"Ez nem Párizs, itt nem fogtok parádézva átvonulni!" /Sztálingrád védőinek tulajdonított fenyegetőzés/
A 2. világháború keleti/orosz (Moszkvából nézve pedig nyugati/német) hadszínterének eseményei közismert módon az igen jelentős vérveszteségekről híresültek el, melyeket szokásossá vált az egymásnak feszülő két fővezér hadvezetési kérdésekben való járatlanságával, továbbá a szovjet tisztikar egy jelentős hányadának már-már arcpirító hozzá nem értésével magyarázni. A küzdelem élethalálharc jellege is vitathatatlan szerepet játszott, meglehetősen végletes magatartási formákra sarkallva a harcoló feleket. Ám ennek leginkább magától értetődő következménye a háború többi vetületéhez képest alighanem relatíve kevés figyelmet kap laikusok és hozzáértők részéről egyaránt.
A had- és rendvédelem história blog szerzőivel eddig nem szerveztünk közös programot, de tekintettel az olvasótáborok nem csekély átfedésére ez is olyasmi, amit illő elkezdeni valamikor. Mellőzve tehát a további körítést a kedves olvasókat most meghívjuk első közös blogbulinkra.
Időpont: 2014. október 11. (szombat). Helyszín: Budapest belváros.
Figyelem, kedves olvasók! Egykori interjúalanyunk, dr. Békési László kérésére hívjuk most fel a figyelmet egy tudományos konferenciára, amely hamarosan az ő elnökletével kerül megrendezésre az I. világháború geopolitikai vonatkozásairól, és egy kapcsolódó témájú kiállítás megnyitója is lesz egyben. A konferencia időpontja: 2014. szeptember 18. 13.00-18.00, helyszíne: Budapesti Corvinus Egyetem Központi Könyvtár (1093 Budapest, Közraktár u. 4-6.), 1. emeleti oktatóterem. A részletes program megtekinthető itt. Akiben részvételi szándék fogalmazódik meg, legyen szíves jelezze ugyanott, az oldal alján. Kellemes művelődést!
"50 ezer embert kell majd megölnünk, 25 ezer felforgatót és 20 ezer szimpatizánsukat. És el fogunk követni 5 ezer hibát is." - Luciano Menéndez tábornok, 1976
Figyelem, kedves olvasók! Ezen a héten két szerkesztőnk, Rammjaeger83 és SchA ismét a Szent Korona Rádió Hadak útján című, a nyári adásszünet után újra jelentkező hadtörténeti műsorának vendége lesz. A beszélgetés témája a válogatás nélküli módszerekkel vívott, s ezért a médiában "piszkos háborúnak" is nevezett argentínai konfliktus, amely 1976-83 között zajlott az egymást váltó katonai junták és a diktatúra baloldali ellenzékét alkotó gerillaszervezetek között. Kitérünk a történelmi előzményekre, a következményekre és a történelmi párhuzamokra is. Az adás szeptember 13-án, szombaton 17:30-tól, ill. vasárnap 02:00-től és 09:00-től hallgatható meg itt. A hanganyag később letölthető lesz a műsor archívumából. Jó szórakozást!
UPDATE: letölthető a hanganyag
Bizonyára az olvasóknak is feltűnt már, hogy hazánkban kb. az elmúlt évtized folyamán elszaporodtak a haditechnikai parkok, nem véletlenül párhuzamosan a honvédség feleslegesnek ítélt harceszközeinek folyamatos kiselejtezésével. Az ilyen célú zsámbéki és zamárdi műintézményeket röviden már bemutattuk, de működik hasonló többek között Kecelen és Zánkán is. Lehet, hogy csak mi vagyunk tájékozatlanok, de úgy tűnik, a múltban nem sok precedens akad erre a trendre. Hadimúzeumok persze azóta léteznek, hogy a politikai vezetők jó ötletnek találták a nemzet katonai múltjával való dicsekvést, illetve az arra való méltó megemlékezést. Ettől eltérő "műfajt" jelent, amikor páncélosokat, repülőgépeket talapzatra emelnek köztéri dekoráció gyanánt, mint a nagy győzelmek jelképeit. De mindkettőtől különbözik a haditechnikai park, melynek lényegét úgy is össze lehet foglalni, hogy a szolgálatból kivont, lestrapált állapotú harcjárművekből mászókákat csinálnak kisgyerekes családok szórakoztatására.
Amerikában nagy divat, hogy az egyetemi év végén, a végzősök kibocsájtó ünnepségén az adott felsőoktatási intézmény egyik hajdani, különféle területeken komoly eredményeket elért hallgatója (úgymond híres ember) tartja az évzáró beszédet. Az is hagyomány, hogy az ezernyi hasonló beszéd közül (az USA-ban körülbelül 3000 egyetem és további 1600 főiskola van) minden évben megválasztják azt, amelyik a legnagyobb hatást keltette a hallgatóságban.
Az idei év toronymagasan legjobb évzáró produkciójának azt a beszédet tartják, amelyet William Harry McRaven tengernagy, az amerikai fegyveres erők Különleges Műveleti Parancsnokságának (USSOCOM) vezetője, a haditengerészet SEAL-kommandójának egykori tagja (s nem utolsósorban az Osama bin Laden kiiktatásával végződött Neptun Lándzsája fedőnevű művelet irányítója) tartott hajdani alma matere, a texasi Állami Egyetem végzősei előtt 2014. május 17-én. A Tiborublog szerkesztőségében egyöntetű volt a vélemény: a közel húszperces szpícs van olyan érdekes, hogy fő elemeit megosszuk veletek. A fordítás az én művem [tiboru], minden esetleges hibáért engem terhel a felelősség.
McRaven admirális tíz pontban foglalta össze a nyolcezer végzősnek címzett üzenetét, s talán nem meglepő, hogy általános érvényű tanácsait egykori SEAL’s-es kiképzéséből vezeti le (amiről ebben a posztban olvashattok részletesebben). A beszéd visszatérő motívuma (a világ megváltoztatásáról) onnan ered, hogy az Austin-i egyetem egyik jelmondata a következő: What starts here, changes the world, azaz „Ami itt kezdődik, az megváltoztatja a világot”.
1.) Kezdd azzal a napot, hogy beveted az ágyad
Kicsit talán meghökkentőnek tűnik, hogy a földkerekség egyik legprofibb katonája, egy négycsillagos tengernagy, a modern hadtörténelem legütőképesebb katonai szervezetének csúcsvezetője egy olyan kijelentéssel kezdi, amit bármelyik kisiskolás naponta hall a szüleitől. Nos, McRaven szerint a reggeli, felkelés utáni azonnali ágybevetésnek (amivel a SEAL-kiképzés minden napja elkezdődött, s amit a szigorú kiképző őrmesterek, akkoriban mindannyian vietnámi veteránok, elképesztő alapossággal ellenőriztek) pszichológiai és stratégiai jelentősége van.
A reggelt az ember rögtön azzal kezdi, hogy egy feladatot hajt végre, ami megadja az egész nap alaphangulatát. Megszokod, hogy az apró dolgoknak is van jelentőségük, s arra fog sarkalni, hogy a további teendőket is ugyanilyen alapossággal és lelkiismeretességgel hajtsd végre. Aztán, ha neadjisten szar napod lesz (ami azért a kiképzés alatt nem szokatlan), lefekvéskor egy olyan ágy fogad, amit te magad tettél rendbe, ami minden porcikájában a te kezed nyomát viseli. A tükörsimaságúra kifeszített lepedő, az elvágólag elhelyezett takaró, az ágy felső pereméhez milliméternyi pontossággal odaigazított párna olyan megnyugvást kölcsönöz, ami – biztos pontként – megnyugtatja a lelked, s bízhatsz abban, hogy a holnapi nap talán jobb lesz.
Ha apró feladatokat nem tudsz jól teljesíteni, a nagyokba biztosan beletörik majd a bicskád.
Ha meg akarod változtatni a világot, kezdd azzal, hogy beveted az ágyad.
2.) Találd meg azokat az embereket, akikre támaszkodhatsz
A SEAL-kiképzés minden egyes napján a jelölteknek be kellett ülniük a hétszemélyes gumicsónakokba, s jó pár mérföldet kellett tempósan evezniük a San Diego-i tengerpart mentén, gyakran erős, két-három méteres hullámverésben. Ha a legénység nem hangolta össze a mozdulatait, ha nem figyeltek oda egymásra, a hullámok vagy felborították a csónakot, vagy kisodorták őket a partra, ahol az ordító őrmesterek azonnal visszaparancsolták őket a vízbe. Az erőfeszítéseket harmonizálni kellett, mert a legtökösebb jelölt sem képes egyedül a célba juttatni a csónakot. Ahhoz, hogy a csónak célba érjen, mindenkinek eveznie kell.
Ha meg akarod változtatni a világot, keress evezőstársakat.
3.) A hozzáállás és a szív überelheti a többiek előnyét
A kiképzés alatt McRaven egy olyan csónaklegénységhez tartozott ugyan, melynek tagjai mind magasak és látványosan erősek voltak, de – ahogyan visszaemlékezik – a legtökösebb legénység (akik mindenkit túlszárnyaltak) csupa olyan tengerészből állt, akiknek egyike sem volt 165 centinél magasabb. Mindenki viccelődött velük, amikor felvették az apró, személyre szabott úszótalpaikat. Ezek a srácok (akiket mindenki csak törpöknek nevezett) úszásban, evezésben és futásban is rendszeresen maguk mögött hagyták termetesebb társaikat, s végül mindegyikük ott volt azon 35 fő között, akik végigcsinálták a hathónapos tréninget. (Ez – tekintettel arra, hogy 150-en kezdték – nagyon szép teljesítmény).
Ha meg akarod változtatni a világot, az emberek szívének nagyságát nézd, ne a békatalpaik méretét.
4.) Haladj!
Gondolom senkit nem lep meg, hogy a kiképzők hetente többször tartottak ruházat-ellenőrzést, amikor az újoncok egyenruháját és teljes felszerelését gyakorlatilag nagyítóval vizsgálták át. Az ing, a póló vagy a nadrág nem viselhetett magán egyetlen pihét, szöszt vagy oda nem illő helyen található vasalási nyomot sem, a bakancsoknak tükörcsillogásúaknak kellett lenniük, a derékszíj fémcsatja pedig úgy kellett ragyogjon, hogy borotválkozni lehessen előtte.
Természetesen tökéletes szabályszerű egyenruha a világ egyetlen hadseregében sem létezik. Ha akartak (márpedig akartak), az őrmesterek mindig találtak valami kivetnivalót, s ezeket a függelemsértéseket ráadás-futással, fekvőtámaszokkal és más hasonló büntetésekkel honorálták. A megbüntetett katonák a homokban kúsztak-másztak, majd az egész napot ebben a (nedves, hideg és homokszemektől csikorgó) uniformisban kellett végigszenvedniük. Ezt az állapotot a belső szleng „sugar cookie”-nak, azaz cukros sütinek nevezte. Mindenki még a gondolatától is irtózott, hogy cukros sütiként nyomjon végig egy kiképzési napot. És persze voltak örök elégedetlenkedők, akik nem tudtak belenyugodni, hogy igazságtalanul büntetik őket. Ők általában nem fejezték be a tréninget.
Hogy mi volt az értelme az őrmesterek látszólagos kegyetlenkedésének? Hát az, hogy rádöbbenjenek: az élet néha igazságtalan. Sohasem lehet tökéletes az egyenruhád, örökké nem győzhetsz.
Ha meg akarod változtatni a világot, lépj túl azon, hogy néha cukros sütivé válsz, majd haladj tovább.
5.) Ne félj a cirkusz porondjától
A SEAL belső nyelvezetében a cirkuszporond („circus”) azt jelenti, hogy ha egy jelölt az adott napon nem teljesíti az arra a napra rendelt feladatokat, a kiképzési idő végén plusz két órát el kell töltenie szabad testsúlyos edzéssel: fekvőtámaszokkal, felülésekkel, húzódzkodásokkal, hasizom-gyakorlatokkal. Míg a többiek már pihentek, az aznapi gyengén teljesítők a porondon kínlódtak még 120 percet, s a hátteret a kiképzők ordítozása adta. A porond fájdalmas volt, s látszólag csak azért találták ki, hogy megalázzon, megtörjön és méginkább pokollá tegye az életed. Mindenki gyűlölte a porondot, s mindent megtett, hogy elkerülje.
De azok, akik gyakran felléptek a porondon, észrevették, hogy erősebbek és kitartóbbak lesznek. Az extra megerőltetésnek pozitív következményei voltak, s azokból, akik eleinte sokszor szerepeltek a porondon, később élenjáró katonák lettek.
