You are here

Error message

Deprecated function: The each() function is deprecated. This message will be suppressed on further calls in node_privacy_byrole_nodeapi_prepare() (line 216 of /home/europava/public_html/modules/node_privacy_byrole/node_privacy_byrole.module).

Az egyesült Európa gyökerei

Bár a modern európai közösség kialakulásának kezdő dátumát 1945-re szokták helyezni, a közös európai koncepció nem a 20. század találmánya. A föderáció fogalma ennél jóval korábban gyökerezik (tekintsük például a svájci típusú föderalizmust ), de maga az európai egységgondolat is történelmi távlatokba vezethető vissza.

Forrás: ELTE ETTDK
Szerző: Kalmár Szilvia

Az egységgondolatok fő mozgatórugója kezdetben a béke megteremtése volt. Ez a kiindulópont mind a mai napig központi kérdés maradt[1]. A nagy európai hódítók (Nagy Sándortól Napóleonig[2]) birodalmi szemléletében is utolérhető az egység gondolata[3], de a Pax romana[4] kifejezése jól tükrözi a birodalmon belül megteremtendő béke fontosságát.

Európa politikai térképe azonban erős széttagoltságot mutat. Többek közt ez is okozta a fenti birodalmi törekvések kudarcát. Számos elmélet született azonban arra is, hogyan lehetne ezt a széttagoltságot a népek kölcsönös egyetértésében összefogni. A Felvilágosodás térhódításával ezen gondolatok központjába a vallási szemlélet helyett egyre inkább az intellektuális egység került[5]. Egy összeurópai parlamenti gyűlés gondolatát több 18. századi író is támogatta. Érveket sorakoztatott fel emellett Jeremy Bentham, és Jean Jacques Rousseau is, aki részletesen foglalkozott elődje, Saint Pierre abbé Örökbéke tervezetével. A 19. században Henri Saint-Simon Európa-tervezete látott napvilágot és gyakorolt nagy hatást a gondolkodó világra. Részletesen kidolgozott elméletében használja már az „Európai Egyesült Államok” kifejezést (1814). Tévhit tehát az, hogy W. Churchill zürichi beszédében jelent volna meg elsőként ez a fogalom. Az alulról építkező Európa gondolata jelentős hangsúlyt kapott az 1948-as forradalmi hullámban. G. Mazzini amellett, hogy az itáliai egységért harcolt, létrehozta az Ifjú Európa Mozgalmat, hogy a népek Európájának megvalósításához hozzá tudjon járulni.

A védelmi szempontok alapján megteremtendő összefogás kudarca a Szent Szövetség és a Nemzetek Szövetségének sikertelenségében mutatkozott meg. Sem a Metternich-féle hatalmi koncert, sem az első világháború utáni, a háborús veszteseket büntető nemzetközi rendszer nem vezetett sikerre. Egyértelművé vált, hogy Európa integrációjának újfajta megközelítésen kell alapulnia. Európának rá kellett ébrednie arra is, hogy ellenben azzal, ahogy korábban vélekedett, nem Európa a világ közepe. A Egyesült Államok és a Szovjetunió kiemelkedése egy kettészakított Európa képét vetítették előre, ahol Európának küzdenie kell, hogy a döntéseket ne a feje felett hozzák meg.

Az 1918-at követő időszak súlyos politikai és gazdasági helyzete ellenére is tudunk olyan csoportokról, amelyek az integrációban látták Európa jövőjét. Ezek közül csak a Coudenhove-Kalergi által, 1923-ban alapított Pán-Európai Unió hagyott maga után nyomot a történelemben[6]. Coudenhove-Kalergi japán és cseh gyökerekkel rendelkező osztrák arisztokrata családból származott és számos publicisztikai munkájában érvelt az európai föderáció mellett. Megfogalmazása szerint azért volt erre szükség, mivel két nagyhatalom tűnt föl a világ két pólusán. Véleménye szerint, ha az Egyesült Államok kivonul a világpolitikából, a Szovjetunió pedig nem lép abba be, akkor Európának kell ellenőrzése alatt tartania saját sorsát. Minkét nagyhatalomban talált kivetni valót, és egyfajta harmadik út követésére szólított fel. Az amerikaiak Kalergi szerint túlzottan az anyagi érdekeknek élnek és túlzó materialista, realista szemlélettel rendelkeznek. A kommunista ideológiát pedig amiatt ítélte el, hogy az túlzottan függött az államtól. Ebben a rendszerben a közösség mellett az egyén könnyedén eltörpülhet. Már Coudenhove-Kalergi elméletében meglelhetjük a Kontinens versus Nagy-Britannia konfliktust. Ő úgy látta, hogy addig, amíg Nagy-Britannia nem dönti el, hogy Európához tartozónak identifikálják-e magukat vagy sem, addig nem lehet szó egyesült Európa-koncepcióról, csak egy úgynevezett kis-Európáról.

