolgárok a legjobbnak tartanak az ország és saját érdekeik képviseletére. Legyen a választás a nép általi auditálása Oroszország állapotának, és döntés a pártoknak az ország jövőbeni fejlődésére előterjesztett program változatairól. 

Lehet, hogy erőltetettnek tűnik a parlamenti választás, vagyis a képviseleti demokrácia ügyének összekapcsolása a civil társadalom, vagyis a közvetlen demokrácia érvényesülésével. Mégis, ebben az esetben – a 2016-s Állami Duma képviselőinek a választásában – ez a meghatározó különlegesség. Már az előkészítés során előtérbe került a szemléleti fordulat: úgy kell a választás egész folyamatát megszervezni, hogy az a választópolgárnak jó legyen, tudjon felkészülten dönteni, s nem pusztán elmenni (vagy nem!) szavazni.

Kezdődött a társadalmi vitával a választás időpontjáról. Az Alkotmány szerint az Állami Dumát öt évre kell megválasztani, és a felhatalmazása az újonnan megválasztott testület megalakuló ülésekor ér véget. Ha a parlamenti-választás időpontját – amely minden korábbi esetben a lejárati év december 5-re esett – meg akarnák változtatni, akkor szükséges módosítani az alkotmányt. Az országban és a geopolitikai környezetében bekövetkezett átrendeződések miatt, a politika némely szereplői előbbre szerették volna hozni a választásokat. Már 2014-ben felvetődött ez a kérdés, majd a közvélemény többszöri „szondázása” eredményeként 2015 májusában Zsirinovszkij, az LDPR elnöke javaslatot tett december helyett a korábbi időpontra, 2016 szeptemberére. Nem részletezve az ezzel elkezdődött összoroszországi vitát – amelyben a „jobb nyáron, mint télen”, az „iskola kezdés és az oktatási szünet” stb. problémái is szerepet játszottak – az Összoroszországi Állampolgári Fórum kerekasztalát, majd az Alkotmánybíróságot is előzetesen megjárt, döntést az államfő 2016. június 17-én hozta meg, és kiírta 2016 szeptember 18-ra az „egységes választási napot”, amelyen az Állami Duma mellett az esedékes néhány Kormányzó, valamint 38 helyi, regionális Duma választást is le kellett bonyolítani. Az előkészítés ilyen össznépivé tételében szerepet játszott mindaz, amit a közvetlen demokrácia érvényesítéséről írtunk. Ehhez figyelembe kellett venni, hogy az oroszországi emberek értékelik a választás lehetőségét, úgy is mint a részvétel rituáléját, és úgy is, mint a hatalommal szembeni véleményük és érzéseik kifejezésének jogát. A hatalomnak ezért mindent el kellett követnie az előkészületek során, hogy kiküszöböljék a korábbi választási kampányok hiányosságait, a technikai hibák felhasználásának lehetőségeit torzításokra, csalásokra, a szavazás eredményeinek meghamisításaira, vagy annak feltételezésére.

 A 2016-s választásokat megelőző hónapokban a hatalom oldaláról már minden készen állt a kettős cél teljesítésére: úgy lebonyolítani a parlamenti választást, hogy semmilyen tényleges botrány és törvénytelenség, vagy hiányosság, csalási kísérlet, stb., miatt megalapozott ellenzéki mozgolódás ne jöhessen létre; miközben az új Állami Duma képviselőinek összetétele a hatalom számára optimális politikai erőviszonyokat eredményezzen.   

 Ilyen stratégiai alapállásból születtek kisebb-nagyobb „finomítások” a választásokat, ill. a pártokat és a civil szervezeteket érintő törvényeken a 2012-2016 években.  Részletezés nélkül (a jegyzetben felsorolva a vonatkozó törvényeket) csupán a legfontosabb változásokat emeljük ki:

  • visszatérés 1993-hoz (és folytatólagosan 1995, 1999 és 2003), amikor a parlamenti választások „vegyes rendszerben” zajlottak, vagyis a 450 képviselői helyből 225 a párt-listákról, arányos elosztásban, valamint 225 egyéni jelölt került a Dumába;
  • a pártlistán kapott szavazatok, ha elérik az összes leadott voks 5%-t, akkor jut be az adott párt a Dumába, vagyis a 7%-s „küszöböt” lecsökkentették. Az egyéni jelöltek esetében az egyszerű többség elérésével nyeri el valaki a mandátumot;
  • nincs alsó vagy felső határa a leadott szavazatarány érvényességének. (Megjegyzendő, hogy 2016. január 1-én Oroszországban – a Krimmel és Szevasztopollal együtt - 109 820 679 fő volt a regisztrált szavazó, ill. a külföldön és Bajkonurban élőkkel 111 724 534 fő a szavazásra jogosultak száma);
  • a választásokon azok a pártok vehetnek részt, amelyek: a választások idején mandátummal rendelkeznek az Állami Dumában; az előző választáson legalább 3%-t értek el; és azok, amelyek legalább 1 regionális Dumában mandátummal rendelkeznek. Ezeken túl a többi regisztrált pártnak a már korábban ismertetett szabályozásnak megfelelően támogató aláírásokat kellett gyűjtenie (összesen 200 ezer aláírás,1 régióban 7 ezer), és további előírásoknak is meg kellett felelnie. (Megjegyzés: azok a pártok, amelyek a 2016-s választáson – bár nem kerültek a parlamentbe – de legalább 3%-t elérték, abban a kedvezményben részesülnek, hogy a következő ciklusban a regionális és az országos választáson, alanyi jogon indulhatnak, valamint az állami költségvetés megtéríti a választásra fordított költségeiket és magasabb lesz a költségvetésből a dotálásuk a következő választásig);
  • a 225 választókörzet úgy lett felosztva, hogy mind a 87 oroszországi szubjektumba jusson legalább 1képviselő; valamint 1 mandátumért legalább kb. 500 ezer szavazati joggal rendelkező állampolgár voksolhasson;
  • a választások lebonyolításainak költségeire, valamint a részvevő pártok kampányának finanszírozására összesen 15 milliárd rubel állt rendelkezésre az állami költségvetésből, amely a Központi Választási Bizottság hatáskörében került elosztásra; emellett törvényes szabályozással és szigorúan ellenőrzött módon a pártok saját és támogatói forrásokat is használhattak az „alapítványaik” révén.

A 2016-s választások előkészületeinek talán legkiemelkedőbb meghatározó eleme lett Ella Pamfílova kinevezése a Központi Választási Bizottság élére, majd a testület személyi összetételének jelentős cseréje. Miként korábban értékeltük, a Központi Választási Bizottságnak a szerepe bizonyos kérdésekben „törvényerejű”, s ezért fontos, hogy az élén olyan személy legyen, aki a hatalom, a pártok és a választópolgárok számára egyaránt elfogadott. A KVB előző vezetői is ilyenek voltak, de néhány választás levezénylése után valamelyik szereplő részéről megbillent irántuk a bizalom. Csurov esetében is ez történt. A 2011-s választások előtt és azt követően a politikai ellenzéki-civilek tüntetéseinek egyik célpontja Csurov lett, a leváltását gyakran követelte a tömeg. A 2016-s választási forduló előtt semmi nem indokolta a maradását ezen a poszton. A törvény szerint az államfő öt főt jelöl a KVB-be, s a 2016. március 3-án közzé tett listán nem volt ott a neve, viszont megjelent az Oroszországi Föderáció emberjogi felhatalmazottjáé (ombudsman), Ella Pamfilováé. Az öt éves mandátumú KVB 15 fője között a civil társadalmi szervezeti gyökerekkel és államigazgatási tapasztalattal rendelkező Pamfilova jelenítette meg azt a személyt, akiben minden választási szereplő megbízhatott. Ennek megfelelően 2016. március 28-ától új típusú vezetője lett ennek a különleges jogosítványú testületnek. Pamfilova néhány hét alatt felgyorsította a KVB rendelkező munkáját, lecserélte az apparátus nem kellően hatékony részét, valamint a régiókban, helyi szinteken működő Választási Bizottságok döntő többségét. A választások előkészületeire, a kampányra és a szeptember 18-i voksolásra vonatkozó menetrenddel együtt, nyilvánosan megfogalmazta a tevékenységi krédóját is: „a KVB szervezetének rendkívül operatívnak kell lennie … az előző választások tapasztalataiból tanulva a törvényességet minden szinten a legkövetkezetesebben be kell tartani és tartatni … ami nem felel meg a választópolgárok igényeinek, azon változtatni kell … a cél annak elérése, hogy a választások valóban becsületesek, átláthatóak, nyitottak és az emberek számára érthetőek legyenek, hogy az eredmény tisztességességéről, tisztaságáról senkinek ne lehessen kétsége”.    

A közvetlen választási előkészítő folyamat 2016. június 18-val indult. A pártok ekkortól jelenthették be részvételi szándékukat és meg is kezdődött az indulásuk törvényesítése. A nyilvántartott 77 pártból 75 indulhatott volna, de csak 22 jelentkezett és közülük 19 próbálkozott az előírásoknak megfelelni. Végül az Állami Duma választásokon 14 pártnak a részvételét fogadta el a KVB törvényesnek.  Az augusztus 20-tól szeptember 16-ig tartó kampányban az előző választásokon indult 7 párton túl (kivéve az „Igaz Ügy (Правое Дело)” pártot, amely nevet változtatott), újabb 7 politikai szervezet kapott esélyt, alapvetően lefedve az adott oroszországi viszonyok között értelmezhető politikai érdekeket és értékeket:

  • A hatalom az „Egységes Oroszország” párttal képviseltette magát az indulók között;
  • a rendszer-konform ellenzék baloldalán a kommunista KPRF és a szociáldemokrata „Igazságos Oroszország”, a jobboldalán pedig a liberális-nacionalista LDPR;
  • az addig parlamenten kívüliek is hasonló spektrumot alkottak: a „Kommunista Párt. Oroszország kommunistái”, a „Haza”, az „Oroszország Patriótái”, a „Nyugdíjasok Oroszországi Pártja” a baloldal árnyalataiként léptek fel a putyini rendszer támogatóiként, de a végrehajtó-hatalom ellenzékeként; a „Zöldek”, a „Civil Platform” és a „Civil Erő” szintén rendszertámogató, de a közvetlen demokrácia érdekérvényesítését hangsúlyozó ellenzékként;
  • a „Növekedés Pártja”, (amely az Igaz Ügy (Правое Дело) utódja) és a „Jábloko” mérsékelt rendszer-ellenzékként és a „Parnas”, radikális rendszeren kívüli ellenzékként.

A pártok választási felkészülésében és a kampányukban találhatók azok az innovatív elemek, amelyek miatt nevezhető elsősorban a 2016-s parlamenti választás a civil társadalom által befolyásoltnak. Három ilyen tényezőt érdemes különösen kiemelni: a jelöltek kiválasztását; a pártok közötti nyilvános vita intézményesítését; a választási folyamat egészének civil ellenőrzés alá helyezését.

  • Oroszországban először fordult elő, hogy pártok késznek mutatkoztak a választási listájukra, ill. az egyéni jelöltjeikre vonatkozóan „előválasztás” keretében konzultálni a választópolgárokkal. Az előválasztás, vagy ahogyan az amerikaiaktól átvették, oroszul „пра́ймериз (primary election)”, arra szolgál, hogy az adott párton belül kiválasztódjon az a jelölt, akire a választókerületben vélhetően a legtöbben voksolnának. Kísérletek 2000 óta többször is előfordultak arra, hogy a pártok együttes indulását éppen az előválasztás segítségével valósítsák meg, de ezek sikertelennek bizonyultak a programok összeegyeztetésének lehetetlensége miatt; ill. lokálisan, csak egy városban, vagy régióban próbálták ki ezt a módszert. A 2011-s parlamenti választásokat azonban az „Egységes Oroszország” párt – a korábban említett feszült társadalmi körülmények csillapítására – az akkor létrehozott „Összoroszországi Népfront”-ra támaszkodva gondolta győzelemre vinni. Ezért a csatlakozott civil szervezetekből és a párt aktivistáiból válogatták ki az előválasztás – amelyet „össznépi prajmeriznek” neveztek – részvevőit. Ugyanakkor maga az akció csupán nevében volt „választás”, mert a jelölteket egy bizottság választotta ki, és akik szavaztak rájuk, azok is előre kiválasztott párttag-elektorok voltak. Ezek az „előjátékok” végül is nem hagytak nyomot a tényleges parlamenti választás folyamatán. A „kvázi-előválasztás” nyertesei 2011-ben nem is kerültek az Egységes Oroszország pártlistájára. Mégis fontos szerepet játszott ez a kísérlet, egyrészt a párton belüli demokratikus viszonyok alakításában, a pártot a parlamentben képviselők személyiségének a „formálásában”; másrészt pedig a civil társadalom részvételi felelősségének az intézményesítésében.

A 2016-s parlamenti választások előtt négy párt is „prajmerizt” alkalmazott. Pontosabban az „Egységes Oroszország” alapállása lett ekkorra, hogy a képviseleti demokráciát szimbiózisban valósítja meg a közvetlen demokráciával, s ezért az Állami Duma képviselő-jelöltjeit a civil társadalommal együtt választja ki. A rendszeren kívüli ellenzék pártjai – érzékelve, hogy listával külön-külön indulva és az egyéni körzetekben egymással szemben jelölteket állítva sikertelenek lesznek, mert megosztják az egyébként is kisebb létszámú támogatói bázisukat - ezért gondolták úgy, hogy legalább az egyéni körzetekben egy-egy közös jelöltet állítanak, és azt választják ki prajmerizzel. Megegyezni azonban képtelenek voltak, s így pártonként próbálkoztak. 

Egyedül sikeres előválasztást az „Egységes Oroszország” párt és az „Összoroszországi Népfront” együttműködése eredményezett. Tanulva a korábbi hibákból, ezt szinte teljes értékű választásként szervezték meg és bonyolították le mind a 225 választói körzetben. Több hónapos előkészítést lezárva az előválasztásra 2016. május 22-én egyszerre került sor mindenütt. A részvételt semmi nem korlátozta, hiszen nyitottá tették valamennyi szavazati joggal rendelkező oroszországi állampolgár számára. Az összes szavazati joggal rendelkező 10%-a, közel 10 millió fő adta le szavazatát. Jelölt lehetett – néhány szokásos korlátozás figyelembe vételével – bármelyik szavazati joggal rendelkező oroszországi állampolgár. Volt olyan választó körzet, ahol tucatnyinál többen mérették meg magukat, összesen több mint háromezren próbálkoztak. Főként szociális kérdésekkel foglalkozó civil szervezetekben tevékenykedő – orvosok, pedagógusok, mérnökök – jelöltették magukat, de számos ismert művész, sportoló, jogász, tudós és munkás is kiállt a közösség elé.  A Népfront vezető-stábjának társelnöke, Alekszandr Brecsálov értékelése szerint a mozgalom szinte minden körzetben jelöltet állított az előválasztáson, és közülük „mintegy 100 részvevő ért el nagyon jó eredményt” 

Az Egységes Oroszország pártlistájára és egyéni képviselő-jelöltjei közé olyan mértékben kerültek az előválasztáson feltűnt új, többnyire nem párttag személyek, hogy végül a parlamenti frakció közel 50%-a kicserélődött. Bár a duma-képviselők mindegyikének előírták a megmérettetést az előválasztáson, többen mégsem vállalták, ill. alul maradtak a civilekkel szemben. Az előválasztást a párt-politikusok „ajánlásnak” tekintették, s ezért nem csak a győztesek váltak reális jelöltekké az érdemi választásra, ami okozott némi feszültséget. Ugyanakkor az Egységes Oroszország győzelmi „tarolásában” – különösen az egyéni körzetekben – kiemelkedő szerepet játszott az előzetes civil társadalmi jelölt kiválasztás. Az előválasztáson indulók a felkészülés során találkoztak a választóikkal, megismertették velük a párt programját, saját tevékenységükre vonatkozó elképzelésüket annak megvalósításában, és így kiderülhetett a lakosság mit vár el a hatalomtól, kit tart szimpatikusnak a képviseletére. A hiányosságok is felszínre jöttek, mert pl. az adott helyen elutasítottságot érzékelve a prajmeriz hatására, 18 egyéni körzetben a párt nem jelölt senkit a Duma-választásokon. A sikeres akció tanulságait a párt vezetője, Medvegyev miniszterelnök vonta meg: „miért is fontosak az ilyen események, mint az előválasztás - tette fel a kérdést - számos emberünk úgy véli, hogy a döntések a magas párt vagy hivatali szobákban születnek, és sokan egyszerűen nem hiszik el, hogy egy embernek lehetősége lehet jelentkezni és támogatást kapni – a mi előválasztásunk bizonyíték erre a lehetősségre”. 

Az alapgondolatnak – amely a képviseleti és a közvetlen demokrácia szimbiózisát jelenítette meg a civilek részvételével az előválasztások folyamán – további megnyilvánulása, hogy 2016. november 22-én, a Népfront tevékenységét értékelő összoroszországi fórumon megjelent az államfő, Vlagyimir Putyin is, és elismerően értékelte a népfront mozgalomnak a civil társadalom képviseletében játszott szerepét a rendszer konszolidálódásáért. Kiemelte, hogy „az ОНФ tevékenységébe az egész országban több tízezer ember kapcsolódott be. Ha az emberek ráhangolódtak az ilyen munkára, ez a bizalmukat jelenti.” A népfront tevékenységének a kiterjedése mind szélesebb körökre pedig – emelte ki az államfő – arra mutat rá, hogy a civil társadalom kész együttműködni az oroszországi politikai rendszer hatalmi intézményeivel, s magával az államfővel. A kölcsönös bizalom mutatkozott meg a választások során is. Mindebből következnek az együttműködés újabb feladatai, amelyeket Putyin elnök a civil társadalomnak a kezdeményező és ellenőrző feladataiban nevesített, megjegyezve, hogy ennek eredményeként az utóbbi három évben máris 227 milliárd rubelt takarított meg az ОНФ a költségvetésnek. A jövőben az Elnök és az ОНФ együttműködésében a hangsúly a szociálpolitikán, valamint a környezetvédelem, az útépítések és mindenütt a költségek becsületes felhasználásában van. A közvetlen demokrácia intézményesítésének fejlesztésében az irányt az egész országban a regionális és helyi önkormányzatiság erősítésében jelölte ki.    

  • A 2016-s választások kampányában különleges jelentőséget nyert a pártok és az egyéni mandátumokért indulók közötti kötelező nyilvános vita intézménye. A civil társadalom elérte, hogy mielőtt az emberek szavazni mennek, alaposan megismerkedhessenek a szervezet programjával, a jelöltek nézeteivel, elképzeléseivel a gazdaságról, az elosztásról, a kultúráról, az ország biztonságáról stb.; valamint a személyek kiállásáról. A Központi Választási Bizottság 2016. augusztus 16-n döntött arról, hogy valamennyi országos, regionális és helyi TV-nek, Rádiónak ingyenesen vitákat kell rendeznie a választáson indulók között. Sorsolással eldöntötték a pártlisták sorrendjét a szeptember 18-i szavazáson, s ezt a sorrendet a vitákban is be kellett tartani. A kampány idején, minden nap egy-egy órás - a szereplőknek azonos részidőt biztosító, előzetes és az adás során, vagy azt követően foganatosított „cenzúra” és egyéb jellegű kontroll nélküli – vitán mutatkozhattak be a pártok és jelöltjeik,. Ugyanakkor a választáson indulásra jogosult pártoknak kötelezővé tették a részvételt a vitákon. A választási törvénynek megfelelően az említett vitákon túl még minden pártnak lehetővé tették, hogy legalább egy órás adásidőt használhasson a videó, hang és más effektusok révén mondanivalója közvetítésére. Ezek az agitációs anyagok augusztus 22 és szeptember 16 között, munkanapokon minden érintett párt igénye szerint kerültek közvetítésre. A pártok közötti vitákat pedig – az egyes TV csatornák, rádiók eltérően, de azonos koncepció szerint – úgy szervezték, hogy munkanapokon az esti fő műsoridőben 19 órától kerüljenek adásba, egyszerre 4-4 párt képviselőinek részvételével. 

  A pártok televíziós vitái valóban össztársadalmi érdeklődést keltettek és jelentős mértékben befolyásolták a választópolgárok döntéseit.  Különösen izgalmassá tették a kampányt azért is, mert a legfontosabb témákban a pártok vezetői, szakpolitikusai röviden az adott politikai szervezet program-mondanivalóját nem csak kinyilvánították, hanem ütköztették is a többi politikai konkurenssel. A 14 párt megszólalásainak tartalmából, a szereplők stílusából, vitaképességéből, az eltérő program-javaslatok befogadási készségéből stb. a nézők, hallgatók döntést hozhattak a szavazatukat illetően. Kiderültek az alapvető lényegi ellentétek, az összeegyeztethető és az együttműködést kizáró felfogások az ország állapotáról, szerepéről a világban, és a perspektíváról, a tennivalókról. Szemléltetésként néhány példa. A „Kommunista Párt. Oroszország kommunistái” a programját „Tíz sztálini csapás a kapitalizmusra” hívó-jelmondattal hirdette.  A „Nyugdíjasok az Igazságosságért Oroszországi Pártja” azzal állt ki, hogy a programját a nép írta, és azért, mert a nyugdíjasok 42 millióan vannak, ott kell lenniük a parlamentben, sőt az ifjúság problémáinak megoldását is ez a párt vállalja fel.  A „Parnas (Nép Szabadságának Pártja)” képviselte a „rendszeren kívüli ellenzéket”, és ennek megfelelően viselkedtek a szónokai. Legtöbbször a programjuk kifejtésére szánt időt csupán annak szajkózására használták ki, hogy „Putyinnak mennie kell”, és „Oroszország csak Putyin nélkül” fejlődhet.  A többi pártnak is megadatott a sajátos nézőpontjának bemutatása, és sokáig lehetne sorolni a kiábrándító szerepléseiket. Ráadásul gyakran a vitákban a személyeskedés vette át az érvelés helyét, sokakról osztották meg a nézőkkel a múltban elkövetett eltitkolt tetteiket, vagy egymás szavába vágva nem hagyták kifejteni a másik pártot becsmérelő nézeteiket. Az is előfordult, hogy bírósági üggyé fajult az összecsapás a TV-ben, vagy a KVB-nek adott munkát, ha kiderült a jelölt „idegen állampolgársága”, ill. a „szexuális orientáltságában feltárt bűnös hajlam” stb. Nem folytatom a részletes ismertetését ennek a civil társadalom számára orientáló esemény sornak (magam is igyekeztem a legtöbb vitát végignézni) – feltételezem, hogy ennyiből is kitetszik a választói döntést előkészítő hasznossága.      

  • A harmadik kiemelkedő tényező volt a 2016-s választási folyamatban az egész rendszer civil ellenőrzés alá helyezése. A korábbi választások tisztaságának, átláthatóságának, becsületességének megkérdőjelezéséből „visszamaradt” hatás következtében, a szervezésben, a feltételek biztosításában a Központi Választási Bizottság arra koncentrált, hogy „csak ne legyen semmilyen esemény, rendellenesség”. Ezt a célt szolgálta a teljes nyitottság, az előkészítéshez és lebonyolításhoz tartozó dokumentációk, intézkedések nyilvános hozzáférhetősége bárki számára; a hazai és nemzetközi „megfigyelők” szabad mozgásának segítése; a választások kontrolljára szakosodott civil szervezetek (Golosz, Civil Kontroll stb.) jelzéseinek intézményesített befogadása és intézése stb. A legjelentősebb pedig, a szavazóhelységek felszerelése videó-kamerával, s ezek összekapcsolása az internettel, amelyen keresztül a világ bármely pontján megfigyelhetővé vált az oroszországi szavazás menete.

Kijelenthető, hogy a civil társadalom „felügyelete” alatt zajlott a 2016-s Duma-választás Oroszországban. Ezt bizonyítják az imént felsoroltak. Követendő tapasztalatként kiemelkedik közülük az, hogy a sajtót „rávették” a civil szemüvegen keresztüli tudósításra; a megfigyelők hálózattá alakítása; és az a szerep, amelyet a szavazás videó-közvetítésének folyamatos elemzésében a civil „értékelő stábok” játszottak.

A sajtó bevonását a választások folyamatának reális közvetítésébe, a választási jogok védelmére szerveződött civil egyesülés, a „Civil Kontroll (Гражданский Контролл)” kezdeményezte.  Abból a korábbi megfigyelésükből kiindulva, hogy a Duma-választások tisztasága jelentős mértékben a tömegkommunikációnak a manipuláció mentes szerepvállalásától függ, felhívással fordultak a sajtóhoz. Ebben, a szervezet vezetője – Alekszandr Brod, jogász – azt hangsúlyozta, hogy „nagyon fontos a választások törvényességének a betartása feletti kontrollhoz a tömegkommunikáció eszközeinek a bekapcsolódása. A professzionális újságírói szövegek, hiteles tényekkel és kommentárokkal együtt, képesek reálisan szembeszállni az ellenőrizetlen, hazug, néha provokatív információs áradattal, amely az interneten és a bulvársajtóban minden választási kampányban manipulálni igyekszik a közvéleményt”. A lakosságtól pedig azt kérték, hogy kritikusan értékeljék a sajtóban megjelenteket és hívják fel a Civil Kontroll figyelmét, ha manipulációt vettek észre. Bár nem lehet azt megállapítani, hogy teljes sikerrel jártak, de összességében kiegyensúlyozottabb tömegkommunikációval találkozhattunk.

Ezen civil szervezet mellett számos, a választások megfigyelésére szakosodott – és a korábbiakban éppen az értékeléseikben a negatívumokat kipellengérező – egyesület kapott szerepet a KVB-től a választások tisztasága feletti „őrködésre”. Az ilyen szervezetek hálózati összefogójaként a „Hang (Голос)” a legelismertebb. A Golosz képviselői a teljes választási folyamatot és külön a szavazás és a szavazat-számlálás menetét vették górcső alá. A tapasztalataikról készített elemzésükben leírták, hogy „40 régióban a szavazás, a szavazat számlálás és a felsőbb választási bizottságok eredményhirdetései során végzett társadalmi monitoring, valamint a társ megfigyelő szervezeteknek a régiókból küldött tájékoztatása és a „Vétségek térképe” forródrótján (www.kartanarusheniy.org) kapott hírek  alapján” olyan munkát végeztek, amely „betartotta a világban mindenütt elfogadott választás-megfigyelési elemzések szabványai szerinti politikai semlegességet”. A közzé tett értékelő nyilatkozatuk  azonban azt hangsúlyozta, hogy a választási kampányban és a felkészülés menetében a szervezők „megsértették az egyenlőség alapelvét”. Bár az új összetételű KVB „kézi vezérléssel igyekezett változtatni ezen a szituáción, egyelőre mégis azt kell konstatálni, hogy a nem felesleges és bizonyos módon még a szituációra kedvező hatásuk ellenére, az erőfeszítéseik nem hozták meg az intézményesítését a hatalmi eszközök túlzott használatának a rendszerszerű kiküszöbölésére”. A Jelentés elismeri a szavazás napjának rendezettebbségét a korábbiakhoz képest, fenntartva, hogy azért 1798 valószínűsíthető szabálysértésről tájékoztatták a KVB-t. „Mindent mérlegelve a 2016-s választás értékeléseként a Golosz-mozgalom – hangoztatja a jelentés - azt a következtetést vonta le, hogy az Oroszországi Föderáció Föderációs Gyűlése Állami Duma hetedik ülésének képviselői választása messzire van attól, hogy igazán szabad és igazságosnak neveztessék”. Ez az ambivalens vélemény azután azzal válik a civil társadalom még nem rendszer-konform részének „befogadható” elemzésévé, hogy mind a törvényhozó hatalomnak, mind a végrehajtó szerveknek és a bírói, sőt a kommunikációs hatalmi ágaknak is konstruktív ajánlásokat fogalmaz meg a választási rendszer további fejlesztésére vonatkozóan. Ezzel végül is a képviseleti és a közvetlen demokrácia szimbiózisára alapozó putyini-rendszer részesévé válik.

A 95 ezer szavazóhelységben természetesen előfordultak kisebb nagyobb szabálytalanságok, kísérletek - a tapasztalatok szerint főként az egyéni képviselőjelöltekhez kapcsolódóan – jogtalan előnyszerzésre, de a szavazás során ezeket a videokamerák rögzítették és a megfigyelők, a választási bizottságok megfelelően szankcionálni tudták. Ezért is a video-kamerák használata billentette át a szavazás tisztaságának megítélését egyértelműen pozitív jelűre. 

A szavazó helységekben először Oroszországban a 2012-s elnökválasztáson jelentek meg a video-kamerák. Akkor a 182 ezer kamera telepítését és üzemeltetését a „Rostelekom” vállalta fel, a költségek kétharmadát az állami költségvetésből fedezték, a többit a cég biztosította. A parlamenti választásokon először 2016-ban használták a kamerákat a szavazóhelységek kb. 30%-ban, de azzal a különbséggel, hogy a választási bizottságok mellett, autonóm felhatalmazással, külön erre a célra berendezett helységben, „civil-stábok” figyelték a monitorokon a beérkező látványt.  Ezek a civil megfigyelők folyamatosan értékelve a látottakat, minden kétes, csalási kísérletre utaló mozzanatot azonnal jelentettek a választási bizottságnak, és maguk is intézkedtek, egészen addig, hogy leállíthatták a szavazó helység működését a helyzet tisztázásáig. A videó felvételeket a választási eredmények országos lezárása utánig megőrizték, és esetleges bírósági ügyekben perdöntő bizonyítékul szolgálhattak.  Hitelesen kijelenthető, hogy a nyilvánosságnak ez a magas szintje képezte az alapját a 2016-s parlamenti választás megkérdőjelezhetetlen érvényességének.

Az a stratégia, amely beemelte a „domesztikált” civil társadalmat – mint a közvetlen demokrácia letéteményesét – a törvényhozó hatalom megválasztásába, vagyis a képviseleti demokrácia működési folyamatába, sikerrel vizsgázott 2016-ban. Az értékelést végzők – a KVB és a hazai és külföldi megfigyelők – összegzéseiből ez még nem derült ki, mert a „hagyományos” szempontok szerint szemlélték az eseményeket. A fő kérdés – különösen a legutóbbi, 2011-es választások körüli zavargások miatt – az volt, hogy „tiszta, áttekinthető, vagy ismét hamisított, elcsalt, részrehajló stb. procedúra tanúi lehettünk”?! A KVB szervezése kissé „görcsösre” sikerült, mert annyira akarták az új vezetők, hogy „ne történjen semmi rendellenesség”, hogy az értékelésekben megfordult a sorrend: a tartalom, vagyis „miről is döntöttek a választó-polgárok” helyett, előtérbe került a „hogyan zajlott le a választás folyamata”. A KVB elnöke, Ella Pamfilova a választások egész folyamatát értékelve állapította meg: "Bizonyos szabálysértések ellenére, amelyek léteznek, és amelyeket az utolsó panaszig kivizsgálunk – mégis ennek ellenére a választás legitímen zajlott le”.  S, csupán ezt követően esett szó a „választás tartalmi tényezőiről”. Holott döntően a tartalmi tapasztalatai és főként következményei emelik ki a 2016-os választásokat a korábbiak közül. Miről van szó:

  • Először is, az eredményről. A szavazásra jogosultak 47,88%-a (52.700.992 fő, amely kb. 10%-al kevesebb a 2011-esnél) járult az urnákhoz. Miután a törvény nem határoz meg részvételi határt, a választás megtörténtnek minősült. Ennek ellenére kérdéseket vetett fel az a tény, hogy a nagy városok – főként Moszkva (35,22%) és Szentpétervár (25%) – lakosai többségükben távol maradtak.   

A leadott szavazatok alapján továbbra is az addigi négy párt került listáról, frakcióalakító-képesen a Dumába, valamint még két párt „mutatóba”. Az Egységes Oroszország pártja 54,2%-al, 140 mandátumot kapott, a КПРФ másodikként 13,4%-al, 35 mandátumot, az ЛДПР 13,14%-al, 34-t, az „Igazságos Oroszország” pártja pedig, 6,24%-al, 16-t. A többi párt nem érte el a parlamentbe jutáshoz szükséges 5%-s küszöböt, és listáról nem tudták képviselőiket a törvényhozásba juttatni. Az egyéni választói körzetekben is a hatalmi-párt jelöltjei kapták a döntő mennyiségű szavazatot, a 225-ből 203 képviselői hely lett az övék. A kommunisták és az „esszerek” 7-7 egyéni képviselője, míg Zsirinovszkíj pártjából 5-en kaptak bizalmat a körzetükben. A „Haza” és a „Civil Platform” pártok képviseletében mandátumot nyert el egy-egy fő, valamint még egy „párton-kívüli”, önjelölt is. Az új összetételű Állami Dumában annyi változás történt, hogy az Egységes Oroszország párt alkotmányozó többségre tett szert a maga 343 mandátumával (76,2%), a КПРФ 42 (9,3%), az ЛДПР 39 (8,6%) és az „esszerek” 23 (5,1%) képviselői, valamint a 3 egyéni mellett. 

  • A választási folyamat egészének a menete és végül az eredmény is az ország stabilitásáról, a rendszer konszolidáltságáról tanúskodik, s arról, hogy a nemzetközi környezetből áradó kimondottan destabilizációs szándékú nyomásgyakorlás nem rendítette meg a lakosság meghatározó többségének felzárkózását az elnök és az általa vezetett politikai erő iránt. A parlamenti választás mellett, ehhez hozzá kell tenni a régiókban és a helyi önkormányzatok szintjén lezajlott választásokat is, amelyek során több mint 90 ezer mandátum talált gazdára. 

Ugyanakkor néhány tényező arra utalt, hogy ezzel a választással lezárult egy újabb periódus Oroszország fejlődésében. Ahhoz, hogy a globális biztonsági és együttműködési világrendszerben lépést tudjanak tartani a dinamikusan fejlődő „pólus-országokkal” – Kínával, Indiával, Japánnal, az átformálódó USA-val, Európai Unióval stb. – szükségessé vált a politikai rendszer „görcsös megfelelési kényszerének” a feloldása. A képviseleti és a közvetlen demokrácia szimbiózisának gyakorlattá tétele járható útnak bizonyult, de a bürokrácia intenzívebb felszámolása még várat magára. A Dumába jelentős számban kerültek új, szakmailag felkészült, a civil társadalom „ember-közeliségében” edződött, fiatal képviselők. Hasonló módon kezdődött el, közvetlenül a választásokat követően, az elnöki-apparátus és a kormányzat tisztségviselőinek „frissítése” is. Kiemelt figyelmet érdemel pl. a Duma elnökének személyében; valamint az államelnöki apparátus élén és miniszteri posztokon bekövetkezett változás. 

  • A hatalmi-párt „túlgyőzte” magát, de egyúttal ezzel lehetőséget is teremtett néhány megérett probléma megoldására. Elsődlegesen ilyen feladat az 1993-ban – erőszak árán született – Alkotmány korrekciója, az új körülményeknek és követelményeknek megfelelően. Erre vonatkozó konkrét utalás az államfőtől, vagy a környezetének meghatározó személyiségeitől még nem hangzott el. Ugyanakkor számos részkérdés napirendre tűzése mégis az alkotmányozás előkészítésére utal. Ilyennek fogható fel, hogy Putyin a szavazás lezárását és az előzetes eredményhirdetést követően azonnal értékelt, és kiemelte az alkotmányozó többség tényét, azzal kiegészítve, hogy „mindenképpen megőrizzük a többpárt-rendszert” valamint „egyaránt támogatjuk a patrióta és a nem-kormányzati civil társadalom fejlesztését”.  Ugyancsak ilyen jelzésnek fogható fel, hogy a Duma bizottságainak a kialakításakor az alkotmányozó többséggel rendelkező Egységes Oroszország párt a 26-ból a felét átadta a többi parlamenti pártnak, mintegy gesztusként az együttműködésre a nagy feladat előtt.  Az országon belüli más tényezők – pl. az üzleti világban – szintén kalkulálnak a politikai rendszert érintő alkotmányos értékű változásokkal.  „Hallani olyan hangokat – írja pl. az általában jól értesült БизнесOnline – hogy a Kreml az egész állami mechanizmus totális átszervezésére és megtisztítására készít terveket. Az információ igazságát … lehetetlen értékelni, ezt majd az idő megteszi. Ugyanakkor, ha igaz, akkor a közel jövőben gyakorlatilag új állam vár ránk, amely hasonlatos lesz a Szovjetunióhoz, valami olyan köztes az elnöki és a parlamenti köztársasághoz képest, tervhivatallal, KGB-vel, és hivatalos ellenzékkel”.  A „rendszeren kívüli ellenzék” is azonnal megtette a „tétjeit” az alkotmányozó többségből létrejöhető új helyzetre vonatkozóan. Az egyik gyakran publikáló ellenzéki személyiség, Valerij Szolovej, a MGIMO professzora, azt prognosztizálta, hogy a „átalakulások már 2017-ben elkezdődnek”.  A véleményének a tartalmát pedig a Hodorkovszkij által patronált „Oroszország: öt lépés a jövőbe (Россия: пять шагов в будущее)” címmel készített programmal azonosíthatjuk, amely javasolja az „utat a valamikori impériumból a nemzetállamba”. 
  • Amit biztosan lehet tudni, az a 2018-ban esedékes elnökválasztás előkészítése az új helyzetben. Nyilvánvaló, hogy az alkotmányozó többséget elnyerő Egységes Oroszország politikai erejével a háttérben, fel sem merülhet, hogy nem az általa jelölt személy lesz a következő elnöke Oroszországnak. Az azonban már szinte minden sajtótájékoztató standard kérdése: indul e Vlagyimír Putyin a megmérettetésen. Semmilyen alkotmányos, törvényes akadálya nincs a jelölésének, csupán a személyes elhatározottsága lehet a mérvadó. A jelenlegi államfő azonban, még nem döntött, pontosabban nem jelentette be a szándékát. Az elgondolásait ugyan megismerhetjük pl. az amerikai CBS TV-csatornának még a parlamenti választást megelőzően adott interjújából. Arra a kérdésre, hogy „meddig kíván hatalmon maradni?” – a következőt válaszolta: „Milyen sokáig — két körülménytől függ. Először, feltétlenül pontosan betartom az Alkotmány által előirányzott szabályokat. De, nem vagyok biztos benne, hogy köteles vagyok teljesen alkalmazkodni ezekhez a szabályokhoz. Ez már az ország, a világ konkrét helyzetétől, és a saját hangulatomtól függ majd”. A válasszal kapcsolatos konklúziót pedig a riporter vonta meg: „Ha a nemzetközi küzdőtéren és a társadalmi-gazdasági szituációban az események nem kedvezően alakulnak, és a Kreml nem lesz képes megtalálni a hazai elit hosszú távú békéjét biztosító formulát, Putyin egészen a 2017 őszi választásokig arra törekszik majd, hogy maximálisan fenntartsa a bizonytalanságot az indulásával kapcsolatban”.  Így lesz e, vagy másként – valóban sok tényezőtől függhet, és csak a döntés közzétételekor tudjuk meg.

Ugyanakkor a választás előkészítése elkezdődött. Ennek első jele, hogy az elnöki-adminisztráció új első vezető-helyettese – akinek ezek szerint ez is a feladata lesz – Szergej Kirijenko, 2016. november 1-én teára hívta meg a legismertebb és legbefolyásosabb „polit-technikusokat”, hogy megvitassa velük a 2018-s elnökválasztás kérdéseit. Az RBK információja szerint a „politikai rendszer stabilitásának megőrzéséről” is szót váltottak.  Az államfő szóvivője Dmitrij Peszkov pedig, a Gazeta.ru-nak erősítette meg, hogy „ha Vlagyimír Putyin dönt a 2018-s elnökválasztáson indulásáról, akkor a kampány során a választókkal a kapcsolattartásban figyelmet fordítanak majd az internet hasznosítására.”  Minden bizonnyal – és jelek vannak is már erre – ismét megmérettetik magukat a parlamenti ellenzék pártvezetői, de még nem érzékelhetőek az előkészületeik. A rendszeren kívüli ellenzék azonban, már beindította a kampányát, mert előválasztásokon tervezi megtalálni a megfelelő megoldást. Az első információk szerint az alapgondolatuk: „Putyin helyett, Hodorkovszkij nélkül (вместо Путина и без Ходорковского)”.  

Biztosra vehetjük, hogy a közben kialakult nemzetközi körülmények – elsősorban az USA új elnökének, Trumpnak a csatasorba állása, s az ebből következő fejlemények – a következő évben döntés kényszerbe hozzák az oroszországi politikai osztályt, és a mai erőviszonyokat figyelembe véve, Vlagyimir Putyin elindul azért a „vezetői” posztért, amelyet kiró rá a történelem. Ennek a „hangvételét” megtapasztalhattuk a Föderativ Gyűléshez intézett 2016-s év végi „üzenetében”. Kiemelte a civil társadalom jövőbeni megerősített szerepét, az önkéntesek áldozatos munkájának jelentőségét, és a fejlődés kulcsának a szociális felzárkózást, az egészségügy és kiemelten a technikai megújulással szervesen együtt haladó oktatás, tudáshoz jutás feltételeinek a megteremtését. A politikai rendszer megújítását pedig az alábbiakkal alapozta meg: „a választópolgárok meghatározták a választási kampány eredményét, megválasztották az ország alkotó fejlesztésének útját – mondta - bebizonyították, hogy egészséges, igazságos követelményeivel magabiztos társadalomban élünk, amelyben erősödik az immunitás a populizmussal és demagógiával szemben, és magasra értékelődik a kölcsönös támogatás, az összetartás és az egység.” A tovább lépést ezen az alapon pedig, abban láttatta, hogy „természetesen nem valamilyen dogmákról, látszat, hamis egyezségekről, s főként nem meghatározott világnézetre kényszerítésről van szó – a történelműnkben – miként jól tudják – előfordult ilyen, de mi nem készülünk visszatérni a múltba”.  A jövőre vonatkozó stratégiát pedig még alaposan át kívánja gondolni és megkonzultálni a társadalommal.


Categories: Biztonságpolitika

Az Oroszországi Föderáció civil társadalma

Fri, 21/04/2017 - 22:45

(Az 1989-s fordulat a világban a hidegháború abbahagyásának eredményeként következett be. A legfontosabb az volt, hogy elkerültük a nukleáris háborút. Ugyanakkor számos kérdés nem tisztázódott minden ország és nép számára kielégítő módon. Ilyen pl. az addigi két szembenálló pólus – az USA és a Szovjetunió (majd Oroszország) – közötti poszthidegháborús viszony értelmezése az információk áramlásában. Az USA ragaszkodott ahhoz, hogy győztesnek tekintsék, az orosz nép viszont 2000 után egyértelművé tette, hogy kölcsönösségi alapon megegyezés volt, és semmivel sem kisebb jogai vannak az érdekei érvényesítésére a világban, mint bárki másnak. Ebből azután számos feszültség forrás alakult ki, és a 2010-s években már az információs háború szinte a korábbi szintű szembenálláshoz vezetett.

Ebbe a küzdelembe belesodródott Magyarország is. Nem részletezve az okokat és azt sem, hogy az ország megosztottságában milyen szerepe van ennek a külső tényezőnek, csak egy vonatkozását emelem ki. A magyar társadalom nem tud eligazodni abban, hogy milyen ország lett Oroszország, más e, és ha igen, mennyiben más mint a Szovjetunió volt? Az orosz politikai berendezkedést a világ illiberálisnak ítéli meg, sőt diktatórikusnak, amelyben a civil társadalomtól még a levegőt is elszívja a hatalom. Folytathatnám tovább a kérdéseket és az ismeretek hiányát, az előítéleteket és a felületes, esetleg ellenséges magyarázatokat. Különösen bonyolítja a helyzetet, hogy a születésétől szovjet/orosz ellenes politikai szervezet – a Fidesz (és a magához szippantott jobboldali –konzervatív politikai osztály) – taktikai szempontokat követve pávatáncot járva libikókázik a Nyugat és Oroszország között.