Az élet tele van porondokkal. Ne félj a fájdalomtól. Olykor bizony kudarcot vallunk, s olyankor következik a porond, amely fájdalmas lesz és elbátortalanít, próbára teszi az akaraterődet. Légy erősebb, mint a porond.
Ha meg akarod változtatni a világot, ne félj a cirkusz porondjától.
6.) Legyenek tartalékaid és légy találékony
Nincs katonai kiképzés akadálypálya nélkül. A SEAL Coronado-i bázisán is volt ilyen, amelyet hetente legalább kétszer végig kellett szenvednie minden jelöltnek. Ennek egyik legkeményebb összetevője egy „slide for life” (csússz az életért) nevű szakasz volt, ami egy tíz és egy három méter magas, egymástól 60 méterre elhelyezkedő tornyot jelentett, amiket egy kötél kötött össze. A feladat az volt, hogy ezen a kötélen kellett átjutniuk a magasabb toronytól az alacsonyabbikig, adott szintidő alatt.
A kötélen való haladásnak mindenki az egyszerűbb és viszonylag biztonságosabb módszerét, a csimpaszkodást választotta: két kézzel megfogták a kötelet, majd a kezeiket váltogatva lassan, lépésben leereszkedtek a három méteres toronyig. A szintidőt így is tartani lehetett, de a jó pár évvel azelőtt felállított rekordot senkinek nem sikerült túlszárnyalnia… mígnem az egyik hallgató egyszercsak változtatott a technikán, s a kötelet meglovagolva gyakorlatilag fejjel előre lecsúszott a kötélen, minden addigi rekordot megdöntve.
Nem volt veszélytelen manőver, már csak azért sem, mert komolyabb sérülés esetén automatikusan kizárják a kiképzésről. De megúszta és kivívta a társai (valamint az instruktorok) elismerését. Néha megéri kockázatot vállalni.
Ha meg akarod változtatni a világot, néha fejjel előre száguldva kell leküzdeni az akadályokat.
7.) Ne hőkölj vissza a cápáktól
Az úszás (elvégre mégiscsak a haditengerészet alakulatáról van szó) a SEAL-tanfolyam alapjaihoz tartozik. A hallgatók a San Diego-i támaszpont és az öbölben fekvő San Clemente sziget közötti sokmérföldes távolságot többször is megtették, többek között éjszaka. Az öbölben előfordulnak cápák is, amelyekről az őrmesterek rövid tájékoztatást adnak, megnyugtatva a hallgatóságot, hogy emberevő cápa viszonylag ritkán szokott felbukkanni. Jótanácsot is adnak cápatámadás esetére: amikor a ragadozó elkezd körözni a hallgató körül, meg kell állni és mindig az állat irányába kell fordulnia. Nem szabad továbbúszni, s nem szabad kapkodni. Ha a cápa a támadás mellett dönt, be kell várni és amikor testközelbe kerül, teljes erőből orron kell vágni. Erre a cápa (állítólag) fogja magát és továbbúszik.
A világ tele van cápákkal. Ha úgy döntesz, hogy velük egy vízben úszkálsz, tanulj meg bánni velük.
Ha meg akarod változtatni a világot, ne hagyd, hogy a cápák elijesszenek.
8.) A legsötétebb pillanataidban hozd ki magadból a maximumot
A SEAL egyik legfontosabb feladata az ellenséges hajók elleni vízalatti műveletek kivitelezése. Ilyenkor két kommandós elindul, s két-három kilométert víz alatt úszva tesznek meg úgy, hogy minden segítségük egy mélységmérő és egy iránytű. Ezek jobbára éjszakai manőverek, ahol csak a vízen átszűrődő holdvilág, esetleg a kikötő némi külső mesterséges világítására támaszkodhatnak.
Amint egyre közelebb érnek a célhoz (vagyis az ellenséges hajótesthez), a világítás egyre gyérebb és gyengébb lesz. Amikor a hajóhoz érkeznek, az mindent sötétségbe borít, s innen kezdve a kommandósok csak az ösztöneikre, a kiképzés alatt megszerzett tudásukra és rutinjukra, testi és pszichés erejükre támaszkodhatnak. Minden belső tartalékot ekkor, a küldetés csúcspontján, a legveszélyesebb pillanatokban kell mozgósítaniuk, ekkor kell a legnyugodtabbnak, a legmegfontoltabbnak lenniük.
Ha meg akarod változtatni a világot, erődet a legsötétebb pillanatokban kell fókuszálnod.
9.) Amikor nyakig merültél az iszapba: énekelj!
A féléves kiképzés kilencedik hetét a Pokol Hetének (Hell Week) nevezik. Ez a hat nap minden olyan részletet magába foglal, ami a kommandósok rémálmaiban előjöhet: napi pár óra alvás, koncentrált fizikai és pszichikai erőkifejtés, komplex gyakorlatok, egyszóval szívás hajnaltól késő estig.
A Pokol Hetének talán legdurvább napja az a szerdai 15 óra, amikor a hallgatók a San Diego és Tijuana közötti mocsaras vidéken igyekeznek túlélni a kiképzők elvadult fantáziájának megpróbáltatásait. McRaven tengernagy felelevenítette a saját emlékeit: az őrmesterek (valami apró kihágás miatti kollektív büntetésként) este arra utasították a katonákat, hogy nyakig merüljenek bele a bűzös, jéghideg iszapba, s csak akkor jöhetnek ki, ha felkel a Nap.
Vagy ha közülük legalább öten jelzik, hogy nem bírják tovább.
Teltek-múltak a percek, a fogvacogáson és az elfojtott káromkodásokon kívül semmit sem lehetett hallani, mígnem az egyik katona énekelni nem kezdett. Elképesztően reszketeg hangon, nagyon falsul, de még ennél is hangosabban. És lassan a többiek is csatlakoztak hozzá: tucatnyi torokból egyre erőteljesebben és egyre határozottabban tört elő valami lelkesítő katonanóta. A kiképzők elkezdtek ordítozni, s további büntetéseket helyeztek kilátásba arra az esetre, ha nem hagyják abba. De senki nem hagyta abba. Rájöttek, hogy ha egyvalaki felül tud kerekedni a fájdalmon, a nyomorúságon és a kínzó hidegen, akkor erre mindannyian képesek. És a csontig hatoló hideg valahogy kezdett eltűnni, már nem is tűnt olyan borzasztónak az egész. Már a szél sem volt olyan metsző, s a hajnal is közelebbinek tűnt. Mert a remény – mondja McRaven admirális – a legnagyobb erő.
Ha meg akarod változtatni a világot, kezdj el hangosan énekelni, ha az iszap már a nyakadig ér.
10.) Soha ne add fel!
A haditengerészeti kommandós-jelöltek a kiképzés alatt bármikor feladhatják. Szó mi szó, sokan meg is teszik. Ehhez semmi mást nem kell tenniük, csak a bázis alakulóterén látható kis harangot kell megkongatniuk, amit egy toronyban helyeztek el. Ha eleged van az egészből, semmi más teendőd nincs, csak felmenni a mindig szem előtt lévő toronyba, megkongatni a harangot és vége: csomagolhatsz és hazamehetsz.
Kongasd meg a harangot és már nem kell hajnali ötkor felkelned. Kongasd meg a harangot és soha többé nem kell jéghideg vízben órákon át úsznod. Kongasd meg a harangot és elfelejtheted az akadálypályát, a vég nélküli menetgyakorlatokat, a sokmérföldes futásokat, a Pokol Hetét és a többi kínzást. Nincs más teendőd, csak kongasd meg a harangot.
Ha meg akarod változtatni a világot, soha, de SOHA ne kongasd meg a harangot.
* * *
Eddig tartott McRaven tengernagy évzáró beszédének kivonatos ismertetése. A szokásos kötelező töltelékszöveget az emberek közötti egyenlőségről, az amerikai fegyveres erők demokrácia iránti elkötelezettségéről és a békevágyukról most kihagytam, szerintem mindenki hozzá tudja képzelni. A fenti tíz ponton azonban (elismerve, hogy nagyon-nagyon amerikai) szerintem érdemes elgondolkoznia mindenkinek, akár katona, akár civil. És persze érdekelne a véleményetek is a beszédről, amit ide kattintva teljes egészében megnézhettek.
Azt hiszem, közületek sokan ismerik a Katpol-blogot, amelyet a biztonság-és védelempolitika iránt érdeklődő kollégák és barátok üzemeltetnek, évek óta nagyszerű színvonalon. A következő hétvégén (2013. szeptember 21-én) sörözéssel egybekötött informális találkozót szerveznek, amely immáron a negyedik a sorban. Részleteket ide kattintva olvashattok, s a blog.hu rendszerébe regisztráltak a kommentek között jelentkezhetnek.
Ha jó társaságban szeretnél meginni egy italt, esetleg szeretnél egy kicsit beszélgetni (nem feltétlenül) katonás témákról, ott a helyed! Ami engem illet, valószínűleg én is benézek, ha addig hazaérek.
Üdv,
tiboru
Az utóbbi időben (egyéb irányú elfoglaltságaim miatt) meglehetősen elhanyagoltam a Tiborublogot (mea maxima culpa), s ez még pár hétig így is maradt volna, ha a mai postával a BlogRepublik szerkesztősége nem kapott volna egy érdekes küldeményt. Nem szeretnék előreszaladni a következtetések levonásában, de úgy vélem, a ti érdeklődésetekre is számot tart, úgyhogy nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre.
Azt, hogy a különböző blogjaim tartalmával rendszeresen találkozom a világhálón, már megszoktam. Az írásaimat átvevők jó esetben feltüntetik a forrást (ez szokott ritkábban előfordulni), rossz esetben a sajátjukként villognak vele (sajnos ez a gyakoribb). Mindaddig, amíg a koppintó nem kér érte pénzt, morogni szoktam ugyan, de nagy kázust nem csinálok belőle: elég nagy ez az erdő, jut benne hely a potyautasoknak is (hogy ne dögevőt mondjak). Amikor azonban valaki tőlem úgy lop kölcsönöz, hogy utána ezért belépőt is szed, na ez már kiveri a biztosítékot még az én közismert (posta)galambepém esetében is.
És akkor térjünk rá a mai küldeményre, amit egy kiváló memóriával rendelkező (anonimitását természetesen megőrizni kívánó) olvasóm bocsájtott a rendelkezésemre. Ez az olvasó ugyanis (csak találgatok persze) meglátogatta a budapesti Murder – A gyilkos tárlat című kiállítást. Kifizette a nem olcsó (3490.- forintos fejenkénti) jegyet, majd bement és végignézte az interaktívnak mondott, valójában vetítéssel, hanghatásokkal és diorámás megoldásokkal tűzdelt, mintegy 70 perces produkciót, amely híres (sorozat)gyilkosokkal foglalkozik. A házszabály szerint nem lehet se hang-, se képfelvételt készíteni (olvasónk biztosan be is tartotta ezeket a regulákat, az én olvasóim jogkövető arcok), de neki olyan elképesztő auditív memóriája van, hogy hazament és a fülhallgatóban hallott egyik részletet bizony szó szerint leírta – ez nincs megtiltva ugye.
Hogy miért kezdett el hatványozottan fülelni? Nos, a kiállítás egyik termében a Ku Klux Klánról hallható (és látható) néhány érdekesség, olvasóm fülét pedig megütötte pár, ennek kapcsán elhangzó mondat, amit mintha hallott, illetve olvasott volna már valahol. Hazaérve felütötte a Tiborublogot, annak is a Ku Klux Klánról szóló posztját, s – láss csodát – a kiállítás háromperces KKK-része komoly átfedést mutatott az általam évekkel ezelőtt írt poszt szövegével.
A KKK-poszt rövid (700 szavas) verzióját először 2009 májusában az azóta megszűnt Hírsarkon, 2009. november 14-én pedig a teljes, itt is olvasható, kbővített verzióját a Lemilblogon jelentettem meg. Onnan 2011. március 2-án vittem át a postr-re, s onnan 2012 januárjában került át végleges helyére, ide, a BlogRepublikra.
De hogy ne csak a levegőbe beszéljek, álljon inkább itt a két produkció. A Murder-kiállítás KKK-termében elhangzó szöveget változtatás nélkül, teljes terjedelmében olvashatjátok itt alul (fekete betűkkel), míg a posztomból kiemelt (és párhuzamos) részeket kék (és dőlt) betűvel, ugyancsak bekezdésenként. A saját szövegem terjengősebb, az irreleváns szavak és mondatrészek hiányát az egyezményes […] jellel érzékeltettem.