Coudenhove-Kalergi eszméi nem voltak forradalmi újítások, a béketeremtő célkitűzések szerepeltek itt is az első helyen, de sikerült olyan politikusokat maga mellé állítania, mint Eduard Beneš, Csehszlovákia külügyminisztere, Aristide Briand [7]és Edouard Herriot, franciaország későbbi miniszterelnökei. De az Unió tagjai voltak Konrad Adenauer, Georges Pompidou és Carlos Sforza is[8]. Aristide Briand egy másik Európa tervezetben is részt vett, amelyet Stresemannal mutattak be egy 1930-as és egy 1931-es közös memorandumban.

A második világháború nemhogy szétrombolta volna ezeket a terveket, hanem erősebb összefogásra serkentette Európa népeit. Említettük már Hitler abszurd Európa-vízióját, melynek legnagyobb hibáját Thomas Mann fogalmazta meg igen találóan: „A hozzám hasonló németek egészen mást akarnak: azt szeretnénk, ha Németország európai lenne. Hitler azt akarja, hogy Európa – és nem csak Európa – német legyen, ezért vérbe borította.”[9] Az egységes Európa eszméje éppen az ilyen ellenzéki gondolatokban és ellenállási mozgalmakban élhette túl a világháborút.

Jean Monnet [10]gondolatai, akinek zseniális személyisége végigkíséri az integráció történetét, már az első világháború rendezésekor, illetve a második világháború elején is egy európai összefogás körül kristályosodott ki. Álljon itt egy idézet, mely a Franciaországban uralkodó viszonyokat mutatja be 1940-ben és emellett jól tükrözik Monnet későbbi funkcionalista[11] integráció-felfogásának gyökereit: „Régóta meggyőződésem volt, hogy ezt a háborút – csakúgy, mint az első világégést – kizárólag egyféleképpen lehet megnyerni: a két ország[12] anyagi erőforrásainak és termelési képességeinek az egyesítésével. Viszont az is egyre nyilvánvalóbb, hogy az egységnek már a kezdetektől fogva a korábbiaktól eltérő dimenziókat kell öltenie. 1940. március 28-án Franciaország és Anglia megállapodtak, hogy nem kötnek külön fegyverszünetet és a háborút követő újjáépítést is együtt végzik majd.”[13]

A második világháború utáni nemzetközi helyzetben, a két ellentétes nagyhatalom tűzvonalában, Európa csak úgy vészelhette át a háború pusztításai okozta gyengeségét, ha nem marcangolja tovább saját magát. A európai eszme élharcosai, az irányzatok közti különbségeket félretéve, közös nyilatkozatot fogadtak el 1944 tavaszán. Ezek, a már említet, ellenállási mozgalmak a későbbi tervezetek számos elemét tartalmazták, de igyekezetükből csak erre a szándéknyilatkozatra futotta, mivel nem állt mögöttük ország és valós kormányzati rendszer.

Az ellenállási mozgalmakban született elgondolások kritikai hozzáállása érintette a központosító nemzetállami kormányzati rendszert és a konföderatív nemzetközi politikát is, amely a konzervatív hatalmi egyensúly elvén nyugodott[14]. Ezek tehát döntően föderatív víziók voltak. A leginkább egyértelmű képet az 1941-es Ventotene Nyilatkozat adja erről a felfogásról. Altiero Spinelli és Ernesto Rossi Európa-terve ugyanis egy abszolút föderálisan berendezkedő nagy-Európát (ld. Coudenhove-Kalergi kis-Európája) képzel el. A tervezetben egyértelművé teszik, hogy a forradalom eszköztára nem képes megvalósítani az elképzeléseket, hogy radikális változ(ta)ások nem lehetnek az egység alapjai. Radikalizmussal tehát semmiképpen nem vádolhatjuk a nyilatkozatot, félreismerte azonban a nemzeti összetartás erejét, ami azonban szigorúan nem egyenlő a nacionalizmussal. A Nyilatkozat a következőket írja: „A probléma, amelyet legelőször kell megoldani, és amely nélkül minden további lépés csak látszatintézkedés lenne, Európa szuverén államokra való felosztásának végleges megszüntetése. A kontinens legtöbb államának a német gőzhenger miatt bekövetkezett összeomlása egyenlővé tette az európai nemzetek sorsát, hiszen vagy Hitler uralma alá kerülnek, vagy Hitler bukása után mindegyiknél forradalmi válság fog fellépni, amely során a szolid, jól megkülönböztethető állami struktúrák összeomlanak. A gondolkodók minden eddiginél nyitottabbak Európa föderális újrarendezésére. Az elmúlt évtized kemény tapasztalatai azoknak is felnyitotta a szemét, akik nem akartak látni, és sok olyan körülmény jelent meg, amelyek kedvezőek eszméink számára.”[15]

