You are here

Error message

Deprecated function: The each() function is deprecated. This message will be suppressed on further calls in node_privacy_byrole_nodeapi_prepare() (line 216 of /home/europava/public_html/modules/node_privacy_byrole/node_privacy_byrole.module).

Obama csalódás Európának, Európa csalódás Obamának

Az Obama-adminisztráció által, „Európa irányába kitűzött célok közül egy sem valósult meg” – elemzi a transzatlanti kapcsolatok aktuális helyzetét Varga Gergely az EurActivnak adott interjúban. A Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet szakértője szerint azonban az Egyesült Államoknak is van oka csalódásra, hiszen a Lisszaboni Szerződés nem hozott csodát, és továbbra is öt-hat európai vezetővel kell tárgyalóasztalhoz ülnie, ha egy problémát kezelni akar. Míg azonban Brüsszel és Washington keresi a közös hangot, a NATO egyik legerősebb tagállama, Törökország egyre inkább a közel-kelet felé kacsintgat.

Hamarosan:
Az Obama-adminisztráció által, „Európa irányába kitűzött célok közül egy sem valósult meg” – elemzi a transzatlanti kapcsolatok aktuális helyzetét Varga Gergely az EurActivnak adott interjúban. A Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet szakértője szerint azonban az Egyesült Államoknak is van oka csalódásra, hiszen a Lisszaboni Szerződés nem hozott csodát, és továbbra is öt-hat európai vezetővel kell tárgyalóasztalhoz ülnie, ha egy problémát kezelni akar. Míg azonban Brüsszel és Washington keresi a közös hangot, a NATO egyik legerősebb tagállama, Törökország egyre inkább a közel-kelet felé kacsintgat.

Varga Gergely a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem (ZMNE) Stratégiai és Védelmi Kutatóintézetének (SVKI) tudományos segédmunkatársa, a Budapesti Corvinus Egyetem doktorandusz hallgatója. A jogászi és történészi végzettséggel rendelkező szakértő a NATO és a transzatlanti kapcsolatok, különösen pedig az Egyesült Államok külpolitikája terén végez kutatásokat. Az Europa Varietas Intézet tagjaként számos szakmai rendezvény szervezőjeként is tevékenykedik.

A transzatlanti kapcsolatok legutóbbi látványos eleme az volt, mikor Obama elnök tavaly szeptemberben visszavonta a rakétavédelmi rendszerek telepítésére vonatkozó szándékát. Csökkent a transzatlanti kapcsolatok intenzitása?

Barack Obama hivatalban töltött első éve külpolitikai szempontból a világ minden kulcsrégiója felé nyitást jelentett. 2009 áprilisában személyesen vett részt a londoni világgazdasági konferencián, a G20-ak találkozóján, illetve a NATO 60. évfordulóján. Prágában meghirdette a nukleáris fegyverektől mentes világ vízióját, ezt követően, 2009 júniusában pedig Kairóban tartott, az iszlám világnak szánt alapvető, a nyitást szimbolizáló üzenetekkel teli beszédet.

Ugyanezt a nyitást szimbolizálta Európa irányában, hogy 2009 első félévében Obama hat alkalommal járt Európában, ami példa nélküli az amerikai elnökök szempontjából.

Az Obama-adminisztráció első egy éve mégis nagyon kevés konkrét eredménnyel zárult. Hivatalba lépésekor az elnök három kérdést állított az európai kapcsolatok horizontjába, amelyben eredményt szeretett volna elérni:

1. A gazdasági-pénzügyi válságkezelés terén nagyobb európai felelősségvállalást szeretett volna kicsikarni, elsősorban Németország és Franciaország részéről. Ebben nem járt sikerrel.
2. Obama 2009 folyamán megkétszerezte az Afganisztánban szolgálatot teljesítő katonák létszámát, és erre akarta rávenni európai szövetségeseit is, de csak minimális hozzájárulást kapott, ráadásul a nyugati országok komoly restrikciókat fogalmaztak meg saját katonáikkal szemben a tekintetben, hogy milyen műveletekben vehetnek ott részt.
3. Előrelépést akart látni Törökország EU-csatlakozása kapcsán is, ám ezt mind a francia elnök, mind a német kormányfő elutasította, kvázi, mint az európai ügyekbe való beavatkozást.