Lássunk akkor munkához. A bekezdéseket megszámoztam, hogy még könnyebben össze tudjátok hasonlítani őket:
1.) Az amerikai polgárháború Észak győzelmével zárult, Lincoln azonban nem tudta folytatni megkezdett politikáját. A rabszolgaság intézményének megszűnése komoly problémákat idézett elő Délen. A fajelmélet és a rabszolgatartás meggyőződéses híveinek maroknyi csoportja elhatározta, hogy a győztes Unióval szemben gerillamozgalmat hoz létre. A rebellis Tennessee államban megalakul a világ legnyilvánosabban működő titkos szervezete, amely a fehér felsőbbrendűség elméletének és gyakorlatának amerikai zászlóvivője lesz: a Ku Klux Klán színre lép.
1.) … a fajelmélet és a rabszolgatartás meggyőződéses harcosainak maroknyi (állítólag mindössze hatfős) csoportja elhatározta, hogy a győztes Unióval szemben titkos gerillamozgalmat hoz létre. […] a rebellis Tennessee államban […] megalakul az a szervezet, amely az obsitos alapítók szándékai szerint a fehér felsőbbrendűség elméletének (és gyakorlatának) amerikai zászlóvivője lesz: a Ku Klux Klán színre lép.
2.) Eleinte kizárólag feketék és északi republikánus jogvédők megfélemlítését tűzték ki célul, amit fizikai és lelki erőszakkal, továbbá fenyegetéssel reméltek megvalósítani. A Klán többszázezer hívet szerzett magának, főként azokból a társadalmi rétegekből, amelyek – az új rendszernek köszönhetően – elvesztették befolyásukat. A kezdetektől mintegy védjegyükké vált a fehér lepel, az arcot is eltakaró csúcsos süveg, a lángoló kereszt és a spontán lincselések. A három K betűt ábrázoló falfirkák felbukkanása elegendő volt ahhoz, hogy bizonyos vidékekről pánikszerűen meneküljenek a Klán lehetséges célpontjai.
2.) …A Klán […] eleinte kizárólag feketék és északi republikánus jogvédők […] megfélemlítését tűzte ki célul, amit fizikai és lelki erőszakkal, továbbá fenyegetéssel remélt megvalósítani. A Klán egyre több hívet szerez magának, főként azokból a társadalmi rétegekből, amelyek tagjai (az új rendszernek tulajdoníthatóan) elveszítik befolyásuk […] A kezdetektől mintegy védjegyükké vált fehér lepel, az arcot is eltakaró csúcsos süveg és a lángoló kereszt egyre többször bukkant fel az általában éjszaka lebonyolított rendezvényeiken, ahol (főként 1867-től kezdve) a többé-kevésbé spontán lincselések is napirenden voltak. […] A három K betűt ábrázoló falfirkák felbukkanása önmagában elegendő volt ahhoz, hogy bizonyos vidékekről […] pánikszerűen távozzanak a frissiben felszabadított feketék…
3.) A fehércsuklyások egyre erőszakosabb fellépése miatt 1871-ben a washingtoni kongresszus a Klánt törvényen kívül helyezte. Az intézkedés hatására a Klán mély hallgatásba borult, szép csendesen visszafejlődött, és a XX. század elejére már senki sem látta őket, de mindenki róluk beszélt.
3.) A fehércsuklyások egyre erőszakosabb fellépése miatt […] a washingtoni Kongresszus 1871 tavaszán elrendeli a Klán törvényen kívül helyezését. A Klán szép csendesen visszafejlődik, s a huszadik század elejére olyanná válik, mint a szociálisan érzékeny piacgazdaság: rengetegen beszélnek róla, de senki sem látja.
4.) A legenda azonban nem szunnyadt. A Ku Klux Klán második születésére 1915-ben kerül sor, amikor egy keményvonalas atlantai metodista lelkész, William Joseph Simmons elővette a régi feljegyzéseket, felkutatott pár idős, egykori klántagot és létrehozta a hosszú, de annál kifejezőbb, A Ku Klux Klán Lovagjainak Láthatatlan Birodalma nevű szervezetet. Célpontnak minősítette a feketék mellett a zsidókat, a katolikusokat, az indiánokat, a bevándorlókat, a kommunistákat. Egyikük sem volt biztonságban.
4.) A Ku Klux Klán második születésére 1915-ben kerül sor, amikor egy keményvonalas atlantai metodista lelkész, bizonyos William Joseph Simmons tiszteletes […] előveszi a régi feljegyzéseket, felkutat pár idős, egykori Klán-tagot, és létrehozza a hosszú, de annál kifejezőbb, A Ku Klux Klán Lovagjainak Láthatatlan Birodalma nevű szervezetet, melynek célpontjai közé (az addig megszokott feketék mellé) rutinosan felzárkóztatja a zsidókat, a katolikusokat, az indiánokat, a friss bevándorlókat, a kommunistákat…
5.) A Klán szimpatizánsainak létszáma a húszas évek elején meghaladta az ötmilliót, ami a választásra jogosult amerikai állampolgárok 15 százaléka volt.
5.) … a Klán fénykorában, vagyis a húszas évek elején-közepén a tagok és szimpatizánsok létszáma meghaladta az ötmilliót (!), ami a választásra akkoriban jogosult amerikai polgárok 15 százaléka volt.
Pontosan ennyi volt a három perces, a Ku Klux Klánnak foglalkozó szöveg a kiállításon (megismétlem: a fenti fekete betűs bekezdések). El sem vettem belőle, hozzá se tettem egy hangot sem. A posztom természetesen hosszabb, mint az itteni kék bekezdések.
Nyugtassatok meg, hogy a hasonlóság több, mint meglepő. Elhiszem én, hogy történelmi események leírása nem olyan, mint egy vers vagy prózai irodalmi mű, de ez a párhuzam, amit itt fent láthattok például szóhasználatban, ez bizony elég furcsa…
Nem igazán tudom, mi is történhetett. Jóhiszemű vagyok, ezért azt mondom, hogy a kiállítás szervezői talán megbíztak valakit a szövegírással, az a valaki kreatívan inspirálódott a posztomból (amit elhallgatott a megbízója elől), majd felmarkolta a lóvét és szevasz, tavasz. Csak azzal nem számolt a kis bohó, hogy a több száz olvasóm közül egyszercsak valaki elmegy és megnézi a kiállítást, feltűnik neki a hasonlóság, majd erről engem értesít.
Vagy a másik (ugyancsak megengedő) verzió: a szervezők meg akarták kérni a hozzájárulásom, de a levél valahogy elkallódott. Nos, itt a ragyogó alkalom, hogy ezt a felkérést pótolják.
A kiállítás 2012 novembere óta van nyitva (emlékeztetőül: 3490.- forintért látogatónként), s állítólag külföldre is készülnek vele, olyan sikeres.
Nem akarom tovább dagasztani a fekáliát, de azt azért mégegyszer leírom: szellemi terméket lopni ugyanolyan elítélendő, mint pénztárcát. Pláne egy magamfajta csóró kis bloggertől, aki ingyen, kedvtelésből ír, a tolvaj pedig pénzért adja tovább… Nem akarom a szükségesnél jobban eldramatizálni a történetet, mindössze figyelemfelhívási céllal tártam most elétek a sztorit. Tudom, hogy a plagizálásnak komoly magyar hagyományai vannak, de most nem szeretnék aktuálpolitizálni…
Persze tudok számolni is és tudom, hogy a 70 percnek (ameddig az egész bemutató tart) a 3 perc (amennyi a KKK-részleg) csak a 4,28%-a. De én megelégednék az eddigi jegybevételek 4,28%-ával is. Egye fene: a 4 százalékával, elvégre nem vagyok én telhetetlen.
Érdeklődéssel várom a kiállítás szervezőinek reakcióját, amelynek természetesen helyt fogok adni. Minden itteni állításomat bizonyítani tudom, ha esetleg valaki engem akarna beperelni ezért a posztomért, a BlogRepublik Jogi és Perképviseleti Főosztálya ugrásra készen áll. Benneteket pedig arra kérlek, osszátok meg ezt a posztot, hadd okuljon belőle mindenki. És nagyon várom a kommenteket is!
Mindig megdöbbent, ha aktuális gazdasági vagy politikai botrányok során előkerülnek hanganyagok, lehallgatott telefon-és privát beszélgetésekről. Ilyenkor felmerül bennem a kérdés, hogy vajon kik és hány ember telefonját és irodáját hallgatják le na meg, hogy ki a célcsoport. Csak politikusok és cégvezetők vagy esetleg minden „érdekesebb” pozícióban dolgozó embernek számolnia kell ezzel? A gondolatok, kérdések most az amerikai lehallgatási botrány miatt jöttek újra elő. Az NSA (Nemzetbiztonsági Hivatal) és az FBI fülelt egy kissé újságírók mobiljában és elkapta e-mailjaikat. A felháborodás nagy volt, ám ha megvizsgáljuk az okokat, akkor talán megérthetjük, hogy miért kezdett vizsgálódni a terrorelhárítás. Minden az jemeni al-Kaida egyik akciójával kezdődött, aki fel akarta robbantani az egyik, Sana’a-ból, Jemen fővárosából, az Egyesült Államokba tartó repülőjáratot.
Szinte naponta halljuk a terrorizmus szót, valamelyik híradóban. Robbantások, merényletek, emberrablás,… Széles palettán mozog a téma. Ha az angol nyelvű híreket nézzük a CNN vagy a BBC csatornáin, akkor gyakran megüti fülünket az „assassination” szó. Tudjuk ez az áldozat halálát jelenti, ergo valakit meggyilkolt az egyik szervezet. Viszont kevesen tudják, hogy a szónak köze van a hasishoz és Szíriához is. Hasis, arabul füvet jelent, ám, ahogy a magyar fűnek, az arabban is kettős jelentése van a szónak: ami a mezőn nő, és amit elszívnak. Egy szír legendát alapul véve összeköthetjük a hasist, a terrorizmust és az öngyilkos merényleteket:
A gonosz tengelye, személyi kultusz, éhezés, atombomba, Rodong és Taepodong rakéták, amelyek Hawaiira és Colorado Springsre irányulnak (még szerencse, hogy nem tudják, hol van), egy jóllakott óvodás és csontvázfejű tábornokok, akik reszkető ujjukat a piros gombon tartják.” Valljuk be, mindenkinek ezek a fogalmak jutnak az eszébe, ha Észak-Koreáról van szó.
Ha szóba kerül a személyvédelem, azaz a testőrmunka legtöbben vagy a celebekre vagy a sztárokra gondolnak, akik gyakran csak presztízsből tartanak „body guardot”. Ez a kívülállók szemében egy viszonylag egyszerűen strukturált hivatás látszatát kelti. Pedig a professzionálisan kiképzett személyvédőknél erről szó sincs. A nagydarab, napszemüveges testőrkép, a szakma elitjénél, már nem létezik. Több nyelvet folyékonyan beszélő, komoly katonai vagy rendőri múlttal rendelkező férfiak és nők a modern személyvédő szakemberek. Politikusok és üzletemberek mellett maguk is hivatalos személynek vagy üzleti partnernek tűnnek, mivel megjelenésük és kisugárzásuk erre utal. Ez a „láthatatlanság” teszi őket hatékonnyá. A védett személy nem tűnik fel már azzal, hogy izomkolosszusok kísérik mivel ez már figyelmet kelt, ám a testőrök folyamatosan felmérik a környezetet, ellenőrzik az irodát, szállodai szobát és minden feltételezett veszélyforrás esetében a védendőt biztonságos távolságban tudják tartani ettől a valós vagy vélt rizikófaktortól. Ez történhet pl., a gépjárműben, amelyet állandó mozgásban tartva elérhetetlenné teszik a VIP-t, pl., egy agresszívabb rajongói tábor vagy éppen nemtetszését kinyilvánító tömeg esetében (ez utóbbi politikusok vagy ismert üzletemberek, bankárok védelménél merülhet fel). Az intelligens testőrség az csapatmunka.
Az új alaptörvény magában foglalja a jogos önvédelmet és a magántulajdon védelmét. Ez valóban hatalmas jogi lépés Magyarországon, ám ha az esti híradókban valós esetekkel szembesülünk brutális támadásokról, mindenkiben felmerül a kérdés, hogy vajon én mit tennék ilyen helyzetben? Milyen messzire mennék el, hogy megvédjem magam vagy családomat?