Visszatekintve láthatjuk, hogy a nemzetek az integrációban történő feloldódás és a felszabadulás mámorától áthatott egymás nyakába borulás helyett, éppen szuverenitásuk visszaállítását igyekeztek minél hamarabb elérni. Tény azonban, hogy átértékelődött a kölcsönösen garantált biztonság és az összefogás gondolata. A világháború okozta sokk, a romokban heverő társadalmi és gazdasási helyzet nem maradt nyom nélkül. A Nyilatkozat jelentős kiinduló pont volt a világháború utáni föderalista mozgalmak programjaiban.

Az intellektuális körök döntő része európai összefogásról, integrációról beszélt. Két elmélet ütközött ebben a kérdésben. 1945-ben még nem volt egyértelmű, hogy a két blokk közötti ellentét végül a vasfüggöny leereszkedését hozza majd, és hogy úgy szakítja ketté Európát, hogy a föderalisták által képviselt első elképzelésnek, miszerint az Egységes Európát az összes európai állam alkotná, nem lesz létalapja. A másik elképzelés, a realisták kerekedtek felül, akik már 1945-ben úgy vélték, hogy csak a nyugat-európai államok egyesítésével lehet életképes egységet létrehozni[16].

Ahogyan Coudenhove-Kalergi megfogalmazta, az Egyesült-Királyságnak döntenie kellett, hogy Európához kíván-e tartozni vagy sem. Churchill Angliája pedig egy köztes megoldást választott. Az európai államszövetséget[17] Észak-Amerikával együtt az atlanti világon belüli két körként képzelte el, amelynek metszéspontjában önmagának politikai kulcsszerepet szánt. Már itt is látszik, hogy az Egyesült-Királyság nem óhajt aktívan részt venni az európai egység kialakításában. A későbbiekben ez a Montánunió tárgyalásai, az EGK-ból való kimaradása során és végül abból is kiderült, ahogyan a kontinens igyekezetét szemlélte. Maximális támogatásáról biztosította az egységesülési törekvéseket, de a támogatását kívülről nyújtotta, részt venni nem akart benne. Az, hogy az integráció szintje később kész tények elé állította az Edward Heath brit miniszterelnököt. A gyarmatbirodalom feloszlása, a Nemzetközösség elgyöngülése mellett létrejött szabadkereskedelmi övezet (EFTA, a Hetek) nem volt elegendő, hogy versenyben maradjon a növekvő gazdasági erejű Közösségekkel szemben.

A másik csoport (t.i. a föderalisták) nem tűnt el nyomtalanul. 1947. szeptember 14-21. között Hertensteinben, Svájcban gyűltek össze, hogy12 pontos akcióprogramot fogadjanak el[18] az Egyesült Európáról. 1947. december 17-én a belga származású Henry Burgmans kezdeményezése alapján Párizsban megalakult az Európai Föderalista Unió. Ezt Ez a szervezet 16 ország 50 föderalista szervezetét tömörítette és kiemelkedő szerepet játszott az alulról jövő kezdeményezésekben az Európai Közösségek hajnalán. Az alapító ülésen ott van a Ventotenei Nyilatkozat szerzője, Altiero Spinelli is. A Központi Bizottságot a korábbi francia miniszter, Henri Frenay, a Végrehajtó Bizottságot pedig maga Burgmans vezette.

Párizsban az európai föderalisták kinyilvánítják, hogy olyan szabad, demokratikus, föderalista társadalmat kívánnak, amely az egység a különbözőségben-eszme alapján biztosítja Európa szociális haladását is.