Valamennyi kérdés tisztázása hosszadalmas elemzést és az ahhoz kapcsolódó vitákat érdemelne. Van azonban egy olyan kérdés, amely a magyar társadalom hazai megosztottságában érvként jelent meg. A jelenlegi magyar hatalom olyan támadást intézett a civil társadalom, különösen a külföldről támogatott civil szervezetek ellen, amelyet a közvélemény az orosz példa inspirációjának, sőt az államfő közvetlen befolyásának tulajdonít. Különböző indíttatású kutató szervezetek, hazai és külföldi politikusok evidenciaként hivatkoznak az utóbbi években született oroszországi törvényekre, amelyek korlátozzák a külföldről anyagilag támogatott civilek tevékenységét, amellyel magyarázzák az Orbán-kormány hasonló irányultságát. Az ellenzéki politikai szervezetek a jelenlegi hatalmi-rezsim elleni fellépésüket szinte felcserélik az oroszok, a „Putyin” elleni küzdelemmel. Az LMP társelnöke meghirdette, hogy „aki Putyinra szavaz, az Orbánra szavaz”, mintha a magyaroknak ez lenne a választási lehetősége. Azt gondolom, hogy minden részletes magyarázat nélkül is „szabad szemmel látható” a torzítás, a manipuláció, amely zsákutcába vezeti a magyar társadalom ország jobbító erőfeszítéseit.  

Fontosnak tartom legalább a civil társadalom ügyében a probléma tisztázását. Azokkal az interneten megjelent egyoldalú leírásokkal szemben, amelyek az oroszországi viszonyok felszínét „kaparták meg”, az alábbiakban valamennyire mélyebb elemzést ajánlok az érdeklődők figyelmébe. Az elemzés egyik fejezete a Szovjetunióból a kapitalista Oroszországba átrendeződés bemutatásának.)     

  1. A szovjet-orosz átmenet civil társadalma.

A ’90-s évek elején valamennyi társadalmi és civil szervezet tevékenységét a teljes körű „átpolitizáltság” jellemezte. Viszonyulniuk kellett, először a Szovjetunió „létéhez vagy nem létéhez”; azután – amelyek „adekvátan” viseltettek – arra kényszerültek, hogy a „szocializmus vagy kapitalizmus” rendszer-választás valamelyik oldalára álljanak.  A végeredmény az lett, hogy szinte mindegyik „szovjet-szocialista” örökségű társadalmi szervezet, a számára megszokott, addigi rendszer „megújított-megtartása” mellett kardoskodott; a peresztrojka során létrejöttek pedig – az érték- és érdek pluralizmus, a demokratizálódás híveiként – a társadalmi-gazdasági és politikai „rendszer totális cseréjéért” küzdöttek. A hagyományos szervezetek közül azokban, amelyek korábban is valamelyest rendelkeztek autonóm cselekvési potenciállal – tudományos, művészi alkotó közösségek stb. – a tagság politikai nézetei mentén szakadás következett be. Az Írók Szövetsége pl. Leningrádban (ez másutt is megtörtént) kettévált: a városi (amelyben a liberálisok gyülekeztek) és a megyei (amelyben a „rendszerhez ragaszkodók” maradtak) szervezetekre. Tudományos körökben hasonló jelenségek játszódtak le. A kialakult zűrzavart jellemzi, hogy még a hobbi-tevékenységek szervezeteinek szövetségei – pl. horgászok, lepkegyűjtők stb. - is ilyen politikai törésvonalak mentén osztódtak. Nem folytatva a jelenség részletezését további példákkal, pusztán a vákuum keletkezését és a megoldáskeresés feszültségét kívántam érzékeltetni.

Kardinális fordulatot eredményezett a civil szférában is a Szovjetunió felbomlása (1991); majd az újjászületett Oroszországban a szovjet-szocialista társadalmi-gazdasági formációnak, a politikai rendszernek a „visszacserélése” (1993), az 1917-ben forradalommal „elsöpört” burzsoá-demokrácia, nyugat-orientált liberális változatára. A gorbacsovi időszakhoz képest – amikor már működtek liberális értelemben vett civil szervezetek – az új irányultságú politikai rendszerben a szembetűnő megkülönböztető vonás, a létezésük, a tevékenységük legalizálásának egyszerű bejelentési kötelezettségében mutatkozott meg. Az Oroszországi Föderáció rendszerváltó alkotmányának 1993. decemberi megszületésével elkezdődött az új hatalom berendezkedése, és lépésről lépésre a politikai rendszer, az állami és többpárti szervezeti struktúra kiépítése. A gazdasági befolyásért, a politikai hatalmi pozíciókért folytatott harc lekötötte a figyelmet mind a központi, mind a regionális és helyi szinteken. A civil szféra számára megnyílt a lehetőség a független és autonóm szervezkedésre. Ezt a körülményt elsődlegesen a beáramló külföldi „tanácsadók”, ismerték fel, és biztosították is az aktivizálódás „hátterét”. A civil szférának, elsősorban az NGO-knak a fő „mozgató erői”, az erre szakosodott amerikai és más nyugati globális hálózatok lettek - a National Democratic Institute, az International Republic, a National Endowment for Democracy, a Charity Aid Foundation, német egyházi „jószolgálati” alapok és mások – amelyek a szervezetépítés segítése mellett, az ideológiai irányultságot is meghatározták. Ezek a nagy tapasztalattal rendelkező szervezetek rövid úton kialakították a saját moszkvai központjaikat és onnan irányítva az egész országot lefedő regionális és helyi alegységeket, megbízottak rendszerét építették ki. Az oroszországi civil társadalom strukturálódásának ebben a történelmi szakaszában a meghatározó metodikai centrumok lettek az amerikai, brit és a többi nyugati politikai pártokhoz kötődő alapítványok moszkvai egységei.  Rajtuk kívül a civil szerveződések még három területről verbuválódtak:

  • a betiltásuk, majd létjogosultságuk bírósági tisztázását követő „éledezésük” után önállóan, vagy a korábbi politikai kapcsolatukhoz valamilyen formában kötődően, a megőrzött, vagy átmentett ingatlanjaikra, egyéb anyagi, pénzügyi forrásaikra és személyi állományukra alapozva újjászerveződtek a szakszervezetek, a gyermek és ifjúsági, a nőszervezetek, valamint szinte minden korábbi társadalmi és tömegszervezet;
  • a peresztrojka idején létrejött és a pártosodásnak „ellenállt” civil érdekvédelmi, jogvédő, lokálpatrióta, hagyományőrző stb. szervezetek; a szakmai-kamarák és alkotó-értelmiségi szervezetek, szövetségek; valamint a regionális és helyi önkormányzatok mellett kialakult NGO-k;
  • az újjáéledő pravoszláv egyház (és külső támogatással a többi, Oroszországban jelenlévő konfesszió) a hívők „legalizálására” és az egyház tevékenységének a széleskörű megismertetésére oktatási, szeretet-szolgálati, egyéb karitatív szervezeteket hozott létre.

A civil társadalom szerveződéseinek törvényi szabályozása 1995-ben kezdődött, az Oroszországi Föderáció Polgári Törvénykönyvének 1. részében, majd az 1996. január 12-én kelt törvényben fogalmazódtak meg a nonprofit szervezetekre vonatkozó normatívák.  Ettől kezdve számítható a civil szféra rendezettebb fejlődése. Alakultak módszertani központok a szervezetek regisztrálásának elősegítésére, a törvényből adódó lehetőségek hasznosításának koordinálására, az NGO-k finanszírozási módozatainak oktatására stb. Készültek regiszterek a civil társadalom strukturáltságának, tematikus klasszifikációjának nyilvántartására. Eszerint ebben az időszakban pl. az NGO-kat megkülönböztették:

  • újakra és a szovjetrendszerből származókra;
  • olyanokra, amelyeket maguknak az állampolgároknak a kezdeményezésére hoztak létre, illetve az állam vagy az önkormányzatok szerveztek meg feladataik megosztására. Ugyanakkor a nonprofit státusz ismeretlensége; az ezzel kapcsolatos pénzszerzési lehetőségek jelentős mértékben lettek az ügyeskedés, a korrupció bázisai. Voltak NGO-k, amelyeket a „maffiák” felügyeltek; s olyan kvázi-civil szervezeti konstrukciók, amelyeket csupán jelentős pénzösszegű pályázatok megszerzésére alakítottak meg;
  • nonprofit szervezet alakulhatott általános, nem konkretizálható feladatkörre; és egyes értékelések szerint a NGO-k 16%-a a részvevőinek az érdeklődési területén tevékenykedett;
  • klaszifikációs szempont volt az is, hogy a társadalom számára fontos feladatot vállalt e magára. A fő hangsúly a jótékonyság, a szólás- és vallásszabadság; emberi- és polgárjogvédelem; a fogyasztóvédelem, a környezeti károk csökkentésének területét célozta meg. Így pl. karitatív és környezetvédelmi feladatot végzett az NGO-k 27%-a; jogvédőt pedig 5%. Mindent egybevetve, megállapítható, hogy az NGO-k dinamikusan fejlődtek, s az országban – régiókként egyenlőtlen bontásban – 2006-ban 14574 szervezetet tartottak nyilván, míg 2013-ban már 219 688-t.

A ’90-s évek Oroszországában sehogyan sem tudott konszolidálódni az „implantált” társadalmi-gazdasági rendszer. A „sokk-terápiával” és a privatizációval együtt járt szociális lepusztulás súlyos krízist okozott a politikai viszonyokban. Az egymást követő kormányválságok, hatalmi torzsalkodások két szempontból érintették meghatározóan a civil szervezeti szférát. Egyrészt, ismételten felmerült a lojalitás kérdése. A civil társadalomban erőre kaptak a rendszerváltást ellenző, ellene fellépni kész szervezetek; miközben a hatalom által anyagilag is támogatott új NGO-k szinte kritika nélkül kiálltak a jelcini-hatalom mellett. A másik jellemzője a helyzetnek az volt, hogy a szociális területen működő civil szervezetek vállalták magukra a társadalom elégedetlenségeinek csillapítását, a szegény-gondozást, a lumpenizálódás feszültségeinek (alkohol, kábítószerek stb.) probléma-megoldását. Ebben jelentős segítséget kaptak az 1996-1998 közötti időszakban megvalósult amerikai „Save the children (Mentsd a gyermekeket)” programtól, valamint a Soros-Alap által – Oroszországban a „Nyílt társadalom” intézménye keretében – indított kulturális, oktatási és karitatív projektektől.  Ki kell emelni az „Eurázsia” alapítványt is, amely az amerikai USAID nemzetközi fejlesztési ügynökségtől kapott finanszíális eszközeiből a regionális és helyi „hatalom által irányított NGO-knak (GANGO — government administrated NGO) 10-35 ezer dolláros pályázati támogatást juttatott. 

A pozitív jelenségek mellett, amelyek a százezernyi civil szervezetből áradtak, számos nehezen kezelhető probléma is felszínre került (szélsőséges nacionalista; idegengyűlölő, a társadalmi feszültségeket agresszívan kezelő stb. csoport). A szakmai tanácsok, tapasztalatcserék, anyagi-technikai stb. segítségnyújtással együtt járóan, a külföldi kapcsolatrendszer ideológiai-politikai hatásában is jelentős volt; ennek ellensúlyozására – esetenként éles nemzetközi érdekütközések, kölcsönös tiltakozások és szankciók közepette – adminisztratív és jogi korlátozások is születtek (pl. a Soros Alapítványt kitiltották, a külföldi alapítványok elszámolását korlátozva szabályozták, stb.).

Az Oroszországban a ’90-s években kialakult káoszt, lepusztulást, a közkeletűvé vált kifejezéssel: a „romantikus ’80-s évekből kialakult átkos ’90-seket (из романтических 80-х — в лихие 90-е)” nem a civil társadalom, gomba módra elszaporodott szervezetei, az NGO-k okozták.  Ugyanakkor a civil társadalom „több szektorúvá” válása is hozzájárult ahhoz, hogy az oroszországi társadalom rendkívül megosztott legyen. Az 1998-s államcsőd nyilvánvalóvá tette, hogy lényegi korrekcióra van szükség, mert a nyugati típusú liberális kapitalizmust nem fogadja be, az állami gondoskodásra és egalitárius elosztásra szocializálódott népnek a döntő többsége. A demokratikusnak hirdetett viszonyok, csupán a „virtuális valóságban” tűntek fel, ténylegesen pedig az agresszív és önző „rablókapitalizmus” vadhajtásai tobzódtak. A kilábalás reményét a csődből, az újabb fordulat villantotta fel. Jelcin lemondott elnöki hatalmáról, és a helyére lépő Putyin meghirdette az „oroszországi kapitalizmus rendszerének korrekcióját”, amelyben döntő hangsúlyt kapott a „történelmi kontinuitás megőrizhető eredményeinek ötvözése a szociális-piacgazdasággal”. A korrekció nem elzárkózást jelentett a globálisan integrálódó világtól, de elhatárolódást igen, az ország erőforrásainak korlátlan kiszolgáltatásától a fejlettebb, főként az amerikai tőkének.

A „patrióta gazdaság” és a „szociális követelményekre orientáltsága” gyökeres korrekciót feltételezett a politikai rendszerben, és ezért a civil társadalomban is. A még kezdetleges állagú párt-struktúra három osztatúan funkcionált: a „kommunisták”, mint legerősebbek, kiegészülve a „patrióta politikai szervezetekkel”; a „hatalmi pártok”; és a hatalomból éppen kiszorult „amerikai-barát liberális pártok”. A civil szféra részben kötődött ehhez a „besoroláshoz”, illetve a hazai politikától autonóm pályán, de mégis politikai törésvonalak mentén mozgott.

A 2000-s fordulatot követően a civil társadalom fejlődésében három szakasz különböztethető meg:

  • 2003-ig, vagyis a rendszer-korrekciót legitimáló első Állami Duma választásig, amikor három év alatt el kellett dőlnie, hogy a politikai viszonyok megerősítik e a fordulatot, a társadalom beéri e annyival, amennyit visszavett Putyin a nyugat-orientált kapitalizmusra „hangolódásból”, vagy többre vágyik, avagy esetleg „visszasírja” a jelcini ifjú-liberálisokat? A civil szervezetek többsége „kivárt”, enyhítette az „átpolitizáltságát”. A nyugati vezérléssel működtetett NGO-k azonban, „libikókáztak”, részben azokat a pártokat támogatták, amelyek az új kurzus mellé felsorakoztak, de azzal a kitétellel, hogy csökkentsék a nyugatiaktól visszalépés mértékét; másrészt pedig, segédcsapatai lettek a putyini-korrekciót ellenző pártoknak.

Az tény, hogy a civil társadalom felkeltette az oroszországi viszonyokban korrekciót előkészítő politikai erők érdeklődését. Az új Elnök és csapata – közöttük volt „disszidensek”, mint Gleb Pavlovszkij, Szimon Kordonszkij és mások - úgy tekintett a civil szerveződések mindegyikére, mint  potenciális szövetségesekre az ország modernizációs programjának megvalósításában. A különböző irányzatú civil szervezeteket a hatalmi intézményektől váratlan impulzusok érték, amelyek részben „puhatolózó” szándékból „tesztelték” az együttműködési készségüket; részben pedig figyelmeztető jelleggel intették őket a „helyes viselkedésre”. Így pl. még 1999 őszén, az „Oroszország stratégiai fejlesztési programjának” előkészületeikor, German Gref invitálta a NGO-k néhány ismert vezetőjét a szociális politikával foglalkozó fejezet kidolgozására.  Ugyanakkor érzékelhetően érvényesült az a tendencia is, hogy az új kurzussal egyet nem értőket figyelmen kívül hagyták; ill. velük szemben elősegítették a hatalomhoz lojális új szervezetek létrejöttét. 

A civil szféra is érdeklődéssel viseltetett a fejlemények iránt. Főként a nemzetközi háttérrel rendelkező NGO-k érzékelték úgy, hogy számukra kedvezőtlen folyamatok indultak be, és ezért 2000 januárjában összehívták a „Jogvédők Kongresszusát”, amelyen „Közös ügy (Общее дело)” elnevezéssel megalakították a jogvédő szervezetek koalícióját. 2000. év végén pedig, Moszkvában összegyűjtötték a legjelentősebb jogvédő és más nemzetközi háttérrel rendelkező szervezeteket, és megalakították a „Népi Közgyűlést (Народная Ассамблея)”. Alapítói lettek pl. a „Memorial” történelmi-felvilágosító és jogvédő nemzetközi szervezet; a „Moszkvai Helsinki Csoport”; az „Emberi jogok és a demokrácia fejlesztésének Központja”; a „Nemzetközi Szociál-ekológiai Szövetség (МСоЭС)”; a „Fogyasztók Szervezeteinek Nemzetközi Konferenciája (КонфОП)”; az „Összoroszországi társadalmi mozgalom az ’Egészséges Oroszországért’”, valamint az „Oroszországi Újságírók Szövetsége” és a  „Nyilvánosság Védelme” alapítvány és mások.  A különböző területeken működő szervezetek azt tűzték ki céljukként, hogy egyesítsék a rendelkezésükre álló erőforrásokat és komplex arzenállal, szervezetten legyenek képesek fellépni a hatalommal szemben az érdekeik képviseletében. Az első ilyen nyilvános „erőpróba” akciójukra 2000. december 23-án került sor, amikor tárgyalási fórumot teremtettek az érintett hatalmi ágakkal az adózási törvényekről, hogy elérjék a NGO-k számára kedvező módosításokat.  

   A civil szféra és a hatalom viszonyának tisztázása érdekében Vlagyimir Putyin, már megválasztott legitim államfőként, találkozott a civil társadalom képviseletében meghívottak egy csoportjával 2001. június 12-én, az Oroszország függetlenségét jelképező ünnepnapon. A 30 fős delegáció a civil szervezeti szféra számos vonulatát „lefedte”, de hiányoztak a jogvédők, a környezetvédők és a „Népi Közgyűlésben” szervezkedő jelentős hálózatok képviselői. Ez a körülmény két dologra figyelmeztetett. Egyrészt, a civil társadalom nem abban az irányban haladt az utóbbi években, ami az ország fejlődésének a hazai szükségleteit erősítette volna. Ezért nagyon fragmentálttá vált: a nemzetközi hátterű szervezetek – az esetleges jó szándékuk ellenére – nem azonos irányba „húztak” a lakosság többségének a várakozásaival. Másrészt, a lakosság többségének várakozásait kielégítő új hatalom pedig, nem a külföld elvárásai szerinti civil társadalmat preferálta, hanem saját stratégiát alakított ki a civil társadalomnak a szervezeti struktúrájára és a hatalommal történő együttműködésére vonatkozóan az egyenrangúság elve szerint.  A lényegét Vlagyimir Putyin fogalmazta meg az elnökké választásának első évfordulóján rendezett első „Civil Fórumon”: "az állam és a társadalom közötti valóban partneri viszony nélkül nem lehetséges sem erős állam, sem virágzó, jólétben lévő társadalom."

Ez a fejlődési szakasz azzal zárult, hogy új összetétellel alakult át 2002 októberében az Elnök tanácsadó szerveként korábban létrehozott Emberjogi Bizottság. Fő feladataként, reális „tárgyalási terepet” biztosított a civil szervezetek és hálózataik vezetői részére az államfővel folytatható konzultációkra. A bizottság elnöke az egyik legelismertebb civil szervezeti vezető, a „Civil társadalom – Oroszország gyermekeiért” szervezetek összoroszországi szövetségének elnöke, Ella Pamfilova lett.  Napirendre került a megállapodás lehetősége az államhatalom, az üzleti világ és a civil társadalom együttműködéséről, mintegy „Társadalmi megegyezés” aláírásának ideája, amelyben rögzítették volna a rendszerváltás óta a partneri kapcsolatok formáiban, a demokratikus ország vezetésben elért eredményeket. A dokumentum előkészítése számos vitafórumon zajlott az ország több városában, és nagyon sok szervezet – az eddig említetteken kívül az üzleti világ olyan szereplői, mint a nagyvállalkozók „Üzleti Oroszországa (Деловая Россия)”, a kis és középvállalkozók „Oroszország Támaszai (Опоры России)” stb. - képviselőinek részvételével. Végül az ez időben zajló hatalmi harc az oligarchákkal – a Hodorkovszkij ügy - gátolta meg a megegyezést. Normális menetben a „társadalmi megegyezés” maga az Alkotmány. Oroszországban azonban, az 1993-ban elfogadott alap-törvény a parlament szétlövetését követően és nem társadalmi megegyezéssel született. A 2000. utáni társadalmilag elfogadott rendszer-korrekciót követően, ezekben az években megteremtődhetett volna az „alkotmányozó-helyzet”. Az új fenomén, az „oligarchák” képviselőivel azonban, még nem sikerült megegyezni. A probléma lényegére mutatott rá 2005-s előadásában Alekszandr Auzan, a Lomonoszov Egyetem professzora, s egyúttal a „Társadalmi Megegyezés” nemzeti projektjének kidolgozásával foglalkozó Intézet elnöke, mondván, hogy „a megegyezésben részvevők jogairól volt szó…amely az oligarchák által a ’90-s évek elején megkaparintott tulajdonok kompenzálásával függött össze … Fizetniük kellene azokért? Kinek kellene fizetniük? Mit kellene fizetniük?”

  • A fejlődési irányért vívott csata teljes mértékben nem dőlt el az Állami Duma választáson 2003-ban, hanem 2012-ig fennmaradt a képlékeny állapot. Ugyan a nyugatorientált pártok kiszorultak a törvényhozó hatalomból, de azért a kormányzati befolyásuk erős pozíciókban maradt meg. A hatalmi párt nem szerzett abszolút többséget, bár a patrióta és szociális indíttatású kurzust a második legerősebb parlamenti erővel, a kommunistákkal és a „nemzeti-liberálisokkal (LDPR)” biztonsággal tudták tovább folytatni. Ennek következtében a civil társadalom szervezetei többnyire leváltak a „politikáról”, elfogadták a kialakult társadalmi fejlődési és hatalmi viszonyokat és „beálltak a sorba”, vagyis végezték a saját maguk által vállalt feladatokat. Kivéve azokat az NGO-kat, amelyek a nyugati istápolóik „emlőin” nevelkedtek, és a korrigált rendszer „árván hagyta” őket. Ezek a „civil szervezetek” teljes mértékben „átitatódtak a politikával” és a „putyini-rendszer” legádázabb ellenségeiként léptek fel, sokszor „überelve” a magát „rendszeren kívüli ellenzéknek” tekintő, a jelcini-időszak hatalmi pártjainak fellépéseit.

Azt lehet mondani, hogy a politikai rendszerben „köztes” állapot alakult ki. A törvényhozó hatalmat a választásokon győztes „Egyínaja Rosszija” párt működtette, összhangban a vele a rendszer-konform kérdésekben azonos platformon lévő ellenzéki pártokkal; miközben a korábbi hatalmi - de a korrekciók következtében, magukat a „rendszeren kívül helyező” - pártok marginalizálódtak. Ugyanakkor a civil társadalom azon szervezetei, amelyek a ’90-s évek elején hatalomra segítették ezeket a „rendszeren kívülre marginalizálódott” pártokat, a 2000-s évek közepétől a legerősebb - a közben az oroszországi hatalommal szembefordult külföld által támogatott - rendszer-ellenzékké váltak.

Ezzel a civil szervezeteknek az a része, amelyik „visszapolitizálódott”, elveszítette „civil” jellegét, de nem alakult át politikai-párttá. A hatalommal szembeni harcra „hívó-szó” pedig, ismételten a „demokrácia-hiánya” lett. Ezek a szervezetek 2004-től nem vettek részt a hatalom által szervezett civil fórumokon, hanem saját „Összoroszországi Civil Kongresszust (Всероссийский Гражданский конгресс)” rendeztek. Az első ilyen összejövetelre 2004. december 12-én került sor, „Oroszország a demokráciáért, a diktatúra ellen (Россия за демократию, против диктатуры)” címmel, majd ezt a következő években mindig azonos napon megismételték. 

A „politikai-ellenzéki civil szervezetek” megítélésekor szükséges figyelembe venni azt a körülményt is, hogy ebben az időben erősödött meg a Nyugat geopolitikai „érdeklődése” a posztszovjet térség iránt.  A civil társadalmat érintően különösen a „színes-forradalmak” borzolták a kedélyeket, és az a szerep, amelyet ezekben a folyamatokban a nemzetközi alapok, alapítványok és a hozzájuk kapcsolódó NGO-k játszottak. Mind Grúziában 2003 őszén, mind Ukrajnában 2004 telén, és Kírgíziában 2005 tavaszán a politikai rendszer, illetve a hatalom orientáltságának a gyökeres változtatása következett be, s minden esetben az oroszországi geopolitikai érdekekkel szemben. A „politikai technológia” lényege minden esetben azonos módon a választások hivatalos eredményének az ellenzéki politikusok általi el nem ismerésével indult, amelyet támogattak a „civil szervezetek” és a nemzetközi hátterű NGO-k. Hatalmas tömegtüntetéseket szerveztek a választási eredmények semmissé nyilvánításáért és új választások kiírásáért, amelyeket már az ellenzéki erők felügyeltek, és a győzelműkkel tetőződtek be. A Putyin elnök képviselte rendszer szembement ezekkel a törekvésekkel. A nemzetközi szervek által támogatott hazai csoportokat kontroll alá vette, az eleve a „színes forradalom” szervezésére alakult szervezetekkel szemben hasonló jellegű saját erőt hozott létre (pl. az „Én” csoporttal szemben a kormányhű, patrióta „Nasi” szervezet stb.); másrészt a működésük korlátozásával, sajtókampányokkal stb. védekeztek. 

A 2003-2012 intervallumot mégis az jellemzi, hogy Oroszország megerősödése, s ennek alapján a világgazdaságban és a geopolitikában az egyenrangúság, az egyenjogúság elvárása, ellenszenvet váltott ki a nyugati hatalmakból. Felerősödött az Oroszországgal szembeni információs harc, agresszívabbá vált a mindenoldalú geopolitikai érdekérvényesítés a posztszovjet térségben, és ehhez csatlakoztak az oroszországi „átpolitizált civil szerveződések” is. Kialakult a stratégiája és a „taktikai-technológiája” ennek a civilesített ellenzéki hatalmi-harcnak, amelyben a kor szellemének megfelelően az interneten, a blogger-világban találtak megfelelő „főszereplőt”. Így született meg a Navalnij-fenomen, vagy amiként Mihail Ansakov, a fogyasztói jogvédő egyesület elnöke írta az Echo-Moszkvű által idézett blogjában: „rátaláltak a káposztában”.  Nem hatott már a Jábloko párt, mint liberális-kártya, a Hodorkovszkij üggyel sem tudtak elegendő vihart kavarni, s akkor megjelent Navalnij-blogja a Transznyefty „feldarabolásával kapcsolatos korrupcióról”, és meglátták benne a nyerő „protest-vezért”. Anélkül, hogy hosszan idézném a rendkívül figyelemre méltó érvelést az új vezér szükségességéről, s azokról az érdekekről, amelyek miatt ezt a harcot elindították – mind benne van a jelzett írásokban – csupán megjegyzem, hogy a háttérben közel egy évtizedig ott volt mindenki (Berezovszkíjtól Mitrohinig, Hodorkovszkijtól Kaszparovig stb.), aki valamiképpen részese volt az átkos ’90-s éveknek, a nép által megtagadott rendszerének. Mégis ezek a „civil-zászló” alá szervezkedők megmozgatták a „kreatív-középosztályt” és érzékelhető feszültséget okoztak főként Oroszország nagy városaiban, valamint erőteljesebb nyomásgyakorlásra ingerelték a Nyugatot, az egyébként is eltökélt szándékában, hogy ”móresre tanítsa” a „legyőzöttségből alávetettségbe” bele nem törődő Putyin elnököt. A külföldi politikusok és a közvélemény, a nemzetközi és hazai sajtó, a Navalníj-féle oroszországi civil-blogger világ összehangolt együttes fellépései többször sikerültek látványosra. A „Milliók Marsa”; a „Fehér szalag séta” és mások, megerősítve pl. az Európa Parlament felhívásával, szankciókkal az oroszországi vezetőknek sok álmatlan éjszakát okoztak.  Számos kérdésben az akciók rámutattak a hiányosságokra is, s ezért döntések születtek pl. a politikai rendszer korszerűsítésére, a civil társadalom – a fiatalok, a veteránok, a kreatív középosztály stb. – szervezeteinek a bevonására a gazdaság és a társadalom fejlesztési koncepcióinak a kidolgozásába. A 2011-s választásokra vonatkozó törvények, rendeletek már tükrözték ennek a harcnak a „nyomait”. A 2012-s elnökválasztással összefüggésben pedig, már értékeltük a „nercbundások” és a „vatta-kabátosok” szembenállásából kialakult letisztulást, amely Vlagyimir Putyin első-fordulós megválasztásában realizálódott. Az is kiderült pl., hogy az oroszországi ellenzék személyiségeinek önös érdekei felülírják az esetleges közös érdekeket, és nincs olyan rendszerszervező erő, amely egyben tartaná őket. 

Viszont, megfelelő támogatásban részesült a civil társadalomnak az a része, amelyik nem kívánt visszatérni a politikai harc világába, és késznek mutatkozott az együttműködésre a „putyini-hatalom” rendszerének keretén belül. Ezek a szervezetek Permben gyülekeztek 2004 novemberében, a „Szociális Fórum (Социальный Форум)” koncepció megvalósítására. Ennek a találkozónak az előzményein 2002-ben Toljattiban, majd 2003-ban Nyizsnyij-Novgorodban arról esett szó, hogy mit kellene tenni az országban az emberek sorsának, életének a javításáért. Az időközben ismét kiéleződött „rendszervita” és hatalmi harc miatt, ez a szociális fórum jelezte a civil szervezetek jelentős részének elkötelezettségét a putyini-fordulat mellett, valamint a hatalom eltökéltségét a korrekció végig vitelére, demokratikus együttműködést teremtve a civil társadalomnak az arra szövetségesül megnyerhető részével. Ezen az addigi legjelentősebb találkozón a civil társadalom, az üzleti szféra és a hatalom képviseletében több mint 2 ezren vettek részt, és a szociális projektek kezdeményezésein túl, döntöttek arról is, hogy a civil társadalom intézményesítésével, az „önkormányzatiság” fejlesztésével, miként lehetne erősíteni az ország szociálpolitikáját, az oktatást és a vezetők kiválasztódását. Ki kell emelni a fórumnak a támogató kiállását a „Társadalmi Kamara (Общественная Палата)” intézményének létrehozását kezdeményező törvényjavaslat mellett. A civil társadalom erősítésében fontos fejleményként jött számításba a Föderációs Társadalmi Kamara létrehozása, és intézményesített működtetése.  A 2005. július 1-el életbelépő törvény rendelkezései alapján 3-szor 42 fős testület alakult, amelynek első 42 tagját az OF Elnöke kérte fel országosan elismert tudósok, művészek, sportolók, közéleti szereplők köréből, majd ezek választották meg az általuk fontosnak tartott országos civil szervezetek képviselőit, s végül maguk az elsődleges civil szervezetek választották meg delegáltjaikat. A Társadalmi Kamarára vonatkozó törvény 2007. június 17-én kelt módosítása azon túl, hogy pontosította a TK feladatait, szervezeti felépítését és működésének feltételeit; számos korlátozó pontot is tartalmazott (pl. nem lehet tagja az, akinek az általa képviselt szervezetével szemben „szélsőséges politizálás” vádja fogalmazódik meg stb.). A TK munkájának első éveit a „csillapító szerepvállalás” jellemezte.          

Kiszélesítették az Elnök mellett működő jogvédő és civil kapcsolatokat segítő Tanács feladatkörét is, valamint a sikeres tevékenységének tapasztalatait felhasználva, létrehozták a hasonló egységeket a föderális végrehajtó hatalom egyéb szerveinél is.  A nem kormányzati szervezetekre vonatkozó törvényt módosították, és jelentős változtatások következtek be a NGO-k finanszírozásának ügyeiben.  Ezek a törvénymódosítások főként a külföldi hátterű szerveződésekre vonatkoztak, amennyiben megszigorították – a posztszovjet térségben korábban jelzett „színes forradalmaknak” a megjelenésére reagálva – a bejegyzésüket, az ellenőrzést felettük és a finanszírozásuk, könyvelésük ellenőrzését.  A nyugati alapítványok „megregulázása” és az ebből kialakuló távozásuk is szerepet játszott abban, hogy a kétezres évek második évtizedében jelentősen csökkentek a civil szféra szervezeteinek pénzügyi forrásai, és ez a körülmény megnehezítette a „nem kormányzati szervezetek” tevékenységének kiszélesedését.

  • A putyini-rendszer 2011-s parlamenti, majd a 2012-s elnökválasztási győzelme belátható időre előrevetítette a kialakult patrióta szociális piacgazdaság konszolidációját. Ebben az időszakban megerősödött és alkotmányozó többségre tett szert a hatalmi-párt, az „Egységes Oroszország”, és mellé felsorakoztak a civil társadalom tömegszervezetei, valamint a közvetlen demokrácia intézményeiként közben megszerveződött széles népi bázisra támaszkodó „összoroszországi népfrontok (Общероссийский народный фронт)”, a „Társadalmi Kamara (Общественная палата)” országos vertikumban kiépült hálózatai. Mellettük, a 2010-s években a legdinamikusabb civil társadalmi egységgé az „Oroszország Önkénteseinek Szövetsége (Союз добровольцев России)” lett. Ebbe a szövetségbe fonódtak össze a 2016-ra már 63 oroszországi szubjektumban működő önkéntes munkát vállaló szervezetek. Az összoroszországi vezetőjük – Jána Lantrátova, főtitkár – pedig tagja lett az Oroszországi Föderáció elnöke mellett működő jogvédő és civil társadalom ügyeivel foglalkozó tanácsadói testületnek. .

A putyini-rendszer lehetővé tette és elő is segítette a saját kompatibilis civil társadalmának intézményesülését. Ennek a civil társadalomnak már kirajzolódik néhány specifikus jellemzője.

A legfontosabbnak tekinthető a „népi egységre” törekvés. „Ameddig egységesek vagyunk – nem győzhetnek le!” – szól a Salvatore Allende chilei Népi Egység szervezetének himnuszában.  S, ez lett – tudatosan, vagy csak „áthallással” - az irányt váltott, „patrióta szociális-piacgazdaságként” újjászületett Oroszország alapelve is. Az oroszországi politikai osztálynak az a része, amely ráérzett az átkos ’90-s évek társadalmi megosztottságának „országvesztő” veszélyére, a kiutat az új egység megteremtésében találta meg. Olyan legkisebb közös nevezőre volt szükség, amelyben a lakosság szinte minden rétegének érdekei manifesztálódhatnak, és az emberek ki is állnak érte. Ez lett a „győztes nép” ideológiája. Két eseményhez kötődhetett ez az ideológia: az egyszerű közember, Minyin és a főnemes, Pazsarszkíj vezette egységes nép 1612-ben kiűzte Moszkvából a lengyel intervenciósokat, és ebben az egységesülésben a pravoszláv hit volt a meghatározó. A másik pedig, a győzelem a Nagy Honvédő Háborúban, amikor a kommunisták vezette Szovjetunió valamennyi népe egységesen küzdött a közös hazáért. Putyin, elnök élére állt ennek a gondolatnak, és így lett 2005. november 4. óta (az Istenanya Kazányi ikon pravoszláv ünnep napján - „День Казанской иконы Божией Матери”), a lengyeleknek a Kremlből kiűzésének évfordulója, a „Népi Egység” ünnepe; és november 7. pedig – az 1941. november 7-i. Moszkva védelmére indulók díszszemléje emlékére - a „hadi-dicsőség (воинской славы)” napja.  A „népi egység a záloga a győzelemnek” - eszmeiséget a legerőteljesebben a május 9. Győzelem Napja testesíti meg. Különösen amióta a civil társadalom megalkotta a látványát is a „Halhatatlan Ezred (Бессмертный полк)” milliókat felvonultató mozgalommal.  Szintén a „győzelem” és a „népi-egység” kultuszát erősítik azok a civil szerveződések, amelyek a mindennapokban országszerte kutatják a terepen a feltáratlan háborús maradványokat, ismeretlen hősök nyughelyeit, átörökítik a következő nemzedékeknek a hagyományokat, életben tartják az ősök emlékeit, a veteránok érdemeit. Felsorolni lehetetlen minden „Győzelem örököseinek Szövetsége (Союз – наследники Победы)”; „Kutató Osztagok Szövetsége (Союз Поисковых Отрядов)”, stb. szervezetet, amelyek több milliónyi fiatalt, veteránt tömörítenek ennek az ideológiai-politikai egységnek a megvalósulásáért. 

Másik sajátossága a „patrióta szociális-piacgazdaság” civil társadalmának, hogy a politikai rendszer szerves részeként a közvetlen demokrácia folyamatosan működő, kezdeményező, döntés előkészítő és ellenőrző intézményesített fórumait hozza létre. Ilyen szerepet tölt be pl. a „Társadalmi Kamara”, amely vertikális „népi ellenőri” hálózatot épített ki. Azért hozta létre 2005-ben az Oroszországi Föderáció elnöke, hogy „intézményesítetten biztosítsa az állampolgárok és a társadalmi szervezetek együttműködését az államhatalmi szervekkel és az önkormányzatokkal. Tartsa számon az emberek igényeit, érdekeit, a jogaikat, segítse az ezek érvényre juttatására létrejött civil szervezetek munkáját.   Legyen a végrehajtó hatalom föderációs és a regionális szervei tevékenységének éber kontrollálója”. Az évtizednyi gyakorlat tapasztalatai azt mutatják, hogy a funkcióját részben tudta csak ellátni, mert „elbürokratizálódott”, a tevékenységébe bekapcsolódó személyek saját egzisztenciájuk pályaívét sokszor előbbre valónak tekintették (így lettek többen parlamenti képviselők!), a vele kapcsolatba került állami szervek mintegy saját apparátusuk részének fogták fel, és mindezért visszafogottabb lett a hatékonysága az elképzeltnél. 

A civil szerveződéseknek, az „ideológiai” és a „népi-ellenőrzés” funkciója mellett, a harmadik elhívatottsága ebben a „patrióta szociális-piacgazdasági államrendszerben”, a demokrácia közvetlen elemeinek a szervessé tétele. Azt a „rejtvényt” igyekeznek nem csupán megfejteni, hanem a gyakorlatban meg is oldani, hogy mit jelent az az alkotmányos alapelv: „a hatalom egyedüli forrása a soknemzetiségű nép”.  Az Alkotmány főként a választások által létrejövő képviseleti szerveket nevesíti, bár megemlíti a „referendumot”, vagyis a „nép közvetlen szavazását” is. A nép különböző érdekeinek, törekvései értékeinek a kifejeződésére 1993 óta Oroszországban létrejött, és azóta meg is gyökeresedett, a több-pártrendszer és minden egyéb, ami ebből deriválódik. Népszavazásra azonban, szinte alig került sor. Közben az információs-forradalom eszközei, szemlélete a korábbiaknál újabb lehetőségeket tárt fel a folyamatosabb beleszólásra, közvetlen véleménynyilvánításra és így az államirányításban történő részvételre. A pártok kibékíthetetlen és manipulált közhangulatot eredményező torzsalkodásai számos alkalommal szükségessé is tették volna a döntések feletti „népi-szupervizori” elbírálást. A 2011-s parlamenti választás körüli tüntetés-cunami, a hazai és nemzetközi sajtó-offenzíva és politikai nyomásgyakorlás ellenhatásaként jelent meg először az igény, az újjászületett, majd korrigált Oroszországban, a népnek a teljes-körű bevonására a hatalom-gyakorlására vonatkozó döntésekbe. A 2012-s elnökválasztás előzményeinek és lebonyolításának elemzésekor feltártuk azt a szerepet, amelyet az „elnök-ellenes” átpolitizált szervezetek játszottak, illetve, ahogyan megszerveződtek a „Putyinért kiálló” munkáskollektívák civil szervezetei. Valóságos néphatalmi döntés lett az eredménye. A következménye pedig egyrészt az „Összoroszországi Népfront” mozgalom intézményesülése, valamint a civil társadalom szervezeteinek az intézményesített bevonása a törvényhozói hatalom döntés-előkészületeibe, és részvételük, felhatalmazásaik kialakítása a megvalósításban. 

Az „Összoroszországi Népfront (Общероссийский народный фронт)” Vlagyimír Putyin kezdeményezésére jött létre és Ő is lett a „vezér” a mozgalomban. A szervezetté alakulásra 2013. június 11-12-án az I. Kongresszuson került sor. Ott fogadták el a hivatalos elnevezést, amely a tevékenysége kvintesszenciáját jeleníti meg: „Népfront Oroszországért (Народный фронт «За Россию»)”. A funkcióját a civil társadalom új felfogása szerint pedig, Putyin a következőkben határozta meg: „olyan, mindenkit átfogó mozgalom legyen, amely lehetővé teszi az ország minden állampolgára számára a saját feladatainak a kijelölését, és azok megvalósításának az elérését, azoknak a kérdéseknek az előremozdítását, amelyek néha belesülyedhetnek a bürokrácia mocsarába, közvetlenül megteheti javaslatait, amelyek azután törvényekké és állami döntésekké válnak. Lehetővé kell tenni az embereknek a társadalmi folyamatokra hatással bíró eszközök használatát, hogy új eszközökre tegyenek szert, és készségükké váljon a használatuk. Új embereket kell előtérbe állítani, új képviselőket kell részvételre jelölni a választásokon, az adott választásokra szükséges embereket kell jelölni. De, a legfontosabb, hogy ez a munka élénk legyen, közvetlenül az emberekkel legyen kapcsolatos, az érdekeikkel és a problémáik megoldásával.”  A Népfront megszületése óta a soraiban tudhatja szinte valamennyi ifjúsági, női, szakszervezeti tömegmozgalmat, társadalmi szervezetet, a nyugdíjasok szervezeteit, a szakmai érdekképviseleteket, a kis- és középvállalkozók kamaráit, és szinte mindenkit a civil szférából, amely egység nem a hatalommal való szembenállást tekinti céljának. Az Összoroszországi Népfront a létrejöttétől eltelt rövid idő alatt igazolta a létjogosultságát mind a népi-egység, mind a társadalmi kontroll, mind a közvetlen és a képviseleti demokrácia szimbiózisának megteremtésére vonatkozóan.

Ugyanakkor a „rendszeren kívüli” pártokkal együtt a rendszerellenes átpolitizált civilnek álcázott szervezkedéseket a hatalom igyekszik már figyelmen kívül hagyni, úgy tesz, mintha nem is lennének. Ami, részben így is van, hiszen többnyire országon kívül gyülekeznek, bár a 2016-s választási fiaskót kompenzálandó ismét rendeztek „Összoroszországi Civil Fórumot (Общероссийский гражданский форум)” is.  Az oroszországi hatalom azonban ma már, a korábbiakkal szemben, nem az ellenzőihez méri magát, hanem a társadalmi-gazdasági formációval szinkronban lévő civil társadalom erősítésére törekszik.  


Categories: Biztonságpolitika

Двенадцать поворотов за столетие - Száz év tizenkét fordulata. (1917-2017)

Thu, 23/02/2017 - 14:03

(Eredeti oroszul írt cikk megjelent Moszkvában a http://pravorf.org/index.php/news/2343-dvenadtsat-povorotov-za-stoletie és a nemzetközi szervezet ICES honlapján http://www.elections-ices.org/russian/publications/textid:19359/ )

Az 1917-s, februári burzsoá-demokratikus forradalom alapvető célja a cári önkényuralom megdöntése volt az Orosz Birodalomban. Az eredménye: II. Miklós cár lemondása a trónról, a monarchia rendszerének bukása, és a köztársasági államrend bevezetése. Ugyanakkor az addig uralkodó feudális elit ezzel nem békélt meg, az éppen csak kialakuló burzsoázia pedig képtelennek mutatkozott a hatalom működtetésére és megőrzésére.

A forradalom 1917. októbertől a proletariátus érdekében folytatódott tovább, és Lenin vezetésével mind a cári önkényuralom maradványait, mind a helyébe, a burzsoázia hatalmát szolgáló polgári-demokrácia köztársasági rendszerének a bevezetési kísérletét, megsemmisítette. A hatalom birtokosainak a népet, és képviseletében a munkás-paraszt-katona küldöttek tanácsait nyilvánította ki. Kezdetét vette a „szocializmus” megvalósításának kísérlete.