Vagyis az Európa irányába kitűzött célok közül egy sem valósult meg. Ugyanakkor, ha megnézzük a 2010 eleje óta folyamatban lévő ügyeket, akkor továbbra is azt láthatjuk, hogy Európát nagyon nehéz tartalmi kérdésekben jobban bevonni az USA előtt álló biztonságpolitikai kihívások kezelésébe.

Ez elsősorban annak köszönhető, hogy Obama Európára, mint Európai Unióra gondol, vagy annak, hogy az egyes tagállamokat sem tudja a szövetségi rendszerében megfelelő elköteleződésre rávenni?

Mindkét állítás részben igaz. Az Egyesült Államok ma már jóval nyitottabb az Európai Unióval való közvetlen diskurzusra. Míg a 90-es években, amikor az EU keretei közötti európai biztonsági és védelmi együttműködés lehetősége megfogalmazódott, az USA, a NATO elsődlegességét féltve nagyon szkeptikusan viszonyult a projekthez. Ma már az Egyesült Államok is felismeri és szorgalmazza, hogy az EU hatékonyan tudjon fellépni a nemzetközi színtéren.

Fontos azonban látni, hogy az EU tagállamai és az USA is jelenleg elsősorban belpolitikai feladatokkal vannak elfoglalva. A politikai vezetés mindkét oldalon arra koncentrál, hogy valahogyan kezelje a gazdasági gondjait. Az Obama-adminisztráció számára minden külpolitikai kérdés másodlagos az egészségügyi reformmal, gazdasági szabályozások elfogadtatásával, vagy éppen a munkahelyteremtést célzó politikákkal szemben.

Mennyire befolyásolja a transzatlanti kapcsolatokat, hogy az Unió soros elnökségét betöltő országnak milyen erősek a transzatlanti kapcsolatai?

A kétoldalú kapcsolatokban intézményi szempontból fontos fejlemény lehetett volna a Lisszaboni Szerződés elfogadása, ám Washington meglehetősen csalódottan fogadta az új alapszerződést. Olyannyira, hogy kis részben ennek tudják be, hogy Obama lemondta a májusban esedékes EU-USA csúcsot.

Az Egyesült Államok vezetése sokkal többet remélt volna a Lisszaboni Szerződés tekintetében arra vonatkozólag, hogy az európai vezetés végre valóban egységes arculatot mutasson, hogy végre meglegyen az a bizonyos telefonszám, amit fel lehet hívni, hogyha baj van. Catherine Ashtonban, illetve Herman Van Rompuyban nem látják ennek lehetőségét. Továbbra is azt érzékelik, hogy ha valamilyen uniós találkozó van, akkor 5-6 fővel kell egy asztalhoz ülni.

Az elnökséget illetően nyilván számít, hogy melyik ország viszi azt. A 2011 második felében esedékes lengyel elnökség valószínűleg nagyobb hangsúlyt fog fektetni a transzatlanti kapcsolatokra, mint a latin-amerikai kapcsolatokat favorizáló most soros Madrid, de mély tartalmi előrelépés Varsó esetében sem várható. A transzatlanti kapcsolatokban felmerült problémákat nem lehet fél év alatt megoldani; az hosszas, állandó odafigyelést és erőfeszítést igényel, hiszen alapvető gazdaság- és biztonságpolitikai kérdésekről van szó.

Mindezek mellett meg kell említeni, hogy az Egyesült Államok és Európa egyaránt, egyre inkább kénytelen más hatalmi centrumokkal –például Kínával vagy Indiával- is egyeztetni ezekben a kérdésekben.

Ki irányítja ma az amerikai külpolitikát európai viszonylatban?

Obama nemzetbiztonsági csapatát sok független elemző is jól felkészült gárdának véli. Természetesen érdemes mindenek előtt Hillary Clinton külügyminisztert megemlíteni, mint veterán politikust.

Akit európai relációban fontos megemlíteni, a nemzetbiztonsági főtanácsadó, James Jones tábornok. Ő korábban a NATO európai főparancsnoki tisztségét is betöltötte, tehát valóban nagyon tájékozott az európai szövetségesek érdekei, félelmei, percepciói tekintetében. Érdemes továbbá Philip Gordonra is utalni, aki az európai ügyekért felel a külügyminisztériumban, szintén veterán külpolitikai szakértőről van szó, aki már a Clinton-kormányzat idején is fontos tisztségeket töltött be.

Az európai politikát alapvetően határozzák meg az említett politikusok. .