Közben 1947. május 14-én a londoni Albert Hallban tartott nagygyűlésen Chuchill részletesebben kifejti 1946. szeptember 19-i zürichi beszédében felvázolt javaslatait. Beszéde központjában a német kérdés megoldása áll. Németország helyén ekkor még nem alakult ki hivatalosan NSZK és NDK, ez majd csak 1949. szeptember 15-én, illetve 1949. október 7-én történik meg. Európa egyetértett abban, hogy Németországot be kell integrálni a nemzetközi rendszerbe, de ennek mikéntjéről nehezen tudtak megegyezni. Még az ’50-es években is döntő kérdés lesz Németország újrafelfegyverzése és az Európai Védelmi Közösség kialakítása kapcsán, hogy Németország milyen szerepet játsszon az integrációban. Churchill az Albert Hallban tartott beszédében már nyíltan kimondja, hogy az integráció egyik fő célja, hogy védelmet nyújtson egy esetleges szovjet agresszióval szemben. A nagygyűlés kimondja az Egyesült Európa Mozgalom megalakulását, melynek főtitkára, Churchill veje, Duncan Sandys lesz.

Kiemelendő, hogy lényeges különbségek voltak az európai kormányok, az európai parlamenti képviselők és az itt felvázolt mozgalmak álláspontjai között. Az angol Labour például kifejezetten ellenezte Churchill elképzeléseit. A kormányok nem voltak tisztában parlamenti képviselőik álláspontjával. A Coudenhove-Kalergi Parlamenti akciója által 1946 végén végzett, négyezer kérdőívből álló felmérés azt mutatta, hogy bár az olaszok és a franciák[19] élen járnak az egységgondolatokra vonatkozó hajlandóságban, a szándékok korántsem olyan egyértelműek, mint ahogy azt a Ventotenei Nyilatkozatból kiemelt idézetünk feltételezte.

A következő években az európai föderalista mozgalmak folytatták tevékenységüket saját nemzetállamaikban, illetve folyamatosan új szervezetek alakulnak[20], de az Unió keretén belül is igyekeztek előrehaladást felmutatni. 1947. augusztus 27-31. között az európai Föderalisták Uniója az első kongresszusát tartja Montreux-ben. Az Európai Föderalisták Uniója ekkor már több, mint 100 000 tagot tömörít. A résztvevők megvitatták a Marshall-terv kérdését[21]. Érdekes tény, hogy a Marshall-segély feltételrendszerén belül is megjelenik egy, az európai egységet elősegítő feltétel. Eszerint az állam gazdasági szerepének fokozatos csökkentése, és az árfolyam- és áringadozást kiküszöbölő stabilizáló intézkedések meghozatala mellett, az egymás közötti vámhatárok fokozatos leépítését is teljesítenie kell annak az államnak, amely részt kíván venni a segélyprogramban.

A Marshall-segély hatására Montreux-ben egyértelműen kimondták, hogy a kongresszus antikommunista és atlanti erőként határozza meg magát és elutasítja a „harmadik utas” elképzeléseket. A kongresszuson megpróbálták tehát körvonalazni, hogy mit is jelent az európai föderalizmus. Ez természetesen nem volt egyszerű feladat egy olyan fórumon, ahol, bár egy fő célkitűzést követő szervezetek vettek részt, de értelmezéseikben különbségek voltak[22]. Általánosságban azonban le tudták szögezi, hogy a „föderalizmus Európában egy olyan szintézist jelent, melyet az organikus szolidaritás és a szabadság elválaszthatatlan egysége teremt meg.”[23] Mindehhez szükség van azonban az európai rendszerek harmonizálására, vagyis a gazdasági és politikai tradíciók, stb. egyesítésére, de csakis autonómiájuk megőrzése mellett.