Az ezt követő sorsfordító évszázad startját ezért lehet 1917. október 25-től (az új naptár szerint november 7-től) számítani. A folyamatban azonban az eredeti céltól eltérítően lezajlott 12 fordulat, amelyek következtében a világban is minden megváltozott:

 

  1. A proletár-forradalomnak az Orosz Birodalomra és a világra gyakorolt hatásai következtében, egyrészt, polgárháború tört ki a „fehérek”, vagyis a vagyonuk és a hatalmuk elvesztésébe beletörődni képtelen arisztokrácia és burzsoázia mellé állt korábbi tisztikar és hadserege; valamint a „vörösök”, vagyis a fellázadt munkások, parasztok és a korábbi rendszerből kiábrándult katonák tömegeiből szervezett „Vörös Hadsereg” között. Másrészt, 16 ország is beavatkozott és intervenciót követett el az új társadalmi rendszerrel szemben. Végeredményként a „vörösök” győzelmet arattak mind a „fehérek”, mind az intervenciósok felett. Az új rendszer „meggyökeresítése” ezzel kiállta az első „próbát”, de az áraként be kellett vezetni a „hadikommunizmust”.
  2. A „forradalmi” rendszer olyan hibákat is elkövetett (például a szabad kereskedelem korlátozása, a pravoszláv egyház üldözése, a döntések központosítása stb.), amelyek gazdasági és politikai válsághoz, pl. a Kronstadtban (1921-ben) kirobbant lázadáshoz vezettek. A kialakult helyzet rákényszerítette Lenint a „szocializmus” és a „magán kezdeményezések összeegyeztethetetlenségéről” alkotott nézetek korrigálására. Bevezetésre került az „Új Gazdaságpolitika (НЭП)”, vagyis a „szocializmus építése a gazdaság vegyes-tulajdoni rendszerén, de a bolsevikok politikai irányító szerepének a megőrzésével”.
  3. A „nemzetállamokként” erősödő nagy egységei a volt cári birodalomnak, „önkéntesen” kapcsolták össze ismét a sorsukat egységes államban. Létrehozták 1922-ben a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségét (Szovjetunió - СССР). Az egységes állam rendszerének pedig megalkották az Alkotmányát (1924-ben).
  4. A nagyhatalmak újabb háborúra készülődtek a világban. Sztálin, aki győztesen került ki a Szovjetunió vezetőjének posztjáért vívott hatalmi harcból, az évszázados lemaradásban, szociális-gazdasági válságban lévő országot 1929-től - az iparosítás, a mezőgazdaság kollektivizálása, a kulturális forradalom által - átállította a „birodalmat” megvédeni képes nagyhatalommá válás szolgálatára. Véget vetettek a NEP-nek; kialakult a totalitárius államrend és a személyi kultusz. Tömeges represszió következett be. A „sztálini szocializmus” az 1936-s „Alkotmányban” manifesztálódott.
  5. A Szovjetunió ellen háborút indított Hitler-Németországa. A szovjet nép Nagy Honvédő Háborúja 1941-től, amelyben ismét milliók haltak meg és elpusztult az ország jelentős potenciálja. Kényszerű visszatérés a „hadikommunizmus” rendszerére. Az anyagi források és a nép erőfeszítéseinek koncentrálásával a Szovjetunió képes lett – az antifasiszta koalícióval szövetségben - a hitleri-fasiszta Németországgal és szövetségeseivel szembeszállni. A Győzelem Napja - 1945. május 9.
  6. Következett a háború okozta károk felszámolása, az ország újjáépítése és a Szovjetunió fejlődési pályára állítása. A „szövetséges” nyugati hatalmak 1946-tól olyan „hidegháborút” indítanak, amely „vasfüggönnyel” zárja el a szovjet rendszert a világtól; és az ezért is bezárkózó Szovjetunióba ismét visszatér a bizalmatlanság légköre, a diktatúra, a represszió és a sztálini személyi kultusz.   
  7. Sztálin halálát követően 1953-tól hatalmi harc alakul ki. Az SZKP XX. kongresszusán Hruscsov leleplezte a „gonoszságait” mindannak, ami 1917 óta zajlott. Kezdetét vette a társadalom „desztálinizálása”, rehabilitálták a repressziónak kitett személyeket és népcsoportokat. A totalitárius rezsim önlebontódásával a társadalom bizalmatlansága is „olvadásnak” indul, aktivizálódik az értelmiség, előtérbe kerülnek a kultúra, a tudomány sikerei (Szputnyik, Gagarin űrrepülése stb.). A politikai rendszer reform kísérletei azonban az önellátó „szovnarhózokkal” megfeneklenek. Hruscsov a voluntarizmus - „utolérjük és elhagyjuk Amerikát” – útjára lép. Bejelentik a az „állam-szocializmus felépítését”, amellyel megteremtődött a feltétel a „kommunizmus építésének a programjához”, amelyet el is fogadnak 1961-ben, az SZKP XXII. kongresszusán. Hruscsov szerint béke lesz a Földön, ha a „kardból ekevasat kovácsolunk”, de közben az élesedő hidegháborúban a Karib tengeri krízis miatt a világ a forró háború szélére került....
  8. 1964-ben a „hruscsovi voluntarista modell” kurzusát felváltotta a „brezsnyevi-koszigini reform” irányzat, amely a szovjet típusú szocializmus konszolidálását kívánta elérni, szabadabb teret adva a gazdasági törvényszerűségek érvényesülésének, de a terv-rendszer keretében és a pártirányítás érvényesülésével. A hruscsovi „fejetlenséget” felváltó rendteremtő „koszigini-reformok” megtagadták a „hruscsovi-öngondoskodás” modellt, de nem tértek vissza a „sztálini-diktátori rend szerinti erőforrás hasznosítás” megoldásaihoz. A hidegháború a világban az enyhülés irányába mozdult el (Helsinki 1975), de azért érvényesült az - „érdekeltségi zónánkban rendet tartunk” szellemiségű - „Brezsnyev-doktrína”; és a szovjet csapatok 1977-ben bevonultak Afganisztánba a „forradalom” megsegítésére. Elkészült a Szovjetunió új Alkotmánya, amely törvénybe iktatta az „SZKP vezető szerepét (6. cikkely). A végére a brezsnyevi időszakot a „pangás” és a vezetői „gerontokrácia” jellemezte. Mindezzel együtt a brezsnyevi időszakban bekövetkezett a társadalmi-gazdasági formáció konszolidációja, és a lakosság a Szovjetunióban élő „népek-barátságát” megélve, „szovjet-emberként” hazájának érezte, és azóta is az emlékezet-tudatában ez identifikálódik a „szocializmussal”.
  9. Gorbacsov színrelépése 1985-ben, a „peresztrojkával (átépítés)” és a „glasztnoszttyal (nyilvánosság)” előkészítette az országot a ”külső és a belső vasfüggöny” felszámolására. A hidegháború kölcsönös abbahagyásával pedig sikerült elkerülni a nukleáris összecsapást. Ugyanakkor a pártállam szerkezetének a szétszerelése nem járt együtt a Szovjetunió társadalmi-gazdasági formációjának, a szocializmusnak a megtagadásával, és a Kommunista Pártnak a felszámolásával. Gorbacsov időszakában még a „demokrácia és a megújított szocializmus egyesítésének” lehetősége volt napirenden, mégis létrehozta a hatalomváltás feltételeit.     
  10. Az orosz, az ukrán és a belorusz köztársaságok elnökei, 1991. december 8-án aláírták a „Belavézsai Megállapodást”, a Szovjetunió megszűntetéséről és a Független Államok Közössége (SZNG) létrehozásáról; vagyis a szövetségi köztársaságok elismeréséről önálló államokként, s laza kapcsolatrendszerbe szerveződéséről. Ezzel érvénytelenítették a Szovjetunió megalakításáról szóló 1922 évi megegyezést. A történelmi döntés: Oroszország veszi át a Szovjetunió helyét a világrendben.
  11. Az újjászülető Oroszországi Föderáció társadalmi-politikai rendszerének a „típusáért” vívott harcban – a Gorbacsovot megbuktató – Jelcin, elnökként és az „ifjú-liberálisok” támogatásával – a Népképviselők Kongresszusának, a Legfelsőbb Tanácsnak a szétlövetésével - megszabadulnak a „tanácsoktól”, mint a szovjet-szocialista rendszer örökségétől. Az 1993. december 25-n, népszavazással elfogadott Alkotmánnyal, az ország a „washingtoni konszenzus” elvei szerinti kapitalista berendezkedésűvé vált. Az „amerikanizált liberális-demokrácia” azonban nem tudott gyökeret ereszteni. A „jelcini átkos ’90-s évek” képtelenek voltak konszolidálni a „szovjet-szocialista” társadalmi-gazdasági formációt felváltó „rablókapitalizmust”, és főként legitimálni a hatalom megjelenítőiként regnáló „oligarcha-demokratákat”.
  12. Mintegy évtizednyi súlyos megpróbáltatásokkal teli küszködés sorsrontó következményeit mérlegelve, végül is túlléptek ezen, s a XXI. századba érve, sajátos „orosz-módon” konszolidált „szociális-piacgazdaságként” formálódik az Oroszországi Föderáció államának társadalmi-gazdasági berendezkedése. A rendszer-korrekciót a világ Vlagyimir Putyin elnök nevéhez köti, aki sikeresen ötvözte a globálisan integrálódott világ modernizációs fejlődési követelményeit az oroszországi hagyományokkal. Oroszország egyike lett a globálisan integrálódó új világrendszer meghatározó pólusainak.

 

Visszatekintettünk az 1917-től indult forradalmi átalakulás minden stációjára, és megállapítottuk, hogy a körülmények nem tették lehetővé az „eltervezett szocializmus” kiépülését, stabilizálódását.

A kommunizmus ideája elveszett a fordulatokban.

 

 

Budapest, 2017. február 23.


Categories: Biztonságpolitika

Folytatásos jövő …

Tue, 14/02/2017 - 14:38

 (Tíz évvel ezelőtt jelent meg a fenti címmel válogatás tanulmányaimból, cikkeimből. Azóta összejött már újabb „folytatásokra” vonatkozó számos anyag, talán érdemes lenne ezeket is könyvbe gyúrni. A lényeg azonban az, hogy a „jövő” folytatódik, és ismét és ismét választanunk kell a lehetséges irányok, utak, megoldások változatai közül. Íme a választáshoz az első kötet „útmutatója”.)  

Tegnap – ma – holnap. Holnap a ma, tegnap lesz; a tegnapi holnap ma; és a következő új nap pedig holnap. S ezt a folyamatot soha nem szakítja meg semmi. Ez a vitathatatlan folytatásosság. Martin Heidegger szerint „…a voltat jelenként őrző, meg-jelenítő jövőként egységes fenomént nevezzük időbeliségnek”. Csakhogy az „időbeliség” nem egyszerűen elvont filozófiai kategória, hanem az adott időben (és természetesen térben) lezajló történések és a közöttük lévő vagy nem lévő összefüggések sokasága.

Volt – van – lesz. Másként fogalmazva: múlt – jelen – jövő. Ez a hármas egység már a történések folytatásos tartalmára utal. A meg nem szakítható időbeliség történéseiben azonban a folytonosság megszakítottsággal is együtt járhat. Ami volt, az ugyanúgy nem ismétlődik meg, s a mából sokféle út vezethet a jövőbe. Amiként Goethe mondja: „Semmit sem szabad visszakívánnunk, ami elmúlt, csak az örökké új van, amely a múlt kibővített elemeiből formálódik, mert az igazi vágy mindig alkotó újat, jobbat teremt”. Az örökké új a jövő, amelyben valamiként folytatódik, megőrződik a múlt, s még inkább a jelen, de, amely szakítást is jelent minden korábbival.

Mindenkinek és mindennek saját múltja, jelene és jövője van. Mindannyian egyszer-használatosak vagyunk. Abban az értelemben mindenképpen, hogy ami történik velünk, vagy amit teszünk, az megmásíthatatlan. Ugyanakkor a jövő még befolyásolható: saját magunk és mások által is. Nincs előre elrendeltetettség. De sok felismerhető és még jelen tudásunkkal meg nem ismerhető tényező tudatosíthatja és szükségszerűen vagy véletlenszerűen is formálhatja a jövőt. Ezért örök igazság, hogy az egyes ember és az emberiség egészében felelős a jövőért, a jövőjéért.

A felelősség választást jelent. A XXI. századra olyan állapotba jutott a világ, hogy valamennyiünk számára biztosítani lehetne a civilizációs fejlettségnek és a sajátos szükségleteknek megfelelő biztonságos létet és életminőséget. Egy-egy szükséglet kielégítéséhez, adott feladat megoldásához különböző variációk állnak ma már rendelkezésre. Megvannak ahhoz is a szellemi erőforrások, hogy a változatok közül az optimális megoldások kiválasztásához, a legkülönbözőbb kritériumok szerint, modelleket alkossunk. A kérdés az, hogy megvan-e a felelős akarat az emberiség jövőjét befolyásoló népek, nemzetek, országok, nagyhatalmak körében ezeknek a lehetőségeknek a hasznosítására, a politikusok felismerik-e azokat az érdekeket, amelyek alapján vállalják a felelősséget az elérhető jövő választásáért.

A jövőre vonatkozóan lehet prognózist készíteni, s ez nem lesz jóslat. A tudomány több évtizede „sztereó” vizsgálja, hogy az eddig megélt történelemből milyen tendenciák vetítődnek előre, ill. a „prognosztizált jövő nézőpontjából” milyen feladatok adódnak a mában. Lehet-e jó vagy rossz irányt választani? Hát, persze. Egész történelmünk példák sokaságával bizonyíték erre. Sőt! Szándékosan is választottak már úgy, hogy azzal másoknak ártsanak. Mennyi háborúval, más jellegű öldökléssel próbálták megoldani a fejlődés folyamatában törvényszerűen jelentkező érdekkonfliktusokat. Konfliktusok, érdekellentétek pedig továbbra is lesznek. Harcok és kiegyezések is, a feloldásukra. Ezeknek a konkrét kimenetelét nem lehet előre látni. A jövő nem utópia, a tendenciák felismerhetők. Sok függ attól, hogy az emberek kire, milyen jövőre vonatkozó ideológiát valló erőkre bízzák az útválasztást.

Azt lehet tudni, hogy a jelenben az emberiség a globálisan kialakuló integráció, a kölcsönös egymásra utaltság és függőség körülményei között, minőségileg megújuló technikai és termelési-fogyasztási rendszerben keresi az adekvát társadalmi berendezkedéseit. Globálisan beléptünk a civilizáció posztindusztriális korszakába. Ennek során a természet törvényeinek mind mélyebb megismerése, elsajátítása és hasznosítása arra szolgál, hogy lehetővé váljon „az egyetemes ember” munkafunkcióinak mind teljesebb körű átszármaztatása olyan eszközöknek, amelyek alkalmazásával az ember véglegesen felszabadul a technikával szembeni alávetettség alól. S mindennek következtében a mainál szélesebb körű és egyre globálisabb lehetőség nyílik az „egyetemes ember” mellett az „egyes ember” számára is a csak neki megadatott kreativitás (gondolkodás, tudás, ismeret stb.) által önmaga megvalósítására.

A remélt jövő, a szabad individuum megszületése. A tényleges bekövetkeztéhez azonban szükséges még az ember felszabadulása a „szociális alávetettség” alól is. Ez már a politikai akarat és konfliktusok terrénuma. Tudomány és politikai gyakorlat együttesen, s főként Magyarországra vonatkoztatva. Az egyes emberekre bízva, hogy tovább gondolja, kiigazítsa miből mi lett, mi lehetne és a valóságban mi lesz, és saját magára „bemérje” jövője folytatását. 


Categories: Biztonságpolitika

Ideológiai szakítás (Идеологический раскол)

Wed, 08/02/2017 - 13:27

A német politológusok egyik legkiegyensúlyozottabb gondolkodója, Alekszandr Rar fogalmazta meg talán a legtömörebben és pontosan, kertelés nélkül   azt, hogy mi is zajlik a nyugati világban Ronald Trump hatalomra kerülését követően, miért szakadt ketté az eddig megfellebbezhetetlen „liberális demokrácia” ideológiája, miért retteg és miért tartja Európa az új amerikai konzervativizmust veszélyesnek a globális világrendre, és mire számíthatunk az előre látható folyamatokból. (Az írás az Izvesztyija 2017. február 8. számában jelent meg. Egyelőre az oroszul tudóknak ajánlom!)

xxx

Элиты Евросоюза в недоумении. Новоиспеченный лидер всего западного мира — президент США — оказался чужим. Он не исповедует заповеди либеральной демократии. Что делать? У западных элит только два варианта: надеяться, что американские властные круги сами уберут Дональда Трампа, или общими усилиями «перевоспитать варвара». В таком случае раскола между США и Евросоюзом возможно избежать.

Последние годы для Запада мальчиком для битья была Россия. Не нравилось Западу, как Москва следовала своему историческому пути развития, требовала уважать ее национальные интересы и сферы влияния, пренебрегала либеральным учением Запада, предлагала собственную модель «традиционной Европы». Запад, считающий себя победителем в холодной войне, не может представить европейскую архитектуру, построенную не на либеральных ценностях. Он успешно похоронил ялтинскую модель европейской безопасности и воздвиг на алтарь «святость» Парижской хартии 1990 года. Европа впредь должна стать сообществом, руководствующимся исключительно либеральными ценностями. Европа достигла «конца истории» в том смысле, что, по мнению западных элит, для будущего человечества невозможно было представить более успешную модель, чем либеральную демократию. Запад сотворил для себя рай на земле.

В прошлом году США и Евросоюз чуть не заключили договор о создании свободной экономической зоны, которая стала бы фундаментом для вечного процветания трансатлантического блока. Но тут появился Трамп и все испортил. Новый полководец-вожак дерзнул поставить под сомнение институты, на которых строилось будущее Запада. Страх, что Дональд Трамп сможет за спиной европейцев о чем-то договориться с Владимиром Путиным, растет с каждым днем. Западные СМИ не жалеют усилий, чтобы стравить лидеров США и России. Комментаторы на страницах западных журналов умоляют американскую разведку ограничить влияние Трампа.

Западные элиты будут жестко противиться попыткам изменить комфортный для них мир. Ведь альтернативы сегодняшнему дню с точки зрения Запада — катастрофичны. Потеря принципов либеральной демократии и правовой системы — это для Запада крах. Тем более в нынешнем юбилейном году, когда вся Северная Европа празднует 500-летие протестантской революции Мартина Лютера, положившей основу современному индивидуалистическому либеральному обществу. Западные элиты будут бороться с явными и мнимыми внутренними и внешними угрозами, пугать сограждан внешним агрессором, экономическими и социальными потрясениями, потерей европейской солидарности.

Западные элиты возлагают надежду исключительно на Германию, которая, по их мнению, в состоянии спасти мир. Если нужно, немцы выстроят новую боеспособную европейскую армию не хуже американской и будут в состоянии спасти еврозону, европейскую экономику и брюссельскую бюрократию. Одного из самых ярких представителей брюссельской бюрократии — Мартина Шульца — растерянная европейская элита тащит сейчас в кресло немецкого канцлера.

Немцы борются. Всеми силами. За либеральную модель. Но что происходит вокруг? Англичане выходят из Евросоюза. Им немедленно последуют французы, если там к власти придет Марин Ле Пен. Венгрия, Болгария и Греция переориентируются на Москву. Польша отвергает диктат либеральных ценностей Запада, Австрия требует отмены санкций в отношении России. И никто не хочет забирать у Германии миллион арабских беженцев. Турции Евросоюз стал менее интересен, чем Россия. Берлину нелегко будет дисциплинировать строптивых партнеров в Евросоюзе.

Сто лет тому назад призрак коммунизма ходил по Европе, которая сотрясалась от красных революций и рабочих восстаний. На смену пришли контрреволюции и фашистские режимы. Потом были ужасы Второй мировой войны. Затем холодная война. Но тогдашний мир еще долго вздрагивал перед страхом мировой революции. Крушение Берлинской стены 1989 года породило новое революционное движение в Европе — либеральных ценностей, насильственного экспорта демократии и regime change. Эта эпоха закончилась украинским майданом.

На смену теперь опять грянут контрреволюции. Времена интересные, но очень опасные.

http://izvestia.ru/news/663026#ixzz4Y5DRD0yt


Categories: Biztonságpolitika

Hogyan szerzi meg a korporációs sötét pénz a hatalmat az Atlanti Óceán mindkét oldalán?

Tue, 07/02/2017 - 21:15

A Transform az alternatív nézőpont és az európai párbeszéd európai folyóirata tette közzé  (Szende György szakavatott fordításában) 2017. február 7-i számában George Monbiot-nak,  a The Guardian kolumnistájának a lapban (2017. febr. 2.) megjelent nagyon elgondoltató elemzését a modern időszak hatalomváltásainak háttereiről. Természetesen a fő kérdés az USA-ban történtekre vonatkozik, de az Európában várható fejleményekre is nagy figyelmet fordít. Számunkra  - a magyar helyzet elemzéséhez is – számos tanulsággal szolgálhat.  

XXX

Az üzleti lobbizók titkos hálózata régóta uralkodik az USA politikájában. Most a szövetségeseik az UK kormányában a kezükre játszó Brexitet terveznek.

A vállalati Amerikának kellett némi idő ahhoz, hogy Donald Trumphoz melegedjen. Egyes álláspontjai, különösen a kereskedelemre vonatkozóan, elborzasztották az üzleti vezetőket. Sokan közülük Ted Cruzt vagy Scott Walkert favorizálták. De amikor Trump elérte a jelölését, a nagy pénz kezdett felismerni egy példátlan lehetőséget.

Trump nemcsak arra volt kész, hogy elősegítse a korporációk ügyét a kormányon belül, hanem arra is, hogy a kormányt tegye egyfajta korporációvá, amelyet vezetők és lobbizók alkotnak és működtetnek. Az ő következetlensége nem kötelezettség volt, hanem nyitás: a terve alakítható volt. És a sötét pénz egyes amerikai korporációk által már kifejlesztett hálózata tökéletes helyzetben volt az alakításához. A sötét pénz kifejezést az USA-ban politikai közbenjárásban részvevő olyan szervezetek pénzelésére használják, amelyek nem kötelesek feltárni, hogy honnan jön a pénzük. Kevesen látnak egy dohánytársaságot a közegészség hiteles forrásának, vagy egy széntársaságot a klímaváltozás semleges véleményezőjének. A politikai érdekeik érvényre juttatásához az ilyen cégeknek másokat kell fizetniük, hogy helyettük beszéljenek.

A második világháború után hamarosan, némelyek Amerika leggazdagabb emberei közül kezdték létrehozni agytrösztök egy hálózatát, hogy érvényesítsék az érdekeiket. Ezek azt állították, hogy tárgyilagos véleményeket kínálnak közügyekben. De inkább olyanok, mint a vállalati lobbizók, akik azok nevében dolgoznak, akik finanszírozzák őket.

Nem remélhetjük megérteni, hogy mi várható, amíg nem értjük, hogyan működik a sötét pénz hálózata. Egy brit parlamenti képviselő figyelemre méltó története egyedülálló betekintést nyújt ebbe a hálózatba, az Atlanti Óceán mindkét oldalán. Az ő neve Liam Fox. Hat évvel ezelőtt úgy látszott, hogy a politikai karrierje véget ért, amikor védelmi miniszteri posztjáról lemondott, miután tetten érték magán- és hivatalos érdekei összekeverésében. De ma már újra az első sorban ül, és döntő portfólióval: a nemzetközi kereskedelem minisztere.

1997-ben, abban az évben, amikor a konzervatívok elvesztették a hivatalukat Tony Blairrel szemben, Fox, aki a konzervatív párt kemény jobboldalához tartozik, alapított egy Atlanti Híd (The Atlantic Bridge) nevű szervezetet. Ezt Margaret Thatcher patronálta. A tanácsadó testületében Michael Gove, George Osborne, William Hague és Chris Grayling jövendő kabinetminiszterek ültek. Fox, a Brexit egy vezető kampányolója, így írta le az Atlanti Híd küldetését: “összehozni olyan embereket, akiknek közös érdekeik vannak”. Védeni fogja ezeket az érdekeket az “európai integrácionistáktól, akik szeretnék kitépni Britanniát az USA-hoz fűződő kapcsolatából”.

Az Atlanti Hidat később jótékonysági intézményként regisztrálták. Ténylegesen az UK saját sötétpénz-hálózatának a része volt: csak az összeomlása után fedeztük fel a finanszírozása teljes történetét. A fő szponzora a hatalmasan gazdag Michael Hintze volt, aki a CQS fedezeti alap felállítása előtt a Goldman Sachsnál dolgozott. Hintze a konzervatív párt egyik legnagyobb donora. 2012-ben feltárták, hogy ő a klímaváltozás tudományát kétségbe vonó Globális Felmelegedés Politikai Alap (Global Warming Policy Foundation) finanszírozója. Készpénz adományokat és kölcsönöket juttat az Atlanti Hídnak, továbbá a magán repülőgépét kölcsönözte Foxnak a repüléséhez Washingtonba és vissza.

Egy másik pénzelő a Pfizer gyógyszertársaság volt. Ez fizette az Atlanti Híd Gabby Bertin nevű kutatóját, aki később David Cameron sajtótitkára lett, most pedig a Lordok Házában ül: Cameron életfogytiglani főrendiséget adományozott neki a visszavonulásakor a kitüntetési jegyzékében.

2007-ben egy Amerikai Törvényhozó Csere Tanács (American Legislative Exchange Council - Alec) nevű csoport felállított egy testvérszervezetet, az Atlanti Híd Projektet (Atlantic Bridge Project). Az Alec talán a legellentmondásosabb korporációs pénzelésű agytröszt az USA-ban. A vállalati lobbizóknak az állami és szövetségi törvényhozókkal való összehozására szakosodik “modell törvényjavaslatok” kidolgozása céljából. A törvényhozók és családjaik a csoport bőkezű vendégszeretetét élvezik, majd magukkal viszik haza a modell törvényjavaslatokat, hogy úgy terjesszék be azokat, mintha a saját kezdeményezéseik lennének.

Az Alec állítása szerint a törvényhozók évente több mint ezer törvényjavaslatát terjesztik elő és közülük ötből egy törvény is lesz. A szervezetet erősen pénzelik dohánytársaságok, az Exxon olajtársaság, gyógyszeripari cégek, továbbá Charles és David Koch – milliárdosok, akik az első “teaparti” (Tea Party)1 szervezeteket alapították. A Pfizer, amely Bertin posztját pénzelte az Atlanti Hídnál, az Alec vállalati tanácsában van. Az utóbbi évek legvitatottabb törvényei közül némelyeket, amilyenek a minimálbért csökkentő állami törvények, a korporációkat vizsgálatoktól mentesítő törvények és az “ag-gag” törvények – amelyek megtiltják az ipari gazdálkodásban és állattenyésztésben a visszaélések vizsgálatát, leleplezését – az Alec dolgozott ki.

Az Atlanti Híd USA szárnyának a működtetéséhez az Alec a nemzetközi kapcsolatainak igazgatójául nevezte ki Catherine Brayt. Ő egy brit hölgy, aki korábban a konzervatív Richard Ashworth parlamenti képviselővel (MEP) és Roger Helmer Ukip MEP-pel dolgozott. Ezt követően Daniel Hannan konzervatív MEP és Brexit kampányoló munkatársa volt. A férje Wells Griffith, a frontállamok igazgatója Trump elnöki kampányában.

Az Atlanti Híd amerikai tanácsadó testületének a tagjai az ultra-konzervatív James Inhofe, Jon Kyl és Jim DeMint szenátorok. Jelentések szerint Inhofe kampányfinanszírozásban több mint kétmillió USD-t kapott szén- és olajtársaságoktól. A Koch Industries és az ExxonMobil is nagy donorok voltak.

Kyl nyugalomba vonult, jelenleg, mint “serpa” irányítja Jeff Sessions Trump igazságügy-miniszterévé jelölését a Szenátusban. Jim DeMint lemondott a helyéről a Szenátusban, hogy a Heritage Foundation elnöke legyen. Ezt az agytröszt alapítványt a sörbirodalmi Joseph Coors adományával alapították és Richard Mellon Scaife bank- és olajmilliárdos pénzével építették ki. Mint az Alecet, ezt is gazdagon pénzelik a Koch-testvérek. DeMint elnöksége alatt a Heritage hajtóereje volt a kísérletnek, amely arra irányult, hogy a Kongresszus blokkolja a szövetségi költségvetést, ideiglenesen megbénítva a kormányzást 2013-ban. Fox korábbi különleges tanácsadója a védelmi minisztériumban, egy Luke Coffey nevű amerikai, most az alapítványnál dolgozik.

A Heritage Foundation most Trump kormányzatának a magvában van. Az igazgató tanácsának a tagjai, a társai és a stábja az ő átmeneti csapatának nagy részét teszik ki. Köztük vannak: Rebekah Mercer, aki Trump végrehajtó bizottságában van; Steven Groves és Jim Carafano (külügyminisztérium); Curtis Dubay (pénzügyminisztérium); és Ed Meese, Paul Winfree, Russ Vought és John Gray (menedzsment és költségvetés). A CNN szerint “Washingtonban nincs más intézménynek ilyen lábnyoma az átmenetben”.

Trump rendkívüli tervét a szövetségi költségvetés 10,5 billió USD-ral való csökkentésére a Heritage Foundation dolgozta ki, amely azt az “új kormány modelljének” nevezte. Vought és Gray, akik a Heritage-ból léptek Trump csapatába, most ezt a modellt teszik az ő első költségvetésévé.

Ha elfogadják, pusztító csökkentéseket fog végrehajtani az egészségügyben, a társadalombiztosításban, a jogi segítségnyújtásban, a pénzügyi szabályozásban és a környezetvédelemben; a nők elleni erőszakot gátló, a polgári jogokat védő és a művészeteket finanszírozó programokat szüntetnek meg; privatizálják a közszolgálati adások vállalatát. Ha Önök figyelik ezt a történetet, Trump kezd kevésbé elnöknek látszani, és inkább egy közvetítőnek, aki egy neki átadott tervet hajt végre.

Tavaly júliusban, röviddel az után, hogy kereskedelmi miniszter lett, Liam Fox Washingtonba repült. Az egyik első megállója olyan hely volt, ahová gyakran látogatott el az utóbbi 15 évben: a Heritage Foundation irodája, ahol egyebek között Jim DeMint-tel beszélt. Egy információszabadságra vonatkozó közlemény feltárja, hogy a megbeszélésen felvetett egyik téma a klórral tisztított amerikai csirke európai tilalma volt: a termelők remélik, hogy az UK az új kereskedelmi szerződés szerint fel fogja oldani a tilalmat. Később Fox írt DeMintnek, türelmetlenül várva, hogy “együtt dolgozzunk Önnel, amint az új UK kormány kidolgozza a kereskedelempolitikai prioritásait, köztük az olyan általunk tárgyalt, nagy értékű területeket, amilyen a védelem”.

Hogyan került Fox ilyen pozícióba a botrány után, amely 2011-ben megbuktatta? A botrány maga adja a megfejtést: annak része volt a köz- és magánérdekek közti határ átlépése. Az ember, aki az Atlanti Híd UK ágát vezette, a barátja volt, Adam Werritty, aki Michael Hintze irodaépületében működött. Werritty munkája összefonódott Foxnak mint védelmi miniszternek a hivatalos területével. Werritty, akit a névjegye Fox tanácsadójának nevezett, de sosem volt a védelmi minisztérium alkalmazottja, a miniszterrel együtt vett részt számos tengeren túli látogatáson, és gyakran látogatott Fox irodájába.

Mire ennek a kapcsolatnak a részletei kezdtek kiszivárogni, a jótékonysági bizottság megvizsgálta az Atlanti Hidat és megállapította, hogy az nem látszik nagyon jótékonynak. Vissza kellett fizetnie az adót, amely alól korábban felmentették, (Hintze fizette ki a számlát). Válaszul a gondnokok a szervezetet bezárták. Amint a Werrittynek kormányügyekben való jogtalan részvételéről szóló történet növekedni kezdett, Fox számos félrevezető nyilatkozatot tett. Végül nem maradt más választása, mint lemondani.

Amikor Theresa May visszavitte Foxot a kormányba, nem is kaphattunk volna erősebb jelzést a kormánya szándékairól. A kereskedelmi szerződések, amelyek kidolgozása Fox feladata, határozzák meg a szuverenitás korlátait. Az USA élelmiszer- és környezetvédelmi normái általában alacsonyabbak, mint Britanniáé, és még lazábbakká fognak válni, ha Trump fog érvényesülni. Minden kereskedelmi szerződés, amelyet kötünk, közös szabványokat fog létesíteni a termékekre és a szolgáltatásokra. Trump kormánya azt fogja követelni, hogy a mieinket igazítsuk lefelé úgy, hogy az USA korporációi behatolhassanak a piacainkra a nélkül, hogy módosítaniuk kellene a gyakorlatukat. A Brexit-szavazás után minden kártya az USA kezében van: ha az UK nem működik együtt, nem lesz kereskedelmi szerződés.

Maynek olyas valakire volt szüksége, aki valószínűleg nem fog ellenállni. Foxot választotta, aki a csapatának nélkülözhetetlen tagjává vált. A diplomáciai árnyékmisszió, amelyet az Atlanti Hídon keresztül fejlesztett ki, egyenesen bekapcsolja őt a Trump-kormányzatba.

Az USA-ban a kampányfinanszírozás már jóval Trump győzelme előtt rendszeresen korrumpálta a politikai rendszert. USA politológus tudósok egy hírelemzése közel tökéletes lineáris összefüggést talál 32 éven keresztül a két párt által kongresszusi választásokra gyűjtött pénz és a szavazati arányuk között. De eltolódás is van az évek során: korporatív donorok váltak uralkodóvá ebben a pénzelésben.

Sorsunkat az USA-éhoz kötve, az UK kormánya beköt minket ebbe a rendszerbe. Ez része annak, amiről a Brexit szólt: a közérdeket védő európai törvényeket a konzervatív euroszkeptikusok úgy ábrázolták, mint tűrhetetlen betöréseket a vállalatok szabadságába. Az irányítás visszavétele Európától szorosabb integrációt jelent az USA-val. A különleges transzatlanti kapcsolat különleges kapcsolat a politikai és a korporatív hatalom között. Ezt a hatalmat cementálják betonná a hálózatok, amelyeket Liam Fox segített kifejleszteni.

1938 áprilisában Franklin Roosevelt elnök a következő figyelmeztetést küldte az USA Kongresszusának: “Egy demokrácia szabadsága nincs biztonságban, ha az emberek eltűrik a magánhatalom növekedését addig a pontig, ahol az erősebbé válik, mint az ő demokratikus államuk maga. Ez lényegében fasizmus.” Ez olyan figyelmeztetés, amelyre jó lenne emlékezni.

1[1] Tea Party – a republikánus párt szélső jobboldali szárnya.


Categories: Biztonságpolitika

Riasztó hasonlóságok a mai Egyesült Államok és a felbomlás előtti Szovjetunió között.

Tue, 31/01/2017 - 12:25

Brzezinski riasztó hasonlóságokat vélt felfedezni a 2012-s Egyesült Államok és a felbomlás előtti Szovjetunió között.  Erről tanúskodik a 2012-ben megjelent könyve (Brzezinski, Zbigniew. Stratégiai vízió. Amerika és a globális hatalom válsága. Kiadó: ANTALL JÓZSEF TUDÁSKÖZPONT. 2013. (Eredeti cím: Strategic Vision - America and the Crisis of Global Power. 2012. http://royallib.com/read/Brzezinski_Zbigniew/Strategic_Vision_America_and_the_Crisis_of_Global_Power.html#0 ; és a szerző magyarázata: https://www.youtube.com/watch?v=hZp7NSkHlDE ).

Azoknak a figyelmébe ajánlom az amerikai politikai-stratégiai elemzés egyik meghatározó személyiségének a figyelmeztetéséről készült rövid összefoglalót, akik még Trump elnökké választása után sem értik (hiszik el!), hogy gyökeres változások jönnek. A lényeg, hogy a hidegháború abbahagyása és a tudományos-technikai forradalom térnyerése következtében olyan globálisan integrálódott és interdependens világ jött létre, amelyet az USA már nem tud „uralni”, s ezért hasonló nagyságrendű átalakulásokon kell keresztül mennie, mint ahogyan a Szovjetunióból kialakult a XXI. századi Oroszország.

Brzezinski azt írta 2012-ben: "A megbénult kormányzati rendszer képtelen a politika komoly felülvizsgálatára", a katonai költségvetés túlterheli az országot, és "az Afganisztán meghódítására irányuló egy évtizedes kísérlet" kudarcot vallott”. Miközben az elmúlt évszázadokat meghatározta a globális dominanciáért folytatott küzdelem, az utóbbi 20 év egy olyan "rövid pillanatot" jelentett, amelyben az Egyesült Államok volt a legfelsőbb hatalom a világon - vélekedett a politológus -  ugyanakkor rámutatott, hogy most egy olyan korszakhoz érkeztünk, amelyben igazából egyetlen ország sem töltheti be a domináns szerepet.

Brzezinski ezért előterjesztette a "kibővített Nyugat" koncepcióját, amely magában foglalná a majdan demokratikussá váló Oroszországot és Törökországot is, és amely a globális stabilitás meghatározó eleme lehetne. A szélesebb értelemben vett Nyugat részeként az Egyesült Államok a demokráciákkal együttműködve "a felemelkedő és egyre magabiztosabb Kelet felelősségteljes partnere lehetne", valamint "kiegyensúlyozó" és "békítő" szerepet játszhatna az ázsiai nemzetek között, amelyek, ha magukra hagynák őket, konfliktusokba keverednének.

"Amerika ugyanúgy aktív békítő szerepet tudna betölteni Japán és Kína között, ahogy azt Európában tette Franciaország és Németország, illetve Németország és Lengyelország között" - vélte Brzezinski. A volt nemzetbiztonsági tanácsadó ugyanakkor leszögezte: ehhez az Egyesült Államoknak nem kellene csapatokat állomásoztatnia az ázsiai szárazföldön, ahogyan azt most Európában teszi. Amerika lehetséges kiegyensúlyozó és stabilizáló magatartását ahhoz a szerephez hasonlította, amelyet Nagy-Britannia játszott a XIX. századi Európa esetében.

Kínával kapcsolatban úgy vélekedett, hogy az ázsiai az ázsiai nagyhatalom, egyelőre legalábbis, nem törekszik egyeduralomra. Ám azzal kapcsolatban, hogy a jövőben meg akarja-e majd ragadni a hegemóniát, sok függ attól, hogy a Nyugat tud-e olyan feltételeket teremteni, amelyek között az érdekek konvergenciája megvalósítható lesz a kínaiak számára, s hogy a nemzeti érdekeik szempontjából nem érzik-e jobbnak, hogy a Nyugattal szemben másokhoz közeledjenek. Arra is felhívta a figyelmet, hogy a stratégiai gondolkodású Kínával szemben az Egyesült Államok és a nyugati országok az aktuális válság leküzdésével vannak elfoglalva, hosszú távú tervek nélkül.

Európával kapcsolatban Brzezinskinek az álláspontja, hogy a jelenlegi válság végül kedvező módon fog rendeződni, s az öreg kontinens országainak közössége több fázison és lépésen át eljut majd a valódi politikai unióig. Szerinte "nincs semmi baj" egy "kétsebességes" Európával, amely egyfelől és egyidejűleg egy politikai és pénzügyi unióra lépő magból, másfelől pedig egy szélesebb értelemben vett Európából áll, amelyik nem használja ugyan a közös fizetőeszközt, viszont élvezi az olyan előnyöket, mint az áruk és a személyek szabad mozgása.

Brzezinski meggyőződése, hogy Oroszország fiatal, gyakran külföldön tanult, a világhálón tájékozódó és szocializálódó, középosztálybeli nemzedéke képes lesz megteremteni a valódi demokráciát. Úgy vélekedett, hogy Törökország "mintakép" lehet a majdani arab demokráciák számára. Leszögezte ugyanakkor, hogy az "arab tavasz", annak demokratikus külső megnyilvánulásai ellenére egyelőre nem vezetett el demokráciák kialakulásához. Mint kifejtette, ez csak az egyik lehetséges irány, a másik a populista diktatúrák létrejötte. "A kérdés ma az, vajon boldogulhatnak-e demokráciák az ellenőrzésük alól kiszabadult, olyan pénzügyi rendszerek mellett, amelyek csak kevesek számára képesek előnyöket biztosítani, olyan valódi keret-elképzelések nélkül, amelyek megalapoznák a nagyobb és ambiciózusabb céltudatosságot.

Az élet tendenciában igazolta Bzrezinski felvetéseit. Annyiban biztosan, hogy az USA társadalmi-gazdasági és politikai rendszere „recseg-ropog” és rövidesen más jön ki az „eresztékeken”, mint ami eddig volt. A világ reagálása egyelőre a „döbbenetet” tükrözi, nem voltak felkészülve az „elitek” – nem hitték el – a neokon-neolib felsőrendűségi, mindenekfelett győztesek Brzezinski által előre jelzett vereségét! Az új erőközpontok – Kína, Oroszország, India, Japán, Németország stb. – keresik a helyüket és szerepüket az új körülmények közepette, és egyáltalában nem biztos, hogy a nagy stratéga „sakktábláján” felvázolt módon valósítják meg.

  


Categories: Biztonságpolitika

Zbigniew Brzezinski a világ-válságból kitörés feltételeiről

Sat, 14/01/2017 - 21:27

Zbigniew Brzezinski sem tehette meg, hogy kihagyja a világban kialakult helyzet értékelését az USA elnökválasztással összefüggésben. A Nobel Békedíj átadása alkalmából 2016. decemberben rendezett fórumon mondott beszédében, s annak szerkesztve a Huffington Postban. megjelent írott változatában  foglalta össze nézeteit a világ-hatalmi válságról és a lehetséges „hármas-szövetségről” az USA, Kína és Oroszország között.  Az eredeti angol nyelvű szöveget orosz fordításban közzétette a „Россия в глобальной политике” (Oroszország a globális politikában) c. folyóirat – az orosz Kül- és Biztonságpolitikai Tanács lapja – valamint sajátos magyarázatokkal ellátva, „Kettős sakk az USA-nak Kínától és Oroszországtól: Zbigniew Brzezinski időzavara” címmel, 2017. január 10-én az EurAsia Daily internet portál.

Érdemes tanulmányozni az eredeti gondolatokat és az értelmezésüket is. Lehet velük egyetérteni és tagadni is. Fontos azonban tudni, hogy amit Brzezinski ír a világban kialakult helyzetről, az eddig követett megoldások zsákutcába vezetéséről, és a feltételekről, amelyek teljesítésével – szerinte – megegyezésre juthatnak a meghatározó hatalmak a jövőről, mindaz a most zavaros körülmények között leköszönő neokon –neolib ideológiai elkötelezettségű gazdasági-politikai világ-elit szemlélete. Minden valószínűség szerint nem erre mennek tovább a folyamatok, de az amerikaiaknak a gondolkodásában mégis jelen lesznek.     

Közzé teszem mind a három írást eredetiben:

http://www.huffingtonpost.com/entry/us-china-russia-relations_us_586955dbe4b0de3a08f8e3e0?section=us_world

http://www.globalaffairs.ru/global-processes/Krizis-mirovoi-vlasti-i-troistvennyi-soyuz-SShA-Kitaya-i-Rossii-18528

https://eadaily.com/ru/news/2017/01/10/dvoynoy-shah-ssha-ot-kitaya-i-rossii-endshpil-zbigneva-bzhezinskogo?utm_source=smi2

 


Categories: Biztonságpolitika

A világ és főként az USA szerepe a Szovjetunió megszűnésében.

Sun, 08/01/2017 - 12:25

Napjainkban szinte minden hírforrás arról igyekszik meggyőzni a közvéleményt, hogy az oroszok (Főként Putyin!) beavatkoztak az USA elnökválasztásába. Érdemesnek tartom feleleveníteni a Szovjetunió megszűnésével kapcsolatos folyamatokban az USA akkori vezetőinek aktivitását. Készülő könyvem - arról, hogy hogyan lett a SZU-ból ismét Oroszország – egy kis részletét ajánlom az olvasók figyelmébe.

 

A hidegháborút lezáró és a Szovjetunió megszűnéséhez vezető folyamatok elemzésében mindenkor kiemeltük a nemzetközi környezet szerepét.  Az erőviszonyokból adódóan kitüntetetten az USA került többnyire említésre. Záró értékelésként szintén érdemes ezzel kapcsolatban néhány elemet hangsúlyozottá tenni.

A máltai kiegyezésben döntően az amerikaiak vitték a prímet, de a háttérben főként az angoloknak és a németeknek volt még befolyásoló funkciója. A „Berlini Fal” ledöntése, a két német állam újraegyesítése nem következhetett volna be az NSZK vezetőinek operatív és konstruktív részvétele nélkül. A későbbi elemzésekben még látni fogjuk, hogy a szovjet hadsereg kivonása Németországból és Kelet-Közép Európából milyen közös logisztikai és pénzügyi-gazdasági erőfeszítéseket igényelt. Számos információ azonban mind máig az archívumokban vár a titkosítás feloldására.  Azt már mindkét fél "kiszivárogtatta", hogy a Nyugat oldalán sem értettek mindenben egyet a kiegyezés körüli döntésekben.