Talán sokan emlékeznek a tavalyi esetre az Egyesült Államokból, amikor egy fiatal nőhöz törtek be, aki kisbabájával egyedül tartózkodott a házban, ám volt nála lőfegyver. A nő a rendőrség segélyhívó vonalán kért tanácsot egy ügyeletes rendőrtiszttől (szintén nő volt), hogy meddig mehet el saját és gyermeke védelmében?
A felkelők és Hafiz el Asszad elnök csapatai egymást vádolják a halálos sarin gáz bevetésével. Érdekes mód az ENSZ külön megbízottja, Carla delPonte asszony éppen azt tartja valószínűnek, hogy a felkelők vetették be a kormányerők ellen a harcászati gázt. Ez viszont komoly gondot okoz mindenkinek, aki ismeri a térség politikai és vallási erőviszonyait. A szekuláris, modern gondolkodású Asszad elnök, aki fellendítette az ország gazdaságát, turizmusát (Münchenen kívül itt is meg volt az Oktoberfest, sörrel és pereccel) soha nem okozott „fejfájást” a nyugatnak. Minden szalafista vagy más radikális szervezkedést csírájában fojtott el. A fiatal nők farmerban, tornacipőben, fejkendő és hidzsab nélkül járhattak a damaszkuszi utcákon. Mint turista szabadon és biztonságban mozoghattam, mind a négy alkalommal, amikor az országban jártam. Júdás háza Szaladin, szultán sírja és a Keresztelő Szent János fejét őrző is szarkofág az Omajád Mecsetben csak néhány az ott található „kincsek” közül. Ám ez már a múlt. Az al-Kaida radikálisai és az al-Nusra mudzsahedjei csak egy célt tartanak szem előtt: Szíriából egy a Koránra és a Shariára (iszlám törvénykezésre) alapuló Allah országát létrehozni. Az al-Nusra távolabbi célja a globális kalifátus, azaz egy világ, ahol mindenki konvertált az iszlámra és a szekuláris világrend megszűnt, minden alá van rendelve a Korán és Mohammed a próféta tanításainak. New York, London, Madrid vagy Boston már, megmutatták, hogy mire képesek a radikális hívők. Az elmúlt tíz évben ártatlan emberek ezrei haltak meg világszerte a terroristák pokolgépeitől vagy golyóitól. Ne de térjünk vissza a blogom elejére. Mi lesz, ha ezek a radikális muzulmán terrorszerveztek hozzájutnak a halálos szarinhoz, klórgázhoz és más vegyi netán bakteriológiai fegyverekhez a szír hadsereg arzenáljából vagy kutató laboratóriumaiból? Nagy valószínűséggel be fogják vetni az USA vagy szövetségesei ellen. A két dagesztáni fiatal megmutatta a szalafista csoportok gyilkos indulatát az Egyesült Államok ellen. Nyilvánvaló, ha nagyobb hatóerejű fegyverhez jutottak volna, mint a kuktákból házilag készített bombák, akkor azokat is szemrebbenés nélkül bevetették volna Boston békés lakosai ellen. Mi a jobb, egy diktátor, aki ha kell szövetséges, mint pl., az Irak elleni hadműveleteknél, vagy egy hatalmi vákuum, amelyet radikális, egymással konkuráló hadurak próbálnak betölteni. Ezt láthattuk már Szomáliában, Afganisztánban és Irakban. Szíria sem homogén, sem etnikai sem vallási szempontból. Sí ’ták, szunniták, drúzok, keresztények, zsidók élnek az államban. A keresztények elleni hadjárat már megindult a felkelők részéről. A 38 éves keresztény taxisofőrt, Andrei Arbashet, a felkelők lefejezték és tetemét kutyákkal etették meg. A három lefejezett keresztény kislány fotói is bejárták a világhálót. Döbbentem olvasom a politikai vitákat Brüsszelben, Londonban és Washingtonban, hogy a kormányok komolyan fontolóra veszik a felkelők felfegyverzését. Washington ezzel a saját húsába vág, hiszen ha a radikális muszlim csapatok legyőzik, Asszad elnököt, akkor egy újabb terroristafészket kapunk Izrael és Európa közvetlen közelében. A sí ’ta és az alawita kisebbségnek (Asszad elnök is alawita) van a legnagyobb vesztenivalója, hiszen az al-Kaida által támogatott al-Nusra csoport, amelyet Abu Mohammad al-Golani vezet, radikális szunnitákból áll. A szervezet kapcsolatot tart fent Aiman el-Zawahirivel is, aki sokáig bin Laden jobb keze volt az al-Kaidán belül. Sok az iszlámra konvertált és radikalizálódott német és brit fiatal ment már Szíriába, hogy csatlakozzanak a mudzsahedinhez (iszlám szabadságharcosok). Ám csecsen és afgán terroristák is fungálnak kiképzőként az al-Nusra táboraiban. Nem véletlen, hogy a zászlójuk megegyezik az afgán tálibokéval; fekete alapon a shahada, azaz az iszlám hit kinyilatkoztatása: la Illahu illa Allah wa ashadu anna Mohammed rasul Ullah (nincs más Isten Allahon kívül és Mohammed az ő prófétája). Ilyen zászló alatt kezdték meg a világörökség pusztítását Maliban is a radikális iszlamisták. Ergo nem szeretem ha oppozícióról, ellenzékről vagy a demokráciát kivívni akaró erőkről cikkeznek a lapok. Terroristákról van szó, akik ha teret nyernek, ellenünk fordítják a megszerzett fegyvereket és technológiákat.
Georg Spöttle
„Fotók a nyaralásról kiposztolva 45 perccel ezelőtt Siracusaban. Az okos telefonnal azonnal feltölthetők a képek a facebookra, sőt az alkalmazások közt már a helymeghatározás is szerepel. Csak irigykedjenek a haverok otthon a munkahelyen, hogy milyen király Szicíliában. Lejjebb görgetve oldaladat már látom a szülinapi fotóidat, az ajándékokat (ékszerek, 3D-s TV), na meg van egy-két szép festmény, amit nagyid adott, mert legyenek csak nálad, hiszen olyan értékesek. Zsír a verdád is a bejárónál. Tudom, hogy a tied, hiszen kiposztoltad, amikor pár hónapja megvetted. Mindig is egy ilyen sportos kis Peugeot volt vágyam, de nekem pont a tied kellene…
Nagy-Britannia és Németország mellett Magyarországon a legszigorúbb a fegyvertörvény. Ahhoz, hogy a civilek önvédelmi céllal lőfegyvert tartsanak maguknál, a jogszabályi előírások mellett alapos indok, vagy komoly fenyegetettség fennállása szükséges. Ez értelemszerűen nagyban csökkenti a lőfegyverekkel elkövetett bűncselekmények számát. Ám van hátulütője is a szabályozásnak; ha például valakire otthonában brutálisan rátámadnak, nincs komoly esélye arra, hogy megvédje családja és saját testi épségét, életét.
Noha tisztában vagyok azzal, hogy germanofil olvasóink elemi felháborodását kockáztatom, be kell vallanom, hogy Berlin nem tartozik a kedvenc úticéljaim közé. Fene se tudja, mi az oka (biztosan én is rosszul csinálok valamit), de úgy igazából a német főváros soha nem volt képes megszólítani. Ettől függetlenül el kell ismernem, hogy látnivaló azért van bőven, s most (figyelemmel arra, hogy jelen blogunk mégiscsak rendvédelem- és hadtörténelemmel, továbbá ennek határterületeivel foglalkozik) az egyik ilyen germán különlegességet szeretném bemutatni olvasóinknak.
Kezdjük egy kicsit messzebbről.
1.) Egy kis bemelegítésA keletnémet titkosszolgálat (amelyet mindenki csak Stasi-ként ismer, kivéve az egykori munkatársait, akik állítólag továbbra is Die Firma-ként hivatkoznak rá) több szempontból is kilógott a komancs gumitalpú cégek közül. Először is (ha nem csalódom) a Varsói Szerződés tagállamai között kizárólag az NDK állambiztonsági szerve volt a legmagasabb közigazgatási szinten megszervezett testület: a Ministerium für Staatssicherheit ugyanis – nevének megfelelően – önálló minisztérium volt. A DDR-es elvtársak tehát nem szaroztak holmi főcsoportfőnökségekkel, belügyminisztériumi főosztályokkal, államtitkárságokkal, hanem megadták a maximális elismerést a titkosszolgálati munkának.
A Stasi másik különlegessége az volt, hogy karhatalmi, fegyveres erő felett is rendelkezett, hiszen hozzá tartozott a (fénykorában több, mint tizenegyezer főből álló) Félix Dzerzsinszkij Őrezred (Wachregiment Feliks E. Dzierzynski), amely a Nemzeti Néphadseregtől (Nationale Volksarmee) teljesen függetlenül mozgósítható volt, ha a Párt úgy kívánta.
A harmadik specialitás (illetve rekorder) pedig maga a főnök volt: Erich Mielke hadseregtábornok 1957 és 1989 között 32 évig irányította a Stasit, amivel kenterbe verte az összes kollégáját a környéken. Elég, ha annyit mondok, hogy hivatali működése alatt 7 (hét!) KGB-elnökkel parolázott.
Erich barátunk kedvenc mondása (amit állítólag naponta többször elsütött) ez volt: Genossen, wir müssen alles wissen! Magyarul: Elvtársak, nekünk mindent tudnunk kell!
Hát ennél tömörebben tényleg nem lehet megfogalmazni egy titkosszolgálat szakmai krédóját.
A Stasiról és munkamódszereiről szerintem mindenki hallott, ezért ezekre itt nem is térnék ki; majd talán ha egyszer külön írás készül a szervezetről, elcsemegézünk ezekről is. Mai posztunk témája azonban a berlini Stasi-múzeum, s itt az ideje, hogy rátérjünk a konkrét mondanivalóra.
2.) Hogy jussunk oda?Magára a múzeumra nem könnyű rábukkanni, valahogy nem nagyon reklámozzák. Szerintem senki nem lepődik meg azon, hogy Kelet-Berlinben található (naná, mert majd a Kurfürstendammon…), méghozzá ennek a Lichtenberg nevű kerületében. A legegyszerűbb metrózni egyet: az Alexanderplatzot mindenki megtalálja, itt az U5-re kell felszállni (senkit ne tévesszen meg, ez nem tengeralattjáró, hanem metró és itt van az egyik végállomása), majd hét megállót utazni vele, egészen a Magdalenenstrasse-ig. Jöjjünk ki a föld alól (két helyen is megtehetjük), keressük meg a megálló nevét viselő utcát, majd ezen gyalogoljunk el egészen a Normannenstrasse-ig. Itt vegyünk egy balost, s további 70-80 méter után cövekeljünk le és nézzünk balra: egy hatalmas udvarra lehet bemenni. A képen sárga keretben a két le-, illetve feljárat a metróba/ból, sárga vonallal a gyalogos útvonal, pirossal a múzeum, amit (roppant találóan) a Stasi egykori főhadiszállásául (központjául, bázisául, stb.) szolgáló épületkomplexum 1-es számú (nagyfőnöki) ojjektumában rendeztek be.
Amúgy a Magdalenenstrassén is van egy-két érdekes ház, például ez a sárga itt. Nem tudom mi lehet, vagy hogy kik laknak ott, de hogy annyi szögesdróttal és többé-kevésbé rejtett riasztóval van biztosítva, mint egy lőszerraktár, az tuti. A másik jópofa dolog pár itteni épületen ez a földszinti fémrács, ami – szakemberek tudják – arra szolgál, hogy megakadályozza a (többé-kevésbé mester)lövészt, hogy beküldjön pár skulót a belső élettérbe. De az utcán robbanó bombarepeszektől is viszonylag jól véd. Ebben az épületben például valami adóhivatal van (legalábbis a tábla szerint); elég szar lehet a német adófizetők lelkiállapota, ha az ottani NAV ilyen előrelátó.
3.) A Haus EinsA Stasi megintcsak nem aprózta el: a főhadiszállás-komplexum 30 (!) épületét a világ egyik legjobban őrzött 22 hektáros telkén valósították meg, s igazi város volt a városban: fedett és szabadtéri sportpályákkal, szaunával, orvosi szakrendelőkkel, szállodával, éttermekkel, és még egy sürgősségi állatkórház is az érdeklődők rendelkezésére állt – gondolom a szolgálat közben megbetegedett (kelet)német juhászoknak. Itt nem kevesebb, mint nyolcezer alkalmazott dolgozott, vagyis az összes főállású Stasi-munkatárs kábé egytizede.