Montreux-ben leszögezték, hogy Európában új politikai, gazdasági, szociális és kulturális struktúrát kell teremteni. Miután meghatározták, a föderatív szemléletük mit is takar, igyekeztek felvázolni, hogyan képzelik el annak megvalósítását. Úgy gondolták, hogy a föderalizmus egy csak fokozatosan alakulhat ki. Egy-egy állam többféle egyezményt, megállapodást köt, így szép lassan kialakulnak az un. föderációs magok, amelyekhez más államok is csatlakozhatnak. Ahhoz azonban, hogy egyes területeken az együttműködés megfelelően működjék, az államoknak le kell mondaniuk abszolút nemzeti szuverenitásukról az egyes föderációs magok terén (általában gazdasági példákat hoznak, például a Ruhr-vidék és a közös Ruhr-hatóság problémáját.), és átadni azt a nemzetekfeletti szerveknek. Az így létrejött autoritások szervezését és kormányait azonban nem a föderációban résztvevő nemzetállamoknak, hanem az emberek és csoportok, az un. autonóm szövetségeknek kell adniuk.

Hasonló módon képzelték el a gazdasági föderáció alapelveit is. Annyi különbség volt a két elképzelés között, hogy a gazdaság szervezése esetén mindenképpen a decentralizáció kell, hogy érvényesüljön. Leszögezi, hogy egy gazdasági föderáció tagállamai mindazon területeken autonómiát élveznek, ami nem tartozik a gazdasági föderáció hatáskörébe.

Az Európai Föderalista Uniója szerint nem elég a szuverenitást a föderalista intézményekre áttranszformálni, ahogy azt az unionisták gondolják[24], hanem szükséges az egész európai politikai struktúrájának átalakítása. Az alapokból indulva, alulról felfele építkezve kell szerintük haladni.

1947 folyamán még egy fontos egységszervezet munkájáról kell beszélni. 1947. július elején megalakult az Európai Parlamenti Képviselők Uniója. Szeptemberben Gstaadban kongresszust tartanak. Az Unió elnökének Georges Bohyt (belga), főtitkárnak pedig Coudenhove-Kalergit választják. A kongresszuson határozatot hoznak, amely arra szólítja fel a páneurópai szervezetben résztvevő képviselőket, hogy befolyásukon keresztül igyekezzenek elérni, hogy az ENSZ Alapokmányának 52. cikke értelmében kerüljön sor az Európai Regionális Csoport megalakulására. A kongresszus komoly célul tűzte ki, hogy alakuljon meg az Európai Egyesült Államok elnevezéssel egy népközösség, majd kerüljön sor ezen szövetségi alkotmány megalkotására is egy Európai Alkotmányozó Nemzetgyűlés segítségével. Ezzel az alulról épülő mozgalom átkerült egy feljebb szintre, hiszen a különböző nemzetiségű európai parlamenti képviselők kezébe helyezték.

Az Európai Parlamenti Képviselők Uniója az egyetlen olyan Európa föderációján fáradozó szervezet volt, amely nem csatlakozott az Európai Mozgalomhoz. Döntésük teljes mértékben logikus, ha végiggondoljuk, amit a korábbiakban az Egyesült Királyság Európa-víziójáról mondtunk. A Európai Parlamenti Képviselők Uniója nem számolt az Egyesült Királyság érdemi részvételével az európai egység megalkotásában. Mint már említettük, az albert halli nagygyűlés során döntöttek az Egyesült Európa Mozgalom megalakulásáról. A mozgalom végül 1947 decemberében 13-14-i gyűlésen alakul meg. A folyamatot W. Churchill pártolja, a Munkáspárt nem. A főtitkár a már szintén említett megállapodás szerint Duncan Sandys lett. A sokasodó európai egységmozgalmak koordinálása érdekében még ezen a gyűlésen létrehozzák az Európai Egységmozgalmakat Koordináló Nemzetközi Bizottságot is. Ez volt az első olyan gyűlés, ahol az Európai Parlamenti Képviselők Uniója már nem jelent meg. Sandys szerette volna (és mellesleg sikerült is) a Páneurópai Mozgalom lendületét megtörni, monopolhelyzetét elsorvasztani. Coudenhove-Kalergi egyre inkább háttérbe szorult és a két szervezet között a cél szempontjából értékesebb együttműködés helyett versengés kezdődött.

A Sandys-féle törekvések segítették az egységgondolatok kormánypolitika szintjére való emelkedését. Az 1948-as év ebből a szempontból fordulópontot jelentett. Az esetlegesen megújuló német agressziós politika megakadályozása érdekében (és emellett a gazdasági, szociális és kulturális együttműködés céljával) március 17-én öt állam (Egyesült Királyság, Franciaország, Belgium, Hollandia, Luxemburg) aláírják az un. brüsszeli szerződést.