Kitüntetett helyen kell kezelnünk az egész folyamatban, de kivált Gorbacsov nyugati fogadtatásának kialakulásában, Margaret Thatcher szerepét. A szovjet-brit kapcsolatok - történetiségükben követhetően - állandóan viharosan alakultak. Az 1980-s években kifejezetten feszült képet mutattak. Amikor Mihail Gorbacsov – még nem első számú vezetőként - 1984-ben először járt Londonban, olyan hatást gyakorolt a brit miniszterelnökre - a kölcsönösen egymásnak szegezett követelések feloldására tett javaslataival, a nemzetközi kapcsolatokra vonatkozó látásmódjával - hogy a vaslady „beajánlotta” a nyugati kollegáinak „ő az az ember a Szovjetunióban, akivel a Nyugat tárgyalhat.”  Ugyanakkor két hónappal a berlini fal leomlása előtt, Margaret Thatcher arra biztatta Gorbacsovot, hogy akadályozza meg a német újraegyesülést – ez derült ki azokból a dokumentumokból, amelyeket az egyik legjelentősebb brit napilap, a Times hozott nyilvánosságra. 

A máltai megegyezést követően a Szovjetunióban bekövetkezett bomlási folyamatokat főként az amerikaiak kísérték nagy figyelemmel. Az európaiak Gorbacsov pozícióinak gyengülési időszakában is őt vélték a megoldás kulcsának. Jellemzően, amikor segítségre lett szüksége a GKCSP után, a G-7 felajánlott 14 milliárd dollár hitelt, amely feloldhatta volna a kialakult gazdasági és szociális feszültségeket.  Az ügy koordinátora az új brit miniszterelnök, John Major lett, de hiába sürgette az ügyintézést, mert elkéstek vele. Az összeget decemberben folyósították volna, de akkorra már a címzett Szovjetunió nem létezett. Valamikor biztosan összegyűjthetőek lesznek mindazok a – jórészt még titkos – dokumentumok, feljegyzések, amelyekből kihámozhatóvá válhat milyen érdekek munkálkodtak valójában a Szovjetunió megtorpedózásában. Az biztos, hogy a nemzetközi tőkés-csoportok között vannak olyanok, amelyek nem tudtak felülemelkedni a rövid távú érdekeik hatványozott érvényesítésére kínálkozó helyzet kihasználásán. 

További értelmezésre váró kérdés az országok, rendszerek, népek és az egyes emberek közötti szükségszerű és elkerülhetetlen kapcsolatok, együttműködés minőségének a megítélése a Szovjetunióban lezajlott események tanulságaként. A kérdéshez alapot ad az a retorika, amellyel az USA elnöke, George Bush a világnak drámai hangsúllyal jelentette be: „Hatalmas a győzelmünk a Szovjetunió felett, méghozzá a belső ellenzékük által”.  Mielőtt azonban a külső „összeesküvés” elméletét és gyakorlatát tennénk meg „felelőssé” a világ legnagyobb „birodalma” széteséséért, ill. hozzákapcsolnánk a „belső ellenség” árulását, győződjünk meg a tézis helytállóságáról. 

Az természetes, hogy ilyen történelmi horderejű esemény szereplői a „saját lovukat” dicsérik. A Szovjetunió megszűnésének bejelentését az USA-ban „győzelmi mámorral” ünnepelték.  Az USA valóban csupán az ellenségét vesztette el a Szovjetunió megszűnésével, más negatív következményei a hidegháború lezárásának, nem érintették. Az Elnök - aki végig tevékeny részese volt mind a hidegháború befejezésének, mind azután a Szovjetunió „felszámolása” folyamatának – méltán lehetett büszke a teljesítményére. A Szovjetunió nincs többé – az utódokról pedig még nem kell számot adni. Bár, azzal, hogy a „belső ellenzéket” magához kapcsolta, közvetve utalt a jövő lehetőségeire is. Olyanok igazgathatják az utódállamok sorsát, akikkel korábban „összehangolódtak”. Olyan rejtvény bontható ki mindebből, amelyből számos következtetés vonható le a jövőbeni együttélés minőségét illetően.

A hidegháborúban talán még fontosabb szerepet játszott a „humán-tényező” mint a forró-háborúkban. Kicsit egyszerűsítve: a forró-háborúban az embereket megsemmisítik, miközben a hidegháborúban az „átalakításukra”, az ellenség törekvéseinek az elfogadására és annak szolgálatában a saját pozíciók feladására vonultatnak fel – kölcsönösen - erőket. Tény, hogy az „információs”, a „pszichológiai” hadviselés az USA részéről sikeresebb volt. Bizonyításként értékes lehet a „végjátékban” tapasztaltakat hasznosítani.

Az USA vezetői – és nyomukban az egész nyugati szövetségbe tartozók – elsődlegesen a saját győzelmüknek igyekeztek beállítani a történteket. Érdemes kibogozni a máltai megegyezés utáni tárgyalásokból, egyéb jellegű kapcsolatokból a Nyugat törekvéseit a „döntetlen” elfogadásának győzelemre transzformálására. Megérezték Gorbacsov gyenge-pontjait, bizonytalanságait, és közben építették a „trónkövetelőket”. Szinte lehetetlen pontosan bemérni, hogy mikortól datálható az „oszd meg és uralkodj” metodika intenzívebbé tétele. Talán az első határozott lépést efelé M. Gorbacsov találkozója jelentette Bush elnökkel Helsinkiben 1990. szeptember 9-én. Itt egyrészt „szondázhatták” a szovjet fél oldalán bekövetkezett erőviszony változásokat. Másrészt rátapintottak a szovjet „centrum” és a tagköztársaságok között éleződő törésvonalakra.  Az „Öböl-háborúval” kapcsolatos közös nyilatkozaton már túl voltak, és Bush megjegyezte, hogy „ez hatalmas segítséget nyújt nekünk a Szovjetunióval történő gazdasági együttműködésünk projektjeinek az adminisztrációjában. De … nem akarok hamis hatást kelteni – jegyezte meg - hogy én szabadon cselekedhetek. Nekünk nagy korlátaink vannak …”  Majd Gorbacsov fejtegetésére - a bankrendszer reformjáról, a külföldi befektetésekről, a vállalati törvényről, a verseny szabadságát segítő intézkedésekről stb. - a jelenlévő Sununu, az amerikai elnöki adminisztráció vezetője, megjegyezte, hogy „mi ösztönözzük az amerikai vállalatokat a közvetlen együttműködésre önökkel, de nem tudják, hogy kivel kell most kapcsolatba lépni? A köztársaságok dezavuálják a Központot, a Központ pedig a Köztársaságokat”. A gorbacsovi magyarázkodás után pedig Bush azzal zárta le a helyzet felmérést, illetve indította el a közvetlen együttműködést a régiókkal, hogy „az önök országában tapasztalható centrifugális tendenciák okán … érdemes lenne a mi államaink képviselőit – egészen a kormányzók szintjéről – elküldeni önökhöz, hogy elmagyarázzák a Központtal való együttműködés némely realitásait az önök köztársaságai vezetőinek, mintegy tapasztalatcsereként?” A szovjet elnök nem tudott mást válaszolni: „mit tegyünk, bizonyos idő múlva ilyen misszió hasznos lehet”. Ezzel hivatalosan is zöld utat kapott a Köztársaságoknak az a befolyásolása, amely évek óta, többé-kevésbé rejtetten, már létezett és éreztette hatását.

A következő elem ebben a puzzle játékban annak felmérése, hogy ki is lesz a „lider” a Szovjetunió további sorsának vezénylésében, kire tegyék „tétjeiket”?! A különböző tárgyalások, egyéb kapcsolatok – időközben már nyilvánosságra került – dokumentumainak elemzéséből az derül ki, hogy a kezdetekkor Gorbacsovot „futtatták”, majd - Jelcinnek Oroszország elnökévé választása után - együtt versenyeztették őket, s végül a „belavézsai puccs” már Jelcint tette számukra favorittá.  Azt is meg kell jegyezni, hogy az amerikaiakat Málta után, főként az foglalkoztatta, hogy a szovjet nukleáris-arzenál felett ki rendelkezik és hol találhatók majd ezek a stratégiai erők?! A Szovjetunió politikai-ideológiai rendszerétől akartak mindenáron megszabadulni, és részükről a befolyásolás erre összpontosított, s nem a tagköztársaságok leválasztására. A fordulat a GKCSP leverése során következett be, amikor kiderült, hogy Jelcin vezetésével az Oroszországi Föderáció képes lesz önálló országként megmaradni és az amerikai érdekeknek megfelelően működni.

Ezeknek a következtetéseknek a bizonyítására ismét az USA elnökének a szovjet-orosz vezetőkkel folytatott kapcsolatairól készített forrás értékű feljegyzések adnak alapot. A máltai megegyezést követően ezek a kapcsolatok sűrűbbé váltak és kiszélesedtek. Bush és Gorbacsov szinte naponta értekeztek, s Jelcin (és mások!) is szerepet kapott az OSZFSZK elnökévé választása időszakától. A fenti téziseket igazoló indító eseménynek a Gorbacsov és Bush között 1991. június 21-én lezajlott telefon-beszélgetés tekinthető.  Ugyan nem először járt már az USA-ban Borisz Jelcin, de ekkor találkozott úgy az amerikai elnökkel, hogy ezt a tényt fontosnak tartotta a szovjet elnök tudomására hozni. Kérésére Bush tájékoztatta Gorbacsovot: „Itt tartózkodik most Jelcin – mondta – és kérésének megfelelően telefonálok. Az Ön számára bizonyára ismertek az itteni kijelentései, mely szerint támogatja az Ön erőfeszítéseit” – majd Gorbacsov érdeklődésére hozzá tette – „elégedettebb vagyok vele, mint az előző kontaktusainkkor. … A megelégedettségemet az váltja ki, hogy nyilvánosan és a személyes megnyilvánulásaiban is az Önnel való együttműködésre törekvéséről beszél. Korábban engem nyugtalanított a messzire vezető egyet nem értés lehetősége önök között. Ez számunkra is kellemetlen szituációt teremthetett volna”. Ezt a magyarázatot végül az adott időszak amerikai pozícióját kifejező állásfoglalással zárta Bush elnök: „Miként - remélem az önök nagykövete tájékoztatta róla – én hangsúlyoztam neki, az elvi, politikai kérdésekben Ön az emberem, az az ember, akivel én dolgozok. Számomra örömet szerez az együttes munka Önnel, a Szovjetunió elnökeként”. Miután megköszönte a szovjet elnök ezeket a hízelgő szavakat, panaszkodásba fogott. Elmondta többek között, hogy „a Legfelsőbb Tanácsban a képviselők – mondhatni – reakciós része ma reggel kísérletet tett a helyzet felrobbantására a Szovjetunióban… amire kénytelen voltam nagyon alapos válasszal fellépni …és a képviselők többsége támogatott”.  A helyzet feszültségéről tovább érdeklődött az amerikai elnök, de Gorbacsov valamiért (?!) nem részletezte, hanem az USA moszkvai nagykövetének beszámoltatását javasolta Bushnak. Aki a maga részéről azzal zárta a beszélgetést, hogy „Mihail, legyen biztos benne, én semmilyen mértékben nem akarok beavatkozni a belső ügyeikbe. – s azzal egészítette ki – „.Jelcin helyesen viselkedik. Véleményem szerint semmiképpen nem ássa alá az Ön pozícióit”.

Egy hónap múlva – 1991. július végén Bush Moszkvába látogatott, s akkor már a két elnök beszélgetésében másként jelent meg az amerikaiak viszonya a szovjet fejlődés menetéhez. Gorbacsovnak arra a felvetésére, hogy „számítunk az önök részéről a reális támogatásra, hogy a mindent eldöntő ütközetben a reformokért győzni tudjunk”, az amerikai elnök némi „értetlenkedést” színlelve, az adott időszakban érvényes taktikát hirdette meg. Határozottan leszögezte – amit fontosnak tekintek teljes terjedelmében idézni - „Olyan benyomásom keletkezett, hogy itt valakik azt gondolják az Egyesült Államokban léteznek olyan erők, amelyek a Szovjetunió szétesésére, vagy gazdasági összeomlására törekszenek, Valóban, még a saját pártomban is a szélsőjobbosok azt állítják, hogy ez felelne meg az érdekeinknek. Balról pedig, a liberális demokraták – akik az emberjogi problémákkal ugranak önökre – azt hirdetik, hogy ki kell használnunk azt a nehéz periódust, amelyet a Szovjetunió átél, hogy kívülről kényszerítsük rá.” A folytatásban kitért a személyes részére is az ügynek: „Amikor úgy tűnt, hogy Gorbacsov és Jelcin egymásnak esnek, s nem lehet megbékélés közöttük, akkor néhányan nálunk azt erősítgették, hogy minden pénzt Jelcinre kell tenni”. Még a kijevi látogatásán elhangzottakat is beillesztve tette le Gorbacsov mellett a voksát: „Biztosíthatom Önt, hogy a Kijevben zajlott látogatásom során, sem én, sem a kíséretemben lévők közül valaki, semmi olyat nem engedett meg magának, ami bonyolultabbá tette volna a létező problémát, beleavatkozott volna abba a kérdésbe, hogy Ukrajna mikor írhatja alá a Szövetségi Megállapodást. … Semmilyen esetben sem készülök a szeparatizmus támogatására”. Végül a látogatás záró eseményén összegezte az akkori álláspontját: „Mindenekelőtt, alá szeretném húzni, hogy a változó világban nagyon elégedetten látnánk az erős, gazdaságilag magabiztos, megváltozott Szovjetuniót. Az önök átalakulási készségével kapcsolatban ma a korábbiaknál sokkal nagyobb bizonyossággal rendelkezek. Hiszek az önök szándékainak … és már biztos vagyok benne, hogy önök tudják hova akarnak menni és miként jutnak el a céljukhoz.”.

Ezt az „idillikus” képet azonban majdnem megzavarta egy olyan intermezzo, amely jelezte, hogy a háttérben azért mások és más irányokban is munkálkodnak. Az elnöki látogatás protokolljában szerepelt nagyköveti ebéden a jelenlévők értetlenségét váltotta ki Jelcin és Nazarbajev viselkedése, amikor a fogadás közben az asztaluktól elindultak Bushoz, és harsogva biztosították arról, hogy „mindent megtesznek a demokrácia sikeréért ebben az országban”!  Miután ez nem illett az adott időszak amerikai forgatókönyvébe, Bush a záróbeszédében figyelmeztette Gorbacsovot, hogy „értik milyen nehézségekkel kell megküzdenie. Példa rá Jelcin viselkedése a tegnapi ebédnél.” Sőt, még azt is elárulta, hogy a kíséretével este kielemezték a történteket, nehogy szándékuk ellenére forduljon át a helyzet. Jelcint meg is rótták ezért. „Ő mindig Önnel egyenlő státuszt akar kapni – sajnálkozott Bush – Biztosítani szeretném azonban, hogy a mi részünkről egyetlen olyan lépést sem teszünk, ami megnehezítené az Ön helyzetét”.                                    

   A dezintegrációs folyamat azonban – miként az előző fejezetekben bemutattuk – a hazai viszonyokból adódóan eszkalálódott, s a külső hatások ezt gyorsíthatták, fokozhatták, de visszafogni már képtelenek lettek volna. Az adott körülményekben Gorbacsov ezt nem így látta. Példa erre a moszkvai megbeszélése Sam Nunn szenátorral 1991. szeptember 2-án.  A szenátor azt kérdezte: „mit tegyen és mit ne tegyen az Egyesült Államok és Nyugat, ha biztosítani szeretnénk a békés átmenetet az önök országában a demokratikus reformok megvalósítása, a piaci programok, az emberi jogok biztosítása folyamatában, vagyis az önök céljaiért?” Mire Gorbacsov egyértelműen a bomlási folyamatok támogatásának megállítását említi. „Mindenekelőtt ki kell zárni – válaszolta – bármilyen dezintegrációs folyamat ösztönzését”. Példaként Ukrajnát hozta fel, ahol az ellenkezőjét érzékelte. Majd a veszélyt érzékeltette: „Csakugyan jobb lenne a szétesés, a szétosztás, az emberek sorsának a tönkretétele ..?”

A szenátor ezt a folyamatot áttekintve, arra összpontosított, hogy mi lesz a szétválás után a nukleáris fegyverzettel. „Biztos Ön abban – kérdezte – hogy a nukleáris fegyverzet feletti ellenőrzés biztosított?” Mintegy kifejezve az amerikaiak félelmét a Szovjetunió szétesése esetén a nukleáris arzenál felügyelet nélkül maradásától, hozzá tette: „lehetővé kell tenni a nukleáris rakétákon önmegsemmisítő mechanizmusok felszerelését arra az esetre, ha nem engedélyezett vagy véletlen kilövésre kerülne sor.”

Ez már az az időszak, amikor az amerikai elit elkönyvelte a Szovjetunió szétesését, és mindenképpen biztosítani kívánta a nukleáris veszély elkerülését. Nunn szenátor érdeklődését megismételték és még konkrétabbá tették moszkvai látogatásaikon az őt követő személyiségek is. James Baker, külügyminiszter szeptember 11-én már arról érdeklődött Gorbacsovtól, hogy „hol összpontosítják majd a politikai felügyeletet a stratégiai nukleáris erők felett … és a taktikai nukleáris fegyverzet felett is? – majd bejelentette – Értelemszerűen mi nyilvánosan fejeztük ki a reményünket, hogy megőrződik a központosított felügyelet és a parancsnoklás. Az aggodalmunk azzal kapcsolatos, hogy nem akarjuk a létrejöttét a Szovjetunió területén néhány nukleáris potenciállal rendelkező államnak!” 

Valójában az atom-arzenál ügye annyira nyugtalanította az amerikaiakat, hogy képesek lettek volna segíteni Gorbacsovnak az ország egyben tartásában. Az USA pénzügy-minisztere, Nicholas F. Brady és a Federal Reserve Kormányzótanácsának elnöke, Alan Greenspan pl. 1991. szeptemberi moszkvai látogatásukon azt sugallták Gorbacsovnak, hogy Kijevben „lehetőségünk nyílhat hasznos szerepet játszani. Mint pénzügyesek, hangsúlyozni készülünk majd a kijevieknek – mondták - hogy a nézőpontjuk minden tisztelete mellett, szerfölött fontos szerepet tulajdonítunk a Központnak…”.        

Az igazi biztonságot Bush elnök a szovjet atom-arzenál mielőbbi és lehetőleg teljes megsemmisítésében látta. Ennek érdekében felajánlott bizonyos mértékű kölcsönösséget is. Gorbacsov 1991. szeptember 27. telefon-beszélgetésük során visszaigazolta, hogy megkapta az amerikai elnök erre vonatkozó levelét, és megfontolja a kezdeményezést.  Ennek a beszélgetésnek az is fontos eleme volt, hogy az amerikai elnök érzékeltette: ez annyira fontos a számukra, hogy Jelcinnel külön is tárgyalnak róla. Vagyis finoman a szovjet elnök tudtára adta, hogy már az amerikaiak számára két-szereplős a játszma. Sőt! A madridi konferencia közben, az egyik külön találkozójukon (1991. október 29.) az amerikai elnök még egyértelműbbé tette, hogy már a szovjet birodalomból kivált önálló országokkal számolnak. „Azt látjuk, hogy a Központ teljes mértékben a nukleáris fegyverzet mennyiségének csökkentése és biztonságossá tétele mellett van. – fogalmazta meg, és feltette a kérdést - De, értik e ezt a köztársaságok? Érti e ezt Ukrajna?”  Gorbacsov válaszában érzékeltette, hogy tisztában van az amerikaiak taktikájának „duplafenekűségével”, de még igyekezett a saját oldalára húzni őket. „Amikor itt találkozunk, vannak olyanok, akik megkérdezik: van e még Szovjetunió? Kit képvisel Gorbacsov? - vetette fel, és be is mutatta a „kettős-hatalmi” helyzet drámaiságát – a legnagyobb belső problémánk … az államiságunk … sajnos Jelcinre olyan emberek köre gyakorol nyomást, akik tőlünk eltérő koncepciót erőszakolnak rá. – mégis most támogatnom kell Őt, mert ha Oroszországban megvalósulnak a reformok, akkor azok végig mennek a többi köztársaságban is.” Bush azonban már nem díjazta a szovjet elnök ajánlkozását. „A kulcs-kérdés a következő – szögezte el – Arra számít e Ön, hogy Oroszország, Jelcin a Központ elfoglalására törekszenek? Mit akarnak? A Központ, az Ön szerepének a további szűkítését akarják?” S, azt is világossá tette, hogy „mindez megnehezíti a pozíciónk meghatározását”. Gorbacsov már nem volt abban a helyzetben, hogy határozottan állást foglaljon. Mentőövet kért Bushtól: „Szeretném George felhívni arra, hogy ennek a kérdésnek a megoldásában vállaljon kezdeményező pozíciót”. Ezután következett az amerikai elnöknek az az összegző állásfoglalása, amely végérvényesen letette a voksot az amerikaiak érdekeltsége mellett a Szovjetunió megszüntetésében. „Mihail, a legőszintébb leszek Önnel – mondta – Ismeri a kormányunk álláspontját: támogatjuk a Központot és személyesen Önt, de nem mondunk le a kontaktusok fenntartásáról a köztársaságokkal”. 

Az amerikaiak taktikájának folyamatát azért is szükséges részleteiben feltárni, mert így válik érthetővé a végső stratégiai döntésük: támogatják a Szovjetunió felbomlását 15 új államra, s ezen belül, Jelcinnel az élén, Oroszország jogutódként szereplését az amerikai érdekeknek megfelelő világrendben. A Szovjetunió megszüntetésének végjátékában már csak ez a stratégia érvényesült.

A belavezsai megállapodást – miként volt már szó róla – az USA azonnal elismerte, s ezt Bush elnök Jelcinnel történt telefon-beszélgetésekor azon melegében meg is erősítette. Gorbacsovhoz pedig először 1991. december 16-án megérkezett James Baker, külügyminiszter, hogy „segítse” az átadás-átvétel zökkenőmentes lebonyolítását. Majd a két elnök 1991. december 25-i telefonbeszélgetésük során véglegesen elbúcsúzott egymástól. „Két óra múlva beszédet mondok a moszkvai TV-ben, amelyet közvetítenek Amerikába is – kezdte Mihail Gorbacsov – továbbra is az a meggyőződésem, hogy a Szövetség kereteiben gyorsabban lehetett volna megoldani a köztársaságok együttműködésének problémáit…de a fejlődés nem azon az útón járt, amelyért kiálltam”. Tanulságként pedig megfogalmazta, hogy „az országnak, Európának és az egész világnak a jövő számára politikai jelentőséggel bíróan, azzal kell számolni, hogy nem a dezintegrációt, a romboló folyamatokat, hanem az együttműködést kell ösztönözni”. Bush elegánsan megjegyezte, hogy „nagy figyelemmel hallgattam a jövő prioritásaira vonatkozó elképzeléseket”. Búcsúzásként pedig megígérte, hogy „eltökéltem a kontaktusok fenntartását Veled a jövőben is, és meghallgatom az elképzeléseidet az új minőségedben is”.

   Az USA stratégiájának és taktikájának a fejlődéséről az elemzett folyamatokban kiderül, hogy a kezdetektől a „szovjet-rendszer ideológiáját” akarták mindenáron kiiktatni a „történelemből” – emlékezzünk Reagan híres mondatára: „a történelem hamudombján hagyni a marxizmust-leninizmust” – s akkor váltottak és segítették elő a Szovjetunió (a volt Orosz-birodalom!) szétesését, amikor elsősorban azt már a belső erők ambicionálták. Ebből adódik, hogy a hidegháború végetértének az USA nem a máltai kiegyezést tekinti, hanem az 1991. december 26-t, a Szovjetunió megszűnése bejelentésének dátumát. Ez a körülmény indokolja azt a „hideglelős” reakciót, amelyet bármilyen kísérlet kivált, úgymond a Szovjetunió visszaállítására.  Az USA Kongresszusa 2007. április 12-én törvényt fogadott el új hadi emlékérem bevezetéséről: „részvételért a hidegháborúban (Cold War Service Medal)” elnevezéssel. Mindazok kapják, akik 1945. szeptember 2. és 1991. december 26. közötti időben katonaként, állami intézményekben szolgálták az Egyesült Államokat.  Hillary Clinton a demokraták előterjesztését azzal indokolta, hogy a „győzelmünkkel a hidegháborúban hatalmas eredményt értünk el …sok millió amerikai részvételi készségének köszönhetően”. Robert Andrews, képviselő pedig még egyértelműbbé tette az amerikai felfogást a történtekről: „A hidegháború globális hadiművelet volt, méghozzá nagyon veszélyes és olykor halálos kimenetelű a bátor katonáink, tengerészeink, pilótáink és desszántosaink számára, akik részesei voltak ennek a háborúnak. Több millió amerikai veterán, akik szerte a világban szolgáltak, hogy megnyerjük ezt a konfliktust, megérdemlik az elismerés érmét”. 


Categories: Biztonságpolitika

Az amerikai jog területen kívülisége

Tue, 26/07/2016 - 23:11

 

Nagyon “csáléra” mennek a dolgok … háborúk, menekültáradat, terror, robbantások, őrült gyílkosok …

diktatúrák, puccsok, doppingok, manipulációk, rágalmak …

s, közben a tények arról, hogy a “tőke urai” univerzálisan a világ urai akarnak lenni.

Fontos írás  Jean-Michel Quatrepoint (a Res Publica Alapítvány tudományos tanácsának tagja, közgazdász újságíró) értékelése, most amikor majdnem tönkretették a riói olimpiát. Megjelent a http://www.fondation-res-publica.org/Une-offensive-judiciaire-globale_a950.html; és a Le Monde diplomatique  (Magyar kiadás)   2016 július

Fordította: Hrabák András    

Amerikai jog exportálása, az amerikai törvényeknek az ország területén kívüli alkalmazása olyan folyamat, ami nem ma kezdődött. Az Egyesült Államok évek, sőt évtizedek óta fejleszti globális, szuperhatalmi stratégiáját, ennek egyik eszköze a jogi arzenál bevetése, amikor is törvényeit és normáit az egész világra próbálja kiterjeszteni. A BNP Paribas-ra kivetett kolosszális bírság (8.9 milliárd dollár) kellett ahhoz, illetve az Alstomra kivetett büntetés (772 millió dollár) –(amely odavezetett és a valódi oka volt, bármit is mond az Alstom vezérigazgatója, hogy az Alsthom „energetikai” üzletágat végül eladták a General Electric-nek) – hogy Franciaország vezetői felfedezzék az évtizedek óta folyó gazdasági háború realitását. Így azután késve fedezték fel annak a jogi arzenálnak a gyilkos jellegét, amelynek a létrehozása már egy negyedszázadra nyúlik vissza.

A 90-es években, a kommunizmus összeomlása után, az Egyesült Államok egy sor olyan kereskedelmi törvényt vezetett be, amely nem csupán az amerikai vállalatokra, de minden más külföldi cégre is vonatkozott. Ezeknek a törvényeknek, Trade Act-oknak, vagy embargóknak a többsége lehetővé teszi az amerikai kereskedelem felelőseinek, hogy az amerikaiak gazdasági riválisait azonosítsák és szankcionálják, „tisztességtelen és ésszerűtlen” magatartásra hivatkozva.

Ezek a törvények néhány nagy fejezetbe sorolhatók:

Ma a legismertebb a korrupció elleni harcról szóló híres Foreign Corrupt Practices Act (FCPA), amelyet azokra az amerikai vállalatokra alkalmaznak, amelyek funkcionáriusokat és politikusokat vesztegetnek meg, hogy szerződésekhez jussanak. 1998-ban az FCPA-t kiterjesztették a külföldi vállalatokra is, és ez szolgált modellként az OECD[i] egyezményhez is, amely elvileg és célja szerint bünteti, különösen a nagy összegű szerződéseknél, a korrupciót.

A második fejezet egy olyan törvénygyűjtemény, amely bünteti a kereskedelmet az amerikai embargó alatt álló államokkal. Ezek közül a törvények közül egyesek ismertek, mint a Helms-Burton és a D'Amato törvények, amelyek szankcionálják azokat az amerikai vállalatokat, amelyek kereskednek Iránnal, Kubával, Líbiával, Szudánnal, stb. (összesen 70 féle amerikai embargó van életben a világon). 2006-ban egy brit bankár, a Standard Chartered egyik vezetője ezt mondta: „Kibaszott amerikaiak, kik vagytok ti, hogy megmondjátok a világ többi részének, hogy nem dolgozhatunk az irániakkal?”. Néhány évvel később a Standard Chartered-nek 700 millió dollár büntetést kellett fizetnie, mert Iránnal kereskedett.

Egy másik fejezetet képez az a törvénygyűjtemény, amely az ENSZ-embargó alatt álló országokkal való kereskedelmet bünteti.

Azután jön a terroristák és kábítószer-kereskedők piszkos pénzeinek tisztára mosása.

A Patriot Act, amelyet 2001-ben, az ikertornyok elleni támadás után adtak ki, a terrorizmus elleni harc ürügyén, kiterjesztett hatalmat ad több hivatalnak is, hogy hozzáférjenek különböző informatikai adatokhoz.

Végül, a 2010 júliusában elfogadott Dodd-Frank törvény felhatalmazza a SEC-et[ii], az amerikai tőzsdecsendőrséget, hogy minden olyan magatartást büntessen, amely az Egyesült Államokban bárki részéről szignifikáns módon hozzájárul pénzügyi bűncselekmény elkövetéséhez, még akkor is, ha az adott pénzügyi tranzakcióra az Egyesült Államokon kívül került sor, és kizárólag külföldi szereplők vesznek részt benne. Na ez a törvény már túl messze ment...

Hab a tortán, hogy 2014-ben a Foreign Account Tax Compliance Act (FATCA) az amerikai adóhivatalnak területen kívüli jogot adott arra, hogy a külföldi bankokat arra kényszerítse, hogy az ügynökeivé váljanak, és minden információt átadjanak az egész világon az amerikai állampolgárok számláiról és tulajdonairól. Ha a bankok nem működnek együtt, az Egyesült Államokban szerzett jövedelmük 30%-át elkobozzák, és ami még súlyosabb visszavonhatják a működési engedélyüket. Márpedig egy bank számára, főleg a legnagyobbak esetén, ha nem működhetnek az Egyesült Államokban és nem juthatnak dollárhoz, az a halálos ítélettel egyenértékű. A FATCA mögött gyakran hajlamosak vagyunk az amerikaiak olyan eszközét látni, amely végül is megtörte a svájci bankárokat, a „zürichi gnómokat”, arra kötelezve őket, hogy hagyjanak fel a szentséges banktitkaikkal. Ez igaz ugyan… de ez csak a fa, ami eltakarja az erdőt. Így a BNP Paribas a büntetése részeként arra kényszerült, hogy átadja az amerikai és francia-amerikai ügyfeleinek listáját. Így aztán nagyon is tiszteletre méltó személyek, akik balszerencséjükre kettős állampolgársággal rendelkeznek, de jövedelmüket Franciaországban szerzik és vallják be, anélkül, hogy az Egyesült Államokban is lenne jövedelmük, arra számíthatnak, hogy az amerikai adóhivatal részéről az Internal Revenue Service (IRS), összegzi az összes bevallott jövedelmüket és adójukat. Ha Franciaországban kevesebbet fizetnek, mint az Egyesült Államokban kellene, akkor az IRS követelni fogja a különbözetet. Ezt zsarolásnak nevezik.

Szép elvek… és a Volkswagen-ügy

Visszatekintve, nagyon nehéznek látszik tiltakozni ezen intézkedések bármelyike ellen: ki emelne szót a korrupció elleni harccal szemben… ? Ugyanígy, ki ne helyeselné a kábítószerkereskedők és jövedelmük tisztára mosása elleni intézkedéseket? Ugyanez a helyzet a terrorizmussal. Nagyon ügyes érvelés, amelyet részleteiben még Suzanne Nossel dolgozott ki 2004-ben, és később Hillary Clinton, külügyminisztersége idején (2009-2013) kezdte bőségesen felhasználni.

Ez a teória nem a puha hatalom, hanem az okos hatalom teóriája, amelyben az Egyesült Államok, saját egyetemes, mindenre kiterjedő hatáskörére hivatkozva alapozza meg az egyetemes joghatósági álláspontját.

Az Egyesült Államok úgy viselkedik, mint az új kiválasztott nép. Győzelmeik a rossz erőivel szemben (1945-ben a nácizmus, később a kommunizmus ellen) illetve gazdasági teljesítményük a modell felsőbbrendűségét igazolja. Normális tehát, hogy minden más nép elfogadja ezt a modellt, mert a globalizáció az uniformizálódást is magában foglalja. Az Egyesült Államok tehát meghatározza az egyetemes nagy elveket, amelyek mindenkire érvényesek, és mindenkire rákényszeríti ezek alkalmazását: a jogi arzenál révén, a dollár hatalmának révén, a technológiái révén, amelyek lehetővé teszik, hogy mindenről tudjon (gondoljunk az NSA-ra). Mindezt természetesen a közjó érdekében.

Ezt az egyetemes joghatóságot definíciószerűen minden emberi működésre alkalmazni akarja. A FIFA és Sepp Blatter (és tágabban Michel Platini) elleni támadást angolszászok, amerikaiak vezették. Egy nagyon okos támadást, mert mindenki tudja, hogy a FIFA, akárcsak a NOB, közismerten a nepotizmus és a korrupció fellegvárai. Az amerikaiak számára arról volt szó, hogy szétrobbantsák ezt a rendszert és egy másikat tegyenek a helyére, ahol az amerikai hatalom uralkodik majd és diktálja a szabályokat.

Nagyon nehéz támadni ezt az okos hatalmat – amely egy valódi ideológia – hiszen az emberi jogok védelmére, a szabad és tisztességes versenyre, a fogyasztók és a kisebbségek jogaira stb. hivatkozik. A stratégia egyik tartópillére az angolszász nem-kormányzati szervezetek (NGO) erős szerepvállalása szerte a világon.

Ez állt a Volkswagen-ügy mögött is. Távol álljon tőlem, hogy védelmezzem a Volkswagent, vagy a német autóipart, de érdekes megfigyelni, hogyan bontakozott ki „az ügy”. Úgy kezdődött, hogy az európai autóipari lobby, amelyet a német ipar ural, nagyon jó kapcsolatokat ápol az Európai Bizottsággal és evidens módon a szennyezési és fogyasztási szabványokat Európában az autógyárak egyetértésével alakították ki. Mindannyian láthattuk, hogy a járművek meghirdetett üzemanyag fogyasztása nem felel meg a gyakorlatban tapasztalt értékeknek. A Volkswagen úgy határozott, hogy a dieselüzemű járművekkel, amelyek lényegileg európai találmányok, belép az amerikai piacra. Márpedig az Egyesült Államokban a dieselmotorokra vonatkozó szennyezési előírások – különösen az apró porszemcsékre vonatkozóak – sokkal szigorúbbak, mint Európában. Itt egy protekcionista szabályozásról, norma előírásról beszélhetünk. A Volkswagen elhatározta, hogy annak érdekében, hogy behatoljon járműveivel az amerikai piacra, titokban beépít egy, a Bosch által kidolgozott szoftvert. Egy olyan szoftvert, amely lehetővé teszi, hogy eltitkolja a valós porszemcse-szennyezést.

Ezt a trükköt egy amerikai NGO fedezte fel, amely 2014-ben feltárta az ügyet és elküldte a dokumentumot a szövetségi környezetvédelmi hivatalnak. Ez volt tehát az ügy kezdete. A Volkswagen, amely valóban csalt, csapdába esett. A média megkeverte a dolgot, a gépezet elszabadult: 48 csoportos bírósági keresetet nyújtottak be, 48 különböző államban. Az amerikai jogi hadigépezet mozgásba lendült, és a költségek a Volkswagen számára, függetlenül attól, hogy mibe került az imázs tekintetében, dollár tízmilliárdokra rúghat.

A Volkswagen (akárcsak leányvállalata, az Audi) sokat várt az Egyesült Államoktól: az amerikai piac egy új eldorádónak tűnt a német autóipari vezetőknek, akik azt remélték, hogy betelepülnek az Egyesült Államokba, élvezik a dollár előnyeit, az ottani, az európainál olcsóbb munkaerőt, hogy azután onnét exportálják az autókat vagy a különböző alkatrészeket és elemeket az európai piacra és Ázsiába. Ezt a kiváló tervet az amerikai autóipar, amely teljesen megújult a General Motorsnak juttatott szubvencióknak köszönhetően, nem nézte jó szemmel. Vajon véletlen, hogy a Volkswagen kis szoftver-ügyére fény derült? Az, hogy a Volkswagen-ügyben mi történik, azért fontos, mert bár a németek bűnösnek vallják magukat, de egy felségárulással felérő bűnt vállaltak magukra még január elején, amikor is visszautasították, hogy amerikai ügyészek és nyomozók hozzáférjenek az adataikhoz, különösen Németországban.    

Tény ugyanis, hogy amikor az amerikai jogi gépezet beindul (azok a vállalatok, amelyek már „bekerültek a malomba”, tudnának róla beszélni), az amerikai nyomozók mélyre hatolnak és mindenhez hozzáférnek, levelekhez, dokumentumokhoz, stb. Márpedig a németek, a német törvényre hivatkozva, amely megtiltja adatok közlését az Európai Unión kívüli külföldi hatalmaknak, elutasították, hogy hozzáférést biztosítsanak a dokumentumaikhoz és a vállalat központjának belső mailjeihez. Elmennek-e a németek a végsőkig, visszautasítják-e hogy engedelmeskedjenek az amerikai jogi felszólításoknak? Ez azzal is végződhet, hogy a Volkswagent arra kényszerítik, hogy bezárja gyárait az Egyesült Államokban. Egy nehéz következményekkel járó folyamat tanúi vagyunk.

 

A „fenevadon” élősködnek

 

Az Egyesült Államok, hatalmával visszaélve egy totális jogi arzenált fejlesztett ki. Ők döntik el, ki kereskedhet és kivel. Eldönthetik, hogy egy versenytársat egyszerűen kiiktatnak. A francia vállalatok tudnak erről beszélni Iránnal kapcsolatban. Attól eltérően, ahogy a 80-as és 90-es években történt, hasznot húznak a dollár helyzetéből: a világon folyó tranzakciók 78 %-a dollárban történik. Mivel minden dollárban lebonyolított tranzakció átmegy az Egyesült Államokon, ezzel az amerikai törvényeknek van alávetve. Ráadásul le is hallgatnak mindent: leleplezték, hogy az NSA és az amerikai szolgálatok rendszeresen mindent lehallgatnak, beleértve az államfőket is… és senki nem tiltakozott. És főleg, ez a területen kívüliség óriási üzlet is, amiből elsősorban az amerikaiak húznak hasznot. A ténylegesen kirótt bírságok kezdenek elképesztő összegeket elérni. Az amerikai bíróságok által a bankokra kivetett bírságok 125 milliárd dollár körül vannak, ennek jelentős része az amerikai bankokat érinti. Az amerikai bankokat azonban a subprime ügyek miatt ítélték el (persze eddig egyetlen amerikai bankár sem került börtönbe), miközben az európai és japán bankokat az embargók megsértése miatt büntették meg. A svájci bankok súlyos összegeket fizettek azért, mert bizonyos adatokat nem közöltek időben.

A külföldi bankokra eddig 35 milliárd dollár büntetést róttak ki és úgy féltucat milliárdot az iparvállalatokra. Az első tíz, többségében korrupció miatt megbüntetett iparvállalat között, kilenc külföldi. A rekordot a Siemens tartja (800 millió dollárral), amelyet az Alstom követ (772 millió dollárral).

 A pénz elsősorban az amerikai jogrendszer (a SEC, a kincstár, a DOJ) működtetésére szolgál, amelynek a kapcsolódó költségei jelentősek. Az amerikai jogrendet, a többszázezer jogi iroda ügyvédjeit a cégek alkalmazzák és a „fenevadon” élősködnek. Tágabb értelemben tehát a bírságokból származó pénz élteti az amerikai jogrendet. Ehhez még tegyük hozzá a szabadalmi rendszert, stb. Ennek a rendszernek egy területen kívüli alkalmazása hatalmas üzlet, amely az amerikai jogi és igazságügyi rendszert táplálja.

A BNP Paribas-nál biztosan boldogok lesznek, akik megtudják, hogy a kifizetett rekordbírság egy részéből végre kifizetik az Egyesült Államok teheráni nagykövetségén 1979-ben túszként fogvatartottak kártalanítását. Eddig ugyanis semmit sem kapott az a több mint ötven ember, akiket 444 napon át tartottak fogva. Irán ugyanis mereven elutasította a Ronald Reagan idején megkötött egyezményben, hogy bármilyen kártérítést is fizessen (az irániak ugyanis részben azért tartották túszul vissza az amerikai nagykövetség alkalmazottait, mert az amerikaiak „túszul”ejtették a Chase Manhattan Bank-nál az iráni számlákat…). A Kongresszus a BNP Paribas büntetéséből 1-2 milliárd dollárt az egykori amerikai túszok kártalanítására szándékszik fordítani.

Még súlyosabb: az a megegyezés, amit a külföldi vállalatokkal aláíratnak, gyakorlatilag ki is szolgáltatja azokat. Az amerikai hatóságokkal kötött megállapodás ugyanis általában előírja 6 hónapra, egy évre vagy 3 évre… hogy független ellenőrök felügyeljék, hogy az elítélt vállalat az amerikai szabályoknak megfelelően viselkedik-e. Az Alcatel Lucent-et néhány éve korrupció miatt elítélték, egy olyan ügyben, ami a 2000-es évek elejére nyúlik vissza (az összeg jóval kevesebb, mint amennyire az Alstomot ítélték, „alig” 170 millió dollár). Ezután az Alcatel Lucent arra kényszerült, hogy három éven keresztül átadjon minden információt, amit az hasznosnak tartott a megbízása teljesítéséhez, egy független könyvvizsgálónak. Egyesek erre azt mondják, hogy az Alcatel Lucent-et néhány évig az amerikai bíróságok fosztogatták. Termelési és technikai titkok és más lényeges adatok kerülnek így idegen hatalom kezébe.

Az amerikai jog területen kívülisége lehetővé teszi az amerikai hatalom számára, hogy saját uralmát érvényesítse olyan szektorokban, amelyeket stratégiai fontosságúnak ítél.

 

 http://www.magyardiplo.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=2214#Itemid=48

 

 


Categories: Biztonságpolitika

A média szüntelen tüze Oroszország ellen bizonyíték nélküli vádakkal

Sun, 10/07/2016 - 20:36

Megjelent: 2016. július 10. http://transform.hu/

The Nation, 2016. júl. 6.

(Ford. Szende Gy.)

Ha van ország a világon, amelyről a média a legalapvetőbb újságírási normákat is mellőzve szól, úgy az Oroszország. Az utóbbi hónapban az orosz kormányt vádolták a Demokrata Párt országos bizottságának a számítógépes meghekkelésével, a Brexit vezénylésével, Donald J. Trump jelölésének titkos támogatásával és sok egyébbel.

Június 14.-én Ellen Nakashima a The Washington Post-ban első pillantásra igazi bombát tett közzé, a kibernetikus kor Watergate-botrányát. Azt állította, hogy a demokrata országos bizottság (DNC) számítógépes hálózatába orosz hekkerek törtek be, akik a Trump elleni DNC kutatások adatait lopták el. Nakashima szerint az orosz hekkerek olyan alaposak voltak, hogy a DNC e-mail és chat forgalmához is hozzáfértek. A Crowdstrike cég, amely feltehetően észlelte a betörést, mégis elismerte, hogy “nem biztos abban, hogyan hatoltak be a hekkerek”. Abban azonban egészen biztosak voltak, hogy az oroszok voltak.

