You are here

Error message

Deprecated function: The each() function is deprecated. This message will be suppressed on further calls in node_privacy_byrole_nodeapi_prepare() (line 216 of /home/europava/public_html/modules/node_privacy_byrole/node_privacy_byrole.module).

Obama első éve: egy illúzióval kevesebb

2010.01.25

Barack Obama első éve után megállapítható, hogy az elnök reményre, nyitásra, az új kezdetre utaló hívószavait a geopolitikai realitások egyre inkább felőrlik. Az Obamához fűzött egy évvel ezelőtti nemzetközi várakozások egyrészről a Bush-korszak hibái és népszerűtlensége, másrészről Barack Obama személyes kvalitásaihoz és élettörténetéhez fűződtek. Egy év elteltével azonban a kegyelmi idő már bőven lejárt, a mérce az alapelvek és a célok helyett egyértelműen az eredményekre tevődött át.

Ha Obama külpolitikai világképét és gyakorlatát korábbi elnökökéhez kellene hasonlítani, talán meglepő módon két egymástól távol álló személy villanhat fel előttünk: Jimmy Carteré és Richard Nixoné. Carterhez a történeti emlékezet liberális világképet társít, ahol az emberi jogok, a nemzetközi együttműködés, a békepolitika központi szerepet tölt be - ugyanakkor a gyengekezűséget és a kudarcot legalább ilyen gyakran szokták a nevéhez társítani. Richard Nixon külpolitikáját a reálpolitika elveinek megfelelően a geopolitikai realitások és képességek ideológia-mentes mérlegelése és kihasználása jellemezte. Obama első elnöki évéből mindkét fenti megközelítést megtapasztalhattuk.

Az első hivatali év külpolitikáját meghatározó nagyszabású beszédeiben – Prága, Kairó, ENSZ közgyűlés – egy, az érdekek és értékek kölcsönös megértésén alapuló világkép sejlik fel, ahol az emberi jogok és a közös globális kihívások tekintetében az Egyesült Államok nemcsak partner, de vezető szerepet is vállal. Ezeket fémjelzi a guantanamói börtön felszámolásának bejelentése, az iszlám világ felé való nyitása, a nukleáris fegyvermentes világ célkitűzése, valamint a klímakérdésben való nagyobb rugalmasság. A Nobel-békedíjat ezen ügyek képviseletének jutalmául kapta meg Barack Obama. Ám még ezekben a szimbolikus jelentőséggel is bíró ügyekben is kénytelen Obama szembenézni a realitásokkal: még mindig vannak foglyok Guantanamón az elhelyezésükkel kapcsolatos jogi – politikai viták miatt, a nukleáris non-proliferáció terén még a részleges csökkentésről szóló bilaterális amerikai-orosz tárgyalások is nehezen haladnak, a klímakérdésben pedig egyrészt a belpolitikai gátak, másrészt a nemzetközi partnerek állják útját az eredményeknek.

Ezzel együtt Obama a reálpolitika elveinek megfelelően a külpolitikai döntései előtt gondosan felméri és mérlegeli a politikai-hatalmi lehetőségeket, korlátokat és következményeket, az ideológiai megfontolásokat pedig háttérbe szorítja. Ezt tapasztalhattuk a két legjelentősebb potenciális geostratégiai vetélytársához, Kínához és Oroszországhoz való megközelítésben, vagy éppen Irán kérdésében. A döntéshozatali folyamatot tekintve ezt tapasztalhattuk Afganisztán esetében is, amennyiben a probléma komplexitásának megfelelően átfogóbb megközelítést hirdetett meg és a célokat leredukálta, ugyanakkor paradox módon a stratégiai és belpolitikai végeredményét tekintve könnyen lehet, hogy elnökségének legrosszabb döntését hozta az amerikai szerepvállalás nagymértékű megnövelésével.