A hétszintes Haus Eins-ba (avagy Nummer Eins-ba – itt felül piros körrel megjelölve, teljes mai pompájában itt alul) 1960-ban költözhetett be Mielke miniszter és legszűkebb (alig 300 fős) stábja. Amikor 1990 januárjában a berlini polgárok elfoglalták, pár röpke percig úgy nézett ki, hogy kő kövön nem marad, de a józan ész végül győzedelmeskedett, s majdnem a teljes berendezést átmentették az utókor számára. Az épület előtt kedves színfolt ez a lacikonyha, ahol thüringiai lókolbászt és lóhúsgulyást lehet vásárolni, ez utóbbit kilónként 7.- euróért. Én bizisten megkóstoltam volna, de zárva volt.
4.) A kiállításLássuk akkor az érdekesebb tárgyakat, amelyek 1990-ben megúszták a népharagot.
Rögtön a bejáratnál a már szóba került Félix Edmundovics Dzerzsinszkij szobra köszönti a látogatót. A Cseka megálmodójának és létrehozójának elképesztő kultusza volt a Stasin belül, aminek magyarázatát a mai napig keresem. Jójó, szovjet elvtárs, meg gumitalpú meg alapító atya meg minden, de hogy több FED-szobor és -kép volt az endékás elvtársaknál, mint Moszkvában, Varsóban és Szófiában együttvéve, az majdnem biztos. És azt képzeljétek el, hogy a stázisok egymás közt önmagukat „csekistáknak” nevezték…
Ez itt egy jóféle asztali rádió a sofőrök pihenőszobájából, amely világvevő ugyan, de a megbízható keletnémet hullámhosszok be vannak ám jelölve, nehogy a rothadó kapitalizmus iránti kíváncsiság úrrá legyen az ideológiailag amúgy sziklaszilárd Stasi-alkalmazottak valamelyikén és véletlenül belehallgasson az egyik nyugatberlini szennyrádió dekadens műsorába.
Az egyik miniszteri szárnysegéd irodája. Nem azért, de 1990-ben idehaza egy vidéki téesz seprűgyártó melléküzemágának irodája is igényesebben nézett ki, maximum ott nem volt két telefon az íróasztalon.
Ez a miniszteri titkárság, az elmaradhatatlan Robotron 202-es elektromechanikus írógéppel (a Karl Marx Stadt-i ipar büszkeségével), a 32 nyomógombos titkársági telefonokkal, és a falon az összetéveszthetetlen Lenin-arcélt ábrázoló grafikával.
Itt a miniszteri iroda látható. Nem tudom, ki választotta ki ezt a kék árnyalatú kárpitot és mi lett a büntetése, de most már mindent elhiszek, amit a Stasi kegyetlenségéről írnak és mondanak. A következő képen a miniszteri páncélszekrény vehető szemügyre, melynek tartalmáért három évtizeden keresztül minden nyugati hírszerzőfőnök habozás nélkül odaadta volna a háromnegyed potenciáját. A miniszternek amúgy volt egy magánszobája is, ahová visszavonulhatott két súlyos döntés között (itt alul). Ez se az a kifejezett feng-shui (ti is érzitek azt a műbőr-szagot..?) de itt legalább azoktól a kék székektől eltekintettek. Amúgy meglepően spártai, nem? Ne feledjük, mégiscsak az NDK állambiztonsági miniszterének hivatali pihenőszobáját látjuk. Nem azért a húsz fillérért, de ennél sokkal fényűzőbben berendezett állami irodákat láttam a kilencvenes évek elején (nem ott, hanem idehaza), és távolról sem miniszterek ültek bennük.
A KGB-Stasi fegyverbarátságra nem igazán kellett emlékeztetni a Nummer Eins lakóit, de – biztos, ami biztos alapon – mégis megtették: itt a szovjet és a keletnémet titkosszolgálatok címerpajzsai láthatóak, természetesen egységbe forrva. És itt vannak azok a németek is, akik a második világháborúban a szovjet hírszerzésnek dolgoztak. A név- és képsor régi barátunkkal, Sorge doktorral kezdődik, majd Ruth Werner, Max Christiansen-Clausen, Harro Schulze-Boysen és Ilse Stöbe következnek. És senki ne szégyenkezzen, ha erről a négyről nem hallott; nem voltak akkora spílerek, mint Sorge, noha Ruth és Maxi Clausen annó együtt dolgozott vele (túl is élték Richárdot mindketten).
A falakon mindenhol plakátok és buzdítások, valamint jelszavak. Ez utóbbiak közül a kedvencem itt alul látható. A szöveget a szovjetektől kölcsönözték: „Csekistának lenni: forró szív, hideg fej, tiszta kéz.”
Ez itt alul az úgynevezett tábornoki kávézó, ahol a csúcsvezetők leültek és cseverésztek egy kicsit két értekezlet között. Az ülőhelyek száma elég kevésnek tűnik, tekintettel arra, hogy a Stasinak a nyolcvanas évek közepén már 62 (hatvankét!) tábornoka volt, akik közül harmincan itt dolgoztak a Normannenstrassén.
És akkor jöjjenek a dolgos hétköznapok emlékei. Itt van például a szolgálati igazolványuk, amit (a visszaélések megakadályozása érdekében) évnegyedenként le kellett bélyegeztetni egy folyton változó dizájnú és színű pecséttel. Vagy a szagminták rögzítésére és tárolására alkalmazott befőttesüvegek (a Stasinak körülbelül kétszázezer archivált és nyilvántartott szagmintája volt a rendszer belső ellenségeitől/ről.
A németek tényleg nem felejtenek (és ezt most nem ijesztgetésként mondom): Horn Gyula és Alois Mock 1989. június 27-i soproni kordonbontását még itt is megörökítették.
Így utólag bevallhatom, hogy a múzeum bizony csalódás volt. Persze megértem én a németeket, hogy még a látszatát is el akarták kerülni a Stasi reklámozásának, de ahhoz képest, hogy a kiállítás a Haus Eins négy emeletén keresztül húzódik, bizony édeskeveset nyújt egy hajdani baráti országból jött érdeklődőnek. Velem együtt járta végig a termeket egy húszfős amerikai diákcsoport (átlagéletkor 16-17 év, valami egyházi iskolából jöhettek, mert minden kiscsajon volt melltartó), akik szinte sokkos állapotba kerültek a döbbenettől, amikor – kérdésre válaszolva – az idegenvezetőjük elmondta, hogy a Stasi-komplexumon belül NEM VOLT ökumenikus kápolna. Sőt: semmiféle kápolna nem volt.
Szóval nekik biztosan óriási élmény volt, amiről majd hosszasan mesélnek odahaza Nebraskában. Én sajnos majdnem végig unatkoztam, de becsületből végignéztem az egészet.
Távozás előtt még beugrottam a szuvenyírshopba, hátha találok valami jópofa mielkés pólót, félixes bézbólsapkát vagy legalább egy Stasi-emblémás kulcstartót, de ismét meg kellett állapítanom, hogy a könnyed kreativitás nem a keletberliniek erőssége: az ajándékbolt szinte teljes választéka szemügyre vehető ezen a fotón itt alul. Végül egy dévédét vettem a Stasi történelmével, de ezt is csak azért, mert a rajta olvasható reklámszöveg megtetszett:
Stasi – Ein ganz normaler Geheimdienst, in einer ganz normalen Diktatur.
Stasi – Egy teljesen hétköznapi titkosszolgálat, egy teljesen hétköznapi diktatúrában.
Ez viszont zseniális, nem?
A Goldenblogot kihagytuk a tavaly (és valószínűleg az idén is ezt fogjuk tenni), de van itt egy új lehetőség, egy vadiúj (ezúttal nemzetközi) blogverseny, melynek részleteit ide kattintva olvashatod el.
Egy kis vívódás után úgy döntöttem, hogy benevezem a Konteóblogot; veszítenivalónk nincs, legfeljebb kattintgattunk egy jót és a végén megnézzük, hogy kik voltak jobbak nálunk.
Ha úgy gondolod tehát, hogy a Konteóblog megérdemel egy jó helyezést, nincs más dolgod, mint rá(nk) szavazni. Regisztrálni nem kell, csak egy email-címet megadni. Ha nyerek egy külföldi utazást, természetesen részletes beszámolókra és helyi konteók kivesézésére számíthattok itt, illetve a többi blogomon. Persze katonás-kémes témát is keresek majd :-)
Itt a lehetőség, hogy egy kattintással kifejezd ragaszkodásod és elkötelezettséged a Konteóbloghoz. Ennek érdekében kattints itt alul a bannerre, majd a ciklámenszínű (?) “vote” gombra ott jobboldalt. Ezután már csak az emailcímedre küldött linkre kell kattintanod és regisztrálták is a szavazatod.
Ezt április 15-ig megteheted, s nem csak te, hanem a teljes családod, barátaid, rokonaid, munka- és osztálytársaid, továbbá az összes háziállatod is, már ha rendelkezik egy saját emaillel és rendszeres olvasónk.
Köszönöm!
A Tiborublog íratlan szabályai megkövetelik, hogy a jelesebb napokon olyan poszt kerüljön az olvasók képernyőjére, melynek főszereplője (így vagy úgy) kapcsolódik az adott alkalomhoz.
Most egy kicsit késésben vagyok ugyan, de nőnap lévén (ráadásul nemzetközi!) mi sem logikusabb, mint egy olyan kémről mesélni egy kicsit, aki a gyengébbnek füllentett nemhez tartozott. Ha ez az illető ráadásul francia is volt, no és egyik fegyvere a szexualitás, nem is eshetett volna megfelelőbb jelöltre a választás, mint a „Macska” fedőnéven (is) tevékenykedő Mathilde Carréra.
A második világháborús francia ellenállással kapcsolatban számos sztereotípia létezik nemcsak a szakmán belül, hanem a közvélekedésben is. Sokak szerint (s ez főleg a Franciaországon kívüli megfigyelők véleménye) a háború után mesterségesen fújták fel a Résistance szerepét, ami valójában néhány jószándékú hazafi szinte teljesen eredménytelen küzdelmét jelentette a német hadigépezettel és elhárítással szemben (hasonlóan a magyar partizánmozgalomhoz). Megint mások poénosra veszik a figurát (gondoljunk itt például a Halló, halló! című örökbecsű sorozatra, amit – nem véletlenül – a britek készítettek, s ami kilenc évadon keresztül futott), s olyanok is vannak, akik az ízletes alkoholmentes sörhöz vagy a mellékíz nélküli édesítőszerhez hasonlítják a gallok ellenállási mozgalmát: mindenki örülne a létezésének, de semmiféle bizonyíték nincs a létezéséről. És persze ott vannak a hamisítatlan (és elvakult) francia patrióták, akik szerint 1941 és 1945 között az oroszok után náluk volt a legeredményesebb és legkeményebb ellenállás Európában.
Mint mindig, az igazság minden bizonnyal valahol a két véglet között van. Mivel blogunk célja nem a vita eldöntése, hanem a Résistance hajdani csillagának és egyik legnagyobb elárulójának bemutatása, lássunk munkához.
Mathilde Bélard 1908-ban született Burgogne-ban (12 évesen itt joboldalt). Édesapja mérnökemberként kezdte, majd az első világháborúban hadmérnökként és csapattisztként egyaránt szépen teljesített (Becsületrend meg minden), ezért 1918-ban megcsíp valami jó zsíros állást a Központi Katonai Beszerzőhivatalban. Mi magyarok ezt vagy ötszáz éve nem tapasztaltuk ugyan, de ettől még tény: győztes háborúk után általában felpörög a gazdaság, szaporodnak az állami megrendelések, úgyhogy a Bélard család nem nevezhető az 1920-as évek vesztesének.
Mathilde (a családnak csak Lily) 1927-ben beiratkozik a Sorbonne pedagógiai karára és négy évvel később megkapja tanári diplomáját. Elég nehezen tűri a fővárosi polgári létet, s amikor 1932-ben megismerkedik egy fess fizikatanárral (Maurice Carréval), nem sokat teketóriázik: pár hónapnyi együttjárás után összeházasodnak, majd egy megyével odébb költöznek. Ezt a megyét történetesen Algériának hívták, s Franciaország szerves részeként szerepelt a korabeli térképeken: Maurice egy Oran melletti katonai középiskolába kerül oktatónak, Mathilde pedig követi őt.