Még ebben az évben (május 7-10.) Hágában kongresszust tartanak az európai egységeszmék és egységtörekvések képviselőivel, Churchill szervezésében. A kongresszuson 19 állam mintegy 800 képviselője vett részt. Több, Európa jövőjét meghatározó személyiség is részt vesz a kongresszuson. A brit delegációban például ott találjuk Anthony Edent és Harold Macmillant is a jövendőbeli miniszterelnököket, a német delegációt a jövendőbeli kancellár Konrad Adenauer vezeti. Egy szervezetbe kívánják tömöríteni az európai egységmozgalmakat, és ennek érdekében a kongresszus határozatot hoz az európai gyűlés létrehozásáról.

Bár a mai formában létező Európai Unió megvalósulását javarészt a funkcionalista szemléletnek és a spill-over[25] elméletének köszönheti, a hágai kongresszus egyértelműen a perszonalista föderalizmus-elmélet befolyását tükrözte. Henry Burgmans beszédében próbált nyitni a funkcionalisták felé. Churchill nézeteivel szemben hangoztatta, hogy a nemesebb cél, az európai egység megteremtése érdekében az államoknak mindenképpen le kell mondaniuk nemzeti szuverenitásukról. A gazdasági problémák Burgmans szerint többé nem oldhatók ugyanis meg nemzeti keretek között, és ezt a nézetét a kongresszus egésze osztotta. Védelmébe vette azt a nézetet is, miszerint „a dolgokat olyan közös szakértői testületek által kell szervezni, amelyek autonómok, de egyúttal egymáshoz is kapcsolódnak”[26].

Természetesen a hágai konferencián sem maradhatott el a nemzeti kultúrák szabad gyakorlásának, és az emberi jogok tiszteletben tartásának leszögezése, vagyis, hogy a szuverenitás feladása nem jelenti egyfajta európai öntőforma létrehozását, hanem a kulturális sokszínűség megőrzésére törekszik. A kongresszus mindezen kívül azt a veszélyt vázolja fel Európa előtt, hogy amennyiben nem szervezi meg önmagát, akkor tartania kell attól, hogy valamely nagyobb hatalom befolyása alá kerül, aki majd erőszakkal kényszeríti rá az egységet. Bár ez utóbbi elképzelés mai szemmel nézve igen abszurdnak hangzik, három évvel a II. világháború befejezése után, a két szuperhatalom felemelkedésének árnyékában, és főleg a szovjet blokk hirtelen expanziója mellett reális veszélyként fenyegetett.

A hágai kongresszuson George Bidault európai unió kialakítását és egy európai parlament létrehozását javasolta[27]. Gyakorlatilag ez lehetne a kongresszus konklúziója. A záróülésen elfogadták Az európaiaknak szóló hangzatos üzenetet: „Egyesült Európát akarunk, ahol biztosított a személyek, gondolatok és áruk szabad mozgása. Emberi jogi chartát akarunk, amely biztosítja a gondolatszabadságot, a gyülekezés és véleménynyilvánítás szabadságát, valamint a politikai ellenzék létrehozásához való jogot. Bizottságot akarunk, amely megfelelő szankciók révén biztosítja a chartában foglaltak érvényre juttatását. Parlamenti közgyűlést akarunk, amelyben a nemzetek élő ereje lenne képviselve.”[28

1948. október 25-én Brüsszelben mindezek hatására megalakul az Európai Mozgalom, vagyis az európai egységtörekvések szervezeti kerete, az egyes országokban működő nemzeti tanácsok csúcsszerve. Tiszteletbeli elnökei olyan személyek lettek, mint Winston Churchill, Léon Blum, De Gasperi és Paul-Henri Spaak[29].

A hágai kongresszus határozatai végül elvezettek az Európa Tanács létrehozásához[30], de közben kitisztázódtak a végső elméleti különbségek. A legnagyobb ellentét az unionisták és a föderalisták nézetei között feszült. Míg a föderalisták egy olyan európai alkotmányt láttak volna szívesen, amelyet mindenek előtt a nemzetekfelettiség tükrében, így a szuverenitások jelentős csökkentésének szem előtt tartása mellett fogalmaztak meg, addig az unionisták és a hozzájuk csatlakozott funkcionalisták a szubszidiaritás elvét helyezték volna a középpontba, és ezt szerették volna érvényesíteni egy föderális Európa megvalósításakor.