Mondani sem kell, hogy az amerikai média ugrott a történetre. A The New York Times azonnal hozott egy cikket, amely azt hirdette, hogy “a DNC közli, orosz hekkerek hatoltak be a fájljaiba, köztük a Donald Trumpra vonatkozó dossziéba.” Adam Johnson, a FAIR (Fairness and Accuracy in Reporting = Igazságosság és pontosság a tudósításban) rámenős médiakritikusa összeállította a nagyobb lapokban a Nakashima-cikk utáni 24 órában megjelent címsorok jegyzékét:

Russian Government Hackers Broke Into DNC Servers, Stole Trump Oppo (Politico, 6/14/16) (Orosz kormányhekkerek törtek be a DNC szervreibe, Trump elleni anyagokat loptak)

Russia Hacked DNC Network, Accessed Trump Research (MSNBC, 6/14/16) (Oroszország betört a DNC hálózatába, hozzáfért Trump kutatásához)

Russians Steal Research on Trump in Hack of US Democratic Party (Reuters,6/14/16) (Oroszok Trumpra vonatkozó kutatást loptak el, betörve az USA Demokrata Pártjába)

Russian Government-Affiliated Hackers Breach DNC, Take Research on Donald Trump (Fox, 6/14/16) (Az orosz kormányhoz tartozó hekkerek törtek a DNC-be, kutatást vittek el Donald Trumpról)

Russia Hacks Democratic National Committee, Trump Info Compromised (USA Today, 6/14/16) (Oroszország betör a Demokrata Országos Bizottságba, Trump-infot ront)

Russian government hackers steal DNC files on Donald Trump (The Guardian, 6/14/16) (Orosz kormányzati hekkerek Donald Trumpra vonatkozó fájlokat lopnak)

Russians Hacked DNC Computers to Steal Opposition Research on Trump (Talking Points Memo, 6/14/16) (Oroszok törtek be a DNC számítógépeibe hogy Trumpra vonatkozó ellenzéki kutatást lopjanak el)

Russian Spies Hacked Into the DNC’s Donald Trump Files (Slate, 6/14/16) (Orosz kémek törtek be a DNC Donald Trump fájljaiba)

What Russia’s DNC Hack Tells Us About Hillary Clinton’s Private Email Server (Forbes, 6/15/16) (Mit mond nekünk Oroszország DNC hekkelése Hillary Clinton magán e-mail szerveréről)

És ez még nem volt minden. Egy magát „volt kémnek“ nevező a The New York Observer hasábjain jún. 18.-án kijelentette, hogy nem csak “a Kreml hekkerműveletei messze túlmennek a DNC-n“, de az Iszlám Állam hekkművelete, az úgy nevezett Kiber Kalifátus ténylegesen, kitalálhatják, az oroszok műve. „A Kiber Kalifátus“ mondta az Observer, „egy orosz, hamis lobogós művelet.“

Még ez sem minden. Rachel Maddow az MSNBC-től belépett ebbe és tovább ment odáig, ami csak dagályos demagógiának nevezhető, azzal vádolva az orosz elnököt, hogy ő maga áll a DNC hekkelés mögött. „Ezek a hekkerek“, jelentette ki Maddow, „az orosz kormánytól, Vlagyimir Putyintól kapták a feladatot“, noha a Nakashima riport ilyesmit nem állított. Csak azt mondta, hogy a hekkelő műveletet „a GRU, vagyis az orosz katonai hírszerzés számára vélik dolgozni, míg a CrowdStrike kevésbé biztos ebben, de úgy gondolja, hogy az FSB szövetségi biztonsági szolgálatnak dolgozhat“ [nagyobb hangsúllyal].

A probléma persze az, hogy nincs szilárd bizonyíték, amely az orosz kormányt és még sokkal kevésbé személyesen Vlagyimir Putyint a DNC hekkeléshez kötné.

Valóban, Nakashima június 15.-én kiegészítette az eredeti riportját, megjegyezve, hogy a Guccifer 2.0 néven működő hekker vállalta a DNC hekket. A Vice Motherboard-nak adott interjúban Guccifer 2.0 azt állította, hogy ő nem orosz, hanem román:

És Ön honnan van?

Romániából.

Dolgozik Oroszországgal vagy az orosz kormánnyal?

Nem, mert nem szeretem az oroszokat és a külpolitikájukat. Utálom, ha orosznak tulajdonítanak.

Miért?

Már megmondtam! És én nagy ügyet csináltam, miért dicsőítik őket?

 

Június 20.-án a Post mégis közzétett egy másik Nakashima-riportot “Kiber kutatók megerősítik, hogy a DNC-be az orosz kormány tört be” címmel, amelyben Nakashima elveti Guccifer állítását a román nemzetiségéről, azt írva, hogy “Elemzők gyanítják, de nincs szilárd bizonyítékuk arra, hogy Guccifer 2.0 ténylegesen az egyik orosz csoport része, amely betört a DNC-be” [nagyobb hangsúllyal].

Csak Nakashima június 20.-I közleménye legvégén tájékoztatták az olvasókat arról, hogy az is lehetséges, “hogy az oroszok mellett valaki más is volt a DNC hálózatában és hozzáfért ugyanazokhoz a dokumentumokhoz.”

* * *

A fentiekből semmi sem lehet meglepetés, hiszen az orosz kormány és az elnök elleni, nem bizonyított állítások néhány éve alkotnak virágzó amerikai média-iparágat. És ha van vezetője ennek az iparágnak, úgy az a The Washington Post. A DNC-betörésről szóló jelentésein kívül a Post egyik sztorit a másik után publikálta arról, hogy Donald Trump közel áll az Orosz Federációhoz és kapcsolatai vannak vele.

Június 17.-én a Post publikált egy anyagot, amely kijelentette, hogy vizsgálja “Trump pénzügyi kapcsolatait Oroszországgal és szokatlan hízelgését Putyinnak.” Azt állította, hogy Trump “kapcsolata Putyinnal és kedvező nézetei Oroszországról az ő elnöki kampányának az egyik legérdekesebb aspektusa,” mivel “az amerikai politikai és nemzetbiztonsági vezetők között túlnyomó egyetértés van abban, hogy Putyin egy pária.” Hogyan egyeztetik ezt össze a tudósítók Kerry külügyminiszter rendszeres találkozóival az orosz külügyminiszterrel vagy Obama elnök periodikus telefonbeszélgetéseivel magával a “páriával”, ezt az olvasók képzeletére hagyták.

Akárhogyan is, a közlemény bűnrészes stílusban figyelmeztette az olvasókat, hogy “az 1980-as évek óta Trump és családtagjai számos kirándulást tettek Moszkvába, üzleti lehetőségeket kutatva”, beleértve ebbe, hogy Trump végül is a mandzsu jelölt lehet a Post lázas képzeletében. Minden hibája ellenére üzletemberként, olyan nagyon különbözik Trump más nagyobb amerikai és nyugati üzleti vezetőktől, próbálva felhasználni üzleti lehetőségeket Oroszországban? Ki tudná elképzelni, hogy a Post mondjuk William Browder elleni vádként használná a korábbi üzleti tevékenységét Oroszországban?

A Post szerint még riasztóbb, hogy “Az orosz követ az USA-ban, megtörve a hagyományt, amely szerint a diplomaták távol tartják magukat a belpolitikától, ellátogatott Trump külpolitikai beszédére” Washingtonban. Nem világos, milyen hagyományra hivatkoznak, de ha az létezik, úgy olyan, amelyet az amerikai követek gyakran megsértenek. Például, az USA ukrajnai követe, Geoffrey Pyatt jelen volt a kormány elleni tiltakozásokon Kijevben, az USA külügyminiszter-helyettes Victoria Nuland oldalán 2013 decemberében, és számos beszámoló van az akkori szíriai USA-követ Robert S. Ford megjelenéséről kormányellenes tüntetéseken szerte Szíriában, 2011-ben.

Egy nappal később, június 18.-án, a Post publikálta Ishaan Tharoor egy cikkét, aki idézte az előző napi Post riportot a Trump és Putyin közötti állítólagos affinitásról és megjegyezte, hogy “a volt reality TV-sztár talán titokban jóváhagyja Putyin némely más megjegyzéseit is.” Talán. Is. Titokban. George W. Bush CIA- igazgatója, George Tenet szavaival, ez egy “biztos találat”.

* * *

A Post mégis aligha van egyedül az Oroszországról szóló, nem dokumentált és szenzációhajhászó cikkek publikálásában. A legostobább példát a The Telegraph brit újság nyújtja, amely június 21.-én feltette a kérdést: “Vlagyimir Putyin vezényli az orosz futball-huligánokat, hogy kilökje Britanniát az EU-ból?” A tudósítás, amelynek széleskörű visszhangja volt az USA-ban, azt állította, hogy a “Kreml vezényelte huliganizmus elszigeteli Angliát és a válogatottja kizáráshoz vezethet a bajnokságból, jelképesen elősegítve a Brexit-kampányt.” A szerzők semmilyen bizonyítékot sem szolgáltattak arra, hogy a Kreml “vezényelte” a futball-huliganizmust (amely minden esetre túlnyomóan angol változat) Lille-ben, az EB-n. Még mielőtt a Brexit szavazás eredménye ismertté vált volna, újságírók már Oroszország feltételezett szerepéről hangoskodtak a kérdésben. A neokonzervatív tudós Max Boot a The Washington Post oldalaira – hová máshova? – lépett június 19.-én, hogy figyelmeztesse az olvasókat: “Nigel Farage, a UKIP vezetője és vezető Brexitet támogató, élesen támadja Brüsszelt, de csak kedves szavai vannak Moszkvának.”

És a Brexit-szavazást követően, a média felgyorsult, próbálva az eredményt a “Kreml ügynökeinek” akcióihoz kötni. Egy reprezentatív cikk a mindig gyermeteg, unalmas BuzzFeed jóvoltából érkezett, amely deklarálta: “A Brexit nagy nyertese Vlagyimir Putyin.” A volt oroszországi USA-követ Michael McFaul, aki a Washington Post megfigyelője és Hillary Clinton külpolitikai tanácsadója lett, azt mondta a BuzzFeed-nek, hogy “a Brexit legnagyobb győztese Putyin.” McFaul szerint “Most már évek óta módot keresett Európa megosztására, beleértve az EU-t és a NATO-t, remélve, hogy az egység Európában ugyanúgy össze fog omlani, mint a Szovjetunióban és a Varsói Szerződésben történt negyedszázaddal ezelőtt.”

Eközben, az UK-ban a Guardian azt állította, hogy Oroszország és – hogy kerek legyen – Irán “megörültek” a Brexit eredményének. De az “örömtől” távol, az orosz elnök ismételten Oroszország semlegességét fejezte ki a szavazás előtti héten és idézték a Guardian riportjában, csak azt mondva, hogy a Brexitnek Oroszország számára “pozitív és negatív következményei” lehetnek.

Eközben, a Kreml inspirálta futball-huligánokról szóló tudósításán felül a The Telegraph közzétett egy cikket, amely a sci-fi birodalmába lép, azt állítva, hogy “Oroszország célja 20 év alatt kifejleszteni a ‘teleportációt’.” Igazi Star Trek! Azonban a Telegraph riport szövegében nem mond ilyent, csak azt, hogy “V. Putyin részére felvázoltak egy stratégiai fejlesztési programot”, amely “törekedni fog kidolgozni a teleportációt 2035-re.” Sehol sem mondják, hogy az orosz kormány ténylegesen ilyesmin dolgozik.

Mindez persze szórakoztató lenne, ha a geopolitikai következmények nem lennének olyan vészt jóslóak. A ténylegesen üres, nem bizonyított vádak végtelen áradata, amely a lehető legrosszabb fényben ábrázolja Oroszországot és elnökét, elősegítette az ügyek siralmas állását, amelyben találjuk magunkat.

És míg Oroszország tovább támogatja a szeparatista harcosokat Kelet Ukrajnában, NATO és amerikai csapatok összpontosulnak Nyugat Ukrajnában még egy “hadgyakorlatra”. Eközben kevesebb, mint egy hét múlva lesz a NATO következő csúcstalálkozója Varsóban. És, bár felelős hangok, mint a német külügyminiszter Frank-Walter Steinmeieré, elítélték a NATO hajlamát a “háború gyújtogatására”, úgy tűnik, hogy minél közelebb vagyunk a csúcstalálkozóhoz, annál messzebb kerül Oroszország képe a médiában a valóságtól.

A médiánkból származó hamis információ erodálja az USA és Oroszország közti bármilyen enyhülés lehetőségét és ütközési pályára állítja a két nukleáris szuperhatalmat Kelet Európa földjén, a Szíria feletti légtérben, a Balti és a Fekete Tengeren.

Ilyen időkben a közönséget jobban szolgálná Oroszországnak és kormányának a kevésbé szenzációs, inkább tényeken alapuló ábrázolása.


Categories: Biztonságpolitika

</html>

Thu, 23/06/2016 - 21:24


Categories: Biztonságpolitika

Mit tehetünk? Mit tegyünk?

Thu, 23/06/2016 - 21:24

 

Helyzet van. Ezt szokás mondani, amikor egy folyamatban olyan körülmények teremtődnek, hogy be kell avatkozni, utat kell választani: merre és hogyan tovább?

 Ilyenkor a legfontosabb a higgadt és türelmes, de mégis időben meghozott döntés. Ehhez két dologra van szükség: a helyzet rendszerszerű felmérésére és a lehetséges döntési változatok közötti választás kritériumainak ugyancsak rendszerszerszerű kialakítására.

Ma Magyarországon helyzet van és útválasztási döntést kell hozni. A helyzet abból alakult ki, hogy 2010-ben olyan alkotmányozó többségű hatalom jött létre, amely leállította az országban 1989-től a polgári-demokrácia szabályai szerint zajló, érdek-kiegyensúlyozáson alapuló társadalmi-gazdasági, politikai berendezkedés kiépítésének folyamatát, s helyette lényegét tekintve ellentétes irányultságú, a globális fejlődés főútvonalától leváló, nemzetieskedő „zárványország” reinkarnálásába fogott. Az eltelt 6 év alatt ez a történelmi „sérelmeket”, túlburjánzó nacionalista és egyéb megosztó érzelmeket, a hatalom szűk-körének érdekében mozgósító, látvány-kormányzás elérte a rendszerének a konszolidációját. Ugyanakkor a „kívül-rekedtek” egymással szembeni érdekütköztetésével, megalázásával, megfélemlítésével, elszegényítésével olyan feszültséget gerjesztett, amely veszélyezteti az ország jövőjét. A kialakult helyzetben a felelős politikai erők döntés előtt állnak: hogyan tovább?!

 Ha nem tudnak kiutat mutatni, akkor még a politikai osztályon átlépő fékezhetetlen tömegmozgolódás rendszert-döntő folyamata is beindulhat. Az alternatíva a politikai erők kezében van, a polgári-demokrácia játékszabályainak megfelelő parlamenti választások során legkésőbb 2018-ban. Az idő sürget. A békés, de az eltorzult helyzetet mindenképpen minőségileg átalakító változásra most kell meghozni a szükséges döntéseket. Vonatkozik ez a Magyar Szocialista Pártra is, mint a magyar dolgozó tömegek, a kiszolgáltatott rétegek, a rendszer összes kárvallottja érdekeinek felvállalójára és képviselőjére. Az MSZP soron következő, tisztújító kongresszusa hívatott a helyzetnek megfelelő döntéseit meghozni.

Abból kiindulva, hogy a rendszerszerű elemzések ismeretében vagyunk és képesek a stratégiai döntések meghozatalára, s kivitelezésükhöz a taktikai módszerek, anyagi és technikai feltételek biztosítására, a következők közül kell választanunk:

 

  1. Mit tehetünk a jelenlegi magyarországi helyzetben?

 

Figyelembe kell vennünk legalább 3 tényezőt:

  • a nemzetközi környezet alakulását, belátható, számunkra hatással bíró perspektíváját;
  • a hazai gazdasági, szociális, és a többi társadalmi, politikai összefüggést, amely létezik, ill. kialakulhat a hatalom manipulációi következtében is;
  • az MSZP és azoknak a politikai erőknek az állapotát, amelyekkel együtt, vagy szemben kell cselekednie.

Teoretikusan két változat mutatható ki:

  1. Az elemzésekből arra a következtetésekre jutunk, hogy belátható perspektívában nem kivitelezhető a rendszer leváltása. Ezért a stratégiának arra kell irányulnia, hogy minél nagyobb számban kerüljenek be a parlamentbe a kétharmad gyengítésében, a további „jobbra-tolódás” megakadályozásában érdekelt politikai erők. Ennek:
  • egyik változata lehet, hogy a „pártépítés” perspektíváját szem előtt tartva, egyedül indulnak a pártok a választásokon.
  • Másik módja, „összefogást” feltételez a stratégiában egyező erők között, amely több módon is elérhető: előzetes megállapodásokkal az egyéni mandátumok helyeinek képviseleti kialakításában; a közös listák állításában stb.
  1. A helyzet elemzése esélyt tár fel a rendszert fenntartó politikai erők legyőzésére, s ebből adódóan a stratégiai döntés a változtatás elérése, s ehhez valamennyi erőforrás biztosítása. Ebben az esetben:
  • határozott és minden további taktikai, irányítási, erőforrás mozgósítási stb. döntést a változás elérését biztosító stratégiának kell alávetni.
  • nem lehetséges előzetes megállapodás olyan politikai erőkkel, amelyek nem, vagy kétkedve, „hátsó szándékkal” taktikázva (saját külön célt követve!) stb. bizonytalanul vállalják az „összefogást”.
  • a pártnak saját stratégiájából építkezve kell a programját kidolgoznia és hirdetnie, aktíva hálózatát és bázisát építenie.
  • szövetségi politikájának a bázisa megnyerésén, kiszélesítésén, a párt stratégiáját elfogadók, vállalók támogató együttműködésén kell alapulnia.
  • a többi párttal az együttműködés azok viselkedésétől, s a választásokon elért eredményétől függően a rendszert leváltó győzelem érdekében érték-elvi alapon alakítható ki.

 

  1. Mit tegyünk a jelenlegi helyzetben?

 

A vázolt változatok közötti választás kritériumai 3 összefüggés-rendszerből kristályosíthatók ki:

  • az ország – demokratikus, modernizációs érték-alapú fejlődését biztosító - perspektivikus érdekei; s ennek keretében:
  • az MSZP bázisának érdekei;
  • az MSZP politikai fejlődését meghatározó érdekek.

 

Az így levezetett helyzet elemzéséből és a kritériumok megfogalmazásából az következik, hogy:

  1. A nemzetközi körülmények (azok a stratégiai hatást gyakorló tényezők, amelyek 2- 5 éves perspektívában beláthatóak!) kb. 50-60% esélyt mutatnak a jelenlegi magyarországi rendszer támogatásának, tudomásul vételének, „megtűrésének” a megszüntetésében;
  2. A hazai viszonyok jórészt „lekövetik” a külső hatásokat, s a jelenlegi és tendenciájában előrevetíthető „saját” jellemzői (szegénység, kormány-korrupció, oktatási, egészségügyi válságok, a gazdaság leépülése, a robotizációból adódó munkahelyvesztések stb.) a 2-5 éves perspektívában kb. 60-75% esélyt mutatnak a „rendszer-, kormánydöntő” közhangulat és törekvés kialakulására.
  3. A politikai erők, a hazai párt-struktúra nincs „készültségi” állapotban. Az MSZP olyan áldatlan célponttá vált, amely jelentősen felőrőlte a szervezeti erejét és ellehetetlenítette a természetes bázisának a nyílt támogatását. A felszámolására, de legalább az ellehetetlenítésére törő hatalom mellett, ebben szerepet játszanak külső politikai szereplők, és hazai jobboldali, illetve magukat „bal-liberális versenytársnak” tekintő politikusok is. A stratégia döntések meghozatalában mérlegelni kell ezt a körülményt. Az MSZP-n belül is létezik mindezek következtében bizonytalanság, egzisztenciális félelem, kishitűség stb. A párt vezetőinek tisztújítási menetében a „castingolás” – főként belső kezdeményezésű, de külső erők által kivitelezve – könnyen „csapdába ejtheti”, tévútra viheti a pártot. A politikai erők és különösen az MSZP szerepe a megfelelő stratégiai döntés meghozatalához kb. 30-40% állapotot tükröz.

 

Mindezekből következően, az MSZP kongresszusnak rendkívüli felelőssége van a döntéseit illetően:

  1. Stratégiai döntést kell elsődlegesen hoznia az útválasztásról. A vázoltak alapján mérlegelve: az esély megvan, de a feltételeket a pátban kell megteremteni, hogy a jelenlegi hatalmi-rendszer leváltására történő felkészülést válassza!
  2. A stratégia döntés részének kell lennie a személyi döntéseknek! Olyan vezetésnek kell felállnia, amelyik tudatában van a stratégia felelősségével és a feladat súlyával, képes a nehézségét vállalni és megvalósítani.


Categories: Biztonságpolitika

A gyermek az átalakuló társadalomban.

Fri, 18/03/2016 - 21:17

Szinte közhelyszerű a rómaiaknak az a klasszikus mondása, mely szerint az ifjúság szél. Való igaz, hogy a gyermek már születésétől megváltoztatja a környezetét, ifjúként pedig mint a "forgószél" alakítja át a társadalmat is. Így volt ez a rómaiaktól napjainkig. Most azonban olyan korszakba érkezett az emberiség fejlődése - megítélésem szerint -, amikor a társadalom gyorsabban változik, mintsem az ifjúság lázadhatna ellene, mintsem a belépő új nemzedék "felforgathatná" a korábban mindég "begyöpösödött" világot. Olyan korba érkeztünk, amikor a felgyorsult társadalmi változásokkal a fiatalok versenyezni kényszerülnek, s nagy erőfeszítésükbe kerül, hogy lépést tartsanak a mindent átrendező folyamatokkal, hogy megtalálják a helyüket a mozgásban lévő társadalomban. A tapasztalatok azt mutatják, hogy többségük nehezen éli meg az ilyen követelményeket, s a szülei, az előző nemzedékek élettapasztalata sem adhat a korábbi korokhoz hasonló támpontokat.

Miről van szó? Arról, hogy a XXI. századhoz közeledve, a civilizációs fejlődésben a neolit és az ipari forradalomhoz hasonló gyökeres átrendeződések mennek végbe. Az elemzésekben ezt a folyamatot különbözőképpen definiálják: ­második, vagy harmadik ipari forradalomnak stb., - de valószínűleg a legkifejezőbben a tudományos-technikai forradalom elnevezés tükrözi a lényegét. A tudományos­-technikai forradalom a társadalom minden alkotóelemében mélyreható és átfogó megújulást indukál. Az elsődleges tartalma kicsit leegyszerűsítve úgy összegezhető, hogy a termelésben alkalmazásra kerülő kibernetikával vezényelt automatizált rendszerek részben nem teszik lehetővé, részben pedig feleslegessé teszik az ember közvetlen jelenlétét. Ennek következtében az ember kikerül a termelés közvetlen folyamatából és ezentúl a kreatív alkotással, vagyis azzal foglalkozhat, ami csak neki sajátja. S, ha ebből indulunk ki, akkor azt is látnunk kell, hogy a ma gyermekei egy olyan társadalomban nőnek majd fel, amelyről jelenleg még szinte semmit sem tudunk. Századok óta döntő mértékben a szülők és gyermekeik, sőt több generáció is a lényegét tekintve azonos társadalmi berendezkedésben szocializálódtak. Ezzel szemben most azt látjuk, hogy szülők és gyermekeik gyökeresen ellentétes társadalmi közegben szerezték illetve szerzik meg élettapasztalataikat. Hangsúlyozni kell, hogy itt nem csak - s főként nem elsődlegesen - az államszocializmusról a kapitalizmusra visszaváltott rendszerről van szó, hanem a civilizációs fejlődés fő sodrában globálisan jelentkező termelési forradalom valamennyi állam társadalmi viszonyait átrendező hatásmechanizmusairól.

A civilizációs fejlődés fő vonulatának csupán néhány elemét emelem ki vázlatosan ahhoz,  hogy érzékelhető lehessen a változások jellege. Elsőként említem meg a globalizációt. Az űrkutatás  eszközei lehetővé tették azt is, hogy egyszerre és egységesen a világ bármely pontjáról és mindenki számára láthatóvá vált a Föld teljes felszíne és az is ami alatta van. A média az egyik fő motorja annak a folyamatnak, amelynek következtében a világ már napjainkban is szinte mindenki számára egységes egészként és átfogóan egyre teljesebben megismerhető és elsajátítható. Azt is jelenti ez, hogy ami a földgolyó másik felén történik, az ugyanabban a pillanatban itt - mondjuk Magyarországon - élő ember számára is hozzáférhető ismeret. Ennek eredménye, hogy "karosszékben" ülve nézzük végig, pl. az "öbölháborút" vagy az olimpiai versenyeket, a TV képernyője előtt ülve – mint beavatottak, részvevők - várjuk, hogy bekövetkezik -e egy újabb háború, vagy szörnyülködünk, hogy a délkelet-ázsiai pénzpiac összeomlása után, pl. Indonéziában, miként fordul tragédiába a mindenüket elvesztettek sorsa stb. A globalizálódás kiteljesedését jellemzi, pl. az is, hogy a világgazdaság egységes egészként működik, s benne a multinacionális szervezetek és vállalatok világhálózata a működést irányító és biztosító érrendszer. A világgazdaságban a pénzmozgás pedig a másodpercek tört része alatt zajlik, hiszen a számítástechnika, a kibernetika, az informatika és egyéb tudományok, technikai rendszerek jóvoltából nem maga a dollár, vagy a márka stb., hanem a róluk szóló információ áramlik. Az egyes ember számára is egyre szélesebb körűen ez a globalizáció jelenti a természetes gazdasági és társadalmi közeget. A bankkártyák a világ bármely pontján ma már a pénzéhez juttatják, az internetről lehívhatja valamennyi jelentős könyvtár vagy adatbázis ismeretanyagát stb. A globalitás egyúttal feltételezi az eleddig elkülönült vagy elszigetelt nemzetállamok együttműködését, sőt bizonyosfajta egységesülését (pl. szabványosítás, jogharmonizáció stb.), az emberek, az eszmék, a gazdasági folyamatok szabad áramlását vagyis az országok globális és regionális integrációját. Nehéz lenne eltalálni, hogy a most beszélni tanuló gyermek, pl. milyen nyelven kommunikál majd a mai elkülönült nemzeteket meghaladó, az integráció eredményeként kialakuló intézményekkel; szervezeti rendszerben szerzi-e meg majd a valamilyen módon elismert tudását stb. Sorolhatnánk tovább, hogy milyen összefüggéseket hordoz, s milyen következményekkel jár a média által is generált globális, integrált világjövő, de úgy vélem a kiinduló gondolatok is alátámasztják azt a hipotézist, mely szerint gyermekeink gyökeresen új és jórészt ismeretlen, beláthatatlan közegben teljesítik ki életpályájukat.

Mindezek tudatában nézzünk még egy - részben már említett, a tudományos-technikai forradalom lényegét megjelenítő - összefüggést. A gépi nagyiparra épülő termelés rendszerében meghatározó a termelő eszközök magántulajdona és az ezen eszközök használatával a tulajdonosnál munkát vállalók teljesítménye. Ez a kapcsolat kettős alávetettséget tartalmaz. Egyrészt a munkavállaló kiszolgáltatott a termelőeszköz tulajdonosának, abból adódóan, hogy tőle függ megveszi-e, s ha igen milyen módon a munkáját. Ez így szociális tartalmú alávetettség. Másrészt azonban a munkavállaló tevékenységét - teljesítményét, munka- és életkörülményeit, díjazását stb. - jelentősen meghatározza az a technika, technológia, üzemi szervezet stb., amelynek használatával a munkavégzés megvalósul. Ennek az alávetettségnek technikai tartalma van. A tudományos-technikai forradalom olyan új termelési rendszert hoz létre, amelyben részben lehetetlenné, másrészt pedig feleslegessé válik az ember közvetlen jelenléte. Gondoljuk csak meg pl. egy atomenergetikai rendszerben miként lehetne jelen az ember? Azt pedig, hogy az ilyen rendszer működési zavarai milyen következményekkel járnak az emberekre, Csernobil óta mindannyian megtapasztaltuk. Azt is könnyű belátni, hogy a robotok pontosabbak, megbízhatóbbak, vagyis feleslegessé teszik a monoton, rutin munka elvégzésében az embert, miként, pl. az automatizált, zárt gyártási technológiában és a távvezérelt átviteli rendszerekben stb. is.

Megváltozik tehát a munka végzés tartalma, jellege, szervezete. Folyamatosan és egyre meghatározóbban az ember kikerül a technikával szembeni alávetettség alól, s a kérdés az lesz, mit tud kezdeni a munkaerejével, képes lesz-e hasznosítani, hiszen a termelőeszközök - a robotok, az automatizált rendszerek stb. ­továbbra is más tulajdonában maradnak, s így a szociális alávetettsége nem szűnik meg. Ez a körülmény hozza létre a munkahelyet elveszítők egyre népesebb táborát, az un. strukturális munkanélkülieket. Kialakulnak ugyanakkor az új típusú munkaszervezeti formák, mint pl. a távmunka végzés stb., amikor a nagy, helyhez kötött szervezeti egységek helyett az emberek saját belátásuk és lehetőségeik szerinti helyen és többnyire maguk teremtette eszközökkel teljesítik vállalásaikat. A fő "eszköz" pedig a vállalt munka elvégzéséhez a felkészültségük, a tudás-szintjük, a kreatív szellemi kapacitásuk lehet. Ez a korábbi, a tulajdon nélküliségből következő munkavállalási kényszer helyett minőségileg új helyzetet teremt, mert a tudás már nem csupán eszköz lesz a munkavállaláshoz, hanem egyfajta tulajdon is, amellyel a birtokosa viszonylag szabadabban rendelkezhet. A jelenlegi körülmények között a családok számára létbizonytalanságot, lecsúszást, szegénységet jelent a munkanélküliség, a munkahely elvesztése. Mindkét féle alávetettségtől meg kell szabadulnia az embereknek ahhoz, hogy elfelejthessék a munkanélküliség borzalmait. A ma gyermekei, ­a munkanélkülieké is - minden bizonnyal már a posztindusztriális technikai és társadalmi körülmények között valósítják meg életpályájukat. Ezért is fontos és felelősségteljes olyan körülmények megteremtése, amikor esélyegyenlőség jön létre a tudás megszerezhetőségében. Ettől függ ugyanis, hogy ki rendelkezhet majd saját tudástulajdonnal és így munkával, megélhetéssel.

A világ egészére vonatkozó civilizációs fejlődés fő sodrának kikerülhetetlen hatásaival egy időben napjainkban Magyarországon jelen vannak az 1989-90-től kiteljesedő "rendszervisszaváltó" folyamatok is, s ezek szintén hatással vannak a gyermekekre, a fiatalokra. Ezzel összefüggésben szintén csupán néhány elemet hangsúlyozok. Az elmúlt közel évtized alapvetően négy rendszerszerű változást hozott a magyar társadalom életében. A mindent átfogó állami tulajdon helyett a magántulajdon lett a meghatározó. A tervgazdaságot felváltotta a piacgazdaság. Az egypárt-rendszerről áttértünk a többpárt­ rendszerre. A keleti (KGST) kapcsolatok elsődlegessége helyett az Európába ill. a világ egészébe integráló folyamat részesei lettünk. Ezek az átváltások külön-külön is, együttesen pedig hatványozottan gyökeres átalakulásokat eredményeznek minden egyes ember életében. A belépő új generációk – a szüleiktől eltérően - ezeket az új körülményeket saját szocializációs valóságukként élik meg. Az így keletkező ellentétes szocializációs bázisra építkező életszemléletek gyakran családi konfliktust és társadalmi feszültségeket is kiválthatnak.

Ilyen probléma pl. a tulajdoni rendszer megváltoztatása. A mindent átfogó állami tulajdon rendszerében alapvetően az állam "gondoskodott" mindenről. Az állami paternalizmus körülményei között az egymást követő korosztályok arra szocializálódtak, hogy elsősorban nem maguknak kell gondoskodniuk magukról, hanem el kell fogadniuk, amit az állam ad, vagy az államtól kell számon kérniük, ha valamiből nincs elég. Helyettük - s többnyire a megkérdezésük nélkül – az életük menetén végig a fő kérdésekben (iskola, lakás, munka, egészségügy stb.) az állam fog róluk gondoskodni. A helyzet napjainkra alapvetően változott meg: az állam néhány év alatt szinte teljes egészében felhagyott a paternalizmussal, s magára hagyta polgárait, gondoskodjanak magukról. Miután azonban még nem teremtődtek meg a feltételek ahhoz, hogy az egyes ember teljes egészében gondoskodni tudjon önmagáról, az önállóság szabadsága helyett a magárahagyottság feszültsége, tragédiái lettek úrrá sokakon. A szülők számára ez a közeg általában idegen, az öngondoskodáshoz - magukat és gyermekeiket illetően -, még nem szoktak hozzá. A szülők generációjának a többsége, valószínűleg nem is szokja meg, esetleg elviseli, de a gyermekek már önmagukról gondoskodva szocializálódnak, számukra ez lesz a természetes közeg. Nehezen megválaszolható azonban az a kérdés, hogy miként tudnak majd önmagukról gondoskodni? Minden valószínűség szerint rendkívül differenciáltan. Döntő mértékben a lehetőségeik attól függnek, hogy a szüleik részesedtek-e az állami tulajdon szétosztásából. Amikor ugyanis privatizálták a mindenre kiterjedő állami tulajdont, akkor a gyermekek, a fiatalok döntő többsége abból nem részesedhetett. A ma már mindent átfogó magántulajdon rendszerben nem a gyermekek, a fiatalok lettek a termelőeszköz tulajdonosok, vagyis hátrányos helyzetbe kerültek az előző generációkkal szemben, akik részt vehettek az állami vagyon magánosításában. A gyermekeknek, a fiataloknak a korábbi időszakban a tulajdonhoz viszonyított egyenlően közömbös életpálya start-pozícióját, viszonylagos esélyegyenlőségét, felváltotta a szülők tulajdonhoz jutásából következő egyenlőtlenség, a tehetősséghez, vagyonhoz kapcsolódó előnyök és a szülők tulajdon nélküliségéből levezethető hátrányok. Akinek a szülője nem tudott tulajdonhoz jutni, az kettős hátrányba került: az állam a továbbiakban nem gondoskodik róla, s az állami tulajdonból sem részesült. A gyermekek társadalmi helyzete tehát, máris rendkívüli mértékben differenciálttá vált.

Van azonban lehetőség az előbbiekben vázolt módon kialakuló életpálya esélyegyenlőtlenség jelentős mértékű kompenzálására. Az informatikai forradalom következtében ugyanis olyan ismeretekhez juthatnak a gyermekkorú generációk, amely mintegy tudás-tulajdonként kiegyenlítheti az egyébként igazságtalanul keletkezett hendikepet. Van azonban egy feltétel: ehhez a tudáshoz ne a tehetősség, hanem a tehetség, a szorgalom, az akarat útján lehessen hozzájutni. Ez a lehetőség - miközben a gyermekkorú generáción belül esélyegyenlőséghez vezethet, - az előző, a szülők generációjával kapcsolatban kontinuitás zavart is kiválthat. Gondoljuk csak meg, a mi nemzedékünk még a tízes számrendszer alapján nőtt fel, a gyermekeink pedig már a kettes számrendszert tekintik logikai alapnak, s a számítástechnika nyelvét beszélik olyan perfekt módon, mint mi fújtuk az egyszer-egyet. Elegendő bizonyítékként a televízió műsoraiban megnézni azoknak a gyermekeknek a produkcióját, akik a legismertebb számítástechnikai, kibernetikai, informatikai szakemberekkel, professzorokkal partnerként képesek megosztani a gondolataikat. Az ő ismeretanyaguk lényegileg más jellegű, mint az előző nemzedékeké volt. Ha még figyelembe vesszük mind azt, amit az ember termelésben betöltött munkafunkcióinak megváltozásáról mondottunk, akkor könnyű belátni, hogy amennyiben a gyermekeink rendelkeznek majd az információs társadalomra jellemző konvertálható alapismeretekkel, akkor olyan tudást birtokolnak, amely "tulajdonosaként" szabadon és tehetősen lesznek képesek önmagukról gondoskodni. Ehhez azonban a mai viszonyok között e tudáshoz jutás esélyének a feltételeit mindenki - a munkanélküli szülők gyermekei - számára, az állam által garantálva szükséges biztosítani.

A tudástulajdonával szabadon rendelkező, az önmagáról minden tekintetben gondoskodó ember már individuumként vehet részt a vele ekként is számoló társadalmi szervezetben. Amennyiben a felnőttek "nem szúrják el" háborúkkal, környezeti katasztrófákkal, akkor a gyermekeinknek meg lehet az esélye arra, hogy minden bizonnyal ilyen jellegű társadalomban éljenek. Ezért is érdemes néhány kérdésfelvetés erejéig kitérni az individuum problémakörére. Miként említettük a termelési rendszerek fejlődési tendenciája egyrészt a multinacionalitás, másrészt az egyéni tudásra építkezés irányába mutat. Azok a klasszikus munkahelyek, ahol sok száz vagy ezer ember együtt, egy helyen, egy épületben vagy területen dolgozott, már jelenleg is tapasztalhatóan eliminálódnak. Velük együtt megszűnnek a klasszikus értelemben vett dolgozó kollektívák, tanuló csoportok stb. Ezek helyébe a szabad individuumok önkéntesen szerveződő kooperációja, közössége léphet. A meghatározó tehát - az egyénnek önmagáról való gondoskodásából, a szükségletei kielégítésének fedezetére és önmaga fejlesztésére vállalt tevékenységének a saját tudástulajdonához kötödéséből adódóan - az egyén és a személyisége lesz vagy lehet. Természetesen azt még nem, vagy nagyon dús fantáziával lehet csak belátni, hogy milyen kapcsolatok szerveződnek majd az individuumok között, lesznek -e valamiféle közösségek, s ha igen, milyen szerepet játszhatnak? Azt azonban már a most kibontakozó folyamatokból ki lehet következtetni, hogy az emberek az ismereteiket - a jelenlegi helyzettel szemben - nem meghatározóan szerzik majd az, úgymond közszolgálati médiából. Egyrészt a tömegkommunikáció eszközrendszerét is hasznosító, a mai internethez hasonló, annak technikai megoldásain túllépő eszközökhöz köthető, de mindenki számára hozzáférhető struktúrák szolgálnak majd az egyén felkészülésének bázisaként, s befolyásolják valamilyen módon életpályája alakulását is. Másrészt a társadalom szerveződéséhez olyan technikai megoldások szükségeltetnek, amelyek interaktív kapcsolatokat tesznek lehetővé. Az Internet ebből a szempontból a ma technikájaként és eszközeként az egyik meghatározó elem, de milyen lesz a jövőben, azt még nem tudjuk, mert napjainkban kötődik a drága telefóniához, s ezért nehézkes a működtetése és a hozzáférhetőség. Azt azonban már tudjuk, hogy olyan technikai eszközök is léteznek, - pl. a műholdakon keresztüli variációk -, amelyek megkönnyítik az elterjedését. Azt lehet mindezek következményeként mondani, hogy az informatikai eszközök nem csupán egyszerű technikai eszközökként, hanem társadalomszervező erőként is megjelennek. Nem véletlenül definiálja a tudomány (egy része legalább is!) informatikai forradalomnak a folyamatot és informatikai társadalomnak a jövő társadalmi rendszerét. A média - főként a televízió és azok az eszközök, amelyek a televíziós technikából származtathatók - ilyen értelemben a gyermekek számára meghatározóan olyan eszközök, mint valamikor a palatábla, vagy a toll és a papír voltak. Ennek a körülménynek van azonban még egy viszonyulata, amely részben az eszközök fejlődéséhez, másrészt pedig az embernek a termelésben és társadalomban már említett módon megváltozó funkciójához, szerepéhez kapcsolódik. Ha az individuum és a tudástulajdona lesz a meghatározó, akkor azt is előre lehet látni, hogy az informatikai eszközökre nem csak azért lesz szükség, mert az egyén számára közvetítenek ismereteket, hanem azért is, mert az emberek tudásának társadalmi hasznosítását szintén segíthetik.

Az informatikai társadalom kommunikációs eszközei előreláthatóan interaktív rezsimben működnek majd. Az emberek egymás közti tudományos, kulturális, gazdasági és társadalmi jellegű érintkezése is bizonyára nem olyan közvetlen személyes jelenléttel zajlik majd, hanem többnyire interaktív rezsimben működő technikai eszközökön keresztül. Már ma is érzékelhető, hogy növekszik az interneten keresztül kommunikálók tábora, sőt barátságok, szerelmek is szövődnek már ily módon. Vagyis a távkapcsolatokat biztosító eszközök, bázisául szolgálhatnak a társadalomszervezés erőinek is. Az a demokrácia, amelyet ma ismerünk, és amelyet elsősorban a képviseleti demokráciában jelenítünk meg, eliminálódik, a parlamenti döntéshozatalnál a képviselők személyes jelenlétére nem lesz szükség, s az interaktív informatikai eszközök felhasználásával a közvetlen, folyamatosan valamennyi polgár részvételével működő demokrácia válhat a társadalom rendszerszervező erejévé. Az interaktivitás lehetővé teszi, hogy ne egymáshoz utazva, valahol összegyűlve kommunikáljunk. Az információ fog áramolni és mindenki maga szabad akaratából választhatja meg, hogy mikor és miként vesz részt a társadalomszervezésben, az ügyek intézésében.

Az tehát napjaink kérdése a gyermekeink szocializációja nézőpontjából, hogy a jelenlegi hazai viszonyokból következik-­e a civilizáció fő sodrának adekvát fejlődési lehetőségük, avagy az ország félperiférikus helyzetéből, társadalomszervezési politikai hibákból, kényszerpályákból stb. következően nem lesznek képesek lépést tartani az új követelményekkel. Ha a jelenlegi viszonyokat nézzük, akkor azt tudjuk csak megállapítani, hogy a gyermekkorban lévők generációjának jelentős része Magyarországon a mai szocializációs körülmények között nem tud a jövőbe mutató folyamatokhoz illeszkedni, nem "integrációképes”. Ha végig elemezzük, hogy milyen ma hazánkban a gyermekek helyzete, akkor a tapasztalatok figyelembe vételével mindaz, amit a jövő tendenciáiról felvázoltam annyira utópisztikusnak tűnik, hogy nem is lenne érdemes rá szót vesztegetni. Mégis azt gondolom, hogy szükség van a magyar realitásból levezethető és a civilizációs fejlődés fő sodrából adódó folyamatok együttes ábrázolására. A realitások is, de a civilizációs robbanás is kikerülhetetlen. Ez utóbbi - ha külső erőként is, - de egyre inkább érzékelhetően áthatja életünket, s a gyermekek életét pedig - bármilyen körülmények között élnek ma, bárhogyan is nevelődnek - meghatározza. Ilyen szempontból csak dicsérni lehet az iskolai Internet-program elindítását, mert hozzájárulhat a jövőre orientált esélyegyenlőség elősegítéséhez. Persze azt is kezelni kellene valahogyan, hogy a társadalmi struktúrában bekövetkezett elfogadhatatlan mértékű differenciálódás hatására kialakult helyzet - amikor nem a tehetség, hanem a tehetősség határozza meg a tanulási lehetőségeket - a jövő társadalmi követelményeinek megfelelően változzon meg. Hiszen bárkinek a lemaradása ebben a folyamatban elviselhetetlenül kártékony következményekkel járhat, mind az adott személyre, mind ­végső soron - a társadalom egészére vonatkozóan.

Végül csak felsorolva említem azokat a problémákat, amelyek kibontására, csak pl. az integrációs folyamatok előrehaladtával, vagy a magyarországi rendszerváltozás konszolidálódásával lesz lehetőség. Ilyen probléma a "nemzetpolgár" illetve "világpolgár" dilemája. A globalizáció folyamatában az integráció elmélyülése során egyre érzékelhetőbben utat tör a nemzetekfelettiség ideológiája és szervezeti struktúrája. Azon korosztályok számára, akik az interneten keresztül a világot a maga globalitásában elsajátítva nőnek fel a nemzeti hovatartozás nagyon keveset jelenthet, a nemzettudat, a nemzeti identitás eliminálódhat. Hacsak ebben az információ áramlásban valahogyan nem tudunk a nemzetről, a hazáról olyan módon kommunikálni, hogy a kötődésük vállalható legyen. Hasonlóképpen vetődik fel az értékek problémája is. A világban felhalmozódó ismeretekhez való szinte teljes körű és szabad hozzájutás új értékek felismerésével is jár, miközben az előző generációk megingathatatlannak vélt "értékei" elveszítik hatásukat. Egyelőre megválaszolhatatlan, hogy miként valósul meg ennek a széleskörű tudásnak a társadalmi hasznosulása, az új értékek konstruktívan vagy összességében destruktívan formálják át a társadalmi kapcsolatokat. Az is kérdéses, hogy a gyermekeink új tudása és értékrendje mennyiben lesz összhangban azokkal az érdekekkel, amelyek a rendszerváltás után meghatározzák a társadalom mozgásterét. Az új társadalmi elitnek, az új politikai osztálynak érdekében lesz-e valamiként integrálni a számukra idegen, de a gyermekek által elsajátított ismereteket? Ma úgy tűnik, hogy sok ilyen értéket az érdekek megkérdőjeleznek, és nem engedik megfelelően érvényesülni. Tapasztalhatóan az az érdeke a társadalom vezető rétegének, az ország sorsát ma irányító nemzedéknek, hogy saját életpályájukat az eddig volt értékek presztízsével végigjárják, és ezért nem támogatják kellően a kibontakozó innovációt. Az tehát a kérdés: többek leszünk e többlet ésszel? Hogyan nő fel, hogyan szocializálódik a mai magyar valóságot figyelembe véve gyermekeink generációja? Élhet-e majd mindenki a XXI. század civilizációs szintjén? Ha a mai gazdasági, s főként szociális állapotokat, tendenciákat és törekvéseket nézzük, akkor ezekre a kérdésekre sajnos a válaszunk csak az lehet, hogy nem, nem tudjuk! Az bizonyos, hogy gyermekeink rendkívül bonyolult társadalmi változások közepette, s vélhetően nagy nehézségeket átélve szocializálódnak majd. Azok körében pedig, akiknek felelőssége van ebben, olyan gyökeres - elsősorban szemléleti ­- változásokra lenne szükség, amelyek stratégiai jellegűek, túllátnak a napi érdekeken.