Obama szakított a klasszikus Izrael-barát politikával, és nyitott a palesztin területek problémái felé. Ezzel közelebb tudott kerülni esetleg a klasszikusan palesztin-barát európai elképzelésekhez a közel-keleti békefolyamat tekintetében?

Az Izrael-palesztin konfliktus tekintetében jelenleg leginkább az Egyesült Államok és Izrael kezében van a kulcs. Európa jószerivel csak ösztönözni tudja a békefolyamatot. Az Egyesült Államok azonban nem volt elég következetes új politikájában. Ha a kairói beszéd folyamán nem enged az álláspontjából, és valóban kényszeríti Izraelt, hogy teljes moratóriumot hirdessen a telepépítések terén, talán ma előrébb tartanánk. Az USA azonban engedett Netanjahu kormányának, többek között befolyásos belpolitikai érdekcsoportok nyomásának is köszönhetően.. Az európaiak továbbra is másodlagos szerepet játszanak ebben a konfliktusban, ráadásul az elmúlt egy év izraeli kormánypolitikája kevés reményre ad okot a békefolyamat újraindulása felől.

Rendkívül bizonytalan, hogy az Obama-adminisztrációnak lesz-e elegendő ereje ahhoz, hogy újból felvesse a kérdést, és hajlandó legyen továbbra is erősen konfrontálódni az izraeli kormánnyal. A novemberben esedékes időközi választások pedig végképp háttérbe fogják szorítani a külpolitikai kérdéseket.

A gázai eseményekkel kapcsolatos legérdekesebb és legfontosabb esemény Törökország szerepének változása, ami alapvetően befolyásolhatja az Egyesült Államok európai kapcsolatait és a NATO jövőjét is. Törökország a NATO egyik legerősebb tagállama, a legnagyobb szárazföldi haderővel rendelkezik Európában, és komoly befolyással bír a közel-keleti régióban, ami az Egyesült Államok szempontjából hangsúlyozottan prioritás.

Törökországnak az elmúlt években megkezdett orientáció-váltása arra irányul, hogy a közel-keleten, mind közvetítőként, mind stabilizációs tényezőként jóval aktívabb szerepet játsszék. Vagyis Ankara lazított a korábbi évtizedekre jellemző Washingtonhoz történő szoros igazodáson. Bizonyos jelek már a 2003-as iraki invázió kapcsán láthatóak voltak, de a brazil elnök és a török miniszterelnök által májusban tető alá hozott iráni nukleáris programmal kapcsolatos egyezmény minden korábbinál egyértelműbb bizonyságát adta a török külpolitikai változásának.

Megszokhattuk, hogy egy-egy amerikai elnök két ciklust visz. Obama esetén azonban már most sokan azt rebesgetik, hogy túl sok mindenbe kezdett bele az elején, ezért fennáll a veszélye, hogy nem választják újra. Mennyire reális fenyegetés ez a jelenlegi adminisztráció számára úgy, hogy még három év hátra van a kormányzásból?

A novemberben esedékes időközi választásokon elemzők szerint a demokraták térvesztése várható. Látni kell azonban, hogy ez nem jelenti a választások elvesztését is. Korábbi elnökök jóval nagyobb népszerűség-vesztés után is képesek voltak visszakapaszkodni. Ismert, hogy az 1994-es választások alkalmával a demokraták óriásit buktak a képviselőházban, a sajtó republikánus forradalomról beszélt, Bill Clinton mégis kétciklusos elnök lett.

Alapvetően a belpolitikai kérdések, és azon belül is a gazdaság helyzete fogja meghatározni Obama jövőjét, illetve az, hogy milyen állapotban lesznek az ellenfelek.

A republikánusok körében egyelőre nincs meg az a határozott alternatíva, amelyik a közeljövőben eredményesen tudná fölvenni a versenyt a demokratákkal. Egyelőre csak alulról építkező kezdeményezések vannak, mint az ún. Tea Party movement, ami a republikánus párthoz közeli, de attól független közéleti szerveződés, amely a hagyományos republikánus értékek népszerűsítésére építve, az egészségügyi reform vitáit lovagolva meg szerzett igen komoly támogatottságot.

A kulcskérdés azonban az lesz, ki tudja meggyőzni a középen álló billegő szavazókat.

A teljes cikket elolvashatja az Euractiv.hu-n.

Undefined