1939-ben kitör a háború, Maurice-t októberben behívják katonának, s amilyen peches, rögtön harci feladatot is kap, minek következtében az elsők között áldozza életét a Patrie oltárán. Mathilde visszaköltözik Párizsba, ahol egy kórházban helyezkedik el nővérként. Egy év sem telik el, s egy Toulouse-i útja során megismerkedik egy másik fess fiatalemberrel (látni fogjuk, Mathilde gyengéje a fess fiatalemberek voltak), ezúttal történetesen a németek által pár nap alatt felszámolt lengyel légierő menekült századosával, a nála két évvel fiatalabb Roman Czerniawskival (itt jobbra). Az együtt töltött, önkényesen meghosszabbított őszi hétvégét követően (melynek során a mindenféle tevékenység mellett biztosan beszélgettek is egy kicsit) Roman bevallja Mathilde-nak, hogy ő bizony a brit földön működő lengyel emigráns kormány által francia földön létrehozott hírszerzői hálózat, az Interallié vezetője, és nagyon örülne annak, ha a friss barátnő is csatlakozna hozzájuk.
Mathilde szeme felcsillan, elvégre egy hozzá hasonló, a tenniakarástól pezsgő vérű nőnek minden megoldás izgalmasabbnak tűnt, mint napi 10 órán át egy kórházban kötözni és ágytálazni a sebesülteket. Rábólint hát a lengyel tiszt ajánlatára, s máris megkapja az első feladatot: a németek Calais környéki erődítményrendszerét kellene feltérképeznie, de előbb beiskolázzák egy hírszerzői tanfolyamra. Itt különösen szépen teljesít a „titkosírások és mikropontok”, valamint a „rövidhullámú rádióadók rejtett üzemeltetése” tárgyakból. Merő véletlenségből mindkettőt a francia hírszerzés főhadnagya, a nemesi származású Georges-Pierre de Froment (28) oktatja, akivel nagyon sokat korrepetál. Talán mondanom sem kell, hogy de Froment főhadnagy is fess fiatalember volt.
Ne legyünk azonban igazságtalanok: Mathilde tényleg kiváló hírszerzőnek bizonyult. A kémtanfolyam elvégzését követően azon kevés nő közé tartozott, akiket az Interallié (illetve később közvetlenül a brit Special Operations Executive) teljesen egyedül is tudott foglalkoztatni a megszállt Franciaországban. Hihetetlen vizuális memóriája volt, órák múlva is reprodukálni tudott több tucatnyi olyan rendszámot, amit azt megelőzően csak egyszer látott. Egy hétvégén megtanulta fejből a Franciaországban állomásozó német csapatok egyenruháin és járművein fellelhető összes rendfokozat-, fegyvernem- és alakulat-jelzést (még az alakulatok indulóinak dallamát is megtanulta felismerni), egy másikon bevágta a Wehrmacht és az SS által használt haditechnika főbb jellemzőit és külső ismertetőjegyeit, úgyhogy ’41 nyarára már szinte motorzörejből meg tudta mondani, hogy a kanyar mögött milyen és hány harckocsi érkezik. Rendelkezett még egy olyan tulajdonsággal, amivel kevés terepügynök bír: a saját maga által beszerzett információk értékelését is elvégezte, következtetéseket vont le, s az általa szignózott, Londonnak szánt jelentések mindig alaposak, helytállóak és hiánypótlóak voltak.
Csodálóitól és partnereitől ekkoriban kapta a „La Chatte” (A Macska, nőnemben) becenevet, amit a hivatalos fedőnévként funkcionáló „Victoire”-on és „Micheline”-en kívül is előszeretettel használt.
A végzete azonban (nem fogjátok kitalálni: egy fess úriember képében) már ott settenkedett a háta mögött.
A végzetet úgy hívták, hogy Hugo Bleicher, s a franciaországi Abwehr (német katonai hírszerzés) egyik legjobb szakemberének tartották, noha – rejtélyes módon – csak őrmesteri rendfokozattal bírt. Ez a Hugo (itt jobbra lent, ebben az ijesztő sapkában, az ötvenes évei közepén) nagy barátja volt a párizsi bordélyházaknak, s azzal a ritka katonai képességgel bírt, hogy nagyszerűen tudta kombinálni a kellemeset a hasznossal: az általa, khm, megismert lányokkal hosszasan beszélgetett is (eredeti szakmáját tekintve francia-német tolmács volt, s úgy beszélt franciául, mint egy született párizsi), majd a beszélgetésekből levonta a megfelelő következtetéseket.
Egy ilyen posztkoitális, irányított csevejt követően (amit 1941 novemberében egy Christine Bouffet nevű altesti munkásnővel folytatott, aki másodállásban az Interalliénak is dolgozott) Hugo Feldwebel felfigyel Mathilde-ra és Czerniawskira. Pár napnyi szoros megfigyelés következik, majd egy ködös hajnalon rajtaütnek a Montparnasse-negyedben található lakáson, ahol – élni tudni kell! – ugyanabból az ágyból rángatják ki Romant, Mathilde-t és a 23 éves új titkárnőt, Renée Bornit.
A legnagyobb titokban mindannyiukat beviszik az Abwehr főhadiszállására, elkülönítik őket, majd elkezdődnek a kihallgatások. Hugo Bleicher érdekes módon nem a lengyel tisztet, hanem Mathildét veszi kezelésbe. Nem ront ajtóstól a házba, semmi pofon vagy körömletépés, hanem finoman közelíti meg a zsákmányt: udvariassági körök, viccelődés, egészségi állapot utáni érdeklődés, vajas croissant tejeskávéval, majd egy nap pihenés. A harmadik napon Hugo holmi fényképeket mutat, amelyeken olyan emberek láthatók, akiket a német elhárítás szakemberei – hogy úgy mondjuk – tettlegesen is kihallgattak. Miután a törékeny, alig 155 centis és kábé 50 kilós nő végignézi a meglehetősen (és szándékosan) részletgazdag felvételeket, különösebb fantázia nem kell hozzá, hogy kitalálja, mi következik.
Hát igen, Hugo barátunk felajánlja a klasszikus, az emberiséggel talán egyidős választási lehetőséget: vagy kínzás és kivégzőosztag, vagy kollaboráció. Ez utóbbi mellé egy anyagilag meglehetősen kifizetődő cafeteria-opció is társul: havi 60 ezer frank költőpénz (vásárlóerőben kábé 3 ezer mai euró), bérelt lakás Párizs belvárosában, továbbá Bleicher őrmester személyes barátsága.
Hogy a klasszikusokat idézzem: mondd, te mit választanál?
Az alku megköttetik, Mathilde rábólint és beszélni kezd: a németek három napon belül 97 francia és lengyel ellenállót, továbbá három brit ügynököt fognak el, zömüket a kihallgatások után halálra ítélik és kivégzik (esetleg koncentrációs táborba szállítják), párat ugyancsak megfordítanak és a szövetségesek ellen használják fel őket. Hogy ne legyünk részrehajlóak, elmondjuk, hogy maga Roman Czerniawski is aláír az Abwehrnek – de ez egy másik történet.
Az Interallié központjában végrehajtott rajtaütés során a németek lefoglalnak négy rádióadót is, ami rögtön az úgynevezett Funkspiel alkalmazásának lehetőségét juttatja Hugo eszébe: a hivatalos jegyzőkönyvekbe Mathilde letartóztatása nem kerül bele, s a nő azt a feladatot kapja, hogy valósnak tűnő álinformációkkal etesse tovább a briteket, hiszen minden kódot, adási frekvenciát és időpontot, valamint jelszót ismer. A játszma működőképesnek látszik, London visszaigazolja a vételt és további feladatokkal látja el La Chatte-ot, aki – micsoda meglepetés! – időközben Hugo Bleicher főállású szeretője lesz.
Hamarosan (’41 decemberében) egy veterán SOE-ügynök, Pierre de Vomécourt érkezik Angliából, azzal a feladattal, hogy egy új hírszerzői hálózatot (az Autogiro-t) alapítson Franciaországban. Természetesen felveszi a kapcsolatot Mathilde Carréval, aki (a németek beleegyezésével) tovább eteti őt kamu információkkal. Azonban – ahogy a közhely mondja – a szívnek még az Abwehr sem tud parancsolni: Mathilde belezúg a snájdig (naná…), 35 éves Pierre-be, s úgy tűnik, a vonzalom kölcsönös. Egy őszinteségi rohamában, néhány pohárka vörösbor után a nő kitálal és elmondja, hogy ő valójában kettős ügynök, s per pillanat Adolféknak dolgozik ugyan, de egyre kevesebb a motivációja. A rutinos SOE-tiszt spekulál egy kicsit, majd közösen kitalálnak egy sztorit, amit majd Hugónak kell beadni, s aminek az a lényege, hogy milyen jó is lenne az Abwehrnek, ha Mathilde beférkőzne a SOE londoni központjába, s onnan látná el teljesen friss hírekkel a német hírszerzést.
Most – legalábbis így utólag – úgy tűnik, ennél a pontnál Bleichert cserben hagyta a kémek első számú ösztöne, a gyanakvás; rövid hezitálás után előterjeszti Canarisnak (az Abwehr legendás főnökének) a javaslatot, mely szerint dobják át Mathilde Carrét Londonba. A tengernagy rábólint (Hugo szimatában addig nem csalódott), s a Macskanő csomagolni kezd, majd ’42 február végének egyik ködös hajnalán egy brit tengeralattjáró felveszi őt és Pierre-t, majd átszállítja őket Angliába.
És innen már gyorsítunk egy kicsit.
Angliába érve az SOE természetesen alaposan kihallgatja Mathildét, s mindent ellenőriz, amit csak ellenőrizni lehet. Egy rövid ideig úgy tűnik, hogy nem szaroznak vele és rövid úton főbelövik (a 97 francia és lengyel áldozat még hagyján, de a három, Mathilde információi alapján elfogott brit mégiscsak három brit!), de végül úgy döntenek, hogy ha a nő eddig kettős ügynök volt, miért ne lehetne ezentúl hármas?
Úgyhogy ’42 márciusától kezdve Mathilde Carré a britek által megszűrt, a németeket félrevezető információkkal látja el rádión (és vegytintás leveleken keresztül) Hugo Bleichert. Ez a játék sajnos csak másfél hónapig működik, tudniillik április végén Pierre (aki nem tud a seggén ülni) ismét francia bevetésre indul, ahol azonban valaki befújja, a németek elkapják és kiverik belőle Mathilde valódi szerepét.
Hősnőnk 1942 májusában angol börtönbe kerül (de Gaulle-ék kifejezetten kérték, hogy a háború után francia bíróság ítélkezhessen felette), majd ’45 nyarán visszatér Párizsba, persze talpig bilincsben. Elkezdődnek a kihallgatások, majd a pere, ahol – visszaemlékezések szerint – végig meglehetősen pökhendi módon viselkedik, márpedig kevés dolog van, amit a bíró nehezebben tolerál. Senki nem lepődik meg tehát, amikor (három napnyi végtárgyalást követően) 1949 januárjában halálra ítélik a németekkel való kollaborálás, hazaárulás, idegen hatalomnak történt kémkedés, emberölésben való részvétel és még vagy öt vádpont alapján. Siralomházba kerül, ahol három és fél éven keresztül minden reggel arra ébred, hogy talán ez az utolsó napja… 1952 nyarán a halálbüntetését húsz év kényszermunkára változtatják, mert a köztársasági elnök végül beadta a derekát és elfogadta a védő érvelését, mely szerint a javára kell írni egyrészt a Hugo előtti időszakot, másrészt pedig azt, hogy Londonból sokat segítette a francia ellenállást a németeknek szóló dezinformációival.
1954 őszén – egészségügyi méltányosságból – szabadlábra kerül. Vakbuzgó katolikussá válik, naponta több órát tölt imádkozással, ami azonban nem akadályozza meg abban, hogy két változatban is megírja visszaemlékezéseit (az elsőben még teljesen őszinte és bűnbánó, a másodikban már nem nagyon viszi a balhét, inkább mosakodásnak tűnik a hozzáállása). Nevet változtat, s hátralevő életében karitatív munkával foglalkozik, mígnem 1970 májusában, meglehetős szegénységben és nagyjából mindenki által elfeledve meg nem hal, valahol vidéken.
Más források azt írják, hogy 2007-ben hunyt el, amit elég nehezen tudok elképzelni, de végül is teljességgel kizárni sem tudom.
Ja: természetesen boldog nőnapot minden hölgyolvasómnak!