(Gyermekek és fiatalok a média vonzásában. Tudományos konferencia. Kiadvány 1998. 02.04. 49-63 old.)

 

x


Categories: Biztonságpolitika

Rohanunk az új világba? – Irány a tudástársadalom?

Fri, 18/03/2016 - 20:58

A 2016-s Világgazdasági Fórumon, Davosban végre nem csak a napi problémákról esett szó, hanem stratégiai prognózis is szóba került. A Fórum fő-szervezője vetette fel, hogy "itt a nyakunkon a 4. technikai forradalom és a hatásairól nem tudunk semmit". Az igazság azonban az, hogy nagyon is sokat tudunk, de a globális világ hatalmasságai eddig nem akarták komolyan venni a tudomány figyelmeztetéseit.

Az utóbbi évtizedekben a politikát oly mértékben gyűrte maga alá a fiskálisgondolkodás, a „csak a pénz csinál pénzt” szemlélet, hogy a társadalmi folyamatoknak szinte minden más tényezője, összefüggése háttérbe szorult.   Az egymást követő, és egyre rombolóbb erejű pénzügyi válságok – amelyek a XXI. század első évtizedében már globális gazdasági krízissé terebélyesedtek – sem józanították ki pénzimádó mámorukból a világhatalmak vezetőit. A globálisan integrálódott országok mindegyike furcsa „mókuskerékbe” sodródott: semmi másra nem gondolva megszállottan fut a pénz(e) után. Újabb ezermilliárdok kerülnek ki a bankóprés alól, hogy azután elnyelje azokat a bankok és bankárok feneketlen extraprofit éhsége, a hivatalok és hivatalnokok megfékezhetetlen korrupciója, a mesterségesen gerjesztett végnélküli fogyasztásra hangolt gazdaság piaci lutrija.

Nem kisebbítve a pénzügyi-gazdálkodási, makró és mikró ökonómiai megközelítés fontosságát az állam- és társadalomszervezésben, a regionális és globális folyamatok összehangolásában, mégis ki kell mondani, hogy csak ezekre összpontosítva, kiszámíthatatlan következményű csőd felé rohan a világ.  

Amióta a szögesen ellentétes világnézetű blokkok hidegháborús szembenállása kiegyezéssel befejeződött, és a „poszthidegháborús” viszonyok között a kapitalizmus gazdasági rendszere egyeduralkodóvá vált, mintha kiiktatódott volna a rendszerszemlélet a döntésekért felelős agyakból. A pénz vezérel, és csupán az azonnali és hatványozottan növekvő haszon érdekében válnak érdekessé tudományos felfedezések, műszaki-technikai innovációk, a mind kiterjedtebb emberi megismerésből származó kreativitás eredményei, és maga az ember, aki a munkájával mindezeket létre hozza.

Rohanunk tehát az új világ felé, de oda a belépőt nem a pénz imádata határozza meg. Igazából fel sem fogtuk, hogy – a mobil telefonokkal, az internettel, a hírközlés és a távirányítás és távkapcsolattartás, a számítástechnika, a nanotechnológia, a televíziózás, az űrkutatás stb. egyéb újdonságaival – a civilizáció valóban új korszakába léptünk. Pedig, ez az új kor nem csupán korábban nem ismert eszközökkel könnyíti meg az életünket, hanem gyökeresen átformálja a viszonyaink egész rendszerét. Sokan azzal nyugtatják magukat és a kapitalista társadalmi berendezkedés örökkévalóságában hívőket, hogy a pénzügyi-gazdasági világválság nem a rendszer végjátéka. Arra azonban nem igen gondolnak, hogy az igazi „veszély” más irányokból érkezik. A termelő rendszer, a munkavilágának a valóban forradalmi átalakulása lehet a rendszerdöntő tényező. Mélyebb vizsgálatokra, szélesebb körű világszemléletre, bátrabb társadalmi mozgásokra van szükség ahhoz, hogy az egyes ember és az emberiség a pozitív élményét élhesse át ennek az új világnak. Ezt az új világot pedig a tudás, az emberek lehetősége a számukra fontos ismeretek elsajátításának lehetősége határozza meg. Ezért nevezhetjük azt a társadalmat, amely kialakul a „tudás-társadalmának”. Irány tehát a tudástársadalom ?

Az ipariból a tudományos-technikai forradalomba

Miről is van szó? A második világháborút követően kezdődő és napjainkban erőteljesen kibontako­zó tudományos-technikai forradalomban egyre dinamikusabban rendeződnek át az újratermelési folyamat természeti és társadalmi elemei és a közöttük alakuló viszonyok. Ez a termelési forradalom olyan mélységű és kiterjedtségű változásokat hoz az emberiség számára, mint amilyeneket a maguk korában a neolit, illetve az ipari forradalom eredményeztek. A legfejlettebb országok valamikor az 1980-as évek elején átlépték azt a küszöböt, amikortól azt lehet mondani, hogy elkezdődött a tudományos-technikai forradalom termelési rendszerbe állítása. Ez elsősorban a természeti jelenségek tudatos működtetésének, az automatizálásnak, a kibernetikának, az informatikának a termelésbe állítását jelenti, sok minden mással együtt, de ezeket legfőképp. A lényege pedig az, hogy az ember munkatevékenységének irányí­tási elemei is átkerülnek a különböző jellegű technikai be­rendezésekhez. Olyan technika, olyan termelési rendszerek jönnek létre, amelyek következményeként az ember­nek nem kell részt vennie, illetve nem is lehet jelen a ter­melés közvetlen folyamatában; amelyek nagyságrendileg többszörösen megemelik a korábbi termelékenységet, és ebből következően átalakul mind a termelés egésze, mind az ember egész környezete. A természeti és a társadalmi környezet egyaránt.

Az emberi munkafunkciók technikában való tárgyiasulásának civilizációs folyamata

  Az ember munkafunkciói                                        Technika

                                                                          (tárgyiasult funkciók)

  1. A munkatárgy közvetlen

     megmunkálásának funkciója:                                 Kézi munkaeszközök

  1.   Eszközfunkciók                                                      

    (az eszközök irányítása, mozgató funkció):               Gépek

  1. Gépi irányítási funkciók: Automaták, robotok
  2. gépek irányításának funkciói:                              gépi irányítás technikája
  3. technológiai folyamatok irányításának technikai folyamat                                                                                 

        funkciói                                                              irányításának technikája

  1. teljes termelés irányításának funkciói: teljes termelés                                                                                        

                                                                                  irányításának a technikája

                (G. Volkov, orosz filozófusnak 1976-ban megjelent „A haladás forrásai és perspektívái” című könyvében közölt szemléletes összefoglaló táblázat)

 

Az egyes ember számára pedig az a legfontosabb, hogy megváltozik az életritmusa. Az ipari forradalom létrehozta a gépeket. A gépek kiszolgálásának igénye, és a nagyipar tömegtermelése „behajtotta” az embereket a hatalmas tömegeket foglalkoztató gyárakba, üzemekbe, hivatalokba stb. Kialakult egy életritmus: a futószalagok igényelte szétdarabolt szakmaiság, a munkahelyhez kötöttség, sok harc árán kialakult „három 8-as”, stb. alapján. Az informatikai forradalom, az automatizáció, a kibernetika, a robottechnika termelési rendszerbe állításával mindez megváltozik. Amilyen mértékben jelentettek munkahelyeket a gépesített nagy termelő egységek, ezek után hatalmas mennyiségben meg is szűnnek ezek a munkahelyek, az embereket pedig „kihajtják” – ha nem vigyázunk - a semmibe.  

A civilizációs fejlődésnek ez a nagyléptékű történelmi folyamata azt mutatja, hogy - bár természetesen az ember használ még kézi munkaeszközöket, és többségében a termelés még gépek igénybevételével zajlik - már az emberi munkafunkciók technikával történő helyettesítésének a jellemző fő sajátossága és fejlődési iránya, hogy a gépeket irányító funkciót átszármaztatja az erre létrehozott eszközöknek (a távirányítású automatizált rendszereknek, a robotoknak). A munkás tevékenysége szervezeti-technikai tartalma változásának minden, az előzőtől minőségileg különböző fokozata egyúttal a munkafunkciónak, a "tudás tárgyiasult erejének", az "iparivá alakított természeti folyamatnak" történő átadása fokozatát is jelenti, és így az ember közvetlen termelésből való kiszabadulásának a fokozatát is. Miként alakul ez a folyamat, és mi ebben az ember szerepe? A válasz ezekre a kérdésekre adhatja a kulcsot ahhoz, hogy ne a „semmibe” hulljanak ki az emberek a gépi nagyipar átalakulásával. 

Az ember felszabadulása a technikai alávetettség alól

A kiindulópont, amely a folyamat lényege megértésének az alfája és az ómegája, hogy feltárjuk az ember tevékenységi funkcióinak jellegét, viszonyát önmagához, a természethez, a másik emberhez.  A munkafunkciók evolúciójával, vagyis a természeti anyagnak az emberi tevékenység, az emberi gondolkodás és akarat eszközévé válásával, összefüggően az ember helye és szerepe megváltozik a termelés folyamatában. A technikai forradalomnak, mint társadalmi jelenségnek a vizsgálatához ez a legfőbb metodológiai feltétel. A tudomány, a technika és technológia ezeknek a változásoknak a megjelenési módjai, kifejeződésre juttatása, ezeknek a változásoknak a funkciója, illetve eszköze. Abból kell kiindulni, hogy a természet nem épít gépeket, gőzmozdonyokat, elektromos telegráfot, számítógépet, automatizált rendszereket (a modern kor találmányaival ezt a sort sokáig lehetne folytatni). Mindezek az emberi munka termékei, az emberi akarat eszközeivé átalakított természeti anyag, vagyis az emberi tevékenységnek nem argumentuma, hanem funkciója, ennek a tevékenységnek a terméke, az ember-természet viszony megváltozásának a kifejeződése, a társadalmi termelőerők egésze fejlődésének az eredménye. Természetesen, minden dolgozó, munkás, vagy a munkások csoportjai és a termelési folyamatban létrejövő kapcsolataik függnek a technika, a technológia változásaitól. Az embernek azonban ez a technikától való függése nem más, mint az egyéni, vagyis az emberek közötti viszony jelentkezési módja, a társadalom termelőerői fejlődési viszonya, a társadalmi egyén fejlődésének különböző oldala.

A technika tehát nem más, mint az ember munkafunkcióinak tárgyiasulása. A technikai haladás lépcsőfokai pedig a munkafunkciók tárgyiasulásának a lépcsőfokai, vagyis a munkafunkciók átadása, átszármaztatása a gépben, a gépi rendszerben, a technológiában stb. elsajátított, birtokba vett természeti folyamatnak. Az ember munkafunkcióinak átadása a technikai eszközöknek - miután kifejezi az ember hatalmának növekedését a természet felett – ugyanakkor, a magántulajdonra épülő társadalmi rendszerekben, szükségszerűen együtt járt és ma is együtt jár az egyik embernek a másik felett gyakorolt hatalma növekedésével, vagyis a kizsákmányolás erősödésével. A társadalom termelőerői, a természet és a tudomány erői csakúgy, mint a társadalmi kombináció és a társadalmi érintkezés erői, miután a tőke tulajdonát képezik, idegen erőként állnak szemben a munkavállalókkal. Ennek eredményeként a tőke hatalma a "technika hatalmának" képében, a munkás alávetettsége a tőkével szemben pedig, az embernek a technikai eszközzel szembeni reális alávetettsége képében jelenik meg. A technika fetisizálása, az ember feletti uralkodás önálló erejével történő felruházása nem más, mint a dolgok fent jelzett állásának a tudati tükröződése.

A jobb megértéshez érdemes bemutatni az emberi munkafunkciók technikában való tárgyiasulásának civilizációs folyamatát ábrázoló összegzés folytatását, azt a történelmi folyamatot is, amely az embernek a másik emberhez való viszonyában bekövetkező lényegi változást szemlélteti.

 

Az ember viszonya a másik emberhez
 (társadalmi és termelési)

Helye a termelésben                                   Társadalmi viszonya

1.Maga valósítja meg a termelés teljes                Alattvalói, az egyik ember

folyamatát;                                                       tulajdonosa/tulajdona

                                                                          a másik  embernek

  1. Az ember tömeges részvevője a termelésnek, Az ember formálisan

a gépek mellett, ahol a technika diktálja         (a  közvetlen alávetettség alól)

a munkaműveletek ütemét, jellegét;                felszabadulva, reálisan, technikailag

                                                                        (a termelőeszközök

                                                                          tulajdonlásán keresztül)

                                                                          alávetettje marad a másik

                                                                          embernek;

3..Az ember közvetlenül nem vesz részt a            Esély a formális és a reális (technikai)

termelési folyamatban, a  technikát  oly           alávetettség alóli felszabadulásra,

módon konstruálja,  hogy  az automatikusan   az emberek  egyenrangúságára és

képes legyen  a folyamatosan megújuló            minden rendű egyenlőségére.

szükségleteknek a kielégítését biztosító

termelés megvalósítására.

 

Az ipari-forradalomból eredő gépi-, nagyipari gazdasági viszonyok, és a tudományos-technikai forradalomnak a kapitalizmusban történő kibontakozása közepette, a társadalmi termelőerők fejlődéséért szükségszerűen nagy árat kell fizetni, hiszen az emberi személyiség degradálódásával, elértéktelenedésével, a munkásnak "részmunkássá", a "gép részévé", "szakbarbárrá" válásával jár együtt. A technika ily módon az ember leigázásának eszközévé válik, amikor is a rész munkafunkció, a foglalkozási meghatározottság egyúttal társadalmi, szociális meghatározottsággá, vagyis a munkás társadalmi leigázásának, társadalmi egyénként való fejlődése korlátozásának eszközévé válik. A tőke tendenciája, hogy azonosítja a munkást annak termelő-technológiai funkciójával, vagyis a társadalmi, a munkaszervezési, technikai kategóriával. Így lesz a "munkásból" - "szállító", "átrakó", "csévéző", "fonó", "szövő" stb.

A munkások szakmai struktúrája a kapitalizmusban a társadalmi leigázottság kifejeződése, hiszen a szakma a munkásnak nemcsak a technikához, a termelő-funkcióhoz való viszonyát fejezi ki, hanem kifejezi viszonyát a termelőtevékenységek összességéhez, a társadalmi termelőerőkhöz, a tevékenységek társadalmi kombinációjához, a tudományhoz stb., vagyis az egyik embernek a másikhoz és saját magához való viszonyát is kifejezésre juttatja. A termelő funkciók széttagoltságának és a hosszú távú, sőt életfogytiglan tartó specializáltság szükségességének körülményei közepette a munkás viszonya ezekhez a funkciókhoz egyúttal szociális viszonyt hordoz magában. Ezért a szakma szociális minőségét a társadalmi munkamegosztás jellege határozza meg.

A gépi nagyiparra épülő termelés rendszerében meghatározó a termelő eszközök magántulajdona és az ezen eszközök használatával a tulajdonosnál munkát vállalók teljesítménye. Ez a kapcsolat kettős alávetettséget tartalmaz. Egyrészt a munkavállaló kiszolgáltatott a termelőeszköz tulajdonosának, abból adódóan, hogy tőle függ megveszi-e, s ha igen milyen módon a munkáját. Ez így szociális tartalmú alávetettség. Másrészt azonban a munkavállaló tevékenységét - teljesítményét, munka- és életkörülményeit, díjazását stb. - jelentősen meghatározza az a technika, technológia, üzemi szervezet stb., amelynek használatával a munkavégzés megvalósul. Ennek az alávetettségnek technikai tartalma van. A tudományos-technikai forradalom olyan új termelési rendszert hoz létre, amelyben részben lehetetlenné, másrészt pedig feleslegessé válik az ember közvetlen jelenléte. Gondoljuk csak meg, pl. egy atomenergetikai rendszerben miként lehetne jelen az ember? Azt pedig, hogy az ilyen rendszer működési zavarai milyen következményekkel járnak az emberekre, az ukrán Csernobil majd a japán Fukushima atomerőmű katasztrófája óta mindannyian megtapasztaltuk. Azt is könnyű belátni, hogy a robotok pontosabbak, megbízhatóbbak, vagyis feleslegessé teszik a monoton, rutin munka elvégzésében az embert, miként, pl. az automatizált, zárt gyártási technológiában és a távvezérelt átviteli rendszerekben stb. is.

Megváltozik tehát a munka végzés tartalma, jellege, szervezete, korábbi szakmák, szakképzettségek eliminálódnak. Folyamatosan és egyre meghatározóbban az ember kikerül a technikával szembeni alávetettség alól. Ugyanakkor a magántulajdonra épülő piacgazdaságban az egyén magára hagyottá válik munkaerejének hasznosíthatóságát illetően. Ilyen értelemben szociális kiszolgáltatottsága nem szűnik meg, sőt a foglalkoztatási piacon állami beavatkozás nélkül végzetes lehet. Ez a körülmény hozza létre a munkahelyet elveszítők egyre népesebb táborát, s közöttük az un. strukturális munkanélkülieket.

 Ha megnézzük a nyugat-európai gazdasági, társadalmi folyamatokat, akkor azt látjuk, hogy a legnagyobb probléma, amire nincs válasz, az a munkanélküliség. Közel a magyarországi lakosság számával azonos mennyiségű ember munkanélküli ma Európában. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) adatai szerint a pénzügyi világválság előtti (2007) szinthez képest 2009-re 34 millió fővel növekedett a munkanélküliek száma a világban, és most összesen 212 millióra tehető ez az adat. Emellett a „bizonytalan foglalkoztatású”-nak minősítettek száma a világban több mint 1,5 milliárd ember, ami az emberiség munkaképes része 50,6%-nak felel meg. Mindehhez járul a foglalkoztatottak rendkívüli kizsákmányolása is. Az ILO adatai szerint 2009-ben 633 millió munkavállaló és családja élt naponta kevesebb, mint 1,25 USD-ből és 215 millióan már a mélyszegénység szélén balanszíroztak. A munkanélküliség növekedése nem egyenlő arányú a világban. A legnagyobb mértékben – több mint 10%-al – a nem EU-tag közép- és dél-kelet európai országokban, a „posztszovjet” államokban, valamint Észak-Afrikában növekedett a munkanélküliek aránya. Különösen figyelemre méltó a fiatalok munkába állási lehetőségeinek csökkenése. A 2009-es adatok alapján a fiatalkorú munkaképes világ-népesség 13,4% volt munkanélküli, és az utóbbi években ennek az aránynak a növekedése minden korábbi tendenciát felülmúl.  A kérdés az lesz, mit tud kezdeni az ember a feleslegessé vált munkaerejével, képes lesz-e valamiképpen hasznosítani?

 A technikai rendszerváltás szociális minősége

A fejlődés trendje arra int, hogy vélhetően a most indult évtized a robottechnológiának intenzív termelési rendszerbe állítását hozza magával. (Ugyanúgy, miként az 1990-es évtizedet a mobil számítástechnika és telefónia, az internet berobbanása jellemezte). A tudományban, a technikai megoldások gyakorlati kivitelezésében jószerivel minden készen áll. Vannak már robotkészítésre alkalmas új anyagok, mesterségesintelligencia-megoldások, rajtra kész a kollektív energiatakarékosság rajintelligencián keresztüli megvalósítása, túl van a kipróbáláson a bristoli egyetemi laborban az EcoBot II, a világ első robotja, amely biológiai eredetű szervesanyag tömeget, biomasszát elektromossággá alakítva olyan tevékenységeket kivitelez, mint az érzékelés, információfeldolgozás, kommunikáció és mozgás.

Az emberi társadalomban dolgozni képes autonóm eszközök létrehozása, a robotika és a beágyazott intelligencia társadalmi szerepének megértése, befogadása nem lesz könnyű feladat. Főként azért, mert ezek az eszközök az ember eddigi munkahelyét váltják ki. Bár ez történelmileg pozitív fejlemény a számára, mégis az embernek a közvetlen termelési folyamatból történő kiszabadulása csak abban az esetben igazolható, ha megteremtődtek a saját fejlődésének a reális előfeltételei, amelyek lehetővé teszik, hogy "kilépve" a közvetlen termelés folyamatából - "mellé álljon". Vagyis a társadalomnak előrelátóan gondoskodnia kell arról, hogy a szakmai korlátozottság és a technikai alávetettség alóli kiszabadulás együtt járjon a lehetőségek növekedésével a kulturáltság színvonalában, a munkáért járó juttatások mértékében stb., végül is a szociális biztonság meglétével. Ezért is a tudományos-technikai forradalom bázisán kiépülő új társadalomban, globális és integrálódott világrendben a döntések megválasztását a várható eredmények szociális minősége határozza meg.

A legnehezebben megválaszolható kérdés tehát az, hogy mi lesz az emberrel? Hol és mit fog csinálni? Miként lehet összhangot teremteni a kibontakozó posztindusztriális gazdasági fejlődés és az emberek szociális ellátottságának biztonsága között?

Mélyebb elemzés nélkül is szemmel látható, hogy mindkét féle alávetettségtől meg kell szabadulnia az embereknek ahhoz, hogy elfelejthessék a munkanélküliség borzalmait. A gyakorlatban ma ez elsősorban foglalkoztatási problémákat jelent. Az egész munkafolyamat, a munkaszervezet átalakul. Más üzemek, és más nagyságrendben, és más berendezkedésekkel lesznek, meg jórészt már vannak is. A munka tartalmában nem elsősorban a fizikai erő, hanem a szellemi képességek kerülnek előtérbe, bár erre biológiailag sincs még kész a legtöbb ember. Mindenesetre a munkaerő piacon meglévő igényeket valamilyen módon ki kell elégíteni. Másrészt pedig az oktatás kérdése vetődik fel. Nemcsak abban a felfogásban, hogy a még meglévő szakmáknak legyen strukturálisan megfelelő oktatási intézménye, hanem, hogy előretekintsünk, hiszen az embereknek az új helyzetben a fő „eszközük” a vállalt munka elvégzéséhez a felkészültségük, a tudásszintjük, a kreatív szellemi kapacitásuk lehet.

Számunkra ez utóbbi azért is fontos, mert a magyar közoktatás 2000 évi állapotáról készült átfogó jelentés, majd a későbbi elemzések kimutatták azt a tendenciát, hogy a rendszerváltást követően kialakult differenciált szociális struktúra mentén nagy különbségek jöttek létre a gyermekek iskolázottsági lehetőségeit illetően. A felsőfokú végzettséggel rendelkező szülők gyermekeinek a 80%-a úgynevezett elit iskolákban tanul tovább, míg a többieknek az ezekbe bejutás szinte lehetetlenné vált a pénzhiány miatt. Fokozódott a tudáshoz jutás lehetőségének a különbözősége iskola típusok (gimnázium, szakiskola stb.), a település szerkezetben elfoglalt hely (falu, város, főváros) szerint is. Jelenleg már 11-szer kisebb az esély faluról egyetemre kerülni, mint 1990 előtt volt, amikor ez a különbség 5,5-öt mutatott. Az ENSZ Gyermekalapja, az UNICEF által 2010. decemberben kiadott a „Leszakadó gyerekek” című tanulmány 24 OECD-országot – köztük Magyarországot – vizsgált abból a szempontból, hogy a legrosszabb körülmények között élő gyerekek mennyivel vannak lemaradva átlagos helyzetű társaikhoz képest. Három területet vizsgáltak: a gyerekek egészségi állapotát, iskolai eredményeit és anyagi jólétét. Összességében az anyagi javakat tekintve Magyarország, Szlovákia és az Egyesült Államok végzett az utolsó három helyen. Mindezeken túl minden szempontból a legnagyobb társadalmi hátrányt ma a cigányság szenvedi el ebből a szempontból is. A hátrányok és előnyök pedig kumulálódnak. S így ma már kimondható, hogy ezen tényezők mentén az ország kettészakadt.

A jelenlegi bonyolult átmeneti folyamatban – amikor a „manufaktúrás” múlt, a „gépi-nagyipari” jelen, és a „technoktron” jövő egyaránt érvényesül, - születtek meg a trendet jellemző fogalmak a „tudásalapú gazdaság” és a „tudásalapú társadalom”.  Az előbbi terminológia abból származik, hogy egyre inkább elismerik a tudásnak a szerepét a gazdaságban; az utóbbi pedig mindennek a hozzájárulását a társadalmi kapcsolatok átformálásában. Ha napjaink meghatározó nemzedékei még nem is, de a ma gyermekei - ­a munkanélkülieké is minden bizonnyal - már a posztindusztriális technikai és társadalmi körülmények között valósítják meg életpályájukat. Ezért is fontos és felelősségteljes olyan körülmények megteremtése, amikor esélyegyenlőség jön létre a tudás megszerezhetőségében. Ettől függ ugyanis, hogy ki rendelkezhet a jövőben saját tudástulajdonnal, és – ezáltal - munkával, megélhetéssel. Számukra evidencia lesz, hogy nem nagyüzemekben dolgoznak, hanem az új típusú munkaszervezeti formák nyújtanak esélyt a megélhetéshez. Olyanok, mint pl. az un. távmunka végzés, amikor a nagy, helyhez kötött szervezeti egységek helyett az emberek saját belátásuk és lehetőségeik szerinti helyen és többnyire maguk teremtette eszközökkel teljesítik vállalásaikat. A fő "eszköz" pedig a vállalt munka elvégzéséhez a felkészültségük, a tudás-szintjük, a kreatív szellemi kapacitásuk. Ez a korábbi, a tulajdon nélküliségből következő munkavállalási kényszer helyett minőségileg új helyzetet teremt, mert a tudás már nem csupán eszköz lesz a munkavállaláshoz, hanem egyfajta tulajdon is, amellyel a birtokosa viszonylag szabadabban rendelkezhet. Vagyis a szellemi tulajdon kialakításához is meg kell teremteni a bázist: a konvertálható alapismereteket biztosító iskolarendszerhez kapcsolódjon a távoktatás, a megújult továbbképzés, az átképző - felkészítő rendszer. Mindez kötődjék össze az Internettel, s mindazokkal a modern technikákkal, amelyek mindenki számára elérhetővé teszik a világ szellemi bázisait is.

A jelenlegi társadalmi viszonyok azonban nem az esélyegyenlőségről szólnak. A fentebb vázolt alávetettségi viszonyok, a szociális kiszolgáltatottság éppen hogy az egyenlőtlenségeket növelik. Van azonban lehetőség az előbbiekben vázolt módon kialakuló életpálya esélyegyenlőtlenségek jelentős mértékű kompenzálására. Az informatikai forradalom következtében ugyanis olyan ismeretekhez juthatnak a gyermekkorú generációk, amely mintegy tudás-tulajdonként kiegyenlítheti az egyébként igazságtalanul keletkezett hendikepet. A feltétele csupán az, hogy ehhez a tudáshoz ne a tehetősség, hanem a tehetség, a szorgalom, az akarat útján lehessen hozzájutni. Ez a lehetőség - miközben a gyermekkorú generáción belül esélyegyenlőséghez vezethet, - az előző, a szülők generációjával kapcsolatban kontinuitás zavart is kiválthat. Gondoljuk csak meg, a mi nemzedékünk még a tízes számrendszer alapján nőtt fel, a gyermekeink pedig már a kettes számrendszert tekintik logikai alapnak, s a számítástechnika nyelvét beszélik olyan perfekt módon, mint mi fújtuk az egyszer-egyet. Elegendő bizonyítékként a televízió műsoraiban megnézni azoknak a gyermekeknek a produkcióját, akik a legismertebb számítástechnikai, kibernetikai, informatikai szakemberekkel, professzorokkal partnerként képesek megosztani a gondolataikat. Az ő ismeretanyaguk lényegileg más jellegű, mint az előző nemzedékeké volt. Ha még figyelembe vesszük mind azt, amit az embernek a termelésben betöltött munkafunkciói megváltozásáról mondottunk, akkor könnyű belátni, hogy amennyiben a gyermekeink rendelkeznek majd az információs társadalomra jellemző konvertálható alapismeretekkel, akkor olyan tudást birtokolnak, amely "tulajdonosaként" szabadon és tehetősen lesznek képesek önmagukról gondoskodni. Ehhez azonban a mai viszonyok között e tudáshoz jutás esélyének a feltételeit mindenki - a munkanélküli szülők gyermekei - számára, az állam által garantálva szükséges biztosítani.

Mindebből adódóan az emberek a konvertálható alapismereteikre építve a hasznosítható tudásukat – a jelenlegi helyzettel szemben – nem meghatározóan szerzik majd az, úgymond „szervezett” oktatásból. Bár az állam és a magán szféra által biztosított feltételekként megmaradhatnak az át- és továbbképzés, szakképzés, felnőttoktatás, stb. kialakult rendszereinek modifikációi, mégis a meghatározó vélhetően a távoktatás, illetve az önképzés és az ismeret szint elismerésének normatív szabályaiból „összegyúrt” rendszerek lehetnek. Azt már a most kibontakozó folyamatokból ki lehet következtetni, hogy döntő szerepe lesz az emberek ismeretszerzésében a médiának. Főként a tömegkommunikáció eszközrendszerét is hasznosító, a mai internethez hasonló, annak technikai megoldásain túllépő eszközök, a mindenki számára hozzáférhető struktúrák szolgálnak majd az egyén felkészülésének bázisaként. A tudástulajdonával szabadon rendelkező, az önmagáról minden tekintetben gondoskodó ember már individuumként vehet részt a vele ekként is számoló társadalmi szervezetben. Amennyiben a felnőttek "nem szúrják el" háborúkkal, környezeti katasztrófákkal, akkor a gyermekeinknek meg lehet az esélye arra, hogy minden bizonnyal ilyen jellegű társadalomban éljenek.

Lehetőség az individuum kibontakozására

Ezért is érdemes néhány kérdésfelvetés erejéig kitérni az individuum problémakörére. Miként említettük a termelési rendszerek fejlődési tendenciája egyrészt a multinacionalitás, másrészt az egyéni tudásra építkezés irányába mutat. Azok a klasszikus munkahelyek, ahol sok száz vagy ezer ember együtt, egy helyen, egy épületben vagy területen dolgozott, már jelenleg is tapasztalhatóan eliminálódnak. Velük együtt megszűnnek a klasszikus értelemben vett dolgozó kollektívák, tanuló csoportok stb. Ezek helyébe a szabad individuumok önkéntesen szerveződő kooperációja, közössége léphet. A meghatározó tehát - az egyénnek önmagáról való gondoskodásából, a szükségletei kielégítésének fedezetére és önmaga fejlesztésére vállalt tevékenységének a saját tudástulajdonához kötödéséből adódóan - az egyén és a személyisége lesz vagy lehet. Természetesen azt még nem, vagy nagyon dús fantáziával lehet csak belátni, hogy milyen kapcsolatok szerveződnek majd az individuumok között, lesznek -e valamiféle közösségek, s ha igen, milyen szerepet játszhatnak?

Egyrészt a tömegkommunikáció eszközrendszerét is hasznosító, a mai internethez hasonló, annak technikai megoldásain túllépő eszközökhöz köthető, de mindenki számára hozzáférhető struktúrák szolgálnak majd az egyén felkészülésének bázisaként, s befolyásolják valamilyen módon életpályája alakulását is. Másrészt a társadalom szerveződéséhez olyan technikai megoldások szükségeltetnek, amelyek interaktív kapcsolatokat tesznek lehetővé. Az Internet ebből a szempontból a ma technikájaként és eszközeként az egyik meghatározó elem, de milyen lesz a jövőben, azt még nem tudjuk, mert napjainkban kötődik a drága telefóniához, s ezért nehézkes a működtetése és a hozzáférhetőség. Azt azonban már tudjuk, hogy olyan technikai eszközök is léteznek, - pl. a műholdakon keresztüli variációk -, amelyek megkönnyítik az elterjedését. Azt lehet mindezek következményeként mondani, hogy az informatikai eszközök nem csupán egyszerű technikai eszközökként, hanem társadalomszervező erőként is megjelennek. Nem véletlenül definiálja a tudomány (egy része legalább is!) informatikai forradalomnak a folyamatot és tudástársadalomnak a jövő társadalmi rendszerét.

Van azonban még egy viszonylata, amely részben az eszközök fejlődéséhez, másrészt pedig az embernek a termelésben és társadalomban már említett módon megváltozó funkciójához, szerepéhez kapcsolódik. Ha az individuum és a tudástulajdon lesz a meghatározó, akkor azt is előre lehet látni, hogy az informatikai eszközökre nem csak azért lesz szükség, mert az egyén számára közvetítenek ismereteket, hanem azért is, mert az emberek tudásának társadalmi hasznosítását szintén segíthetik.

Az informatikai forradalom és tudástársadalom kommunikációs eszközei előreláthatóan interaktív rezsimben működnek majd. Az emberek egymás közti tudományos, kulturális, gazdasági és társadalmi jellegű érintkezése is bizonyára nem olyan közvetlen személyes jelenléttel zajlik majd, hanem többnyire interaktív rezsimben működő technikai eszközökön keresztül. Már ma is érzékelhető, hogy növekszik az interneten keresztül kommunikálók tábora, sőt barátságok, szerelmek is szövődnek már ily módon. Vagyis a távkapcsolatokat biztosító eszközök, bázisául szolgálhatnak a társadalomszervezés erőinek is. Az a demokrácia, amelyet ma ismerünk, és amelyet elsősorban a képviseleti demokráciában jelenítünk meg, eliminálódik, a parlamenti döntéshozatalnál a képviselők személyes jelenlétére nem lesz szükség, s az interaktív informatikai eszközök felhasználásával a közvetlen, folyamatosan valamennyi polgár részvételével működő demokrácia válhat a társadalom rendszerszervező erejévé. Az interaktivitás lehetővé teszi, hogy ne egymáshoz utazva, valahol összegyűlve kommunikáljunk. Az információ fog áramolni és mindenki maga szabad akaratából választhatja meg, hogy mikor és miként vesz részt a társadalomszervezésben, az ügyek intézésében.

A társadalom kettévált. Egy része képes ebben a folyamatban részt venni, van konvertálható tudása, amely elsősor­ban matematikai, számítástechnikai tudást és nyelvismeretet jelent, tehát szakértőként vagy jól fizetett - per­sze nem nyugat-európai mértékben - ­munkásként dolgozhat. Egy másik réteg képes a középszintű technika kezelésére, de nem a kibernetikával vezérelt rendszerére, közülük kerül­nek ki a középszintű szakmunkások. Jó néhányan úgy tudnak benne ma­radni a termelésben, hogy léteznek még hagyományosan működő üze­mek. Végül ott van a munkanélkü­liek népes tábora, közöttük sokan tar­tósan azok, akik képtelenek a másfaj­ta tudás megszerzésére, és sajnos ez megpecsételi gyerekeik esélyét is. Mivel az ország a mindent átfogó ál­lami tulajdonból indult, és a tulaj­donváltás struktúrateremtő, hirtelen sokszínű lett a tulajdon, így ennek megfelelően a bérmunkások helyzete is megváltozott.

A legna­gyobb létszámú csoport a hagyomá­nyos termeléshez kötődő munkáso­ké, igen, csekély azoknak a száma, akik a tudományos-technikai forra­dalomra jellemző rendszerbe be tud­tak kapcsolódni, ők egyébként zöm­mel fiatalok. Még aggasztóbb, hogy a leszakadók, vagyis a munkanélkü­liek közt sok a fiatal, ez oktatásunk kudarcát jelenti.

Milyen új társadalmi-gazdasági berendezkedés születhet?

Az ember tehát kikerül a termelés közvetlen folyamatából és – ha közben olyan társadalmi berendezkedést alakít ki, amely elősegíti az aktív életvitelét - akkor a kreatív alkotással, vagyis azzal foglalkozhat, ami csak neki sajátja. S, ha ebből indulunk ki, akkor azt is látnunk kell, hogy a ma gyermekei egy olyan társadalomban nőnek majd fel, amelyről jelenleg még szinte semmit sem tudunk. Századok óta döntő mértékben a szülők és gyermekeik, sőt több generáció is a lényegét tekintve azonos társadalmi berendezkedésben szocializálódtak. Ezzel szemben most azt látjuk, hogy szülők és gyermekeik gyökeresen ellentétes társadalmi közegben szerezték illetve szerzik meg élettapasztalataikat. Hangsúlyozni kell, hogy itt nem csak - s főként nem elsődlegesen - az államszocializmusról a kapitalizmusra visszaváltott rendszerről van szó, hanem a civilizációs fejlődés fő sodrában globálisan jelentkező termelési forradalom valamennyi állam társadalmi viszonyait átrendező hatásmechanizmusairól.

A XX. század meghatározó termelési rendszere az ipari-technikai forradalomból kiteljesedett gépi-nagyipari szervezetre épült. Ennek velejárójaként az emberek döntő többsége "munkavállalóként" - szociális és technikai alávetettségben - viszonyult a "tulajdonos", a "munkaadó", vagy a "menedzser" másik emberhez, illetve a tulajdonviszonyokat is tükröző államhoz. Az érdekek és konfliktusaik is jellemzően a munkavilágának viszonyrendszerében érvényesültek. Ezért játszottak meghatározó szerepet mindmáig a gazdasági-szociális érdekeket kifejező szakszervezetek. A nem diktatórikus politikai rendszerekben megvalósuló érdekegyeztetésben pedig a pártokra alapozott képviseleti (parlamenti) demokrácia kiegészítéseként a tripartid (munkavállaló - munkáltató - az állam végrehajtó hatalma) részvételű konfliktuskezelés érvényesült. A XXI. századra jellemzővé váló tudományos-technikai forradalom és a folyamatában kialakuló posztindusztriális társadalmi berendezkedés gyökeres átalakulásokat eredményez az érdekekben és az érdekképviseletekben is. A sok embert hosszú időre helyhez kötötten foglalkoztató nagy üzemek, hivatalok helyett, feladat orientált időszakos, távmunka szervezésű stb. rugalmas szervezetek jönnek létre. Megváltozik az emberek munkájának jellege és tartalma. Megváltoznak az értékek, s az érdekek, az azokat kifejező szervezetek és a konfliktusok, a megoldásuk módozatai is. A társadalom érdekviszonyainak meghatározó színtere már nem a kötött munkaviszonyt igénylő nagyüzem, hanem az életviszonyok egész rendszere. A munka világához közvetlenül kapcsolódó érdekek mellett azonos vagy jelentősebb szerepet játszanak az életkörülményekhez, az életpálya egészéhez kapcsolódó érdekek. Az érdekek kifejezésében pedig a gyökeresen átalakuló szerepet játszó szakszervezetek mellett az un. civil érdekképviseleti szervezetek (kor és réteg ill. szociális problémákkal foglalkozó érdekvédők stb.), jelentősége növekszik meg. Megteremtődnek a feltételei az emberek technikai alávetettsége megszűnésének és ez - adekvát társadalmi átrendeződés esetén - a szociális alávetettség felszámolódásához is elvezethet. Ez utóbbihoz az érdekegyeztetésben szükségessé válik a tripartid rendszer kiegészítése a civil érdekképviseletekkel, s a politikai-hatalmi berendezkedésben pedig a képviseleti jelleg szimbiózisa a közvetlen, a részvételi demokráciával.

A kibontakozott, rendszerbe szerveződött posztindusztriális tudástársadalomról természetesen még nem lehetnek megdönthetetlen tapasztalatok, de az átmenet tendenciái identifikálhatóan a fent jelzett változások irányába mutatnak. Akkor is igaz ez, ha az "államszocializmusból" a magántulajdonra és piacgazdaságra visszaváltó országokban (köztük Magyarországon is) ettől eltérő - inkább az ipari-társadalom kezdeti szakaszára jellemző - konfliktusokkal, tendenciákkal találkozhatunk. Fel kell tenni a kérdést: mindezek a változások miként érintik az országok, a globálisan integrálódó világ társadalmi-gazdasági berendezkedéseit?

A jelenben az emberiség a globálisan kialakuló integráció, a kölcsönös egymásra utaltság és függőség körülményei között, minőségileg megújuló technikai és termelési-fogyasztási rendszerben keresi az adekvát társadalmi berendezkedéseit.

                                   Civilizációs korok

Termelési korok                                  Társadalmi-gazdasági formációk

  1. Neolit kor Feudalizmussal bezárólag
  2. Ipari forradalom kora                                         Kapitalizmus
  3. Tudományos-technikai forradalom kora ?

 

Globálisan beléptünk a civilizáció posztindusztriális korszakába. Ennek során a természet törvényeinek mind mélyebb megismerése, elsajátítása és hasznosítása arra szolgál, hogy lehetővé váljon „az egyetemes ember” munkafunkcióinak mind teljesebb körű átszármaztatása olyan eszközöknek, amelyek alkalmazásával az ember véglegesen felszabadul a technikával szembeni alávetettség alól. S mindennek következtében a mainál szélesebb körű és egyre globálisabb lehetőség nyílik az „egyetemes ember” mellett az „egyes ember” számára is a csak neki megadatott kreativitás (gondolkodás, tudás, ismeret stb.) által önmaga megvalósítására. A remélt jövő, a szabad individuum megszületése. A tényleges bekövetkeztéhez azonban szükséges még az ember felszabadulása a „reális” vagyis a „szociális alávetettség” alól is.

A termelési forradalom - bár globálisan egységes folya­mat - közvetlen jelenlétét és előrehaladottságát tekintve az országok, a régiók egyenlőtlen fejlettségének a függvénye. Romboló és építő mechanizmusa részben spontán, főként pedig az eltérő indíttatású politikai stratégiák következmé­nyeiként érvényesül. A fejlettségi szintek és a felzárkózási le­hetőségek, esélyek különbözősége miatt a legtöbb ország­ban még csak külső hatásként - a kooperatív együttélés és a harc dialektikájában - jelenik meg. A belső átrendeződése­ket tekintve egyelőre eltérő típusú modernizációs (evolúci­ós) folyamatok és feladatok körvonalazódnak.

A legfejlettebb országok átlépték azt a "küszöböt", amely után elkezdődött a tudományos-techni­kai forradalom vívmányainak termelési rendszerbe állítása. Az ipari forradalom nyomán kialakult gépi nagyiparhoz ké­pest lényegileg más elvű és gyakorlati működésű termelés olyan termelékenységet hozott létre, amely nagyon rövid idő alatt többszörösére növelte a távolságot a legfejlettebb és a kevésbé fejlett országok között. Az új típusú termelés új szük­ségleteket gerjeszt, amelyek az új eszközökkel hiánytala­nul ki is elégíthetők. Az országoknak a globalitás követ­keztében kialakult kölcsönös nyitottsága azonban ezeket a szükségleteket ott is megjeleníti, ahol kielégítésükre saját for­rásból nincs esély. S ezzel nemcsak ösztönző hatás, hanem súlyos szociális feszültség is keletkezik.

A lemaradtak közé tartozik a volt "szocialista világ­rendszer" s benne Magyarország is. A termelőerők fejlődésé­nek minőségi lemaradása - a jórészt történelmi gyökerű ere­dendő elmaradottságot is figyelembe véve - azért követ­kezett be, mert a "szocialista" termelési-társadalmi viszo­nyok (a tulajdoni, az elosztási, a politikai rendszer stb.) meg­merevedtek, s nem tartalmazták azt az innovációs készséget és képességet, ami a tudományos-technikai forradalom dinamizmusához húzóerőt jelenthetett volna. Ez a tény is közrejátszott abban, hogy a lemaradás a szocializmus társadalmirendszer-specifikus tévedésévé transzformáló­dott.