Az Európa tanács megalakulása, ahogy azt már a kortársak is tartották, csak az első lépés volt Európa egysége felé. Mivel határozathozatali joggal nem rendelkezett, gyakorlatilag csak egy, a kormányok közötti egyeztetési fórumként működött, végrehajtó és ellenőrző funkció nélkül. Henri Burgmans ugyanakkor úgy gondolta, hogy az Európa Tanácsot külügyminiszterek bénították meg, akik, mivel a nemzeti érdekeket képviselték, túlságosan hangsúlyossá tették ezt a faktort, s ezzel az európai államok demokratikus szervezése nem tudott hatékonyan működni

Az európai egységeszme később egy teljesen más szinten valósul majd meg. Nagy szerepet játszik benne az Egyesült Államok nyomása, aki szerette volna, ha Németországot minél gyorsabban integrálják Európa körforgásába. Emellett kellett hozzá az európai kormányok hajlandósága és kompromisszumképessége, de a kezdeti folyamatokban a legnagyobb szerepet talán Jean Monnet játszotta, a színfalak mögött.

Bibliográfia:

Németh István: Európa 1945-2000, A megoszlástól az egységig; Aula kiadó, 2004
Bóka Éva: A föderalista Európa eszméje a háború után. In: Európai Szemle, Tél 2004/4
Horváth Jenő: Az európai integráció története 1945-2002; Osiris, Budapest, 2003
Németh István: Európa-tervek 1300-1945; ELTE Eötvös Kiadó, 2001
Gondolatok Európa Egységéről, Szöveggyűjtemény; Eötvös Lóránd Tudományegyetem - Európai Tanulmányok Tudományos Diákköre, 2001-2002
Mezei Géza (szerk.): Európa kettészakítása és a kétpólusú nemzetközi rend születése (1945-1949); Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2001
Jean Monnet: Emlékiratok; Budapesti Gazdasági Főiskola Külkereskedelmi Főiskolai Kar, Budapest, 2004
Kiss J. László (szerk.): A Huszonötök Európái; Osiris kiadó, Budapest, 2005
Vándor János: Jean Monnet és a 21. század; In: Európai Tükör 2005/7-8

Idegen nyelvű irodalom:

Fritz W. Scharpf: Optionen des Föderalismus in Deutschland und Europa; Campus, Frankfurt/New York, 1994
Föderalismus im deutsch-britischen Meinungsstreit. Historische Dimension und politische Aktualität; K. G. Saur (Adolf M. Birke, Hermann Wentker), München, New Provence, London, Paris, 1993