A kicsit hosszúra nyúlt szünet után újult erővel folytatjuk a világ egyik legismertebb és legpatinásabb különleges katonai alakulatának bemutatását. Trilógiánk mostani (befejező) része a második világháború utáni évtől követi nyomon a brit Special Air Service pályafutását, megemlékezünk a leghíresebb bevetésükről, megismerkedünk a kiválasztási és kiképzési forgatókönyvekkel, valamint ejtünk pár szót a szakmai hitvallásukról is (amit csak azért nem nevezünk ars poetica-nak, mert ezek a srácok kurvasok mindenhez értenek, de a versfaragás hálistennek nem tartozik ezek közé).
Ott hagytuk abba a második részt, hogy a brit politikusok 1945 októberében úgy döntenek, hogy – a világbéke küszöbén átlépve – Őfelségének soha nem lesz többé szüksége az SAS szolgálataira.
Nos, a világpolitikában nem ez volt az első eset (és nem is az utolsó), amikor a döntéshozók orbitális marhaságot csináltak. Alig telt el egy év a sokat vitatott megszüntetés óta, s a londoni Nagyvezérkar feltámasztja a brit tartalékos haderő egyik legpatinásabb ezredét (az Artists Rifles-t), s azonmód át is nevezi őket 21st Special Air Service-re, reaktiválva jó pár háborús veteránt. 1947. január elsején megkapják a vadiúj hadilobogót, s máris elkezdődik az újoncok toborzása, illetve kiképzése, azzal a (nem is igazán titkolt) szándékkal, hogy a Birodalom még meglévő ázsiai érdekeinek védelmében vetik majd be őket, ha a helyzet úgy kívánja.
Az ötvenes évek – az újjászületésNos, a helyzet úgy kívánta: 1949-től már kifejezetten Koreára gyúrnak, ahol az északi kommunisták igencsak sok borsot törtek a déliek (és ezek nyugati szövetségesei) orra alá. A politika azonban az utolsó pillanatban közbeszólt, s 1950 legelején Korea helyett Malajziába repülnek, hogy az ottani (kifejezetten britellenesnek indult, s ugyancsak a kommunisták által kirobbantott) lázadássorozatot valahogy megfékezzék.
Ezzel párhuzamosan régi barátunk, Mad Mike tábornok (akinek nem ugrik be, hogy ki volt ő, sürgősen a második rész újraolvasását ajánlom!) ugyancsak malájföldi megbízást kap: ő szervezi meg a britek ottani dzsungelkommandóit (a Malayan Scouts-okat). Ahogy a rómaiak már kétezer évvel ezelőtt olyan találóan megállapították: similis simili gaudet, vagyis hasonló a hasonlónak örül; a 21-es SAS-ezred rutinos harcosai és Mike Calvert egymásra találnak a délkelet-ázsiai bozótharcok során. Egy kis nosztalgiázást és tábortűz melletti sztorizgatást követően (ahogy ez katonáktól egyenesen elvárható) a malajziai SAS-t is Calvert alá rendelik, s a két elitcsapat (vagyis a légiszolgálatosok és a Malayan Scouts-ok) jó másfél évig vállat vállhoz vetve iparkodnak a helyi kommunista felkelők számának csökkentésén. Ez volt a Helsby fedőnevű műveletsorozat.
1952-ben a brit hadügyminisztérium példa néküli lépésre szánja el magát: az eredetileg a tartalékos haderőhöz (Territorial Army) tartozó 21st SAS Malajziában szolgált tagjaiból, illetve a Malayan Scouts legtökösebb embereiből létrehozza az immáron a reguláris hadsereg (Regular British Army) szerves részeként műkődő testvéralakulatot, a 22nd SAS ezredet. A korszerű SAS (ahogyan ma ismerjük őket) megszületett.
A növekvő igények miatt 1959-ben megalakul a 23rd SAS Regiment is, ugyancsak a Territorial Army fennhatósága alatt.
A hatvanas évektől kezdve a 22-esek neve az SAS szinonimájává vált (noha szigorú értelemben ők csak egy részét jelentik az ezrednek), hiszen reguláris alakulatként őket küldték minden olyan bevetésre, ahol a különleges katonai szakértelem olyan fokára volt szükség, amit tartalékosok (akármennyire is profik lennének) nem tudnak nyújtani.
A mintaA brit SAS számos külföldi SF-alakulatnak szolgált (és szolgál a mai napig) követendő példa- és mintaként. Az ő képükre és hasonlatosságukra hoztál létre 1954-ben az új-zélandiak, majd 1957-ben az ausztrálok a saját SAS-üket (még a nevet is megtartották: New Zealand SAS, illetve Australian SAS Regiment). Még a franciák is tőlük lopták kölcsönözték az ötletet, amikor a saját tengerészgyalogos ejtőernyőseiket (brit módszerek szerint ) kiképzik és amikor ezeknek mottót választanak (Qui ose gagne = Who dares wins, vagyis Aki mer, az nyer). És ne feledkezzünk meg a jenkik Delta Force-áról sem, hiszen ennek létrehozója, Beckwith ezredes egy angliai SAS-csereprogramon sajátította el az ilyen típusú alakulatok megszervezésének és vezetésének minden csínját-bínját.
Az iráni nagykövetség elfoglalásaNincs arra sem idő, sem elegendő karakter, hogy az elmúlt évtizedek SAS-műveleteiről itt, egy blogposztban megemlékezzünk, de az 1980-as londoni terrortámadás megemlítését nem lehet kihagyni. Már csak azért sem, mert egészen addig az Ezred konkrét létezéséről inkább csak laza folyosói pletykák, bennfentes minisztériumi sutyorgások és a bulvársajtó másodlagos megbízhatóságú hírei szóltak.
Mielőtt belevágnánk a Nimród fedőnevű sztori ismertetésébe, egy-két mondattal lépjünk vissza öt és fél évet az időben: 1973 végén Edward Heath miniszterelnök arra utasítja védelmi és belügyminisztereit (jelesül Peter Carringtont és Robert Carrt), hogy kezdjék meg a fegyveres erők, illetve a rendőrség és a titkosszolgálatok terrorelhárítással, továbbá túszejtések felszámolásával foglalkozó kapacitásának intézményes kiépítését. Lord Carrington (a későbbi NATO-főtitkárt inkább ezen a néven ismerhetik hajlottabb korú olvasóink) nem sokat teketóriázik, s ezekre az új feladatokra szemrebbenés nélkül a 22-es SAS-t jelöli ki. A fiúk pedig nem kérdeznek vissza, hanem elkezdik a felkészülést.
Nos, térjünk vissza 1980. április 30-ra, amikor egy (a Brian életébe illő elnevezésű) terrorcsoport, a Demokratikus Forradalmi Front Arabisztán Felszabadításáért szervezet hat fegyverese délelőtt fél tizenkettőkör behatol a londoni iráni nagykövetség épületébe, s túszul ejti az abban pillanatnyilag tartózkodó 25 embert (diplomatákat, személyzetet, látogatókat egyaránt), plusz az épület előtt őrködő angol rendőrt. Ahogy ez már lenni szokott, a terroristák közel száz, a dél-iráni Kuzesztán tartományban bebörtönzött társuk szabadonbocsájtását követelték, valamint egy repülőgépet, amivel szabadon távozhatnak Angliából.
A brit illetékesek első körben a Scotland Yard túsztárgyalóit és bevetési osztályát riasztják, de hamarosan rájönnek, hogy itt combosabb beavatkozásra is fel kell készülniük, úgyhogy felrendelik a herefordi laktanyából az SAS műveleti tervezőit is. A rendőrök eleinte szép eredményeket értek el (ami öt túsz szabadonbocsájtásában is megnyilvánult), de a hatodik nap kora délutánjára a túszejtők idegei felmondták a szolgálatot, s agyonlövik az egyik iráni túszt, majd holttestét kidobják az ablakon.
Kormányzati oldalról a reakció természetesen az azonnali fegyveres beavatkozás elrendelése, tűzparanccsal; ez a döntés volt az akkor fix egy éve miniszterelnökösködő Margaret Thatcher becenevének (Vaslady) egyik magyarázata. És az is természetes, hogy a végrehajtás az SAS feladata.
Az időközben telepített technikának köszönhetően (igen, a technikát csak a túszhelyzet kitörése után telepítették a nagykövetségre, nem volt ott egyetlen mikrofon vagy rejtett kamera sem azelőttről! Ez már csak azért is egészen biztos, mert mindezt maga a brit belügyminiszter állította, s közben a szeme se rebbent), szóval a technikának köszönhetően délután ötre az SAS már centire tudta, hogy melyik túszejtő hol áll, hol vannak a túszok, s tán még azt is, hogy hány légy (és hol) mászkál a nagykövetség belső falain.
Mike Rose alezredes (a helyszínen tartózkodó két, egyenként 16 fős SAS-különítmény parancsnoka, amúgy a 22-esek főgóréja) 19.23-kor adja ki a támadási ukázt. A kommandósok több oldalról és több hullámban hatolnak be az épületbe, ahol a heveny tűzharcban öt terroristát agyon is lőnek a hatból. Sajnálatos módon egy túsz is életét veszti a rajtaütésben, további kettő súlyosan megsebesül; ezt hívja a szakma járulékos veszteségnek.
Az egész akció (amelyet a tévé egyenes adásban közvetített) 17 percig tartott. 19.41-kor Hector Gullan őrnagy (a műveletirányító tiszt) már a szóbeli jelentést fogalmazza magában, miközben kilép a nagykövetség kapuján.
Akadékoskodók és szőrszálhasogatók már akkor is voltak: az SAS-t később feljelentették, mondván, hogy a telex-szobában őrködő két terroristát már akkor lőtték agyon, amikor azok eldobták fegyvereiket. A rendőrségi vizsgálat végül megállapította, hogy a katonák mindegyik fegyverhasználata és leadott lövése jogszerű volt, még akkor is, ha volt olyan túszejtő, akiről a boncasztalon derült ki, hogy mellkasát 21 (huszonegy), fejét 3 (három), végtagjait pedig további 3 (három) lövés érte.
Hát ja… Talán tetszett volna könyvtárosnak menni.
A Nimród után az SAS ázsiója elképesztő mértékben megnőtt, belföldön és külföldön egyaránt: az SAS akkori főigazgatója, Sir Peter de la Billière dandártábornok külön titkárt kellett alkalmazzon, akinek kizárólag az volt a feladata, hogy a külföldről beérkező (és kiképzési segítséget kérő) hivatalos megkereséseket érdemben megválaszolja. Mindenki velük szerette volna csiszolgatni saját különlegeseik szakértelmét: jött felkérés az USA-ból, az NSZK-ból, a franciáktól, Skandináviából, a teljes Brit Nemzetközösségről nem is beszélve. A kommunista tömb természetesen nyíltan nem nagyon fejezhette ki érdeklődését, a Varsói Szerződés tagállamainak Angliában tevékenykedő katonai hírszerzői azonban rácuppantak az Ezredre, s mindent megtettek, hogy használható információkat szerezzenek a kiképzési és felkészülési módszereikről.
Más műveletekAz SAS-t rendszeresen használják a brit titkosszolgálatok olyan esetekben, amikor a fegyveres beavatkozás tervezhető és elkerülhetetlen. Nem szokás büszkélkedni vele, de bizony előfordultak olyan ügyek, amelyeket a legnagyobb jóindulattal se lehet másnak nevezni, mint ítéletvégrehajtásnak (a rosszindulatúbbak kivégzésnek is titulálhatják).
Az egyik ilyen (nagy port kavart) ügy a Flavius volt. 1988 márciusában egy SAS-csoport érkezik Gibraltárra azzal a – hivatalos – feladattal, hogy akadályozzon meg egy IRA-robbantást a brit kormányzó rezidenciája előtt. Nem megyünk bele a részletekbe, a lényeg: ahelyett, hogy a három (napok óta a brit elhárítás által szoros megfigyelés alatt tartott) ír terroristát elfognák és hazavinnék, hogy a bíróság előtt feleljenek addigi (és tervezett) merényleteikért, mindhármójukat szitává lövik. Az eset még az Emberi Jogok Európai Bíróságát is megjárta, ahol igen szoros szavazataránnyal (10:9) végül úgy döntöttek, hogy a fegyverhasználat nem volt jogszerű, s emberi jogi szempontból elmarasztalták a brit kormányt.
A másik emblematikus művelet, amely elsősorban a német GSG-9-hez kötődik ugyan, de amelyben az SAS tanácsadóként és (állítólag csak) megfigyelőként ugyancsak részt vett, az 1977-es mogadishui repülőgépeltérítés volt. A rajtaütésről egy kicsit részletesebben itt olvashatsz.
1982-ben ott vannak a Falkland-szigeteken is, és nem hiányoznak sem Irakból, sem Afganisztánból, sem Líbiából.