Az is sajátossága a termelési rendszerváltásnak, hogy nagyságrendileg ugrásszerűen nő meg a termelékenység, s ebből adódóan a piacgazdaságokban a nagy volumenű fizetőképes kereslettel rendelkező piacok iránti igény. Az utóbbi évtized történelme arról tanúskodik, hogy a már vázolt tudományos-technikai forradalomnak köszönhetően globálissá vált világban ugyan ellehetetlenült az alternatív társadalmi rendszerek hidegháborús szembenállása, de minden eddiginél kiélezettebb lett a küzdelem a piacok újraelosztásáért. A kelet-közép-európai országok a civilizációs fejlődésnek ebben a nagysodrású forgatagában a vesztes oldalon voltak, s maradtak le szinte reménytelenül. Az 1989-90-es rendszerváltoztató kényszerek jórészt ehhez a lemaradáshoz illetve a felzárkózás reményéhez kapcsolódtak. A hidegháborúban „győztes” legfejlettebb országok az erősebb pozíciójából várták el a gyengébbnek bizonyultaktól piacaik átengedését, s a "befogadás" feltételeként szabták a rendszerükkel kompatibilis viszonyok kialakítását. Nálunk is ez a meghatározó vonulata az utóbbi évek történéseinek.

A fejlett világhoz képest szegény országunk, az ottani felgyorsult növekedéshez viszonyítva, még szegényebbnek, s a felzárkózás pedig még reménytelenebbnek tűnt a váltás kezdeteinél. A nem piaci gazdaságból a piacira történő áttérés menetében azonban, - s az elengedhetetlenül hozzákapcsolódó privatizációval, a magántulajdon dominánssá válásával, a munkanélküliség megjelenésével, - a szegény ország azonnal nem vált gazdaggá. Az egyes emberek, illetve jelentős társadalmi rétegek szegénysége pedig jobban kiviláglott, és abszolút mértékben is számottevően megnőtt. Nálunk a tartós munkanélküliség és a szegénység között szignifikáns kapcsolat alakult ki. A kilencvenes évek elején a nulláról nagyon meredek emelkedést követően a munkanélküliség 1994 és 1997 között 9,2%-os szinten állandósult. Azóta ugyan csökkent a regisztráltak aránya, de ez a szám a közel egy millióval kevesebb munkahelyhez viszonyítva alakult így, és ismeretük hiányában a regisztrációból már kikerültek száma nem szerepel benne. Hitelt érdemlő adatok azt mutatják, hogy a kilencvenes években kialakult egy olyan „társadalom alatti” réteg, amely el van vágva a munkaerő piactól, és ily módon a növekedés hasznából való részesedés lehetőségétől is. Ez a hosszú távon krónikus szegénységben maradó réteg alkotja a rendszerváltás legelesettebbjeit, akiknek megfelelő állami programok nélkül nincs esélye a társadalmi beilleszkedésre. 1992 és 1997 között a magyarok 7,5%-a élt olyan háztartásban, amely legalább egyszer megtapasztalta a szegénységet. A nem szegény háztartások 28%-a volt kitéve a szegénység veszélyének. A legújabb felmérések szerint a lakosság egyharmada érzi magát szegénynek. A tartós szegénység, a szegénységet csupán egyszer megtapasztaló háztartások jelentős részében is komoly veszélyként jelentkezett. Bár a tartósan szegény háztartások a magyar lakosságnak csupán 4-5%-át jelentik, de ennek a rétegnek egyharmada a roma népességből tevődik ki. S ez a tény igazából felmérhetetlen gondot és károkat okoz.

Hatalmas feladatunk, hogy adottságainkat, lehetőségeinket a leghatékonyabban kihasználva felzárkózzunk a globálisan kibontakozó tudományos-technikai forradalom elérhető maximális szintjéhez. Ezzel kell összhangba hoznunk a gazdasági szerkezetet; a műszaki (technikai-technológiai) felszereltséget; az infrastruktúrát (közlekedés, információáramlás, szolgáltatás stb.); a természeti-települési környezeti értékek megőrzését-hasznosítását.

Szinte ennél is fontosabb követelmény a humán erőforrások fejlesztése: az emberek életkörülményének, életminőségének a civilizációs eredmények szintjére emelése; a demográfiai folyamatok ésszerű irányítása; az egész életen át tartó tanulás, a konvertálható tudás feltételeinek a biztosítása; a tudomány fejlesztése; a munkavégzés tartalmában, szervezetében bekövetkező változásokhoz illeszkedő foglalkoztatás, az innováció képesség, kreativitás hasznosítási lehetőségeinek a megteremtése; az egészségügy erősítése; a regenerálódás-önmegvalósítás (kultúra, sport, szórakozás, szabadidő stb.) kiszélesítése.

Alapvető az egész oktatási rendszer átgondolása az új követelmények szerint. Ha figyelembe vesszük mindazt, amit az ember munkafunkcióinak a megváltozásáról mondtunk, akkor könnyű belátni, hogy amennyiben a gyermekeink rendelkeznek majd a „tudás (információs) társadalom” igényelte konvertálható alapismeretekkel, akkor olyan tudást birtokolnak, amely „tulajdonosaként” szabadon lesznek képesek önmagukról gondoskodni. Ez vonatkozik a közép és felsőfokú képzésre is. Ehhez azonban a mai viszonyok között e tudáshoz jutás esélyének a feltételeit mindenki – a ma munkanélküli, szegény sorsú szülők gyermekei – számára, az állam által garantálva szükséges biztosítani.

Ma már hazánkban sem elegendőek a rendszerváltást konszolidáló reformok, de a sokkterápia sem a megfelelő megoldás, differenciáltabb folytatásra van szükség, amelyben utat találunk a világcivilizáció fő áramlataihoz. Nem elegendő csupán azzal a kérdéssel foglalkozni, hogy a gazdaságpolitikában az államháztartás egyensúlya jelentse a prioritást, avagy az egyensúly és a fejlesztési célok kombinációja? Nem elegendő, ha a foglalkoztatási, a szociális gondokat csak a gazdaság függvényében, annak mellékágain kezeljük. Egyidejű feladatként jelentkezik a változásokkal lépést tartani képtelenek, a leszakadtak iránti szolidaritás, felzárkóztató segítség, és a multinacionális folyamatokkal való azonosulás, a bekapcsolódás a XXI. századba átvezető áramlatokba.

Az emberiség globális fejlődését és az egyes ember sorsát illetően – a bevezetőben jelzett pénzügyi problémákat is figyelembe véve – mindenképpen mielőbbi megoldásokat igénylő feladat: összhangot teremteni a kibontakozó posztindusztriális gazdasági fejlődés és az emberek szociális ellátottságának biztonsága között. Eljött az ideje annak, hogy - az új rendszerű társadalomban és gazdaságban, - a szociális kérdésekről is újszerűen gondolkodjunk, s új rendszert alkossunk. Két lábra kell állítani a társadalmat, hogy "járni", fejlődni tudjon. 

 Budapest, 2011. 04. 27.      


Categories: Biztonságpolitika

Ukrajna: Szaporodnak a kezdeményezések, fogy a remény. Sikerülhet-e kijutni a zsákutcából?

Wed, 02/09/2015 - 07:58

Ukrajnában és azon kívül is egyre növekszik azoknak a száma, akik igyekeznek kiutat találni a kialakult helyzetből, netán tenni is valamit az ország megmentéséért. Itt nem csak azokról a belső és külső politikai erőkről, továbbá az adott geopolitikai térség manővereiben érdekelt globális gazdasági szereplőkről van szó, akik jelenleg is „kezelik” az ukrajnai zsákutca lepusztulását, hanem azokról is, akiket elüldöztek, vagy maguktól vonultak ki Ukrajna ügyeiből. Mi a jelenlegi helyzet, mit ajánlanak a nevezett erők, milyenek ezek esélyei? – erről kérdezte Kemény László politológus professzort, a téma ismert szakértőjét Farkas József György.

http://www.168ora.hu/globusz/szaporodnak-kezdemenyezesek-fogy-remeny-138532.html

 

– Ukrajnával kapcsolatban a „hibrid-háború” részeként információs küzdelem, hazugságáradat és agymosás folyik. Ezzel együtt eljutnak hozzánk a hatalmon lévők és az ellenfeleik közötti belső torzsalkodásokról szóló értesülések, hírek a nemzetiségek ütközéseiről, a tömeges megmozdulásokról, lázadásokról a szociális lepusztulás miatt, és így tovább. Ezek tükrözik a társadalom különböző rétegeinek elégedetlenségét a zsákutcás helyzettel, amelyben a hatalom iránti bizalom folyamatosan csökken, aminek következtében Ukrajnában egyre növekvő politikai vákuum keletkezett. Örök igazság, hogy a légüres tér soha nem marad kitöltetlen, így a politikai vákuumot is igyekeznek azonnal betölteni a kalandorok. Főként az oligarchák tudják, hogy „aki elkésik, az kimarad a játékból”. Donyeck megye valamikori kormányzója, Szergej Toruta például már egy éve megírta, hogy „a gyorsabb modernizáció helyett Ukrajnában a politikai vákuum mélyül el”. A napokban Kijevben összegyűltek azok a korábbi és jelenlegi oligarchák, akik a 2014. február 19-22. hatalomváltás ellenére Ukrajnában maradtak, s egyetértettek abban, hogy az országban „valami nem úgy működik, ahogyan kellene”. Ugyanakkor a tennivalókról már eltértek a vélemények. Egyesek új párt létrehozását kezdeményezték, mások szerint a hatalomra a civil társadalom oldaláról kell nyomást gyakorolni, és erős „Vállalkozói Szövetség” megalakítását szorgalmazták, amely képes lenne megfelelően képviselni érdekeiket.

 

– És akik a dúsgazdagok közül elhagyták az országot? Nekik nem maradt befolyásuk a hazai ügyek alakítására?

 

– De, megszólaltak azok az oligarchák is, akik Nyugatra emigráltak, úgymond „kitelepültek” Ukrajnából, arra számítva, hogy a hazájukban zajló történések ideiglenes jellegűek, s őrájuk rövidesen szükség lesz odahaza. Az „önkizártak”, „kivárásra játszók” összejövetelére Bécsben került sor. Vendéglátójuk az a Dmitrij Firtas volt, akit – amerikai kérésre – Ausztriában letartóztattak, majd a bíróság jelentős összeg ellenében szabadlábra helyezett azzal, hogy nem hagyhatja el Bécset. Miközben várja a döntést a kiadásáról az USA-nak, széleskörű szervezőmunkával igyekszik befolyásolni az ukrajnai folyamatokat. Az oligarchák bécsi összejövetelén a központi téma állítólag az új parlamenti választások kiírásának elérése volt. Vagyis a jelenlegi Legfelsőbb Radát komolytalannak tekintik, egyaránt bizalmatlanok a hatalmi és a kvázi-ellenzéki parlamenti pártokkal szemben, miként nem bíznak Porosenko államfőben és a Jacenyuk-kormányban sem.

 

– Különös, hogy a gazdasági élet prominensei látszólag ennyire magabiztosak és aktívak, holott az ukrán társadalomban a változások iránti igény jelentős részben éppen az ő hatalmuk korlátozására irányult...

 

– Természetes lenne, ha az oligarchák az ellenük folytatott harc hatékonysága miatt aggódnának, ám ennek nem sok jele látható. Nyugtalanság köreikben részben amiatt tapasztalható, hogy a nyugati befektetők kiszorítják őket a piacról. Riadalmuk mögött inkább az húzódik meg, hogy képtelenek a korábbi módon gyarapodni, miközben mások jelentek meg a színen, akik viszont dupla sebességgel gazdagodnak. Miközben az „új, oligarcha-mentes viszonyokban” bízók illúzióit lerombolják, az „oligarchátlanítás” egyszerűen a tőkeviszonyok, a vagyonok „újraosztásává”, vagyis „neo-oligarchásítássá” alakul át. A korábbi oligarchákkal két dolog történhet. Felsorakozhatnak az új rezsim mellett, s megkísérlik visszaállítani a régi befolyásukat. Ellenkező esetben az „új-oligarchák” harcot hirdetnek velük szemben, miközben alaposan megrakják saját zsebeiket, majd pedig – félve az esetleges „elszámoltatástól” – a politikán keresztül védik meg „hódításaikat”.

 

– Valóban, politikáról és politikusokról eddig szinte nem is esett szó közöttünk. Pedig ezen a síkon is felgyorsulni látszanak az események...

 

– Augusztus első napjaiban a politikai vákuum kitöltésére bejelentkeztek az ukrán politikai osztály és oligarchikus vállalkozói réteg azon képviselői is, akik Oroszországba menekültek. Nyikolaj Azarov volt miniszterelnök moszkvai sajtótájékoztatóján jelentette be „Ukrajna Megmentésének Bizottsága” (UMB) megalakulását, amelynek célja – szavai szerint – „az ország jelenlegi vezetőinek leváltása lesz”. Az UMB az államfői posztra a Régiók Pártja volt képviselőjét, Vlagyimir Olejnyikot jelölte, magát Azarovot pedig a miniszterelnöki megbízatás várományosaként mutatták be. „Nincs semmilyen kétségem afelől, hogy hazatérünk, és segítségére leszünk az ukrán népnek” – idézi a RIA Novosztyi Azarov szavait.

Az UMB, amely a jövőben Ukrajna Menekült Kormánya funkcióját hívatott betölteni, öt pontból álló minimum-programot tett közzé:

  1. A háború azonnali befejezése Donbasszban.
  2. Ukrajna új alkotmányának elfogadása, amelyben megerősítésre kerül a föderális berendezkedés, valamint az ukrán és az orosz állam-nyelvként történő használata.
  3. A bandita alakulatok leszerelése és a bandita-randalírozások felszámolása.
  4. A hadi pénzgyűjtések és a háborúhoz kapcsolódó törvénykezés elvetése. A szükséges üzleti és partneri kapcsolatok helyreállítása Oroszországgal.
  5. A válság felszámolása programjának azonnali megvalósítása.

 

Mindez kétségtelenül a helyzet javítását szolgálhatná. Ám történelmi tapasztalatok arra figyelmeztetnek, hogy ilyen „száműzött megmentőknek” szinte sehol a világban nem sikerült népük köszönetét bezsebelve hazatérni. Ismételten visszanyerni a bizalmat majdnem lehetetlen.

 

– Azarovék fellépése talált-e bármilyen visszhangra Kijevben, Ukrajnában? A jelenlegi hatalom eléggé magabiztosnak mutatkozik...

 

– Nos, a politikai vákuum kitöltésére aspirálók már bejelentkeztek, miközben az országban jelenleg hatalmi szerepet játszók továbbra sem ismerik el, hogy az „eurómajdani rezsim” konszolidációja máig nem történt meg, sikertelen. Az önelégültségnek és az ország zsákutcába kerülése ignorálásának számos forrása van, elsődlegesen az USA képviselőinek közvetlen jelenléte az államigazgatási struktúrákban. A kijevi hatalom totális függősége az Egyesült Államoktól naponta megerősítésre kerül. Hazai és külföldi elemzők folyamatosan mutatják be, hogy Porosenko elnök és környezete a legkisebb cselekvésre sem képes az amerikai instruktorok jóváhagyása nélkül. Ez a függőség számos ténnyel bizonyítható, például azzal, hogy a kijevi kormányban a vezető miniszteri, államtitkári posztokat az amerikai – főként republikánus – politikusok ajánlotta, külföldi állampolgárságú szakértők töltik be. Ugyanilyen módon nevezik ki a helyi kormányzókat. A grúz választópolgárok által leváltott, a bíróság által jogerősen elítélt és azóta szökésben, nemzetközi körözés alatt álló, volt tbiliszi államelnök, Miheil Szaakasvili például Odessza megye élére került. A sor bővíthető például azzal, hogy az ukrán legfőbb ügyész az amerikai nagykövetség segítségét kérte számos krízishelyzet kivizsgálásához, ami az USA illetékes szervei, konkrétan az FBI bekapcsolásával azóta már meg is történt.

 

– Ukrajna már két évvel ezelőtt, az úgynevezett „majdani forradalom” előtt is válságtünetekkel hadakozott. Mi történt azóta az ország gazdaságával? Segít-e az EU vagy az USA?

 

– Miután Ukrajna gazdasága – Jurij Lucenko volt miniszter, ma a Porosenko Blokk képviselője szavait idézve – „gyakorlatilag államcsőd állapotában van”, pénzügyi ütőerét a Világbank és az IMF tartja kezében, és „cseppenként” igyekszik oltani a „csőd-szomját”. Itt meg kell jegyezni, hogy Ukrajna lakosságának jelentős része nyugodtan viszonyul az amerikaiak közvetlen részvételéhez az „irányított káoszban”. Ez a tény megint csak sok okkal magyarázható. Hosszú évek óta folyik az ukránok körében az „agymosás”, s ebből is következik, hogy az „amerikai gazdát” úgy fogják fel, mint a „mennyei mannát”, amely valamiféle mitikus „ukrán esélyt” hoz el. Nem véletlen, hogy a közkedvelt „Shuster Live” TV-showban idézték az ukrán megyékben végzett közvélemény kutatás eredményét, amely szerint túlnyomó többségükben szívesen fogadnák Szaakasvilit kormányzójukként. Vannak a történéseket közömbösen tudomásul vevő állampolgárok is, akik ugyan „sóhajtoznak”, de reménykednek, s ők is természetesen az amerikaiakban.

 

– És hogyan reagál minderre az ukrán szélsőjobb, akiket az orosz hírközlő szervek többnyire szimplán lefasisztáznak?

 

– Az USA beavatkozását az „önjáró” Ukrajna irányításába komolyan bírálók nem találhatók az ismert nacionalista vezető politikusok között sem. Az ukrán nacionál-radikalizmus továbbra is megőrzi az amerikaiak politikai eszközeként vállalt szerepét, „kifutóként” megszolgálva a nekik juttatott jelentős összegű ellátmányokat. Ezt tanúsítja Jeffrey Payette Kijevben akkreditált USA nagykövet sietős hazautazása és „rehabilitációs” beszéde az amerikai szenátusban az ukrán szélsőjobboldali „Právij Szektor” védelmében. Nos, ennek a félkatonai szervezetnek az egységei támadtak például a polgárháborúban eddig nem érintett Kárpátalján, Munkácson az állítólag cigaretta-csempész ügyletekben érintett helyi oligarcha, Mihajlo Lanyo, az Ellenzéki Blokk parlamenti képviselője támogatóira és a rendőrségre. Az amerikaiak és személyesen Payette a számára a radikális „Jobb Szektor” volt eddig is, s marad továbbra is a legerőteljesebb (miután többségükben ambiciózus fiatalemberekről van szó) nyomásgyakorló eszköz. Ha kell Porosenkóval és a vele „baráti” oligarchákkal szemben, de főként a „szeparatista-autonomista” nézeteket hirdetők elrettentésére. Őket használják fel a jelenlegi kurzustól „elhajló”, vagy azt megkísérlő, s a parlamentben, a kormányzatban, a helyi hatalmi egységekben is megjelenő bizonytalanokkal, gyengékkel vagy „árulókkal” szemben. Szervezhetnek fáklyás-vonulásokat, népgyűléseket, helyi „majdánokat”, büntető akciókat indíthatnak a „korruptak” leleplezésére, támogatóan léphetnek fel a velük egyet nem értők gyilkosainak védelmében, vagy megfenyíthetik (például kukatartályokba gyömöszölve!) a renitens ellenzékieket, a másként gondolkodókat, a kommunistákat, „szeparatistákat”, stb. Emellett ezek készek arra is, hogy az elmélyülő politikai, hatalmi vákuum esetén, ha szükség lesz rá, erőszakkal is kitöltsék a hiányt, akár az európaiak vagy az amerikaiak ellenzését figyelmen kívül hagyva. Ilyen forgatókönyv nem fikció, hiszen a „Právij Szektort” és a többi fegyveres struktúrákat és bandériumokat, amelyek nem részei az ukrán hivatalos fegyveres erőknek, továbbra sem számolták fel, a harci eszközeiket sem hatástalanították, sőt ha a szükség úgy hozza, felhasználják őket a „szeparatisták” elleni háborúban.

 

– Mindez mennyiben gyakorol hatást Ukrajna európai és amerikai támogatóira?

 

– A kialakult körülmények magukban hordozzák az ország valamennyi ügyének zsákutcás állapotát, és ennek bázisán növelik a politikai-hatalmi vákuum elmélyülésének lehetőségét. Eközben már az egyszerű embereknek is szembetűnő az EU „elegáns” távozása az ukrán társadalmat legnagyobb mértékben érintő ügyekből, miként – kevésbé látványosan és visszafogott tempóban – ugyanígy járnak el az amerikaiak is. Valami olyan történik, amire vélhetően, nem számítottak az ukrajnai események forgatókönyv-írói. Az „ukrajnai blitzkrieg” nem sikerült, s minél tovább nyúlik ez a történet, annál kevésbé hajtja az időkereket azok előnyére, akik a banderai ideológia legitimálásával kívánják elérni az egységes és független államiságú Ukrajna konszolidálását. Közismert, hogy ez az egész folyamat az ukránok európaisága igényének a felpörgetésével kezdődött. Ukrajna és az EU közötti társulási megállapodás kierőszakolása volt az „euromajdan” hívószava, beígérve Ukrajna berendezését az európai értékek mentén, az ukránok korlátlanul szabad mozgását az európai országokban, és a közeljövőben az ország teljes jogú tagságát az Európai Unióban. Ezek az álmok azonban ködbe vesztek az ukrán gazdaság összeomlásával, az országra ráerőszakolt nacionalista ideológiával és russzofóbiával, s főként a mindezek bázisán kirobbantott polgárháborúval a Donyec-medencében.

 

– Az Európai Unió 2013 őszén valóban meglebegtette Kijev előtt a társult, majd a teljes tagság álomképét, aztán a fejlemények ismeretében óvatosan eltávolodott korábbi ígéreteitől. Most éppen mi a helyzet Brüsszellel?

 

– Európa megrettent a Krím Oroszországhoz csatolásától, s azóta sem képes magához térni annak tudatában, hogy alábecsülte Moszkva erejét és eltökéltségét érdekei képviseletében és védelmében. Az USA által kezdeményezett, Oroszországgal szembeni szankciókhoz csatlakozva az EU többnyire saját magát büntette, hiszen érzékelhetővé lettek a tagországok közötti ellentétek, az orosz válasz-szankciók miatt hatalmas piacvesztések következtek be, amelyek a járulékos negatív hatásai beláthatatlanok.

 

Az európai vezetők legkonstruktívabb szerepvállalása az „ukrajnai konfliktus” rendezésében a „Minszki Megállapodás” kidolgozásához fűződik. Németország, Franciaország első embereinek tanácskozása Oroszország és Ukrajna elnökeivel olyan 13 pontos programot eredményezett, amely magában hordozza a krízis felszámolásának lehetőségét. Rövid időre meg is jelent a „fény az alagút végén”, miután azonban a minszki megállapodáshoz képtelenek voltak hozzá „applikálni” az amerikai geopolitikai érdekeket, a „befagyasztott konfliktusok” hívei elérték a fegyverszállítások tovább folytatását és a háború finanszírozásának fenntartását. Nem sikerült a tűzszünetet tartóssá tenni, a békés helyreállítás helyett tovább arat a halál a polgári lakosság körében is, bombázzák és nehéz fegyverekből lövik, rombolják a településeket, a „hibrid háború” okozta káosz fennmarad és kiszélesedik.

 

– Közben más problémák is feltornyosultak az EU, illetve az USA előtt...

 

– Ma már az EU saját belső sorsdöntő gondjaiba merül bele. Az euró-övezetet fenyegeti Görögország államcsődje, amit követhet Portugáliáé és másoké is; szinte megrendítő erővel zúdult Európára az Afrikától Mianmarig tartó hatalmas térségből elindult migránsok sok tényezőből összefonódott kérdése, és mi minden még. Európa elvesztette érdeklődését Ukrajna iránt.

 

Az USA-ban pedig elkezdődött az elnökválasztási kampány, és ebben az időszakban az amerikaiak tradicionálisan befelé fordulnak, belefeledkeznek saját problémáikba. Ezzel együtt Ukrajnában már berendezkedtek, otthagyják a működő instruktoraikat, és elsősorban az ukrán fegyveres erők kiképzésére rendszeresített NATO parancsnokságot és gyakorlatozó csapatokat. Igaz, a NATO erők tevékenységi köre a háborús szférára korlátozott, és nincs felhatalmazásuk az Ukrajnában újonnan felvetődő belső vagy geopolitikai problémákkal kapcsolatos intézkedésekre.

 

– Vagyis kiderül, hogy Ukrajnát „elcsábították és elhagyták”, más szóval, magára hagyták a zsákutcában!

 

– A jelenlegi ukrán hatalom pedig, minden egyéb mellett – beleragadva a russzofób ideológiájába – nem hagyja abba az ország militarizálását, az állampolgárok kényszer-sorozását, a háború folytatását saját országa területén, ukrajnai állampolgárok ellen. A kijevi kormánynak nem áll rendelkezésre elegendő pénz, hogy kifizesse a szükséges mennyiségű energiahordozót, kiszámíthatatlan a télre történő felkészülés, a fűtés, világítás, egyebek megoldása, és azt sem lehet tudni, hogy ki tudja-e, illetve ki akarja-e fizetni az esedékes hiteltörlesztéseit. Miután pedig, nem oldódnak meg a gazdaság problémái, tovább erodálja a közállapotokat a korrupció, ugrásszerűen növekszik a munkanélküliség, az infláció, zuhan a hrivnya árfolyama, a közszükségleti cikkek, gyógyszerek eltűnnek az üzletekből, az egészségügy megfizethetetlenné válik, és még sorolhatnánk, amelyek következtében természetszerűen növekszik az elégedetlenség, az egész országban sokasodnak a tüntetések, a különböző tömegdemonstrációk. Ez év októberében sor kerül a helyhatósági választásokra, amelyeken – a bemutatott körülmények ismeretében – az emberek kinyilváníthatják elégedetlenségüket, általános bizalomvesztésüket a hatalommal szemben.

 

– Kimondhatjuk, hogy az ország zsákutcába került és ezzel párhuzamosan hatalmi vákuum alakult ki. Milyen forgatókönyvek lehetségesek a krízis felszámolására, milyenek az esélyei Ukrajnának, hogy kikerüljön ebből a helyzetből?

 

– Szerintem három változat látszik körvonalazódni. Számos tényező utal a legkevésbé kívánt, de sajnos nagyon is valószínű, nagyon szomorú kimenetelre. „Abban az esetben, ha meghiúsul a minszki megállapodás betartása, Ukrajna katonai parancsnoksága kénytelen lesz bevezetni a hadi-állapotot” – jelentette ki augusztus 14-én Alekszandr Turcsinov, az Ukrán Nemzetbiztonsági és Védelmi Tanács titkára. A Rendszer Elemző és Előrejelző Központ elnöke, Rosztiszlav Iscsenko véleménye szerint pedig „a teljes körűre kiterjedt háború a Donyec-medencében a nyár végén kezdődik el”. Vagyis, mielőtt az USA teljesen begubózik az elnökválasztási kampányba, a háború legmegátalkodottabb ukrajnai támogatói megríkatják a világot! A helyzet ilyen fordulata után az országnak, de még Európának az esélyei is minimalizálódnak.

 

Valószínű egy az előbbinél elfogadhatóbb változat is. Abban az esetben, ha az európai vezetők – Németország, Franciaország, Oroszország és Ukrajna képviseletében, de ENSZ-zászló alatt – még egyszer tárgyalóasztalhoz ülnének, és megegyeznének közvetlen gyakorlati részvételükről a béke kikényszerítésében Ukrajna egész területén. Ebben az esetben meghatározott időre Ukrajna ezen országok ENSZ-zászló alatti „protektorátusává” válik. Természetesen ilyen változat egy időre felfüggesztené Ukrajna, mint önálló állam szuverenitását, de esélyt adna az ukrán népnek a túlélésre.

 

A legsikerültebb variációnak azt tekinteném, ha valamennyi ukrajnai politikai erő „kijózanodna”. Azok is, akik most az ország élén állnak, s azok is, akik a politikai vákuum kitöltésére aspirálnak, vagy a reménytelen káosztól akarják megmenteni hazájukat. Mindenki, aki valóban ukrán patrióta, leülne a „kiegyezés” asztalához, és közös akarattal kidolgoznák az ország újraépítésének programját. Azok a politikusok és „globális ragadozók” pedig, akik „megfőzték ezt a kását”, belátnák, hogy egy időre békén kellene hagyniuk Ukrajnát, elfelejtve geopolitikai érdekeiket.

Csak ez a változat biztosítana valóságos esélyt Ukrajna népének.


Categories: Biztonságpolitika

(Van-e esélye Ukrajnának kijutni a zsákutcából?) Есть ли шансы для выхода Украины из тупика?

Tue, 18/08/2015 - 10:57
  1. folytatás

 Эти обстоятельства увеличивают опасность скатывания в политический вакуум на базе тупикового состояния всех дел страны, что даже простым обывателям бросается в глаза, «элегантный» уход с серьёзной сцены украинского общества Евросоюза и более замедленными темпами и США. Происходит то, на что – по-видимому - сценаристы украинских событий не рассчитывали. Не получился «украинский блицкриг», и чем больше тянется, тем более время работает не для тех, которые хотят достичь легитимности «бандеровской» идеологии, консолидирующим фактором нераздельной и независимой государственности Украины.

Хорошо помним, что процесс начался с раскручивания желаний украинцев быть ассоцированными партнёрами с ЕС, а «евромайдан» ратовал за обустраивание страны по европейским ценностям, за свободное перемешение украинцев по странам ЕС и за полноценное членство  в ЕС в ближайщем будущем. Но эти мечты испарились с разрушением украинской экономики, навязанной насильственной бандеровско-националистической идеологизацией и руссофобией, а на этой основе происходящей братоубийственной  гражданской войной на Донбассе. Европа «вздрогнула» от присоединения Россией Крыма, и с тех пор «не находит себя», осознав, что недооценила мощь и решительность России в представлении и зашите своих интересов. А присоединяясь к США  в провозглашении санкций против России, ЕС больше всего наказал самого себя, ведь выявились разногласия между странами ЕС, потеряв большую часть российского рынка и т.п. Самым конструктивным участием европейских лидеров в урегулировании «украинского конфликта» была встреча в Минске первых лиц Германии, Франции, России и Украины. Разработанная ими декларация из 11 пунктов  продемонстрировала возможность выхода из кризиса. На короткое время появился «свет» в конце тупиковой ситуации. Однако, не смогли к «минским договоренностям» привязать геополитические интересы США, и приверженцы «замороженного кризиса» добились продолжении военных поставок и финансирования войны. Мир не восстановлен, погибают люди, разрушаются поселения и хаос «гибридной войны» продолжается.

В  настоящее время ЕС уже больше всего загружен собственными судьбоносными проблемами – дефолтом Греции, возможно и Португалии и других стран, вопросами миграции из Северной Африки и прочими. Сейчас «не до Украины». А в США уже началась предвыборная кампания, и традиционно в этот период Америка погружается во внутренние проблемы. Для Украины оставляют уже действующих кураторов, и в первую очередь администрацию и задейственные в подготовке вооружённых украинских формирований, сил НАТО. Деятельность их ограничена сферой своей специальности, и необладают полномочиями вмешиваться в нововозникшие внутренние или геополитические проблемы Украины.

Получается, что Украину «соблазнили» и оставили – можно сказать в одиночестве - в тупике. Кроме всего прочего, нынешние власти со своей «руссофобской» идеологией не собираются отвернуться от дальнейшей «милитаризации» страны, от насильственного призыва граждан и продолжения войны на территории своей страны, против своих граждан. Правительству нечем платить за энергоносители, и неизвестно как смогут решать вопрос отопления в зимнее время, что будет с выплатами государственного долга. Так как не решаются проблемы экономики, коррупции,  роста безработицы, инфляции, падения курса гривни, отсутствия товаров первой необходимости, лекарств, нужного медицинского обслуживания и т.д., то, продолжатся и будут расширяться противовластные массовые выступления по всей стране. В октябре с.г. должны быть проведены местные выборы. Все вышеупомянутые проблемы могут вылиться в общее недоверие к власти.

Вот круг и замкнулся: страна в тупике и вакуум власти. Какие могут быть сценарии исхода этого кризиса, и какие шансы Украины для выхода из этого состояния? Все анализы показывают на ее  равносильные возможности.

Многие показатели предвещают самый нежелаемый, но к сожалению, неисключаемый тяжёлейший исход. «В случае срыва минских договоренностей, военное командование Украины будет вынуждено ввести военное положение» - заявил 14 августа секретарь СНБО, Александр Турчинов. По мнению президента Центра системного анализа и прогнозирования, Ростислава Ищенко, «полномасштабная война на Донбассе начнется в конце лета». То есть прежде чем США замкнется на предвыборную президентскую кампанию, самые ожесточённые стороники войны на Украине заставят мир «плакать». После такого поворота событий у Украины – да и для Европы – шансов не будет.

Кажется, более приемлемый вариант, хотя об этом пока еще нет признаков, если для «освежения» минских договорённостей, европейские, российские и украинские лидеры ещё раз сядут за стол переговоров под флагом «ООН», и договорятся о непосредственном практическом принуждении мира на всей украинской территории. Тем самым за определённое время Украина станет «протекторатом» этих стран под флагом ООН. Такой вариант отодвинул бы суверенное существование Украины, как самостоятельного государства. Однако дал бы шанс на выживание народу.

Самым удачным вариантом могло  бы стать «отрезвление» всех украинских политических сил. Все те, которые сейчас возглавляют страну, и те, которые хотят заполнить политический вакуум, или «спасти» Украину от безнадёжного хаоса – то есть все настоящие патриоты – должны бы сесть за стол примирения и с общими усилиями трудиться над воссозданием процветающей своей родины. А все те политики и «глобальные хишники», которые «заварили эту кашу», на определённое время отстранились бы от вмешательства и забыли бы о своих геополитических интересах. Такой вариант – настоящий шанс для украинского народа. 

Будапешт, 15. 08. 2015.                                 Ласло Кемень.        


Categories: Biztonságpolitika

(Van-e esélye Ukrajnának kijutni a zsákutcából?) Есть ли шансы для выхода Украины из тупика?

Tue, 18/08/2015 - 10:52

erről szól az „Эксперный Центр ICES” honlapján megjelent elemzésem, melyben megkísérlem összegezni: a jelenlegi ukrajnai helyzet zsákutca jellegének jellemzőit; a politikai vákuum kialakulásának folyamatát; a különböző hatalmi tényezőknek a viselkedését mindezzel kapcsolatban; a külső – főként amerikai – befolyás hatását; a régi és új oligarchák törekvéseit; s a lehetséges forgatókönyveket a kijutásra a zsákutcából. A következtetés: Ukrajna esélyei csak a belső kiegyezés elérése nyomán lehetnek az egységes, független ország számára pozitívak.

 

I.

Вряд ли кто-либо захочет заключить пари в лучшей букмекерской конторе в Лондоне о том, что Украину миновало тупиковое состояние. А, о возможных шансах выхода из этой ситуации, и о необходимых действиях для спасения жителей страны уже у многих появилось желание хотя бы высказаться. Речь идёт не столько о тех внешних и внутренних политических силах, и глобальных экономических игроках, заинтересованных в манёврах в данной геополитической сфере, которые и ныне «ведают» украинским тупиком, а больше всего о тех, «изгнанных», или «само-отстранившихся» от дел Украины.

Через социальные сети и другие виртуальные источники до нас доходят разнообразные сведения о внутренних разногласиях провластных и противовластных организаций, о национальных стычках, массовых социальных выступлениях и т.д., которые отражают недовольство разных слоёв общества тупиковой ситуацией, в которой власть теряет доверие и Украина погружается в политический вакуум.  Старая истина, что вакуум не остаётся не заполненным. В политической сфере туда моментально стремятся попасть и недобросовестные дельцы...

На такой поворот событий обратили внимание все слои  украинского общества, тем более олигархи, зная истину, что «опаздавщие» выбывают из игры.  Экс-глава Донецкой области, Сергей Тарута в своей статье уже год назад написал, что «вместо более быстрой модернизации, Украина все больше погружается в политический вакуум». А на днях собрались в Киеве – по неофициальным источникам - бывшие и нынешние олигархи, которые после смены власти в феврале 2014 г., все-таки остались на Украине. По словам источников, все были солидарны в оценке, что «в стране идет что-то не так». Однако о том, как реагировать на происходящее, мнения разошлись, часть выступила с инициативой создания новой партии, другие говорили, что оказывать влияние на власть надо со стороны гражданского общества, и предложили учредить мощный «Союз промышленников», который бы отстаивал их интересы.

Также сказали своё слово и те олигархи, которые «эмигрировали» на Запад, или лучще сказать они «выселились», считая, что происходящее на Украине временное явление, и предполагали свою скорейшую «надобность» дома. В Вене состоялся слёт  «само-отстраняющихся-выжидающих» украинских олигархов. Принимал их господин Фирташ, который в Австрии сейчас ожидает решения об экстрадиции в США. По «слухам», одна из центральных тем разговора касалась вопроса проведения новых, досрочных парламентских выборов. Это значит, что всерьез не воспринимают Верховную Раду в нынешнем ее виде, а также объявление недоверия парламентским партиям - и властным и квази-оппозиционным - а также президенту и правительству.

Конечно, одно дело, если бы недовольство олигархов росло на фоне эффективных мер по борьбе с ними, а западные инвесторы теснили украинских олигархов с рынка. Однако, тревога олигархов основана на неспособности зарабатывать как раньше, и с появлением других, которые стали  богатеть с удвоенной скоростью. При этом оставив на сухом пайке часть «старых олигархов», и разрушив иллюзии тех, кто верил в «жизнь по-новому». Таким образом  «деолигархизация» превращается в простое перераспределение собственности и «нео-олигархизацию».  «Старые олигархи» могут и сконцентрироваться вокруг нового режима и восстановить свое влияние. Или «новые олигархи», декларируя борьбу со «старыми», плотно наполнят карманы, а затем, спасаясь от расплаты, начнут защищать свои завоевания через политику.

Заявили о своём желании заполнять выкристаллизуюшийся политический вакуум и представители украинского политического класса и олигархического бизнеса, сбежавщие в Россию. В первые дни августа экс-премьер Н. Азаров -  на пресс-конференции - объявил о создании «Комитета спасения Украины», целью которого, по его словам, станет смена нынешнего руководства страны. КСУ назвал и предлагаемого на должность президента, в лице бывшего народного депутата от Партии Регионов, Владимира Олейника, а также самого Азарова, кандитатом на пост премьер-министра. «У меня нет никаких сомнений, что мы вернемся и поможем украинскому народу» — цитирует РИА Новости Азарова. КСУ, призванный впоследствии выполнять функцию правительства Украины в изгнании, имеет программу-минимум из пяти пунктов: 1. Немедленная остановка войны на Донбассе. 2. Принятие новой Конституции Украины, в которой будут закреплены федеративное устройство, украинский и русский языки в качестве государственных. 3. Разоружение бандитских формирований и прекращение разгула бандитизма. 4. Отмена военного сбора и законов, связанных с войной. При этом необходимо восстановить деловые и партнёрские отношения с Россией. 5. Немедленная реализация антикризисной программы.

          Всё это несомненно возможно для оздоровления ситуации. Но, как известно из мировой истории, такие «спасатели» в изгнании редко могли возвращаться с благодарностью своего народа. Заново завоевать доверие почти невозможно.

Значит,  претенденты на роль заполнителя политического вакуума на Украине уже дали знать о себе, однако ныне присутствующие в стране властные игроки всё ещё не признают, что консолидация «евромайдановского режима»  не состоялась. Это «самодовольствие» и не замечание тупика, куда скатилась страна, имеет множество  источников. В первую очередь, основу даёт непосредственное участие представителей США в управлении государственными структурами. Тотальная зависимость киевской власти от США подтверждается ежедневно. По описанию внутренних и зарубежных аналитиков,  Президент  и его окружение не могут совершать даже малейших действий без благословения американских кураторов. Множество примеров подтверждают такую зависимость. Это и тот факт, что в правительстве страны  ведущие посты занимают иностранные специалисты, рекомендованные американскими политиками. Такими же методами назначаются губернаторы – в лице Саакашвили и прочих; что генпрокурор  публично обратился к представителям американского посольства с просьбой о содействии правоохранительных органов США в расследовании многих кризисных дел,  с которыми уже занимается ФБР со всеми вытекающими отсюда последствиями.

Так как экономика Украины – по словам нардепа, Луценко – «практически находится в состоянии дефолта», то её финансовую жилку держит в своих руках  МВФ и Мировой Банк, и «по каплям» утоляет её жажду. Надо сказать, что значительная часть граждан Украины, спокойно воспринимает  непосредственное участие американцев в «управляемом хаосе». Это опять же объясняется множеством причин. Так как в течение многих лет «промывали» мозги украинцам, поэтому воспринимают американских хозяев как «манну небесную» и некий мифический «украинский шанс». Не случайно в телевизионном шоу «Шустер Live», процитировали результаты социологического опроса в областях Украины. Результаты говорят о том, что большинство украинцев хотели бы видеть Саакашвили в роли губернатора своей области. Есть и равнодушные к происходящему граждане,  они «вздыхают», но надеются - конечно, на США.

 А украинский национал-радикализм до сих пор сохраняет свою роль «американского политического инструмента», что подтверждает и посол Джеффри Пайетт, бросившийся реабилитировать «правосеков» перед американскими сенаторами после «мукачевских разборок».  Для США и для Пайетта лично радикалы были и остаются мощным рычагом влияния. Это не только способ давления на Порошенко и ему «побратимый» олигархат, это сила - преимущественно молодые люди - которая используется для ударов по «автономистам». В среде националистических лидеров не наблюдается сколько-нибудь серьезная критика вмешательства США и управления американцами их «самостийной Украиной». «Произведенная американцами коррекция украинской националистической идеологии – как пишет Андрей Уваров, в статье «Американская власть на Украине, или Управляемая самостийность» -  привела к тому, что и сам «белый вождь» Билецкий, и «правый вождь» Ярош, и «гидроцефалический вождь» Семенченко, и «мужеложский вождь» Ляшко, угодливо служат теперь на побегушках у тех, которые отстегивают украинскому национализму финансовую пайку». Они могут быть использованы по методу «разделяй и властвуй». Для отражения попыток отхода от такого  курса  со стороны сидящих в парламенте, правительстве, креслах местной власти и т.д., «качающихся»  слабых или «предателей», могут организовываться шествия, народные вече, майданы, налёты на «коррупционеров», поддержка убийцам или только запугивание  непослушных оппозиционеров, инакомыслящих, коммунистов, сепаратистов и т.д. Они готовы, в случае вакуума власти, хоть насильственно заполнить эту нишу, несмотря на возможное недовольство этим европейцев или американцев. Такой сценарий не является фикцией, ведь «Правый Сектор», и другие военизированные структуры и формирования, не входящие в состав Вооруженных сил Украины, не разоружены и даже порой привлекаются для борьбы с «сепаратизмом». 


Categories: Biztonságpolitika

Magyar Irka – 25 év múlva egy történelmi kongresszusról. Об одном историческом съезде спустя 25 лет.

Wed, 01/07/2015 - 09:23

Negyedszázada, Máltán, Mihail Gorbacsov, szovjet államfő-pártfőtitkár és George Bush, az Egyesült Államok elnöke, megállapodtak, hogy a két szuperhatalom abbahagyja a hidegháborút. Ezzel a történelmi döntéssel kapcsolatos tennivalókról, a következmények vállalásáról Gorbacsovnak azonban még meg kellett vívnia csatáit a hazai pályákon. A legfontosabb színtér a Szovjetunió Kommunista Pártjának kongresszusa volt. Erre az eseményre napra pontosan 25 éve került sor.

Ebben az időben Magyarországon már mélyen benne voltunk a „rendszerváltásban”, és még a nemzetközi történések iránt érdeklődők figyelmét sem kötötték le igazán az ilyen események. Mégis a Magyar Irka szerkesztőjének, Havas Henriknek eszébe jutott, hogy van Moszkvában valaki, aki „naplót” írhat az SZKP kongresszusáról. Az „Irka” ötlete ugyanis az volt, hogy közemberek egyhavi naplójából összeálljon az a folyamat, amely személyessé teheti a történelmet. Sajnos ez a projekt egy szám után megszakadt, és az 1990. júliusi – amelyben az én „Naplóm” is megjelent volna – már nem került az olvasók elé.