Hosszabb perspektívából nézve Obama külpolitikai feladata az, hogy hogyan tudja összeegyeztetni, koherens stratégiává formálni a három akut válságkezelést igénylő konfliktus kezelését a hosszú távú stratégiai kihívásokkal, vagyis az Afganisztán-Pakisztáni konfliktust, Iránt és a Közel-keleti békefolyamatot az egyik oldalról, Kína és általában Ázsia további erősödését, Oroszország újfajta expanzióját és Európát, mint relatív gyengülő és továbbra is fragmentált partnert. Obama első évét sokkal inkább erőteljes retorikai nyitás és óvatos pragmatizmus jellemezte, semmint világos stratégia megfogalmazása és következetes végig vitele. Mindezen stratégiai kihívások mellett pedig az elmúlt nyolcvan év legnagyobb gazdasági – pénzügyi válságát is megörökölte az előző adminisztrációtól. Vagyis sok tekintetben Obama már kénytelen szembesülni a Fareed Zakaria által poszt-amerikai világrendként megfogalmazott realitásokkal, ahol az Egyesült Államok továbbra is az elsőszámú és egyedüli globális hatalom, de világ már nem unipoláris berendezkedésű, és a feltörekvő hatalmi centrumok egyre erőteljesebb befolyással bírnak a regionális és globális ügyekre egyaránt. Miközben a nyitás jegyében Obama mindhárom erőcentrummal igyekezett a kétoldalú kapcsolatokat javítani, a konfliktusok alapját adó érdekellentétek nagy része továbbra is fennáll, akár a bilaterális jellegű kérdéseket, akár a fent említett három válsággócot említjük.

Továbbra is Európa az elsőszámú szövetséges és partner a globális kihívások – gazdaság, pénzügyek, klímakérdés – és válsággócok kezelésében, ugyanakkor ha az alapvető célokban és problémák megközelítésében Obamával sokkal közelebb is került az amerikaiak és az európaiak álláspontja, a terhek viselésének eloszlásában ez a közeledés nem igen mutatkozott meg, akár az afganisztáni szerepvállalásról, akár a globális pénzügyi mentőcsomagról legyen szó. Oroszország és Kína esetében ott, ahol leginkább számítana a Moszkva és Peking segítsége, az iráni nukleáris program esetében, ott a legkisebb az együttműködésre való hajlandóság a két nagyhatalom részéről. Az afgán-pakisztáni konfliktusban nagyobb ugyan a kooperációs készség a részükről, ennek értéke és haszna azonban nem olyan meghatározó a konfliktus kimenetele szempontjából, a közel-keleti békefolyamatban pedig marginális Moszkva és Peking szerepe a regionális szereplőkhöz és Washingtonhoz képest. Geopolitikai szempontból tehát az izraeli-palesztin békefolyamat előmozdításában Washingtonnak jóval nagyobb lenne a mozgástere, mint akár az iráni, akár az afgán-pakisztáni konfliktusban. Az elnök külpolitikai mozgásterét azonban nemcsak a külső szereplők, a nagyhatalmak és az érintett regionális aktorok befolyásolják, hanem a belpolitikai tényezők is.

Ami a három közel - és közép-keleti válsággóc megközelítését illeti, az ellenzéki republikánusok mellett a demokraták egy része is keményebb politikát képviselne, és a hagyományos amerikai vonal folytatását szeretné, vagyis katonai megoldás erőltetését Afganisztánban és Iránban, és erős Izrael barátságot a Közel-Keleten. Egyedül a demokrata párt bal-szárnya ösztönözné Obamát nagyobb változásra a közel- és közép-keleti politikában, arról nem is beszélve, hogy a legbefolyásosabb lobbi-csoportok is a hagyományos vonal megtartása felé nyomják az adminisztrációt a Kongresszuson és egyéb csatornákon keresztül. A fokozódó belpolitikai nehézségekre és csökkenő népszerűségére való tekintettel tehát Obama vagy nagyobb belpolitikai kockázatot vállalva kitart külpolitikájának reformatív elképzelései mellett, sőt felerősíti azokat, vagy több kompromisszumra fog hajlani a keményebb külpolitikát szorgalmazókkal, idővel meglehetősen relativizálva elnöki programjának hívószavát, a változás ígéretét.

Varga Gergely - Europa Varietas Intézet

Undefined