[1] Ezt a szemléletet tükrözi az Európai Unió több évtizedes küzdelme, hogy közös kül- és biztonságpolitikát (CFSP) illetve európai biztonság- és védelempolitikát (ESDP) tudjon kialakítani. De ez a cél eredményezte az olyan nemzetközi szervezetek, mint a Nemzetek szövetsége, az ENSZ vagy a NATO kialakulását.
[2] Ebbe a sorba illeszthető bele Hitler „Európa képe” is. (1924: Mein Kampf, élettér elmélet). Itt említjük meg Goebbels 1945-ben készült művét a Das Reich-ot, amelyben már használja a „Vasfüggöny” kifejezést.
[3] Derek W. Urwin: A közös Európa, az európai integráció 1945-től napjainkig, Corvina, 1998; első fejezet, 9.o.
[4] Érdekes, hogy a Pax Romana fogalma mennyire beépült a politikai gondolkodásba. A kifejezés példájára a huszadik század legnagyobb, az európai történelmet nagyban befolyásoló autoriter rendszereire is kialakult a pax germanica és a pax sovietica kifejezés, mint Hitler és Sztálin Európa-víziójának leírása.
[5] Derek W. Urwin: A közös Európa, az európai integráció 1945-től napjainkig, Corvina, 1998; első fejezet, 10.o.
[6] Derek W. Urwin: A közös Európa, az európai integráció 1945-től napjainkig, Corvina, 1998; első fejezet, 13.o.
[7] Briand a Népszövetség elé vitte a Páneurópa tervezetet, aminek azonban nem lett foganatja a történelem ismert alakulása, és a Népszövetség szervezeti gyengeségei miatt
[8] Derek W. Urwin: A közös Európa, az európai integráció 1945-től napjainkig, Corvina, 1998; első fejezet, 13.o.
[9] Thomas Mann: felhívás az európai föderációra. In.: Eötvös Lóránd Tudományegyetem - Európai Tanulmányok Tudományos Diákköre: Gondolatok Európa Egységéről Szöveggyűjtemény, 2001-2002; 153.o.
[10] Született 1888. november 9-én, Cognacban
[11] A funkcionalizmus elméleti gyökerei David Mitrany munkáiban gyökereznek: David Mitrany: A funkcionális politikai elv (1941) In.: Eötvös Lóránd Tudományegyetem - Európai Tanulmányok Tudományos Diákköre: Gondolatok Európa Egységéről Szöveggyűjtemény, 2001-2002; 157.o.
[12] T.i.: Az Egyesült Királyság és a Francia Köztársaság
[13] In.: Jean Monnet: Emlékiratok; Budapesti Gazdasági Főiskola Külkereskedelmi Főiskolai Kar, Budapest, 2004; 66-67.o.
[14] Bóka Éva: A föderalista Európa eszméje a háború után. In: Európai Szemle, Tél 2004/4, 89.o.
[15] A Ventotenei Nyilatkozat; In.: Eötvös Lóránd Tudományegyetem - Európai Tanulmányok Tudományos Diákköre: Gondolatok Európa Egységéről Szöveggyűjtemény, 2001-2002; 148.o
[16] Németh István: Európa 1945-2000, A megoszlástól az egységig, Aula kiadó, 2004; I. rész, 18.o.
[17] az államszövetség kifejezés szintén jól mutatja, hogy a brit föderalizmus mennyire más fogalmi síkon mozgott, mint a kontinentális föderalizmus-elképzelések. Míg Európa számára már egyértelmű volt, hogy a konföderáció nem elegendő, a britek mereven elutasították, és a mai napig elutasítják.
[18] Hertensteini program
[19] Franciaország gyönge középhatalmi helyzetbe süllyedt a világháború pusztításai által. Már a IV. Köztársaság észlelte ezt, és rájött, hogy a hatalmi helyzet megszilárdítása egyedül egy egyesült Európán keresztül érhető el. Aki azonban ennek érvényt is tudott szerezni, és jelentősen javított Franciaország hatalmi helyzetén, az De Gaulle volt, aki 1958-tól állt újra Franciaország élén, és létrehozta az V. Köztársaságot.
[20] 1947. május 31. –június 3.: Liège-ben megalakul a kereszténydemokrata-internacionálé; június 1-én megalakul az Egyesült Európa Francia Tanácsa; június 20-án a német föderalisták döntenek az Európa Bund létrehozásáról.
[21] A Marshall-tervet 1947-ben hirdették meg, de az Egyesült Államok Kongresszusa majd csak 1948 áprilisában szavazza meg a 17 milliárd dollárt az európai újjáépítés elősegítésére (amelyből végül 13 milliárd dollárt folyósítanak).
[22] Érdemes kiemelni például Denis de Rougemont perszonalista elképzelését, mely a svájci illetve az amerikai mintára hívja fel a figyelmet, ahol nem az egyes tartományokat képviselik a korányban, hanem a személyeket. Vagy megemlíthetnénk Henry Burgmans, az Európai Föderalista Unió klasszikus világföderalista elképzelését, ami a föderalizmus megvalósítását kizárólag a szuverenitások lebontása mellett tudta elképzelni.
[23] Bóka Éva: A föderalista Európa eszméje a háború után. In: Európai Szemle, Tél 2004/4; 94-95.o.
[24] Az unionista versus föderalista vitáról később még lesz szó
[25] átgyűrűzés; a funkcionalisták úgy gonolták, hogy ha valamilyen területen megvalósul a szuverenitások feladása és ezáltal az adott politika közösségi szintre kerül, akkor az integráció más területekre is hatással lehet, vagyis átgyűrűző hatást vált ki.
[26] Proudhonista integrál föderalizmus
[27] augusztusban Paul Ramadier és Robert Schumann, francia külügyminiszter kezdeményezésére a francia kormány vállalta, hogy ezeket a célokat beemelik a francia külpolitika céljai közé.
[28] In.: Horváth Jenő: Az európai integráció története 1945-2002; Osiris, 2003.
[29] A későbbi Mr. Európa
[30] 1949. május 5.

Eredeti fellelhetési hely
Kalmár Szilvia : Az egyesült Európa gyökerei
Euractiv.hu, 2008.05.17.
http://www.euractiv.hu/intezmenyek-jovo/elemzesek/az-egyeslt-europa-gykerei