Ma olyan a világ helyzete, hogy sokan új hidegháborúról beszélnek. Szerintem nem lehet mégegyszer ugyanabba a „folyóba lépni”, de a korábbiak tanulságait érdemes felidézni. Ezért teszem közzé a negyedszázada írt Naplót a maga teljességében (csupán a magyar újságírók neveit rövidítettem!).   

 

 

NAPLÓ

(1990 július)

 

július 1. Vasárnap.

Moszkvába "berobbant" a nyár. Az elmúlt félévben akkor se nagyon tudtam kimozdulni a Társadalomtudományi Akadémia minden igényt kielégítő beton-erôdítményébôl, ha véletlenül éppen nem dolgoztam, mert hosszú és rideg volt a tél, s a tavasz is csak sok esőt hozott, napfényt pedig szinte semmit. Holnap kezdődik az SZKP XXVIII. kongresszusa, s ha most legalább az időjárás nem szeszélyeskedik, akkor tikkasztó melegben fogjuk végig ülni. Bár, ahogyan emlékszem, a Kongresszusi Palota légkondicionált és a terem hőmérséklete nagyon eltér majd a kintitől. Ilyen az én szerencsém.

Valami különös "felszabadultsággal" ébredtem. Mától az utolsó korábbi kötöttségtől is "független" lettem. Otthon tegnap jogutód nélkül megszűnt a Politikai Főiskola, s vele - az egyébként már csak névleges – rektor-helyettességem is. Az majd később válik el, hogy magamra hagynak, vagy - Adyval szólva –

             ”...nyelvelnek, zsibongnak, űznek

              S nekihajtanak önvesztükre

              Mindig új hitnek, dalnak, tűznek?”

Álarcom azonban nem volt, s a „köpönyegem” sem kifordított. Vendégprofesszorként azért vagyok itt, hogy a magyar tapasztalatokat ismertetve segítsek talpon maradni. Ezért készítem a helyzetelemzéseket, meg a prognózisokat a politikai folyamatokról, ezért tartom politikaelméletből, meg a kelet-európai viszonyokról az előadásokat. Biztos vagyok benne, hogy ami a következő napokban történni fog, az mindannyiunk sorsát meghatározhatja.

A peresztrojka dilemmáiról írt kis könyvünk megjelent a múlt héten, s Tatjána Vinogradszkaja - a szerzőtársam - ma hozott néhány példányt a voronyezsi nyomdából.

Délután konzultációra hívtak a krími küldöttek a Rosszija-szállóba, s így vihettem nekik elmélkedésre valót a kongresszusi felkészüléshez. A vita főként arról folyt, hogy miként kell a pártnak - a szétesés veszélyét elhárítva - megújulnia. Arról faggattak, hogy a korábbi magyar pártvezetők miért nem tudtak egyezségre jutni, s - véleményem szerint - kinek-kinek megvan-e a hasonmása az SZKP-ban? Végül abban egyeztünk meg, hogy a mi hibáinkból okulniuk kell, de más itt a tét, mint Kelet-Európában volt. Az SZKP a világot "megrendíteni" képes birodalom pártállamának állampártja. A sorsa: a birodalom sorsa. Ha ez a párt széthullik, akkor nem egyszerűen egy totalitárius pártállam hatalmi centruma semmisül meg. Hatalmi-vákuum keletkezhet, amelybe kiszámíthatatlan szándékú politikai erők tolulhatnak, s így az egész világ jövője, s benne egy eszme, mozgalom, a szociális igazságosságot megvalósítani szándékozó új társadalmi rendszer történelmi létjogosultsága forog kockán. Kísérletezni, "párt-áldozatokkal" manőverezni tovább nem lehet, visszavonulni nincs hova: itt van a kommunista mozgalom bölcsője. Ezt meg fogják védeni - mondták a krímiek. Elszántak voltak, teli feszültséggel és bizakodással.

A szálló előtt a dogmatikus „Dolgozók Egységfrontja” képviselői az éppen véget ért nagygyűlésüknek a Gorbacsov ellenes felhívását osztogatták. A Metró előtti sarkon pedig a menekültek verték fel a sátraikat.

Este a VB-t néztem a TV-ben, de életemben most először a foci sem tudott lekötni. Nemcsak azért mert nélkülünk nem „igazi” a játék, hanem mert a holnap nyugtalanított. Először leszek SZKP kongresszuson, és milyenen?!

 

Július 2. Hétfő.

Korán keltem, mert a kezdés előtt két órával gyülekeztünk a Sajtó Központban, s oda metróval majd órányi az út.

A kongresszusra nem hívtak külföldi delegációkat (különben is én csak magamat képviselhetném!). Akik valamilyen okból mégis itt akartunk lenni, s ez a kívánságunk találkozott a rendezők jó szándékával: „álcázva” jutottunk be. A „szovjetológusok” között Gary Harthot, Marschal Schulmant fedeztem fel, de ott ült mellettem Giuseppe Boffa is, meg egy úr a Szocinterntôl és mások.

Több kongresszust láttam korábban TV-n a 60-as években, meg a 70-es évek végén. Emlékezetes marad például, amikor a Komszomol akkori elsôtitkára a küldötteknek hátat fordítva „szemébe mondta” Leonyid Brezsnyevnek, hogy „általa fényesebb az ég.”

Ez - itt és most - már az első benyomások alapján is másnak tűnik. Munka és csata lesz a javából. A „szavazógépet ellenőrző bizottság” megválasztása után, mintegy rutinszerűen feltett kérdésre - kinek van megjegyzése? - egy magadáni küldött azonnal a Központi Bizottság és a Politikai Bizottság leváltását követelte. M. Gorbacsov nem lepődött meg. Az első pillanattól érződött a teremben, hogy a főtitkár ura a helyzetnek. Kipihent, dinamikus, szellemes, s nagyon célratörő. Győzni jött és semmit nem bíz a véletlenre. A "főpróba" az Orosz Föderáció pártjának megalakításakor, majdnem botrányosra sikerült. Abból mindenki tanult.

Az ügyrendi procedúrát más is levezethetné, de Gorbacsov kihasználta a lehetőséget a küldöttek közvéleményének a szondázására. Minden kérdésről - (két szakaszban legyen a kongresszus; a pártvagyon államosításáról külön essék szó; a PB tagok, Titkárok számoljanak el a munkájukkal; a sajtó mit és hogyan közvetítsen, stb.) - olyan módon irányította a vitát, hogy a szavazás egyúttal az erőviszonyok felmérésére is szolgált.

A főtitkári beszámoló milliméter pontossággal a centrumot célozta meg. Ezért is morajlott hol itt-hol ott a terem, s kevesebbet tapsoltak a szokásosnál. Pedig a centrum nagyon erős lesz, ha meggyőzi őket Gorbacsov, s érzékelhetően erre készül. Nem tudom a beszéd teljes terjedelmében magyarul megjelenik-e valaha. Szerintem nélküle féloldalasra sikerül újra a történelem ismeret.

Este a Magyar Nagykövetségen a belpolitikai titkár búcsúztatóján magyar újságírókkal, francia és román diplomatákkal beszélgetve egyedül maradtam a centrum erősségéről vallott nézetemmel. Mindenki pártszakadásra számít, mondván, hogy a centrum máris szétesett. Meglátjuk. Mindenesetre a Magyar Rádiónak adott interjúban én kitartottam a féléves elemző munkám, meg az első napi tapasztalások alapján kialakult álláspontom mellett, hogy tudniillik éles politikai harcban, nem fájdalommentesen, "megőrizve-meghaladva" eddig volt önmagát, megújulva megmarad az SZKP a kongresszuson.

 

Július 3.  Kedd

A délelőtt kicsit unalmasan telt: a PB-tagok, Titkárok beszámolói alig tértek el attól, amit az előző napokban már megírtak a Pravdában. Alexander Jakovlevet, meg Ligacsovot ugyan megtapsolták, Razumovszkij, Medvegyev, Zajkov megbukott, Jazov rosszul lett (biztosan a meleg viselte meg). Később Gorbacsov egy kérdésre válaszolva - nem szeretem módon - de elmondta, hogy Szlunykov, Vorotnyikov és Uszmánov betegség, Birjukova nyugdíjba vonulása miatt a kongresszust megelőzően kérte a felmentését.'' Nem a "süllyedő hajóról" menekülnek, s az utódlásról is a pártkörökben szokásos módon kell dönteni" - hangzott a minden bizonnyal megrázó személyi változásokat előre vetítő magyarázat.

A légkör akkor forrósodott fel, amikor a különböző dokumentumok címeit, illetve a munkabizottságok összetételét vitatták. A "piacra való áttérés" kimaradt az egyik címből - tehát itt vannak a konzervatívok. A javasolt Razumovszkij helyett maga Gorbacsov lett a Szervezeti Szabályzatot előkészítő bizottság vezetője. Rövid gondolkodási idő után vélhetően azért vállalta a cserét, mert saját népszerűségét mérhette fel (nyert: mellette 3166 szavazat, ellene 1046 - ez lesz-e a végén is?).

Gorbacsovnak "megtetszett" az "előrehozott" voksolás - s Rizskovon is kipróbálta (őt javasolta a "piactalanított" gazdasági bizottság élére) - az eredmény: mellette 3260, ellene 85! Ligacsovot azonban már nem Ő akarta "bemérni", mégis ''startolt'' és váratlanul győzött is 2233:1968 arányban, s lett a mezőgazdasági problematikát feldolgozó bizottság vezetője.

Az erőviszonyok kikristályosodását jól tükrözően kiéleződött a politikai küzdelem a bizottságokért, a dokumentumokért, azért, hogy a kongresszus milyen témákban foglaljon állást. F. Oszival hasznos vitát folytattunk erről az APN "kopejkás sztalóvajában", aminek eredményeként a Népszabadságban is megjelenhet az erősödő centrum képlete, s talán már nem a pártszakadás víziójával csigázzák az olvasók érdeklődését. Ezt elősegítette a Demokratikus illetve a Marxista Platform vezetőinek közös sajtótájékoztatója is. Sosztakovszkij, a "demplatformos" - akivel aspiráns koromban egy tanszéken voltunk - kérésemre interjút adott a Népszabadságnak, s amit elmondott az kiábrándítóan hatott. Növelte a "szárnyak" erőtlenségének bizonyítottságát az a felmérés is, amelyet a kongresszuson működő szociológus csoport készített, s az esti sajtótájékoztatón ismertettek a külföldi újságírókkal. Eszerint a küldöttek 49%-a teljesen azonosult a KB irányvonalával, 5%-uk a "demokratikus" és 3%-uk a "marxista" platformmal. Ha ehhez hozzávesszük, hogy 84%-uk először vesz részt ilyen fórumon, akkor nyilvánvalóvá válik a gorbacsovi taktikusság győzelme a tapasztalatlanság felett.

A Szadovaján hazafelé még találkoztam a Gorkij-parkból jövő SZKP ellenes tüntetők bőrigázott maradékával. A magyar TV biztosan velük példálózott, mert az éjszakai telefonban otthonról a barátom számon kérte az előző napi rádió interjúmat.

 

 Július 4 Szerda. 

Kora reggeli pletykák: Gorbacsov tegnap este találkozott az alapszervezeti titkárokkal és megerősítette, hogy elfogadja a jelölését a főtitkári posztra. Helyetteseiként a "fáma" szerint Bakatyin, Nazarbajev, Janajev, Ivasko vagy Ligacsov jöhet számításba. Azt is mondják, hogy Jelcin szervezkedik, Szobcsák pedig a kilépéssel fenyegetőzik.

   Belehallgattam a "demplatformos" Liszenko egyik nyilatkozatába. Arról beszélt a spanyoloknak, hogy egyességet kötöttek a marxista platformmal meg a „fiatal-kommunistákkal” és együttesen lépnek fel Ligacsovval szemben. Ha pedig sikerül rávenniük Jakovlevet, hogy velük tartson, akkor kilépnek az SZKP-ból és új pártot alapítanak.

 A Kongresszus ma a bányász küldöttek felhívásával kezdődött, amelyben a 11-én sztrájkolni készülő társaikat igyekeztek önmérsékletre inteni. A kísérő szövegben "kijutott" Gorbacsovnak meg Rizskovnak is mert "rövidlátóknak bizonyultak", nem reagáltak a korábbi bányász megmozdulásokra. Itt az eredménye: országos politikai sztrájk és tüntetés fenyeget. (Azt beszélik, hogy Travkin, a pártból kilépett populista vezér járja a bányász körzeteket és nagy ováció mellett szervezi antikommunista mozgalmát).

 A penza-megyei fiatal mezőgazdász a falu nyomorúságáról beszélt igen színesen. Bírálta a beszámolót, mert az nem tükrözi a katasztrofális élelmiszerhiányt, a parasztok szegénységét. "Egy kakas kiállt négy megyére" - mondta, s hozzátette "biztosan azért nem jönnek a vezetők közénk, mert nincs elegendő mocsárjárásra alkalmas gumicsizma". Tapsvihart aratott azzal a zárómondatával, hogy mindemellett a "paraszt mégis a pártnak hisz még, mert nem felejtette el, hogy ki az a farkas, aki báránybőrbe bújt".

Egymás után léptek ma a szószékre a köztársasági és a megyei vezetők. Nem voltak igazán népszerűek. Prokofjev a moszkvai elsőtitkár "lavírozott", s majdnem kitapsolták; Gidaszpov, a leningrádi vezető "tudományos értekezése" sem nyerte el a küldöttek tetszését. Szokolov, a belorusz első ember, meg Popov Jakutyiából régi módi apparátusi szöveget mondott; s szürkének, unalmasnak, semmitmondónak tűnt számos autonóm-területi, vagy városi pártvezető is. Nem úgy a belső harcokban kiválasztódott és megedződött fiatalok: Gurenko az ukrán, Gumbaridze a grúz, Nazarbajev a kazah, Mutalipov az azerbajdzsáni, Svéd a litvániai. Konstruktívan bíráltak, demokratikus vitákhoz szokottan színesen, meggyőzően érveltek - a Kongresszus láthatóan megkedvelte Őket. Abalkin akadémikus, a gazdasági reform atyja azonban most sem lett népszerűbb. Csupán Gorbacsov unszolására adott neki lehetőséget a kongresszus, de majdnem megvonta a szót, amikor kijelentette, hogy "azt a pártot, amelyik a történelmi fejlődés törvényszerűségeinek útjába akar állni menthetetlenül elsöpri a történelem".

Figyelemre méltó volt még Sljágának, a hadsereg politikai főcsoport főnök helyettesének a felszólalása. Elmondta, hogy a tisztek 75%-a párttag, s összesen 1,1 millió kommunista van a hadseregben. Ezt előrebocsátva élesen kikelt a depolitizálási törekvésekkel szemben.

Elfáradtam a sok szövegtől, s pihenésként a szomszédos Manyezsben megnéztem Ilja Glazunov életmű kiállítását. Sugárzik belőle a humanizmus. A VB elődöntőn majdnem elaludtam. L. Andris telefonja vert fel. Panaszkodott a gazdasági kapcsolatok ellehetetlenülésére. A tárgyalásain olyan árengedményekre kényszerült, amelyek még a viszonylag jól menő cégüket (GAMMA) is veszélyeztetik. S ez még csak a kezdet!   

 

Július 5. Csütörtök

 A szekció-ülésekre nem voltam hivatalos, így este a Sajtó Központban meghallgattam az összefoglalókat.

Napközben a végleges hazautazásom ügyeit intéztem. Kiderült, hogy 15-én a magyar gépre nincs hely, mert az Izraelbe kivándorlók minden helyet lefoglaltak. Marad az Aeroflot hajnali járata, ha az Akadémia külügyesei segítenek.

Találkoztam Tatjánával, a szerzőtársammal, aki elmesélte, hogy a prognózis-készítő teamünket a piacgazdaságra való áttérés várható társadalmi következményeinek vizsgálatával bízták meg, s továbbra is számítanak rám. A nemzetiségi kérdésről a Lityeraturnaja Gazetanak irt cikkünkhöz térképet kértek, s néhány pontosítást, - megcsináltuk.

A faluval foglalkozó kutatócsoport vezetőjével arról tárgyaltam, hogy az új tulajdonformák - mint pl. a haszonbérlet, stb. - vállalkozóit meg lehetne ismertetni a magyar tapasztalatokkal. Ha a fizetési nehézségeket meg tudjuk oldani, akkor kialakítható lenne egy ilyen kölcsönösen előnyös továbbképzés.

A Sajtó Központban már délben nagy volt a nyüzsgés. Ma senki nem ment a szekciókba és itt próbált híreket szerezni. Ezerszáz körüli az itt lévő újságírók száma. Meglepően sok a nagyon fiatal, s különös, hogy tolmáccsal dolgoznak. A japánok bizonyára "technikusokat" küldtek. Megfigyeltem, hogy a Kongresszusi Palotában is mindent rögzítettek: külön magnóval a beszédeket, másikkal a terem zaját, videóval a metakommunikációt is felvették. A Sajtóiroda vezetőjének a beszámolója a szekciókról "kilúgozott" volt. A lapok azonban közzéteszik a teljes jegyzőkönyvet, s holnap a plenáris ülésen a szekcióvezetők is beszámolnak a történtekről. Semmi érdekesről sem maradunk le.

Este kilenc órára engem is meghívtak Nagykövetségünk sajtóattaséjának cocktailjára. A lazítás jól esett, a társaság kellemes volt, s barátian anekdotáztunk. Egyidejűleg másik cocktail is volt a Követségen az egyik kisgazdapárti képviselő tiszteletére, aki - elmondása szerint - a pártját szervezni járt Kárpátalján. A diplomaták meglepődve mesélték utóbb, hogy mennyire naivan fogalmazott a Szovjetunióról. Valószínűleg most járt itt először.

 

Július 6. Péntek.

       Fordulóponthoz ért a kongresszus. Jelcin felszólalásában alternatív programot állított. Ha kimondta volna, hogy „válasszanak: vagy az általa egyedül üdvözítőnek tartott útra tér át a párt (új nevet vesz fel, megtagadja a kommunista ideológiát, a szervezeti elveit, stb.), vagy Ő lép ki a pártból, s a programja alapján újat szervez” - bizonyára bekövetkezett volna a szakadás. Jelcin azonban láthatóan taktikázott. Így pedig hiába "dobta be az égő gyufát" - nem robbant fel tőle semmi. "Nem rezzent senki fel a vészre - mondaná Tóth Árpád - A száraz fű sem vette észre". Ugyan egy szibériai gyárigazgató még félősen megjegyezte, hogy a két karizmatikus-vezető - Gorbacsov és Jelcin - megegyezhetne, de ezzel a kongresszus napirendre tért az ügy felett. (Reggel a buszon B. Jóskával és N. S. Lászlóval vitattuk meg a pártszakadás esélyeit. Észrevehetően nem nagyon hittek a centrum erősségéről és a párt megmaradásáról vallott koncepciómban. Az események pedig igazolnak!)

Az igazi csata a kulisszák mögött zajlik. Így azután, már az sem volt meglepő, hogy a hosszas vajúdás után szót kapott platform-képviselők csak színezték a vitát, érdemben befolyásolni azonban nem tudták. A vezető értelmiségiek (Uljanov a színész, Kugultyinov a költő és Ajtmatov az író) veretes gondolatai pedig belevesztek a türelmetlen zajongásba. Hiába mondta egyikük, hogy a kultúra 1%-os színvonal csökkenése legalább olyan tragédiához vezet, mintha a tenger hőmérséklete változna ennyivel. A krimi egyetem filozófia professzora a szünetben ezt úgy kommentálta nekem, hogy a vezető értelmiség egy része ma már mondhat, amit akar, nincs hitelük az emberek előtt, hiszen Brezsnyev idején, meg előbb is " Ők magyarázták az életet." A "Szabadság" kiküldött tudósítója - akivel együtt ebédeltem a Pártszállóban - némi szarkazmussal, a hazai értelmiség figyelmébe ajánlotta a fenti gondolatot.

Az ebédnél váratlanul összefutottam Jurij Kraszinnal, régi jó ismerősömmel, a Társadalomtudományi Intézet igazgatójával. Szerette volna azonnal megbeszélni az intézeteink közötti jövendő együttműködést. Nehezen tudtam megértetni vele, hogy erre nekem már semmi hatásköröm nincs.

Az esti sajtótájékoztatónak két külügyi szakértő vendége is volt: Falin és Dzaszohov. Az apropót a megjelenésükre a NATO csúcstalálkozóján született együttműködési készséget mutató döntés adta. A mellettem ülő K. István döbbenten jegyezte meg, hogy a Külügyminisztérium délutáni sajtótájékoztatóján tapasztalt, Geraszimov féle "hurrá-optimizmust" most, itt Falin hűvös tartózkodása váltotta fel. (Geraszimov az első sorban mindezt pókerarccal hallgatta). Akkor jutott eszembe, hogy a kongresszusi ülésen Gorbacsov többször hosszabb időre elhagyta a termet.

Éjfélkor még meghallgattam a Majak Rádió híradását. Sevarnadzénak a TASSZ számára adott nyilatkozatát is beolvasták, amely melegen üdvözölte a NATO állásfoglalást.

 

Július 7 Szombat.

Biztos vagyok benne, hogy ezt a napot valamikor a kutatók a történelmi felelősség vagy szerencse titulusával emlegetik majd. Csendesen indultak az események a kongresszuson: a szekcióvezetők összefoglalták a csütörtöki ülések főbb megállapításait. Majd megszavazták, hogy nem folytatják tovább a vitát a beszámolóról (akinek még van mondanivalója, az adja le írásban).

A nap fő attrakciója következett: a PB tagok, Titkárok "élveboncolása" - vagyis válaszaik a több száz előre írásban hozzájuk intézett és a néhány helyben feltett kérdésre. Rizskov még állta a "sarat", de Medvegyevnek már "piros lapot" mutatott fel az egyik küldött, aki úgy vélte, hogy a munkáját éppen az ideológiai titkár nem vette semmibe sem. Az érzékelhetően napok óta a háttérben zajló csata Jakovlev elszámoltatásánál jutott forrpontra. Vádolták, sértegették, megalázták. Az öblös hangú óriás, Lébegy tábornok három kérdése politikai inszinuáció ("Mit irt Ön a még meg sem jelentetett 'Hogyan látom én Marxot' című könyvében, amelyből a szocializmus ellehetetlenülését idézte a 'demplatformosokkal' tartott zártkörű találkozóján? Miért kellett a kelet-európai pártokat szétverni, s mi volt ebben az Ön szerepe? S végül: Hány arca van Önnek Jakovlev elvtárs?"). Ezt követte az ősszövetségi népképviselő - szintén katona - lett Altris, aki sorolva az eseményeket, idézve a különböző beszédeket igyekezett bizonyítani: hol, mikor, hogyan verte szét Jakovlev a balti pártokat. Egy litván veterán nyílt vitára hívta ki Jakovlevet a kongresszus idején az általa kötött paktumokról. stb. Jakovlev igyekezett nyugodtan válaszolni, előrebocsátva, hogy már eldöntötte nyugdíjba vonulását. Kelet-Európa és a balti Köztársaságok ügyében azonban Gorbacsovhoz fordult: "Nem értem miért kell ezt a cirkuszt nekem végigcsinálnom?" - kérdezte. Az egész délelőtt magába roskadtan ülő főtitkár - válaszként - szünetet rendeltetett el. Majd a mintegy órás szünet után maga vette át az elnöklést. "Ha szét akarják verni a pártot, akkor tessék, csak folytassák, ahogyan eddig tették!" - hangzott a bevezető mondata. A megrovás hatott, s így Ligacsov viszonylag "megúszta", Sevarnadze pedig "sarokba állította" a hadsereg képviselőit. "A külpolitika nem egy ember nézeteire épül. Minden döntést, amely a nemzet biztonságát érinti a hadsereg vezetésével közösen hozunk meg." - mondta, s felmutatott egy papírt - "Itt az aláírása Jazovnak és Mojszejevnek is". Arról beszélt, hogy az a "blokk", amelyet csak erővel lehet összetartani, nem képezheti világtörténelmi jelentőségű ügyek alapját. Ugyanakkor a NATO pedig hajlandó a békekötésre. Ebből együttesen következik, hogy meg kell velük egyezni. A külügyminiszter meggyőző volt, s kérdést sem kapott. Gorbacsov pedig újra uralta a kongresszust: megismételtette a szavazást, s úgy döntöttek, hogy nem egyenként "osztályozzák le" a vezetőket, hanem politikai értékelés születik.

Hazafelé menet, Boffával arról beszélgettünk, hogy fellélegezhet a világ is: itt ma talán Máltánál is nagyobb volt a tét!?

Késő este felhívtam a családomat, s megnyugodtam, mert "eltávon" otthon volt a fiam, a "kiskatonám".

Éjszakára kimentem Vologya barátom dácsájára, mert ezt a napot "ki kellett beszélni" magamból.

 

Július 8 Vasárnap

Ma szünnap volt a kongresszuson. Kíváncsiságból elmehettem volna Gorbacsovnak és Rizskovnak a munkás és paraszt küldöttekkel, meghívottakkal való találkozójára, de feltételeztem, hogy a tegnapi csata után ez egyfajta "barátkozás" lesz csupán. A híradásokból ítélve nem maradtam le semmiről.

Helyette "behoztam" a lemaradásomat, mert átnéztem a héten összegyűjtött magyar lapokat. Nem sok örömet okoztak. Nem megyünk mi Európába, hanem visszafelé a "történelembe". Hogyan lesz ebből modern, demokratikus, szabad és igazságos Magyarország? Az SZKP kongresszusról a híradások, a kommentárok mintha azt sugallnák, hogy nem igazán jelentős ügyről van szó, marakodás az egész egy széthulló birodalom koncain, s jól döntött a magyar nép, amikor az elszakadásra szavazott. Szerintem mélyebben kellene elemezni, s messzebbre látni. A "peresztrojka" egy olyan "puzzle" játékhoz hasonlítható, amelyet a szétszedés után új szabályok szerint kell összerakni, s más kép is jön ki belőle. Az új képet ugyan még nem látta senki, az összerakás módjáról is a legtöbben csak beszélnek. Egyedül a kitalálója - Gorbacsov - ismeri a "játék" stratégiáját és taktikáját. Ezzel áll mindenki más fölött.

Elfogyott a kávém, s ez megrendítő, mert nem hiszem, hogy találok az üzletekben. Délután, séta közben, az Arbaton megpróbáltam szerezni, de mint az várható volt, sikertelenül. Este a Tagánkán megnéztem a Borisz Godunovot. Gubenkó, a sztrájkot kezdeményező kultuszminiszter játszotta a főszerepet. Színésznek még nagyon jó. A VB döntőn Maradónáéknak szurkoltam, de hiába.

 

Július 9. Hétfő

Moszkvában nem csökken a forróság, a kongresszuson pedig a feszültség. Ma a sajtó ellen indult általános támadás: nem azt írja, mondja, mutatja. Döntés született: ezentúl a rádió és a TV kommentár és rövidítés nélkül közvetíti  a teljes kongresszust.

A mai napirend: a politikai határozat, s a különböző bizottságok dokumentumainak a vitája. A revíziós bizottság jelentése, meg az elszámolás a költségvetésről különösebb megrázkódtatások nélkül, simán átment. A katonapolitikáról - a X. kongresszus óta - most először készült önálló állásfoglalás. Vitát elsősorban az váltott ki, hogy szerepeltessék-e a Szovjetunió veszélyeztetettségét, vagy ezzel már nem kell számolni?! A többség (3277 fő 810 ellenében) arra voksolt, hogy még fennáll a veszélyeztetettség. Emellett elfogadtak egy felhívást a kommunisták üldöztetése ellen. Sok huzavona után elfogadták a privilégiumok elleni fellépéssel foglalkozó bizottság létjogosultságát is. Mindennel együtt nagy a zavarodottság, sok a szavazás közbeni kérdés, még több a - sokszor nem világos, hogy mire - szavazás.

Az a magadáni küldött, aki az első napon a vezetés azonnali leváltását követelte, ma még élesebben fogalmazott: "a KB félrevezeti a kongresszust, nincs iránta bizalom, elfogadhatatlan a munkája". Javasolta: ne engedjék többet Gorbacsovnak, hogy elnököljön, mert "Kaspirovszki módon hipnotizálja a küldötteket" (ez igen! a TV után a misztikum ide is behatolt).

Közben elkezdődött a Szervezeti Szabályzat vitája. Gorbacsov előterjesztését alapul véve ma csak a vezetőszervek megválasztását szolgáló részekről döntöttek. A főtitkár most már másodszor utasította vissza azt a javaslatot, hogy a kongresszus küldötteinek a mandátumát hosszabbítsák meg öt évre, a határozatok végrehajtásának ellenőrzése miatt. Szerinte (az összetételt tekintve jogos az aggodalma!) az apparátus így akarja átmenteni a hatalmát.

A küldöttek javasolták, hogy a politikai határozat előtt kapjon még szót a főtitkár, de azt megelőzően válaszoljon a kérdésekre Krucskov, a KGB elnöke, és biztosítsanak lehetőséget Jakovlevnek, hogy magyarázatot adjon egy Öt kompromittáló illegálisan terjesztett dokumentumról. Jakovlev visszautasította a hamisítványt, vizsgáló bizottságot kért, a szerzőket pedig figyelmeztette: "az életét ezzel az akcióval megrövidíthetik, de a nézetei elhallgatására soha sem tudják rákényszeríteni". (A kongresszuson eldurvult a politikai harc!).

Krucskov tisztázta az SZKP és a KGB kapcsolatát az új helyzetben, beszélt a nemzetiségi problémákról (Orkban ezrek halálát követelően még folynak a harcok az üzbégek és a kirgizek között), a már szervezett bűnözés és az árnyék gazdaság viszonyáról (15O milliárd rubel van az utóbbiak kezén!), s főleg Kalugin tábornok viselt dolgait ecsetelte. A kongresszus mindezt tudomásul vette. (Megjegyzem Jakovlev azt nyilatkozta a Moszkovszkije Novosztyi eheti számában, hogy Kaluginnal egy időben tanultak a Columbia Egyetemen, s ezzel összefüggésben máris különböző találgatások vannak forgalomban).

Bár zsúfolt volt a kongresszusi nap, mégis kénytelen voltam ebédidőben visszamenni az Akadémiára, mert megígértem egy előadást a magyar viszonyokról a gazdasági vezetők továbbképzőjén. Szerencsémre sikerült néhány éppen akkor érkezett könyvet is vennem: A 20-30-as évek novelláit, Trockij válogatást "Az orosz forradalom történetéhez" címmel és egy Berdjájev művet.

Az esti sajtótájékoztatón Iljin a kongresszusi iroda vezetője megerősítette, hogy a tervek szerint tartják a tíz napot és csütörtökön ér véget a kongresszus. (Fogadtam egy sörben Justin Burke, amerikai újságíró ismerősömmel, aki nem hiszi, hogy ez lesz a végső időpont).

 

Július 10. Kedd

Két fontos döntés fémjelzi ezt a napot. Az új szervezeti elvek szerinti felépítésben is M.Sz. Gorbacsov lett az SZKP főtitkára, s a kongresszus politikai határozatot fogadott el az eltelt öt év értékeléséről, megerősítve a peresztrojka fő irányvonalát. Pedig a "hírek" zűrösebb viszonyokat vetítettek előre.

A Kongresszusi Palotának abban a termében, ahol a fogadásokat szokták tartani reggelizés közben fiatalember köszönt rám. Kiderült, hogy ott volt az egyik kijevi előadásomon és "cserébe" most Ő mesélt a "kulisszatitkokról". Íme!

A főtitkár előző este találkozott a városi, járási, kerületi titkárokkal és nagyon összevitatkoztak. Az apparátus nehezen adja fel a pozícióit, s útszéli módon támadták a főtitkárt, úgymond a párt kiszolgáltatásáért. A találkozón Gorbacsov is türelmetlennek bizonyult. A küldöttek fáradtak, elbizonytalanodottak, fásultak. Otthonról jönnek a táviratok, a telefonok újabb követelésekkel. A Donyeck-medencében erősödik a sztrájk készültség. Az ukrán parlament a függetlenségi nyilatkozat elfogadása érdekében visszahívta a küldötteket a kongresszusról.

A plenáris ülés Gorbacsov vita-összefoglalójával kezdődött. A beszéd magabiztosságot, határozottságot, elszántságot sugárzott. Nem kerülte meg a kényes kérdéseket és élesen, sarkosan fogalmazott. Nyoma sem volt már a beszámoló kimértségének. Tudta kivel áll szemben és mire számíthat. Bejelentette, hogy tegnap Rizskov aláírta a mezőgazdasági tartozások elengedéséről szóló törvényt. Ezzel megnyerte a falusi küldötteket. Célba talált az áruellátás, a környezetvédelem, a kultúra, az oktatás, a rendteremtés, stb. kérdéseit illetően, sőt a legnehezebb ügyekben: a nemzetiségi viszonyokkal, a külpolitikával és a párt további sorsával kapcsolatban is. Dörgő taps bizonyította, hogy a kongresszus elfogadta az érvelését. (Justin barátom izgatottan és értetlenül tudakolta, hogy mit szólok ehhez az első beszédtől homlokegyenest különböző szöveghez. Mi történhetett? Számomra pedig - stratégiai szempontból - logikusnak tűnt a változás.)

A küldöttek beletörődtek abba is, hogy egyenként nem vehetik a PB-tagok, a KB Titkárok "fejét", s végül megszavazták (3650-453 arányban) a Központi Bizottság egész tevékenységének politikai értékelését, a peresztrojka megerősítését. A főtitkár-választásnak, pedig csak akkor lett volna tétje (szerintem!), ha Jelcint is jelöli valaki. Ez azonban elmaradt. Gorbacsovot ugyan válaszra, állásfoglalásra késztették Jelcin "ultimátumával" kapcsolatban, de a rendkívül taktikus, toleráns, ugyanakkor világos elutasító válasszal az ügy le is zárult. A választáson Gorbacsov 3411 szavazatot kapott, s 1116-an voltak ellene. Azok közül, akiket még jelöltek a főtitkári posztra, de visszaléptek, bizonyára hallunk még Bakatyinról, Lobovról, Sztoljárovról. Ők a peresztrojka igazi nemzedéke.

Késő este a leningrádi TV egy beszélgetést sugárzott Kaluginnal. Korábban én Öt nem ismertem, s most a látottak alapján az volt a benyomásom, hogy egy vérig sértett önimádó szuperkém gátlástalan ambícióit használják fel bizonyos politikai erők.

 

Július 11. Szerda.

Fogynak a napok, s a kongresszuson még nagyon sok az elvégzetlen feladat.

Az már bevégeztetett, hogy a radikálisok, akik szét akarták verni a pártot, a perifériára szorultak. A párt további jellegét illetően azonban még zavaros a kép, még nem kristályosodtak ki a vonulatok. Pl. Liszenko a kormány lemondását követelte a sztrájkoló bányászokra hivatkozva, de indulatos visszautasításban részesült, s a demplatformos társai is provokátornak minősítették. Egyre markánsabban körvonalazódtak a konzervatív személyiségek is, de Ők ravaszabban taktikáznak.

Szegény Mutalibov, az entellektüel azerbajdzsáni elsőtitkár, tapasztalatlanságával nem tudta megfékezni az indulatokat, s vitavezető-elnökként majdnem válságot okozott. Megint Gorbacsovnak kellett megmenteni a helyzetet. (Még nagyon egyedül van!)

A gazdasági bizottság jelentésének a címébe visszatették a "piacgazdaságot". Ez a konstruktív centrum erejét mutatja. Az a bejelentés azonban, hogy a tervezettől eltérően korainak tartják az állásfoglalást az SZKP-nak más pártokhoz, politikai szervezetekhez való viszonyát illetően, kétségessé teszi (szerintem!) az alkotmányban garantált többpártrendszer közeli lehetővé tételét.

Ennek a napnak Ligacsov volt a főszereplője. Először az agrárirányelveket készítő bizottság nevében akart a beruházások megduplázásáról egy voluntarista előterjesztést rákényszeríteni a kongresszusra. Azt a tényt, hogy mindössze száz szavazaton múlott a sikertelensége, vélhetően úgy értékelte, hogy a fötitkár-helyettesi választásnál a végsőkig kitarthat. Gorbacsov azonban az ukrán államfőt, Ivaskót ajánlotta helyetteseként, aki a Szerkesztő Bizottság vezetőjeként megmérettetett és elég "súlyosnak" is találtatott. A további javaslatok között sok fiatal tehetség neve került ismét elő, nem volt közöttük azonban Jelciné (akinek az interjúiból az feltételezhető, hogy erre legalább számított), szerepelt viszont Ligacsové. Nem lehetett már tovább álarc mögött maradni a konzervatívoknak. Nyíltan szint kellett vallaniuk, s ezzel egyértelművé vált az is, hogy ki a dogmatikusok, a minden megújulást akadályozók vezére. Gorbacsovon látszott, hogy tisztában van az erőviszonyokkal, de szeretné elkerülni a szavazást Ligacsov személyére, hiszen a rá leadott voksok mennyisége a kongresszus egészének a jellegét is jellemezheti a nagyvilág számára. A csapdából azonban nem sikerült kijutnia, mert Ligacsov önzőn és elvakultan megmakacsolta magát. Sértegethették, megalázhatták, mondhatták neki, hogy "miatta dobják el a párttagok ezrei a tagkönyvüket" - Ligacsov nem lépett vissza. Súlyos szakítópróbát élt át az SZKP ezekben az órákban. S még nem tudni mi lesz a vége, hiszen a szavazás eredményét csak reggel teszik közzé.

Mindezek után a Programnyilatkozat tételes szavazása szinte gépiesen zajlott. A főtitkár is kedveszegetten várta az ülés végét.

Szerettem volna a dolgok melegében valakivel magyar szót váltani a történtekről, de már második napja nem láttam újságíró ismerőseimet. Este a szállásomon a kazányi és a rosztovi tudósítókkal találgattuk a várható fejleményeket. Optimistán azt találtam mondani, hogy szerencséjük van, mert van egy Gorbacsovjuk. Ez lett a tatár lap másnapi főcíme.

 

Július 12. Csütörtök

A Majak Rádió hajnali adásában lelkendezve közölte a "nem hivatalos forrásból" származó hírt: Ivasko lett a főtitkárhelyettes és Pugo a Központi Ellenőrző Bizottság elnöke. A kiszivárogtatást később "zokon vette" a kongresszus, de ez sem rontotta azt az általános örömöt, hogy a Ligacsovra adott 776 szavazat nem kérdőjelezheti meg az SZKP megújulási szándékát, a kongresszus konstruktivitását, s nem süthet rá konzervatív bélyeget. Ezzel lényegét tekintve bekövetkezett a párt gorbacsovi-gerincének a kikristályosodása és a szélsőségek marginalizálódása.

Az események ma gyorsan peregtek. Reggel Rizskov miniszterelnök korrekt tájékoztatást adott a bányász-sztrájkról és a helyzet javítására tervezett intézkedésekről. Intő figyelmeztetés volt, de megrendítő erejű politikai földcsuszamlást nem sikerült elérnie az ellenzéknek.

Folytatódott a Szervezeti Szabályzat vitája, de végső döntésig nem jutottak. Elfogadták viszont az oktatásról, a tudományról és a kultúráról szóló állásfoglalást.

A Központi Bizottság tagjainak a jelölése és a megválasztása volt a nap eseménye. Ezt az ülést Lukjánov, a Legfelső Tanács elnöke vezette, akinek "tandemje" Gorbacsovval összeszokottan és hiba nélkül működött a kongresszus egész ideje alatt. A gépezetbe azonban mégis került "porszem" - Jelcinnek hívták. Jelcin az Orosz Föderáció Legfelső Tanácsa elnöki posztját pártok felettinek nyilvánítva, - s erre hivatkozva - visszautasította a szverdlovszkiak jelölését a Központi Bizottság tagságára és egyúttal bejelentette kilépését a pártból. Gorbacsov a bejelentést az orosz parlamenti elnök tettei logikus következményének minősítve, nem bocsátotta vitára. Ezzel a Jelcin-jelenség - legalább is az SZKP-ban - egy időre kiiktatódott. A jeladás is felemásra sikeredett, mert a demplatformosok - kettészakadva - csak részben követték, s a beharangozott "nagy nevek" közül - legalábbis a mai napon - mindössze csupán néhányan vették a bátorságot a párttól való eltávolodásra.

A hosszú és unalmas jelölési-szavazási procedúra idején végre magán ügyeimet is intézhettem. Beugrottam a Trud szerkesztőségébe egy cikk levonatom aláírására. Megkaptam közben a vasárnapra szóló repülőjegyet is. S ma láttak búcsú ebéden vendégül a meghívóim. Szerettem volna megadni a tartozásom Justinnak, hiszen elveszítettem a fogadást, de nem tudtunk sört szerezni. Helyette teáztunk, s a többit Budapestre halasztottuk.

 

Július 13. Péntek

Babonás nap. Jó, hogy a kongresszus a szavazás miatt csak tizenegy órakor kezdődött. Így volt időm lezárni az ügyeimet az Akadémián. Tatjána hívott, mert a japán nagykövetség elsőtitkára szeretne beszélni velünk a Novoje Vrémjában megjelent prognózisunkról. Sajnos ebből a beszélgetésből én már kimaradok.

A kongresszuson sorra-rendre elfogadták a Szervezeti Szabályzatot, a küldöttek további felvilágosító szerepéről, meg a pártsajtóról szóló állásfoglalásokat. Ugyancsak döntöttek az ifjúság és a nemzetiségi politika kérdéseiről, a csernobili-katasztrófa következményei elhárításának további feladatairól, a kongresszushoz intézett levelek sorsáról. Tudomásul vették a Jakovlevet diszkreditáló pamflet megalapozatlanságáról szóló előterjesztést és a Mandátumvizsgáló Bizottság jelentését Jelcin kilépéséről.

A küldöttek döntöttek arról is, hogy el kell kezdeni az SZKP új programjának a kidolgozását, s erre a munkára kialakították a megfelelő bizottságot is. Mindez flottul ment.

Újabb szakítópróbára már senki sem számított, de egy ilyen babonás napon mégsem kerülhették el. A KB-ba jelöltekre leadott szavazatok ismertetésekor derült ki, hogy ha az eredeti létszám marad, akkor több ismert reformer nem kerül a testületbe, s mégiscsak a kongresszuson marad a konzervatív bélyeg. Végül, mint annyiszor, most is győzött Gorbacsov rábeszélő képessége és a kongresszus a szükséges létszámú Központi Bizottság mellett döntött. Azt azonban nem hiszem, hogy a sok új ember mindegyikében tudatosult volna a tény: ennek a Központi Bizottságnak már csak a párt ügyeiben lesz hatalma dönteni. Mára már a népképviseletek lettek az igazi hatalmi központok.

Gorbacsov záró beszéde rövid volt és konstruktív. A győztes optimizmusát, s a nagyformátumú stratéga politikai realizmusát tükrözte. Az Internacionálét lelkesen éneklő küldöttek kipirult arcáról ugyancsak a győzelem érzete sugárzott. Természetesen arról egyikük sem gondolkodott még ekkor, hogy a szétszedett "puzzle játékot" miként rakják majd össze baj nélkül.

A magyar követségen lévő barátaim búcsúztattak a kongresszus befejeztével. Ők is haza készülnek.

 

Július 14 Szombat.

Sokáig aludtam, s ez az ilyen sűrű napok után azt hiszem megbocsátható. Vásárolnom kellett volna valami ajándékot, vagy egyebet, de reménytelen lenne a vállalkozásom, hiszen üresek a boltok. Inkább megnéztem a nemzetközi komputer-technikai kiállítást. Este mozi volt az Akadémián: "Így élni nem lehet!" Nyomasztó éjszakát okozott.

 

Július 15 Vasárnap.

   Kora hajnalban hosszú időre elbúcsúztam Moszkvától. Véget ért a kéthetes kánikula is, s a fekete Volga ablakán nem lehetett kilátni, úgy szakadt az eső. Seremetyevón "tömegnyomor". Kitelepülök mindenütt.

A kongresszus utolsó döntéseiről nyilvánosságra hozott anyagokat már a repülőn olvasgattam. Magyar újságot csak Ferihegyen kaptam. Arról is már itthon értesültem, hogy elmarad a Hétben velem tervezett interjú. Tájékozódnom kell a hazai helyzetről.

Este még megnéztem a Híradó előtt a szovjet TV hasonló műsorát. Tízezrek áztak a Manyezs-téren és tüntettek az SZKP ellen. Gorbacsov pedig már Kohlt fogadta, s bizonyára újabb világstratégiai döntések születtek.

 

       Moszkva - Budapest, 1990. július.

 


Categories: Biztonságpolitika

Pages