Szervezeti felépítés, szakosodásSzeretném hangsúlyozni, hogy a következő pontokban kifejezetten a Hereford bázisú 22-es SAS-ről beszélünk, mint a reguláris hadsereg és a brit különleges erők megkerülhetetlen alkotóeleméről; a tartalékosok részét képező 21-es és 23-as SAS-ről most nem számolunk be (ami távolról sem jelenti azt, hogy lebecsülnénk őket!).
Azt talán már említettem, hogy az SAS szemmel láthatóan a négyes szám bűvöletében él, szemben a mifelénk hagyományos hármas tagozódással. A 22-es ezred négy, egyenként 64 fős „squadron”-ból áll (talán nevezzük műveleti századnak), ezeket az A, B, D és G betűkkel jelölik (hogy a C mit vétett, hogy kimaradt, nem tudom, miképp azt sem, hogy a G mitől került az E és az F elé). A squadronok élén egy-egy őrnagy áll.
Minden századot négy, 16 fős „troop” alkot (legyen ez akkor szakasz). A századokon belüli szakaszok mindegyike egy-egy speciális területre szakosodik, vagyis minden században van egy hajós-vízalatti, egy szárazföldi-sivatagi, egy légimozgékonyságú-ejtőernyős és egy hegyi-sarkvidéki hadműveleti körülményekre kihegyezett csapat. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy szakbarbárok lennének (kiképzési értelemben rendszeresen belekóstolnak ugyanis egymás szakterületeibe; ez a híres „belső rotáció”), s 1976 óta mindegyik „troop” mindegyik harcosa elsajátítja a terrorelhárítási ismereteket is (a szakosodott kiképző-alegységnél), beleértve az épületharcászatot (CBQ) és a gerillaellenes hadviseléssel összefüggő tudnivalókat (Counter Revolutionary Warfare,CRW).
És a négyes osztódásnak még nincs vége: mindegyik „troop” (amelyet olykor Special Project Team-nek is neveznek, igaz, főként akkor, amikor terrorelhárítási feladatokat látnak el) négy rohamcsoportra (assault team vagy patrol) tagozódik, s – talán mondanom sem kell – minden rohamcsoport négy főből áll.
Természetesen a srácok nem hagyhatták ki a magas labdát: a belterjes herefordi mondás szerint a négyes szabály folytatódik: mindegyik SAS-katona négy helyett harcol, iszik és, izé, szeretkezik.
Az SAS belső rotációs módszereinek és legendás kiképzési programjának köszönhetően (amelyről a következő pontban fogunk egy kicsit részletesebben beszélni) egy négyfős rohamcsoport legalább nyolc szakosodással rendelkezik, úgyhogy nagyon meg kellene erőltetnünk az agyunkat, hogy olyan katonai feladatot adjunk egy-egy assault teamnek, melynek magasszintű végrehajtásához ne rendelkeznének kellő szakértelemmel.
Egy érdekesség: az SAS-ben a legénységi állományú újoncok (tehát nem a hivatásosokról beszélek) közlegényként kezdik, függetlenül az anyaalakulatnál elért rendfokozattól vagy beosztástól. Első szerződésük három évre szól, ami hosszabbítható – már ha az Ezred is úgy gondolja.
Toborzás, kiválasztásAz SAS kapui elméletileg minden hivatásos brit katona előtt nyitva állnak, ennek ellenére – ha megnézzük a statisztikákat – hagyományosan az ejtőernyősök viszik a prímet. Évente kétszer (egyszer júliusban, egyszer decemberben) rendeznek válogatást, amit a teljes brit haderőben meghirdetnek. Alkalmanként és átlagosan 180-200 fő jelentkezik a legénységi állományból (a tisztek külön szelekciós eljáráson mennek keresztül, melynek részletes paraméterei nem nyilvánosak, de valami azt súgja, hogy náluk sem az a döntő szempont, hogy ki kinek a kicsodája).
Az öthetes kiválasztási procedúra orvosi, fizikai állóképességi és pszichológiai tesztekkel kezdődik, majd az általános katonai képességek és készségek szintjét ellenőrzik: lövészetek, akadálypályák, közelharc, tervezés, egyéni és kiscsoportos végrehajtás, együttműködési készség, satöbbi. A britek nem az idegennyelv-tudásukról híresek, az SAS-nél viszont komoly pluszpontok járnak, ha valaki meg tud szólalni az angolon kívül valami más nyelven, s az is logikus, hogy ilyen szempontból is azon régiókra fókuszálnak, ahol a brit érdekek védelme erőlteljesebben és hagyományosan felmerül: Közel- és Közép-Kelet, Karibi térség, Délkelet-Ázsia, de egyszer beszéltem én olyan SAS-veteránnal, aki a litvánra gyúrt.
Mondjuk ő az SAS-nél eltöltött hat év után átigazolt egy, khm, rendvédelmi szervezethez és ott kamatoztatta tovább szerteágazó ismereteit.
Mint annyi minden az Egyesült Királyságban, a kiválasztás helyszíne is a tradíciókon nyugszik: a Wales-i Powys grófságban található, 150 négyzetkilométeres SENTA (Sennybridge Training Area) a hatvanas évek óta szolgálja a brit különlegesek ki- és továbbképzési igényeit. A kiképzési folyamatra két (saját elnevezéssel bíró) próba teszi fel a koronát, mindkettő egyfajta menet- és túlélőgyakorlat.
Az első a Fan Dance, ez a lazábbik (már az első hét végén végigszopják az akkor még zömében derűlátó jelöltek). 24 kilométert kell megtenni teljes menetfelszerelésben (egy 18 kilós hátizsákkal, egyéni lőfegyverrel, lőszerekkel, valamint egy kulacs ivóvízzel), s közben megmászni egy 800 méter magas kopár dombot (ez a Pen y Fan), majd leereszkedni a másik oldalon és visszatérni a rajthoz. A szintidő négy és egynegyed óra, vagyis (lefordítva civilre) aki a 256. percben (vagy ezután) érkezik be a célojjektumba, az – ahogy mondani szokás – nemhogy tartós tejet, de gyorsan romló élelmiszert se nagyon vásároljon magának a Sennybridge-i kantinban, mert zuhanyozás után máris csomagolhat.
A Fan Dance a második menetgyakorlathoz, az Endurance-hez képest egy könnyű, tavaszi séta a Városligetben nyalókával, kacajjal és alkalmi smárolással.
Az Endurance (belső szlengben a Long Drag, vagyis a Hosszú Szívás) egy tájékozódási és apró műveleti feladatokkal megtűzdelt komplex menetgyakorlat, a kiválasztási procedúra ötödik hetében. Teljes hossza 65 kilométer, amelyet Közép-Wales játszi lankái között kell abszolválni. Minden résztvevő (az eredeti 180-200 főből eddig úgy ötven-hatvan marad talpon) felkap egy 25 kilós hátizsákot és a fegyverét (az olyan apróságokról sem feledkeznek meg a kiképző őrmesterek, mint a lőszerek, a gyalásó, tőr, sisak, kulacs, egy kis ropi és csokoládé, végrendelet három példányban, satöbbi), majd térképvázlat és tájoló alapján elindul a cél felé. Az instruktorok tradicionálisan nagyon nagylelkűek, mert sem GPS-t, sem telefonos segítséget lehetővé tevő mobilkommunikációs eszközt nem kell cipelniük. Sőt: tilos.
Aki ezt a sétát 20 órán belül teljesíti és még van pulzusa, büszkén mondhatja magáról, hogy az SAS próbaidős katonája. Mondom: próbaidős, mert a java még hátra van. Mellesleg eddig a fázisig (tehát a próbaidős státuszig) a eredeti 180-200 fő jelentkezőből 25-35 katona szokott eljutni.
A kiképzésAz előbbiek alapján sikeresen kiválasztott próbaidősök kapnak egy teljes hét eltávot (a felületi sebek ennyi idő alatt nagyjából hegesednek, az öt hét sörmegvonási tünetei pedig jelentősen enyhíthetők). Miután az újoncok megkapják a híres bézs színű barettet és az ugyanolyan becsben tartott, kék színű derékszíjat, elkezdődhet az igazi móka, melynek keretein belül a próbaidősökből igazi SAS-katonát faragnak. A teljes kiképzési idő öt hónap, a véglegesítés csak ezt követően történik meg.
Négy hetet vesz igénybe az úgynevezett ICT (Initial Continuation Training), vagyis az SAS-es alapok lefektetése. Ez csak az Ezrednél jelent „alap”-ot, a világon mindenhol máshol emelt szintnek mondanák: fegyverkezelés, lövészetek, gépjárművezetés, team-munka, elsősegélynyújtás, további közelharc-ismeretek, szúró- és vágófegyverek kezelése, mindegy megspékelve naponta 10 kilométer futással, másfél óra úszással és egy kis (azaz napi két órás) gimnasztikával és erőnléti edzéssel.
Ezt követi a dzsungelharc-ismeret. Mivel a brit szigeteken sajnálatos módon elég alacsony az egy főre jutó eső- és őserdei négyzetkilométerek száma, ezt a tréningszakaszt olyan helyszínekre szervezik, mint Indonézia, Malajzia, Brunei vagy (újabban) Guyana. A résztvevők egybehangzó visszaemlékezései szerint ez a hat hét a legmegerőltetőbb és legembertpróbálóbb dolog, amivel humanoid a természetben csak találkozhat: a 95-100 százalékos páratartalom, a szinte állandó 35-40 fokos hőség, a rovarok és más élősködők elképzelhetetlen sűrűsége és agresszivitása, a felszerelés stabil nyirkossága fényében a Long Dragre úgy emlékeznek vissza, mint egyszeri magyar bányásznyugdíjas a kádári hetvenes évekre: csöndes nosztalgiával, ábrándozva.
Van aztán még a – más posztjainkból talán többek számára ismerős – SERE (Survive, Evade, Resist, Extract), ami a katonai túlélési feladatok csimborasszója. A négy hetes SERE-kiképzés lényege, tematikája és magyarázat a négy szóban rejlik: túlélni, megszökni, ellenállni, kimenekíteni. Itt tanulják meg a jelöltek, hogy mi a teendő, ha ingben-gatyában egyedül maradnak egy ellenséges területen, hogyan kell megszökni a fogságból, milyen technikákkal lehet ellenállni a kihallgatásoknak, illetve melyek azok a módszerek, amelyekkel nemcsak önmagunkat, hanem a hasonló módon pórul járt bajtársainkat is kimenekíthetjük a szájvonalig érő córeszből. A SERE életszerűségét az ellenséget játszó kiképzők segítik, akik erre az időre otthon hagyják a bársonykesztyűket és a legendás brit sportszerűséget, s igyekeznek mindent megtenni annak érdekében, hogy mondjuk az általuk foglyul ejtett újonc egy (nem, nem is egy, hanem három) életre megtanulja, hogy – teszem azt – akkor sem mondok semmit a kihallgatóimnak a nevemen, rendfokozatomon és azonosítási számomon kívül, ha egy éjszakát egy földbe ásott veremben töltök, tucatnyi, mérsékelten mérges kígyó és/vagy éhes dzsungelpatkány társaságában.
És ne feledkezzünk meg a sivatagi kiképzésről (három hét valamelyik angolbarát arab országban), az ejtőernyős HAHO és HALO ugrásokról (két hét Walesben vagy Skóciában), az egyhetes mesterlövész-kurzusról (ezt – fura módon – a tengerészgyalogosok oktatják az SAS-nek a dél-nyugat-angliai Lympstone-ban).
A próbaidősök az ötödik hónap végére válnak teljes értékű SAS-harcossá, s ekkortól viselhetik jogosan a szárnyas tőrt (egészen pontosan az Excaliburt) ábrázoló ezredjelvényt.
A Különleges Légi Szolgálatról rengeteget lehetne még írni, de itt most befejeződik a Tiborublog SAS-trilógiája. Aki utána szeretne olvasni, számtalan forrásból tájékozódhat, noha el kell mondanunk, hogy – mint minden különleges alakulatról – nagyon sok torzítás, félremagyarázás és bulvárosított tudósítás jelent meg az évtizedek során róluk is, fogyaszátok tehát körültekintéssel és mértékletesen.
Az SAS-hitvallás és eskü egyik kulcsmondatával zárom a sorozatot, s mindenkinek köszönöm a figyelmet.
I agree to carry out arduous duties with no recognition, no rewards, no promotions, and no medals.
Beleegyezek abba, hogy elismerés, jutalmak, előléptetések és kitüntetések nélkül hajtsam végre verejtékes feladataimat.